Mészáros Ádám

 

 

A SZEMÉLYES TULAJDONSÁGOK TANA A MAGYAR BÜNTETŐJOGBAN

 

 

 

            A személyes tulajdonságok tana egyike a büntető anyagi jog legproblematikusabb területeinek. E kérdéskör lényegében arra vonatkozik, hogy a bűncselekménnyel érintett személyek[1]egyikét jellemző személyes tulajdonság vagy körülmény hatással van-e, és ha igen, mennyiben az extráneus elkövetők büntetőjogi felelősségére. Mivel a kérdés megválaszolására a hatályos Büntető törvénykönyv nem nyújt semmilyen eligazítást, ezért merül fel a személyes tulajdonságok problematikájának elvi igényű rendezése. Ennek során több alapvető kérdés tisztázása, illetve több megkülönböztetés tétele válik szükségessé.

 

Korábban a Csemegi kódex [74. §], a Btá. [28. §], és az 1961. évi V. törvény [15. §] kifejezett rendelkezést tartalmazott a személyes tulajdonságokért való felelősség rendezésére. Ennek ellenére sem állítható azonban, hogy akár a tudományban, akár a bírói gyakorlatban egyetértés uralkodott volna e tekintetben[2]. Így bár a visszaesői minőséget általánosan olyan tisztán személyes minőségnek tekintették, amely csak annak a felelősségét érinti, akit jellemez[3], találni olyan ítéletet, amelyben a bíróság az elkövetőt az 1961. évi V. törvény azon rendelkezése alapján, hogy „több elkövető esetén […] az a körülmény, amelynél fogva valamelyikükre súlyosabb büntető rendelkezést kell alkalmazni, más elkövetőre akkor hat ki, ha erről az elkövetéskor tudott”, azért vonták felelősségre visszaesőként elkövetett lopás miatt, mert tudott társa visszaesői minőségéről[4].

Jelenleg hazai viszonylatban a hatályos Büntető törvénykönyv nem tartalmaz rendelkezést a kérdésről, és a hazai büntetőjog-tudomány képviselői is hallgatnak a személyes tulajdonságok tanáról, csupán Földvári József jegyez meg annyit, hogy a törvényben értékelt minden minősítő vagy privilegizáló körülmény csak annak az elkövetőnek a cselekményét minősíti, akinél fennáll[5].

Európai viszonylatban ellentét figyelhető meg a két jelentős kontinentális jogrendszertípus, a germán (német) és a latin (francia) megoldásai között, mindkettőre jellemző azonban a tradicionális megoldások érvényesülése. Németországban az StGB a XIX. századtól kezdődően tartalmazott rendelkezést a személyes körülményekről[6], és az oszthatatlanság[7] mellett tört lándzsát, míg a francia bírói gyakorlat a Code pénal külön törvényi rendelkezése hiányában[8] az oszthatóság[9] mellett foglalt állást. A jelen hatályos európai büntető törvénykönyveket tekintve az állapítható meg, hogy tradicionálisan nem tartalmaz rendelkezést a személyes tulajdonságok rendezésére a francia és a belga Code pénal[10], ezzel szemben tartalmaz a német, az osztrák és a svájci[11]. Ez utóbbi országok büntető törvénykönyvei általános szabályként azt fektetik le, hogy azok a személyes tulajdonságok vagy körülmények, amelyek a cselekményt bűncselekménnyé minősítik, illetve a büntethetőséget enyhítik vagy fokozzák, csak annak a tettesnek, felbujtónak vagy bűnsegédnek számíthatók be, akire vonatkoznak[12].

 

 

1. ELMÉLETI ALAPOK

 

1.1. A személyes tulajdonságok fogalma

 

 

            A személyes tulajdonságok tanának vizsgálata során előbb e tulajdonságok fogalmát szükséges meghatározni. Személyes tulajdonságok vagy körülmények (viszonyok) alatt a továbbiakban az ember személyében rejlő, attól elválaszthatatlan tulajdonságait, illetve más személyekhez vagy dolgokhoz fűződő viszonyát értjük. Ilyen személyes tulajdonság például a visszaesői minőség, a különböző motívumok vagy célzatok, mint például a nyereségvágy, az aljas indok, stb; személyes körülmény (viszony) pedig például az egyeneságbeli rokonság, vagy a gondozási kötelezettség. A továbbiakban a két fogalmat azonos érteleműként kezeljük, tekintettel arra, hogy hatásukat tekintve valójában nincs közöttük különbség[13].

 

 

1.2. A személyes tulajdonságok osztályozásának szempontjai

 

 

A személyes tulajdonságokon belül korábban több szempontból tettek különbséget. Csemegi Károly a kérdéskört a tettesi túllépés (excessus) kapcsán tárgyalta, és azt vallotta, hogy amennyiben az adott körélmény ún. kvantitatív személyes viszony (pl. visszaesői minőség), ez csak arra az elkövetőre gyakorol hatást, akinél fennáll, így a felbujtó nem felel a súlyosabb bűncselekményért akkor, ha tud az általa felbujtott tettes visszaesői minőségéről[14]. Ismeretes volt a teljesen személyhez tapadó – vagy alanyi (qualitates personae inhaerentes) személyes körülmények, mint például a már említett visszaesői minőség, illetve a tárgyiasult – vagy tárgyi (qualitates delicto inhaerentes) (személyes) körülmények[15], mint például a szolgálati viszony a lopásnál, megkülönböztetése is[16].

A személyes tulajdonságok hatásával kapcsolatban korábban  az ún. osztható és oszthatatlan körülmények elkülönítését alkalmazták, az előbbi alatt azokat értve, amelyek kihatnak azon elkövetők felelősségére is, akik nem rendelkeztek ilyen tulajdonsággal, az utóbbi alatt pedig azokat, amelyek csak és kizárólag annak a felelősségét érintették, akinél fennálltak. Általában a teljesen személyhez tapadók oszthatatlannak, a tárgyiasult (vagy a bűncselekmény elkövetéséhez eszközül szolgáló) körülmények oszthatónak minősültek, azonban az egyes tulajdonságok besorolása és megítélése korántsem volt problémamentes. Ellentétes megoldásokkal ugyanis mind a tudományban, mint a gyakorlatban lehet találkozni. A Curia egy esetben kimondta, hogy az extráneus nem a gyermekölés, hanem szándékos emberölés miatt felel[17](oszthatatlanság), azonban szintén e bírói fórum más esetben úgy döntött, hogy a gyermekölésnél az extráneus segéd is ebben bűnös[18](oszthatóság).

