Löffler Tibor:

AUTORITÁS ÉS LEGITIMITÁS I.

Ortodox tézisek politológiai alapfogalmak jogelméleti megközelítéséhez[1]

 

 

 

 

 

 

Ortodox tézisek jogról, legitimitásról és autoritásról

 

            A magyar politikatudomány legitimációs és hatalomelméleti anyagainak szisztematikus áttekintésekor azt állapítottam meg, hogy a hazai szakirodalomban[2] – nem mellesleg a külföldi szakirodalomra támaszkodva – minden látszat ellenére elhanyagolt magának az autoritásnak és fogalmának, valamint a sokáig kurrens témának számító[3] legitimáció és a legitimitás specifikusan jogi aspektusainak elemzése.[4] Arra a következtetésre jutottam, hogy politológiailag is releváns eredményekre vezetne 1) az „autoritás” fogalmi rekonstrukciója, rekonceptualizálása; 2) a „hatalom” és „autoritás” közötti átfedések és distinkciók tisztázása; az autoritás mint hatalom, illetve a hatalom mint autoritás rekonstrukciója és értelmezése; 3) az autoritás fogalmának jogi kontextuson belüli értelmezése; 4) legitimáció és legitimitás eredeti jogi jelentéshez viszonyuló, jogi kontextuson belüli értelmezése.

            Mivel a legitimációt és legitimitást nem „eredetileg”, hanem eredendően jogi fogalomnak tekintem, az autoritás jogi dimenzióit, és általában a jogi kontextust, a specifikusan jogi aspektusokat meg megkerülhetetlennek tartom, megközelítésemet – szemben a autoritás és legitimitás metajurisztikus (morális és szociológiai) értelmezéseivel – jurisztikusnak, és ezért „ortodoxnak” nevezem.

            Az ortodox-jogi megközelítés középpontjában a legitimitás „törvényesség” és „jogosság” szerinti értelmezése, valamint a „de jure autoritás” és a „legitim autoritás” áll. Felfogásom szerint a „de jure autoritás” esetében az autoritást a „de jure” fogalmának eredeti és szó szerinti jelentései szerint kell értelmezni: „jogilag”, „jog szerint” és „jog szerinti”. A legitimitás esetében fel kell eleveníteni a gyökereket: a latin „lex” és az erre alapuló eszme- és elmélettörténeti hagyomány alapján rekonstruálni kell legitimitás és legitimáció fogalmát. A legitimitás „lex”-ben gyökerező fogalma nem véletlenül alakult ki, s vált használatossá évszázadokon keresztül. A későbbi metajurisztikus (szociológiai és morálfilozófiai) „átértelmezések” éppen azoktól a specifikumoktól vonatkoztatnak el, amelyeket korábban a lex-alapú legitimitás fogalmával ragadták meg. A „lex” értelmében legitim hatalom esetében figyelembe kell vennünk, hogy a (köz) hatalom megszerzésével vagy birtoklásával kapcsolatban az antik Rómában akkor is voltak egyfajta szabályok, amikor a lex-alapú legitimitás szigorúan magánjogi fogalom volt. A lex-alapú legitimitás közjogi fogalommá válása tehát éppen a (köz) hatalom megszerzésével vagy birtoklásával kapcsolatos szabályok minőségi változását tükrözik.[5]

Történeti fogalmak politikaelméleti elemzései és értelmezései etimológiai megalapozást igényelnek. Bármennyire változik is a fogalmak jelentése az idők folyamán, történelmileg, a nyelvhasználat ritkán szakad el teljes mértékben a múlttal rendelkező fogalmak egykori jelentéseitől és jelentésárnyalataitól. A teoretikus gondolkodásra egyébként is jellemző a fogalmak meghatározása, a jelentések és meghatározások közötti eltérések tisztázása, és - ha lehetséges - valamilyen "eredeti" forrásra vagy jelentésre való visszavezetése, illetve abból való levezetése. (Lásd a „politika” és a „polisz” etimológiai kapcsolatát.) Az etimológiai megközelítéseket igazolják az eszme- és elmélettörténeti hagyományok is, vagyis az, hogy aktuális eszméinket és elméleteinket szívesen alapozzuk meg történetileg. Ebben az értelemben nem csak eszme- és elmélettörténeti hagyományokhoz való visszanyúlásról lehet beszélni, hanem arról is, hogy a tudományban hagyománya van a hagyományokhoz való visszanyúlásnak. Az etimológiai megközelítések ezért nem csak egykor volt és már érvényüket vesztett fogalmakról, mint történelmi és tudományos kuriózumokról szólnak, hanem olyan forrásokról és - ebben az értelemben - autoritásokról, amelyek alapul és támpontul szolgálnak az aktuális elméletépítéshez és tudományos vitákban elhangzó igazságigények igazolásához. Stílszerűen fogalmazva: az etimológiailag rekonstruálható fogalmak (mint például a „politika” antik görög fogalma) autoritásként szolgálnak, és igazoló vagy igazolást erodáló erejük van az aktuális társadalomelméletekben. Még ha elfogadjuk is legitimáció és legitimitás metajurisztikus értelmezését vagy "átértelmezését", mint társadalom- és tudománytörténeti tényt, elégtelennek tartom azt az eljárást, hogy eredendően jogi fogalmakat úgy értelmezzenek „át” metajurisztikusan, hogy nincsenek tekintettel a fogalmak eredendően jogi jelentésére vagy dimenziójára, és így arra, hogy a fogalmak jogi tartalma ezért továbbra is meghatározó maradhat. Ezért lehetőleg teljes mértékben rekonstruálni kell a metajurisztikusan esetleg átértelmezhető fogalmak jelentésének jogi határait, és azt, hogy az - ezek szerint - részben jogi fogalmak a fogalomhasználattal megragadásra szánt társadalmi valóságot miképpen és mennyiben tükrözik. A társadalom- és politikaelméletnek nagyon is figyelembe kell vennie ezért a jogtörténet, a jogelmélet, a jogfilozófia és a jogszociológia vonatkozó eredményeit: például a "legitimus", az "auctoritas" és a "potestas" eredeti jelentéséről, a legitim öröklésről (hereditas legitimus), a jog legitim és illegitim keletkezéséről, avagy az illegitim jogról, a legalitás és legitimitás kettősségéről. A jogias-jogászi megközelítéshez szorosan kapcsolódik, s mint ilyen az ortodox megközelítést igazolja, a szaktörténetírás is azzal, hogy kimutatja történelmi társadalmak empirikus életében milyen szerepet játszanak ezek a fogalmak. Legyen szó akár a középkori uralkodók idoneitásáról (alkalmasságáról) és legitimitásáról (törvényességéről)[6], vagy valaki - mint az első világháború utáni magyar legitimisták esetében a Habsburg dinasztia - trónigényének jogosságáról.

A legitimitás modern, metajurisztikus koncepcióban gyakran hivatkoznak arra is, hogy a legitimitás fogalmában eredetileg szervesen egybekapcsolódott a legalitás értelmében vett törvényesség és a moralitás, és hogy legalitás és legitimitás modern kori fogalmi kettőssége, valamint a legitimitás moralitáshoz kapcsolása azzal magyarázható, hogy a legalitás fogalma a moráltól megszabadult-megszabadított törvényességet fejezi ki. A legitimitás metajurisztikus (morálfilozófiai) átértelmezései ezért lényegében szimplán antilegalista koncepcióknak foghatók fel, amelyek tartalmukban csak reflexiói a törvényesség moráltól való megszabadításának. Figyelemre méltó, hogy a legitimitás morálfilozófiai koncepcióiban nem törekednek törvényesség és moralitás - fogalom- és eszmetörténetileg – eredeti egységének helyreállítására, hanem a legitimitás lényegét a moráltól megszabadult-megszabadított törvényesség (legalitás) morális igazolásában jelölik meg. A legitimitás lényegében ezzel értelmeződik át metajurisztikusan, és kap az „igazolás” fogalma a legitimitás fogalmával szinte egyenértékű szerepet, de egyben megint csak metajurisztikus jelentéssel egyetemben. Ortodox-jogi (jurisztikus) megközelítésemben legitimáció és igazolás nem azonos és nem is azonosítható, illetve az igazolás is értelmezhető jogi fogalomként.

            Az ortodox-jogi (jurisztikus) megközelítésből egyenes következik legitimáció és legitimitás metajurisztikus (szociológiai és morálfilozófiai) „átértelmezéseinek” logikai rekonstrukciója és kritikája. A metajurisztikus átértelmezések elméletileg leggyengébb pontjának az antilegalista és antipozitivista alapokat tartom. A metajurisztikus átértelmezések nem csak szakítanak a „legalitás = legitimitás” képletével, hanem a legalitással szemben értelmezett legitimitás fogalmának kizárólag nem jogi vagy jogon túli (metajurisztikus) tartalmat és jelentést kölcsönöznek, amivel módszertanilag és logikailag abszurd módon zárják ki a legitimitás legalitáson túli, de jogi értelmezésének és jelentéseinek lehetőségét. Ortodox-jogi (jurisztikus) megközelítésem premisszája viszont az, hogy mivel a „jog” és a „törvény” fogalma sem redukálható a pozitív (tételes és hatályos) jogszabályokkal azonosított legalitásra, a törvényesség és jogosság értelmében vett legitimitásnak olyan jurisztikus jelentéstartományai vannak és lehetségesek, amelyek nem fejezhetők ki a legalitás fogalmával[7], de metajurisztikus alapon nem is ignorálhatók.

Meglátásom szerint érdemesnek tűnik zárójelbe tenni azt a „posztweberiánus” tézist, hogy Weber „szociológiailag átértelmezte” a legitimitás fogalmát, és ezért az mintegy elvesztette a jogi jelentését. Ha Weber „átértelmezte” is a fogalmakat, amit kétlek, továbbra is kétséges, hogy az „átértelmezés” során a történeti szociológia fejedelme valósággal kilúgozta volna az évszázados története során alapvetőn jogi fogalomként használt legitimitás jogi tartalmát. Ezért gondolom, hogy átértelmezés helyett metodológiailag korrektebb lenne kontextusról beszélni: Weber szociológiai kontextusba helyezte a legitimitás jogi fogalmát, és ezért szociológiai kontextusban értelmezte (de nem átértelmezte) a fogalmat. Ennek során viszont volt olyan következetlen, szerintem, hogy lehetőséget adott – főleg a legitim uralom típusairól szóló – elméletének egy olyan szövegcentrikus értelmezésére, amelyből egyenesen következhet a gondolat, hogy a jogi fogalmak az „átértelmezés” következtében teljesen elveszítették eredendően jogi jelentésüket.[8]

            A metajurisztikus (morálfilozófiai, szociológiai, de nem feltétlenül weberi) „átértelmezések” logikai rekonstrukciója és kritikája mindazonáltal nem zárja a szociológia és a morálfilozófia relevanciáját legitimáció és legitimitás jurisztikus értelmezésekor. A legitimitás metajurisztikusan szociológiai megközelítéseiben a „legitim hatalom” az „elfogadott” hatalommal azonos. Olyan hatalommal, aminek engedelmeskednek vagy amit támogatnak.

