A jog és annak helyessége az MI-kutatások nézőpontjából
Bevezetés
A mesterséges intelligencia (MI) világában zajló kutatások napjainkban az emberi és társadalmi lét szinte minden szegmensébe behatolnak, mely alól a jog sem képez kivételt. Egy modellezendő célterület legnagyobb kihívását azonban nem a feldolgozandó anyag mennyisége, hanem az alapvető konceptuális összefüggések feltárása jelenti. Noha az implementációkon dolgozó matematikus-informatikus modellezők gyakran nem szentelnek elegendő figyelmet a sokszor magát a jog létét érintő axiológiai megfontolásoknak sem, a kellő igényességgel kialakítandó MI-alkalmazások nem kerülhetik meg a jog helyességét övező problémakör elemzését. E tanulmány célja az, hogy az MI perspektívájából körbejárja a helyes jog – helyenként hangsúlyozottan ellentmondásokkal terhelt – elméletét, és mintegy gondolatkísérletként megalkossa a helyesség MI-rendszerek számára adaptálható munkafogalmát, melyhez segítségül hívja a XX. század kiemelkedő jogfilozófusainak azon gondolati fragmentumait, melyek a továbbiakban igen termékenyítőleg hathatnak az MI világában folyó kutatások fejlesztési irányaira. E célt szem elől nem tévesztve, először is az MI mibenlétét, illetve a jogbölcseletből érkező fogalmak és megfontolások befogadására képes közeg és eszköztár lényegi vonásait szükséges megragadni, mely alapvetést a (jog)helyesség különböző aspektusainak tárgyalása követi majd. A tanulmány lezárásaként végül a különböző helyesség-felfogások talaján kikristályosodó fejlesztési útvonalak némelyikén elindulva konkrét implementációt elősegítő elképzelések kerülnek kifejtésre, mely során arra is fény derül, hogy milyen szempontok alapján képzelhető el közös platformon Niklas Luhmann és Lon L. Fuller, vagy H.L.A. Hart és Jürgen Habermas.
I. A mesterséges intelligenciáról dióhéjban
A helyes jog elméletének MI szempontok szerinti átszűréséhez nem nélkülözhetjük a mesterséges intelligencia kutatás lényegének rögzítését, mely alapvetően e terület szakértői szerint sem más, mint az intelligens entitások megértése és konstruálása[1]. Arról azonban, hogy az intelligenciát milyen elvek mentén kell életre hívni, már jobban megoszlanak a vélemények. A mesterséges intelligencia meghatározások négy jól körülhatárolt irányzatba tömörülnek, annak megfelelően, hogy az intelligencia modellezésekor a kognitív folyamatokon és következtetéseken (erős MI[2]) vagy a külvilágban megnyilvánuló viselkedésen (gyenge MI) van-e a hangsúly, illetve, hogy a kialakított modellek az emberi teljesítményhez vagy az intelligencia egy ideális koncepciójához (racionalitás) mérten képesek-e teljesíteni[3]. Mind a négy irányzat egy-egy sajátos célkitűzéssel bír, vagyis a modellezés szempontjából az emberi gondolkodás, az emberi viselkedés, a racionális gondolkodás illetve a racionális cselekvés lehet döntő jelentőségű mérce. A hangsúlyok ekként történő eltolódása számos fontos, a kutatások folytatására sarkalló vita kiindulópontja lett, máig meghatározva a mesterséges intelligenciáról való gondolkodás alapvető vonásait[4].
Az emberközpontú elképzelések közül az emberi módon való cselekvést mérceként használó rendszerek ötlete Alan Turing nevéhez fűződik, aki azt javasolta, hogy a gépek gondolkodásra való képessége helyett inkább azt vegyük górcső alá, hogy képesek-e egy behaviourista intelligenciateszt teljesítésére, azaz be tudnak-e csapni egy külső kérdezőt gép mivoltukat illetően[5]. Ezt a mércét nevezzük Turing-tesztnek, mely tulajdonképpen a mai napig folyó gyenge MI kutatások sarokpillére. Az emberi gondolkodásra fókuszáló modellek fejlesztői alapvetően a kognitív tudományokkal karöltve próbálják az ember logikai és következtetési mechanizmusait különböző problémamegoldó programok részeként implementálni, mindvégig szem előtt tartva az emberi elme működéséről szóló legújabb tudományos eredmények felhasználási lehetőségeit.
A racionalitásközpontú modellek között a racionális gondolkodást mércéül választó fejlesztési irányzat a logicista hagyományból merített inspirációt, s ennek megfelelően a világ mindennemű objektumára és az azok közötti relációkra vonatkozó precíz állítások – valamint ezeken keresztül gondolkodási törvények – generálásában látja az intelligens rendszerek konstruálásának alapját[6]. A jól ismert paradoxon parafrázisával élve annak filozófiai megítélése, hogy emberként létrehozhatunk-e nálunk jóval racionálisabb elven működő entitásokat, és hogy ez tulajdonképpen előnyös vagy rossz fényt vet az emberlétre mint potenciális értékre, szétfeszítené e tanulmány kereteit, ám annyit le kell szögezni, hogy az emberi és a racionális gondolkodás közötti éles megkülönböztetés egyelőre mindenképp indokolt, azonban az informális tudás formális reprezentációval történő kifejezése a mai napig nehézkes, és még mindig hatalmas számítási kapacitást igényel. A racionális – illetve sok esetben helyesként emlegetett – cselekvést hangsúlyozó irányzatok közös pontja a racionális cselekvés mint kiindulási alap, mellyel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy az MI világában mindeddig – leginkább a számítási erőforrások korlátozottságából adódóan – nem tudtak a klasszikus döntéselméletből ismert tökéletes racionalitás fogalmának megfelelő viselkedést konstruálni, mely tulajdonképpen a várható hasznosságot minden pillanatban maximalizálni képes ágens cselekvését jelentené, ám ennek ellenére bíztató eredmények születnek e fejlesztési területen is[7].
Az imént felvázolt irányzatok természetesen csak általános távlati célok tekintetében orientálnak, ám a jelenlegi programok tervezésénél a szakterület-specifikus automatizmusok komplexitásának megfelelő konstrukció kialakíthatósága is igen lényeges szempont, így egy MI-re épülő alkalmazás fejlesztésekor legtöbbször a modellezendő célterület tudásanyagának feltérképezési eszközei és nem a négy irány valamelyike szerinti szigorú fejlesztési elvek dominálnak. E szakterület-orientált implementációk tárgyalása vezet át bennünket a jog világában kialakítható MI-megoldások elemzéséhez.
II. Jog és MI
A joghoz számítógépes alkalmazások széles köre kapcsolódik, amelyek a jogászok által is használt általános felhasználói programoktól a kifejezetten a jog területére szánt rendszerekig terjednek, ám ezen alkalmazások közül kevés épül valódi MI használatára[8]. Az alábbi áttekintés ez utóbbi csoport (jogi MI rendszerek) fajsúlyos jellemzőinek összefoglalóját tűzi ki célul.
