Kovács Anna: Bangó Jenő: A belga-szindróma[*]

 

A Gondolat kiadó jelentette meg Bangó Jenő, a Belga szindróma című könyvét. A szerző korábban megjelent publikációi (pl.: Országdarabolás Európában) ill. könyve, (A vallon kakas és flamand oroszlán között. Belgium német nyelvű közössége, 2007) mind a témában való mélyreható kutatását és jártasságát fémjelzik. A mű megalapozottágának és a szerző akár belgákat is meghazudtoló naprakészségének bizonyítékaként elengedhetetlen megemlíteni néhány releváns életrajzi vonatkozást:

Bangó Jenő 1934-es szombathelyi születése ellenére ma belga állampolgár. Szociológiából diplomát a leuveni egyetemen szerzett, ahol doktorált is. Tanári funkciót töltött be Svájcban, Bankwagában a Kongói Köztársaságban, Düsseldorfban illetve az Aacheni Technikai egyetemen és Katolikus szakfőiskolán. Kutatómunkát végzett Liége-ben a Provinciális Iparfejlesztő Társaságnál. Színes életrajza nagy élettapasztalatról tesz tanúbizonyságot, mely hozzásegítette ahhoz, hogy magyarként, a belgáknak is példamutató módom igazodjék az általa csak „belga labirintusnak” nevezett, belga valóság útvesztőiben. A könyv tehát, melyet kezében tart az olvasó e labirintus megfejtéséül szolgál, reménytelennek tűnő ösvényeit próbálja megvilágítani, tisztázván Nyugat-Európa egyik kicsiny, de annál kardinálisabb jelentőségű államának szintén kardinális problémáit. A bizonyos belga labirintus útvesztőiként említhető a szerző által alaposan körüljárt belga föderális állam államszervezete, a föderális államot alkotó régiók, ezek egymáshoz való viszonya, illetve a vallon kakas és flamand oroszlán ellentéte, továbbá ide sorolható nem utolsó sorban az előzőek esetleges következményeként a belga szétválás, annak hátrányaival, illetve az együttélés és annak nehézségei, állandó viszályai. Ezen szignifikáns kérdések körüljárása tekintetében a teljességre törekvés végig megfigyelhető a mű folyamán. A könyv központi témájának lényegretörő megragadása mégis talán az író metaforájával történhet legautentikusabban:

„Könyvem, témáját tekintve egy társadalmi, politikai napló egy nem kívánt terhességről, ahol a megszületett gyermek életképessége kérdéses ”

Olvasmányos stílusa folytán bátran ajánlom a könyvet minden érdeklődő európai állampolgárnak, hiszen Belgium helyzete nemcsak a flamandokat, vallonokat és a német nyelvű közösséget érinti kizárólagosan, hanem Brüsszelen, mint az egyesült Európa multikulturális fővárosán keresztül az egész Európai unió érintett lehet. Szerkezeti szempontból logikusan tagolódik a mű fejezetekre, melyek behatóan vizsgálják a fent említett kérdéseket.

A rendszeresség és következetesség elvét betartva a szerző gondolatmenetét betartva kívánok haladni, kezdvén a föderális belga királyság államalkotó tagjainak leírásával, melyek a mai „belga betegség” kiváltói és egyben elszenvedői is:

Német belgák: A szerző a laikus számára is jól érthető módon tisztázza a különféle nemzetiségeket az első pár fejezetben, kezdve a 0.7% -os német nyelvű belgákkal. Történelmi helyzetük alakulását alapos gondossággal kíséri végig, mely alapján levonja a mindenki számára egyértelműen körvonalazódó következtetést, miszerint Kelet – Belgium az idők során a környező nagyhatalmak játéklabdája volt. A magyar párhuzam megvonása e tekintetben a magyar olvasó számára a helyzet könnyebb átérzését hivatott elősegíteni. A mű folyamán gyakran bukkannak fel magyar vonatkozások, párhuzamok, integrálván a szerző nagy elméleti és gyakorlati tapasztalatait két hazája tekintetében. Ezen magyar vonatkozások jelentőségére maga a szerző is felhívja a figyelmet a bevezetésben. Visszatérvén a belgiumi német közösségre, a tárgyilagosan közölt adatokból megtudhatjuk, hogy fővárosa Eupen, az összlakosság pedig mindössze 74 665 fő és 1919-ben csatolták Belgiumhoz Németországtól. A szerző nem győzi hangsúlyozni az egyébként tényleg egyedülálló helyzetet:

