Kormány Zita – Szalóki Gergely

A Csemegi kódex szankciórendszere I.

Írásunk első részében a Csemegi kódex szankciórendszerének két elemét vesszük górcső alá: a halálbüntetést és a szabadságbüntetéseket.

Az 1878. évi V. törvénycikk, más néven Csemegi kódex – nevét megfogalmazójáról, Csemegi Károly államtitkárról kapta – volt az első kodifikált és országgyűlés által elfogadott büntetőtörvénykönyv Magyarországon. A kodifikáció során alkotói külföldi büntetőtörvénykönyveket vizsgáltak, elemezték ezek intézményeit, és megoldásaik mintául szolgáltak a készülő kódex számára, valamint figyelembe vették az 1843. évi büntetőjogi törvényjavaslatot, megpróbálták követni a megkezdett utat, de végül több ponton is eltért a kódex ettől; ennek részben oka az addig eltelt harmincöt esztendő. Ez idő alatt átformálódott a büntetőjogi gondolkodás, melynek követése szükséges is volt; legplasztikusabb példái ennek egyfelől a halálbüntetés szabályozása, másfelől a szabadságbüntetések végrehajtásának szabályozása.

A Csemegi kódex az akkori Európa egyik legsikerültebb büntetőtörvénykönyvének nevezhető nemcsak áttekinthető szerkezete miatt – a ma hatályos büntetőtörvénykönyvünk is nagy vonalakban ennek örökségét viseli – hanem azért is, mert a kor legelfogadottabb megoldásait alkalmazták, és a legkorszerűbb intézményeket igyekeztek bevezetni, eközben nem megfeledkezve az akkori magyar körülményekről. Mindezek ellenére a kódexszel kapcsolatban negatívumként említhető – ami nem annyira a törvényben, mint inkább a magyar állapotokban keresendő – hogy a kódex hatályba lépésekor számos intézmény csak a törvényben létezett, éppen ezért nem volt végrehajtható a szabályozottak szerint. Ez szolgált okául a törvényben található néhány átmeneti rendelkezésnek, amelyek arra adnak választ, hogy hogyan kell eljárni, amíg az adott intézményt létre nem hozzák.

Halálbüntetés a Csemegi kódexben

A felvilágosodás korszakában feltámadó abolicionista mozgalom Magyarországon sem maradt hatás nélkül. 1787-ben II. József büntető kódexet adott ki, amelyben nem szerepelt a halálbüntetés mint büntetési nem. Az évszázados büntetési rendszerben maradt űrt a hajóvontatásnak kellett betöltenie, azonban a halálbüntetés II. József halálával visszakerült a büntetések közé.[1] Az 1792. évi büntető törvényjavaslat az abolíció térnyerése ellenére a halálbüntetést fenntartotta még büntetési rendszerében, ennek indokául az állam önvédelme szolgált. A minősített kivégzést tiltotta, azonban kivételes esetekben megengedte a hullának becstelen helyre történő kitételét, feldarabolását vagy megégetését.[2] Az 1827. évi javaslat bizonyos szempontból visszalépést jelent;[3] a halálbüntetés kilenc különböző nemét szabályozza,[4] a kivégzés módja pallos vagy bitó.[5] A kivégzések végrehajtásának sokszínűségét szüntette meg az 1814. május 15-én kelt királyi leirat, mely szerint a halálbüntetés kizárólag pallos vagy kötél által hajtandó végre.[6]

A halálbüntetés hazai történetének következő pontja az 1843. évi büntetőjogi törvényjavaslat, amely az abolíció mellett állt ki, és törölte a büntetési rendszeréből a halálbüntetést, mint amelyik elavult, célszerűtlen, és szükségtelen. Szemere Bertalan 1841-ben megjelent, Akadémiai-díjjal jutalmazott pályamunkájában ezt a gondolatot juttatta plasztikusan kifejezésre: „A halálbüntetés anakronizmus korunkban.”[7]

Jelen írás a halálbüntetés kódexbeli szabályozásának részletes bemutatásán felül a korabeli külföldi büntetőtörvénykönyvekre is kitekint.

A Csemegi kódex

A korabeli szakirodalomban[8] felmerült a halálbüntetés eltörlésének elvi lehetősége. A Csemegi kódex anyaggyűjteményében hosszasan taglalták a halálbüntetés kapcsán felmerülő két legfontosabb kérdést: „Igazságos neme-e a büntetésnek a halálbüntetés? Szükséges-e ezen büntetés?”[9] Récsy is emellett foglalt állást,[10] miután összegyűjtötte a halálbüntetés eltörlése mellett szóló érveket,[11] megcáfolta a fenntartása mellett szokásosan felhozottakat[12], és végül – szemben a kódex indokolásával – nem fogadta el a halálbüntetés fenntartásának szükségességét.[13] Szemere húsz pontban gyűjtötte össze a halálbüntetés elleni és egyben a „javító fogság” melletti érveket.[14] Berger – a praktizáló ügyvéd gondolataival – úgyszintén a halálbüntetés ellen lépett fel írásában, és egészen újszerű érveket igyekezett felmutatni. Először rámutatott arra a statisztikai tényre, miszerint minden évben nagyságrendileg ugyanannyi emberölés történik, sőt az elkövetéshez használt eszközök is ugyanúgy oszlanak meg, majd filozófiai műveket idéz Platóntól Spinozán keresztül Hegelig, hogy alátámassza érvelését a tekintetben, hogy egyfelől „…az ember akaratjának öntudója ugyan, de az okokért, melyek őt tulajdonképpen elhatározzák, számot adni nem tud,”[15] másfelől az emberben veleszületett gonosz lakozik, amiért nem lehet őt felelősségre vonni. Tulajdonképpen egyfajta védőbeszédet láthatunk körvonalazódni, azonban ez nem érinti a munka színvonalát, hiszen Berger igen sok filozófiai irányzat érveit sorakoztatja fel.[16]

Az 1878. V. törvénycikk indokolásából[17] kiderül, hogy a kodifikáció során is heves viták zajlottak a halálbüntetés körül.[18] Az indokolásban sokat foglalkoznak az 1843. évi Deák-féle törvényjavaslattal, illetve a törvényjavaslat kapcsán akkoriban kialakult országgyűlési vitákkal. E viták – mint arra az indokolás is rámutat – túlterjeszkedtek az ország határain, és a külföldi törvényalkotóknak is felkeltették a figyelmét. Az indokolásban szó esik a belga bizottságról, amely a belga büntető törvénykönyv akkori kodifikációjának apropóján érkezett Magyarországra, hogy figyelemmel kísérjék az akkori vitákat, érveket és ellenérveket ebben a témában, és amely az országgyűlési vitákról készített jelentéseket, és ezekkel támasztják alá, hogy a Csemegi kódex miért nem követte az 1843. évi törvényjavaslatot az abolíció tekintetében.[19] A belga küldöttség jelentésében összességében pozitívan értékelte az abolíciót, de rámutatott, hogy Belgiumban fokozatosan kell eltörölni a halálbüntetést, mivel „e büntetés teljes, és közvetlen eltörlése nem volna összeegyeztethető a köz-, valamint a magánbiztonsággal.” A belga bizottság jelentése[20] Belgiumban a halálbüntetés fenntartását, ugyanakkor annak szűk körre szorítását eredményezte.[21] A Csemegi kódex kodifikációjakor ugyanezen princípium alapján jártak el, amikor a halálbüntetést – ellentétben az 1843. évi törvényjavaslattal – megtartották büntetési rendszerében, de e büntetés kiszabását békeidőben viszonylag kevés bűncselekmény esetén engedték meg.

A Csemegi kódex indokolása átugorja azt a kérdést, hogy jogos-e a halálbüntetés. Fayer szerint teljes mértékben a büntetési rendszeren kívül áll a halálbüntetés, mivel szerinte egy büntetésre megkívánt tulajdonság sem található meg benne.[22] Azon utalásából, miszerint: „Könyvtár állítható össze azon munkákból, melyek annak jogosságát vagy jogtalanságát, a biblia, jogbölcsészet, erkölcstan, vagy a büntetés kellékei szempontjából tárgyalják”, világosan kivehető, hogy a kodifikáció során – bár a vitának egyik főiránya volt a halálbüntetés jogosságának kérdése[23] – a törvényhozó nem ezen megfontolás alapján döntött fenntartása mellett, hanem a büntetés szükségessége alapján. Maga Csemegi is több helyen hangsúlyozza a halálbüntetés szükségességét. Kiemeli viszont, hogy „… még a legsulyosabb büntett keretén belül is…csupán azokra az esetekre lehessen kimondani a halált, melyek gonoszságban és irtózatban, ugyanannak a büntettnek minden más eseteit fölülmúlják...Szorittassék a halálbüntetés a legsulyosabb büntettnek leggonoszabb eseteire, s csakis a legritkábban, s a valódilag legiszonyubb büntettre legyen kimondható a halál”.[24] Az indokolás erre több ország büntető kodifikációját hozza fel példának, valamint csatolták függelékeként a belga bizottság jelentésének adatgyűjteményét is. Csemegi maga is felsorolja azon országokat, ahol felmerült az abolíció, mégis fenntartották a halálbüntetést.[25]

A Csemegi kódex kizárólag bűntettek esetén engedte a halálbüntetés alkalmazását, ezen belül is – békeidőben[26]– csak szűk körben, a szándékos emberölés és a felségsértés esetén; ezekben az esetekben is csak akkor, ha az elkövető betöltötte huszadik életévét.[27] Fayer által összeállított táblázatból kiderül, hogy halálbüntetést ritkán szabtak ki 1880 és 1899 között. A végrehajtott halálbüntetések száma csak egy esetben érte el a hetet, a leggyakrabban évente csupán egy kivégzésre került sor; különösen a kilencvenes években esett vissza a számuk, sőt az utolsó négy évben nem is alkalmazták.[28] A Strafgesetzbuch für das Deutsche Reich[29] szintén csak e két bűncselekmény[30] esetére írta elő a halálbüntetést;[31] az angol büntetőjog szintén szűk körben – például gyilkosság (murder) esetén[32] – engedte meg a halálbüntetés alkalmazását,[33] ugyanakkor Pike rámutat, hogy Angliában még a XIX. században is igen következetlenül alkalmazták a bíróságok.[34] A Strafgesetz über Verbrechen, Vergehen und Übertretungen[35] viszont halállal büntette a felségárulást (59.§), a nyilvános erőszakoskodás egyes eseteit (86.§, 88.§), a gyilkosságot (136.§), a rablás (135.§ 2.) pont és 136.§) valamint a gyújtogatás (167.§ a) pont) azon esetét, amikor a cselekmény halált okozott. Ezeken kívül, amennyiben statáriálisan bírálják el, a lázadás (74.§) bűntettére lehetett halálbüntetést kiszabni.[36]

A Csemegi kódex a halálbüntetés egyetlen fajtáját írja elő,[37] és szabályozza a végrehajtás helyét is. Eszerint kötéllel, és zárt helyen hajtandó végre,[38] azonban elmebetegen és teherben levő nőn, míg gyermeke megszületik, nem lehetett végrehajtani: ez utóbbi rendelkezés okaként azt jelölte meg Edvi Illés, hogy az ítélet csak egy ember életének elvételére vonatkozik.[39] Beszámol arról is, hogy a tervezet, melyet a képviselőház is elfogadott már eredetileg a nyaktiló általi végrehajtást írta elő, de a főrendiház nem látta indokoltnak az addigi gyakorlattól eltérjen, ezért maradt a kötél általi halál.[40] Az 1852-es évi osztrák büntetőtörvény 13.§-a szintén a kötél általi kivégzést valósította meg. Hye-Glunek a szakaszhoz fűzött magyarázatában kifejti, hogy bár ekkoriban mind az orvostudomány, mind a jogtudomány számára a nyaktiló a legelfogadottabb végrehajtási eszköz, „…nem lehet félreismerni, hogy jelesen a nyaktilónak a kötél helyetti behozatala országainkban az átalános népszavával ellenkeznék.”[41]

A részletes indokolás említi, miszerint abban az időben vita tárgyát képezte, hogy a halálbüntetés zárt avagy nyílt helyen hajtassék-e végre.[42] A Csemegi kódex a zárt helyen történő végrehajtást választja, amit az abolícionisták mintegy annak beismeréseként értelmeztek, hogy a halálbüntetés erkölcstelen, és igazságtalan. Rámutattak arra is, hogy ily módon a halálbüntetés kvint esszenciája, a visszarettentő hatás marad el. A 21. szakaszhoz fűzött részletes indokolás lényege ezen két gondolatmenet cáfolata: az állam nem azért hajtja végre zárt helyen a kivégzést, mert ezzel ismerné el a halálbüntetés igazságtalanságát, hanem mert szükségtelennek véli a halálra ítélt büntetését a megaláztatással tovább súlyosítani. Az indokolás rámutat arra is, hogy egyfelől a kivégzés nem közvetlen tapasztalás által fejti ki visszarettentő hatását, hanem közvetetten, pusztán léte és alkalmazása által, másfelől pedig mégha ily módon is hatna, akkor sem érnének el eredményt a nyilvános végrehajtással, hiszen a nyilvános kivégzést csak a környékén élők, vagy adott esetben csak a falubeliek néznék végig. Azonban az indokolás elhatárolja magát attól – bár nem mondja ki konkrétan – hogy a halálbüntetés céljának a visszarettentést tekintse.