A jogi MI rendszerek többféle szempont szerint csoportosíthatók, de praktikusan három típus érdemel figyelmet: jogi visszakereső rendszerek (a valódi jogi MI határterülete) jogi elemző rendszerek és egyéb, intelligens jogi ágensek[9]. A jogi visszakereső rendszerek lehetővé teszik a jogászok számára, hogy olyan adatbázisokban kutassanak, amelyek jogszabályok és ítéletek részleteit tartalmazzák[10], míg a jogi elemző rendszerek a bemenetként kapott információból az adott jogterületre vonatkozóan vonnak le következtetéseket, úgy, hogy az általuk szolgáltatott eredmény olyan, mintha azt egy jogi szakértelemmel rendelkező ember alkotta volna[11]. Ehhez képest a jogi intelligens ágensek a jog világához kapcsolódó speciális részterületeken autonóm működésre, azaz tapasztalatok alapján önálló cselekvésre, döntéshozatalra képes rendszerek, melyek tervezési módjuktól függően ígéretes tanulási képességekkel is rendelkezhetnek[12]. A továbbiakban e két utóbbi típus rövid jellemzése következik. A jogi elemző rendszerek két csoportra bonthatók: automata döntéshozókra (judgment machines) és jogi szakértői rendszerekre (legal expert systems). Az automata döntéshozó egy, az emberi bírák helyettesítésére létrehozott gép, míg az utóbbi a jogászoktól elvárt színvonalon teljesíteni képes rendszer, ami a jog területén (problem domain) felvetődő problémákra kínál megoldást, lehetőleg jól megközelítve a hús-vér szakértők analitikus módszereit.
II.1. A robotbíró
Az emberi bírák helyettesítésére létrehozandó gép – tulajdonképpen a robotbíró – gondolatkísérlete már a XX. század derekától heves tudományos viták középpontjába került[13], bár meg kell jegyezni, hogy konkrét eredmények híján – mivel gyakorlatban tesztelhető alkalmazás még sokáig nem várható – a pro és contra érvek meglehetősen spekulatív természettel bírnak. A robotbíró ötletének támogatói azt állították, hogy egy ilyen rendszer lefaragná a jogrendszer költségeit, feltárná a jogban rejlő ellentmondásokat és a jogbiztonság jelenleginél magasabb szintjét biztosítaná, sőt D’Amato egészen annak kijelentéséig merészkedett, hogy egy automata döntéshozó lehetővé tenné az emberek számára, hogy a jog és ne a „személyek uralma alatt”[14] éljenek. Ez az állítás azonban eleve azt feltételezi, hogy az MI által alkalmazott jog minden szempontból előre meghatározott, így rögzíthető és programozható, ám a kritikusok az automata döntéshozók tervezését épp azok racionalitása és jogbiztonságra törekvő szélsőséges logicizmusa miatt bírálták, többek között a jog MI által generált megmerevedésétől és igazságos jellegének csorbulásától félve[15]. Már ebből a rövid pengeváltás-összefoglalóból is kitűnik a vázolt MI fejlesztési irányvonalak közötti ellentmondásos viszony, hiszen a valódi vita lényegében a racionálisan gondolkodó és cselekvő gép alapvető működési elvének (a racionalitásnak) helyes/helytelen voltát illetően alakult ki, mely mindenképpen konkurált az érvként bevetett emberi (és ezáltal per definitionem irracionális) mércével. A robotbíró gyártósorról való legördülésének természetesen nem csak a bemutatott jogfilozófiai megfontolások képezik gátját, mivel a kutatásoknak még jó néhány technikai kihívással kell megküzdeniük ahhoz, hogy a gépi igazságszolgáltatás rémétől rettegők álmatlan éjszakákon forgolódjanak. Ezért az alábbiakban rá is térek a jogi elemző rendszerek napjainkban potensebb körén belül helyet kapó szakértői rendszerek bemutatására, különös tekintettel a jog testére szabhatóság követelményét kielégíteni képes, témánk szempontjából releváns eszközök szerepére e rendszerek szerkezeti felépítése folyamán.
II.2. Jogi szakértői rendszerek
A szakértői rendszerek alapvető struktúrájának vázlata esszenciális a bennük rejlő előnyök és kihívások megértése szempontjából, így rögzítendő, hogy mindegyik rendelkezik egy ún. tudásbázissal (knowledge base), amely az adott szakterületen értelmezhető tudást hivatott ábrázolni valamilyen formalizmus segítségével (tudás-reprezentáció), valamint egy következtető mechanizmussal (inference engine), amely a tudásbázis felhasználásával képes megoldani a rendszerbe inputként bevitt paraméterekkel megadott problémát. E rendszerek tehát tipikusan úgy épülnek fel, hogy a problémák megoldásához emberi szaktudást használnak, mely tudás rögzíthető speciális formális nyelven, de elképzelhető egyéb, a rendszer implementációja – azaz a program szerkezete, a használt algoritmusok, stb. – által megkövetelt megjelenítési mód is. A szakértői rendszerekkel kapcsolatban ennélfogva leszögezhető, hogy megalkotóik alapvetően különböző jogágak illetve jogterületek joganyagának feldolgozására és az azokhoz kapcsolódó egyes jogalkalmazási illetve jogértelmezési kérdések megoldására – vagy legalábbis tisztázásuk elősegítésére – törekednek, kihangsúlyozva e programok döntéstámogatási funkcióját. E szakértői rendszerek tanulmányozásakor a leglényegesebb vizsgálati szempont tulajdonképpen az, hogy mi és hogyan kerül be a tudásbázisba, mellyel majd a következtetéseket végezzük. A tudás kinyerésének és reprezentációjának módszerei alapján legtöbbször szabály- és esetalapú, valamint e két perspektíva ötvözetét manifesztáló vegyes (hybrid) rendszereket szoktak megkülönböztetni[16], ám e felsorolás nem teljes, mivel számos további módszer létezik, melyek közül kettőt a későbbiekben e tanulmány is beemel vizsgálódási körébe a potenciális alkalmazhatóságra való tekintettel. Mindettől függetlenül tény azonban, hogy a vázolt hármas felosztás mentén született eddig a legtöbb szakértői rendszer implementáció, így nem árt e módszerek madártávlatból történő bemutatása sem. A megkülönböztetés lényegét az adja, hogy a szabályalapú (rule-based) rendszer tudásbázisában tények és „ha-akkor” (azaz kondicionális logikai funktorok[17] segítségével megadott) szabályok találhatók, míg az esetalapú (case-based) rendszerek tudásbázisát korábban már megoldott problémák – így korábbi jogeset-tényállások és az azokhoz kapcsolódó ítéletek formális leírása – alkotják. Tekintetbe véve, hogy a rendszerfejlesztés módját nagymértékben befolyásolja a modellezendő jogi környezet, nem meglepő, hogy a szabály-alapú megközelítést eredetileg a kontinentális jogrendszer, az eset-alapú működési elvet pedig a common law rendszer precedensjogának sajátosságai hívták életre. A vegyes rendszerek léte azonban épp azt bizonyítja, hogy hiba lenne e megkülönböztetés abszolutizálása, mivel a bemutatott konstrukciós perspektívák valójában a komponensek implementálási módszerei és nem jogelvek mechanikus leképezései. Ennek tükrében például a magyar jog esetén egy vegyes rendszer fejlesztése is járható út, különösen, ha a bírói gyakorlatból kikristályosodó dogmatikai fogalmak