ELŐSZÓ

 

 

 

 

 

A Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézete keretében Varga Csaba témavezetésével “Elméleti jogi gondolkodás a II. világháború után: Magyarországi tapasztalatok — közép- és kelet-európai összefüggésben” munkacímmel a 2000–2003. években kutatást vállaló OTKA T032156. számú projektum munkaértekezletet rendezett Jakab András szervezői segítségével 2003. február 8-án Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogbölcseleti Intézete szemináriumi helyiségében.

Az általános háttérként szolgáló cél ugyanaz volt, mint amit a Miskolci Egyetem Jogelméleti Tanszéke és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara immár évente visszatérő, avagy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogbölcseleti Intézete esetenkénti jogfilozófiai rendezvényei szoktak célul tűzni maguk elé. Jelesül, olykor határon kívüli társaink bevonásával is a magyarországi szakmán belüli párbeszéd folyamatosságának biztosítása, pályára lépő fiatal kollégáink, tanársegédi karunk aktivizálása, valamint a rokon topikák iránt érdeklődő PhD-hallgatók bevezetése e kicsiny, de folyamatosan gyarapodó együttgondolkodó közösség munkájába. Ennek megfelelően meghívottaink köre nagyban-egészében állandósultan teljes körű s az ország egészére kiterjedő, sőt, együttműködési lehetőségtől s készségtől függően az országhatárokon túl is bővülő. Feladatunk, hogy minden intézményt és kutatót elérjünk, függetlenül egyébkénti érdeklődésének irányától és jogi hátterétől, ha és amennyiben elméleti jogi kérdésekkel elmélyülten foglalkozik. Konkrét célunk nyilvánvalóan témafüggő volt: nem annyira a maga szintjén ettől függetlenül zajló és utolsó évében egyébként hamarosan befejezést nyerő pályázati kutatás támogatása, mint inkább ezáltal is hangsúlyozottan a honi szakma szembesítése el nem végzett feladatával, az elmúlt fél évszázad lehetőségeit s teljesítményeit illető mérleg legalább is ideiglenes megvonásával.

Ebben pedig elmondható, hogy sikerrel jártunk. Korántsem olyan értelemben, mintha maga a feladat egy röpke (bár dúsan terhelt) munkanap során elvégeztethetett volna. Inkább olyan módon, hogy pontosan az derült ki vitáinkból, amit józan ésszel ugyan mindegyikünk már eleve feltételezhetett volna, ám most faktumként megélése mégis élményszerű bizonyítékul szolgált. Nevezetesen, egy olyan országban, ahol a nemzet valamennyi javát idegen érdekeknek kiszolgáltató elnyomó diktatúrához fűződő viszonyát sem az elit, sem az összlakosság egytizedét bizonyosan meghaladó mozgalmi tagság és haszonélvezői kör egyáltalán nem tisztázta, miközben a vizsgálódás tárgyának sajátszerűsége, vagyis a korszak jogelméletének tudomány-szerűsége is joggal vált viták tárgyává — nos, ilyen körülmények közt természetesnek tekinthető, hogy

(1) a generációs különbség attól függően, hogy egykor már cselekvően résztvevő visszaemlékezéséről és/vagy a múltbeli teljesítményt illető utólagos megítéléséről vagy éppen az újonnan érkezett felnövekvő generáció lehetséges érdeklődéséről, avagy éppen ellenkezőleg, a számára minden ízében tisztázatlan közelmúlt teljes elutasításáról van szó, vízválasztó jellegű;

(2) annak a valóságos hozadéknak a tudomásul vétele, ami az adott körülmények között akkor optimálisan elérhetőnek bizonyult, ütközni fog a pusztán mai lehetőségekből kiinduló hideg racionalitással, amely csorbítatlan eszményeket számon kérve, kompromisszumra való hajlandóság nélkül elhárítja magától, hogy egyáltalán saját múltként vegyen ez időszakról tudomást; és végezetül,

(3) a megértésre a korabeli lehetőségek történelmi-összehasonlító feltárásával s latolgatásával irányuló törekvés is jórészt és legfeljebb majd az egykori cselekvő részvétel motivációjától, eszmei hátterétől függően vezethet csupán eredményhez.

