Lovászy László

Arccal hátrafelé? avagy hol tart ma az önálló életvitel mozgalma az USA-ban?

A polgárjogi mozgalom

Vitathatatlan és a szakirodalomban elismert, hogy a fogyatékosság kezelésében az Egyesült Államok jár(t) élen, és annak is a nyugati partvidéke. Annak ellenére, hogy nem fogunk kitérni az USA-ban található rendszerre, érinteni fogjuk a legfontosabb jogi normákat, bemutatva az un. önálló életvitel-mozgalom kialakulását és megerősödését. Fontos tudni, hogy a mozgalom elsősorban polgárjogi összefogásként indult, felbuzdulva a fekete bőrű amerikaiak sikerein.

Előjáróban tudni kell, hogy az Egyesült Államokban törvényi szinten a fogyatékos személyek (polgári) jogait – mint kisebbségét - először 1990-ben szabályozták az Americans with Disability Act-ben (ADA)[1]. A törvény megalkotásakor a Kongresszus mint célt három területet jelölt meg: tetszőleges akadályok, valamint az esélyegyenlőtlenségek megszüntetése és a szükségtelen függőség és a nem teljesíthető aktivitás csökkentése.[2]

Ezt megelőzően az 1973-ban elfogadott Rehabilitation Act és annak későbbi módosításai tartalmaztak törvényi rendelkezéseket a fogyatékos emberekre vonatkozóan. A Rehabilitation Act-ben kerültek megfogalmazásra mindazon rendelkezések, amelyek az ADA előtt a fogyatékos személyek integrációját elősegítették, különösen foglalkoztatás terén.[3] Fontos látni azt, hogy a Rehabilitation Act 504-es szakasza[4] lényegében megfelelt az 1964-es Civil Rights Act 601-es anti-diszkriminációs rendelkezésével[5].

Middleton, Rollins és Harley[6] arra mutat rá, hogy az ADA-hoz vezető utat egyrészt az 1964-ben elfogadott un. Polgárjogi Törvény (Civil Rights Act) kövezte ki a Rehabilitation Act-en keresztül. A képet árnyalja, hogy a hetvenes és nyolcvanas években – tehát az ADA-t megelőzően - számos előremutató jogszabály[7] született az USA-ban. Másrészt a súlyosan fogyatékos emberek öntevékeny mozgalma ismertté és támogatottá vált, nem kis mértékben az amerikai feminista mozgalmak sikere, és a vietnami háborúból hazatérő, a háború alatt fogyatékossá vált veteránok miatt[8]. Céljuk az un. önálló életvitel megalapozása és kialakítása volt. Lényege, hogy a fogyatékos embernek legyen lehetőségük választani, hogy ezzel is képes legyenek az életét irányítani és csökkenteni a mindennapi kiszolgáltatottságot. Az ADA tiltja a diszkriminációt a foglalkoztatásban[9], a középületek használatánál[10], közszolgáltatásoknál[11], a szövetségi programok tekintetében[12] és a tömegkommunikációban[13]. 

Két évvel az 1964-es Civil Right Act elfogadása után Jacobus tenBroek, a Berkeley Egyetem politológus professzora - aki egyben a Vakok Nemzeti Szövetségének alapító elnöke volt - megjegyezte, hogy a legfontosabb a közösség általi elfogadottság és a jog: hogy létezzünk. Amikor a professzor megfogalmazta gondolatait, akkor még tetszőlegesen megtagadhatták tőle, hogy repülőre vagy vonatra szálljon, annak ellenére, hogy jegyet váltott. Nem volt jogi védelme akkor sem, amikor ügyeit intézve a bankba vagy étterembe ment.[14]

A Cowell Residence Program[15]

Mielőtt továbbmennénk és rátérnénk az egyesült államokbeli bíró alkotta jogra a téma szempontjából, érdemes a színfalak mögé nézni. Mint ahogy Middleton, Rollins és Harley is utaltak tanulmányukban[16], a fogyatékos emberek érdekében elindult mozgalom valóban a súlyosan fogyatékos polgárok hatékony önszerveződésének, fellépésének köszönhető. A hatvanas évek elején – mint köztudott – az afro-amerikiak úgy érezték, hogy bőrszínűk alapján nem képesek élni jogaikkal és hátrányos megkülönböztetésben részesülnek az élet valamennyi területén, akárcsak a fogyatékos emberek, akik a fogyatékosságuk miatt váltották ki a társadalom ellenérzését.