A második világháborút utáni módosítások

A halálbüntetésre vonatkozó szabályok stabilnak mutatkoztak: mintegy 65 éven keresztül maradt változatlan az anyagi jogi szabályozása. Azonban a második világháborút követően sokszor és gyorsan alakult a magyar büntetési rendszer. A sürgősségre jellemző, hogy többször is rendeleti szinten szabályoztak újra már meglevő büntetési nemeket, vagy hoztak létre újat, ám ezt mégsem tekinthetjük egyértelműen a nulla poena sine lege elv áttörésének, hiszen utóbb törvényerőre emelték e rendeleteket.[43] Ezt a fajta szabályozási módszert a gyakorlati szükségességgel indokolták.

Közvetlen a második világháborút követően az egyik legfontosabb kérdés volt a háborús bűnösök és az emberiség elleni bűncselekményt elkövetők felelősségre vonása. A kormány rendeleti úton rendelkezett a népbíróságok felállításáról. Ezen rendeletek a 81/1945 számú rendelet, amelyet még Debrecenben bocsátott ki az ideiglenes nemzeti kormány és az ezt módosító 1440/1945. számú rendelet, amelyet már Budapesten hoztak meg.

A 81/1945. M.E. rendelet állította fel minden törvényszéki székhelyen a népbíráskodást. A népbírósági tanács öt bíróból állt, hatáskörük kiterjedt a rendeletben felsorolt bűncselekményekre, főleg háborús, népellenes bűncselekményekről[44] van itt szó, de a rendelet utaló szabállyal ide sorolja még a Csemegi kódex bizonyos fejezeteit,[45] valamint egyéb törvényekben meghatározott bűncselekményeket.[46] A rendelet meghatározza a népbíróság által kiszabható büntetéseket. Ezek[47] halál, fegyház, börtön, fogház, internálás, vagyonelkobzásig terjedhető pénzbüntetés, állásvesztés, vagy foglalkozástól való eltiltás, politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése, fegyelmi büntetések.[48] A halálbüntetés végrehajtása itt még a Csemegi kódex szabályai alapján történt.

Ezt a rendeletet a számunkra releváns 1440/1945. M.E. rendelet módosította, amely jelentősen átalakította a népbíráskodás büntetési rendszerét. A 81/1945. M.E. rendelet 3.§-a, amely meghatározta a kiszabható büntetéseket, és szabályozta azokat, teljes egészében hatályukat vesztették, és helyükbe az 1440/1945. M.E. rendelet rendelkezései kerültek. A két rendelet büntetési rendszerét tekintve lényeges különbség, hogy ez utóbbi rendelet élesen elkülönítette a fő- és mellékbüntetéseket. A rendelet 1.§ sorolja fel a kiszabható büntetéseket, amelyek halál, kényszermunka, fegyház, börtön, pénzbüntetés, vagyonelkobzás, állásvesztés vagy foglalkozástól való eltiltás, politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése. Az első négy büntetés főbüntetés, az utolsó négy büntetés pedig mellékbüntetések,[49] amelyekből többet is alkalmazhattak egy időben.

A 81/1945. számú M.E. rendelethez képest módosult a halálbüntetés végrehajtása, az állásvesztés, és a pénzbüntetés szabályozása. Ezen utóbbiak azonban nem képezik vizsgálódásunk tárgyát. A halálbüntetést annyiban módosították, hogy a kötél általi kivégzés mellé bevezették a golyó általi végrehajtást, illetve bár zárt helyen kellett továbbra is végrehajtani, de a nyilvánosságot nem volt szabad kizárni.[50] A gyakorlatban vitássá vált, hogy ez csupán végrehajtási kérdés, vagy a büntetés nemében való különbség. A kegyelmezési gyakorlat az utóbbi értelmezés mellett volt, hiszen a Nemzeti Főtanács, illetve később a Köztársasági Elnök egyes kötél általi halálra ítéltek büntetését kegyelemből golyó általi halálra változtatta; történt ez annak ellenére, hogy egy igazságügyminiszteri rendelet előírta, hogy a halálbüntetést aszerint kellett a fent említett eszközök valamelyikével végrehajtani, amiként rendelkezésre állt a vonatkozó eszköz.[51]

Szabadságbüntetések a Csemegi Kódexben

A Csemegi kódex és annak indokolása sem használja a szabadságvesztés terminust – holott a szakirodalomban ismerték, és használták a kifejezést[52] – hanem ehelyett a szabadságbüntetés kifejezéssel él.[53] A mai jogi terminológiában a szabadságbüntetés és a szabadságvesztés két különböző, egymáshoz rész egész viszonyban lévő fogalmat jelöl: minden szabadságvesztés büntetés egyben szabadságbüntetés is, azonban a szabadságbüntetés fogalma még további, az ember személyes szabadságának korlátozásán, avagy megfosztásán alapuló szankciót foglal magába.

A korabeli terminológia határozatlanságából a korabeli dogmatika határozatlanságát szűrhetnénk le, ha csak pusztán a kódex szövegét és indokolását tekintenénk kiinduló pontnak,[54] azonban például Récsy is a szabadságbüntetés fogalmát tág értelemben fogta fel, odasorolt minden büntetési nemet, amely valamiképpen a szabadság korlátozását jelenti: a belebbezést,[55] száműzést, elszállítást és a letartóztatást.[56] Ez utóbbi takarta a szűk értelemben vett szabadságbüntetéseket, ahogyan azt a Csemegi kódex is ismerte. Ezeken túl ide tartozónak gondolta a kényszermunkát és a rendőri felügyelet alá helyezést is.[57] Edvi illlés először szintén ebből a tágabb nézőpontból közelítette meg a szabadságbüntetéseket, és ő is ugyanezen kategóriákat állította fel.[58]

A Csemegi kódex nem ismeri a szabadságvesztést, mint büntetési nemet, hanem annak ma már fokozataiként ismert végrehajtási módozatait szabályozza külön büntetési nemekként. Ily módon négy fajta „szabadságvesztés büntetés” létezett, amelynek a kódexben megvoltak a külön szabályai; az aprólékos szabályozás a kódex hatálybalépése után kiadott rendeltekben található meg.[59]

A törvény indokolásából, valamint a kódex különös részéből kiderül, hogy a szabadságbüntetések már ekkor is a büntetési rendszer gerincét adták. A legtöbb bűncselekményre – legyen az akár bűntett, akár vétség – a kódex valamely szabadságbüntetést szabja ki. Annak magyarázatát, hogy a kódex, miért éppen a személyi szabadság elvonásával járó büntetést tartja a legmegfelelőbbnek, a jogalkotó az indokolásban csak elnagyoltan fejti ki: a szabadságbüntetés nagy előnye, hogy könnyen, ésszerűen és igazságosan lehet a büntetés mértékét az elkövetett bűncselekmény súlyához igazítani, valamint „mert kiválólag a szabadságbüntetések azok, a melyek által az állam, a bűnhődésen kívül a büntetések egyéb czéljait is leginkább megvalósíthatja.” [60] A büntetések egyéb céljai között kell megemlíteni természetesen a speciális és generális prevenciót is.

1) A szabadságbüntetések végrehajtása

A szabadságbüntetésekkel kapcsolatban – a kódex megalkotásakor – a legnagyobb vita végrehajtásuk körül bontakozott ki, nevezetesen, hogy milyen legyen a végrehajtás rendszere: a nemzetközi példák közül, melyik módozatot válasszák. Az indokolás részletesen ismerteti azt a három rendszert, amely a kodifikáció során, mint lehetséges megoldás szóba került, vagyis az elkülönítési rendszert, közös és hallgató rendszert, valamint a vegyes rendszert.[61] Terjedelmi okokból nem térhetünk ki az első két rendszer vázlatos ismertetésére.

Az 1843. évi törvényjavaslat az akkoriban legelterjedtebb rendszer mellett tette le a voksát, és az elkülönítési, másnéven magánrendszert választotta. Az indokolás említi, hogy több európai kongresszuson[62] is általános volt a lelkesedés a magánrendszer mellett[63], majd felidézi, hogy hogyan alakult át a szakma véleménye.[64] Ezt követően a kodifikáció során az elkülönítési rendszert, mint túlhaladottat elvetették, ugyanakkor elismerték bizonyos pozitívumait is. Ezek közé tartozott például a magánrendszer alapötlete, amelynek lényege, hogy a fogoly rá van kényszerítve a teljes magány által, hogy önvizsgálatot tartson. Az indokolás rámutat arra is, hogy egyfelől ez még önmagában nem biztosítéka a javulásnak, másfelől a hosszú elzárás egészségileg is ártalmas.[65] Olyan rendszert próbált a törvényalkotó megvalósítani, amely e pozitívumot megtartja, sőt biztosítani kívánta az elítélt javulását is. A közös és hallgató rendszernek, amely nem teszi lehetővé, hogy az elítélt magányában magába szálljon, és ezzel megindítva a nevelés-javítás lehetőségét, Magyarországon sohasem voltak nagy számú hívei, ezért a jogalkotó ezt az lehetőséget is elvetette, és a vegyes vagy másnéven progresszív rendszert valósította meg.

A vegyes rendszer a magán, és a közös rendszer alapelemeiből építkezik, mégpedig úgy, hogy a legnagyobb szigortól fokozatosan halad a teljes szabadság felé. E rendszernek három megoldása létezett a gyakorlatban:[66] a genfi vagy osztályrendszer, a társadalmi- vagy Obermayer-féle rendszer, illetve a fokozati rendszer, amelynek két típusa  működött az ír illetve az angol rendszer.