gépi feldolgozásával nyerhető információkat is a tudásbázis részévé kívánjuk tenni. Ahogy azonban korábban is említettem, e három – illetve lényegét tekintve két – tudásreprezentációs forma, bár kétséget kizáróan igen gyakori, nem bír kizárólagos jelleggel, ezért egy rendszer fejlesztője, adott esetben egy joghelyesség-vizsgálatra specializált szakértői rendszer tervezése folyamán egyéb eszközöket is igénybe vehet, és a tudásbázist az MI által kínált más utakon – például szemantikus illetve neurális hálók segítségére támaszkodva – is megalkothatja. A szemantikus hálókat (és keretrendszereket)[18] legegyszerűbben a (jogi) tudás reprezentációjának olyan speciális eseteiként foghatjuk fel, melyek gráfok segítségével jelenítenek meg bizonyos fogalmi összefüggéseket, és amelyekben a gráf csúcspontjai a tárgyterület szempontjából releváns fogalmaknak, az élek pedig az e fogalmak között fennálló relációknak feleltethetőek meg. Ennek fényében az érdemi elemző munkát egy taxonomikus struktúrába rendezett fogalmi rendszerrel operálva végezhetjük[19], s akár új illetve eddig elhanyagolt összefüggéseket is feltárhatunk, nem feledkezve meg arról az eredményről sem, hogy e módszerrel gép által feldolgozhatóvá válik a szakember fogalmi készlete is. A neurális hálók olyan számítási eszközök, melyek az emberi idegrendszer funkcionális másolatát célozván az agy néhány specifikus tulajdonságával rendelkeznek[20]. E hálókat az emberi gondolkodás valódi mibenlétének megismerésére irányuló kutatások hívták életre, így felépítésüket is az emberi agyban található, információk feldolgozását végző idegsejtek hálózata ihlette. Másképpen fogalmazva minden neurális háló tulajdonképpen mesterséges neuronok különféle rendezőelvek mentén[21] összekapcsolt hálózata, mely működésén keresztül számos kognitív pszichológiai jelenség megértését, s ezzel együtt modellezhetőségét szolgálja. E hálók mélyreható elemzése szétfeszítené e tanulmány kereteit, ám mindenképp említést érdemel az e rendszerek tanulási képességében rejlő potenciál, hiszen nem előre programozott elvek mentén működnek, hanem a párhuzamosan funkcionáló komponensek munkáját olyan algoritmusok segítik, melyek képessé teszik a rendszert a folyamatos tanulásra, s ezáltal egyre kifinomultabb döntések meghozatalára is. Végezetül ismét hangsúlyoznám, hogy a vázolt konstrukciós módszerek alapvetően a mesterséges intelligencia használatára épülő rendszerek általános építőkockái, melyek ennélfogva nem csak szakértői rendszerek, hanem egyéb MI-alkalmazások – így a továbbiakban bemutatásra kerülő ágensek – tervezésekor is szerepet kaphatnak. A konkrét döntést mindig a fejlesztő által kitűzött célok, a feldolgozandó ismeretanyag természete és egyéb, funkcionális optimalizációra irányuló törekvések determinálják.
II.3. Intelligens jogi ágensek
Ágensnek nevezünk minden olyan entitást, mely érzékelőivel észlelve környezetét, többé-kevésbé autonóm cselekvés által megváltoztatja azt. Az autonóm működés fokmérőjét az adja, hogy az ágens cselekedeteit csak a környezetről a tervező által beépített tudás vagy saját tapasztalatai is befolyásolják. Egy teljesen autonóm módon cselekvő ágens ennélfogva kizárólag saját tapasztalatai alapján dönt, vagyis egy sorozatos belső állapotfrissítés eredményeként előálló tanulási folyamat képezi működési alapelvét[22]. Fontos felismerni, hogy bizonyos tekintetben nincs éles választóvonal a szakértői rendszerek és a tág értelemben felfogott ágensek között, hiszen egy következtetési lánc alapján előálló döntés is felfogható egyfajta cselekvésként. Sőt, a robotbíró, amennyiben egyszer elkészülne, joggal tarthatna igényt intelligens jogi ágensként való minősítésre is. A különbség alapvetően abban rejlik, hogy egy szakértői rendszer megalkotásánál a fejlesztők eredményként (output) a jogi szakértők véleményének gépi mimikri változatát várják el, valamint e rendszerek sokkal inkább támaszkodnak a tudásbázisban készen kapott információ struktúrára. Az ágensek tervezésénél ezzel szemben kiemelt szempont az önálló – ám egyúttal az emberi cselekvést nem feltétlen visszaadó – működés, s az ezt lehetővé tevő folyamatos tanulás (általi fejlődés), valamint leszögezendő, hogy az ágens autonóm cselekvése nagyon gyakran a fizikai környezet tényleges megváltozását vonja maga után. Az esetleges félreértések elkerülése végett ismét kiemelendő, hogy a szakértői rendszerekbe is beépíthető a tanulási képesség, például a már említett neurális hálók felhasználásával, de e tanulási képesség sokszor csak szubszidiárius jellegű és mindig csak a tudásbázis feltöltését szolgálja a hús-vér szakértők általi betaníthatóság mellett is. Ágens és szakértői rendszer tehát tulajdonképpen ott ér össze, ahol a rendszer valóban képes tanulásra és saját működési elveinek egyfajta önreflexió általi finomítására. Az ágensek az MI-rendszerek tervezése kapcsán központi jelentőséggel rendelkeznek, s rengeteg típusuk létezik[23]. Jelen tanulmány témáját tekintve egy mélyreható tipológiai elemzés nem bír különösebb relevanciával, ezért az ágensek világát bemutató elemzés lezárásaként példálózó jelleggel említek néhány olyan területet, ahol egy jogász intelligens jogi ágensek megjelenésére számíthat. A nem is egy, hanem több ágens megalkotása és összekapcsolása által keletkező rendszerek (MAS – multi agent systems) kiemelt alkalmazási területe lehet az online kereskedelem, illetve a vállalatok stratégiai vagy pénzügyi tervezése folyamán felmerülő kihívások modellezése és megoldási kísérlete, de lehetséges felhasználni a közreműködésükkel nyerhető eredményeket például társadalmi struktúrák modellezésén alapuló (előzetes) hatásvizsgálatok során is. A jogi argumentáció gépesített elemzésének továbbá szintén nagy lendületet adhat egy ágens-orientált megközelítés, ahol a különböző álláspontok kapcsán kialakult véleménykülönbség feloldását egymással interakcióban álló ágensek kísérlik meg úgy, hogy közben például logikai érvekkel próbálnak közös keretet találni a kibontakozó diskurzus számára. E példatár természetesen még tovább bővíthető, ám úgy vélem, hogy az ágenstervezésben rejlő lehetőségek már e rövidke felsorolásból is előtűnnek, nem hagyva sok kétséget afelől, hogy egy joghelyesség-vizsgálatra specializált rendszer jogi intelligens ágens mintájára is felépíthető. Minderre tekintettel, miután rögzítettük a jogi MI sajátosságait, s ezzel mintegy képet alkottunk a jogbölcselet részéről megfogalmazott szempontok fogadására nyitva álló közeg legfontosabb eszközeiről, nem kerülhetjük meg annak vizsgálatát sem, hogy pontosan mit is üzen a jogbölcselet a helyesség kérdésére vonatkozóan. E feladat során a barangolást először a helyesség fogalmi kibontásával célszerű kezdeni.
