Az állam és az állampolgár földhöz való viszonya már a társadalmi fejlődés korai szakaszában meghatározó szerepet játszott. Az, hogy egy nép rendelkezett-e földterülettel, mekkora területtel és hogy meg tudta-e védeni másokkal szemben ezt a területet, mind-mind meghatározta egy nép, nemzet jelenét és jövőjét. Az államokat érő különböző külső behatások eredményessége nagyban függött attól, hogy a társadalom milyen történelmi múlttal rendelkezett. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk is megfelel egy külső hatásnak, melyhez Magyarországnak alkalmazkodnia kellett és kell. Az, hogy a Csatlakozási Szerződésben hazánk haladékot kapott bizonyos uniós jogintézmények és szabályok átvételére (nemcsak a mezőgazdaság területén), azzal is magyarázható, hogy a történelmi fejlődésünk eltért a már unióban lévő tagállamok történeti fejlődésétől. Az állampolgár termőföldhöz való viszonyát – még akkor is, ha az állampolgár nem foglalkozik földműveléssel – jelentős mértékben meghatározta az elmúlt hatvan év termőfölddel kapcsolatos szabályozása: a magántulajdon megjelenése, majd az államosítás, majd a magántulajdon újbóli megjelenése korlátozott mértékben és végül a kárpótlás. A továbbiakban röviden áttekintem a második világháború után a termőföldre vonatkozó magyar szabályozást, az 1994. évi LV. törvénnyel bezárólag.
A második világháború után az 1945-ös földreformnak a célja a tulajdoni viszonyok teljes megváltoztatása volt az alábbiak szerint: nagybirtokrendszer megszűntetése, a paraszti tulajdon kiszélesítése és a kisbirtokosi struktúra kialakítása.[1] A földreform hármas célt szolgált: egyrészt csökkenteni akarta a nagybirtokosi réteg állami irányításba való befolyását, másrést szociális kérdéseket kívánt megoldani és harmadrészt az élelmezési nehézségeket szerette volna megoldani.[2] A földosztásnak gazdasági és társadalmi szükségessége volt: a nagybirtokosok és bérlők zöme elmenekült, az állatállomány elpusztult, a gazdasági felszerelésük jelentős része tönkrement, így a föld megművelésére csak a nagybirtok szétosztása mellett kerülhetett sor.[3] A 600/1945-ös M.E. rendelet alapján először egy állami földalapot (elkobzott földek, a megváltott földek és az állam által erre a célra elkülönített állami földek) hoztak létre, melyből folyamatosan osztották ki az igényjogosultaknak[4] a birtokegységeket juttatás[5] jogcímen.
Aki juttatásban részesült, az köteles volt a földet művelni, amennyiben két gazdasági éven keresztül nem művelte a földet, elvették tőle és újraosztották más igényjogosultnak. [6] A jutatott föld 10 éven belül csak engedéllyel volt elidegeníthető.[7] A legelők osztatlanul a község tulajdonába, az ingatlanokon lévő mezőgazdasági üzemek községi, állami illetőleg szövetkezeti tulajdonba kerültek. [8]
A maximális birtokegység[9] akkora volt, amekkora területet egy földművelő a családjával a maga erejével meg tudott művelni. A juttatásért megváltási árat[10] kellett fizetni, mely húsz évi egyenlő részletben volt teljesíthető, illetve az első részlet fizetésére három éves türelmi időt biztosítottak. „Az 1945 utáni földbirtokreform a termőföldet jelképes megváltási áron, valójában csereérték nélkül juttatta a dolgozó parasztság számára. A fordulat évét követő időszak voluntarista gazdaságpolitikája miatt azonban a tulajdoni vagy egyéb jogcímen megszerzett föld rendszerint még ingyen sem kellett a földművelőknek. A fenti ellentmondás bonyolult összetevőit a szocialista agrár-elmélet jórészt tisztázta. Gyökerei közül csak arra utalunk, hogy a naturgazdálkodást folytató mezőgazdaság már sem a régi kisárutermelésben, sem az új társas földhasználatban nem nyújthatott elfogadható perspektívát a földhasználóknak, akik emiatt tömegesen az ipar munkaerő-elszívó hatásának engedtek és felhagytak a földműveléssel. Ez a folyamat devalválta a termőföld értékét és társadalmi használati értékét is.”[11]
1945 után kétféle magánföldtulajdon élt egymás mellett 1957-ig: az igénybe nem vett, megtartott és korlátozásokkal nem érintett, valamint a korlátozott magántulajdon.[12] E mellett megtalálható az állami és a szövetkezeti földtulajdon is.