A legitimitás metajurisztikusan morálfilozófiai megközelítéseiben a „legitim hatalom” olyan hatalom, amit engedelmességre méltónak találnak, azaz „morálisan igazolt” vagy „morális okból elfogadott” hatalommal azonos. Olyan hatalommal, aminek morális okból engedelmeskednek, amit morális okból találnak engedelmességre méltónak vagy támogatnak. Már a két metajurisztikus koncepció egybevetésekor világosan körvonalazódik a jurisztikus megközelítés létjogosultsága. A szociológiai megközelítésekben lényegében bármilyen okból engedelmeskedhetnek egy hatalomnak vagy támogathatják azt. Az engedelmesség vagy a támogatás empirikus ténye adja a hatalom legitimitását, az engedelmesség vagy támogatás motívuma másodlagos szempont. A moráfilozófiai megközelítésekben ezzel szemben egyáltalán nem mindegy az engedelmesség vagy a támogatás motívuma, viszont a lehetséges motívumok közül a morális motívumokat kiemelik, a jogi motívumokat viszont – már ha szóba hozzák egyáltalán – a legalitáshoz rendelik, de el is vonatkoztatnak tőle. Azon az alapon, hogy jog miatti engedelmességet a tételes és hatályos jogszabályoknak (legalitás) való engedelmességgel azonosítják, amely révén – érvelésük szerint - az adott jogszabályokkal legalizált, de morálisan igazolhatatlan hatalom is engedelmességre számíthat. Jurisztikus megközelítésben viszont 1) az engedelmesség vagy engedelmességi készség kitüntetett szerepet játszik; 2) a jogosság vagy törvényesség az engedelmesség vagy engedelmességi készség lehetséges motívumainak egyike; 3) az a hatalom legitim, aminek a jogosság vagy törvényesség miatt engedelmeskednek vagy készek engedelmeskedni.

Véleményem szerint a szociológia és a morálfilozófia a jogszociológia és a jogfilozófia közvetítésével nyeri el relevanciáját a legitimáció és legitimitás jurisztikus értelmezésekor. A jogszociológia az empirikus jogismeret, jogtudat, jogérzék, jogeszmék, jogi értékek, jogideológák, a jog- és törvénytisztelet, a jogkövető magatartás stb. feltárásával világítja meg az engedelmesség és engedelmességi készség jogi motívumait. A jogfilozófia pedig a jog mint érték (sic!), valamint a jogi formák értéktartalmának vizsgálatával közvetít a jogszabályok és az értékek között. Jogfilozófia és morálfilozófia legitimációelméletileg a természetjog, az isteni jog, a morális/erkölcsi jog/törvény területén kompetens. Az isteni, a morális és a természetjog a „jogi” mivoltuk miatt a legitimitás jurisztikus értelmezési tartományán belül helyezkednek el. Jog, törvény, törvényes hatalom stb. bármilyen egyéb értéknek (pl. igazságosság, méltányosság) való megfelelése, ilyen értékkel való igazolása vagy igazolhatósága ortodox-jogi megközelítésben viszont akkor releváns legitimációelméletileg, ha az ezen értékeknek „megfelelés” vagy az ezen értékekkel „igazolás” közrejátszik abban, hogy a legitimáló szubjektumok jogosnak/törvényesnek fogadnak el vagy ismernek el valamit.

            Módszertanilag rendkívül termékenynek tartom a különböző erősségű legitimációs hipotézisek koncepcióját.[9] Megközelítésemben egy legitimációs hipotézis „erős”, ha 1) a legitimitás fogalma a szó eredeti értelmében jogszerűséget, jogra alapozottságot, joggal megegyezőséget fejez ki; 2) a hatalom/uralom kénytelen igazolni a jogi értelemben vett legitimitását és az alárendeltek igénylik is az ilyen legitimitást; 3) a jogi értelemben vett legitimitás egyben az uralom fundamentuma, végső alapja, amely nélkül az nem állhat fenn. Egy legitimációs hipotézis „gyenge”, ha 1) a legitimitás fogalma elveszti jogi jelentését; 2) a hatalom/uralom nem kénytelen igazolni a jogi értelemben vett legitimitását, mert az alárendeltek nem is igénylik az ilyen legitimitást; 3) a másképpen definiált legitimitás az uralomnak nem fundamentuma, végső alapja, az uralom legitimitás nélkül fennállhat.

            Egy legitimációs hipotézis „erőssége” arra alapozódik, hogy a hatalom/uralom alárendeltjeinek körében normatív meggyőződések élnek a hatalomról/uralomról és – szoros összefüggésben ezzel – a hatalom/uralom elismerésre/engedelmességre máltóságáról. A hatalom/uralom akkor legitim, ha az alárendeltek a hatalomra/uralomra vonatkozó normáik alapján legitimnek ismerik el. A „jog” vagy a „törvény” tágabb értelemben azoknak a normáknak az összességét jelenti, amelyekben kifejeződik az alárendeltek elképzelése arról, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie a hatalomnak ahhoz, hogy ők, az alárendeltek, „jogosnak”, „törvényesnek”, „legitimnek” és – ezért – engedelmességre méltónak ismerjék el, és – ezért – készek legyenek neki engedelmeskedni.

Az uralom/hatalom legitimitásának, illetve a legitimitás jurisztikus értelmezésének megértését elősegíti a „nem legitim uralom” legitimációs elméletekben elhanyagolt fogalma. Már fogalmilag is feltételeznünk kell, hogy egy uralomnak – éppen azért, mert uralom – engedelmeskednek vagy készek engedelmeskedni. Egy uralomnak tehát – éppen azért, mert uralom – nem kell feltétlenül legitimnek lenni, hogy engedelmeskedjenek vagy készek legyenek engedelmeskedni neki. Uralom- és hatalomelméletileg a legitimitás az uralomnak való engedelmesség vagy engedelmességi készség egy különös motívuma. Ebből kifolyólag a legitimitást nem tekintem a hatalom/uralom fenntartásának, tartósságának vagy stabilitásának egyedüli feltételének. Következésképpen a tartós vagy stabil uralmat/hatalmat sem tekintem automatikusan legitimnek.

A politikai hatalom esetében kitüntetett elméleti jelentősége van annak, hogy legitimitás és illegitimitás az elismerésre és – ezért – engedelmességre méltósággal kapcsolódik egybe! Ortodox-jogi megközelítésben a politikai hatalom legitimitásának tárgyalásakor kitüntetett jelentősége van olyan „államjoginak” mondott, s mint ilyen, jogi természetük miatt érthetetlenül háttérbe szorított elemzési szempontoknak, mint: uralmi jog, jogcím, törvényes jogcím, törvényes örökös/öröklés, törvényes/legitim jog, jogigény és törvényes jogigény, jogcím és jogigény igazolása, jogbitorlás, hatalom jogellenes/törvénytelen birtoklása/bitorlása, a „zsarnok” fogalma a zsarnokölés és az ellenállás „jogával”, az úri hatalmi jogok és szentsége, a (tradicionális, szakrális stb.) jog szentesítő ereje és funkciója stb. A hatalom – gyakran legalitással azonosított – törvényessége, a hatalom törvény megszerzése és birtoklása akkor is kitüntetett jelentőségű, ha éppen az adott politikai rendszerben a törvényes hatalom stabil, a hatalom törvényessége nem kérdőjeleződik meg, illetve a törvényes hatalom más jellegű problémákkal küszködik.

            Visszatérve a legitimitás „analitikus” fogalmához: megkerülhetetlennek tartom a szakítást azzal a módszertani hagyománnyal, amelyben adottnak tekintik azt, hogy legitimáció problémája a legitimáció fogalmának a használata nélkül is létezik, bármilyen formában és terminológiában vessék is fel, és hogy a politikai gondolkodás történetében is gyakran más fogalmak helyettesítették (politikai engedelmesség, kötelesség, konszenzus, autoritás stb).[10] A legitimáció „kérdésének” különböző „metamorfózisokban” megjelenítését is úgy tartom elfogadható tézisnek, ha pontosan rögzítjük, de legalábbis körülhatároljuk, azokat toposzokat, amik legitimáció és legitimitás szorosan vett fogalma alá tartoznak, és amik egy közelebbről megint csak meghatározandó metamorfózison átesnek. Ha például egy rendszer alapvető „legitimációs gyengeségben” szenved, amit a legitimitás kérdésének elhárításával igyekszik kompenzálni, és a legitimitás fogalma nem tartozik a rendszer hivatalos ideológiai szótárába, akkor meg kell határozni a szorosan vett legitimáció és legitimitás lehetséges funkcióját a rendszerben, és meg kell határozni azokat a technikákat és módszereket, amelyek ellátják a -rendszer számára kényelmetlen - legitimáció és legitimitás funkcióját. Például ha a szorosan, a törvényesség és jogosság értelmében vett legitimitás konszenzust és támogatást biztosíthatna a rendszernek, de a rendszer nem képes törvényesnek és jogosnak elfogadtatni magát, viszont konszenzusra és támogatásra szüksége van (funkció), a sikeresen alkalmazott technikákkal (lojalitásbiztosítás, tömegmozgósítás, kikényszerített konszenzus, ideológia, propaganda, manipuláció) a rendszer nem legitimitást teremt, hanem elfogadottságot vagy támogatottságot stb. Megközelítésemben tehát a szorosan, jogi értelemben vett legitimitást nélkülöző „elfogadottság” nem legitimitás, az „elfogadtatás” nem legitimáció, viszont az ilyen összefüggésben előálló elfogadottság (legitimitás funkcionális helyettesítése) egy szélesebb legitimációs tematika részét képezheti.

Legitimációt és legitimitást fogalmilag, elméletileg és módszertanilag megkülönböztetendőnek tartom az elfogadottságtól, az elismertségtől, támogatottságtól, konszenzustól stb. Egy rendszer lehet elfogadott/elismert, de nem legitim, vagy elfogadott/elismert, mert legitim, de legitimitás és elfogadottság nem azonos, ezért nem tartom helyénvalónak a legitim, mert elfogadott logikai szerkezetet sem. Ortodox-jogi megközelítésben a kivétel: „törvényesnek/jogosnak/legitimnek elfogadott/elismert”, avagy „legitim, mert törvényesnek/jogosnak/legitimnek elfogadott”.

Ortodox megközelítésemben tarthatatlan az is, hogy a legitimációs elméletekben az „elismerés” és az „elfogadás” gyakran a „legitimáció”, az „elismertség” és az „elfogadottság” pedig a „legitimitás” szinonimájaként vetődik fel. Elismerést és elismertséget, elfogadást és elfogadottságot magam is a szélesebb legitimációs tematika részének tekintem, de csak azzal együtt, hogy elismerést és elismertséget, elfogadást és elfogadottságot konkretizálni kell: 1) valaminek való elfogadás és elismerés, valamiként elfogadás és elismerés; 2) valaminek való vagy valamiként elfogadottság és elismertség; 3) valaminek való vagy valamiként elfogadtatás és elismertetés.