III. Helyesség és annak fogalmi megragadása
A jog helyessége kapcsán kiindulási alapként le kell szögezni, hogy a helyesség egy nem túl erős kontúrral rendelkező értékmérő, mely a jog – vagy annak valamilyen szempont szerint redukált része – mint értékhordozó megmérettetésére szolgál. E tanulmánynak nem tiszte, hogy állást foglaljon annak kérdésében, helyes-e a helyes jogról beszélni, pusztán arra törekszik, hogy amennyiben a jog e sajátos minőségének problematikája felmerül, fogalmak tisztázása útján kapaszkodókat próbáljon keresni a joganyag e tárgyú vizsgálatát végző MI-rendszerek fejlesztői számára. A jog helyessége tehát egyfajta érték, de Losonczy Istvánnal egyetértve fontos látnunk, hogy a többi értékhez hasonlóan az ember aktív értékelő tevékenységéből meríti létét[24], vagy úgy, hogy deklaráljuk a jog mint értékhordozó bizonyos helyességi szempontokon alapuló értékes mivoltát, vagy pedig úgy, hogy kitűzzük egy előre megadott szempontrendszer szerint kialakítandó helyes jog létrehozását. E mércét jelentő szempontrendszer koronként és társadalmanként rendkívül sokféle tartalommal megtölthető, így nem abszolút természetű, sőt sok esetben objektív jellege is megkérdőjelezhető, mely kapcsán elegendő például a helyesség igazságosságként való meghatározására gondolni, és az igazságosságra vonatkozóan felidézni Kelsen fejtegetéseit az igazságosság-eszme objektivitás illúziója mögött megbúvó szubjektivitásáról Értékítéletek a jogtudományban című munkájában[25]. Fontos továbbá rögzíteni, hogy a helyességet mint mércét hiba lenne pusztán a természetjogi irányzatok kizárólagos használatába adni, mert így kikerülne a vizsgálódás hatóköréből a jogpozitivizmus joghelyességgel kapcsolatos követelményrendszere. A fogalmak elemzése körében egyébként a jogbölcselet természetjogi és jogpozitivista irányzatának éles elhatárolását Kaufmann álláspontjával egyetértve nem tartom szerencsésnek, mivel mindkettő valóban képes kifejezni valami helyeset a jogról, ám annyiban nem ragadják meg a jog ontológiai struktúráját, amennyiben a jog egyik oldalát az egésszel cserélik fel[26]. Ennek tükrében a helyesség kialakítandó munkafogalma további értékes posztulátumokkal gyarapodhat, hisz esszencia és egzisztencia egymást kiegészítő találkozása a jogban a helyesség árnyaltabb kimunkálását követeli meg. Természetesen nem titok, hogy az MI-alkalmazások kialakításakor sokkal egyszerűbb a tiszta jogpozitivista szemléletre épülő fejlesztési alapelvek deklarálása, és minden egyes kiegészítő értékelméleti megfontolás csak tovább bonyolítja az egyébként sem egyszerű implementációt, de véleményem szerint megéri a jog pozitív szövegén egyértelműen túlmutató szempontok tanulmányozása, mivel ez a valódi kreativitás és kihívásokkal teli alkotómunka terepe, mely a jogászi gondolkodás alaposabb feltérképezését is nagyban elősegítheti.
Ezen általános értékelméleti bevezető után érdemes rátérnünk a helyesség fogalmának közelebbi vizsgálatára. Az alábbi ábra (1. ábra) a helyesség MI szempontjából releváns komponenseket ötvöző munkafogalmát mutatja be.
A jog helyessége (1. ábra)
Az ábrán szereplő részhalmazok alapvetően a helyesség szinonimáiként olvashatók ki, ezért fontos felismerni, hogy itt nem konjunktív feltételekről van szó, melyek csak és kizárólag együttesen hívják életre a jog – mint jogi normák összességének – helyességét, hanem inkább megengedő diszjunkt kapcsolatban álló fogalmakról, melyek természetesen teret hagynak egy ambiciózus MI-rendszer számára több szempont elegyítésére is. Minderre tekintettel leszögezhető, hogy a vázlatban szereplő komponensenként legalább egy – de inkább több –sajátos fejlesztési út alakítható ki, azaz például speciálisan konzisztencia-vizsgálatra, de éppúgy a joganyag igazságosságnak való megfelelését célzó vizsgálatra is többféle MI-rendszer hozható létre, sőt nem kizárt ezen törekvések egy rendszeren belüli ötvözete sem. Az ábrán látható részhalmazok egyébként nem élesen körülhatároltak, mivel létezhet közöttük metszetként felfogható átfedés. A legfajsúlyosabb komponens az igazságosság, mivel a gondolkodók legnagyobb része a jog talaján e mérce szerint alkot értékítéletet, ha a jog helyességét firtatja. A jog igazságos jellege azonban szintén többféle elképzelés szerint vizsgálható, melyek közül kiemelendő az osztó (disztributív) és a kölcsönös (kommutatív) igazságosság valamint az ezekhez szubszidiáriusan kapcsolódó további igazságosság-elméletek, így például a retributív vagy korrektív igazságosság[27]. Érdemes megfigyelni, hogy már az igazságosságra vonatkozó elméletek között is ellentmondásos a viszony, hisz egy, a modernitásban társadalmi igazságosság rangjára emelt disztributív igazságosságnak megfelelő elosztási rend nagy valószínűséggel sérteni fogja a kölcsönös igazságosság speciális alakzataként felfogható formális igazságosságot. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az igazságosságra gyakran tekint az ember egyenlőségként is, mellyel kapcsolatban fontos kiemelni Radbruchnak A jogeszme antinómiáiban tett megállapítását, miszerint „az igazságosság arra utal bennünket, hogy az egyenlőket egyenlően s az egyenlőtleneket egyenlőtlenül kezeljük, ám nem mond semmit arról a szempontról, amelyből ezek hol egyenlőknek, hol pedig egyenlőtleneknek lennének felfoghatók – az igazságosság csak a viszonyt határozza meg, de nem a megítélés módját”[28]. Radbruch az idézetben vázolt problémát a célszerűség bevonásával kívánja orvosolni, de ettől eltérő megoldások is felmerülnek, mint például az egyenlőség formális jellegének kidomborítása vagy az érdemek beszámítása, mely szintén az egyenlőtlenség megítéléshez felhasználható – és ezáltal a többivel konkuráló – algoritmussá válhat. A második, szintén gyakran előtérbe kerülő helyesség-meghatározás a jogalkotás formális követelményrendszerének betartásából eredő, érvényességet konstituáló helyesség, vagyis helyes az a jog, melyet helyes úton alkotott meg a jogalkotó. E megközelítés kínálja a legkézenfekvőbb megoldásokat az MI számára, hisz a jogalkotás szabályai általában igen jól