A földreformot két év alatt befejezték és 1947-re megszűnt a nagybirtokrendszer Magyarországon, 650.000 igényjogosult jutott átlagosan 5,1 kataszteri hold területű birtokegység tulajdonához. Ezzel a jogi háttérrel kialakult a paraszti magántulajdonon alapuló egyéni gazdálkodási forma a mezőgazdaságban, míg az iparban államosítás következett be. Ez a megoldás ellentéteket szült, így elkezdődtek a parasztság elleni támadások és elkezdődött a tulajdonjog korlátozása.[13]
Ez a szabályozás elválasztotta a földet a mezőgazdasági üzem többi alkotóelemétől: a munkaerőtől, az üzemi eszközöktől, a menedzsmenttől. Ez a csőlátás-szerű szabályozási modell-választás – kisebb megingásoktól eltekintve – végigkíséri a magyar földjogi szabályozást napjainkig, társadalmi berendezkedéstől függetlenül.[14]
1951-1958 között változó intenzitással valósult meg a termelőszövetkezetek (tsz) szervezése. Lelki és fizikai erőszakkal kényszerítették a földtulajdonosokat, hogy lépjenek be a szövetkezetbe és a tagsági viszonnyal együtt járó vagyon/földbeviteli kötelezettségüknek eleget téve, adják termelőszövetkezeti közös használatba földjeiket. A tsz-ek kezdetben a bevitt/beadott földek műveléséhez nem rendelkeztek gépekkel, így gépállomások kerültek állami finanszírozással felállításra, ahonnan a tsz-ek a gépi beszerzéseiket igényelhették.[15]
1957-től meghatározásra került a magántulajdonban tartható földterület nagysága: a közös háztartásban élő családtagok tulajdonában és használatában lévő fölterület nagysága aszerint került korlátozásra, hogy a mezőgazdasági tevékenységgel a család hivatásszerűen foglalkozik-e. Aki élethivatásszerűen foglalkozott mezőgazdasági termeléssel, annak a családja összesen maximum 25 kataszteri hold tulajdonnal rendelkezhetett. Aki nem mezőgazdasággal foglalkozott élethivatásszerűen, az maximum egy kataszteri hold tulajdonosa lehetett.[16] A számba jövő ingatlanok művelési ága a következő volt: szántó, kert, gyümölcsös, rét, szőlő, legelő, erdő vagy nádas.[17]
„Az erőszakos kollektivizálás a földkészlet eredeti elosztásából a kisárutermelőket kizárta, majd az így „társadalmasított” földtulajdont befagyasztotta.”[18] 1958-1961 között drasztikus tsz-esítés indult el. „A magyar mezőgazdaság szocialista átszervezése az MSZMP VII. kongresszusán elfogadott irányelveknek megfelelően történt. Ennek eredményeképpen az ország összes szántóterületének 96%-a a szocialista mezőgazdasági nagyüzemek (szövetkezetek és állami gazdaságok) használatába került.”[19] Ezzel a nagyüzemi szektor lett a földtulajdon kizárólagos tulajdonosa és elsajátítási monopóliumát az állam a jogban is rögzítette.[20] A földtulajdon és földhasználat kategóriája nem személyhez, hanem a közös háztartásban élő családhoz tapad. A háztáji földként visszatartható terület nagysága egy kataszteri hold volt. A tsz-szervezés 1961-re befejeződött. Az 1961. évi VI. törvény alapján a földhasználat és a földtulajdon elkülönült egymástól: a termelőszövetkezeti közös használat során a termelőszövetkezet különböző személyek tulajdonában álló földjein gazdálkodott.