Az ortodox megközelítésben értelemszerűen meghatározó szerepet kap, mint már hangsúlyoztam, a jogosnak/törvényesnek/legitimnek elismerés/elismertetés/elismertség, elfogadás/elfogadtatás/elfogadottság. Természetesen legitimáció és legitimitás ortodox-jogászi megközelítésében is megkerülhetetlen bármely más motívum szerinti elfogadás vagy elismerés, különös tekintettel arra a két, eddig figyelmen kívül hagyott szempontra, hogy 1) a szó szerint jogosnak/törvényesnek elfogadás/elismerés valamilyen oknál fogva nélkülözhet minden (tételes, pozitív) jogi alapot; 2) a szó szerint jogosnak/törvényesnek elfogadásnak/elismerésnek metajurisztikus alapjai is lehetnek empirikusan. Az első esetben a) a legitimáló szubjektumok azt hiszik, b) vagy bennük azt a látszatot keltik, hogy az elfogadás/elismerés tárgya (hatalom) megfelel valamilyen jogszabálynak, törvénynek, joegelvnek vagy jogi normának, ezért elfogadásra/elismerésre méltó. A lényeg: az elfogadás/elismerés tárgyát (hatalom) a jogosnak/törvényesnek elfogadottság/elismertség aurája vegye körül.[11] A második esetben csak látszólagos az - ortodox-jogi megközelítés implikálta - ellentmondás a jogosnak/törvényesnek elfogadás/elismerés és az elfogadás/elismerés metajurisztikus alapjai vagy motívumai között.

A jogosnak/törvényesnek elfogadás/elismerés annyiban tisztán „jurisztikus”, amennyiben lényege a valamihez vagy valamire való jog („joga van” kormányozni stb), de eme jog elismerésének „jurisztikus” alapjai vannak: elismerjük, hogy a kormányfőváltás alkotmányos, törvényes stb. volt, mert megfelelt az alkotmánynak és a vonatkozó törvényeknek, ezért XY-nak joga van miniszterelnöknek lenni…).

A jogosnak/törvényesnek elfogadás/elismerés annyiban nem tisztán „jurisztikus”, amennyiben a lényeget jelentő valamihez vagy valamire való jog („joga van” kormányozni stb) elismerésének nem „jurisztikus” alapjai vannak: elismerjük, hogy a hatalomra kerülés nem volt alkotmányos, törvényes stb., de ennek ellenére XY-nak „joga van” a hatalomhoz. Noha itt a szó szerint jogosnak/törvényesnek elfogadás/elismerés valamilyen oknál fogva nélkülözi a tételes (pozitív) jogi alapokat, a legitimitás ortodox-jogi megközelítésben mégis „jurisztikus” maradt azzal, hogy az elfogadó/elismerő szubjektum valamilyen oknál fogva szükségét érzi, hogy az elismerés/elfogadás tárgyát (hatalom) a jogosnak/törvényesnek elfogadottság/elismertség aurája vegye körül. Megközelítésemben ez akkor történhet meg, ha az akár a legszélesebb értelemben vett engedelmességnek előfeltétele a jogosság/törvényesség olyan fajta képzete, amit Weber a „legitimációs hit” fogalmával ragad meg. Ez a legitimitás, mint elfogadottság vagy elismertség, addig legitimitás, amíg a jogosság/törvényesség igénye és képzete munkál, az „engedelmeskedő” szubjektumokban. És akkor szűnik meg legitimitásnak lenni, s legitimitás akkor válik „szimpla” elfogadottsággá vagy elismertséggé, amikor a jogosság/törvényesség igénye és képzete nem munkál, az „engedelmeskedő”, „elfogadó”, elismerő” szubjektumokban.

            A „tisztán jurisztikus” és a „jurisztikus” fogalmi kettősségét az indokolja, hogy az ortodox-jogi megközelítésben nem tekinthetünk el attól, hogy a jurisztikus: törvényesnek/jogosnak elfogadottság/elismertség „valamilyen” metajurisztikus ok miatti törvényesnek/jogosnak elfogadás/elismerés eredménye lehet. A metajurisztikus (nem tisztán jurisztikus) alapú elismertség esetében különösen fontos az egyébként is szükséges, de itt mindeddig nem alkalmazott distinkció megtétele jogosság és törvényesség között.

Elismerési kontextusban törvényesség alatt - Weber nyomán - legáltalánosabban, tehát nem szigorúan pozitív jogi értelemben, valamilyen írott vagy íratlan szabály betartását vagy ilyen szabálynak való megfelelést értek. Jogosság alatt elismerésre méltóságot értek, amely a társadalmi magatartásnak vagy cselekvésnek olyan motívuma vagy igazodási pontja, mintha szó szerint „jog” diktálná a cselekvést vagy magatartást. Legérzékletesebben ezt a mindennapi tudatban rejlő sajátos „jogtudat” tükrözi. Amikor leghétköznapibb helyzetekben azt mondjuk valakinek, hogy „nincs jogod” ezt vagy azt tenni, például ilyen vagy olyan hangon beszélni, akkor még áttételesen sem arra gondolunk, hogy a másik hangvétele jurisztikusan, tételes jogi alapon nem megalapozott, vagy hogy ilyen alapon, valamilyen jogszabály szerint jogilag szankcionálható lenne. De a „nincs jogod” kitétel mégis több mint érzelmi nyomaték. A hangsúly inkább olyan normákon van, amelyek nem csak hogy „elfogadhatatlanná” teszik a másik hangvételét, hanem – mintha - lehetséges alapjai lennének egy interperszonális kommmunikáció tételes jogi szabályozásának. A „nincs jogod” kitétel tehát nyomatéknak nyomaték, de a mindennapi tudatban munkáló egyfajta jogi analógia alapján a „jurisztikus jogosság” súlyát kölcsönzi a közlésnek. Politikai hatalomra, hatalmi viszonyra és engedelmességre vonatkoztatva ez azt jelenti, hogy a jogosnak elismerés/elfogadás nélkülözhet jurisztikus alapokat, de ha ilyen alapok híján és a hiány ellenére fogadják el vagy ismerik el „jogosnak” és tartják ezért engedelmességre méltónak a politikai hatalmat, akkor – ellentétben a szokványos megközelítésekkel - a lényeg nem a metejurisztkus alapokban rejlik. Nem abban, hogy az alapok egyáltalában metajurisztikusak, hanem abban, hogy a metajurisztikus alapokon jurisztikus elismertség, elfogadottság, engedelmességi készség vagy éppen legitimitás nyugszik! Ez azt jelenti, hogy a politikai hatalom legitimitást nyújtó alárendeltjeiben él a hatalom „jogosságának” igénye és képzete, és engedelmességük kritériuma a hatalomnak abban az értelemben vett „jogossága”, hogy a hatalomnak meg kell felelnie olyan metajurisztikus elvárásoknak vagy igényeknek, amelyek úgy indukálnak engedelmességi készséget, mintha tételes (pozitív) jogi szabályok lennének. A hangsúly itt is olyan normákon van, amelyek nem csak elfogadhatóvá vagy elfogadhatatlanná teszik a hatalmat, hanem – mintha – lehetséges lapjai lennének a hatalom jogi szabályozásának. Vegyük példának okáért a Kádár-rendszer legitimációelméletileg egyébként is rendkívül vitatott példáját. A rendszernek nagy számban voltak olyan hívei és általában alárendeltjei, akik közömbösek voltak rezsim legitimitása, Kádárék hatalomra kerülésének törvényessége iránt. Ellentétben velük másoknak igenis számított törvényesség és legitimitás, ezért elutasítók voltak a rendszerrel szemben, mert kimondva-kimondatlanul illegitimnek (törvénytelennek) tartották. Egy harmadik csoportnak más összefüggésben számított a törvényesség és legitimitás: mindegy, hogy milyen oknál fogva, de elfogadták a rezsim érvelését, törvénytelennek tekintették Nagy Imre második kormányát és ténykedését, és törvényesnek a törvényes rendet akár törvénytelenül helyreállító (sic!) kádári hatalomátvételt. Megint mások metajurisztikusnak mondható elvárások szerint viszonyultak a rendszerhez, ami példát szolgáltat a metajurisztikus alapokon nyugvó jurisztikus elismertségre, elfogadottságra és engedelmességi készségre: minden rendszernek felelőssége, hogy élhető életet és emberhez méltó körülményeket teremtsen, és annak van „joga” a hatalomra, annak a „jogát” ismerik el a hatalomra, akik tételes (pozitív) jogi szabályoktól, tehát a szigorúan vett „törvényességtől” függetlenül képesek és hajlandók azokat megteremteni.[12] Mivel a Kádár-rendszer a hatvanas évek közepétől élhető életet és emberhez méltó körülményeket teremtett sokak számára a Rákosi-rendszerhez képest, azok gondolhatták úgy az előbb ismertetett logika szerint, hogy Kádáréknak „joguk” van, illetve nekik van „joguk” a hatalomra. Ezt az attitüdöt feltétlen meg kell különböztetnünk attól, amikor az alárendeltek pusztán azért lojálisak a rendszerhez vagy készek engedelmeskedni, mert az élhető életet és emberhez méltó körülményeket teremtett, de nem él bennük a hatalom „jogosságának” igénye, és – ezért - az élhető életet és emberhez méltó körülményeket nem a hatalom engedelmességi készséget indukáló „jogossága” vagy – méginkább – „jogosnak elismertsége” kritériumának tekintik.

A metajurisztikus alapokon nyugvó jurisztikus elismertséget (és legitimitást) azért és addig is lehet jogi összefüggésben tárgyalni, mert és amíg egy hatalmi viszonyban a hatalmat a „jogosság” aurája veszi körül, és ez a „jogosság” egyben az alárendeltek engedelmességi készségének meghatározó motívuma. A „jogosság aurája” más értelmet ad a legalitás Habermastól ismert kritikájának, miszerint a „formális” legalitás legitimáló ereje „tartalmi” vagy materiális igények kielégítésén, avagy materiális „jogelvek” érvényesítésén alapul. Először is a kettő nem ugyanaz: metariális „igények” és a materiális „jogelvek” nem keverendők össze. Amit én az élhető élet és az emberhez méltó körülmények, valamint a hatalom „jogosságának” igénye összekapcsolódásaként írtam le és metajurisztikus alapon nyugvó jurisztikus elismertségnek vagy legitimitásnak definiáltam, nagyjából megfelel a „materiális jogelvek” fogalmának. A „materiális” fejezi ki az élhető élet és az emberhez méltó körülmények iránti igényt, a „jogelv” pedig azt, hogy ezen igények kielégítése a „jogosnak elismerés” mintegy kritériuma. A „nagyjából” kifejezést viszont azért használtam, mert megközelítésemben az élhető élet és az emberhez méltó körülmények iránti igénynek az alárendeltekben „jogelvként” való létezése differenciált jogi gondolkodást és jogtudatot feltételez, ami olyan átlag állampolgárok vagy alattvaló tömegeiben sem feltétlenül van jelen, akik ezen igények kielégítését a „jogosnak elismerés” mintegy kritériumának tekintik. A „jogelv” azonban kitűnő terminus technikus a metajurisztikus alapon nyugvó jurisztikus elismertség vagy legitimitás további elméleti megalapozására. Ehhez azonban az is szükséges, hogy a félreértések elkerülés végett megkülönböztessük a procedurális legitimitást és a formális-jogi (legális) legitimitást.