A hatvanas években az amerikai Berkeley-ből, California államából indult el az önálló életvitel mozgalom. A mozgalom elindítása Ed Roberts nevéhez fűződik, aki 1962-ben beiratkozott a helyi egyetemre. Roberts nemcsak mozgássérült volt, hanem még vastüdőre is szorult súlyos betegsége (postpolio quadriplegic) miatt. Eleinte a Cowell Korházban volt „elszállásolva” a campus területén. A harcias öntudatnak híre kelt és néhány éven belül már tucatnyi súlyos fogyatékkal élő diákja lett az egyetemnek és a kórháznak. Így indult el tehát az un. Cowell Residence Program.

A bővülő diáklétszám azonban nem feledtette azt a tényt, hogy a kórház területét nem hagyhatták el a campuson lévő akadályok miatt. 1970-ben szövetségi segítség révén elindulhatott a Fizikailag Sérült Diákok Programja, melynek célja az volt, hogy a kilenc „alapító atya” kimozdulhasson és a campuson úgy mozoghasson, mint bármely más diák. (Más megfontolása is volt az összefogásnak: a szállásokért fizetendő díjak nagyon magasak voltak, illetve nem voltak átalakítások a hozzáférhetőség szempontjából.)

Bírói gyakorlat fejlődése az USA-ban, néhány esettel illusztrálva

Arra nincs mód, hogy részletesen belemenjünk a bírói gyakorlatba és az egyes eseteket részletesen elemezzük a fogyatékos emberek jogainak érvényesülése, érvényesítése tekintetében, azonban néhány esetre érintőlegesen kitérünk. Pokol szerint egy 1925-ös törvénymódosítás révén a szövetségi Legfelsőbb Bíróság hatalma jelentősen megnőtt, méghozzá úgy, hogy kivették a rendes fellebbezés eljárásból és a testület önállóan határozhatta meg, hogy milyen ügyekben dönt[17]. Ennek eredményeképpen Pokol szavaival élve a szelektálási hatalmukkal élve erősen redukált számú ügyek esetében immáron „átfogó elveket” és „alkotmányos célokat” fogalmazhattak és fogalmaznak meg a bírák, eltávolodva az eredeti törvényszövegtől[18]. Ez pedig nyilván kihatott az alacsonyabb bírói fórumokra is. Így végső soron ahhoz vezetett, hogy igazi alternatívát nyújtott a törvényhozói és az elnöki hatalommal szemben a jog területén. Ehhez kapcsolódóan fontos megjegyezni, hogy épp Bagenstos szerint Ruth Bader Ginsburg[19] bíró, aki korábban a nők jogainak a védelmezője volt az 1970-es években és jelenleg a Legfelsőbb Bíróságon a fogyatékos embereket érintő ügyekben fogalmaz meg markáns véleményt, azt az álláspontot képviseli, hogy a bíróságok komoly szerepet töltenek be a társadalom formálásában, és a bíráknak részt kell venniük egy un. társadalmi dialógusban[20]. 

            A szakirodalom szerint kimutatható, hogy a jelenlegi bírói gyakorlat nem egységes, sőt ellentmondásos, különösen az utóbbi évek döntéseit alapul véve. A következőkben néhány és sokat vitatott ítéletre térünk ki.

1998-ban a szakirodalom szerinti első jelentősebb és az ADA kapcsán hozott ítéletben egy tünetmentes HIV fertőzött ügyében[21] született döntés. A Bíróság úgy értelmezte a törvényt, hogy - tekintettel arra, hogy a HIV fertőzés az illető szaporodási tevékenységének teljességét súlyosan befolyásolja - fogyatékosnak tekintendő a tünetmentes, ám beteg ember. Ezzel szemben egy évvel később, 1999-ben a Legfelsőbb Bíróság napirendre tűzte magának a fogyatékosság definíciójának kérdését. Ennek lényege annak feltárása volt, vajon szükséges-e annak vizsgálata, hogy rendelkezésre állnak-e megfelelő módszerek annak meghatározására, hogy egy adott személy fizikai vagy értelmi sérülése korlátozza-e a teljes értékű élet megélését.