Az 1967. évi IV. törvény lehetővé tette, hogy termelőszövetkezet is szerezhessen tulajdont termőföldön azzal a céllal, hogy annak tulajdonába kerüljön a föld, aki azt használja. Az 1967. évi III. törvény meghatározta a szövetkezeti földhasználat kereteit. Ez utóbbi törvény definiálja a termelőszövetkezetet, mint szocialista mezőgazdasági nagyüzemet[21].
A fenti törvény szabályozta a személyi földtulajdon fogalmát. Személyi földtulajdonban valamennyi állampolgár esetében 800-1600 négyszögöl belterületi vagy zártkerti ingatlan[22] lehetett.
A törvény hatályba lépését követően az ingatlanokat három csoportba lehetett sorolni:
- külterületi ingatlanok, melyek ha magánszemély tulajdonában vannak, csak magántulajdonbonban lehetnek, nagyságra való tekintet nélkül,
- zártkerti ingatlanok, melyek 6.000 m2-ig vannak személyi tulajdonban,
- belterületi ingatlanok közül meghatározott területig személyi, azon túl magántulajdonban vannak azok a területek, melyek mezőgazdasági művelés alatt állnak és nem építési telkek.[23]
Családonként 6.000 m2 terület maradhatott a család valamely tagjának a tulajdonában[24]. E méret feletti földek a tulajdonos nevén maradtak ugyan, de használatra (hasznok szedése és birtoklás) a tsz-nek kellett adni – a tulajdonos rendelkezési jogát korlátozták azáltal, hogy élők között a földjét nem idegeníthette el. A használat ellenértékét földjáradéknak, illetve haszonbérnek nevezték.[25] A szövetkezeti közös tulajdon ezen megvalósulása a rendszerváltásig fennmaradt.
A háztáji a tag kiegészítő gazdasága volt, melynek célja a tagok és a családtagok háztartási szükségleteinek kielégítése és jövedelmének fokozása. A tagnak csak akkora háztáji földje lehetett, amekkora terület művelése nem akadályozta a tagsági viszonyából származó kötelezettségek teljesítését. A háztáji föld nagysága a 6.000 m2 nem haladhatta meg. Háztáji földhöz a tag akkor juthatott hozzá, ha teljesített bizonyos munkaórát. A földeket a tsz közösből jelölték ki, kivéve, ha a tagnak volt beviteli kötelezettsége: ebben az esetben a fenti mértékig a földet megtarthatta.
Nemcsak a tsz tagjai részesültek háztáji juttatásban, hanem az állami szerv alkalmazottjai közül bizonyos munkakörökben dolgozók is kaphattak illetményi földet ingyenes használatra – ennek területe a 800 négyszögölt (2877 m2) nem haladhatta meg, majd 1987. évi I. törvény ezt 6.000 m2 növelte.
Az MSZMP XI. kongresszusán[26] elfogadott programnyilatkozat többek között kimondta, hogy a föld a Magyar Népköztársaságban – a tulajdon formájától függetlenül – nemzeti kincs.[27] A tartós földhasználatról szóló 1976. évi 33. tvr. az állami és szövetkezeti tulajdont tovább védte. Állami és szövetkezeti tulajdonban álló föld nem kerülhetett magánszemélyek és jogi személyek tulajdonába, csak tartós használatába.[28] A használatba adott földön a használó által létesített épületek a használó tulajdonát képezték, így az épület átruházása a földhasználat átruházását is jelentette. A földhasználati jogot az ingatlan-nyilvántartásba be kellett jegyezni.[29]
A 28/1979. (XII. 30) MÉM rendelet lehetővé tette minden magyar állampolgár számára a 3.000 m2 alatti külterületi föld tulajdonjogának megszerzését. „A szocialista állam elismeri és támogatja a munkából származó személyi tulajdont, mint az életszínvonal emelkedésének, a kulturáltabb életkörülmények megteremtésének egyik tényezőjét.”[30]
Tanka Endre 1981-ben egyetért Rajki Sándor 1978-as kijelentésével, mi szerint „50-60 év múlva, tehát a következő század első harmadának végétől mi, magyarok csak két forrásból egzisztálhatunk: az egyik a fejünk és a két kezünk, a másik pedig a termőföld, mert akkorra már minden ásványi kincsünk kimerül.”[31]
Az Országgyűlés abból a célból, hogy erősödjenek a földre vonatkozó gazdasági-társadalmi viszonyok szocialista vonásai, érvényesüljön az állami és a szövetkezeti földtulajdon azonos szocialista jellege, valamint a szövetkezeti földtulajdon és földhasználat egysége, növekedjék a földtulajdonosok és földhasználók termelési biztonsága, gazdasági önállósága, és váljék egyszerűbbé a földdel kapcsolatos hatósági tevékenység, továbbá annak érdekében, hogy fokozódjék a termőföld védelme, hasznosítása és termékenységének megóvása, megalkotta az 1987. évi I. törvényt a földről.[32] Ez a törvény teremtette meg az alapját a magántulajdonon alapuló piaci viszonyoknak a mezőgazdaságban. Ez a törvény egészen az 1994. évi LV. törvény hatályba lépéséig – többszöri módosítással – volt hatályban.