Az osztályrendszer még a közös elzárásra helyezi a fő hangsúlyt – bár első stádiuma a magánelzárás – ennek hátrányait viszont úgy kívánja orvosolni, hogy az elítélteket – bűnösségük illetve cselekményük súlya alapján – osztályokba sorolják, amelyekben különböző bánásmódban részesülnek: például a legsúlyosabb osztályban hosszabb ideig tart a magánelzárás. Az egyik osztályból a másikba történő előrelépés jutalomnak, visszahelyezés pedig fegyelmi büntetésnek minősül. A társadalmi rendszer lényege, hogy a magán- és a közös elzárás a szükséges mértékben elegyedik, az elítéltek egyébként közösen hallgatva dolgoznak, javulásukhoz képest pedig egyre több engedményben részesülnek.[67]

A magyar törvényalkotás az ekkor Írországban fennálló rendszert tekintette példának, és az indokolásban részletesen ismertette annak a működését. Ez a rendszer négy stádiumot foglalt magába. Az első a magánfogság, ahol az elítélt senkivel sem érintkezhetett, nem dolgozhatott, és csak a legszükségesebb táplálékban részesült. Mivel a fegyencek egymás között sem érintkezhettek, ki volt zárva a kölcsönös megrontás lehetősége, azaz a fiatal és még esetleg rutintalan bűntettes nem válhatott kiképzettebbé a fogság alatt. Az ennek alapjául szolgáló elképzelés szerint a hosszú ideig tartó magány megtöri a lelket, és ezáltal fogékonyabbá válik a nevelésre, tehát a rossz cselekedet megbánása csak első stádiuma a javulásnak, éppen ezért volt szükség a további fokozatokra.[68]

A második a közös munkarabság. Ebben a stádiumban az elítéltek nappal közösen dolgoztak, és csak éjjelre különítették el őket.[69] A munka által tartották elérhetőnek, hogy a fogoly egészsége ne romoljon meg; az elvégzendő munka nehéz, és ennek megfelelően az élelmezés is sokkal bőségesebb volt.

Harmadik lépés a közvetítő intézet, amelynek magyar megvalósulását majd később, külön fejezetben tárgyaljuk, most lássuk az ír rendszert![70] Egy korabeli statisztika[71] szerint az elítéltek mintegy háromnegyede jut el eddig a fokozatig, a többi magaviselete miatt elakadt valamelyik korábbi állomáson. Az indokolás rámutat arra, hogy a közvetítő intézetben nem szükséges fegyelmi büntetést alkalmazni, hiszen súlyos fegyelmi szabálysértés esetén az elítéltet visszasorolják a munkarabságba, kisebb fegyelmi problémák miatt viszont elegendő a figyelmeztetés is. A közvetítő intézet legnagyobb gyakorlati előnyének az indokolás azt tartja, hogy az elítélt lehetőséget kap, hogy visszailleszkedjen a társadalomba. Írországban például a fegyintézet igazgatóján[72] keresztül állást is szerezhettek a közvetítő intézetbe kerülők.

Negyedik lépcső Írországban a feltételes szabadságra bocsátás, melynek szabályai szerint az elítéltek büntetésük bizonyos hányadának eltelte után, valamint jó magaviseletük esetén kerülhettek feltételesen szabadlábra, további feltétel volt, hogy az elítélt élelméről egyébként gondoskodva legyen. A feltételesen szabadlábra bocsátott számára – akárcsak manapság – bizonyos magatartási szabályokat írhattak elő, amelyek súlyos vagy ismétlődő megszegése a feltételes szabadság megszüntetését vonta maga után. Ez volt az utolsó lépcső, ahol a javítás-nevelés mellett a reszocializáció is hangsúlyt kapott; az elítéltet ezen az úton próbálták meg visszavezetni a társadalomba, amihez a visszaesést megakadályozni rendelt magatartási szabályok is eszközül szolgáltak.

Az itt felvázolt ír-progresszív rendszer,[73] szolgált mintául a magyar törvényhozás számára is. Az indokolás továbbá ismerteti az Angliában akkoriban fennálló rendszert,[74] és összehasonlítja az ír szabályozással. Ez alapján megállapították, hogy az angol rendszer négy pontban tér el az ír progresszív rendszertől:

1. Angliában nem olyan szigorú a magánelzárás, mint Írországban.

2. Írországban szigorúan ellenőrzik a közös rabság ideje alatt az elítélteket.

3. A feltételes szabadságra bocsátás tekintetében Írországban nagyobb körültekintéssel járnak el.

4. Angliában nincsen közvetítő intézet.

Az utolsó pontban található megállapítás tekinthető a fő különbségnek a két rendszer között.

A magyar jogalkotó a rövidebb terjedelmű szabadságbüntetésre az angol, a hosszabb tartamúra az ír rendszert[75] valósította meg. Jeszenszky, aki Budapesten gyakorolta az ügyvédi hivatást, ezt a megoldást nem tartja megfelelőnek, szerinte az ír rendszert kellett volna minden változtatás nélkül átvenni, és nemzetközi példákat[76] idéz annak igazolására, hogy a feltételes szabadság sokkal hatékonyabb, ha megelőzi a közvetítő intézet, mivel a bűntettes megjavítása által megelőzhető a visszaesés.[77]

A progresszív rendszer legnagyobb érdemének az indokolás alapján a jogalkotó azt tartotta, hogy egyrészt nagymértékben elősegíti az elítélt reszocializációját, másrészt azáltal nevel, hogy minden egyes kedvezményt az elítélt magaviseletétől illetve teljesítményétől tesz függővé, harmadrészt e rendszer bevezetését indokolják Magyarország sajátos társadalmi viszonyai is: az indokolás rámutat arra, hogy akkoriban a bűnelkövetők magas hányada került ki a földműves osztályból. A koncepció szerint rájuk lehet a legnagyobb hatással ez a rendszer, és ezen túl igen hasznos lehet gazdasági szempontból is. A koncepció a következő volt: a közös rabság idején és a közvetítő intézetben is az elítéltekkel mezei munkát végeztetnének, és ez idővel a földműves raboknak egyfajta tanintézetévé válna. Az itt megszerzett ismereteket, miután – immáron megjavultan – kikerülnek a szabadságbüntetésből, haszonnal értékesíthetik. Ugyanezen elv alapján létrehoznának olyan büntetésvégrehajtási intézetet is, amely a mechanikai mesterségben válhatna egyfajta tanintézetté; természetesen ilyen intézetből kevesebbre volna szükség.

A törvény 52.§-ban érdekes módon egy ideiglenes intézkedést találunk, amely arról szól, hogy amíg az eddigi rendelkezések végrehajtásához megfelelő intézeteket nem hozzák létre, addig a kódex hatálybalépése előtt fennálló szabályok szerint kell foganatosítani a szabadságbüntetéseket,[78] de viszont a feltételes szabadságra bocsátásnak ez idő alatt is helye van.[79] Miután a megfelelő intézeteket felállítják, úgy azokat, akik már megkezdték a szabadságbüntetésük letöltését, az ítéletnek megfelelő intézetbe kell átszállítani, hogy ott immáron ezen törvény alapján töltsék ki még fennmaradt büntetésüket. Az indokolás[80] annyit fűz hozzá, hogy bár e rendelkezésnek inkább a hatályba léptető törvényben volna a helye, de mivel előreláthatólag még sokáig lesz indokolt ez a rendelkezés, a kódexben kapott helyet.

2) A szabadságbüntetés tartama

A kódex szerint a szabadságbüntetés kétféle tartamú lehetett: határozott – ez az összes szabadságbüntetésre vonatkozott – vagy határozatlan, azaz a szabadságbüntetés tehát életfogytig tartó is lehetett, ám ez utóbbi csak a fegyházbüntetésre vonatkozott. A határozott tartamú szabadságvesztés büntetési tételeinek meghatározása a jogalkotó által szintén viták tárgyává vált a kodifikáció során. Az indokolásból kiderül, hogy ezúttal is vizsgálták a más államok által már alkalmazott rendszereket, és az ezek nyújtotta lehetőségek közül választottak. Elsőként a határozott idejű szabadságbüntetés leghosszabb tartamát határozták meg, mégpedig tizenöt évben: azért esett erre a generális maximumra a választás – habár az 1843. évi törvényjavaslat ezt huszonnégy évre tette, és több európai államban is magasabb volt ekkor[81]– mert az ilyen hosszú szabadságbüntetés alatt az elítélt erkölcsileg és fizikailag is tönkrement,[82]és a szabadságbüntetés céljainak megvalósításához nem látták szükségesnek magasabb határ megállapítását. Mivel a cél a bűnösök megjavítása, nem pedig a tönkretétele, ezért döntött a magyar törvényhozó ezen akkoriban enyhének számító generális maximum mellett.

A szabadságbüntetés felső határának megállapítása mellett szintén vita tárgyát képezte az egyes bűncselekmények büntetési tételeinek meghatározása.[83] Az indokolás ezúttal is megemlíti az 1843. évi törvényjavaslat megoldását, ami szerint a törvényjavaslat a relatív határozott rendszert követte, de a büntetésnek csak a legmagasabb mértékét határozza meg a különös részben, az alsó határ pedig a generális minimum szerint alakult; és a bíró e tág határok között szabhatja ki az általa igazságosnak vélt büntetést. E megoldás előnye, hogy a rendkívüli enyhítő körülmények fokozottan érvényre juttathatóak. A Csemegi kódex kodifikációja során mégis elvették ezt a rendszert, az indokolás szerint három okra vezethető vissza:

1. A büntetőtörvénynek nem csak a büntetés végrehajtása, hanem az azzal való fenyegetés által is hatnia kell, ám e cél meghiúsul, ha megközelítőleg sem lehet előre tudni, hogy mely büntetés éri majd az elkövetőt.

2. A minimumok meghatározásának hiánya azt jelentené, hogy elismernék, hogy a bűncselekmények objektív ismérvei alapján nem lehet megállapítani egy cselekmény bűnösségének a fokát, vagyis hogy ez csak a szubjektív ismérvek alapján lehetséges. Ezen álláspont mind akkoriban mind manapság elfogadatlan. Indokolásban elvi éllel fektetik le, hogy az objektív ismérvek alapján kell meghatározni a tételt, amelynek keretei között a bíró szabad mérlegelés alapján, a szubjektív ismérvek tudatában szabja ki az általa igazságosnak tartott büntetést. Ezen elv a ma hatályos Btk.-ra is igaz.

3. Az 1843. évi törvényjavaslatban alkalmazott rendszert azért sem fogadták el, mert az – megítélésük szerint – korlátlan bírói önkényhez vezethet.

Végül pedig negyedik okként lehet felvetni, hogy – amint az az indokolásból kiderül – a tudomány sem tekintette megfelelő megoldásnak ezt a rendszert, és az európai államok törvényhozásai sem éltek gyakorlati alkalmazásával.

A fentebbiek alapján megállapíthatjuk, hogy Csemegi kódex is a relatív határozott rendszert valósította meg, azonban oly módon, hogy az általános részben a generális minimumot és maximumot határozza meg, a különös részben pedig a speciális minimumot és maximumot. További vita tárgyát képezte, hogy milyen beosztás szerint szabályozzák a speciális minimum és maximum mértékét. Az indokolás ismét nemzetközi példák egész sorát hozza;[84] a magyar jogalkotó az ötösével való beosztást választotta, mivel ezt találta a legésszerűbbnek a tizenöt évi generalis maximum mellett.

A rendkívüli enyhítő körülmények érvényesülését a jogalkotó úgy kívánta biztosítani, hogy az általános részben meghatározza a rendkívüli enyhítés határait, de elkerülendő a túlzott enyhítési hajlamot, a bírónak ítélete indokolásában külön, részletesen ki kell térnie arra, hogy mely körülményeket, milyen okból értékelt rendkívül enyhítőként.

3) A fegyház

A fegyházbüntetésnek, mint önálló büntetési nemnek, a kódex megszabja generális minimumát és maximumát, mégpedig oly módon, hogy a fegyház lehet életfogytig tartó[85] vagy határozott tartamú, majd pedig ez utóbbi kategórián belül határozza meg az alsó (két év), illetve a felső határt (tizenöt év) [86], amelyet bűnhalmazat esetén sem lehet túllépni; a kódex életbeléptetéséről szóló törvénycikk egy esetben mégis megengedi:[87] húsz évi fegyházra ítélhető, aki fegyház- vagy börtönbüntetése idején olyan bűncselekményt követ el, amelyre szintén határozott tartamú szabadságbüntetés szabható ki.