Legitimitást adó „procedúra”, mint legitimációs kritérium, lehet íratlan és alapulhat szokásokon és hagyományokon, s ennyiben a formális-jogi (legális) legitimitás értelmezési tartományán kívül van. Jogszabályokban rögzített, tételesen lefektetett „procedúra”, mint legitimációs kritérium, már a formális-jogi (legális) legitimitás értelmezési tartományán belül van, de a formális-jogi (legális) legitimitás még ebben az esetben sem merül ki a procedurális legitimitásban. A politikai hatalom „jurisztikus legitimitását” vagy „formális-jogi (legális) legitimitását” illetően a lényeg az, hogy a hatalom formális-jogi (legális) legitimitása igenis tartalmazhat tartalmi-materiális kritériumokat, ami alapján legitimációelméletileg nagyon is kétséges a legitimitáshoz tartalom és forma dichotómiája szerint közelíteni. Ha a „Ne lopj!” általánosan elfogadott, érvényes alapelv egy társadalomban, ezt a morális elvet tételesen lefektetett jogszabályokban, törvényekben is rögzíthetik. A hatalom legalitásáról (törvényességéről) beszélhetünk – ebben az összefüggésben - minden olyan esetben, amikor felmerül az, hogy a hatalom különböző szintű képviselői „lopnak”, tehát megsértik a társadalom egy általánosan elfogadott, érvényes alapelvét, és ezzel megszegik az ezt az alapelvet jogilag intézményesítő törvényeket. A törvényi-jogi formának abban van jelentősége, hogy a törvény milyen törvényi-jog szankciókat rendel a feltételezett törvénysértéshez és milyen törvényi-jogi eljárásokat rögzít vagy tesz lehetővé a jogsértés feltárásához és a szankció megállapításához. A törvényi-jogi forma végül rögzíti azt, hogy ki milyen jogi alapon illetékes vagy jogosult a feltételezett jogsértés feltárására és a szankció megállapítására. Ezzel együtt nem szabad elfelejtenünk: az a hatalmi szubjektum, aki „lop”, egyszerre szegi meg a törvényt mint jogi formát és a morális alapelvet mint jogi tartalmat.

Ebben a kontextusban a hatalom legitimitásáról (törvényességéről) beszélhetünk minden olyan esetben, amikor felmerül az, hogy 1) a törvényesség általában vett betartása, vagy bizonyos konkrét törvények („Ne lopj!) betartása a hatalmi pozícióhoz való hozzájutásnak vagy a hatalmi pozíció birtoklásának, 2) a törvényesnek elismerésnek/elfogadásának, 3) az elismerésre és – ezzel – az engedelmességre méltóságnak, 4) a legszélesebb értelemben vett engedelmességi készségnek a kritériuma.

A legalitás és legitimitás fogalmai után azért használtam egyaránt zárójelben és félreérthető módon a „törvényesség” fogalmát, mert a legitimitás fogalma alatt tárgyalt összefüggésekben végig fennáll az elismerés, az elfogadás és az engedelmesség törvényre és törvényességre (jogra és jogosságra) vonatkoztatottsága. Ha a legitimitást törvényesnek/jogosnak elismertségként vagy elfogadottságként konkretizáljuk, ami a legalitás és legitimitás közti distinkciók miatt elengedhetetlen, akkor a jogos/jogtalan értékduál a hatalmi-uralmi vagy politikai hatalmi/uralmi viszonyok kritikus tényezőjeként fogható fel. Csakhogy míg a „legalitás” esetében a jogi alrendszer „professzionálisai” alkotnak ítéletet és hoznak döntést „jogosságról” és jogtalanságról”, addig a legitimitás esetében bárki, a politikai hatalom bármely alárendeltje ítél „jogosságról” és „jogtalanságról”.

 

Legalitás és legitimitás ortodox megközelítésben

 

A legitimációs elméletekben alapvető követelmény a legitimitás és a legalitás azon alapon történő megkülönböztetése, hogy bár tükörfordításban mindkettő a jogosságra vagy törvényességre utal, a "legalitás" és "legális" fogalmak a tételesen lefektetetett jogszabályoknak való „megfelelést” fejezik ki. Rögtön ezután azonban az a kérdés vetődik fel szokás szerint, hogy 1) a társadalom tagjai, a hatalom alárendeltjei elfogadják-e magukat a hatalmat legalizáló jogszabályokat vagy a jogrendet, egyetértenek-e velük, 2) milyen morális indokai vannak a hatalmat legalizáló jogszabályoknak, avagy morálisan igazolhatók-e a hatalmat legalizáló jogszabályok.

Legalitás és legitimitás kettősségéből hagyományosan a legitimitás - módszertanilag megalapozatlan - metajurisztikus (morális) értelmezése kerekedik ki.

A hagyományos (antilegalista) legitimációs elméletekben ezért kerül előtérbe két probléma: 1); egy hatalom lehet legális - mert „megfelel” a jogszabályoknak -, de "nem elfogadott"; 2) egy hatalom lehet legális - mert „megfelel” a jogszabályoknak-, de "nem elfogadott", mert az alárendeltek nem tartják elismerésre vagy követésre méltónak a hatalmat legalizáló jogszabályokat.

Az első variációban a puszta el nem fogadottság miatt nem legitim a „legális” hatalom. A „legális” hatalmat a közelebbről nem definiált „elfogadottság” teszi legitimmé, jog és jogosság közömbös tényezők, és lényegtelen az elutasítás motívuma.

A második variáns a további megalapozás vagy igazolás módszerén alapul: a hatalmat legalizáló jog (jogszabályok) elfogadottsága a fontos, mégpedig hagyományosan a morális szempontok szerinti elfogadottsága. A legalizáló jogszabályok jogossága, törvényessége vagy lényegtelen, vagy csak nem játszik szerepet a hatalom végső megalpozásában.

A hatalmat legalizáló jog elfogadottságnak vagy elismertségének vizsgálatakor azonban rá kell kérdeznünk a jog (jogszabályok) elfogadásának vagy elismerésének, illetve elutasításának minden lehetséges motívumára. A motívumok között megint csak ott található a jogosság és törvényesség, amit a hagyományos (metajurisztikus) legitimációs elméletek az antilegalista megalapozottságuk miatt figyelmen kívül hagynak: annak lehetősége, hogy hatalmat legalizáló jog (jogszabály) azért nem elfogadott vagy nem elismert, mert a legitimáló szubjektumok azt törvénytelennek vagy jogtalannak tartják! A metajurisztikus és antilegalista elméletekben ez az állítás legfeljebb úgy kap értelmet, hogy a legalizáló jog (jogszabály) törvénytelensége vagy – még inkább – jogtalansága morális tartalommal telítődik: ezért jogtalan/törvénytelen, mert morálisan igazolhatatlan és – ezért - elfogadhatatlan.

A törvénytelen jog (jogszabály) vagy jogtalan jog (jogszabály), avagy „illegitim jog” és a „legitim jog” tehát a legalitás és legitimitás kettéválasztásán alapuló legitimációs elméletekben is megkerülhetetlen jogi problémaként vetődhet fel, amiből egyenesen következik az is, hogy a „jog legitimitásának” problémáját nem lehet kizárólag metajurisztikus alapon tárgyalni! Ahogy nem mindegy, hogy a hatalmat milyen okból nem fogadják el, úgy az sem mindegy, hogy az érvényes jogszabályokat milyen okból nem fogadják el. Azért, mert ütköznek a legitimáló szubjektumok szubjektív jogtudatával, jogfelfogásával és jogérzetével, avagy mert a jogtól független egyéb értékeikkel vagy meggyőződéseikkel nem találják összeegyeztethetőnek. E két véglet között közvetíthet a metajurisztikus koncepciókban a valószínűleg jogi jellege miatt ignorált eset, amikor is a jog mint érték, illetve a jogi értékek, eszmények és elvek motiválják az elfogadást vagy az elutasítást.

A legalitás legitimáló erejét vagy szerepét kritizáló metajurisztikus elméletek az olyan legális, de morálisan igazolhatatlan és elfogadhatatlan példákra koncentrálnak, mint a nemzetiszocialista rendszer, és ezek alapján végzik el az elméleti általánosítást. Az elméleti általánosítás eme pontján, az elmélet megalapozásakor, tehát ignorálják a legalitást mint morálisan is igazolható értéket. A morálisan igazolt legalitás azonban a metajurisztikus elméletek különös szintjén (a politikai rendszerek szintjén) különös jelentőséget kap, amikor az alkotmányos és jogállami demokráciák legitimitásáról van szó. A jogállami demokráciákban ugyanis éppen a „jogállamiság” értékeli fel különösen a legalitást. (Természetesen azzal együtt, hogy a legitimáló jogszabályoknak már előzetesen morálisan igazoltnak kell lenniük.)

Elméletileg kidolgozatlannak, következetesen végig nem gondoltnak tartom azokat az antilegalista koncepciókat, amelyek - a weberi „átértelmezés” dogmájával alátámasztva – a nemzetiszocialista hatalomátvétel tanulságára hivatkozva szakítanak gyökerestül a legitimitás jogi értelmezésével. Érvelésük szerint mivel a nemzetiszocialisták többé-kevésbé törvényesen (legálisan) kerültek hatalomra, az emberek (főleg az államigazgatásban) a jog és legitimitás szoros egysége miatt úgy gondolták, hogy a törvényes (legális) nemzetiszocialista hatalom egyben legitim is, ezért engedelmességre és elismerésre méltó. A nemzetiszocialista tapasztalatból levont következtetés: legitimitásnak és legitimációnak elismerésre és engedelmességre méltóság kifejezésére hivatott fogalmait hermetikusan el kell zárni a jogtól, és érték- és elvcentrikus, metajurisztikus tartalmakat kell nekik adni, hogy birtokában lehessünk olyan (végső) viszonyítási és igazolási alapoknak, amellyel mintegy tesztelni lehet a legális (törvényes) hatalomnak és a hatalmat legalizáló törvényeknek az engedelmességre és elismerésre méltóságát. Itt röviden azt a provokatívan egyszerű ellenérvet kell megemlítenem, újból, hogy a legitimitás ilyen értelmezése igen nehezen egyeztethető össze a jogállamisággal, az alkotmányos és jogállami demokráciával, amelyeknek mintegy attribuutuma a jog. Magyarán: lehet jogot és törvényt metajurisztikusan megalapozni, de elméletileg igen csak kérdéses, hogy alkotmányos és jogállami demokráciák legitimitását megfosszuk jogi tartalmuktól. Nem azt mondom, hogy egy empirikus politikai rendszer (hatalom) és legitimitása ne legyen metajurisztikus normákra alapozva, ne legyen az ilyen normák alapján igazolási kényszernek kitéve, hanem azt, hogy a metajurisztikusan normatív „megalapozás” elméletileg sem szublimálhatja a jogi tartalmakat. El kell azonban ismernem, hogy ebből az az elméleti és terminológiai konzekvencia vonható le, hogy jurisztikusan legitimnek lehet tekintenünk olyan politikai rendszereket (hatalmat), amely morálisan igazolhatatlan és – ezért elfogadhatatlan avagy engedelmességre méltatlan, ami különösen a nemzetiszocialista rendszer esetében lehet kritikus. A dilemmát az okozza, elméletileg és empirikusan egyaránt, hogy mivel - érvelésem szerint - a „legitim” hatalommal összekapcsolt fogalma magában foglalja az „engedelmességre méltóságot”, hiába állítjuk egy legitimnek tételezett rendszerről, hogy morálisan igazolhatatlan, elfogadhatatlan és engedelmességre méltatlan. Ezt a dilemmát elméletileg legitimitás és igazoltság fogalmi kettősségével lehet orvosolni, mely dichotómia megengedi a „legitim, de igazolhatatlan”, a „legitim, de elfogadhatatlan” kettősségét. Ez a megoldás azért is járható, mert empirikusan is bőven fordulnak elő olyan helyzetek, amikor legitim, legitimnek elismert vagy elfogadott rendszerekkel szemben merülnek fel komoly morális fenntartások. Álláspontom szerint „legitim, de igazolhatatlan”, a „legitim, de elfogadhatatlan” fogalmi kettőssége empirikusan mindenekelőtt egy – ortodox megközelítésemben – jurisztikusan legitim rendszer metajurisztikus természetű legitimációs problémáira világít rá: a morális (metajurisztikus) igazolhatatlanság vagy elfogadhatatlanság előbb-utóbb kikezdheti a (jurisztikus) legitimitást, és ezért ezt a problémát meg kell oldani.