Markója Imre szerint ez a törvény nem volt a korábbi törvényeknek sem folytatása, sem szintézise.[33] A törvény mindenkinek lehetővé tette, hogy termőföld tulajdonjogát megszerezze, igaz területi korlátozással. Megszűnt a személyi és magántulajdon közti megkülönböztetés, a művelési ágankénti birtokmaximum és a foglalkozás szerinti megkülönböztetés.[34] Tanka Endre szerint „1988-tól a földjog töretlenül a neoliberális agrárpolitikát, tehát a nemzetközi tőkehasznosulás elsajátítási magánérdekének az egyoldalú (a közérdekkel nem egyeztetett) intézményesülését szolgálja.[35]
1987-tól a 27/1987. (VII. 30) MT rendelet már arról rendelkezett, hogy az építés céljára tartós földhasználatba adott föld a beépítéssel, a már beépített föld pedig a rendelet hatályba lépésével egyidejűleg ipso iure a földhasználó tulajdonába került. A mezőgazdasági termelés vagy más gazdasági tevékenység céljára tartós használatba adott föld a földhasználó kérelmére tulajdonba kellett adni ingyenesen (maximum 6.000 m2 nagyságig).
Kurucz Mihály adatai alapján 1989-ben a termőterület 14,9%-át az állami gazdaságok, 70,9%-át szövetkezetek, 14,2%-át a magángazdaságok használták.[36] Bobvos Pál adatai a következők az azonos időszakra: 1.270 szövetkezeti gazdaságok használatában volt 4.892.775 hektár, az ország megművelt területének 75,6%-a, ezen földterületnek hozzávetőlegesen a felét a szövetkezetek tulajdonosként használták. Ezzel szemben magántulajdonban és magánhasználatban 538.782 hektár volt, ez %-ban kifejezve 8,3%-ot tett ki.[37] A két adat nem tér el jelentősen egymástól, egyértelműen megállapítható, hogy magántulajdonban a termőföldnek csak egy töredéke volt. Ezzel a tulajdonjogi viszonnyal érte Magyarországot a rendszerváltás.
Az 1989-ben és 1990-ben megalkotott jogszabályok[38] jelentős mértékű változást hoztak a termőföldtulajdonnal kapcsolatban. Megszűnt a földbeviteli kötelezettség, megszűnt a tsz-en kívül álló személy földjének kötelező megváltása, a háztáji föld mértékének meghatározása önkormányzati hatáskörbe került, a szövetkezetek törvényességi felügyeleti szerve a cégbíróság lett, osztható lett a szövetkezeti vagyon.[39] A szövetkezeti törvény és a kárpótlási törvény földalapképzési kötelezettséget írt elő, a szövetkezeti földeket négy földalapba osztották: állami földalap, tagi részarány terület, kárpótlási árverés céljára szolgáló földalap és tagi/alkalmazotti földalap. Az utóbbi három alapból a területek magántulajdonba kerültek át.