Az életfogytig tartó szabadságbüntetés bevezetésének oka – amint az a részletes indokolásból kiderül[88]– hogy a törvényalkotó csak ezzel a büntetéssel tudja helyettesíteni a halálbüntetést; ennek alapján azt is gondolhatnánk, hogy ahol a különös részben életfogytig tartó fegyházat írt elő a kódex[89], eredetileg ott halálbüntetés állhatott volna, vagy állt.

A határozott idejű fegyházbüntetés leghosszabb tartama tizenöt év, a generális minimuma pedig két év. Az indokolásban kiderül, hogy egyfelől irányadó volt a büntetési nem természete: ennél rövidebb fegyházbüntetésnek – tekintettel az ír rendszerű végrehajtásra – nem lett volna értelme; másfelől a fegyház a legsúlyosabb szabadságbüntetés, azaz csak súlyos bűntett büntetésére alkalmas, tehát nem aggályos a generális minimum meghatározása, hiszen, ha valamely enyhítő körülmény folytán ez a két év is túl súlyosnak tűnnék, akkor megnyílik a lehetőség másik szabadságbüntetést kiszabására.[90]

A fegyházbüntetésről a továbbiakban a 28.§–34.§ szólnak, végrehajtásának körülményeit a fegyházra vonatkozó előírások szabályozzák.[91] E büntetést országos fegyintézetben kellett végre hajtani, a fegyencet[92] büntetése alatt dolgoztatták, fegyintézeten kívül közmunkákra is igénybe vehették, de csak akkor, ha megoldható az elkülönítésük a többi munkástól. A fegyintézet igazgatósága jelölte ki az elvégzendő munkát,[93]tehát – ellentétben a többi szabadságbüntetéssel – a fegyenc nem választhatott.[94]

A kódex szabályozza a fegyházbüntetés lefolyását is.[95] A fegyenc, büntetésük letöltésének megkezdésekor, magánelzárásba kerül, amelynek tartama, ha háromévi, vagy ennél hosszabb tartamú a fegyház, egy év; ha pedig három évnél rövidebb, a büntetésnek az egyharmad része. Életfogytig tartó fegyház esetén a magánelzárás csak a büntetés letöltésének megkezdésétől számított tíz éven belül volt alkalmazható, fegyelmi büntetésként azonban, bármilyen tartamú legyen is a fegyházbüntetés, bármikor ki lehetett szabni.[96]

Nem lehetett alkalmazni a magánelzárást, ha a fegyenc testi, vagy szellemi épségét közvetlenül veszélyezteti, illetve, amennyiben ilyen helyzet a magánelzárás tartama alatt alakul ki, azonnal félbe kellett szakítani. Ezen körülmény fennállását az orvos kötelessége bejelenteni, mihelyt a közvetlen veszélyt észlelte. A félbeszakított magánelzárás tovább folytatódott, ha a félbeszakítás oka megszűnt, azonban ha letelt a büntetési idő fele, akkor már – a fegyelmi büntetést[97] leszámítva – nem volt alkalmazható. Ez utóbbi generális szabály, tehát nem csak a félbeszakítás esetén, hanem minden esetben alkalmazandó, amennyiben már eltelt a büntetési idő fele, akkor a magánelzárást nem lehet alkalmazni.[98]

A magánelzárás tartama alatt a fegyenc a látogatás, az istentisztelet, az iskola és a szabad levegőn időzés kivételével mindenkitől el volt különítve éjjel és nappal egyaránt. Az így magánelzárásban tartott fegyenc is munkára fogható,[99] amelyet a zárkájában köteles elvégezni,[100] (Itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy az Írországban működő rendszerben a magánelzárás tartama alatt a fegyenc nem volt dolgoztatható.) tehát az ír rendszer egy mutációját hozta létre a jogalkotó, azonban ezen változtatás miértjére az indokolás nem ad választ.

A törvény szabályozásának részletességére plasztikus például szolgálhat azon paragrafus[101], amely azt határozza meg, hogy a fegyencek, a fegyház területén belül, naponként egy órát lehetnek szabad levegőn, ezt az időt az orvos véleménye alapján az igazgató meghosszabbíthatta.

4) Az államfogház

Már a törvényi szabályozásból is sejteni lehet, de a kódex általános indokolásából is kiderül, hogy ez a büntetés kivételt képez a többi szabadságbüntetés közül, egyfelől azért, mert mind vétségekre, mind bűntettekre, másfelől pedig egy bizonyos fajta bűncselekménycsoport – az úgynevezett politikai bűncselekmények[102] – elkövetőivel szemben lehetett alkalmazni. Ebből következik e büntetés azon sajátos tulajdonsága, ami miatt szintén kiemelkedik a többi szabadságbüntetés közül, nevezetesen, hogy nem célja a bűnös személy megjavítása, inkább „a custodia honesta jellegével bír, s kizárólag az elítélt személyes szabadságának elvonása és az érintkezéseinek megszorítása által hajtatik végre”. Erre utal egyrészt, hogy az államfogházra ítéltek nem kötelezhetők munkavégzésre, másrészt, hogy az államfoglyok nincsenek elkülönítve egymástól még a büntetésük megkezdésekor sem, ugyanakkor minden más elítélttől külön kell tartani őket, nem engedhető meg az intézethez nem tartozó személyekkel való érintkezés.[103] A törvényalkotó nemzetközi – belga, német és svájci – példákkal igyekszik alátámasztani e büntetési nem bevezetésének indokoltságát; az említett országokban – így Magyarországon is – az elítélt által elkövetett cselekményben látták indokait. A politikai bűncselekmények motívumai nem olyan aljas indokból származnak, mely a közvéleményt is arra késztetné, hogy a közönséges bűntettesekkel egy sorba hozza a fentebb említett bűncselekmények elkövetőit, ezért indokoltnak látszik a kivételes bánásmód.[104]

A törvény az államfogház generális maximumaként tizenöt évet, generális minimumaként pedig egy napot szab meg,[105] melynek oka, hogy ezt a büntetési nemet mind bűntettek mind pedig vétségek esetén is lehetett alkalmazni, ily módon a büntetési tételek tekintetében a fegyház és a fogházbüntetési tételeire vonatkozó szabályok keveredtek.[106] A feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéről – holott a kódex nem szabályozza[107] – Finkey a következőket írja: „Az egy évnél hosszabb államfogházra itéltek saját kérelmükre s a felügyelő bizottság ajánlatára, büntetésük ¾- ének kiállása után szintén feltételes szabadságra bocsáthatók. A feltételes szabadságra bocsátás feltételei s annak végrehajtási módja és hatálya teljesen azonos, mint a fegyháznál és börtönnél.”[108]

Az államfogház büntetést országos fogházban kellett végrehajtani, melynek módját szintén részletesen szabályozza a kódex.[109] Az államfoglyok csak éjjel voltak elkülönítve egymástól, míg nappal együtt őrizték őket, a büntetés letöltése alatt saját maguk ruházkodtak, és magukat látták el élelemmel. Az államfogház fegyelmi rendje enyhébb volt mind a fegyház, mind pedig a börtön szabályainál; nem lehetett munkára kötelezni az államfoglyokat – de szabadságukban állt, hogy dolgozzanak, és ezt a munkát, az intézet viszonyaihoz igazodva maguk választhatták meg – valamint naponta két órát tölthettek szabad levegőn.[110]

5) A börtön

Ezen büntetési nem legrövidebb mértéke hat hónap, leghosszabb tartama pedig tíz év,[111] melynek indoka az, hogy a bűntettekre – nem számítva ide speciális jellemzője miatt az államfogházat – kétféle szabadságbüntetés volt kiszabható: fegyház vagy börtön. A fegyház a súlyosabb büntetés, legkisebb tartamát két évben, legmagasabb tartamát tizenöt évben határozták meg, ebből következett, hogy az enyhébb börtön esetében alacsonyabb minimumot, illetve maximumot kellett megszabni, hogy „a bűntettek legkevésbé súlyos fajai számára is fel lehessen található az igazságos büntetés, nehogy a bíró kénytelen legyen sok esetben vétséggé minősíteni a cselekményt, melyet annak obiectiv ismérvei szerint bűntettnek nyilvánított”.[112]

A börtönt, mint különálló büntetési nemet kerületi börtönben vagy az igazságügy miniszter által kijelölt törvényszéki fogházban kellett végrehajtani.[113] A törvény a börtön esetében is oly módon szabályozza a büntetés végrehajtásának módját,[114] hogy visszautal a fegyházbüntetés szabályaira, és csak az azokhoz képest eltérő szabályokat írja le.[115]

A börtönre ítéltet szintén munkavégzésre kötelezte a törvény – akárcsak a fegyház esetében – azonban a börtönre nézve megállapított munkanemek közül szabadon választhattak. A börtönre ítéltet közmunkára is kötelezhették, de ebben az esetben a beleegyezésére volt szükség, és nem csak a szabad munkásoktól, hanem a fegyencektől is el kellett különíteni.[116]

A börtönre ítélt napi két órát tölthetett szabad levegőn, amely fegyelmi büntetésként leszállítató volt egy órára, azonban e megszorítást nem alkalmazhatták tovább két napnál, vagyis legfeljebb két egymást követő napon volt szabad leszállítani egy órára a napi levegőzés idejét.[117]

Ezen két változtatástól eltekintve, a börtönbüntetés végrehajtására ugyanazok a szabályok voltak irányadóak, mint a fegyház esetében, e közös szabályok leginkább a magánelzárás intézményére vonatkoztak, illetve valamilyen módon mind kapcsolatban állnak azzal; tehát a börtönre ítéltek magánelzárásban kezdik meg büntetésük letöltését. A magánelzárás nem alkalmazható, illetve félbeszakítható az elítélt egészségi állapota miatt, és a félbeszakító ok megszűnését követően tovább folytatható, de csak abban az esetben, ha a büntetés fele még nem telt le, hiszen magánelzárásnak a büntetési idő felén túl – a fegyelmi büntetésként[118] történő alkalmazását kivéve – nincs helye. A magánelzárás tartamára szintén ugyanazok a szabályok voltak irányadóak, mint a fegyház esetében: háromévi vagy ennél hosszabb börtön esetén a magánelzárás tartama egy év, három évnél rövidebb börtön esetén a magánelzárás tartama a büntetés teljes időtartamának harmadrésze. A magánelzárás során a börtönre ítéltet a szabad levegőzést, az istentiszteletet, illetve a látogatást leszámítva a többi rabtól éjjel-nappal elkülönítve tartották.

6) A fogház

A fogházbüntetés kizárólag vétségek esetén szabható ki, melynek leghosszabb tartama öt év, legrövidebb tartam egy nap;[119] törvényszéki vagy járási fogházban kell végrehajtani,[120] s ennek módjáról a törvény szintén rendelkezik.[121] Magánelzárás csak abban az esetben alkalmazható, ha a fogház időtartama meghaladta az egy évet, amennyiben ez utóbbi eset áll fenn, úgy a fegyházra vonatkozó szabályok értelmében a büntetés egyharmadát kell a fogolynak magánelzárásban eltöltenie.[122]

A fogházra ítéltet is kötelezhették munkavégzésre, azonban – akárcsak a börtön esetében – választhatott a végrehajtási intézetre tekintettel megállapított munkanemek közül; a fogház területén kívül csakis beleegyezésével, és kizárólag közmunkára alkalmazhatták.[123]„Különösen tekintetre méltó okoknál fogva” a bíróság a foglyot felmenthette a munkavégzés alól, valamint azt is engedélyezhette, hogy a fogházra ítélt saját költségén élelmezhesse magát.[124]

A kódex a fiatalkorú fogházra ítéltekkel szemben külön szabályokat tartalmaz, melynek okaira a részletes indokolás derít fényt.[125] Eszerint minden büntetés célja a nevelés-javítás, amire a fiatalkorúak különösen fogékonyak, de ugyanakkor a negatív értelemben vett nevelés is hatással lehet rájuk; ez indokolja, hogy különösen körültekintőnek kell lenni a fiatalkorú elkövetők megbüntetésekor, ugyanis ennek során a szankció nevelő-javító szerepe fokozott hangsúlyt kapott. Ezzel magyarázza az indokolás, hogy a fiatalkorúnak ugyanazon cselekményért tulajdonképpen súlyosabb büntetést kellett kiállnia – hiszen adott esetben az egész büntetést magánelzárásban töltötte ki – mint az idősebb elkövetőknek. Ebben a szisztémában a fiatalkorút teljesen el lehetett különíteni a többi fogolytól, és ennek előnye az volt, hogy így kizárták a többi fogolynak a fiatalkorúra ható negatív befolyását.