A morális-metajurisztikus igazoltság tehát elméletileg és terminológiailag nem attrubuutuma a legitimitás fogalmának, viszont empirikusan elengedhetetlen követelmény lehet.[13] A legitimitás jurisztikus értelmezését preferáló ortodox megközelítésemben ezért a továbbiakban szükséges az „igazolási alapok” és az „érvényességi alapok” megkülönböztetése, ami egyben implikálja a hatalom, jog, törvény stb. legitimitásának és érvényességének megkülönböztetését is.

Az alkotmányos és jogállami demokrácia - antilegalista indíttatású - metajurisztikus legitimitásának elméleti lehetősége hasonlóan sérülékeny, mint az általa kritizált legalista legitimáció, amely – a kritika szerint – lehetővé teheti antidemokratikus erők legális hatalomátvételét. Elméletileg ugyanis megengedjük azt, de legalábbis nem zárjuk ki az elméleti lehetőségét annak, hogy alkotmányos és jogállami demokráciákat ne azért találjuk engedelmességre és elismerésre méltónak (legitimnek), mert alkotmányosak és jogállamiak, ami egy nem alkotmányos és nem jogállami, de legfeljebb nem is nemzetiszocialista vagy totalitárius demokrácia elméleti megalapozását teszi lehetővé. A problémát elméleti és gyakorlati síkon egyaránt meg lehet világítani. Elméleti síkon: a legitimációs és uralomelméletek egyik nagy kérdése, hogy lehetséges-e egy - a legális-racionális [jurisztikusan legitim] uralom alternatívájaként is szolgáló - tisztán értékracionális uralom típusát rekonstruálni Max Weber uralomszociológiájában.[14] Egy olyan uralomtípust, amelynek érvényességi alapja a természetjog. Az a természetjog, amely a legitimitás metajurisztikus és antilegalista elméletekben a pozitív jog lehetséges (végső) igazolási alapjait szolgáltatja. Empirikus síkon: a nemzeti szocialisták az antipozitista és antilegalista legitimációs paradigmákban a nemzetiszocialisták hatalomra kerülése miatt igen támadott jogpozitista legitimációt is kikezdték, mégpedig antipozitisták és antilegalisták által kultivált természetjogra támaszkodva. Az elmélettörténet úgy tartja számon, hogy Johannes Winckelmann a „legalitáson nyugvó legitimációt” az újjáéledő természetjogi irányzatokból kiindulva azon az alapon vette kritika alá, hogy a „puszta legalitás” leple alatt „értéktagadó” totalitárius erők kerültek hatalomra, építettek ki diktatúrát, amelyben „a legkegyetlenebb cselekedetek is tételezett jogon, ’törvényen’ alapultak, valamint „Führerprinzip” elve alapján sikeresen igazolták a totális államot. Mivel Winckelmann úgy látta, hogy „a legalitás intézményrendszerét is megkérdőjelezhetik”, azt a következtetést vonta le, hogy: „a legalitás maga is igazolásra szorul”. Winckelmann legalitást megalapozó eljárásának lényege: „az újjáéledt természetjogi doktrínák szellemében meghatározott értékeket csúsztat a legalizmus mögé, amelyek igazolhatják magát a legalizmus eszközrendszerét”.[15]

Ortodox értelmezésem nagyjából összhangban van Winckelmann megoldásával (igazolás és megalapozás értékek által) azzal a különbséggel, hogy nálam nem „legalitás + értékek általi igazolás = legitimitás” képlete érvényesül, minthogy a „puszta” legalitástól megkülönböztetett, de jurisztikus legitimitás értékek általi igazolását és megalapozását tartom szükségesnek. Ezért is nem értek egyet Jürgen Habermas azon – szerintem – antilegalista tételével, hogy legalitás nem legitimál önmagától. Véleményem szerint nagyon is legitimál, legitimálhat, legfeljebb ez a jurisztikus legitimitás törékeny vagy gyenge, ha metajurisztikusan igazolatlan vagy kellőképpen megalapozatlan, ezért – igazolásra szorul.

Habermas már Winckelmmanra hivatkozva érvelt azzal, hogy a legalitás nem legitimál önmagától: a törvénypozitivizmus egy értékracionálisan megalapozott consensus omnimumot, értékracionális posztulátumokat, mint regulatív elvet követel meg a háttérben. És hogy a legalitás csak akkor (sic!) teremthet legalitást, ha meg tudjuk indokolni azt, hogy bizonyos formális eljárások materiális igazságossági igényeket elégítenek ki. Normális időkben a legalitás legitimáló ereje bizonyos materiális igények teljesítésén alapul[16]

Véleményem szerint már Habermas koncepciója is ellentmondással terhes. A legalitás „legitimáló ereje” kifejezése ugyanis önmagában megengedi azt, hogy a legalitás „önmagától” legitimáljon. A „legitimáló erő” pontosan azt fejezik ki, amit én „törékenységnek” vagy „gyengeségnek” neveztem. Abban viszont már nem értek egyet, hogy – függetlenül attól, hogy legalitásról vagy legitimitásról beszélünk-e - normális időkben a legalitás legitimáló ereje bizonyos materiális igények teljesítésén „alapul”. Legfeljebb „alapulhat”. Függően attól, hogy a materiális igények teljesítése empirikusan mennyiben kritériuma a törvényes (legális) hatalom elismerésének és a neki való engedelmességi készségnek.

Ha legitimáció és legitimitás (magyar) politikatudományon belüli fogalom- és elmélettörténete után a jogfilozófiai ihletésű történelmi áttekintéseket is figyelembe vesszük, árnyaltabb képet kapunk a „bűnbeesett jogpozitivizmus – ártatlan természetjog” sémájáról.[17] A felvetődő kérdések egyike: „Amikor a náci világnézet átformálta a törvények értelmezését, akkor nem éppen egy olyan jogi szemlélet lépett be a jogalkalmazás területére, amelyet – s itt óvatosan kell fogalmaznunk – valamiképpen természetjoginak nevezhetünk?”[18] A Karácsony András által feldolgozott szakirodalomban felmerül, hogy 1) a nemzetiszocialista állam kettős természetű volt, részben a törvények felett állt, intézkedéseit nem kötötte a már meglévő jog, részben pedig beilleszkedett a jog formális előírásaiba (Ernst Fraenkel); állami erőszakkal folytonosan felrúgták a törvények tiszteletét és „törvényes jogtalanságot” honosítottak meg (Radbruch); Németország nem a törvények állama volt, amelynek jogi perverziója redukálható lenne a törvényhozásra (Franssen); a weimari köztársaságban a demokratikus legitimációval rendelkező törvényhozással szembeforduló bírák „antipozitivisták” voltak, tevékenységükre a „pozitivista” címke kevésbé használható [sic!]; a wiemari alkotmányt mint egységes normaszöveget, s mint egészt, formálisan nem helyezték hatályon kívül, csak részben, csak részleteiben (Peters); a törvény másodlagos jogforrás lett, a törvények helyébe „magasabb jogelvek” és „legfőbb jogtételek” léptek, a törvénypozitivizmus jelent meg legfőbb akadályként, és az érvényes törvényekkel szembeni küzdelem végül a világnézet győzelmét hozta a törvény felett; az állam feltétlen tisztelete nem jelentett kizárólag törvénytiszteletet; a pozitivitás felettiségére utaló jogeszme (jogfelettiség)célja az volt, hogy a nemzetiszocializmus szelleme uralja a német jogot és alkalmazását; a bírók döntését sokkal inkább a nemzetiszocialista világnézet határozta meg, s nem a törvényekhez való kötöttség. A nemzetiszocialista „jogfelettiség” valamifajta „társadalmi és közösségi” („népi”) természetjogra emlékeztettek, amely visszatért a modernség előtti természetjoghoz, de „ez a természetjogtan semmiféle elméleti vagy hatástörténeti rokonságban nem állt a modernség előtt ténylegesen megfogalmazott természetjogi elképzelésekkel. „Noha tartalmilag a náci gondolkodás a hagyományos természetjogi tételekhez nem kapcsolódott, de funkcionálisan ugyanezt valósította meg a ’törvény felett álló normák’ tételezésével.” Végül pedig: a jogpozitivizmus „védtelenségéről” szóló háború utáni tézisek nem állják meg a helyüket.[19]

Tekintettel arra is, hogy „a nemzetiszocialista jogelmélet programja a természetjog-jogpozitivizmus vitakontextusán való túllépésre irányult”[20], a legalitásnak (jog- és törvénypozitivizmus), a pozitív jogon „túli” normáknak (természetjognak), és általában a jognak a legitimitásban betöltött szerepét újragondolandónak, a legitimáció és legitimitás fogalmait pedig jogelméleti alapokon is újrakonceptualizálandónak tartom.

A nemzetiszocialista tematika már jelzi egyik legfontosabb tézisemet: a legitimáció és legitimitás fogalmai és elméletei ideológiailag és tudományosan „túlterheltek”. A „túlterheltség”, a legitimáció és legitimitás elméleti és logikai határinak „kitágítása” az ideológia esetében - nyilvánvalóan politikai okokra vezethető vissza, aminek nem a politikai (antifasiszta) indítéka a kérdéses, hanem az, hogy a legitimáció és legitimáció elmélete mennyiben és milyen határon belül alkalmas az ilyen – igazolható – ideológiai szükségletek kielégítésére, illetve hogy elméletet alkalmassá kell-e egyáltalán tenni arra. Az ideológiai túlterheltség mellett létezik egy – azzal összefüggő – politikai filozófiai túlterheltség: a legitimitás végső igazolásokkal való megalapozásának igénye. Módszertanilag a „megalapozás” és az „igazolás” fogalmai lehetővé tennék, hogy a legitimitás egy szemantikailabb zártabb, „szűkebb jelentésű” fogalmán kívül lokalizáljuk az igazolási alapokat. A legitimitás politikai filozófiai megközelítései viszont a legitimitás jelentéstartományába sorolják be (a szemantikai határok kitágításával) a megalapozó igazolásokkal előálló jelentéseket. Erre vezetem vissza legitimáció és igazolás, legitimitás és igazoltság, legitimitás és érvényesség összemosódását. A tudományos „túlterhelés” az eredménye a legitimáció és legitimitás „szociológiai” értelmezéseinek is, amelyek hasonlóképpen a legitimitás jelentéstartományába sorolnak be (a szemantikai határok kitágításával) más összefüggéseket: elfogadás-elfogadottság, elismerés, engedelmesség és engedelmességi készség stb.