A tudományban Wlassics Gyula csak a szülő nő viszonylatában látta megállapíthatónak a privilegizált esetet, később Angyal Pál arra utalt, hogy általánosan elfogadottá vált az, hogy az enyhébb büntetés csak az anyát éri[19]. Ennek ellenére Fayer László továbbra is ezzel ellentétes álláspontot képviselt[20]. Később Vámbéry Rusztem szintén a szülő nő személyes minőségének oszthatatlansága mellett foglalt állást[21]. Hasonló volt a helyzet a hivatali viszonnyal is. Ezt általában osztható körülménynek tekintették, azonban találni olyan döntést, amely szerint a nem közhivatalnok, aki a személyes szabadság megsértését közhivatalnokkal együttesen követte el, a személyes szabadság magánszemély általi megsértésében bűnös[22].

A továbbiakban e besorolási bizonytalanság – nevezetesen amiatt, hogy ugyanazon körülmény osztható vagy oszthatatlan volta a körülmény tényállási szintje, illetve a bűncselekmény szereplőjének személye szerint változhat[23] – nem alkalmazzuk az osztható – oszthatatlan megkülönböztetést[24], hanem a személyes körülmények miatti felelősség kérdését több vizsgálati szinten elemezzük.

 

            A további vizsgálat során szükség lesz bizonyos előzetes ismeretekre, illetve előfeltevésekre, amelyek egyes alapelvi követelményeket, a minősítő körülmények rendszerét, végül bizonyos egység – többségtani ismereteket érintenek.

 

 

1.3. Alapelvi követelmények

 

 

            A személyes körülményekért való felelősség kérdésének megoldásához elsőként azokat a büntetőjogi alapelveket szükséges megjelölni, amelyekre a későbbiekben támaszkodni lehet. Ezek közül az első az egyéni bűnösségen alapuló felelősség elve, amelynek értelmében a bűncselekmény elkövetésében közreműködők közül minden elkövető a saját bűnössége szerint büntetendő, tekintet nélkül a többi elkövető bűnösségére. A következő alapelv az egyéni tettfelelősség elve, amely azt követeli meg, hogy minden elkövető a saját cselekményéért tartozzon felelősséggel. Az utolsó említést igénylő elv az in dubio mitius elve, amely a jogszabályi bizonytalanság esetén az elkövetőre kedvezőbb értelmezés követelményét, illetőleg az elkövetőre hátrányosabb értelmezés tilalmát fogalmazza meg.

 

 

1.4. A részesség járulékossága

 

 

            A részesség járulékos felelősségi forma: a részesi alakzatok megvalósulásához megfelelő tettesi alapcselekmény szükséges. E tettesi alapcselekménnyel szemben alapvetően azt a követelményt kell támasztani, hogy (legalább kísérleti szakig juttatott) szándékos bűncselekménynek minősüljön. Ezen túl azonban nem szükséges az, hogy a tettes és a részes cselekménye szükségképpen azonos törvényi tényállás alá tartozzon, azaz nincs akadálya annak, hogy a tettes és a részes eltérő bűncselekmény miatt tartozzon felelősséggel (így például a tettes mennyiségi túllépése esetén). A továbbiakban erre a megállapításra is támaszkodni fogunk. Ezzel szemben a társtettesi elkövetői alakzathoz – amely szintén járulékos elkövetői alakzat, mivel ennek megvalósulásához is szükség van egy másik elkövető tettesi alapcselekményéhez – az szükséges, hogy a társtettesek cselekménye azonos alaptényállás alá illeszkedjen.

 

 

1.5. A minősítő körülmények rendszere

 

 

            A törvényi alaptényálláshoz képest minősítő és privilegizált tényállásokat lehet megkülönböztetni. A büntetőjogi felelősség szempontjából – főleg az elkövetők témakörében – a minősítő körülmények rendszere bír különösebb jelentősséggel, ezért erre kell kitérnünk részletesebben. A teljesség kedvéért említendő meg, hogy a privilegizált tényállásokon belül különbséget lehet tenni aszerint, hogy az szubjektív alapú (lásd az erős felindulásban elkövetett emberölés esetén a méltányolható okból származó erősen felindult állapot), avagy objektív alapú (lásd például a visszaélés lőszerrel esetén a csekély mennyiség) ismérv-e.

            A minősítő körülmények tekintetében alapvetően három csoportot lehet megkülönböztetni, és mindegyik esetében eltérően alakul a miattuk való felelősségi követelmény.

 

a) Amennyiben a bűncselekmény minősítő körülménye tényállástani szempontból eredményt képez, az ezért való felelősségre a Btk. 15. §-a tartalmaz rendelkezést. Eszerint az elkövető akkor felel a minősítő eredményért, ha arra legalább a gondatlansága kiterjed. Önálló tettesi minőség esetén ez a szabály egyértelmű, azonban – és ezzel a későbbiekben részletesebben foglalkozunk – nem ilyen egyértelmű a társtettesi és a részesi alakzatok szempontjából. Elöljáróban azt indokolt ehelyütt lefektetni, hogy de lege lata a társtettesség és a részesség fogalmából az következik, hogy kizárt ezen elkövetői alakzatok megállapítása a gondatlan minősítő eredmény tekintetében, lévén mindkét elkövetői kör szándékos bűncselekményt tételez fel.

 

b) Ha a bűncselekmény minősítő körülménye az eredményen kívüli egyéb objektív ismérv, az ezért való felelősséghez az szükséges, hogy az elkövető szándéka ezt átfogja. Itt tehát nem elegendő az elkövető gondatlansága ezen körülmény tekintetében. Ez természetesen azt jelenti, hogy a társtettes és a részes is felelősséggel tartozhat az ilyen minősítő körülmény miatt, amennyiben szándéka azt átfogja.

 

c) Végül a minősítő körülményeken belül meg lehet különböztetni az előbbi két kategórián kívül eső, az elkövető, illetve a passzív alany személyéhez kapcsolódó szubjektív ismérveket. Ilyen például az elkövető viszonylatában a már említett nyereségvágy, illetve az elkövetők felelősségét érintő, az elkövetőhöz és a passzív alanyhoz egyaránt kapcsolódó azon körülmény, ha az erőszakos közösülés tekintetében a sértett az elkövető nevelése alatt áll [Btk. 197. § (2) bek. a) pont], vagy például tisztán a passzív alanyhoz kapcsolódóan annak hivatalos személyi minősége a hivatalos személy ellen elkövetett emberölés [Btk. 166. § (2) bek. e) pont] esetében. Az ilyen szubjektív alapú minősítő körülményekért való felelősség kérdését tesszük a továbbiakban vizsgálat tárgyává.

 

 

1.6. Egység – többségtani összefüggések

 

 

            A személyes körülményekért való felelősség részletes vizsgálata előtt végül az ún. önállótlan részcselekmény (vagy büntetlen előcselekmény[25]) kategóriájáról kell röviden szólt ejteni, tekintve, hogy ez adott esetben a megoldás alapjául szolgálhat. E fogalom a látszólagos anyagi halmazat körében ismeretes, azaz amikor az elkövető kettő vagy több cselekménye látszólag több bűncselekményi diszpozíció keretei közé illik, azonban az egyik megállapítása kizárja a többi megállapítását. Az ilyen több diszpozíciószerű (tényállásszerű) cselekmény közül önállótlan részcselekménynek az minősül, amely az ugyanabban a bűncselekményben in abstracto a kevésbé jelentős támadást jelenti a jogi tárgy ellen. Így általánosan elfogadott, hogy amennyiben az elkövető előbb felbujtóként, majd társtettesként is közreműködik ugyanabban a bűncselekményben, csak a társtettesi minőségét kell megállapítani, felbujtói magatartása önállótlan részcselekményként nem alapoz meg büntetőjogi felelősséget. Szintén ez áll a bűnsegély és a felbujtás viszonylatában.