megjeleníthetőek formálisan. Ez a fejlesztési irány azonban nem sok teret hagy a jogszabályok tartalmi átvilágításának, még akkor sem, ha a szűk formai követelményeken túl vizsgálhatóvá válik a jogalkotó felhatalmazásának és a jogszabály jogforrási hierarchiában betöltött pozíciójának kérdése is. A harmadik, talán legszélesebb körre kiterjeszthető gyűjtőfogalom az ún. „derivatív értékeknek” való megfelelésből eredő helyesség, mely kategóriával arra kívánok utalni, hogy létezhetnek olyan értékek, melyek vagy bizonyos különleges jelentőségű jogi és politikai dokumentumokból – például alkotmányokból vagy deklarációkból – olvashatóak ki, vagy levezethetőek egy – akár szupranacionális – közösség tételes jogban még meg nem jelenő értékpreferenciáinak alakulásából. E distinkció nem jelenti azt, hogy ezek az értékek nem állhatnak kapcsolatban az igazságossággal vagy esetleg egyéb erkölcsi elvekkel, csak arra hívja fel a figyelmet, hogy immár elhagyták az igazságosság-elméletek kissé konfúz és meglehetősen absztrakt birodalmát és társadalom- illetve esetenként jogrendszer-specifikus formában konkretizálódva megindultak az önálló értékké válás útján, ahogy például azt bizonyos alapvető jogok és szabadságok vagy akár a Bibliából eredeztetett erkölcsi elvek tették. A derivatív értékek között is gondot jelent az egymás rovására történő érvényesülés, így a divergáló mércék megfelelő súlyozása vagy pillanatnyi összhangjának megteremtése semmilyen mesterséges intelligencia számára nem egyszerű feladat. E probléma kezeléséhez, vagy legalábbis jobb megértéséhez, azonban hathatós segítséget nyújthat egy ún. „jogi értékpreferencia-szimulátor”, mely tulajdonképpen szövegelemzéssel illetve az adott társadalmi közösség tagjainak értékpreferenciáit tanulás útján feltárva egyfajta értéktérkép készítésre lenne használható, ezzel is segítve a különböző értékek egymáshoz való viszonyának behatóbb megismerését, s a közösségi elvárásoknak még inkább megfelelő jogszabályok megalkotását. E szimulátor konstrukciós elveiről a későbbiekben még ejtek néhány szót. Külön komponensként jelöltem a konzisztencia követelményének kielégítésében rejlő helyességet, mivel e részben technikainak tűnő elv igen sajátos helyet foglal el a jogról való gondolkodás mezsgyéjén. Niklas Luhmann számára a jogrendszer igazságossága például épp annak adekvát komplexitásában érthető tetten[29], mely mindenképp előrevetíti a konzisztencia vizsgálatának fontosságát, ám látható, hogy a hagyományos igazságosság koncepciók nyilván nem e szempontot követve alakultak ki, így indokolttá válik a megkülönböztetés. Fuller és Finnis is foglalkozik a jogrend erős és igazságos voltát konstituáló posztulátumokkal[30], melyek közé – természetesen egyebek mellett – bekerül a konzisztencia követelménye is, így látható, hogy nem pusztán formai érvényességi szempontról van szó, mivel találkozhatunk a – helyes módon megalkotott – érvényes jogon belül is inkonzisztenciával. Az ábrán szerepel egy további, valamilyen absztrakt jogeszmének való megfelelés által elnyerhető helyesség-aspektus is, mely például Stammler és Radbruch munkásságában is felfedezhető[31]. Kiemelkedően fontos azonban felismerni, hogy ezen absztrakt formális eszmei alap önmagában zsákutca a formalizálási csapásirányok kialakítása számára, mivel az ígéretes kiindulóponton túlmenően már e két jogbölcselő is igen eltérő tartalmi követelményeket fogalmaz meg, melyek így vagy úgy, de feloldódnak a vázolt kategóriák valamelyikében. Anélkül, hogy Stammler társadalombölcseletének általános értékelméleti megalapozottságáról mélyreható elemzést készítenék, kiemelném, hogy a jog helyességéről való gondolkodás nála nem választható el mereven a társadalmi élet helyességének vizsgálatától. Ahogy Moór Gyula éleslátóan megjegyzi, Stammler végig egy szociális ideálból levezetett helyes jogi alaptétel-halmazt akar értékmérőként használni, melynek végső célja az, hogy a társdalom minden egyes tagjára nézve mozdítsa elő, hogy helyesen akarhasson[32]. Ám ez Moór meglátása szerint üres és hasznavehetetlen mérce[33]. Ezen túlmenően azt is leszögezi, hogy szerinte Stammler valójában a jog végső céljaként minden egyes ember érdekének előmozdítását határozza meg, amivel a szociális eudemonizmus talajára téved, ahol gyakran kap főszerepet a mindenki felé tanúsítandó felebaráti szeretet mint minden egyes ember érdeke[34]. A jogeszmének való megfelelés vizsgálata ebből kifolyólag vagy nem vezet sehová, vagy a keresztény erkölcstan tanításainak megfelelően zajlik, mely utóbbi mérce alapvetően a derivatív értékek között kap helyet. Radbruch ezzel szemben azt mondja, hogy a jogeszme tartalmilag leginkább az osztó igazságosságban lelhető fel, mely mellé belép a célszerűség és a jogbiztonság is mint érték[35], ám ezek, a célszerűséget kivéve, szintén beemelhetők az eddig vázolt kategóriák valamelyikébe, míg maga a célszerűség átvezet bennünket az utolsó speciális komponens kérdésköréhez. A célszerűség a jog bizonyos célokra való alkalmassága Radbruch értelmezésében is[36], ami felveti az előzetes értékválasztás szükségességét és egyfajta relativizmussal társul. Ennek fényében azt is mondhatjuk, hogy a célszerűség egy érték elérésének képességében rejlő érték, vagyis ha e szempont szerint határozzuk meg a helyességet, akkor mindig szükséges egy másik érték bevonása, így a jog az ezen érték perspektívájából kitűzött cél szolgálatára való alkalmasság értelmében lesz helyes. Véleményem szerint ez járható út, de a megvalósítandó cél a már vázolt egyéb halmazokból kerül ki, így az e szempont szerinti helyesség mindig csak kiegészítő jelleggel használható fel modellezési irányelvként.
Összefoglaló jelleggel megállapítható, hogy olvasatomban e főbb komponensek halmaza – pontosabban ezek megengedő diszjunkt kapcsolata – alkotja a joghelyesség továbbiakban fejlesztési kiindulási pontként szolgáló munkafogalmát, így e rövid ismertető után nem marad más hátra, mint a munkafogalomból kiolvasható potenciális implementációs csapásirányok közül néhány, konkrét javaslatokkal is kiegészített példa bemutatása.