A huszadik életévét be nem töltött fogoly nevelése-javítása céljából a bíróság ítéletében elrendelhette, hogy a hat hónapnál nem súlyosabb büntetést – illetve amennyiben súlyosabb a büntetés, akkor legfeljebb hat hónapot – a fogoly magánelzárásban töltsön ki, továbbá a fiatalkorút kímélendő elrendelhette, hogy magánelzárás helyett, az annak megfelelő időtartamot javító intézetben[126] töltse ki.[127] Ezt a kedvezményt, ha célszerűnek mutatkozott, a bíróságon kívül az igazságügy miniszter is elrendelhette, aki a felügyelő bizottság javaslata alapján hozta meg döntését ebben az ügyben. „A felügyelő bizottság tagjai: a törvényszék elnöke illetőleg helyettese, a királyi ügyész, illetőleg királyi alügyész, az igazgató (felügyelő), a lelkész, a tanító, továbbá a törvényhatóság közigazgatási bizottsága által megválasztott két egyén.”[128] ami akkoriban teljesen új intézmény volt.[129]

7) A közvetítő intézet

E Magyarországon teljesen új intézmény bevezetésének mikéntjéről, a megfelelő intézmények felállításának üteméről a szakirodalomban heves viták zajlottak,[130] melynek részletes bemutatása, leírása nem képezheti a dolgozat tárgyát, tekintve, hogy ez nem szorosan értelemben vett büntetőjogi, hanem sokkal inkább büntetés-végrehajtási – ezen belül is inkább szervezeti-szervezési kérdéseket taglaló – téma volna. A közvetítő intézet bevezetésének okait a kódex – már korábban ismertetett – indokolásában találjuk, most kizárólag a magyarországi megvalósulásáról, szabályozásáról lesz szó.

A Csemegi kódex a közvetítő intézetet csak a hosszabb tartamú – háromévi, vagy ezt meghaladó – fegyház vagy börtön esetére alkalmazza; ennek okát abban találhatjuk meg, hogy rövidebb tartamú szabadságbüntetés esetén az elítéltek csak viszonylag kevés időt töltenének el a közvetítő intézetben, és - ahogy már korábban idéztem az általános indokolásból – az elítélt hatékony javítás-neveléséhez hosszabb periódusra volna szükség. A szabályozás szerint közvetítő intézetbe csak azok kerülhettek, akik szabadságbüntetésüknek legalább kétharmadát kitöltötték – életfogytig tartó fegyház esetén tíz év eltelte után – és „szorgalmuk, valamint jóviseletük által a javulásra alapos reményt nyújtottak.”[131]

A közvetítő intézetbe való átszállításról az igazságügyminiszter döntött, miután a felügyelő bizottságot[132] meghallgatta.[133] A törvény indokolása [134] praktikussági szempontokkal támasztja alá e döntési jogkörnek a miniszterre történő átruházását. Az indokolás rámutat, hogy a döntéshez szükséges – fegyházakra illetve börtönökre vonatkozó – jegyzeteket és nyilvántartásokat, amelyek az egyes intézetekben fennmaradó szabad helyek számát tartalmazzák, a minisztériumban vezetik, ezért a miniszter képes a legmegfelelőbb döntést hozni.

A közvetítő intézetben az elítéltek szintén dolgoztak[135], ám enyhébb fegyelmi szabályok vonatkoztak rájuk. E fegyelmi  szabályokról, sem a törvény, sem a részletes indokolás nem tesz említést, az általános indokolásból azonban ezek jellegéről kaphatunk némi képet;[136] egy jogszabály sem ír elő fegyelmi büntetést fegyelmi vétség esetén, az elítéltet visszaküldhették a fegyházba illetve a börtönbe.[137]

8) A feltételes szabadság

A kódex által megvalósított progresszív rendszer utolsó eleme a feltételes szabadság.[138] Legyen szó bármilyen tartamú, vagy fajtájú szabadságbüntetésről, a feltételes szabadságot a kódex[139] kétféle módon szabályozza, aszerint, hogy az angol, vagy az ír progresszív rendszer szerint hajtották-e addig végre a szabadságbüntetést.

A paragrafus első bekezdése szól az ír rendszerű végrehajtásról, vagyis azon hosszabb tartamú szabadságbüntetésekről, ahol a feltételes szabadságot megelőzi a közvetítő intézet, mely csak a háromévi fegyház vagy börtön esetén volt alkalmazható, mégpedig a büntetés kétharmadának letöltése, életfogytiglani fegyház esetén pedig tíz év után. Az elmélet szerint a közvetítő intézet csak akkor tudja kifejteni jótékony hatását, ha az elítélt viszonylag hosszabb időt tölt ott. A feltételes szabadságnak – a jó magaviseleten, és azon túl, hogy csak azon elítéltek kérelmére alkalmazták, akik a közvetítő intézetbe bejutottak – feltétele volt, hogy a büntetés háromnegyed része illetve életfogytig tartó fegyház esetén tizenöt év már letöltött legyen.[140]

A második bekezdés pedig az angol progresszív rendszerre vonatkozik, amire abból lehet következtetni, hogy ehelyütt a törvény nem említi, hogy a közvetítő intézetben tartott elítélt kérheti a feltételes szabadságot; a contrario tehát bármilyen elítélt kérheti, tehát az angol rendszerű végrehajtásnak megfelelően nem alkalmazzák a közvetítő intézetet. Az említett három[141] mellett további feltétel, hogy csak három évnél rövidebb fegyház[142], egy évet meghaladó börtön[143], illetve bármilyen más tartamú szabadságbüntetés[144] esetén alkalmazható.

A feltételes szabadság tartamára nézve a törvény nem tartalmaz kifejezett rendelkezést – ami nézetünk szerint felesleges is lenne – hiszen a bíró ítéletében megállapítja a büntetés mértékét, s amikor ez letelik – akár a feltételes szabadság tartam alatt is – akkor tekintették a büntetést kiállottnak. A kódex szabályozásából az életfogytig tartó fegyház esetébe ebben tekintetében a következő szűrhető le: Ugyanez vonatkozott erre is, így a feltételes szabadság sosem szűnt meg, a büntetés ugyanúgy az elítélt halálával tekintendő kiállottnak.

Az indokolás rámutat arra, hogy a törvényalkotó a feltételes szabadságot nem jognak, hanem inkább egyfajta kegyelemnek, enyhítésnek tekinti. Ezt jelzi az a tény is, hogy a feltételes szabadságra bocsátás feltételei között a törvény megemlíti, hogy azt az elítéltnek kell kérnie, és nem automatikusan jár a többi feltétel megléte esetén. Hiszen ez az indokolás szerint azt jelentené  hogy a bűnelkövetők jogot kapnak arra, hogy az ítéletben kiszabott büntetés letöltése előtt elhagyhassák a büntetésvégrehajtási intézetet. A kegyelmet az elítéltnek ki kell érdemelnie, de ez lehetséges úgy is, hogy közben még mindig veszélyes a társadalomra, ezért hozta be a szabályozásba a törvényalkotó a kérelem intézményét. A kérelmet az intézet igazgatója bírálta el, és így a megjavult még nem tekinthető, de a feltételeknek egyébként megfelelő elítélt nem kerülhet vissza idő előtt a társadalomba.[145]

A társadalom védelmét szolgálta, hogy a kódex bizonyos elkövetőket személyükre tekintettel kizárt a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből.[146] Egyfelől nem bocsáthatták feltételes szabadságra a külföldi elkövetőt; az indokolás csak megemlíti, hogy e szabályozást a célszerűség indokolja, de nem fejti ki részletesen, hogy ez mit takar, így én sem bocsátkoznék találgatásokba. Másfelől nem volt feltételesen szabadságra bocsátható az sem, aki bizonyos bűncselekményeket[147] mint visszaeső követett el.

A feltételes szabadságra bocsátottak számára magatartási szabályokat határoztak meg tartózkodási hely, magaviselet és életmód tekintetében. Ezzel kapcsolatban meg szeretném említeni Angyal írását, amely bár jóval a kódex hatályba lépése után született, csak Pécsre, valamint környékére fókuszál, és csupán a fogházakra vonatkozik, mégis bepillantást enged abba, hogy a büntetés-végrehajtást a korban nem csupán állami eszközökkel képzelték el. A társadalmi szervezeteknek főleg a büntetés e szakaszában, különösen a reszocializáció elősegítésében volt kiemelkedő szerepük. A volt elítéltnek nyújtottak anyagi, erkölcsi támogatást, ezáltal belátható a magatartási szabályok betartatásában megmutatkozó közvetett szerepük.[148] Amennyiben a szabályokat az elítélt megszegi az igazságügyminiszter visszavonhatta[149] a feltételes szabadságra bocsátást.[150]

Sürgős esetekre – mivel a miniszter általi visszavonás, majd az ezt követő intézkedés relatíve sok időt vett igénybe – lehetőséget adott a törvény a királyi ügyésznek a közigazgatási tisztviselőknek, valamint a községi elöljáróknak, hogy a feltételesen szabadságra bocsátottat azonnal letartóztassák, majd ezután indult meg az eljárás, amely a miniszter döntésével végződött. Amennyiben a feltételes szabadságot visszavonták, a letartóztatás tartama beszámított a még hátralevő büntetésbe.[151]

A feltételes szabadság visszavonása esetén az elítélt a megszakítástól folytatja büntetésének letöltését, a feltételes szabadságon töltött időt nem számították be, ugyanis a feltételes szabadságot, mint kedvezményt, arra tekintettel adták az elítéltnek, hogy az már a javulás útjára lépett, ha előre látható lett volna, hogy ezzel a kedvezménnyel a feltételesen szabadságra bocsátott visszaél, úgy biztosan nem kapta volna meg; tehát tulajdonképpen itt egyfajta in integrum restitutióról van szó: olyan helyzetet teremtenek, mintha a feltételes szabadságra bocsátás nem történt volna meg.[152] Ha a feltételes szabadságra bocsátás ideje lejár anélkül, hogy azt vissza kellett volna vonni, akkor úgy kell tekinteni, mintha az elítélt kitöltötte volna a büntetését.[153]

A törvény 52.§-ának[154] a feltételes szabadsághoz fűződő viszonya annyi, hogy bár a szabadságbüntetést nem tudják még végrehajtani a kódex szabályozása szerint, mert az intézetek még akkor nem léteztek, de a feltételes szabadságra vonatkozó szabályokat ekkor is alkalmazni kellett.

---

[1] Hajdu Lajos: Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Budapest 1985 133. o.

[2] Fayer László: A magyar büntetőjog kézikönyve, Budapest 1905 46. o.

[3] Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve, Budapest 1902 71. o.

[4] Fayer 1905 48. o.; Finkey 1902 72. o.

[5] Finkey 1902 72. o.

[6] Récsy Géza: A büntetés rendszerének alapelvei. Jogtudományi Közlöny 1878/26. 213. o.

[7]       Idézi Nagy Ferenc: Magyar büntetőjog általános rész, Korona Kiadó Budapest 2001 385. o.