 

 

1.7. A vizsgálat módszere

 

 

            A személyes tulajdonságok vizsgálata során nincs olyan törvényi rendelkezés, amely támpontul szolgálhatna, ezért különösen fontossá válik többfajta és több szintű megkülönböztetés tétele. Mindezek során abból indulunk ki, hogy büntetőjogi relevanciával bíró személyes tulajdonság vagy körülmény alapvetően a bűncselekmény passzív alanya, a tettes és a részes oldalán merülhet fel. Ezen túl különbséget lehet tenni abból a szempontból, hogy a személyes körülmény alaptényállási elemként, avagy minősítő, illetőleg privilegizált tényállási elemként nyert-e szabályozást. Végül különbség tehető e körülmények jogi természete szerint, nevezetesen, hogy a bűncselekmény fogalmát érintő tulajdonságról van-e szó, avagy csupán ún. másodlagos büntethetőségi akadályról. Mindezen szempontok több helyen metszhetik egymást, azonban korrekt vizsgálatra csak ezek mentén kerülhet sor.

 

 

2. A PASSZĺV ALANYHOZ FŰZŐDŐ SZEMÉLYES TULAJDONSÁGOK

 

 

            A bűncselekmény passzív alanyához fűződő személyes tulajdonságokkal kapcsolatban azt lehet megállapítani, hogy azok általában egyszersmind szoros kapcsolatban állnak a tettes személyes tulajdonságával. Így például a kiskorú veszélyeztetésének [Btk. 195. § (1) bek.] passzív alanya csak olyan kiskorú lehet, aki a tettes nevelése, felügyelete stb. alatt áll, azonban a kiskorú nevelésére, felügyeletére stb. való kötelezettség egyben a tettes személyes tulajdonsága is. Ezzel az esetkörrel voltaképp a tettes személyes tulajdonságainak vizsgálata során foglalkozunk.

            Előfordul azonban, hogy a passzív alany személyes tulajdonsága nem áll egyszersmind kapcsolatban a tettessel. E tekintetben szükséges további vizsgálatot folytatni.

 

a) Ha a passzív alany személyes tulajdonsága alaptényállási elem, akkor e nélkül a körülmény, mint tényállási elem nélkül, nem valósul meg az adott bűncselekmény, azaz a passzív alany személyes tulajdonsága egyaránt érinti a „tettes” és a „részes” felelősségét is. Így például a megrontás 201. § (1) bekezdésének első fordulata esetén, amelyhez az szükséges, hogy a tettes 14. életévét be nem töltött személlyel közösüljön, nyilvánvaló, hogy amennyiben a passzív alany betöltötte az e bűncselekmény megvalósulásához szükséges életkort, úgy e bűncselekmény nem valósul meg, így emiatt nincs elkövetői felelősség.

 

b) Ha a passzív alany személyes tulajdonsága minősítő körülmény, akkor a bűncselekmény elkövetői részéről az emiatti felelőssé váláshoz az szükséges, hogy szándékuk átfogja e minősítő körülmény megvalósulását (a gondatlanság itt egyik elkövető részéről sem elegendő, lévén e körülmény nem eredmény). Így például a hivatalos személy ellen elkövetett emberölés [Btk. 166. § (2) bek. e) pont] esetén a tettes és a részes akkor tartozik felelősséggel e minősítő körülményért, ha szándékuk (egyenként) kiterjedt a hivatalos személy megölésére.

 

 

 

3. A TETTESHEZ FŰZŐDŐ SZEMÉLYES KÖRÜLMÉNYEK HATÁSA A TÁRSTETTESRE ÉS A RÉSZESRE

 

 

3.1. A személyes körülmény jogi természete

 

 

            A tetteshez kapcsolódó személyes körülmények jogi természetük szerint lehetnek jogellenességet, illetve bűnösséget kizáró okok, illetőleg másodlagos büntethetőségi akadályok.

 

3.1.1. A tetteshez kapcsolódó jogellenességet kizáró okok

 

Amennyiben a tettes személyéhez kapcsolódó jogellenességet kizáró ok áll fenn, a tettes cselekménye jogellenesség hiányában nem minősül bűncselekménynek. Így a társtettesség megállapításához hiányzik az a feltétel, hogy a társtettesek mindegyike önmagában fogalmilag bűncselekményt valósítson meg, a részesség létrejöttéhez pedig hiányzik a tettesi alapcselekmény. A jogellenességet kizáró jogos védelem szempontjából extráneus elkövető (ha például túllépése folytán bűncselekményt követ el) vagy önálló tettesként, vagy a súlyosabb bűncselekményre irányuló előkészület (felhívás) miatt felelhet, de nem társtettesként és nem részesként[26]. Szabályként tehát az állapítható meg, hogy ilyen esetben a személyes körülmény csak annak az elkövetőnek a felelősségét érinti, akinél fennáll.

 

3.1.2. tetteshez kapcsolódó bűnösséget kizáró okok

 

 

Bűnösséget kizáró okok esetén megfelelő tettesi bűncselekmény hiányában szintén nem valósul meg sem társtettesség, sem részesség. A bűnösséget olyan komplex fogalomnak tekintjük, amelynek eleme a gyermekkor is. Így amennyiben az objektíve tényállásszerű cselekményt kifejtők közül az egyik elkövető gyermekkorú, nem létesül társtettesség, hanem a megfelelő életkorú elkövető önálló tettesként tartozik felelősséggel. Amennyiben az elkövető gyermekkorú személyt használ fel bűncselekmény elkövetésére, az általánosan elfogadott álláspont szerint nem részese lesz az elkövetett bűncselekménynek, hanem közvetett tettese. Tehát a bűnösséget kizáró okok esetén is az állapítható meg, hogy az csak annak a büntetőjogi felelősségét érinti, akinél fennáll, az extráneus elkövető – bár más elkövetői minőségben, de – továbbra is felelősséggel tartozik.