Véleményem szerint minél inkább hagyjuk el a logikai inkoherenciát tápláló metajurisztikus sallangokat, annál inkább kapunk „legális”, „jurisztikus” – és logikai koherenciát kevésbé veszélyeztető - választ a metajurisztikus koncepciókban is felmerült kérdésekre. Ennek kapcsán kell emlékeztetnem a jog legitimitásának, illetve az illegitim jognak és jogkeletkezésnek ma már tényleg ortodoxnak számító – és a jogi szakirodalomból is kiveszni látszó - jogi kérdésére. A legitim és illegitim jog jogi kategóriája kibővíti a legitimáció és legitimitás jogi értelmezési tartományát a metajurisztikus értelmezési tartomány rovására, és azzal „tehermentesíti” a fogalmakat, hogy csökkenti az esélyét annak, hogy metajurisztikusan, metajurisztikus formában vessünk fel és fogalmazzunk meg – direkt így fogalmazok - jogilag legitimációs kérdéseket.

A empirikus indíttatású „túlterheltséggel” kapcsolatos az, hogy amit - példának okáért – alkotmányellenesnek tekintenek, azt gyakran nem azért tekintik elfogadhatatlannak, elismerésre és engedelmességre méltatlannak stb., mert ütközik az alkotmánnyal, hanem mert „materiális igazságossági igényekben” is kifejeződő szubjektív értékek és elvek alapján, szubjektíve alkotmányellenesnek tartják. Értékek és elvek alapján akkor is alkotmányra és alkotmányellenességre hivatkozva vetnek el valamit, ha az konkrétan nem ütközik az alkotmánnyal. Az ilyen szubjektív értékekkel vagy elvekkel való ellentétnek tehát egyszerűen csak kifejezési formája lehet az „alkotmányellenes” fogalma. A jogot és törvényeket „végső soron megalapozó” értékekkel és elvekkel tehát legitimációelméletileg ezen a téren is az a gond, hogy ha maga az alaptörvény nem zárja ki azt, ami az alaptörvényt is „megalapozó” értékekkel és elvekkel ellentétesnek és – ezért – elismerésre és elfogadásra méltatlannak találtatott, akkor nem kizárt, hogy a gyakorlatban ennek ellenére minden további nélkül mondják mégis, hogy az alkotmányellenes, tehát illegitim.

Az „alkotmánnyal, az alkotmány betűjével és/vagy szellemével nem ütköző” alkotmányellenesség empirikus paradoxonja a gyakorlatban azt jelenti, hogy értékekre és elvekre hivatkozó érvek özöne az alaptörvény magától értetődően jogi tartalmát, valamint jogi és jogászias (jogászi) alkalmazását úgy értéktelenítheti el, hogy az alaptörvény már szinte elveszíti jogi vagy törvény-jellegét.[21] Az alkotmányhoz és alkotmányossághoz való eme attitűd tehát egyfajta szemantikai expanziót és túlterheltséget eredményez akkor, ha – némi leegyszerűsítéssel - valamit azért nevezünk alkotmányellenesnek, mert szerintünk (akár elvi okokból) egyszerűen elfogadhatatlan. A kézenfekvő párhuzam a legitimációelméleteken belüli szemantikai expanzióra: valamit azért nevezünk illegitimnek, mert szerintünk (akár elvi okokból) egyszerűen elfogadhatatlan.

Ortodox megközelítésemben (metajurisztikus) értékek és elvek szerinti alkotmányellenességről (illegitimitás) csak az alkotmány kontextusán belül beszélhetünk.[22]

Bár legitimációelméletileg természetesen elfogadható az a képlet, hogy ami alkotmányellenes/illegitim, az elfogadhatatlan, fordítva már tarthatatlan az, hogy ami elfogadhatatlan, az alkotmányellenes/illegitim. Utóbbi állítás csak módosított formában tartható: azért elfogadhatatlan valami, mert alkotmányellenes/legitim. Az oksági összefüggés megkerülhetetlen. Ebből az következik, hogy legitimációelméletileg is elengedhetetlen az elfogadhatatlanság és elfogadhatóság, az engedelmesség és engedetlenség, és az elismerésre méltóság kritériumainak, avagy az elfogadás, az engedelmesség és az elismerés motívumainak rekonstruálása. Egy ilyen rekonstrukció egyértelműen megvilágítja a jogi természetű kritériumokat és motívumokat (elismerem, mert törvényes; nem engedelmeskedek, mert jogtalan), amelyek az elismerésre és engedelmességre méltóságot, valamint az elismerésre és engedelmességre méltóság értelmében vett legitimitást jogi fogalomként implikálják.

Az elismerésből, engedelmességből és elfogadásból következik az elismerő, engedelmeskedő, elfogadó szubjektumok empirikus jogtudatának és „legitimációs tudatának” rekonstrukciója is. A szubjektív legitimációs tudat lényegében alapvető jogszociológiai kérdést vet fel: létezik-e egyáltalán a „legitim” és „legitimáció” fogalma az empirikus emberek empirikus tudatában és kommunikációjában, és ha igen, jogi tartalmuk van-e. Módszertanilag: mennyiben leíró (empirikus) vagy analitikus fogalmakként kell kezelnünk legitimáció és legitimitás fogalmait?

Akárhogy is alakult a legitimációs elméletek Weber utáni története, vitathatónak tartom legitimáció és legitimitás empirikus és elméleti „eljogiatlanodását”. Véleményem szerint az empirikus társadalmi és politikai kommunikációkban és diskurzusokban a fogalmak jogi tartalmai, jogi vonatkoztatottságai lényegében továbbra is megmaradtak, és történhetett ez azért, mert az empirikus fogalomhasználat során továbbra is meg akarnak ragadni jogi természetű viszonylatokat és összefüggéseket, ezért a legitimációs elméleteknek tükrözniük kell a mindenkori empirikus viszonylatokat is. Ha tehát a legitimitás és legitimáció fogalmai empirikusan jogi fogalomként is használatosak, alapvetően roppan meg minden olyan legitimációs elmélet, amely elzárkózik eme „jogi tény” figyelembe vételétől.

 

Legalitás, legitimitás és értékduál

 

Ortodox megközelítésemben legitimációelméletileg sajátosan konstitutív szerepet játszik a professzionális intézményrendszerek kettős racionalitásának elmélete.

Hipotézisem szerint ez egyes alrendszerek értékduáljai az empirikus valóságnak megfelelően kiterjeszthetők az adott alrendszerek más alrendszerekkel való kapcsolatában is, abból a megfontolásból, hogy az egyes alrendszerekben a különböző alrendszer-racionalitások egymást kiegészítve hatnak. Funkcionalista olvasatomban például a jogi rendszer „jogos/jogtalan” értékduálja nem csak azt fejezi ki, hogy az adott (jogi) alrendszerben a professzionális (jogászi) kommunikációt mi vezérli, vagy hogy a jogrendszer (jogi alrendszer) professzionális jogászai ideális esetben csak a „jogos/jogtalan” értékduál, s nem más kódok vagy értékek szerint fogalmaznak meg döntési alternatívákat.

Kitüntetetett jelentősége van annak, hogy a jogrendszernek és professzionális jogászainak egyik fő funkciója az, hogy más professzionális intézményrendszerekkel kapcsolatban fogalmazzanak meg döntési alternatívákat a „jogos/jogtalan” értékduál szerint. A jognak a társadalmi rendszer egészében betöltött funkciója alapján jogászok mondanak jogi ítéletet a gazdaság, a politika stb. professzionálisainak tevékenységéről. Lévén szó funkcióról, a professzionális jogászok jogos/jogtalan értékduál szerinti döntéseit el is várják más alrendszerekben. Más alrendszerek „jogszerű/törvényes” működéséhez, más professzionálisok „jogszerű/törvényes” cselekvéséhez azonban szorosan hozzátartozik az is, hogy azokról a jogos/jogtalan értékduál szerint mások is ítélkeznek. A professzionális politikai, gazdasági stb. szereplők maguk is számot vetnek valami jogosságával és jogtalanságával, vagy törvényességével és törvénytelenségével, illetve azzal, hogy adott esetben, jogi konfliktusok esetén, a jogrendszer professzionálisai (ügyvédek, ügyészek, bírók stb.) hogyan ítélnének a jogos/jogtalan értékduál szerint, nem utolsó sorban pedig maguk is értékelik a professzionálisok (jogászok) jogi ítéleteit. (Valóban „jogos” ítéletet alkotott-e a bíró, alkotmánynak megfelelő döntést hozott-e az alkotmánybíróság.)

Hipotézisem szerint a jogi alrendszer jogos/jogtalan értékduálja az empirikus valóságnak megfelelően nem csak más alrendszerekre, más alrendszerekkel való kapcsolatára terjeszthetők ki, hanem a társadalmi lét „mindennapi életére”, az „életvilágra” is: a mindennapi élet mindennapi emberi számára hasonlóképpen „érték” avagy „értékelési elv” a „jogos” és „jogtalan”. Bármely alrendszer professzionálisaitól a laicizmusuk és dilettantizmusuk miatt megkülönböztethető és megkülönböztetendő „mindennapi emberek” is ítélkeznek a jogos/jogtalan értékduál szerint. Ők is ítéletet alkotnak 1) a jogi alrendszer professzionálisainak jogi ítéleteiről vagy döntéseiről (valóban „jogos” ítéletet alkotott-e a bíró, alkotmánynak megfelelő döntést hozott-e az alkotmánybíróság); 2) arról, hogy a jogi alrendszer professzionálisait az ítéletalkotás vagy döntés során, és általában a tevékenységükben a jogos/jogtalan értékduál vagy valamilyen más, például politikai motívum vezérli-e; 3) más alrendszerek professzionálisainak tevékenységéről; 4) más mindennapi emberek tevékenységéről. A társadalom „jogszerű” működésében meghatározó módon és mértékben játszik közre a dilettáns és laikus (nem professzionális) társadalmi szubjektumok jogi kultúrája, beállítódása, jogi értékrendje, jogismerete, valamint a jogos és jogtalan értékduált magában foglaló empirikus jogtudata.

Megközelítésemben tehát a legitimitás és illegitimitás a jogos/jogtalan értékduálnak egy sajátos, etimológiailag és eszmetörtinetileg a törvényes/törvénytelen kettősségéből kibomló variánsának fogható fel. A politikai hatalom esetében legitimitás és illegitimitás az elismerésre és – ezért – engedelmességre méltósággal kapcsolódik egybe: a hatalomnak „alárendelt”, „engedelmeskedő” szubjektumok maguk alkalmazzák a jogos/jogtalan, a törvényes/törvénytelen, avagy a legitim/illegitim értékduált, ami – lévén értékekről szó – egyben cselekvésük (engedelmességük) lehetséges motívuma. Az értékduál alkalmazása lehet független a jogi „professzionálisoktól”[23], de nagyon is számíthat az is, hogy professzionális jogászok hogyan ítélnek a jogos/jogtalan értékduál szerint, illetve hogy az engedelmeskedő szubjektumok maguk mit gondolnak arról, hogy professzionális jogászok hogyan ítélnének a jogos/jogtalan értékduál szerint.

 

Legalitás és legitimitás

 

Legalitás és legitimitás kettőségét tarthatónak tartó ortodox megközelítésemben legitimitást mindenekelőtt az különbözteti meg legalitástól, hogy van egy szubjektív dimenziója: az elismertetési/elfogadtatási igény és az elismerés/elfogadás. A "legális" fogalmával valóban kifejezhetjük azt az állapotot, hogy valami „megfelel” a tételes jogszabályoknak (lásd legalizálunk valamit, ha kiterjesztjük rá az érvényes jogszabályokat, vagy olyanná tesszük, hogy megfeleljen a jogszabályoknak), de egy ilyen meghatározás közelebbről nem mond semmit sem arról, hogy miképpen áll elő a „megfelelés”. Szinte úgy tűnik, mintha az szó szerint automatikusan, szubjektív emberi ítéletektől függetlenül menne végbe. A „megfelelés” szubjektív ítéletekre visszavezetésekor azonban differenciáltan kell kezelnünk a jogszabályoknak való megfelelésről ítéletet alkotó, és így ítéletükkel legitimáló szubjektumok között.