[8]       A jelen írásban eltekintünk részletekbe bocsátkozó szakirodalmi viták bemutatásától, csupán néhány aspektust kívánunk kiemelni tekintettel a szakirodalom bőségére. Teljes körű összefoglalásokat lásd: Szemere Bertalan: A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről. Buda 1841; Finkey 1902 339.–343. o.; Edvi Illés Károly – Gyomai Zsigmond (szerk.): Csemegi károly művei, Budapest 1904 58.–66. o.; Edvi Illés Károly: A büntetőtörvénykönyv magyarázata, Budapest 1894 80.–81. o., 88.–89. o.; Edvi Illés Károly: A magyar büntetőtörvénykönyv magyarázata, Budapest 1909 100. o., 109.–110. o.

[9]       A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről és teljes anyaggyűjteménye. Budapest 1880 48. o.

[10] Récsy 1878/19. 156.–157. o. valamint 1878/20. 163. o.

[11] „A halálbüntetést eltörlendőnek javasoljuk…mert a) nem javitó; b) mert nem arányositható; c) nem osztékony; d) helyre nem hozható; el nem engedhető…” (Récsy 1878/20. 163. o. A büntetések jellemzői tekintetében vö. Edvi Illés 1894 79. o.; Edvi Illés 1909 98.–99. o. Finkey 1902 335.–337. o.)

[12]     A halálbüntetés „…példás, személyes, ártani gátló…”. Ezek „…a büntetés kevésbé fontos kellékei…a börtönbüntetésnek is tulajdonai.” (Récsy 1878/20. 163. o.)

[13] „…az elméletben sem védik már legtöbben jogi szempontból (ti. a halálbüntetést), hanem fenntartását szükségességével igazolják.” (Récsy 1878/20. 163. o.) „…a halál- s a testi büntetések olyanok, melyekre az államnak az igazság eszméje valósitásánál, a jogrend fenntartásánál szüksége nincs…” (Récsy 1878/21. 173. o.)

[14] Szemere 1841, 162.–164. o.

[15] Berger Jakab: A halálbüntetés ellen és a védőkről criminális ügyekben. Jogtudományi Közlöny 1879/32. 254. o.

[16] „…kifejezést adtam eddigelé a supernaturalisták nézetének…második czikkemben felszólaltak az atheisták…harmadik czikkemben a theisták…most már nézzük miért is van az orvostudomány a halálbüntetés ellen…” (Berger 1879/35. 276. o.)

[17]     A Csemegi kódex indokolását Perczel Béla igazságügy miniszter 1875 nov. 5.-én terjesztette a képviselőház elé, 1880-ban pedig a Löw Tóbiás által készített anyaggyűjteménybe is bekerült. Mindezek ellenére nem kérdéses, hogy az „…indokolás…elejétől végig Csemegi Károly legsajátabb műve.” (Edvi Illés - Gyomai 1904 előszó V.o.) Meg kell még említeni, hogy az indokolást nemcsak a magyar szakirodalom, hanem a külföldi is igen magas értékű, tudományos szempontból is igényes műnek tartotta. (Robert Hippel: Deutsches Strafrecht. Berlin 1925 383. o.)

[18]     Lásd még Récsy 1878/19. 156.–157. o.

[19]     Tevékenységükkel kapcsolatban bővebben lásd Edvi Illés - Gyomai 1904 58.–66. o.

[20]     A jelentést eredeti francia nyelven valamint magyar fordítását lásd Fayer László: Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye 1.–3., Budapest 1896 231.–234. o.

[21] Edvi Illés - Gyomai 1904 59. o.

[22] Fayer 1905 159. o.; vö. Récsy 1878/20., Edvi Illés 1894 79. o., Edvi illés 1909 98.–99. o.

[23]     Az anyaggyűjtemény tartalmazza a halálbüntetéssel kapcsolatos általános és részletes képviselőházi és főrendiházi tárgyalását. (Anyaggy. 1880 48.-50. o.; 221.–253. o.) E viták bemutatására terjedelmi okok miatt nem térhetünk ki.

[24] Edvi Illés - Gyomai 1904 58.-66. o.

[25]     Belgium, Franciaország, Németország, Olaszország; Edvi Illés - Gyomai 1904 60. o.

[26]     Vizsgálódásunkat terjedelmi okokból nem terjeszthetjük ki a háborús állapotban alkalmazandó szabályokra. Erre vonatkozóan lásd Szabó Sándor: A katonai büntetőtörvénykönyv a magyar jogforrástan szempontjából, Döntvényjogunk az 1912:LIV. t.-c. alapján. Budapest 1916

[27]     1878.V.tc. 87.§

[28] Fayer 1905 164. o.

[29]     Az 1870. évi német birodalmi büntetőtörvénykönyv (Kommentárral ellátta Justus Olshausen: Kommentar zum Strafgesetzbuch für das Deutsche Reich I.-II. Berlin 1912;)

[30] Hochverrat (80§), Mord (211§) Részletesen lásd Olshausen 1912 380.–383. o., 835.–840. o.

[31] Hippel is rámutat a halálbüntetés kivételes alkalmazhatóságára a német büntetőjogban. (Hippel 1925 367.–368. o.)

[32]     A treason, assaul on the Sovereign, piracy, illetve egyéb halált okozó cselekmény (manslaughter,  infanticide, suicide) esetére a szabadságbüntetésnek valamilyen formáját írták elő. (Edward Dillon Lewis: A draft code of criminal law and procedure, London 1879 256.–264. o., 273.–277. o., 283.–285. o.;)

[33] Lewis 1879 280.–283. o.

[34] „When human blood was held cheap…when it had a fixed price in cattle or money, there was no inconsistency in the fact that a murderer could buy back his life, though a thief without the maens of making restitution was hanged.” (Luke Owen Pike: A history of crime in England, London 1873 449. o.)

[35]     Az 1852. évi osztrák Btk. Hippel úgy nyilatkozik róla, „als eine revidierte Neuausgabe des StrGB. v. 1803”. (Hippel 1925 377. o.) Vizsgálódásunk szempontjából mégis megfelelőbbnek tartjuk az 1852. évi törvénykönyv említését, mert korban közelebb van a Csemegi kódexhez.

[36]     Bővebben lásd Récsy 1878/21 172.–173. o.

[37] vö.  1440/1945. M.E. rendelettel

[38]     1878.V.tc. 21.§: „A halálbüntetés zárt helyen, kötél által hajtatik végre.” A végrehajtást megelőző eljárásról az 1896.XXXIII.tc. 496.§–501.§-ai, a halálbüntetés végrehajtásáról ugyanezen tc. 502.§–503.§-ai rendelkeznek, azonban a részletes ismertetéstől eltekintünk, mivel az már a büntetésvégrehajtási jog területére tartozik.

[39] Edvi Illés 1894 94. o.; Edvi Illés 1909 115. o.

[40] Edvi Illés 1894 93.–94. o.; Edvi Illés 1909 115. o.

[41] Hye-Glunek Anton: Az ausztriai büntető törvény átalános része. Heckenast Gusztáv, Pest 1857. 291. o.

[42]     Ezen vitát megemlíti, és bemutatja Edvi Illés is. (Edvi Illés 1894 93. o.; Edvi Illés 1909 114.–115. o.) A vita részletes leírását lásd Anyaggy. 1880 274.–280. o.

[43]     A 81/1945. M.E. valamint az 1440/1945. M.E. rendeleteket az 1945.VII.tv. emelte törvényerőre. (Bővebben lásd Kádár Miklós: Gondolatok a büntetőjog reformja köréből. Jogtudományi Közlöny 1946/5.–6. 75. o.)

[44]     Rendelet nem állapít meg hagyományos értelemben vett tényállást, hanem felsorolja, hogy kiket kell háborús, illetve népellenes bűncselekményben bűnösöknek tekinteni. Ezen túl a rendelet 21.§-a kimondja, hogy a 20.§ utolsó bekezdésében felsorolt bűncselekmények esetén a népbíróság csak akkor rendelkezik hatáskörrel, ha a cselekmény politikai jellegű.  (Bővebben lásd Szűcs János: A készülő büntetőkódex és a politikai bűncselekmények. Jogtudományi Közlöny 1947/19.-20.  299. o.)

[45]     1878. évi V. tc.: XVIII. fejezet: az ember élete elleni bűntettek és vétségek; XX. fejezet: a testi sértés; XXI. fejezet: a közegészség elleni bűntettek és vétségek; XXXVI. fejezet: más vagyonának megrongálása; XXXVII. fejezet: a gyújtogatás; XXXVIII. fejezet: vízáradás okozása; XXXIX. fejezet: vaspályák, hajók, távírdák megrongálása és egyéb közveszélyű cselekmények

[46]     Például: 1921. évi III. tc. 1.-5.§ Az állami és társadalmi rend felforgatására vagy megsemmisítésére irányuló bűntettek és vétségek; 1930 évi III. tc. 58.-59.§ hűtlenség;

[47]     81/1945. M.E. rend. 3.§

[48]     Ezen fegyelmi büntetések a 15/1945. M.E. rendelet 19.§ 3 bekezdés a, b, és c, pontjában vannak szabályozva. Ezek: megfeddés; áthelyezésre ítélés esetleg annak kimondása mellett, hogy vezető állásra alkalmatlan; előléptetésből 1–5 évre történő kizárás.

[49]     1440/1945. M.E. rend. 1.§ első és második bekezdés

[50]     1440/1945. M.E. rend. 1.§ harmadik bekezdés

[51] Berend György: Büntetőjogi devalorizáció. Jogtudományi Közlöny 1948, 268-271. oldalán ebből arra a következtetésre jutott, hogy két külön büntetési nemmel van dolgunk, és idézi a katonai büntetőtörvénykönyvet állítása igazolására, ahol valóban más jogkövetkezmények társulnak a golyó általi illetve a kötél általi halálbüntetéshez. Azonban véleményem szerint ez esetben kizárólag az 1440/1945. számú M.E. rendelet, valamint az igazságügyminiszter rendeletének szövegét kell értelmezni, és ezekből egyértelműen az következik, hogy a különbség kizárólag a végrehajtás módjában van.

[52]     Lásd pl. Bodor László: A szabadságvesztés-büntetések foganatositásáról. Jogtudományi Közlöny 1881

[53]     A továbbiakban mi is ezt fogjuk használni.

[54]     A határozatlanság vádja annál is inkább megállni látszódik, mivel a kódex indokolása a pénzbüntetés átváltoztatásának szabályaihoz fűzött kommentárban következetlenül néhol a szabadságvesztés kifejezést használja szabadságbüntetés helyett.

[55]     A belebbezés „…a büntetési nemek között jóformán helyet se foglalhatna.” Inkább amolyan biztonsági intézkedés volt a köznyugalom érdekében. „A belebbezés ugyszólva nem is nevezhető büntetésnek s inkább politikai vétségeknél alkalmaztatott, midőn a vétkes jelenléte könnyen zavar vagy botrányokra szolgáltathatott volna alkalmat s nem egyszer épen a bűnös személye biztonságának megóvására látszott alkalmasnak.” (Récsy Géza: A büntetés rendszerének alapelvei. Jogtudományi Közlöny 1878/20. 164. o.)

[56] Récsy 1878/20. 164. o.

[57] Récsy 1878/21. 172. o. Ez utóbbi kettőt az 1810. évi francia Code Penal-ból citálja.

[58] Edvi Illés Károly A büntetőtörvénykönyv magyarázata. Budapest 1894 81. o.; Edvi Illés Károly A magyar büntető törvénykönyv magyarázata. Budapest 1909 101. o.

[59]     Ezek közül a legjelentősebb a 2106/1880. I.M.E rendelet, amely mellékleteiben minden egyes szabadságbüntetésre vonatkozólag tartalmazza a részletes szabályokat. Ezt a rendeletet később kiadott rendeletek kiegészítik, melyeket az egyes szabadságbüntetések bemutatásánál fogunk említeni; részletes bemutatásuktól azonban terjedelmi okokból el kell tekinteni.