 

 

3.1.3. tetteshez kapcsolódó másodlagos büntethetőségi akadály

 

 

Végül a tettes személyéhez kapcsolódhat ún. másodlagos büntethetőségi akadály, mint például a tettes halála. Ezen okokkal kapcsolatban azt kell kiemelni, hogy fennállásuk nem érinti a bűncselekmény fogalmi szintű megvalósulását, így mind az extráneus társtettes, mind az extráneus részes felelőssége – ugyanazon címen – fennmarad. Az egyedüli kivételt az elkövetői minőség változatlansága alól a redukált önálló tettesség esete jelenti, amikor a társtettesek egyike az eredetileg szándékolt bűncselekmény eredményét önként elhárítja. Ilyenkor a társtettesség felbomlik, és az önkéntesen visszalépő az általa megvalósított maradék-bűncselekmény, míg az extráneus az eredetileg szándékolt bűncselekmény kísérletének önálló tetteseként tartozik felelősséggel[27].

 

3.2. A személyes körülmény tényállási szintje

 

 

            A tettes oldalán fennálló személyes körülményeket a törvény az alaptényállás elemeként, avagy minősítő (privilegizáló) körülményként szabályozhatja.

 

 

3.2.1. A tettes személyes körülménye mint alaptényállási elem

 

 

 Ez tulajdonképpen a különös bűncselekmény (delictum proprium) esete, amikor is a bűncselekmény miatti tettessé váláshoz bizonyos személyes kvalifikáltság fennállása szükséges. A különös bűncselekmények két változatának megfelelően a további vizsgálatot is ketté kell bontani.

 

a) Az ún. sajátképi különös bűncselekményekre az jellemző, hogy a tettessé váláshoz szükséges személyes kvalifikáltság (körülmény) a bűncselekmény megvalósulásának feltétele (a bűncselekmény ún. konstitutív ismérve). E nélkül a körülmény nélkül tehát semmilyen bűncselekmény nem valósul meg. Erre szolgálhat például a vérfertőzés bűntette [Btk. 203.§ (1) bek.], ahol az egyeneságbeli rokonság a tettessé válás feltétele, és e körülmény hiányában pusztán a közösülés vagy fajtalanság megvalósítása nem képez bűncselekményt. Tehát csak abban az esetben valósul meg bűncselekmény, és tekinthető az elkövető tettesnek, amennyiben az elkövetési magatartás kifejtésén túl rendelkezik a megkívánt személyes kvalifikáltsággal.

 

b) Nem sajátképi különös bűncselekményről akkor beszélünk, ha a tettessé váláshoz szükséges személyes kvalifikáltság nem általában a bűncselekmény megvalósulásának a feltétele, hanem a bűncselekmény minősítését meghatározó körülmény. Az ilyen bűncselekményekre az jellemző, hogy van egy közönséges (tehát bárki által elkövethető) párjuk, és a személyes kvalifikáltság fennállása vagy hiánya dönti el, hogy – az elkövetési magatartás kifejtésével – melyik bűncselekmény valósul meg. Erre szolgálhat példaként a bántalmazás hivatalos eljárásban vétsége [Btk. 226. §], illetve a tettleges becsületsértés vétsége [Btk. 180. § (2) bek.], vagy a lopás [Btk. 316. §] és a sikkasztás eltulajdonításos fordulata [Btk. 317 §].

A személyes tulajdonságok területének talán a legproblematikusabb kérdése az, hogy ki lehet társtettese a delictum propriumnak, illetve hogy milyen bűncselekmény miatt és milyen elkövetői minőségben kell felelősségre vonni a nem sajátképi különös bűncselekmény elkövetési magatartását kifejtő, de a szükséges személyes kvalifikáltsággal nem rendelkező elkövetőt. Ez utóbbi megoldását az előzőből vont egyfajta dedukcióval kaphatjuk meg, ezért előbb azt vizsgáljuk meg, hogy ki lehet társtettese a delictum propriumnak.

 

 

3.2.2. Elkövetői minőség a delictum propriumban

 

 

A. Arra vonatkozóan, hogy a delictum proprium társtettese ki lehet, a mai magyar büntetőjogban két megoldás érvényesül.

 

I. Wiener A. Imre szerint amennyiben csak a természetes vagy jogi tulajdonsággal rendelkező személy képes tényállási elemet megvalósítani, akkor a bűncselekmény társtettese csak ilyen személy lehet. Amennyiben viszont a személyes tulajdonsággal nem rendelkező személy is megvalósíthat tényállási elemet, akkor az ilyen személy is lehet társtettes[28]. Ebből következően adott esetben az is lehet társtettese a delictum propriumnak, aki nem rendelkezik a tettességhez szükséges személyes kvalifikáltsággal.

Ezzel az állásponttal szemben az hozható fel, hogy következetes érvényesítése során arra kellene jutnunk, hogy adott esetben az egyenesági rokonok fajtalanságába bekapcsolódó extráneus személyt a vérfertőzés társtettesének[29] kellene tekinteni, mivel tényállási elemet (fajtalankodást, mint elkövetési magatartást) ő is képes kifejteni. Ez a megoldás az általános jogérzet szerint sem elfogadható (valószínű a szerző sem tartaná annak), ennek oka pedig végső soron az, hogy a vérfertőzésnek nem lehet tettese, és így társtettese sem az, aki nem rendelkezik a tettességhez szükséges személyes kvalifikáltsággal. Amennyiben pedig erre a következtetésre jutunk, úgy az alapvetésül állított tétel dől meg.

 

II. Nagy Ferenc abból indul ki, hogy a társtettesség is tettesség, ebből következően a társtetteseknek is rendelkezniük kell a tettességhez szükséges személyes kvalifikáltsággal[30]. A tettessé váláshoz tényállásszerű elkövetési magatartás kifejtését követeli meg, a tettességhez szükséges ismérveket pedig a tényállás elemei (az objektív és szubjektív tényállási elemek között) között helyezi el. Ez a követelmény egyaránt támasztható a sajátképi, illetve a nem sajátképi különös bűncselekményekkel szemben is.

 

III. Részünkről a delictum propriumban való társtettessé váláshoz ez utóbbi eredmény fogadható el. Gondolatmenetünk lényege, hogy a társtettesség is az általános tettesfogalom hatálya alatt áll. Az általános tettesfogalom értelmében azok az elkövetők minősülnek minden körülmény között tetteseknek, akik fogalmilag bűncselekményt követnek el oly módon, hogy annak törvényi tényállásának objektív elemei közé tartozó cselekményt valósítanak meg, és rendelkeznek a tettességhez szükséges ismérvekkel (objektív tényállásszerűség). A különös bűncselekmények esetén tehát csak azt (azokat) lehet (társ)tettesnek tekinteni, aki(k) rendelkez(nek) a tetteséghez szükséges személyes kvalifikáltsággal. Így az egyenesági rokonok fajtalanságába bekapcsolódó extráneus nem tekinthető társtettesnek, tekintve hogy nem áll az általános tettesfogalom hatálya alatt. Ez az elkövető adott esetben pszichikai bűnsegédként vonható felelősségre, amennyiben bizonyítást nyer, hogy erősítette az egyenesági rokonok fajtalanságát. A részesség megvalósulásához ugyanis nem szükséges az, hogy a részes bármiféle személyes kvalifikáltsággal rendelkezzen, így az egyenesági rokonok fajtalanságára felbujtó, vagy ahhoz segítséget nyújtó elkövető a vérfertőzés részeseként tartozik felelősséggel.