Legalitás és legitimitás egyértelműen elválik egymástól, amikor a jogszabálynak való megfelelés (legalitás) vitatott, de arra hivatott jogalkalmazó szervek döntenek jogosságról vagy törvényességről, és döntésüket általában kötelező elfogadni, még akkor is, ha számunkra (kívülállók számára) a jogszabálynak való megfelelés (a jogosság, jogszerűség) továbbra is kérdéses.

Az arra illetékes jogalkalmazó szervek döntéséből, ítéletéből előálló „megfelelés” legalitást teremt. Más megfogalmazásban: az illetékes jogalkalmazók döntései és ítéletei alkotják a jogszabályoknak való és legalitásnak nevezett „megfelelést”. A legalitás ilyetén történő megközelítését különösen akkor tartom helyénvalónak, ha a legalitást nyújtó jogot pozitív jognak, azaz tételesen lefektetett és hatályos jogszabályoknak fogjuk fel. A jog társadalomban betöltött funkciója miatt azonban látnunk kell, hogy a tételesen lefektetett és hatályos jogszabályok illetékes alkalmazói túlnyomórészt nem önmagukra, illetékes jogalkalmazókra vonatkozólag döntenek és alkotnak ítéletet. Különösen érvényes ez bármely hatalom, s különösen a politikai hatalom legitimitására. És eme kontextuson belül is akkor, amikor a hatalomnak alárendelt szubjektumokat tekintjük legitimáló szubjektumoknak.

Amennyiben a hatalomnak alárendelt szubjektumokat tekintjük legitimáló szubjektumoknak, a legalitás legitimáló erejének és szerepének antilegalista és metajurisztikus megkérdőjelezése (önmagában legitimálhat-e egyáltalán a legalitás, illetve a legalizáló jogszabályok morális igazoltságának preferálása) majdhogynem értelmetlenné válik, mert a tételesen lefektetett és hatályos jogszabályoknak való „megfelelésnek” mint legalitásnak a jogilag laikus alattvalók vagy polgárok ítéletéből kellene előállnia. (És egy ilyen módon előállt legalitásnak kellene további morális igazolásra szorulnia.)

De mondhatjuk-e azt, hogy valami (hatalom vagy törvény) azért legális, tehát azért „felel meg” a tételesen lefektetett és hatályos jogszabályoknak, mert a jogilag laikus polgárok vagy alattvalók úgy ítélik meg, hogy „megfelel” a tételesen lefektetett és hatályos jogszabályoknak?

A legalitás és a „megfelelés” fogalma alól tehát ki kell vonnunk a hatalom jogilag laikus alárendeltjeit, illetve a hatalom jogilag laikus alárendeltjeinek legitimáló szerepétől analitikusan el kell választanunk a legalitást. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hatalom jogilag laikus alárendeltjei és a tőlük elválasztott legalitás között megszűnne minden kapcsolat: a jogilag laikus elemnek a hatalom vagy törvény „legalitásáról” alkotott ítélete, illetve az ily módon való és ezért történő törvényesnek és jogosnak elfogadottság legitimitást teremthet.

Legalitás és legitimitás tehát nagyon is összekapcsolódhat, ha 1) a jogosnak/törvényesnek elfogadás/elismerés kifejezett kritériuma az érvényes és tételes jogszabályoknak való megfelelés, 2) a legitimáló szubjektum „elismeri” ezt a megfelelést, 3) és cselekvését és magatartását ennek megfelelően alakítja.

Legalitás és legitimitás átfedheti egymást, ha illetékes jogalkalmazók döntései és ítéletei alkotják a jogszabályoknak való és legalitásnak nevezett „megfelelést”, és ez a „megfelelés”, tehát az illetékesek „megfelelésről” alkotott ítéleteire alapozódik a jogilag laikus elem további ítélete a „megfelelésről”.

Legalitás és legitimitás ütközhet egymással, ha illetékes jogalkalmazók döntései és ítéletei alkotják a jogszabályoknak való és legalitásnak nevezett „megfelelést”, de ez a „megfelelés”, tehát az illetékesek „megfelelésről” alkotott ítéletei ellentétesek a jogilag laikus elemnek a „megfelelésről” alkotott előzetes vagy további ítéletével.

Egy politikai párt vezetésével, az elnöki poszt jogszerű vagy törvényes birtoklásával kapcsolatos (legitimációs!) vitákat egy bíróság, mint illetékes jogalkalmazó, jogerős döntéssel rendezheti. Az elnöki poszt aktuális birtoklásának törvényességéről vagy jogszerűségéről (legalitásáról) a párt tagjai különböző ítéleteket alkothatnak. A legalitásról alkotott ítéletük legitimitást alapoz vagy kérdőjelez meg, amennyiben X politikus vezetését fogadják el, másét meg elutasítják, mert az ő vezetését ítélik meg úgy, hogy a vonatkozó jogszabályok szerint jogszerű. A bíróság döntése pusztán csak a vonatkozó és hatályos jogszabályoknak való „megfelelésről”, tehát a vezetés „legalitásáról” szól: törvény vagy jogszabály szerint X politikus a párt törvényes vezetője vagy az elnöki poszt jogszerű birtokosa. X politikus „legalitása” úgy válik legitimitássá, és a legalitás azzal legitimál, hogy a továbbiakban mások is törvényes vagy jogos vezetőnek tekintik és fogadják el őt, és a vele kapcsolatos magatartásukat ennek megfelelően alakítják.

A korábban mondottak alapján X politikus akkor is a párt legitim vezetőjének tekinthető, ha a bíróság (vagy akár a párt belső jogalkalmazó szerve) úgy határoz, hogy törvény vagy jogszabály szerint nem X politikus a párt törvényes vezetője, viszont a tagság vagy más, külső tényező mégis úgy ítéli meg, hogy a vonatkozó jogszabályok szerint márpedig törvényes vezető, és a vele kapcsolatos magatartásukat ennek megfelelően alakítják. Ebben az esetben legalitás és legitimitás „összekapcsolódik”, de „nem fedi át” egymást. Gyökeresen különbözik ettől az, ha a tagság vagy más, külső tényező ugyan továbbra is vezetőnek tekinti X politikust, de közömbös és lényegtelen számukra az, hogy az általuk vezetőnek tekintett és elfogadott politikus a vonatkozó jogszabályok szerint törvényes vezető-e, és a vele kapcsolatos magatartásukat ennek megfelelően, tehát a jogi vonatkoztatottságtól függetlenül alakítják. A politikusról ekkor elmondhatjuk, hogy elismert vagy elfogadott, de nem legitim vezető. A vezető eme „nem legitim” státusza azonban – a korábban elmondottak fényében – abban a pillanatban „legitimálódik”, amikor az őt elfogadó és elismerő szubjektumok hozzá való viszonyulását az a tudat vagy meggyőződés határozza meg, hogy – bármilyen oknál fogva - neki „joga van” vagy „neki van” joga vezetőnek lenni, még akkor is, ha a vonatkozó jogszabályok és másik szerint nem lenne joga.[24]

A legitimitás tehát azt fejezi ki, hogy a jognak való „megfelelés” egy szubjektív aktus, az elismerés eredménye és függvénye: elismerjük jogosnak, ezáltal pedig magunkra nézve kötelezőnek stb.

Hatalmi vagy uralmi viszonylatokban a legitimitás lényege és tétje az önkéntes engedelmesség és engedelmességi készség ott, ahol a jogi szabályozottság egyáltalán elfogadott. Az önkéntes engedelmességnek a jogból kell származnia, de – az önkéntesség miatt értelemszerűen – nem lehet kikényszerített. A jogi kényszer belefér a legalitás fogalmába, ezért a "legalitás" elégtelen kifejezés a jog és kényszermentesség összekapcsolására: a kötelező jogi tartalom kényszermentes elfogadását kell fogalmilag megragadni. Erre szolgál a legitimáció fogalma: legitim valami, ha az általunk elfogadott „jog” szerint magunkra nézve követésre (engedelmességre) méltónak vagy (minket) kötelezőnek ismerjük el. Más, plasztikusabb megfogalmazásban: legitim valami, ha az általunk elfogadott „jog” szerint ismerjük el magunkra nézve követésre (engedelmességre) méltónak vagy (minket) kötelezőnek.

Legitimitás- és autoritáselméletileg ezek után a következő distinkciók tehetők:

1)      a „kötelezőnek elismerés” és az ehhez kapcsolódó „engedelmességi készség” az autoritásra helyezi a hangsúlyt.

2)       a „jog szerintiség” a legitimitásra, mint az autoritás lehetséges forrására helyezi a hangsúlyt.

Történelmileg egy uralkodó uralma alapozódhatott kényszerre és erőszakra, vagy gyakorolhatta uralmát „jogszerűen” is, de ha szükségesnek érezte az alattvalók önkéntes engedelmességét, ám azok önkéntesen csak a "legitim" uralkodónak voltak hajlandóak engedelmeskedni, akkor uralmát el kellett ismertetni az alattvalók által elfogadott és önkéntes engedelmességük feltételéül szabott jogszabályok vagy jogelvek szerint. A legitimáció fogalmának ott van értelme, ahol a hatalom alárendeltjei nem egyszerűen csak engedelmeskednek, önkéntesen engedelmeskednek vagy készek engedelmeskedni, hanem kialakult bennük egy felfogás az engedelmességre „jogossága” vagy „törvényessége” miatt méltó hatalomról.

Hatalom vagy uralom bármely társadalomban lehet "elfogadott", és hatalom vagy uralom lehet autoritás, mert „készek” lehetnek az alárendeltek "önkéntesen engedelmeskedni" neki, mindezt lehet sajátos politikai és politológiai kérdésként és legitimációs tematikán belül kezelni, de 1) expressis verbis autoritásprobléma akkor válhat belőle, ha az alárendeltekben szilárd képzet él az engedelmességükre méltó hatalomról[25]; 2) expressis verbis legitimációs probléma akkor válhat belőle, ha az alárendeltekben szilárd jogi képzet él az engedelmességükre méltó hatalomról. Empirikus hatalmi vagy uralmi viszonylatokban megtörténhet, hogy a hatalmi/uralmi szubjektumnak igényelni is kell az alárendeltek engedelmességi készségét, s ha szükséges, érvekkel és magyarázatokkal alá kell támasztani az igényt. Az érvelés és magyarázat problémája vezet át a következő legitimitás (legitimálás) és igazolás összefüggéseiről szóló tézisemhez.