Egy évvel később azonban a Bíróság úgy döntött Karen Sutton és Kimberly Hinton testvérek ügyében[22], hogy az ikerpár nem áll az ADA hatálya alatt, mert rövidlátásuk megfelelő lencsékkel korrigálható, annak ellenére, hogy pilótának már nem felelnek meg a United Airlines-nál.

Tehát a két eset közötti különbség konklúziójaként az szolgálhat, hogy a fogyatékosság mibenléte a korrigálási lehetőség mértékében áll. Végeredményben és végül is – még ha ellentmondásosan - a súlyosan fogyatékos emberekre fókuszált a Bíróság. A kritikusok szerint ez egyben az orvosi szempontok erősödését jelenti, hiszen személyben rejlő tulajdonságra utal és nem az igazságtalan és ésszerűtlen társadalmi környezetre helyezi a hangsúlyt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a Bíróság gyengítette az ADA és a többi, polgárjogi törvény - így az 1964-es Civil Rights Act - közötti mellérendelt viszonyt, legalábbis a koncepcióját tekintve, azaz gyengült a társadalmi igazságtalanság tényezője. Az alacsonyabb fokú bíróság gyakorlata[23] azt mutatja, hogy csak az minősül fogyatékosnak a fizika és értelmi sérültek közül, aki a mindennapi, azaz tulajdonképpen az önálló életvitelében[24] lényegesen akadályozva van. Már megjelent a „ténylegesen”[25] fogyatékos személy fogalmának használata egy konkrét ügyben[26].

            Egy évvel később újabb ügy került az érdeklődés középpontjába. 1999-ben a Legfelsőbb Bíróság úgy ítélte meg, hogy a munkaadónak nagy szabadsága van az ADA hatályával szemben. A Kirkinburg kontra Albertson ügyben[27] a munkáltató azért bocsátotta el sofőrjét, mert kiderült, hogy csak az egyik szemére lát és ez kizáró ok a teherautó vezetőkre vonatkozó szövetségi szakmai biztonsági szabályok szerint. A Bíróság úgy ítélte meg - annak ellenére, hogy a munkáltató nem vizsgálta a munkavállaló alkalmasságát - helyesen járt el a vállalat, hogy csupán a szövetségi szinten hozott szabályt vette figyelembe, bármennyire is ésszerű(tlen) volt a szabály.

            A szakirodalom az 1999-es un. Olmstead-ügyet[28] kezeli a legjelentősebb esetnek az ADA kapcsán, méghozzá pozitív bázisként kiindulva és minden további ítéletet ennek függvényében vizsgál. A határozat szerint az államok megfelelő feltételek esetén kötelesek biztosítani az értelmi sérült személyeknek nyújtandó szolgáltatásokat. A fogyatékos emberek szükségtelenül az intézetekben való továbbtartása szintén megvalósítja a diszkriminációt és megsérti az ADA II. Címében foglaltakat. Az ítélet jelentőségét a szakirodalom a Brown v. Board of Education-hoz méri[29], ahol 1957-ben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az (faji alapon – L.L.) elkülönített oktatási intézmények lényegüknél fogva egyenlőtlenek, tehát alkotmányellenesek. Lényegében ennek a döntésnek köszönhetően indult meg az amerikai feketék civiljogi mozgalma az USA-ban.