[60] Lásd a 20§-hoz fűzött indokolásban

[61]     Tartalmilag ugyanezen ismertetés található meg Csemeginél és az anyaggyűjteményben is. (Csemegi Károly művei. Szerk.: Edvi Illés Károly és Gyomai Zsigmond, Budapest 1904 66.–86. o.; A magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és vétségekről és teljes anyaggyűjteménye. Szerk.: Löw Tóbiás, Budapest 1878 53.–64. o.) A különböző börtönrendszereket bemutatja Finkey, Edvi Illés és Fayer is, e leírások tartalmilag megegyeznek az indokolásban, az anyaggyűjteményben illetve a Csemeginél találhatóakkal. (Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest 1902 350.–356. o.; Edvi Illés 1894 81.–84. o.; Edvi Illés 1909 101.–104. o.; Fayer László: A magyar büntetőjog kézikönyve. Budapest 1905 174.–175. o.)

[62]     Ezen kongresszusok felsorolását és bemutatását részletesen lásd Zehery Lajos: A büntetési rendszer főbb kérdései a nemzetközi börtönügyi kongresszusok munkálataiban. Magyar Jogászegyleti Értekezések 1942

[63]     Az 1846. évi frankfurti, és az 1847. évi brüsszeli kongresszust említi példaként az indokolás, ahol élesen kiálltak a Philadelphiában alkalmazott rendszer mellett, amelyben az elítélt teljes büntetését a többi elítélttől, és egyáltalán mindenkitől elzárva töltötte ki, senkivel sem érintkezhetett, és a munkától is el volt tiltva.

[64]     Az 1857. évi frankfurti kongresszuson ingott meg először a magánelzáráson alapuló rendszer egyeduralma. Itt összegezték ugyanis a már több mint tíz esztendős tapasztalatokat, és arra jutottak, hogy a foglyok nevelése pusztán negatív módon nem valósítható meg, és ezért az 1868. évi berni, valamint az 1872. évi londoni kongresszusokon a szakemberek már a progresszív rendszert részesítették előnyben.

[65]     Az indokolás ehelyütt idézi a dreibergi fegyház igazgatójának londoni kongresszuson tett nyilatkozatát, mely szerint „az egészséges és fiatal fegyenczek is, kiket a magánzárkákból külső munkára bocsátottak, a fogság ideje alatt annyira elgyöngültek, hogy kezdetben a külső munkánál térdük megcsuklott, és rosszul lettek.”

[66] Edvi Illés 1894 82. o.; Edvi Illés 1909 102. o.

[67] Edvi Illés 1894 82.–83. o.; Edvi Illés 1909 102.–103. o.

[68]     Az indokolás itt idézi Karl Rödernek, a Heidelbergi Egyetem tanárának véleményét: „…ha azt akarjuk, hogy a magánfogság jó eredménye csakhamar meg ne hiúsuljon, minden lehetőt el kell követni, hogy…a fogoly a magánelzárás után, mint lábadozó beteg, csak lassanként szoktassék…a rendes szabad élethez.”

[69]     Ezt a fokozatot további osztályokra lehetett bontani. Írországban négy osztályt és egy mintaosztályt hoztak létre: az elítélt a magánfogság után a negyedik osztályba került, majd pedig bizonyos idő eltelte, de legfőképp jó magaviselete folytán léphetett elő a következő osztályba, és így tovább; a rossz magaviseletet visszaminősítéssel szankcionálták.

[70]     Az ír közvetítő intézetekről bővebben lásd Balkay István: A külön közvetítő intézetek védelméhez. Jogtudományi Közlöny 1881/51.

[71]     Lásd az általános indokolásban.

[72] Balkay – kerületi börtönigazgatóként – azt állította, hogy Írországban a fegyintézet és a közvetítő intézet különálló intézmények, melyek külön igazgatóval illetve igazgatósággal működtek. (Balkay 1881/51. 425. o.)

[73]     Bővebben lásd Récsy 1878/22. 186.–187. o.

[74]     Ezen bemutatást árnyaltabbá teszi, ha összevetjük Lewis leírásával, amely az Angliában alkalmazott szabadságbüntetésnek három fajtájáról számol be: „a)Imprisonment with hard labour;b) Imprisonment without hard labour; c) Imprisonment as a first or second class misdemeanant.”(Lewis, Edward Dillon: A draft code of criminal law and procedure. London 1879 235.–236. o.) A korabeli angol büntetési rendszer vázlatos leírását Halsburynél találhatjuk meg; e rendszer elemei: death, penal servitude, imprisonment with hard labour, imprisonment without hard labour, whipping, fine, order for abatement of nuisance. (Halsbury’s law of England – A complete statement of the whole law of England; volume IX. – Criminal law and procedure, crown practice. London 1933 225.–231. o.)

[75]     Az ír rendszerű büntetés végrehajtást legalább háromévi fegyház, vagy börtönbüntetés esetén alkalmazták, ennél enyhébb büntetés esetén az angol rendszer működött.

[76]     Leírja, hogy „…Az ír rendszer lényegében a javulás lélektani processusán alapul...” és ezen eredmény eléréséhez nélkülözhetetlen lenne a közvetítő intézet, mert például Angliában vagy Németországban, ahol ez az intézmény nem létezik, jóval meghaladja a visszaesők száma az Írországit. Prognosztizálja ezután, hogy Magyarországon a helyzet még rosszabb lesz, mert a magyar rendőrség elmarad az említett országoké mögött, sőt „…vidéken, a szó komoly értelmében, rendőrséggel nem bírunk.”

[77] Jeszenszky Sándor: A feltételes szabadságra bocsátás hazánkban. Jogtudományi Közlöny 1880/45. 307. o.

[78] Bodor , aki Kolozsvárott volt királyi alügyész, ezzel kapcsolatban egy ellentmondásra hívja fel a figyelmünket, amely e paragrafus és a 2106/1880. I.M.E. rendelet 132. és 170.§-a között fennáll. Ugyanis a rendelet „…akként intézkedik, hogy az egy évnél hosszabb fogház büntetésre itéltek és a börtönre itéltek a büntetési időre tekintet nélkül, ott a hol azt a fogházi viszonyok megengedik, büntetésük első harmadrészét éjjel-nappal magán-elzárásban töltsék.” A kódex 52.§-a a fentebb kifejtettek szerint ezzel ellentétes, hiszen „…felesleges annak bizonyitásába bocsájtkozni, hogy fogházak és a kisegitő börtönök még nincsenek a törvénykönyvbe igtatott börtönrendszernek megfelelően szervezve.” (Bodor: 1881/17. 151. o.)

[79] Jeszenszky is megemlíti, hogy a korabeli büntetésvégrehajtási intézetek nem állnak készen a kódex szerinti büntetésekre. („Kevés azon hely Magyarországon, hol a büntetés a magánelzárás stádiumában is végrehajtható.”) Ezzel kapcsolatban is jelzi annak fontosságát, hogy feltételes szabadságot meg kell előznie a bűnelkövető megjavításának, máskülönben a rendszer kudarcra van ítélve. (Jeszenszky 1880/45. 307. o.)

[80]     Bővebben lásd az 52.§-hoz fűzött indokolást.

[81]     Az indokolás megemlíti, hogy Belgiumban húsz, bűnhalmazat esetén huszonöt; Olaszországban huszonhat, bűnhalmazat esetén harminc; Ausztriában húsz év a generális maximum. Viszont arról is szól itt, hogy Németországban, és Svájcban is tizenöt év volt a felső határ.

[82]     Az indokolásban hivatkoznak arra, hogy az észak-német büntetőtörvénykönyv kodifikálásakor az akkori belügyminiszter – Eulenburg gróf – felhívta a fegyházak igazgatóit egy körlevélben, hogy tegyenek jelentést abban a kérdésben, hogy 1, elegendőnek tartják-e a generális maximumot?; 2, ezen időtartam túlhaladása ártalmasnak vélik-e? A jelentésekben az állt, hogy egyrészt a fegyencek tízévi rabság után szellemileg és fizikailag is leépülnek, másrészt hogy ez az addig eltelt időben esetleg mutatkozó eredményeket veszélyezteti: tehát nem szükséges magasabb tétel megállapítása.

[83]     A vitát részletesen lásd Anyaggyűjtemény 1878 283.–290. o.

[84]     Például az olasz büntetőtörvénykönyv egészen szűkre szabta a kereteket: öttől hét évig, illetve nyolctól tíz évig terjedő fegyházbüntetéseket állapított meg; másik végletként említi az indokolás a porosz büntetőtörvénykönyvet, amely például 5–20 évig terjedő fegyházzal büntette az anya által elkövetett gyermekgyilkosságot.

[85]     Huszadik életévét be nem töltött elkövetővel szemben nem volt kiszabható. (1878.V.tc. 87.§)

[86]     1878.V.tc. 22.§:   „A fegyház vagy életfogytig tart, vagy határozott tartamu. A határozott idejü fegyház leghosszabb tartam tizenöt év, legrövidebb pedig két év.”

[87]     1880.XXXVII.tc. 36.§

[88]     Lásd 22.§-hoz fűzött részletes indokolást.

[89]     Életfogytig tartó fegyházzal lehetett büntetni a felségsértés bizonyos eseteit [1878.V.tc. 125.§ 2., 3. és a 126.§ 3. pontjai]; hűtlenség bizonyos eseteit [140.§ (2)]; erőszakos nemi közösülést és a természetellenes fajtalanságot, ha a sértett halálát okozza [225.§ és 229.§ 2.]; szándékos emberölést, ha azt fel- vagy lemenő ági rokon ellen követték el [268.§]; rablás bizonyos minősített esetét [337.§]; gyújtogatás bizonyos eseteit [398.§]; vízáradás szándékos okozását és közveszélyű megrongálását, ha ez által emberélet veszett el [404.§ 2. és 408.-409.§].

[90]     Részletesebben lásd 22.§-hoz fűzött indokolást.

[91]     A Csemegi kódex idején fennállott börtönrendszer elemzésétől eltekintenénk – ez egy külön tanulmány témája lehetne – mindazonáltal szólni kell arról, hogy a törvény említ országos fegyintézetet, országos fogházat, kerületi börtönt, törvényszéki fogházat, járási fogházat valamint húsz évnél fiatalabb elkövetők esetén javítóintézetet.

        A kódex bevezette a hosszabb tartamú szabadságvesztések esetére - ír példára - a közvetítő intézetet, amelynek lényege, hogy a szabadságvesztés büntetéseket fokozatosan kell végrehajtani. Írországban az 1850-es években vezette be Walter Crofton ezt a rendszert, amelyet korábban már részletesen ismertettük. (bővebben lásd Nagy Ferenc: Magyar büntetőjog általános rész. Budapest 2001, 362.–363. oldal; valamint az 1878. V. tc. általános indokolásának a büntetési rendszerhez fűzött részét [harmadik fejezet], amely részletesen bemutatja az akkori Írországban fennálló rendszert.)

[92]             A fegyházra csak 16 éven felüli bűntettes ítélhető a kódex 85.§-a alapján. (Edvi Illés 1909 123. o.)

[93]             1878.V.tc. 29.§

[94] Edvi Illés 1909 123. o.

[95]     A fegyházbüntetetés végrehajtásra vonatkozó részletes szabályozást 2106/1880 I.M.E. rendelet II. sz. melléklete tartalmazta. Ezen rendelet bemutatására terjedelmi okokból nem kerülhet sor.  Lásd Angyal Pál–Isaák Gyula: Büntető törvénykönyv a bűntettekről és a vétségekről. Budapest 1937, 22. o. A fegyház végrehajtásának részletes leírását lásd Finkey 1902 356.-365. o.