Az 1990-es fordulattal a politika színterén újból megjelent a populizmus, megjelentek a fölosztást zászlajukra tűző pártok, gyakran az ősök jogán erősödtek fel a tulajdoni igények. Az 1991. évi kárpótlási törvény elfogadása után eldőlt az a kérdés, hogy a földtulajdonjog és földhasználat területén újabb változásnak kell következnie, a szövetkezeti gazdaságok privatizációjával a termőföld és a munka új viszonya alakul ki. Bobvos Pál szerint a kilencvenes évek elején privatizáció néven új társadalmi forradalom zajlik hazánkban, nem kényszerítő eszközökkel, de a végeredményt tekintve éppoly kíméletlenül, mint ahogy a kollektivizálás zajlott.[40] Tanka Endre szerint a kényszermodernizációnak ez a zuhataga a kisegzisztenciák tömegét bénítja meg. Zömüknél a túlélési reflexek működnek és az a remény, hogy a piacgazdaság nem ellenükre, hanem értük is épül.[41]
A kárpótlás során a korábban jogtalanul elvett földek tulajdonosait, illetve leszármazóit kívánta az állam kárpótolni, ennek érdekében négy törvény keretében szabályozták a folyamatot.[42]
A rendszerváltás után „az ideológia, de még inkább az azt képviselő politikai pártok a kisbirtokrendszer fölényét hirdették a nagyüzemmel szemben és újrateremtésének szükségességét követelték. Ideológiájukban nagy súlyt kapott az individuális kisparaszti életforma idealizálása, szemben a kommunisták által létrehozott közösségi kolhozrendszerrel. Figyelmen kívül hagyva a mezőgazdaságból történő nagyarányú elvándorlást és a mezőgazdasági népesség csökkenését, továbbá a gazdálkodási méretek korszerű technikai színvonalnak megfelelő növekedését, úgy tartották, hogy a leszármazottak kisbirtok iránti földéhsége legalább olyan nagy, mint őseiké volt. Azzal érveltek, hogy amennyiben a régi kisgazdálkodók és örököseik visszakapják a földet feléled, virágozni fog és jólétet hoz az évtizedekkel ezelőtt kényszerrel felszámolt kisbirtokos gazdálkodási rendszer”.[43] Ez az elképzelés nem valósult meg - az örökösök már nem kívántak visszatérni a mezőgazdasághoz: más életformára voltak berendezkedve és sem a tudásuk nem volt már meg a földműveléshez, sem pedig a termelőeszközök nem álltak a rendelkezésükre.
A kár mértékét fokozatosan csökkenő, degresszív kulcs alkalmazásával állapították meg, így a kisebb sérelmek relatív nagyobb kárpótlást, a nagyobb sérelmek relatív kisebb kárpótlást kaptak. A kárpótlás felső határa tulajdoni tárgyanként maximum öt millió forint lehetett. A kárpótlás kárpótlási jegy formájában valósult meg, ahol a kárpótlási jegy az állammal szemben fennálló kötelezettséget jelentett. A törvény hatályba lépését követő három évig a kárpótlási jegy a jegybanki alapkamat 75%-ával kamatozott.[44]
A kárpótlási jegyet több célra fel lehetett használni:
- állami tulajdon privatizációja során vagyontárgyak, részvények, üzletrészek megszerzése
- termőföld megszerzése
- egzisztencia hitel, privatizációs hitel igénylése során saját erőként
- külön törvény rendelkezései alapján életjáradék biztosítására
- saját jogon, bármilyen tulajdoni sérelem fejében kapott kárpótlási jegyet, az állam tulajdonában álló illetőleg az állam tulajdonából önkormányzati tulajdonba ingyenesen kerülő lakás értékesítésekor fizetőeszközként
- meghatározott boltokban lehetett a kárpótlási jeggyel vásárolni
- adásvétel tárgyát képezhette
- tőzsdei formalom tárgyává vált.[45]
A kárpótlási jegy megoldása nem párosult a kárpótoltakat védő garanciális szabályokkal, ami oda vezetett, hogy a föld spekulánsok bagatell értéken megszerezték a termőföldtulajdon jelentős részét. Korlátlanul bárki, bárhol, bármilyen művelési ágú földre licitálhatott és a könnyedén felvásárolt kárpótlási jegyekkel tekintélyes ingatlanvagyonhoz juthatott. A szövetkezeti tagok, a károsultak és leszármazóik nem ismerték fel saját érdekeiket, nem voltak képesek jól működő családi gazdaságokat elindítani. Az információkkal az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek menedzsmentje rendelkezett, így ők könnyen szert tehettek a legjobb adottságú termőföldekre.[46]
A kárpótlási folyamat azt eredményezte, hogy a volt (magán)tulajdonosok vagy nagyon idősek voltak, vagy már nem éltek és leszármazóik pedig általában nem végeztek mezőgazdasági tevékenységet. Így a termőföld olyan magántulajdonosi réteg kezébe került akik nem tudtak vagy nem akartak mezőgazdasági szférában dolgozni. Magyarországon nem volt olyan jogszabályi előírás, mely szerint a termőföld tulajdonjogát vagy használatát megszerezni kívánó személynek kötődnie kell a mezőgazdasághoz.[47]
Az eddigiekből következően a földtulajdonnak egy diffúz és kevéssé működőképes szerkezete alakult ki. Nagyon sok a törpebirtokos, a valóságban azonban megkezdődött a föld koncentrációja. A tulajdoni változások olyan körülmények között következtek be, amikor a termőföld piaca és ezért a valóságos értéke még nem alakult ki. A földkoncentráció fékezése és a külföldiek termőföld tulajdonjogának megakadályozása érdekében az Országgyűlés megalkotta az 1994. évi LV. törvényt a termőföldről.