     Mégsem értelmeznénk helyesen, ha mindebben pusztán negatív eredményt látnánk. Figyelmünk felhívatott a kutatás fontosságára, egyszersmind módszerbeli előfeltevései tisztázatlanságára; ráadásul olyan körülmények között, amikor még ezek a jelenlegi törékeny s gyarló előremozdulások is úgyszólván úttörő lépésnek számíthatnak az egykori szovjet világbirodalom hatalmas térségében, s benne Közép-Európa önmagára egyébként oly büszke szellemi kihívása ellenére is saját közvetlen múltjának méltó számbavételét illető renyheségében. Persze mindez érthetőbbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy egy úgynevezett “bársonyos forradalom” keretében egy “alkotmányos jogállami átmenet” fából vaskarikája zajlott le az elmúlt évtizedben, ami kétség kívül vértelen volt, ámde egyszersmind a társadalmat megfosztotta a katarzis s egy új indítás élményétől, és ennek áraként nem is eredményezett egyebet, mint az egykori nomenklatúra új szerepben új legitimációs bélyegzővel szentesített hatalmi átalakulását — szemben Európa II. világháború utáni szellemi és erkölcsi megújulásával, mely az ex-lex tudatosan szervezett jogoszláv, francia és olasz példái kivételével a jogi lefedettségre törekvés értelmében valóban vértelen volt, s bármennyi kortársi elégedetlenséget s bírálatot váltott is ki egykor, a mából visszatekintve mégis egészében lezárta, meghaladta a múltat, és megbocsátó továbbélés nélkül, zavarásától mentes újrakezdést biztosított. Már pedig felemás jelennek felemás a múltja is. Benne rejlik mind továbbélésre számító szikársága, mind pedig annak egyre halványulóbb reménye, hogy generációk múltán egyszer majd csak mégis eltűnhet egy valóban új indítássá szerveződő átalakulási folyamatnak a múltat végezetül tényleg meghaladó tabula rasa-teremtésében.

     Valószínűleg sem az életben, sem a tudományban nem a szélsőségek egymásba csapása hordozza az előrelépés ígéretét s adja annak fundamentumát. Nos, úgy vélem, kizárólag múlt-vallatásunkból derülhet ki, hogy milyen mértékig maradtunk változatlanul foglyai saját korábbi neveltetésünknek, szocializációnknak, azon kereteknek, amiket az adott hely és idő szelleme biztosított akár oly magasröptű gondolkodásunk számára. Pontosabban, jogászságunk mentalitása és problémaérzékenysége változatlanul őrzi — mi mást is tehetne? — a múlt stíluselemeit, hiszen a tegnap beérkezettek tanítják a felnőttkorba érkezőket tanintézményeink padjaiban, vezetik be hivatásuk gyakorlásába az ügyvédkedés s a törvénykezés fórumain, nyesegetik gondolkodói szárnyaikat tudományos műhelyeinkben — és ez így marad mindaddig, amíg a mai tapasztalatok nem növekednek tanítómesterré, hogy immár saját szakmai világképként verjenek gyökeret a most és ezután felnövekvő generációkban.

     A jelen gyűjteményben némiképpen szerkesztett formában közzétett előadásokról lezajlott viták ismertetését Tattay Szilárd megjelenésre váró feldolgozásában — ‘Kész-e már a leltár? Beszámoló »A szocializmus jogelmélete Magyarországon és a marxizmus« című konferenciáról’ Jogtudományi Közlöny LIX (2003. január) 1 — találja meg az olvasó.

 

Varga Csaba

2003/4. szám tartalomjegyzéke