[96]     Magánelzárás időtartamára vonatkozóan lásd 1878.V.tc. 30.§, 34.§

[97]     Ehhez lásd Balkay István: Szabadságvesztés-büntetésre ítéltek ellen alkalmazható fegyelmi büntetések. Jogtudományi Közlöny 1882

[98]     1878.V.tc. 32.§, 33.§

[99] Bodor rámutat ezen szabály végrehajthatatlanságára. A magánelzárásban levő fegyenc ugyanis, mint azt fentebb is leírtuk, csak a zárkájában dolgozhatott. Ennyi munkára alkalmas – de akárcsak a „tétlenséggel egybekötött magánfogság”-hoz elegendő számú – zárkával Magyarország nem rendelkezett. „Azt kérdjük: hogy az országban melyik fogház vagy kisegitő-börtön az, hol a magán-elzárásban levők megfelelő munkával láthatók el?”(Bodor 1881/17. 151. o.)

[100]    1878.V.tc. 30.§

[101]    1878.V.tc. 31.§

[102]    Ezen bűncselekmények közé tartoznak például: 141.–142.§-ban meghatározott állam fegyveres ereje elleni bűntettek; 144.–145.§-ban meghatározott diplomáciai bűntettek.

[103]    Anyaggyűjtemény 1878 51. o.

[104]    Anyaggyűjtemény 1878 50.–53. o.

[105]    1878.V.tc. 23.§

[106]    Bővebben lásd a 23.§-hoz fűzött indokolást.

[107]    A szabályozás hiánya ellenére Fayer is megemlíti, hogy az államfoglyok feltételesen szabadlábra helyezhetőek. (Fayer 1905 178. o.)

[108] Finkey 1902 366. o.

[109]    Az államfogház végrehajtására vonatkozó részletes szabályozást lásd 1140/1895. III. 14. I.M.E. rendelet, továbbá 12166/1919. I.M. rendelet.  Ezen rendeletek bemutatására terjedelmi okokból nem kerül sor.  Lásd Angyal–Isaák 1937, 22. o.

[110]    1878.V.tc. 35.§

[111]    1878.V.tc. 24.§ Papp rámutat arra, hogy a kódex különös részében sehol sem szabott ki a jogalkotó öt évnél súlyosabb börtönbüntetést. Papp szerint ennek oka a kodifikáció idejére vezethető vissza, amikor egyetlen esetre (az emberölés valamely esetére) tíz évi börtönbüntetést kívánt meghatározni a jogügyi bizottság, és ehhez kellett igazítani az általános részi szabályt. Azonban a kodifikáció menete során a tíz évi börtönből végül tíz évi fegyház lett, viszont az általános részi szabályról egyszerűen megfeledkezett mind a bizottság, mind az országgyűlés. Ennek – amint arra Papp rámutat – bűnhalmazat esetén van jelentősége, mivel adott esetben visszásságot eredményezhet. (Papp Dezső: A bötrönbüntetés alkalmazása bűnhalmazat esetén. Jogtudományi Közlöny 1882/11. 87. o.) Ugyanezen visszásságot jelzi Edvi Illés és Finkey is. (Edvi Illés 1894 98. o.; Edvi Illés 1909 119. o.; Finkey 1902 363. o.)

[112]    Bővebben lásd 24.§-hoz fűzött indokolást.

[113]    1878.V.tc. 36.§

[114]    A börtönbüntetés részletes szabályaihoz lásd 2106/1880. I.M.E. rendelet IV. számú mellékletét, a börtönbüntetés törvényszéki fogházban történő végrehajtásáról a 2100/1880. I.M. rendelet V. mellékletét, és a járásbíróság által kiszabott börtönbüntetés végrehajtásáról a 9862/1932. I.M. rendeletet. Ezen rendeltek ismertetésére terjedelmi okokból nem kerül sor. Lásd Angyal–Isaák 1937, 22. o. Részletes ismertetést nyújt Finkey 1902 363.–365. o.

[115] Fayer négy pontba szedi a fegyház és a börtön eltéréseit: 1) börtönre ítéltek a munkanemek között választhattak 2) a börtön épületén kívül csak beleegyezésükkel lehet őket foglalkoztatni 3) naponta két órát tölthetnek szabad levegőn 4) a börtönbüntetést kerületi börtönben vagy törvényszéki fogházban hajtják végre. (Fayer 1905 179. o.)

[116]    1878.V.tc. 37.§ bővebben lásd Edvi Illés 1909 128. o.

[117]    1878.V.tc. 38.§

[118]    Ennek kapcsán lásd Balkay 1882

[119]    1878.V.tc. 25.§

[120]    1878.V.tc. 39.§

[121]    A fogházbüntetés végrehajtásának szabályozásához lásd a következő rendelteket: a fogházról szóló 2106/1880. I.M.E. rendelet V. számú melléklete, a fogházbüntetés törvényszéki fogházban történő végrehajtásáról szóló 8984/1933. I.M. rendelet, és a fiatalkorúak fogház-, államfogház-, és elzárásbüntetéséről szóló 27.300/1909. rendelet. Ezen rendeletek bemutatására terjedelmi okból nem kerül sor. Lásd Angyal–Isaák 1937, 22. o.

[122]    1878.V.tc. 40.§

[123]    1878.V.tc. 40.§

[124]    1878.V.tc. 41.§

[125]    Bővebben lásd 42.–43.§-hoz fűzött indokolásban.

[126]    Javító intézet alapvetően a tizenkét-tizenhat éves – beszámítási képességgel rendelkező – bűntettesekkel szemben alkalmazható szankció. (lásd 1878.V.tc. 84.§; Fayer 1905 182.–188. o.)

[127] Finkey a javító-intézetet nem büntetésnek, hanem „kényszernevelési eszköznek” tekintette. Álláspontját azzal indokolta, hogy a kódex nem vette fel a büntetések felsorolásába a javító-nevelést. (Finkey 1902 338. o.); A javítónevelés szabályozásáról szóló 27.200/1909. I.M. rendeletet; A fiatalkorúak fogház-, államfogház-, és elzárásbüntetésének végrehajtásáról szóló 27.300/1909. I.M. rendeletet; A fiatalkorúak felügyelő hatóságáról szóló 27.400/1909. I.M. rendeletet. Ezen rendeletek bemutatására terjedelmi okokból nem kerül sor.

[128]    1878.V.tc. 43.§ továbbá 2106/1880. I.M. rendelet VII. melléklete.

[129] Jeszenszky a bizottság túlméretezett létszámát feleslegesnek vélte, és jelezte, hogy emiatt működése nehézkessé válhat. Megjegyzi, hogy Németországban az intézmény létezik, és összetétele igen hasonló, ez alapján párhuzamot vonva jelzi előre a lehetséges problémákat. (Jeszenszky 1880/45. 307. o.)

[130]    Lásd pl. Balkay cikkét, amelyben Szabó József lipótvári királyi kerületi börtön-igazgatónak a Fegyintézeti Értesitő 1881/2. számában megjelent írásával vitatkozik. (Balkay István: A külön közvetítő intézetek kérdéséhez. Jogtudományi Közlöny 1882) Ezen írásra reagál aztán Szabó. (Szabó József: A külön közvetítő intézetek kérdéséhez. Jogtudományi Közlöny 1882) A vita közöttük arról szólt, hogy vajon előbb a közvetítő intézeteket kell-e felállítani, vagy a magánelzárás feltételeit kell-e biztosítani. (vö.: Bodor 1881, Jeszenszky 1880)

[131]    1878.V.tc. 44.§, 45.§

[132]    A felügyelő bizottságnak a feltételes szabadságra bocsátásnál is ugyanez volt a feladata. (lásd Jeszenszky 1880/45. 307. o.)

[133]    1878.V.tc. 46.§

[134]    Bővebben lásd 46.§-hoz fűzött indokolásban.

[135]    Fentebb már leírtuk, hogy az általános indokolás szerint az elítélteket kétféle munkára fogják alkalmazni, valamint ennek mikroökonómiai előnyeire is rávilágítottunk, így ennek megismétlésétől eltekintenénk.

[136]    Lásd fentebb.

[137]    1878.V.tc. 47.§

[138]    A feltételes szabadság intézmény bevezetésének okait lásd fentebb.

[139]    1878.V.tc. 48.§

[140]    Ha utánaszámolunk, ez azt jelenti, hogy a jó magaviseletű elítélt, például ha háromévi fegyházra ítélték, akkor két évet töltött a fegyházban, ebből egy évet magánelzárásban, egy évet pedig közös munkarabságban, három hónapot töltött csak a közvetítő intézetben, és a maradék időt – kilenc hónapot – töltötte feltételesen szabadlábon. Tehát a törvényalkotó, amikor az indokolásban leírta, hogy csak viszonylag hosszabb idő alatt hatékony a közvetítő intézet, de ott nem határozta meg, hogy ez mit takar, magában a törvényben határozta meg, hogy három hónapi közvetítő intézetet tart minimálisan elegendőnek, hogy az kifejtse javító-nevelő hatását.

[141]    E feltételek: 1, Jó magaviselet, amely a javulás reményét megalapozza. 2, Büntetés háromnegyed részének eltelte. 3, Az elítélt kéri a feltételes szabadságra bocsátást. (Azonban itt már nem feltétel, hogy közvetítő intézetbe kerüljön, hiszen az angol rendszerű végrehajtásban nem alkalmazza ezen intézményt.)

[142]    A fegyház generális minimuma két év volt, tehát fegyházbüntetés esetén – legyen az bármilyen tartamú – a fegyencnek megvolt a lehetősége, hogy feltételesen szabadságra bocsássák.

[143]    A börtön generális minimuma hat hónap volt; tehát, ha hat hónap és egy év között szabtak ki börtönt, akkor az elítélt nem volt feltételesen szabadságra bocsátható.

[144]    Államfogház kivételt jelent a progresszív rendszer alól, mivel nem voltak meg a stádiumai. Nem volt magánelzárás, nem voltak az államfoglyok munkára kényszeríthetőek. Azonban a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből nem voltak kizárva, így az angol rendszer szerint meghatározott szabályok szerint jártak el, teljesen függetlenül az államfogház tartamától.

        Fogház esetén – ezen bekezdés alapján – szintén lehetőség nyílott a feltételes szabadságra bocsátásra, tekintet nélkül a büntetés tartamára.

[145]    Bővebben lásd 48.§-hoz fűzött részletes indokolásban.

[146]    1878.V.tc. 49.§

[147]    333.§ lopás; 344.§ rablás és zsarolás; 355.§ sikkasztás, zártörés, és hűtlen kezelés; 370.§ orgazdaság és bűnpártolás; 379.§ csalás; 422.§ gyújtogatás; meghatározott bűntettek illetve vétségek eseteiben a visszaeső elítélt nem volt feltételesen szabadságra bocsátható.

[148]    Bővebben lásd Angyal Pál: A patronage fejlődése Pécsett és vidékén. Jogtudományi Közlöny 1908/47. 376. o.

[149]    Tehát nem kötelező; a miniszter diszkrecionális jogkörében állt. Fayer összesítette az arra vonatkozó 1880 és 1897 közötti statisztikai adatokat, amelyek a feltételes szabadságra bocsátottak számát összeveti a visszavonások számával. (Táblázatot lásd Fayer 1905 192. o.) Ez alapján megállapítható, hogy az intézmény sikeres, mert legalább addig kifejtette speciál preventív hatását, amíg büntetéssel fenyegetett. Fayer is megelégedettségét fejezi ki ezen intézménnyel kapcsolatban. (Fayer László: Büntetési rendszerünk reformja I. – adalék a Btk. módositásához. Budapest 1889 5. o.)

[150]    1878.V.tc. 50.§ első bekezdését

[151]    1878.V.tc. 51.§

[152]    1878.V.tc. 50.§ második bekezdését, valamint az ehhez a szakaszhoz fűzött indokolást

[153]    1878.V.tc. 50.§ harmadik bekezdését

[154]    Vö. fentebb.