Mindebből az következik, hogy a sajátképi különös bűncselekmények esetén a tettes személyes kvalifikáltságának fennállása vagy hiánya meghatározza a részes büntetőjogi felelőségét. A sajátképi különös bűncselekmény elkövetési magatartását kifejtő elkövető a tettessé váláshoz szükséges személyes kvalifikáltság hiányában sem (társ)tettesként, és pusztán az elkövetési magatartás kifejtésének ténye miatt részesként sem tartozik felelősséggel. Bonyolultabb és szerteágazóbb annak a kérdésnek az eldöntése, hogy a nem sajátképi különös bűncselekmény elkövetési magatartását kifejtő, de a delictum proprium vonatkozásában megkövetelt személyes kvalifikáltsággal nem rendelkező személy milyen bűncselekmény miatt és milyen elkövetői minőségben tartozik felelősséggel.

 

 

B. Miután tisztáztuk azt, hogy ki lehet társtettese a delictum propriumnak, az a kérdés vetődik fel és szorul tisztázásra, hogy milyen bűncselekmény miatt és milyen elkövetői minőségben kell megállapítani a büntetőjogi felelősségét annak a személyes kvalifikáltsággal nem rendelkező elkövetőnek, aki a szükséges kvalifikáltsággal rendelkező társával együtt a nem sajátképi különös bűncselekmény elkövetési magatartását (objektív tényállásszerű cselekményt) megvalósítja.

 

Annyi bizonyos, hogy az elkövetési magatartást kifejtő, és személyes kvalifikáltsággal rendelkező elkövető a különös bűncselekmény (önálló) tettese lesz. Az előzőekből következően az is bizonyos, hogy a személyes kvalifikáltság tekintetében extráneus elkövető nem lehet (társ)tettese a delictum propriumnak. Ezen elkövető büntetőjogi felelősségének a megállapítására két megoldás képzelhető el.

 

I. Az egyik álláspont szerint ez az elkövető a különös bűncselekmény miatt, bűnsegédként tartozik felelősséggel. E megoldás indoka egyrészt az, hogy a delictum propriumra megállapított büntetési tétel értékeli azt a fokozott társadalomra veszélyességet, amelyet a személyes kvalifikáltsággal rendelkező tettes által történő megvalósítás képvisel[31], másrészt, hogy tarthatatlan eredményre vezetne, hogy míg a tényálláson kívül közreműködő részesre a különös bűncselekmény büntetési tétele az irányadó, addig a tényállásszerű elkövetési magatartást kifejtő extráneusra csupán a közönséges bűncselekmény enyhébb büntetési tétele[32].

            Mivel véleményem szerint e kérdés megválaszolása során olyan megoldásra kell törekedni, amely általánosan érvényesülhet, a következőkben azon észrevételeket foglaljuk össze, amelyek kizárni látszanak ezen elgondolás általános jellegű érvényesítését.

 

1. Az első észrevétel a bűnsegély fogalmával és követelményeivel kapcsolatos. Bűnsegédnek a törvény értelmében az minősül, aki a bűncselekmény elkövetéséhez szándékosan segítséget nyújt. Fontos kiemelni azt, hogy egyrészt a bűnsegédi bűnrészesség feltétele az eredményesség, azaz a tettesi cselekmény fizikai vagy pszichikai úton történő előmozdítása, másrészt a bűnsegély a tettesi cselekmény elkövetése előtt vagy az alatt fejthető ki, kiemelve azt, hogy amennyiben az adott bűncselekmény esetén elválik a befejezetti és bevégzetti stádium, akkor a bevégzésig. Kérdésként merülhet fel azonban, hogy a delictum proprium elkövetési magatartásának kifejtése fogalmilag kétségtelenül a bűnsegély alá vonható-e. Adott esetben, ha a hivatalos személy a sértettet tettleg bántalmazza, majd felhívja a jelen lévő extráneust is a további bántalmazásra, de a hivatalos személy ebben már nem vesz részt, az extráneus személy cselekménye fizikailag nem segíti elő a tettes cselekményét, legfeljebb az állítható, hogy jelenlétével a korábbi tettesi cselekményhez pszichikai bűnsegélyt nyújtott. Ez azonban független az elkövetési magatartás (bántalmazás) kifejtésétől. Továbbá, mivel e bűncselekmény esetén nem beszélhetünk a befejezettségen felül bevégzetti szakról, és a tettesi cselekmény kétségkívül befejeződött, így ehhez nem járulhat részesi közreműködés.

 

2. A következő észrevétel a dolgozat elején bemutatott önállótlan részcselekménnyel kapcsolatos. Maradva a bántalmazás hivatalos eljárásban vétségénél [Btk. 226. §], azt a példát veszem alapul, amikor az extráneus elkövető előbb felbujtja a hivatalos személyt, hogy bántalmazza a sértettet, majd maga is beszáll a bántalmazásba. A hivatkozott álláspont szerint az intráneus a bántalmazás hivatalos eljárásban vétségének tettese, az extráneus pedig e bűncselekmény bűnsegédje. Az extráneus azonban előbb felbujtóként szerepelt a bűncselekményben, és később tette magát „bűnsegéddé” azzal, hogy részt vett az elkövetési magatartás kifejtésében. Az önállótlan részcselekmény konstrukciója, mint bemutattam, arra vonatkozik, amikor az elkövető ugyanabban a bűncselekményben többszörösen működik közre, azonban csupán a jogi tárgy elleni in abstracto legjelentősebb támadást megalapozó cselekményt kell az elkövető terhére megállapítani. Jelen esetben egy felbujtói és egy bűnsegédi magatartás kerül kollízióba az ugyanazon bűncselekmény esetén, és általánosan elfogadottnak tekinthető, hogy in abstracto a felbujtás jelent nagyobb támadást a jogi tárgy ellen. Itt viszont kétségtelen, hogy in concreto a bűnsegély jelenti a jogi tárgy elleni nagyobb támadást, mivel az elkövető tevőlegesen (materiálisan) vett részt annak sértésében. Amennyiben ragaszkodunk az önállótlan részcselekmény konstrukciójához, akkor csupán a felbujtói minőséget kell megállapítanunk, így viszont anyagi jogi értelemben értékelés nélkül marad az elkövetési magatartásban való részvétel, azaz  a delictum propriumban való részesi felelősséget végső soron nem ez alapozza meg.