IV. Merre indulhat egy joghelyesség-tesztelő rendszer fejlesztője?
E fejezet három fejlesztési javaslatot jár röviden körbe. Teszi ezt úgy, hogy közben tekintettel van az MI-eszközök természetéből, illetve a vázolt munkafogalom-komponensek sajátosságaiból eredő kérdésekre is. Ennélfogva szó esik egy konzisztencia-vizsgálatra specializált lehetséges MI-alkalmazásról, egy (részben) formális érvényességben kicsúcsosodó helyességet vizsgálni képes MI-rendszerről, végül pedig a már említett jogi értékpreferencia-szimulátorban rejlő lehetőségek kerülnek terítékre.
IV.1. Konzisztencia-vizsgálatra specializált MI Fuller és Luhmann posztulátumai alapján
Egy konzisztencia-tesztelést végző MI-rendszer kapcsán alapvető jelentőséggel bír annak meghatározása, hogy a konkrét rendszer egészen pontosan minek a konzisztenciáját vizsgálja, illetve hogy e vizsgálat során az átszűrendő joganyag számára milyen feltételek teljesítését tűzzük ki célul ahhoz, hogy az a konzisztenciában megnyilvánuló helyesség igényével léphessen fel. E keretek lefektetéséhez szükséges lehet néhány jogelméleti megfontolás segítségül hívása, különösen, ha azok olyan szerzők tollából származnak, akik erőteljes pezsdítő hatást gyakoroltak a XX. század jogbölcseletére. E tanulmány nem azt állítja e ponton, hogy egyedül Fuller és Luhmann munkássága alapozhatja meg egy konzisztencia-vizsgálatra specializált MI-alkalmazás fejlesztését, csupán azt, hogy egy gondolatkísérlet erejéig érdemes elidőzni az e platformon találkozó (ám finoman szólva egyebekben nem igazán összecsengő életművet felvonultató) szerzők konzisztenciára vonatkozó elemzéseinél, inspirációt merítve az adott rendszer implementációja számára. Fontos továbbá annak hangsúlyozása is, hogy az esetlegesen elkészítendő MI-rendszer nem egy mesterséges Fuller vagy egy mesterséges Luhmann lenne, hanem azok fragmentumai alapján egyfajta szintetizáló, de mindenképp különálló harmadik entitás, mely – konstrukciótól függően – tetszőleges további attribútumokkal, s akár feladatokkal is bővíthetővé válik[37]. Fuller a konzisztencia követelményét – pontosabban fogalmazva az inkonzisztencia-tilalmát – a jog belső erkölcsiségének részeként veszi górcső alá The morality of law c. munkájában[38]. A jog belső erkölcsiségét tulajdonképpen 8 jogszerűségi elv, illetve azok jogalkotó által történő szem előtt tartása keletkezteti, mivel Fuller véleménye szerint csak a belső erkölcsiség követelményeinek megfelelően alkotott jog tarthat igényt általános érvényesülésre, így ezáltal morális kötelességtudatból fakadó önkéntes jogkövetésre is, valamint csak e posztulátumoknak eleget téve beszélhetünk erős és igazságos jogrendről[39]. E szemlélet a jogalkotó által alkotott jog helyességének speciális olvasatára hívja fel a figyelmet, ahol a mérce nyolc komponense egymással szerves kapcsolatban áll, ám nem kizárt azok önálló értelmezése sem, így a téma szabta keretek között célszerűbbnek mutatkozik az utóbbi út preferálása. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a konzisztencia követelménye marginális jelentőségűvé fokozza le például a jog futurum contingens területére szorításának feladatát[40], csak azt, hogy egy elsődlegesen konzisztencia-vizsgálatra specializált rendszer esetében a fulleri belső erkölcsiség egyéb kritériumai a már említett további attribútumok között kaphatnak helyet. Niklas Luhmann ezzel szemben eltérő megközelítést választ a konzisztencia fontosságának hangsúlyozására. Noha alapvetően a jog helyessége számára is a jogi rendszer igazságosságában rejlik, igazságosságon azonban ő kizárólag a rendszer adekvát komplexitását érti[41]. Ez az adekvát komplexitás tulajdonképpen a jog számára húzott olyan határként képzelhető el, mely az egyéb társadalmi rendszerekkel való interakció érdekében végrehajtott komplexitás-redukció keretében sem léphető át. Másképpen fogalmazva: a jogrendszernek mindig meg kell őriznie a rendszer lényegét képező összetettséget, mely Luhmann számára alapvetően a döntések konzisztens rendjének feleltethető meg. A jog mint rendszer tehát akkor igazságos, ha egyéb társadalmi rendszerekkel interakcióba lépve sem veszíti el a döntések konzisztens rendjében fellelhető adekvát komplexitást[42]. A (döntési) konzisztenciára való törekvés – mint igazságosság-kritérium – a jogon belül szintén normaként jelenik meg, de sajátos funkciója (Zusatzkonditionierung[43]) révén mindig együtt alkalmazandó a többi normával. A jogalkalmazói gyakorlat számára lefordítva a kulcsot tulajdonképpen a jogrendszer normatív erővel bíró emlékezete jelenti, azaz az igazságosság egyfelől a jogrendszer – mint egész – emlékezetét, másfelől ezen emlékezet normatív erejét feltételezi egy-egy magatartás jogszerűségének megítélésekor, miközben a múltbéli döntésekkel konzisztens egység kialakítására törekszik[44]. További mélyreható elemzés nélkül is láthatóvá válik, hogy a két gondolkodó eltérő axiómarendszert használva eltérő következtetéseket von le, mégis kiemelt szerepet játszik a konzisztencia-vizsgálat a jog helyességéről (igazságosságáról) vallott nézeteikben. Egy életképes MI-rendszer megalkotójának nem feltétlenül feladata az elméletek inkompatibilis részeinek nyesegetése, bár az implementációt megkönnyítendő kétségtelenül elkél egyfajta közös nevező. Az MI-alkalmazás tervezésekor e közös nevező manifesztációja lehetne egy normákkal feltöltött tudásbázis, melyben előre rögzített, formális metaszabályok alapján helyességre vonatkozó következtetéseket végezhetünk. A szakértői rendszer tudásbázisát feltöltő normák körét azonban nem célszerű szűken meghatározni, mert így általános és egyedi norma is formális reprezentációt nyerhet, vagyis a jogalkalmazói döntések egyedi normaként történő szerepeltetése által a luhmanni megfontolások beépítésére is képes rendszer alaprajza vázolható fel. Ráadásul e megközelítés illeszkedik arra a fejlesztői tendenciára is, hogy az adott területre vonatkozó szaktudást elméleti kategóriák „béklyói” nélkül, tartalomközpontúságot szem előtt tartva próbálják meg egyre inkább reprezentálni. Az e módon felfogott normák beépítésével tehát – a Fuller által elsődlegesen – a jogalkotó számára adott iránymutatás mellett lehetségessé válik, hogy a rendszer a jogalkalmazás területén is a konzisztencia kritériuma alapján vizsgálódjon. Az eddig ismertetett részletek tükrében eddig egy szabály-alapú szakértői rendszer tűnik a feladatra megfelelőnek, melyben az ellenmondás-mentesség követelménye egyfajta metaszabályként határozza meg a tudásbázisban elhelyezett normák viszonyaként felfogható helyességet a következtető komponens számára. E program valószínűleg már önmagában érdekes következtetések leszűrését teheti lehetővé, de elképzelhető például neurális hálókkal történő bővítése is, mely teret engedhet például a látszólagos ellentmondások – Fuller által oly fontosnak ítélt[45] – megfelelő értelmezés útján történő feloldására azáltal, hogy hús-vér (jogi) szakértők tanítják be a jogértelmezés lehetséges módozatait, mely tudásanyagot aztán az MI-alkalmazás további metaszabályokká transzformálja, és rávetíti a tudásbázisában található