Záró gondolatok
A föld meghatározó gazdasági, társadalmi és politikai tényező volt mindenkor. 1945 után az állampolgároknak a földhöz, mint tulajdonhoz a viszonyuk egy rövid időre kialakult – tulajdonnal rendelkezhettek, majd a kötődést gyorsan megszüntette az államosítás és az iparosítás. A föld a magánszemély számára elértéktelenedett az államosítással, hisz elveszítette tulajdonát, illetve tulajdont nem szerezhetett, vagy csak szoros korlátok között. Így 1994-ig nem alakulhatott ki a föld piaci értéke sem. 1994 után pedig először a társadalomnak kellett megváltoznia: a kárpótlási folyamatban az egykori földtulajdonosok örököseinek kellett eldönteni, hogy visszatérnek-e a mezőgazdasági termeléshez és a kárpótlási jegyért földet vesznek vagy értékesítik a kárpótlási jegyüket és nem kívánnak mezőgazdasági termelésbe kezdeni. Az elmúlt évek megmutatták, hogy a legtöbben ez utóbbi lehetőséget választották. A kárpótoltak vagy idősek voltak és ezért nem tudtak/akartak földművelésbe kezdeni vagy a leszármazóiknak nem volt már kapcsolata ezzel a gazdasági ágazattal. A földdel kapcsolatos egyik szabályozás sem a földet megművelőket és az agrárüzemet helyezte a középpontba, hanem a földet árunak tekintette és azt szabályozta. A háztáji szabályozása sem az üzemgazdasági méreteket vette figyelembe, hanem a háztáji gazda állam által ki nem használt munkaerejét. Az gazdaságossági méretek nem játszottak szerepet a kárpótlás során sem – így fordulhatott elő, hogy nadrágszíj-parcellák jöttek létre, illetve 40-50 tulajdonos tulajdonában lévő táblák: mindegyik akadályokat jelent a területet megművelni kívánó számára. A nadrágszíj-parcella nem művelhető gazdaságosan, míg az utóbbinál nehéz megállapodni a sok tulajdonossal bármilyen kérdésben is. A 2014.04.30-ig megalkotandó új szabályozásnak ezért az eddigi földtörvények nem gazdaságközpontú szabályozásait korrigálni kell, egy olyan szabályozást kell nyújtani, amely lehetővé teszi a mezőgazdasági ágazatban jövőjüket látok biztonságos megélhetését: az üzemgazdaságok szabályozására és nem elsősorban a föld tulajdonjogának a szabályozására és korlátozására kell összpontosítani. Meg kell határozni, hogy melyek azok az üzemméretek, melyekkel létbiztonság teremthető a mezőgazda és családja számára és ezzel hosszútávú, kiszámítható mezőgazdasági ágazat alakítható ki Magyarországon a kis- és középvállalkozásokra alapozva.