„Nincs a világon még egy ország, mely megengedné magának azt a luxust, hogy lakossága 0.7% -ának ilyen fokú autonómiát biztosítson ”

Alapos elemzés után megtudjuk, hogy az „ilyen fokú autonómia” mit is takar pontosan: van külön parlamentjük, kormányuk, bíróságuk, de nincs külön nevük és himnuszuk sem. Érdekességképpen említi a szerző azt a tényt, ami egyébként a kis lakosságszámból és az autonómia működtetéséhez szükséges tisztviselők számának arányából adódik: a miniszterekkel legjobban ellátott régió, mert minden 17 000 német belga egy minisztert tudhat magáénak. A többi „belga nemzetiséghez” való viszonyuk alapján az író egyértelműen kijelenti, hogy az eupeniek autonómia óhaja nem terjed ki az állampolgárságuk megváltoztatására. Lambertz miniszterelnök ugyanakkor kijelenti:

„Ha Belgium eltűnne, akkor nagyon szerencsétlenek lennénk egy darabig, de nem fogunk elkeseredni, akkor kezünkbe vesszük sorsunkat ”

Vagyis, mint kiderül a nyilatkozatból, a német belgák jól láthatóan nem kifejezetten szorgalmazzák a szétválást, de ha már egyszer esetlegesen megtörténne, igyekezni fognak a legjobban hasznukra fordítani a tőlük függetlenül előállt helyzetet. 

Vallonok: Szintén élethűen, „bennfentesen” festi le az író a vallon életmódot, a vallon polgárt illetve a vallon valóságot. A fejezet azt az érzetet kelti, hogy bár magyar a szerző, mégis mintha a vallon társadalom részeseként írná sorait. E bennfentesség jegyében itt is rábukkanhatunk egy érdekességre, miszerint a vallon politikusok flamand szemmel már-már egészségtelen vígkedélyűsége lehetetlenné teszi a velük való érdemi, komoly tárgyalást.

Történelmüket tekintve külön kiemeli az író, hogy gazdaságuk 200 évvel ezelőtt a szénre, a fekete aranyra épült és virágzott, szemben az akkoriban gyengélkedő flamand gazdasággal. A mai helyzet éppen fordított, köszönhetően a flamand autóiparnak. A flamandok ezen jelen gazdasági eltolódás végett zsörtölődnek, hivatkozván   arra, hogy ők tartják el a vallonokat. A szétválás tekintetében a szerző a közvéleménykutatás eredményeire támaszkodva állítja, hogy a vallonok 60 % -a örömmel fogadná csatlakozásukat Franciaországhoz. A két országot (mármint Belgiumot és Franciaországot) a kulturális és adminisztrativ haza fogalmával jellemzi a vallonok szempontjából. Vallónia és Franciaország jellegzetességei ugyanazok, melyeket az olvasó is konstatálhat a vallon életmód és szemléletmód bemutatása alapján. Ezek alapján joggal vetődik fel a kérdés, hogy az imént említett kulturális és adminisztratív haza miért válik el egymástól.