 

3. A harmadik megjegyzés a jogi tárgyakkal kapcsolatos. Mint azt a korábbiakban megállapítottuk, a nem sajátképi különös bűncselekményekre az jellemző, hogy létezik egy közönséges bűncselekményi párjuk. Amennyiben azokat a bűncselekmény-párokat, amelyek tekintetében a különös bűncselekmény büntetési tétele súlyosabb a közönséges párjukénál, azok jogi tárgya tekintetében vizsgáljuk, azt állapíthatjuk meg, hogy mindkét bűncselekménynek van egy közös jogi tárgya, és a különös bűncselekmény ezen túl egy másik jogi tárgyat is véd (vagy támad). Így például a személyi szabadság megsértésének [Btk. 175. §] a jogi tárgya a személyi szabadság, a jogellenes fogvatartásnak [Btk. 228. §] pedig egyrészt a személyi szabadság, másrészt az állami szervek működésébe vetett bizalom[33]. Ugyanígy, a közokirat-hamisítás [Btk. 274. §] jogi tárgya a közokirat közhitelessége, a hivatalos személy által elkövetett közokirat-hamisításé [Btk. 275. §] pedig a közokirat közhitelessége, illetve a hivatalos személy működésébe vetett bizalom[34]. Mindebből az következik, hogy ezen esetekben a különös bűncselekmény büntetési tétele nem azért magasabb, mert az ugyanazon jogi tárgy elleni fokozottabb támadásról lenne szó, hanem egy plussz jogi tárgy sérelméről. Ezt a plussz jogi tárgyat azonban annak jellege folytán csak az képes sérteni, aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy sértse azt. Adott esetben a hivatalos szerv működésébe vetett bizalmat nem tudja sérteni az, aki nem hivatalos személy[35].

 

4. Az előző ponttal áll kapcsolatban a következő észrevétel. Abból ugyanis úgy tűnik, hogy a delictum propriumnak a közönséges bűncselekményhez képest eltérő társadalomra veszélyessége indokolja az extráneus különös bűncselekmény miatti felelősségét. Továbbá a hivatkozott megoldás érve szerint tarthatatlan eredményre vezetne, hogy míg a tényálláson kívül közreműködő részesre a különös bűncselekmény büntetési tétele az irányadó, addig a tényállásszerű elkövetési magatartást kifejtő extráneusra csupán a közönséges bűncselekmény enyhébb büntetési tétele. Mindebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az elkövetési magatartást kifejtő extráneus bűnsegédi minőségét a delictum propriumban az indokolja, hogy ez nagyobb fokú társadalomra veszélyességet hordoz, és súlyosabb büntetési tétellel fenyegetett, azaz végső soron a súlyosabb bűncselekmény elve. Azonban nem lehet eltekinteni attól, hogy vannak olyan nem sajátképi különös bűncselekmények, amelyek jogi tárgya végső soron ugyanaz, és a büntetési tételük is megegyezik. Ilyen a műemlék vagy kulturális javak megrongálása, illetőleg megsemmisítése [Btk. 216.§ (1) – (2) bek., ill. 216/A. § (1) – (2) bek.] és a rongálás azon minősített esete, ha az elkövető műemléket vagy a kulturális javak körébe tartozó tárgyat rongál vagy semmisít meg [Btk. 324.§ (3) – (4) bek.], avagy a sikkasztás eltulajdonításos fordulata [Btk. 317. §] és a lopás [Btk. 316. §] viszonya. Ezekben az esetekben nem alkalmazható a súlyosabb bűncselekmény elve, mivel nincs súlyosabb bűncselekmény. A hivatkozott megoldás tehát nem ad megfelelő alapot arra nézve, hogy ilyen esetben miért kellene az extráneust a különös bűncselekmény bűnsegédjeként felelősségre vonni.

 

5. Végül azt a megoldást, amely alapja az lenne, hogy a súlyosabb bűncselekményt állapítsuk meg az elkövető terhére, jelen esetben azért is el kell vetnünk, mert ellenkezik az in dubio mitius elvével. A tárgyalt esetkör lényege végső soron az, hogy a törvény nem ad eligazítást a személyes körülmények kérdéséről, és a nem sajátképi különös bűncselekmények esetén ugyanaz a cselekmény két, ellentétes módon ítélhető meg. Ilyen esetben azonban nem szabadna olyan megoldást elvvé szilárdítani, amely e kétséges helyzetet az elkövető hátrányára old(hat)ja meg.

 

Összegzésként azt állapíthatjuk meg, hogy mindezen észrevételekből az következik, hogy elvi jelleggel aggályosnak tekinthető az az álláspont, amely szerint az elkövetési magatartást megvalósító extráneus elkövetőt a különös bűncselekmény bűnsegédjének kellene tekinteni. A következőkben az előbbiekben ismertetett észrevételekre tekintettel alapozzuk meg a helyesnek vélt másik álláspontot.

 

II. Eszerint a megoldás szerint a nem sajátképi különös bűncselekmény elkövetési magatartását kifejtő elkövető a különös bűncselekmény közönséges megfelelőjének (önálló) tetteseként tartozik felelősséggel. Azaz adott esetben, ha a sértettet bántalmazók közül az egyik hivatalos személy (hivatalos eljárása során), a másik pedig nem hivatalos személy, akkor az előbbi a bántalmazás hivatalos eljárásban vétségének [Btk. 226. §] önálló tetteseként, az utóbbi pedig a tettleges becsületsértés vétségének [Btk. 180. § (2) bek.] önálló tetteseként tartozik felelősséggel.

Ezzel a megoldással szemben felmerülhet az előző nézet kifogása, mely szerint abszurd helyzetre vezetne, hogy azt az elkövetőt, aki csupán tényálláson kívül működik közre a különös bűncselekményben, a különös bűncselekmény részeseként vonjuk felelősségre, míg aki a tényállás keretei közé illő elkövetési magatartást is kifejt, azt csupán a közönséges bűncselekmény miatt (tettesként). Ezzel szemben viszont azt állapíthatjuk meg, hogy nem szükségszerű az, hogy a különös bűncselekményben tényálláson kívül közreműködőt a delictum proprium részeseként kelljen felelősségre vonni, hanem elvileg nem kizárt, hogy a közönséges bűncselekményben való részesség címén. E megoldás – legalábbis a jelenlegi viszonyok között – szokatlannak tűnhet, azonban a korábbi jogirodalom neves képviselői közül többen is e mellett törtek lándzsát[36].

Az említett eredményre a következők figyelembevételével juthatunk el. Logikailag abból, hogy aki többet követ el (azaz elkövetési magatartást is megvalósít), az adott esetben az enyhébb bűncselekmény (az enyhébb közönséges bűncselekmény) miatt felel, az következik, hogy aki kevesebbet tesz (tehát tényálláson kívül működik közre), az sem felehet a súlyosabb bűncselekményért. Másrészt ez a megoldás összhangban van az alapvetésül állított egyéni bűnösségen alapuló felelősség elvével, mivel végeredményben aki nem képes arra, hogy egy adott jogi tárgyat sértsen, azt nem volna igazságos ezért felelősségre vonni. Harmadrészt a részesség járulékosságából nem következik az, hogy a részes cselekményének ugyanúgy kellene minősülnie, mint a tettes cselekményének. A részesség egy szándékos tettesi bűncselekményt tételez fel, és ezen túl nem többet. Amennyiben adott esetben a részes a tettest egy olyan bűncselekmény elkövetésére bujtja fel, amely azzal jár, hogy a tettes megszegjen egy rá vonatkozó speciális kötelezettséget (például ami arra vonatkozik, hogy tartsa fenn az állami vagy hivatali szervek működésébe vetett bizalmat), és a tettes úgy dönt, hogy megszegi ezt, akkor neki kell viselnie az ebből adódó további (jog)kövekezményeket.