normák rendezett halmazára is. Egy ilyen rendszer az inkonzisztencia feltárása mellett további hathatós segítséget nyújthat, tekintetbe véve azt a lehetőséget is, hogy a következtetési komponens jobbára formális szűrőjén fennakadt normák súlyos fogyatékosságuk okán esetleg ki is kerülnek a ius területéről, mely döntést – konstrukciótól függően – maga a következtető komponens is meghozhatja, de – az inkonzisztencia detektálását követően – át is engedheti az eredményeket értékelő jogászok számára. A helytelen jog jogi jellegét illetően nem alakult ki a jogásztársadalomban konszenzus, amit e két gondolkodó is jól példáz, hisz a már említett eltérő konklúziók is részben épp itt gyökereznek. Míg Fuller szerint a jog belső erkölcsiségének – s a posztulátumok között a konzisztencia – követelményének sérülésével veszélybe kerül, sőt elvész a jogi jelleg[46], addig Luhmann véleménye az, hogy az igazságtalan jogrendszer is jogi normák rendszere, vagyis a konzisztens döntési rend felrúgása olyan jogrendszert eredményez[47], mely igazságtalan, de továbbra is fennáll[48]. E kérdés beható elemzésére és szigorú fogalmi elhatárolásokra jelen tanulmány keretei nem alkalmasak, de annyit végső soron le kell szögezni, hogy a helyesség vázolt munkafogalmának mindenképpen akadnak olyan komponensei (például a formális értelemben felfogott helyesség), melyek hiányában a jog helytelensége egyben a jogi jelleg elvesztését is jelenti, s hajlok arra, hogy a konzisztenciára mint alapvető követelményre is ilyen komponensként tekintsek. Ennélfogva lehetségesnek tartom, hogy egy konzisztencia-vizsgálatra specializált MI-alkalmazás – megfelelő értelmezési mankókkal ellátva – képes lesz látszólagos és valódi inkonzisztencia megkülönböztetésére, mely utóbbinál jelezheti a normák jogi jellegüktől való megfosztásának szükségességét, vagy annak esetleges következményeit is.
IV.2. Formális érvényességet vizsgáló MI Hart és Habermas ihlette komponensekre építve
A következőkben érdemes elidőzni egy keveset annak kérdésénél is, hogyan konstruálható egy – részben formális – érvényességet vizsgáló MI-rendszer Hart elismerési szabályának és Habermas kommunikatív cselekvéselméletének – azon belül is a diskurzuselvnek – ötvözetére építve. Ennek kapcsán azonban először le kell szögezni, hogy egy érvényesség-tesztelésre specializált MI számára megkerülhetetlen a jogalkotás – tételes jogban rögzített – formális/technikai követelményeinek feldolgozása, és a harti vagy habermasi gondolatok csak ezen érvényességet konstituáló kritériumok tágabb kontextusának és genetikus kérdéseinek vizsgálatakor válnak igazán jól felhasználhatóvá. Továbbra is hangsúlyozom, hogy nem csupán e két gondolkodó alapulvételével fogalmazhatunk meg hasznos instrukciókat egy rendszer fejlesztője számára, sőt e két életművet összekapcsolhatjuk egész más – implementációk számára nem különben hasznos – törésvonalak mentén egyéb szerzőkkel is. Hart „A jog fogalma” c. könyvében foglalkozik az elismerési szabály – mint társadalmi szabály – és a jogi érvényesség kérdésével[49], mely kapcsán leszögezi, hogy az érvényesség valójában egy belső nézőpontból eredő állítás egy szabály azon tulajdonságára vonatkozóan, hogy az kielégíti az elismerési szabály által támasztott követelményeket[50]. A jogi normák vagy szabályok tehát alapvetően egy végső elismerési szabályra – illetve az abban rögzített követelményekre – vezetik vissza az érvényességüket, ám maga az érvényességet konstituáló elismerési szabály sem nem érvényes sem nem érvénytelen, léte ténykérdés, vagyis csak a bíróságok, hivatalos személyek és a magánemberek összetett, de rendszerint megegyező gyakorlataként létezik annak megállapítása során, hogy mi jog és mi nem[51]. Az elismerési szabály által rögzített érvényességi kritériumok kibontásának egyfajta értelmezési kereteként szolgálhat Habermas kommunikatív cselekvéselmélete, s azon belül is diskurzus- illetve demokráciaelve, mely fontos konstrukcionális segítséget jelenthet egy érvényesség-tesztelő rendszer fejlesztője számára. Habermas a kommunikatív cselekvéselmélet talaján állva azt állítja, hogy a norma kötelezőerejével kapcsolatos egyetértést a normatív érvényességi igény interszubjektív elismerése hozza létre[52], azaz konvenciókra és metafizikai koncepciókra történő támaszkodás helyett kommunikatív módon igazolt normák vezérlik a modernitásban a magatartásokat. Ennek fényében minden érvényes norma meg kell, hogy feleljen annak a feltételnek, hogy a mindenkori általános követésből – az egyéni érdekek kielégítése szempontjából előreláthatólag – származó következményeket és hatásokat valamennyi érintett el tudja vagy tudná fogadni (és preferálja az alternatív lehetőségek hatásaival szemben)[53]. Másképpen fogalmazva ez azt jelenti, hogy a normák érvényességi igényét korlátozatlan és torzításmentes racionális diskurzus segítségével fogadjuk el, mely röviden egyfajta diskurzus-elvnek való megfelelés szem előtt tartásaként értelmezhető[54]. A jogi normák esetében e diskurzus-elv speciális változata, vagyis a demokrácia-elv kerül előtérbe, melynek a lényegét az adja, hogy a jogi formát öltő normákat a politikai közösség tagjai nem kizárólag morális alapon, hanem gyakorlati-politikai, utilitárius és etikai megfontolásokkal is igazolhatják[55], mely során azonban mindig megmaradnak egyfajta racionális diskurzus keretein belül. Minderre tekintettel egy érvényességben rejlő joghelyességet tesztelő program a jogalkotási törvényekben és alkotmányokban lefektetett jogalkotási követelmények formális megjelenítésén túlmenően adott esetben rákérdezhet egyéb szempontokra is[56]. Erre a feladatra egy olyan intelligens ágens tűnik megfelelőnek, amely a joganyagot – így például jogi normák vagy jogszabályok egy meghatározott halmazát – nem csak a tételes jogban rögzített formális érvényességi kritériumok szerint vizsgálja[57], hanem – például neurális háló általi – tanulás segítségével megpróbálja feltárni az adott társadalom társadalmi szabályait, köztük a jog végső elismerési szabályát, és így szerzett ismereteit is beépíti szűrői közé. Az elismerési szabály kikristályosítása folyamán érdemes lehet például a különböző jogalkalmazói csoportok, a jogtudomány művelői, sőt az egész társadalom gyakorlatában megjelenő tényeket is összevetni, mely folyamat során hasznosnak bizonyulhat statisztikai módszerek felhasználása, különösen, ha a reprezentatív minták általi betanítást vesszük alapul. E kialakítási koncepció számára a habermasi demokrácia-elv mint adalék[58] többféle szempontból is adaptálható, azaz lehetséges annak vizsgálata, hogy egy adott társadalomban az elismerési szabály mennyiben tartalmazza a racionális diskurzus elemeit, illetve az is górcső alá vehető, hogy maga az elismerési szabály mennyiben nyugszik racionális diskurzuson. E szempontok beépítése által maga az ágens is képes lehet az érvényesség kapcsán fennálló konszenzus töréspontjainak jelzésére, valamint az sem kizárt, hogy eredményeit de lege ferenda javaslatok kidolgozására használjuk fel a tételes jogban manifesztálódó érvényességi kritériumok esetleges korrekciója esetén.