Ezen kérdésfelvetés szükségességét indokolja  néhány, az író által felvetett ténymegállapítás is, miszerint számtalan vallon vállalkozás van már francia kézben, illetve a franciák 50%  -a szívesen venné Vallónia csatlakozását. Kérdéses azonban, hogy a vallonok mennyire tudnák megemészteni „luxus autonómiájuk” betagozását a Francia Köztársaságba. A vallon kérdést nyitva hagyja a szerző, de annyit előrebocsát, hogy a multikulturalizmust továbbra is vállalniuk kell, ideértvén a toleranciát és az emberi jogok védelmét is. A multikulturalizmus a világban számos helyen jelen volt már és van is, ahogy láthatjuk ezt író által felhozott példa, Ausztrália vagy Kanada esetében. Az író mintegy sugallja „vallonjainak”: ha nekik ment, nektek is menni fog! Vallon szimpátiáját a fejezetvégi, valószínűleg flamand honfitársaknak címzett Schiller idézettel nyomatékosítja:

„Becsüljétek meg, ez egy vallon!”

Flamandok: történelmüket és életmódjukat tekintve nem olyan bőbeszédű az író, mint amilyen a vallonok tekintetében volt. A fejezetben igyekszik eloszlatni a jó kormányzás illetve a flamand gazdasági csoda mítoszát. Előbbi ellen szól, mégpedig igen jelentős akadályként a felduzzasztott állami apparátus, utóbbi ellen pedig az, hogy a csoda jelzőt a gazdaság csak a vallon gazdasághoz képest érdemelte ki. Mindezek tekintetében a fejezet végén világosan kiolvasható a szerző vallonok iránti aggodalma:

„A többség zsarnoksága a demokrácia legnagyobb veszélye lett. A flamand többség gazdasági ereje tudatában kizsákmányolhatja a francia-vallon kisebbséget.”

A demokrácia természetesen a hatalomból ill. politikából való egyenlő részesedést jelenti, de ez ilyenformán sajnos sehol nem valósult meg. Az éppen gazdaságilag jobban pozícionált fél nyilvánvalóan jobban tudja érdekeit érvényesíteni és meg is teszi azt. Nyilvánvalóan a szóbanforgó érdekek érvényesítését nem áldozná fel senki a demokrácia eszméjének oltárán. A vallonok sem tennék, és valószínűleg nem is tették, amikor gazdasági hatalommá lettek a szénnek köszönhetően 200 évvel ezelőtt, szemben a gyönge Flandriával.

Brüsszel: Európa multikulturális fővárosának a szerző külön fejezetet szentel. A flamand-vallon vitának érzékeny pontját képezi a város hovatartozása. A szerző a fejezet során több megközelítésben is bizonyítani próbálja, hogy Brüsszel csak és kizárólag történelmileg flamand:

- a flamandok demográfiai súlya alig éri el a 10-15%  -ot, ennek ellenére utal arra, hogy a „flamand agresszivitás” jegyében a döntéshozók úgy viselkednek, mintha a flamandok legalább 3 millióan lennének. A flamand képviselők számát önkényesen állapították meg a parlamentben, ami azóta is tabu.

- Ezt a „flamandizmust” ellensúlyozván azonban, a francia nyelv, mondhatni uralkodik a városban. A nyelvi győzelmet jól lefesti, hogy a flamandok többsége beszél franciául, a vallon viszont akkor sem szólal meg flamandul, ha éppen tud valamennyire.

Az író szemrehányóan jegyzi meg, hogy a flamandok nem hajlandók tudomást venni ezen realitásokról, csupán gyermeki álmaikat dédelgetik, hogy Brüsszel visszakerül a flamand régióhoz. Az író csatlakozván a francia többséghez tiltakozik ez ellen, hisz meg kell maradni a realitások talaján. Abszurdum lenne, hogy a francia nyelvű többségből kisebbséget csináljon 10 százaléknyi flamand. Félretéve viszont az olykor fájdalmas és bosszantó realitásokat, emocionális oldalról közelítve a „város-visszafoglaló” óhajt is átérezhetjük, főleg mi magyarok, hiszen határon kívüli történelmi városaink magyar lakosságszáma a „realitásnak” megfelelő százalékarányt valószínűleg már szintén nem éri el, vagy ha el is érné, akadnának más, e sokat emlegetett realitás egyéb különböző kritériumaiba ütköző akadályozó körülmények. A kérdés igazságos eldöntése lehetetlen és mivel a politikának és a történelemnek nem szükségszerű eleme az igazságosság, egyszerűbb is az ilyen kétes tartalmú, viszonylagos fogalmakat félretenni. Visszatérvén Brüsszelre, joggal emlegetik azt Európa Jeruzsálemeként.