 

 

3.2.3. Összegzés

 

 

Összegezve az alapeseti különös bűncselekmények kérdését, az állapítható meg, hogy a sajátképi különös bűncselekmények esetén a bűncselekmény objektíve tényállásszerű cselekményét (elkövetési magatartását) kifejtő elkövető a tettességhez szükséges ismérv hiányában nem tekinthető a delictum proprium (társ)tettesének. A tettes sajátképi különös bűncselekményére rábíró, vagy abban segítséget nyújtó elkövető pedig a különös bűncselekmény felbujtójaként vagy bűnsegédjeként tartozik felelősséggel. Ez esetben akkor is fennállhat részesség, ha a részes nem rendelkezik azzal a személyes tulajdonsággal, amivel a tettes. A tettes személyes tulajdonsága tehát kihat a részesek felelősségére.

A nem sajátképi különös bűncselekmények esetén ettől eltérően alakul a szabály. Mint láttuk, aggályosnak tekinthető az az álláspont, hogy a nem sajátképi különös bűncselekmény elkövetési magatartását kifejtő extráneust a különös bűncselekmény bűnsegédjének kellene tekinteni. Ez esetben helyesebb az elkövetőt a delictum proprium közönséges bűncselekmény-párjának önálló tetteseként felelősségre vonni. A nem sajátképi különös bűncselekményre rábíró vagy abban segítséget nyújtó elkövető felelősségét is helyesebbnek tűnik – a fentebb vázolt elvek figyelembe vételével – a közönséges bűncselekményben megállapítani. Azaz a nem sajátképi különös bűncselekmények esetén a személyes tulajdonság csak annál az elkövetőnél vehető figyelembe, akinél fennáll.

 

 

3.2.4. A tettes személyes körülménye mint minősítő körülmény

 

 

A személyes tulajdonságok a minősítő körülmények szempontjából nem tekinthetők sem eredménynek, sem ún. egyéb objektív ismérvnek. Ennek megfelelően a miattuk való felelősségi szabály is eltérően alakul: a tettes személyes minősítő körülményéért a részesi felelősséghez nem elegendő sem az, hogy ezt a részes gondatlansága átfogja, sem hogy a szándéka terjedjen ki rá.

Amennyiben a tettes személyes körülménye minősítő körülményt képez, lényegében nem sajátképi különös bűncselekményről van szó. Ezért ehelyütt is az a konklúzió (a fentebbi elvek és indokolás figyelembevételével), hogy a személyes tulajdonság vagy körülmény a büntetőjogi felelősség megállapítása szempontjából csak annál az elkövetőnél vehető figyelembe, akinél fennáll.

Ezzel kapcsolatban megjegyezendő, hogy e következmény nem érvényesül a hazai bírói gyakorlatban. Elméletileg ugyanis az előzőekben bemutatottakból az következik, hogy amennyiben a felbujtó a tettest pénz ígéretével bírja rá az emberölésre, a tettes nyereségvágyból elkövetett emberölés miatt, a részes viszont, mivel e motívum az ő részéről nem áll fenn, az emberölés alapesete, esetleg más minősített esete (adott esetben előre kiterveltség vagy aljas indok miatt) vonható felelősségre. Ezzel szemben – bár más törvényi szövegkörnyezetben – a bíróság a felbujtót is a nyereségvágyból elkövetett emberölés részeseként vonta felelősségre[37], s ezt a megoldást helyesli a Legfelsőbb Bíróság bírái által írt kommentár is[38].

 

 

 

4. A RÉSZESHEZ FŰZŐDŐ SZEMÉLYES KÖRÜLMÉNYEK HATÁSA A TETTESEKRE ÉS A RÉSZESEKRE

 

 

 

            A részes oldalán fennálló személyes körülmények vizsgálata során arra keressük a választ, hogy ez érintheti-e a tettes, illetve magának a részesnek, végül más részesek felelősségét. Mindezen kérdések megválaszolása során a részesség járulékosságának szabályából indulunk ki. A részesség járulékosságával kapcsolatban az szögezhető le, hogy a részes felelőssége egy tettesi alapcselekmény megvalósulását feltételezi, amely egyszersmind (legalább kísérleti szakig juttatott) szándékos bűncselekményt képez. A részes felelőssége végső soron nem a tettes személyéhez, hanem a tettesi alapcselekményhez kapcsolódik. Ezért is állíthattuk azt, hogy a tettes személyes tulajdonsága – amennyiben az nem érinti a bűncselekmény fogalmi szintű megvalósulását – nem érinti a részes felelősségét, amennyiben a részeshez nem kapcsolódik ilyen körülmény. Az viszont nem szükséges, hogy a tettes és a részes ugyanazon tényállás szerint tartozzon felelősséggel, tehát nem kizárt az, hogy a részes lopásra bujtja fel a tettest, és így lopásra való felbujtás miatt feleljen, a tettes azonban a dolgot sikkasztással szerzi meg, és emiatt tartozzon felelősséggel. Annyi tehát bizonyos, hogy amennyiben nincs megfelelő tettesi alapcselekmény, úgy nincs részesi alakzat sem. És mint ahogy a tettes személyes tulajdonsága ez esetben nincs hatással a részes felelősségére, úgy mégkevésbé állítható ez a részes személyes tulajdonságára.

Összegezve, a részes a cselekménye büntetendőségét a tettesi alapcselekménytől nyeri. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a részes cselekménye egyszersmind a tettesi cselekmény szerint is minősülne. Tehát amennyiben megvalósul a megfelelő tettesi alapcselekmény, a részesi felelősség alapja beáll, azonban nincs akadálya annak, hogy a részes felelőssége a saját személyéhez kapcsolódó személyes körülmény miatt a tettesétől eltérően alakuljon. A részes felelőssége tehát objektíve (a büntetendőségét tekintve) járulékos, szubjektíve viszont (a felelősség szintje tekintetében) önálló.

 

Korábban sem volt idegen az a megoldás, hogy a részes a rá vonatkozó személyes tulajdonság miatt más bűncselekmény miatt felelt, mint a tettes[39]. Az azonban mindenképpen szükséges, hogy a tettes fogalmilag bűncselekmény kövessen el, így a Legfelsőbb Bíróság azon ítélete, amely szerint a tettes szabálysértéséhez kapcsolódhatna büntetőjogi értelemben vett részesség a részesek személyes tulajdonsága miatt, a megfelelő tettesi alapcselekmény hiánya miatt elfogadhatatlan[40].