Amennyire közhely a politológiai irodalomban is, hogy a legitimáció fogalma túlságosan divatossá vált, jelentése kitágult, "felvizeződött", s ezért ma már "sok mindent legitimálunk, amit korábban igazoltunk, megindokoltunk, megmagyaráztunk"[26], annyira zavaros maradt a legitimációs elméletekben az „igazolás” helye és szerepe. A legitimációs elméletekben az igazolás és az igazoltság gyakran mint a legitimáció és a legitimitás szinonimája, nem pedig elméleti és fogalmi alternatívájaként jelenik meg. Ortodox megközelítésemben nem tartható az a tézis, hogy egy adott hatalmi viszony azért legitim, mert igazolható, vagy mert önmagáról adott igazolása elfogadható vagy elfogadott.[27] Legitimáció vagy legitimálás alatt metajurisztikus alapon sem célszerű pusztán csak "igazolást" érteni, mert ha valamit "igazolunk", akkor azt megfeleltetjük valamilyen értékelési elvnek. Politikai hatalom (uralom, rendszer) igazolásakor valamilyen, a hatalomra irányuló értékelési elvnek feleltetjük meg, és ezáltal fogadtatjuk el a hatalmat. Csakhogy értékelési elvből is sokféle lehet, de ezek közé tartozik a legitimitásra és – tegyük hozzá – legalitásra utaló jogosság és a törvényesség. Vagyis politológiai megközelítésben a hatalom igazolását csak úgy van értelme legitimálásként felfogni, ha az igazolás során a hatalmat a jogosság és törvényesség értékelési elvének, vagy másféle, de a törvényesnek/jogosnak elismerés/elfogadás mintegy kritériumának számító értékelési elveknek feleltetjük meg. Az igazolásnak véleményem szerint jogi tartalmúnak vagy jellegűnek kell lennie: legitimációelméletileg a jogosság, jogszerűség, törvényesség alátámasztása, bizonyítása, megindoklása jelenti az igazolást. Az igazolás (justification, justify) minden más, a jusztifikációs irodalomban is fellelhető értelme, mint például az igazságnak vagy igazságosságnak (just, justice) megfeleltetés, azok bizonyítása, azokkal történő indoklás, avagy érvényességre vagy érvényesnek elismerésre igény, csak a jogszerűségre és ebből eredő engedelmességi készségre vonatkoztatva kap legitimációelméletileg értelmet.[28]

Amennyiben a hatalom legitimitását abban ragadjuk meg, hogy igazolható szabályoknak avagy törvényeknek megfelelően szerezték-e meg és gyakorolják-e, akkor a politikai filozófia klasszikusnak mondható megközelítéseivel ellentétben elsődlegesen nem az a kérdés, hogy „igazolható-e” a törvény abban az értelemben, hogy „megfelel-e” olyan morális és politikai érveknek, amelyek ésszerűen (logikus érvekkel) megvédhetők. Először szét kell választanunk a hatalom megszerzésének és gyakorlásának a törvényeknek való megfelelését, valamint hatalomnak és törvénynek ésszerűen (logikus érvekkel) megvédhető morális és politikai érveknek való megfelelését. Mint láttuk, a metajurisztikus (politikai filozófiai) megközelítésekben a „törvényeknek megfelelést” hajlamosak úgy tekinteni a „legalitás” problémájának, mintha a megfelelés vagy meg nem felelés a társadalomtól és társadalmi tudattól független, mechanikusan érvényesülő, objektív tény lenne. A törvényeknek megfelelés vagy a jogszerűség igazolása azonban kifejezetten legitimációs probléma lehet, ha a hatalmi viszonyban az alárendeltek engedelmességi készsége azért bizonytalan, mert kételyeik vannak a hatalom törvényességét vagy jogszerűségét illetően, ezért szemükben csorbult a hatalom elismerésre és – ezért engedelmességre méltósága. Mindamellett tagadhatatlan, hogy ugyanilyen megfontolás alapján, tehát az előbb vázolt kontextusban, kérdés lehet az is, hogy a jog vagy törvény megfelel-e morális és politikai szempontoknak. A morális és politikai érveknek vagy szempontoknak való – gyakran a politikai filozófia területére utalt – megfelelés azonban legitimációelméletileg konkretizálható: a „megfelelés” funkciója a jogosnak/jogszerűnek/törvényesnek elismerés/elfogadás és az ebből eredő engedelmességre méltóság és engedelmességi készség.

Jogosnak/jogszerűnek/törvényesnek való, akár közvetett, áttételeken keresztüli elismerés/elfogadás híján tehát a „megfelelés” és az „igazolás” önmagában nem legitimációs problematika. A politikai filozófiai csapdát cselekvésszociológiailag lehet megkerülni azzal, ami a legitimációs elméletek egyik gyengéje: a legitimálás, az igazolás és racionalizálás megkülönböztetésével. A racionalizálást sajátos típusú, ok–okozati összefüggésekre hivatkozó ("azért, mert...") magyarázatnak tekintem, ami természetesen feltételezi azt, hogy az elfogadó fél számára fontos az oksági összefüggések ismerete, és az benne elismerést, elfogadást, igazodást, engedelmességet stb. vált ki, de legalábbis arra ösztönzi őt.

 

Autoritás és legitimitás

 

Legitimációelméletileg az autoritásnak az ad kitüntetett jelentőséget, hogy teoretikusan nagy mértékben tehermentesítheti a legitimáció és legitimitás fogalmait! Legitimáció és legitimitás értelmezési tartománya azért túlterhelt, mint azt láttuk korábban, mert a fogalmaknak ki kell fejezniük azt is, amikor valami bármilyen okból elfogadott vagy elismert, vagy engedelmeskednek neki, tehát nem csak azért, mert törvényes, jogos vagy – jogi értelemben – legitim.

Legitimáció és legitimitás értelmezési tartományát autoritás fogalma azzal tehermentesítheti, hogy reflexív fogalomként, az engedelmességgel és az engedelmességi készséggel együtt, hagyományosan olyan jelentései és értelmezései vannak, amelyeket az autoritást is ignoráló metajurisztikus legitimációs elméletek a legitimáció és legitimitás fogalmába gyömöszölnek bele. Eredeti és máig uralkodónak mondható jelentése alapján az autoritást legáltalánosabban olyan kapacitásnak foghatjuk fel, amellyel képesek vagyunk - a kényszerítő hatalom és a racionális meggyőzés alapjaitól eltérő alapon - önkéntes engedelmességet vagy beleegyezést előidézni. Autoritáselméletileg ilyen „kapacitást” biztosíthat a hatalomhoz való elismert jog vagy a jogcím is, amennyiben a hatalomnak alárendeltek olyan szubjektumnak készek engedelmeskedni, aki a jogosultság kritériumainak megfelel. Legitimációelméletileg a jogosultság kritériumainak megfelelő, és ezért az engedelmességi készség „kapacitásával” rendelkező autoritás: legitim autoritás. Avagy: az autoritás azért legitim autoritás, mert engedelmességi készség „kapacitása” a jogosultság kritériumainak való megfelelésből ered.

A magyar (politikai) legitimációs és hatalomelméletekben, illetve általában a politológiai irodalomban hihetetlenül elhanyagolt téma az autoritás. Amennyire magától értetődő a nyugati, különösen a mainstream angolszász politikaelméletben az autoritás "törvényes vagy jogos hatalom"-ként való meghatározása (authority=lawful or rightful power; authority=legitimate power), annyira hiányzik a magyar legitimációs és hatalomelméletekből autoritás (authority) és hatalom (power) megkülönböztetése, de még az autoritás szerintem vitatható legitimációelméleti értelmezése (autoritás = legitim hatalom) is.[29]

Korábban azt írtam, hogy a legitimáció fogalmának hatalomelméletileg ott van értelme, ahol a hatalom alárendeltjei nem egyszerűen csak engedelmeskednek, önkéntesen engedelmeskednek vagy készek engedelmeskedni, hanem kialakult bennük egy felfogás az engedelmességre „jogossága” vagy „törvényessége” miatt méltó hatalomról.

Az „autoritás” fogalma hatalomelméletileg alkalmas az olyan hatalom fogalmi megragadására, amelynek készek önkéntesen engedelmeskedni. Értelmezésemben, az előbbiekben alapján, a pusztán csak önkéntes engedelmességgel és engedelmességi készséggel övezett hatalom kiesik a legitimitás, még pontosabban a legitim hatalom értelmezési tartományából. Az ortodox-jogi megközelítésben a „legitim hatalom” jogszerűséggel, jogossággal és törvényességgel kapcsolatos fogalom, ami azonban – el kell ismernem – ütközik az „autoritás = legitim hatalom” mára már a politikaelméletben igen elterjedt, bár szerintem igen csak vitatható képletével.

Autoritás- és hatalomelméletileg fontos különbséget tenni a nem a hatalom, illetve a hatalom értelmében vett autoritás között. A probléma azonban ott mélyül el, ahol a magyarországi politikatudomány látóköréből szinte teljesen kiesik az autoritás: az autoritás- és hatalomelméleti irodalomban ismert a „de facto” és a „de jure” autoritás kettőssége. A „de jure” autoritás viszont a maga jogi jellegével – legalábbis első megközelítésben – ütközik az ortodox-jogi értelemben vett legitim hatalommal.[30]

A nyugati politikaelméletekben magától értetődő az autoritásnak „engedelmességhez való jog”-ként (right to be obeyed) vagy "törvényes vagy jogos hatalom"-ként (authority = lawful or rightful power) való meghatározása. Ebben az összefüggésben tehát a "törvényes" és a "jogos" kifejezések nem egyszerűen a hatalom (power) mellékes, esetleges, tőle mereven elválasztható jelzői, még ha lehetségesek is ilyen viszonylatok hatalom és törvényesség között. Inkább kifejezői annak, hogy van olyan hatalomfajta, -típus, -forma, azaz az autoritás, amely lényegét tekintve szintén hatalom (power), viszont olyan hatalom, amelyben a törvényesség és jogosság inherensen jelen van, s amelynek ezért a törvényesség és jogosság mintegy attribuutumai. A szűkebben vett autoritáselméletek közül ki kell emelnem azokat, amelyek - például a szervezetszociológiaiak - az autoritást hatás- és jogkörként, illetve felhatalmazottságként vagy feljogosítottságként értelmezik, és azokat, amelyek - például a politikai filozófiaiak - megkülönböztetik a "de facto" és a "de jure" autoritást. A jogkör és a feljogosítottság, valamint a de jure jelleg miatt autoritás politikaelméleti vizsgálatát analitikusan a power értelemben vett és a politológiában bevett hatalomtól függetlenül is lehetségesnek tartom. Mivel a politikai hatalmat általában intézményesített hatalomként fogja fel a politikatudomány[31], elkerülhetetlen a magyar szaknyelvben a "power"-rel asszociált "politikai hatalom" autoritáselméleti - és ezért gyakran megkerült - vizsgálata, amely megvilágítja, hogy az angolszász politikatudományban miért lehet egymás szinonimája vagy éppen alternatívája a magyarra egyaránt politikai hatalomként fordított "political power" és "political authority".

Az ortodox megközelítés nagy kérdése, hogy milyen összefüggés vagy különbség lehet a jogi jellegű (de jure) autoritás mint hatalom, valamint a jogosnak/törvényesnek elismert és elfogadott, ezért engedelmességre méltónak tekintett és engedelmességi készséggel övezett (legitim) hatalom között, ha az autoritás hatalomelméleti fogalma önmagában hordozza az engedelmességre méltóságot és engedelmességi készséget?

A kérdésre adható és kézenfekvőnek tetsző válasz az, hogy a jogi jellegű „de jure” autoritás feleltethető meg a szintén jogi jellegű „legitim” hatalomnak, azaz – itt és most eltekintve hatalom (power) és hatalom értelmében vett autoritás (authority) közötti különbségtől - a hatalom „legitimitása” és „de jure” volta közé egyenlőségjelet lehet tenni.[32] Ennek részletesebb taglalása már egy másik tanulmány feladata.