IV.3. Jogi értéktérképek generálására specializált MI (értékpreferencia-szimulátor)
Az utolsó fejlesztési javaslat az általam derivatívnak nevezett értékeket, pontosabban a jog ezen értékeknek való megfelelésben rejlő helyességét veszi kiindulási alapnak. Ennélfogva e koncepció keretében a joghelyesség egyik aspektusával egy olyan MI-eszközt kombinálunk, melynek feladata egyrészt a különböző forrásokból kinyerhető derivatív értékek feltárása, másrészt a helyességnek a kapott értékek tükrében – s immár formálissá transzformált szabályok segítségül hívásával – zajló vizsgálata. Már első pillantásra nyilvánvalóvá válik, hogy a feladat első része semmiféle szigorú szabályokon alapuló következtetőrendszerrel nem oldható meg, ezért a konstrukcióban mindenképp szerepet kapnak a szemantikus vagy neurális hálók, melyek képesek a különböző értékeket, azok – esetenként hierarchikus – relációit és súlyát – a megfelelő tanulási folyamat végeztével – formálisan megjeleníteni. Ahogy azt már említettem, értékeket többféle forrásból is levezethetünk, így e tárgykörben nem kizárt dokumentum-elemző, vagy általános (esetleg épp speciális) társadalmi értékpreferenciák tanulás útján történő feltárására kialakított MI sem. Az általam értékpreferencia-szimulátornak nevezett mesterséges entitás inkább ez utóbbi rendszerek közé sorolandó, s fő tevékenysége abból állna, hogy a társadalom jogi értéktérképeinek megalkotása révén új szűrőszempontokat generáljon – többek között – a joghelyesség gépi vizsgálatához. A társadalmi értékpreferenciák vizsgálata alapvetően arra a célkitűzésre utal, hogy az e fejlesztési alapelvet szem előtt tartó kísérletekben tulajdonképpen a joghoz társított értékekhez, illetve konkrétan a jog helyességéhez kapcsolódó társadalmi hozzáállást, vagyis a társadalom tagjainál kialakult értékkorrelációkat próbáljuk meg feltérképezni emberek által betanítható rendszerekre támaszkodva[59]. A betanítás történhet kellően reprezentatív össztársadalmi minta segítségével, de elképzelhető például bizonyos társadalmi és foglalkozási rétegek saját értéktérképének elkészítése is, így például egy „általános jogászi” értéktérkép, vagy e csoporton belül bírói vagy köztisztviselői értéktérkép előállítása is méltán tarthat számot érdeklődésre. A rendszer betanítása folyamán a minta szereplői a – korábban rögzített célkitűzés fényében összeállított – joganyag (normák, bírói ítéletek, közigazgatási aktusok, jogszabályhelyek, stb.) értékelésére vállalkoznak, melynek eredménye nem csak új, későbbi tesztelést megalapozó értékmérő kikristályosodása lehet, hanem mondjuk a meglévő szempontok tényleges súlyának, egymáshoz való viszonyának árnyaltabb képe is. Ennek alapján elképzelhetővé válhat, hogy például össztársadalmi értéktérkép generálás esetén feltárjuk, mit is jelent a közösség tagjai számára az igazságosság, és hogy a versengő igazságkoncepciók közül melyiket tükrözik olvasatukban jogi normáink s együttélést biztosító kereteink. Fontos látnunk, hogy e koncepció nem pusztán statisztikai adatok erőteljes gépesítés általi felhasználásán nyugszik[60], hanem a tanulás speciális folyamatának beépítésével olyan intelligens rendszer konstruálására teszünk kísérletet, mely képes egyfajta önreflexióra, értékek rangsorolására, sőt – tervezéstől függően – értékmérők pontosítása által esetleg korábban nem rögzített elhatárolások szükségességének előrejelzésére is, példának okáért a jogeszme XXI. századi antinómiáinak felrajzolásakor. Ám nem feledkezve meg a korábban már említett második stációról sem, az is életképes elgondolásnak tűnik, hogy a fentiekben vázolt értékmérő-kikristályosítás után, azokat formális szabályokká alakítva, az MI-alkalmazás a saját tudásbázisába betöltött jogszabályokat tartalmi szempontú helyességvizsgálatnak vesse alá, egyetlen mesterséges elemzőként képviselve a preferencia-rendszert nyújtó mintát. Ehelyütt azonban meg kell jegyezni, hogy az imént nyújtott elméleti fogódzókat és lehetséges felhasználási ötleteket végső soron majd a tényleges implementációt végző fejlesztők társadalmi-jogi környezete fogja egészen konkrét utasításokkal megtölteni, ezért az adott feladat és kontextus releváns tényeinek ismeretét nélkülöző további specifikáció meglehetősen parttalanná váló fejtegetésekbe torkollna.
Záró gondolatok
E tanulmány célul tűzte maga elé, hogy bepillantást nyújtson az MI-kutatások világába, miközben a jogbölcselet helyességgel kapcsolatos megfontolásait szem előtt tartó intelligens mesterséges entitások konstrukciójának optimális feltételeit kutatta. E világban tett kirándulásunk végén szeretném hangsúlyozni, hogy annak ellenére, hogy a robotbíró – s vele együtt a jogbölcseleti szempontokat válogatás nélkül magáévá tenni képes MI – még messze van, igen fontos, hogy a jogtudomány a megfelelő technikai színvonal elérésekor képes legyen néhány adaptálható jogelméleti recept ajánlására. Máskülönben fennáll annak veszélye, hogy vonakodásával olyan szakemberekre bízza e rendszerek fejlesztését, akik jogi ismeretekkel nem vagy csak korlátozott mértékben rendelkeznek.