 

            Elvileg a részeshez kapcsolódó személyes tulajdonságok esetén is követni lehet majdnem mindazokat a vizsgálati szempontokat, amelyeket a tettes kapcsán. A részeshez is kapcsolódhat jogellenességet vagy bűnösséget kizáró ok, illetőleg másodlagos büntethetőségi akadály. Szintén lehet az, hogy a bűncselekmény személyes minősítő körülménye a részesnél áll fenn (pl. a részes minősül különös visszaesőnek az emberölés szempontjából).

 

 

4.1. A személyes körülmény jogi természete

 

 

            Amennyiben a „részesnél” áll fenn adott esetben jogellenességet kizáró ok, a tettes azonban túllépése folytán bűncselekményt valósít meg, a részes felelősségét negligáló személyes körülmény nincs kihatással a tettes felelősségére.

            Ugyanez áll a „részesnél” fennálló bűnösséget kizáró okokra is, adott esetben a gyermekkorú „részes” büntetőjogi felelősségének hiánya nem érinti a tettes büntetőjogi felelősségét.

Ezen esetekben voltaképp részesség nem is valósul meg, mivel a „részes” nem valósít meg fogalmilag bűncselekményt. Más a helyzet a részesnél fennálló másodlagos büntethetőségi akadályok esetén. Ilyenkor mind a tettesi, mind a részesi bűncselekmény fogalmilag megvalósul, de a részes valamely ok folytán nem lesz büntethető. Hatását tekintve azonban ez sem érinti a tettes felelősségét.

 

 

4.2. A személyes körülmény szintje

 

 

Előfordulhat, hogy egy bűncselekmény vonatkozásában a részes rendelkezik olyan személyes tulajdonsággal, amely a sajátképi különös bűncselekmény tettességhez szükséges ismérvét képezi. Például ha A. felbujtja B-t, hogy közösüljön vagy fajtalankodjon A. egyenesági rokonával, C-vel. A vérfertőzéshez szükséges személyes kvalifikáltság tehát nem a két elkövetési magatartást kifejtő, hanem a „felbujtó” és az egyik egyenesági rokon viszonylatában áll fenn. Tekintve hogy a vérfertőzés bűncselekményéhez az szükséges, hogy a tettesek rendelkezzenek a személyes kvalifikáltsággal, ennek hiányában e bűncselekmény, s így az ebben való részesség sem valósul meg.

 

Az is előfordulhat, hogy a részesnél áll fenn olyan személyes tulajdonság, amely egy nem sajátképi különös bűncselekmény tettességhez szükséges kvalifikáltságát jelenti. Ami kétségtelen, hogy a részes személyes tulajdonsága nem érinti a tettes felelősségét. Kérdéses az lehet, hogy a saját felelőségét érinti-e. Gyakorlati jelentősége itt a hivatalos személyi minőségnek lehet. Például ha a hivatalos személy felbujtja az extráneus társát, hogy az a sértettet tettleg bántalmazza, vagy ha hivatalos személy nyújt segítséget az extráneusnak közokirat-hamisításhoz. Ezen esetek megoldására az egyik álláspont az, hogy a hivatalos személy a hivatali bűncselekmény közvetett tettesévé válik. A „közvetett tettes” tetteskénti felelősségre vonása azonban de lege lata aggályos, mivel az általános tettesfogalmon kívül esik. Az ilyen esetekben megnyugtatóbb a hivatalos személyt egy külön bűncselekmény, a hivatali visszaélés [Btk. 225. §] tetteseként felelősségre vonni.

 

            Amennyiben a részesnél áll fenn olyan személyes tulajdonság, amely minősítő (privilegizáló) körülményt képez, ez nem érinti a tettes felelősségét (a tettes akkor felel ezért, ha ez nála is fennáll). Például ha a részest aljas indok motiválja, amikor a tettest felbujtja az emberölésre, vagy korábban, amikor a szülő nő bujtotta fel a tettest az újszülöttje megölésére. Ezen esetekben a részes oldalán fennálló személyes körülmény csupán a részes cselekményének a minősítését érintheti.

 

 

 

 

5. KONKLÚZIÓK

 

 

            A fentebbiek alapján látható, hogy a személyes tulajdonságok kérdése mennyire bonyolult és szerteágazó kérdéseket vet fel. Az is megállapítható, hogy több, egymásnak ellentmondó megoldás képzelhető el, ami adott esetben jogbiztonsági kérdéseket is felvethet. Így adódik a kérdés, hogy nem volna-e szükség a problémakör egységes törvényi rendezésére.

            Az kétségtelen, hogy jogbiztonsági szempontból indokolt volna megfelelő jogszabályi rendelkezés. Problémát igazából a szabályozás tartalma jelent. Korábban, mint láttuk, a büntető törvénykönyvek tartalmaztak rendelkezést a személyes tulajdonságokról, azonban a Csemegi-kódex megoldását többen gyakorlatilag semmitmondónak és feleslegesnek titulálták, tekintve hogy pont a legfontosabb kérdésekben nem ad eligazítást[41], s monográfiájában Angyal Pál is egyenként tárgyalta az egyes személyes körülményeket, és állapította meg, hogy hatással vannak-e az elkövetők felelősségére, avagy sem. Az 1961-es törvény talán a legszigorúbb szabályozást tartalmazta, midőn az elkövetők szigorúbb megítélését akkor is lehetővé tette, ha egyikükre súlyosabb büntető rendelkezést kell alkalmazni, és e körülményről tudtak (a Btá. vonatkozó rendelkezése a „súlyosabb büntetési tételre” vonatkozott). Ennek célja a súlyosabb felelősséget megalapozó szabály kiterjesztése volt[42], és adott esetben a legszemélyesebb tulajdonság miatt is felelőssé tették az extráneust.

            A korábbi hazai és külföldi szabályozások tanulsága az, hogy nem lehet egyetlen általános és minden esetet felölelő szabályba foglalni a személyes tulajdonságok kérdését. Ahol van (volt) ezirányú szabályozás, az nem (volt) teljesen kielégítő, s nem tudja (tudta) elejét venni a különböző – nem egyszer ellentmondó – elméleti és gyakorlati megoldások létének.

            Főszabályként mindenesetre az fogalmazható meg, hogy az elkövetők egyikét jellemző, a bűncselekmény fogalmi szintű megvalósulását, a cselekmény mikénti minősülését befolyásoló, illetve az elkövető büntethetőségét érintő személyes tulajdonság vagy körülmény csak annál az elkövetőnél vehető figyelembe, akinél fennáll. Kivételt ez alól az alapeseti nem sajátképi különös bűncselekmények képeznek, ahol a részesek az őket jellemző személyes körülmény hiányában is felelősek a tettesi bűncselekményért.

 

2005/4. szám tartalomjegyzéke