Irodalomjegyzék
1987. évi I. törvény
1991. évi XXV. törvény
1992. évi XXIV. törvény
1992. évi XXXII. törvény
1992. évi IL. törvény
9000/1948. (VIII. 29.) Kormányrendelet
13100/1948. (XII. 22.) Kormányrendelet
4091/1949. Kormányrendelet
1949. évi 3. törvényerejű rendelet
Bobvos Pál: A földtulajdon és a földhasználat szerkezetének átalakítása hazánkban. In: Acta Universitatis Szegediensis: Acta juridica et politica, 1994. 45. évf., 2. szám, 1-20. old.
Bobvos Pál: A magánszemélyeket érintő termőföld-tulajdonszerzési korlátozások. In: Magyar jog, 1988. 35. évf., 7-8. szám, 636-646. old.
Burgerné Gimes Anna: Népi-nemzeti ideológia és földbirtok-politika Európa perifériáján. In: Társadalomkutatás 2005. 23. kötet 2. szám, 207-225. old.
Csák Csilla: A földtulajdoni és földhasználati viszonyok változása a rendszerváltozástól napjainkig. In: Agrárjog- és Környezetjog. 2007. 2. szám, 3-18. old.
Csák Csilla (szerk.): Agrárjog. In: Novotni Kiadó 2006
Koronczay Miklós: A földtulajdon és a földhasználat jogi szabályozása. In: Állam és igazgatás, 1979. 29. évf., 11. szám, 1010-1020. old.
Kurucz Mihály: Gondolatok a termőföldjog szabályozás kereteiről és feltételeiről. In: Geodézia és kartográfia, 2008. 60. évf., 9. szám, 13-22. old.
Markója Imre: A földről szóló törvényről. In: Magyar Jog, 1987., XXXIV. évf. 4. szám, 289-295. old.
Rajki Sándor: A mezőgazdaság és az élelmiszeripar fejlesztése és a tudomány feladata. Akadémiai Vita. 592. old.
Seres Imre: Az 1945. évi földreformról. In: Állam és Igazgatás, 1965. 15. évf. 11. szám, 984-997. old.
Tanka Endre: A termőföld forgalom jogi szabályozásának nemzetközi tapasztalatai. In: Magyar jog, 1990. 37. évf., 9. szám, 729-734. old.
Tanka Endre: A termőföld-védelem történeti és jelenbeli alapkérdései. In: Állam és igazgatás, 1981. 31. évf., 2. szám, 140-152. old.
Tanka Endre: Uniós agrárreform és magyar jogharmonizáció. In: Gazdaság és jog, 2004. 12. évf., 4. szám, 3-8. old.
Tanka Endre: Verseny- és méretsemlegesség a nemzeti földbirtokpolitikában. In: Jogtudományi Közlöny, XLVIII. évf. 11-12. szám. 470. old.
[1] Csák Csilla: Agrárjog. 50. old.
[2] Kurucz Mihály: Gondolatok a termőföldjog szabályozás kereteiről és feltételeiről. 17. old.
[3] Seres Imre: Az 1945. évi földreformról. 193. old.
[4] gazdasági cselédek és mezőgazdasági munkások, valamint törpebirtokosok és nagycsaládos kisbirtokosok, ahol a nős fiúgyermeknek kevesebb volt az örökrésze mint öt kataszteri hold.
[5] Az 1945. évi VI. törvény végrehajtásával igénybevett földekből 642.342 személy részére 3.258.738 kataszteri hold földet osztottak ki. Koronczay Miklós: A földtulajdon és a földhasználat jogi szabályozása. 1010. old.
[6] Csák Csilla: Agrárjog. 51. old.
[7] Bobvos Pál: A magánszemélyeket érintő termőföld-tulajdonszerzési korlátozások. 636. old.
[8] Csák Csilla: Agrárjog. 51. old.
[9] A juttatás minimum három kataszteri hold, maximum 15 kataszteri hold lehetett, az átlagos juttatás 5,1 kataszteri hold volt. 17. old.
[10] Az ár a kataszteri tiszta jövedelem húszszorosa volt. Az összegek földrendező alapba kerület és ebből kártalanították a megváltást szenvedőket.
[11] Tanka Endre: A termőföld-védelem történeti és jelenbeli alapkérdései. 140. old.
[12] Bobvos Pál: A magánszemélyeket érintő termőföld-tulajdonszerzési korlátozások. 636. old.