A fent tárgyalt kérdések kielemzése után, sorra véve a Belgiumot alkotó elemeket, melyeket a Bangó Jenő által lefestett kép alapján felfoghatunk akár úgy is, mint a Belgiumot széthúzó erőket, tömören levonhatjuk a következtést, amit az író a szánkba ad:

„Belgium egy állam, anélkül, hogy nemzet volna, mesterséges alakulat, amit mindenki tud, még ha nem is beszélnek róla. Kierőszakolt házasság gyümölcse, ahol a házasfelek kezdettől fogva tudták, hogy nem élhetnek együtt és közeleg az elválás órája.”

A megfogalmazás talán kicsit éles és drámai, melyet jól ellensúlyoz az a megnyugtató tény, hogy a megközelítőleg 180 éves ellentét fennállása ellenére eddig még nem nyúltak fegyverhez és a szembenállás nem torkollott vérengzésbe úgy, ahogy az Európa más népei esetében történt.

Összefoglalván tehát, a könyv három logikai egységre bontható. Első részéből megtudhatjuk hogyan épül fel a Belga királyság, az író azt elemeiben vizsgálja. Az ezt követő gondolati egységben viszont a szerző az egész Belga királyságot, mint egységet  illetve a politikai életét taglalja különböző aspektusokból, a harmadik gondolati egység pedig az állam esetleges felbomlását, annak forgatókönyveit ill. a felbomlás vonzatait tárgyalja. Az első részletesebb elemzésére véleményem szerint azért volt szükség, mert enélkül a második kettő aligha érthető meg. A harmadik ez első alapján felvázolt helyzetre vonatkozó következtetéslevonás, találgatás a jövőre nézve.

A másodikra a teljesség igénye nélkül csak a főbb gondolatok erejéig térnék ki:

- Más államokkal való összehasonlítás után az író egyértelműen leszögezi, hogy Belgium az utolsó nyugat –európai katolikus királyság. Szemben Hollandiával, a király uralkodik, de nem kormányoz, a belgák pedig nem alattvalói, hanem honfitársai. A különböző régiók véleménye természetesen eltér e kérdésben is, a flamandok nagyrészt támogatják a királyság intézményét, a vallonok kevésbé, a legkirályhűbbek a német belgák. (ebben talán az is közrejátszik, hogy a királyi család egy német eredetű hercegi család) Abban a kérdésben viszont mindenki egyetért, hogy a királyi család „eltartása” rendkívül sok pénzt emészt fel.

-A provinciák és a szenátus kérdése, illetve föderáció, konföderáció kérdésköre szintén alapos vizsgálatnak van alávetve. A fejezetekből kiderül, hogy Belgiumnak már amúgy is túlduzzasztott adminisztrációs rendszere van, a kicsiny országhoz képest sok szálon (talán túl sok szálon) intézik az ország ügyeit. Azzal foglalkoznak, hogy alakítsanak e provinciákat vagy ne, alakítsák-e a föderációt rendkívül sok plusszköltséggel konföderációvá vagy ne. Cselekvésre nem igazán szánják el magukat, amint az elmúlt 180 év is mutatja, pusztán jóízűen vitatkoznak. Mindez az olvasóban olyan érzést kelt, mintha kissé mesterségesen generált problémák nyomán a belga nemzedékek lételeme lenne ez a folytonos elégedetlenség saját helyzetükkel szemben és komolyabb elszántság nélkül pusztán fölös energiájukat kívánnák ekképp levezetni.