A Garrett v. University of Alabama-ügy[30] szintén döntő jelentőségű, de negatív módon. Ebben az esetben a bíróság azt mondta ki, hogy a Kongresszus nem követelheti meg a tagállamoktól, hogy ésszerű körülményeket („reasonable accommodiation”) biztosítsanak a fogyatékos munkavállalóik részére, akkor sem ha az adott állam a múltban megkülönböztette őket a foglalkoztatás terén[31]. Ez szöges ellentétben az Olmstead-ügyben kialakított állásponttal, illetve az ADA egyes, az államokra is vonatozó rendelkezéseivel[32]. Fügefalevélként a bíróság – többek között - azt az érvet hozta fel, hogy álláspontja szerint – ellentétben az Olmstead-ügynél elfoglalt állásponttal - nem bizonyított, hogy a múltban „alkotmányellenes diszkrimináció” történt volna a fogyatékos személyekkel szemben[33].  Pevsner szerint az ADA és az utóbbi idők ítéletei alapján úgy tűnik, hogy a Legfelsőbb Bíróság a Kongresszus mögött kullog[34], már ami a fogyatékos emberek jogi védelmet illeti. Ez azonban nem mondható általános tendenciának, hiszen az 1960-as évektől éppen maga a Legfelsőbb Bíróság játszott aktív szerepet a társadalom alakításában más kisebbségi csoportok, például az afro-amerikaiak esetében.

Külön esszé témája lehetne az ADA-ban megjelenített „reasonable accommodation” taglalása, különös tekintettel az Európai Unió 2000/78/EK irányelvére, ezért erre itt nem fogunk kitérni.

Jelenlegi helyzet Amerikában

Az ADA elfogadását követő hat év eltelte után meglepő dolog történt Kaliforniában: az 1996. novemberi választásokon úgy döntöttek a szavazók, hogy nem támogatják a hátrányos helyzetűek negatív megkülönböztetése elleni politikai irányelvek alkalmazását (Middleton, Rollins, Harley). Mára gyakorlatilag nagy kérdés lett, hogy merre lép tovább a fogyatékos személyek jogainak alakulása, tekintettel arra, hogy az aktivista bíráskodás kora már az USA-ban is lecsendesülőben van. Erre a legjobb példa a Toyota Motor Mfg. V. Williams-ügy, ahol – a kritikusok szerint - az amerikai Legfelsőbb Bíróság egy újabb és különösen ellentmondásos ítéletet hozott 2002. januárjában. Az ítéletet megelőző perben a vita tárgya az volt, hogy a felperes valóban fogyatékos és a munkáltató valóban megtett-e mindent a felperes javára. A felperes ínsorvadásban (carpal tunnel syndrome[35]) szenvedett, amikor a Toyota gyárban egy futószalag melletti munkásként dolgozott. A cég a felperes kérésére áthelyezte a festőrészlegbe ellenőrként, ahol 3 éven keresztül kitűnően megfelelt. Azonban a cég újabb, más jellegű munkával bízta meg a felperest, amikor is fájdalmai kiújultak, és követelte az ésszerű körülmények (reasonable accommodation) biztosítását. A Toyota nem értett egyet a felperes által követelt eljárással. Végül a felperes egy idő után nem járt be dolgozni, amiért a cég felmondta a munkaszerződést.

A Bíróság egyhangúlag úgy ítélte meg, hogy amennyiben a felperes Ms. Williams képes például fogat mosni, fürdeni és egyes házimunkákat elvégezni, akkor nincs lényegesen korlátozva – bár a Bíróság nem használta ezt a kifejezést, de lényegében: - az önálló életvitelében[36] az ADA § 12102(2) alapján[37]. A Bíróság hozzátette, hogy a fogyatékosságnak nagyon súlyosnak kell lennie, amely központi és negatív módon befolyásolja az adott személy mindennapi életét, hozzáfűzve, hogy mindez hosszú távon, illetve állandó jelleggel[38] történik. Ez lényegében a 22-es csapdáját hozhatja, mert ha valaki bebizonyítja, hogy van olyan fogyatékos, hogy az ADA hatálya alá kerüljön, akkor a munkáltató joggal hivatkozhat arra, hogy nem tud, illetve a költségek miatt nem várható el tőle, hogy ésszerű körülményeket biztosítson fogyatékos dolgozója számára.

            Végül ahogy Bagenstos megjegyzi, csínján kell bánni a jogok alkalmazásával és a pereskedés vezetésével. Összefüggést lát aközött, hogy a 70-es években megindult a fogyatékos – különösen az értelmi sérült - személyek „kihozatala” a „szükségtelen intézményesítés” elleni harc jegyében[39] az intézetekből (kórházakból), ámde mára szignifikáns növekedés következett be fogyatékos személyek számában a hajléktalan és bebörtönzöttek között.[40]