[13] 9000/1948. (VIII. 29.) Kormányrendelet, 13100/1948. (XII. 22.) Kormányrendelet, 4091/1949. Kormányrendelet, 1949. évi 3. tvr.
[14] Kurucz Mihály: Gondolatok a termőföldjog szabályozás kereteiről és feltételeiről. 17. old.
[15] Csák Csilla: Agrárjog. 54-55. old.
[16] Csák Csilla: Agrárjog. 55. old.
[17] Bobvos Pál: A magánszemélyeket érintő termőföld-tulajdonszerzési korlátozások. 637. old.
[18] Tanka Endre: A termőföld forgalom jogi szabályozásának nemzetközi tapasztalatai. 729. old.
[19] Koronczay Miklós: A földtulajdon és a földhasználat jogi szabályozása. 1011. old.
[20] Tanka Endre: A termőföld forgalom jogi szabályozásának nemzetközi tapasztalatai. 729. old.
[21] A termelőszövetkezet a tagok önkéntes személyi és vagyoni társulása útján létrehozott, közösben végzett személyes munkán alapuló szocialista mezőgazdasági nagyüzem. – Csák Csilla: Agrárjog. 57. old.
[22] Zárkerti ingatlan: a település külterületének nagyüzemileg nem művelhető elkülönített része, amelynek az a rendeltetése, hogy az állampolgárok személyi földtulajdona és földhasználata ott állandósuljon. Csák Csilla: Agrárjog. 61. old.
[23] Bobvos Pál: A magánszemélyeket érintő termőföld-tulajdonszerzési korlátozások. 639. old.
[24] Rossz minőségű területek esetén ez elérhette a három hektár nagyságot is. Csák Csilla: Agrárjog. 58. old.
[25] Csák Csilla: Agrárjog. 58. old.
[26] 1974.
[27] Koronczay Miklós: A földtulajdon és a földhasználat jogi szabályozása. 1013. old.
[28] termelési célra legalább 30 év, építési célra az épület fennállásáig, de maximum 50 évre szólhatott. Csák Csilla: Agrárjog. 61. old.
[29] Csák Csilla: Agrárjog. 61. old.
[30] Koronczay Miklós: A földtulajdon és a földhasználat jogi szabályozása. 1014. old.
[31] Rajki Sándor: A mezőgazdaság és az élelmiszeripar fejlesztése és a tudomány feladata. Akadémiai vita. 592. old.
[32] 1987. évi I. törvény preambuluma
[33] Markója Imre: A földről szóló törvényről. Magyar Jog. XXXIV. évf. 289. old.
[34] Bobvos Pál: A magánszemélyeket érintő termőföld-tulajdonszerzési korlátozások. 642. old.
[35] Tanka Endre: Uniós agrárreform és magyar jogharmonizáció. 3. old.
[36] Kurucz Mihály: Gondolatok a termőföldjog szabályozás kereteiről és feltételeiről. 20. old.
[37] Bobvos Pál: A földtulajdon és a földhasználat szerkezetének átalakítása hazánkban. 5. old.
[38] pl. az 1991. évi XXV. törvény, a 104/1991. (VIII. 3.) Kormányrendelet, az 1992. évi II. törvény
[39] Csák Csilla: Agrárjog. 62. old.
[40] Bobvos Pál: A földtulajdon és a földhasználat szerkezetének átalakítása hazánkban. 4. old.
[41] Tanka Endre: Verseny- és méretsemlegesség a nemzeti földbirtokpolitikában. 470. old.
[42] 1991. évi XXV. tv., 1992. évi XXIV. tv., 1992. évi XXXII. tv., 1992. évi IL. tv.
[43] Burgerné Gimes Anna: Nép-nemzeti eszmerendszer és földtulajdon. 110. old.
[44] Csák Csilla: Agrárjog. 67. old.
[45] Csák Csilla: Agrárjog. 68. old.
[46] Kurucz Mihály: Gondolatok a termőföldjog szabályozás kereteiről és feltételeiről. 20. old.
[47] Csák Csilla: A földtulajdon és földhasználati viszonyok változása a rendszerváltástól napjainkig. 4. old.