„Jobb vitatkozva együtt élni, mint gyűlölködve szétválni”

Vitatkozási kedvüket támasztja alá az író által tett azon ténymegállapítás is, miszerint Belgium a pártokrácia hazája. A kormány ülésezését és döntését megelőzi a pártelnökök ülése és döntéshozatala. Nincs nagy belga nemzeti párt és az egyes nagy politikai családok tovább osztódnak flamand, vallon, német pártokra, minden közös struktúra nélkül. Nemcsak a pártok száma túl sok, de a választások száma is meghaladja a normális kereteket. Idézőjelesen akár azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a belgák igyekeznek biztosítani maguknak saját életük megfelelő bonyolultságát, egész nagy sikerrel. Technikai szempontból annyi megjegyezhető, hogy ez a rész a laikus olvasó számára talán nehezebben érthető, mint az előző, mert a különféle pártok, politikusok, valamint főbb célkitűzéseik felsorolásából arra következtethetünk, hogy az író e tekintetben arra épít, hogy az olvasó többé-kevésbé tisztában van a belga napi politika szereplőivel, főbb kérdéseivel.

Az utolsó gondolati egységet a belga vízió kibontakoztatásaként jellemezhetnénk legtömörebben. Az író levonja a lehetséges következtetéseket az addig kifejtettek alapján, mintegy lezárván addigi fejtegetéseit. Elemzéseiből egyértelműen kiderül, hogy fő válóoknak a flamand-vallon kérdést tartja, a 0.7% -os német nyelvű közösség itt nem nyom sokat a latba. A flamandok nagy része szívesen megszabadulna a gyengébb gazdaságú visszahúzó erőtől, Vallóniától. A szétválás ugyanakkor komplikált és rendkívül költséges. A kérdést tovább bonyolítja Brüsszel hovatartozása, ahol külső szereplőként lép be az Európai unió, még több ismeretlenessé varázsolván az amúgy sem egyszerű helyzetet, hiszen a város sorsa nemzetközi jelentősége révén nem tekinthető kizárólag belga magánügynek. Mindezek mentén akarva, akaratlanul is eljut a szerző az országdarabolásig, amely tekintetében több opciót tár elénk olyan magától értetődő és könnyed tárgyilagossággal, hogy már-már kedvünk támadna azonnal hozzálátni Belgium darabolásához. Véleményem szerint a belga tagoknak már a feldarabolás tényében való megegyezésig is rendkívül nehézkes lenne eljutni, nemhogy egybehangzóan kiválasztani valamelyik forgatókönyvet a sok közül. Azt a kérdést tehát, hogy lesz e szükség egyáltalán valamelyik forgatókönyvre és ha igen, akkor melyikre, az író nyitva hagyja, de egyet bizton állít: fegyveres konfliktus nem fog a helyzetből kinőni. Így legalább azt az egyet megtudjuk, hogy mire nem fog sor kerülni.  Személyes véleménye vagy inkább reménye végigfut a mű során, mely szerint minden fejtegetése ellenére Belgium nem fog feldarabolódni, királyság marad, de más formában lesz jelen Európában. Nem kívánja Belgium feloszlását, melyet a szóbanforgó helyzet kissé kesernyés, csalódott konstatálása tükröz:

„az európai egyesülés bajnokából a belsőszétválás szócsöve lett…”

A mű nem kíván megoldással szolgálni a Belga szindrómára, a könyv nem egy százegyedik belga darabolási vagy „nem darabolási” kísérlet, pusztán egy felülnézeti helyzetképet nyújt Európa egy jelentős államának realitásairól. A korábban említett belga labirintus útvesztőit vázolja fel tehát, és emeli az olvasót ezek fölé, segítvén abban, hogy el ne tévedjen, de a helyes út kiválasztásában nem kíván befolyásolni.  A könyv tehát, napló. Az író szavaival élve társadalmi és politikai napló. Ténymegállapítások sorozata szociológiai és politikai helyzetet illetően. Objektíven mutatja be a belga szindrómát, de azért személyes véleményét helyenként elcsíphetjük a sorok között. 



[*] Budapest: Gondolat Kiadó, 2009.