Lex Baiuvariorum – A bajorok törvénye
(Fordította, jegyzetekkel ellátta, az előszót és a kísérő tanulmányt írta Nótári Tamás.
Szeged, Lectum Kiadó, 2011. 266 oldal)
A közelmúltban látott napvilágot a Lex Baiuvariorum, vagyis a kora középkori bajor törvénygyűjtemény kommentárral és kísérőtanulmánnyal ellátott fordítása Nótári Tamás tollából a Lectum Kiadó gondozásában. A kötet – a kommentár és a tanulmány mellett – nem csupán a szöveg magyar változatát tartalmazza: bilingvis kiadás, vagyis a magyar mellett a latin szöveg is olvasható itt, ami azonban nem valamely korábbi szövegkiadás átvétele, hanem a Nótári Tamás által több editio összevetése alapján elfogadott textus, tehát önálló szövegkiadói, szövegkritikai munka is.
A kötet kiválóan illeszkedik Nótári eddigi, a kora középkori bajor jogtörténetet, illetve történetírást feldolgozó munkái közé, amelyet több monográfia és kismonográfia (A salzburgi historiográfia kezdetei. Szeged, 2007; Show Trials and Lawsuits in Early Medieval Bavaria. Budapest, 2008; Bavarian Historiography in Early Medieval Salzburg. Passau, 2010), valamint egy forráskiadás (Források Salzburg kora középkori történetéből. Szeged, 2005) fémjelez. Megjegyzendő, hogy – bár nem sorozatról van szó – a Lex Baiuvariorum forráskötete kivitelében, formájában, tipográfiájában, borítóképében feltűnő hasonlóságot mutat az első forráskötettel, tehát egyfajta kvázi sorozatnak is tekinthetjük immár azon munkákat, amelyekben Nótári Tamás a kora középkori forrásokat magyar nyelven bocsátja rendelkezésünkre.
Magáról a fordításról mondandónkat röviden összegezhetjük: a fordító – nem csupán jogász, hanem klasszika filológus is lévén – kiválóan birkózott meg a kora középkori szövegnek a klasszikus latintól nagyban különböző, alapos eruditiót kívánó buktatóival. Fordítása precíz, mély szövegértésről és szövegtiszteletről tanúbizonyságot tevő, ami ugyanakkor nem megy a szöveg érthetősége rovására. Természetesen a fordításnak vannak „döccenői” – azonban ez nem a fordító műve: a szöveg maga „ír le” olykor vargabetűket, hiszen a Merovingok korának latinitásával találhatjuk magunkat szemben, s a fordító érdeme, hogy éppen ezen egyenetlenségeket is átülteti magyarra tiszteletben tartva a szöveg stílusát.
Az alábbiakban elsősorban – az olvasóhoz a jogtörténet e szeletét, amit a hazai jogtörténeti szakirodalom elhanyagolt, közelebb hozandó – Nótári nézeteit vesszük sorra a Lex Baiuvariorum keletkezése kapcsán. A Lex Baiuvariorum az önálló Bajor Hercegség legkorábbra datálható írott forrása, legközelebbi rokonságot a Lex Alamannorummal mutat, vagyis a délnémet népjogok közé tartozik.
A „modern” szakirodalomban a Lex Baiuvariorum kapcsán az első munkák közé tartozik Johann Nepomuk Mederer 1793-ban megjelent kiadása, a Leges Baiuvariorum oder ältestes Gesetzbuch der Baiuvarier, nach einer uralten Handschrift ins Teutsche übersetzt (Ingolstadt, 1793). Paul Roth Über Entstehung der Lex Bajuvariorum című munkájában (München, 1848) a Lex Baiuvariorumot lépésenként kialakult, szerkesztése során nem egységesített munkának nevezte. Az első – Nótári által is felhasznált – mérvadó szövegkiadás a Savigny-tanítvány, Johannes Merkel munkája volt, amelyet a Monumenta Germaniae Historica számára készített. Heinrich Brunner 1901-ben megjelent munkájában a Lex Baiuvariorumot egy VII. századi, ismeretlen Meroving törvényből vezette le, Ernst von Schwind 1926-ban adta ki a Monumenta Germaniae Historicában a Lex Baiuvariorumot. A Lex Baiuvariorum számára a Monumenta szerkesztősége önálló bizottságot állított fel. Bruno Krusch szerint a Lex Baiuvariorumot 729-ben Martell Károly hirdette ki – ezzel Krusch a Bajor Hercegség vazallusi státusza mellett érvelt már jóval a Nagy Károly-féle annexió előtt. Konrad Beyerle 1926-os fakszimile kiadása, amit Nótári is felhasznált, kijelentette, hogy a Lex Baiuvariorum egy egyházi auctorra megy vissza, nevezetesen a niederalteichi kolostor alapító apátjára, Eberswindre. Konrad Beyerle nézeteivel öccse, Franz Beyerle szállt szembe, aki szerint a Lex Baiuvariorum jóval a VIII. század előtt keletkezett. Szerinte a Lex Baiuvariorum jelentős része már 614 előtt létrejött, s ennek megfelelően a Lex Baiuvariorum az egykori provinciák késő antikvitás kori kulturális színvonalának bizonyítéka.
Nótári a Lex Baiuvariorum keletkezése tekintetében az első biztosnak tekinthető időpontként 756-os Aschheimi Zsinatot határozza meg, amely már hivatkozik a Lex Baiuvariorum előírásaira.
Külön figyelmet szentel a Prologusnak, amely általános fejtegetéseket tartalmaz a törvényhozás funkciójáról. A Prologus azon része amely a Lex Baiuvariorum keletkezésének történelmi folyamatát mondja el, miszerint Theuderich frank király chalons-i tartózkodása idején törvényekben jártas férfiakból álló bizottságot állított fel, hogy a hatalma alá tartozó frankok, alemannok és bajorok jogát az egyes népek szokásjogának megfelelően lejegyezzék, vitatható. Nótári szerint a Prologus bizonyos részei nagy valószínűséggel történeti tényekre utalnak, nevezetesen a II. Childebert, mind a II. Chlothar lezajlott törvényalkotásra (I. Dagobert idején, 633 táján keletkezett a száli frank törvényen alapuló Lex Ribuaria.) A Prologusban említett királyi tanácsadók közül Nótári többet azonosít, a 605-ben maior domusi tisztséget betöltő Claudiust és Chadoindot. Agilulf kapcsán egy 642-es évben a forrásokban említett püspökről lehet szó, Magnus kapcsán pedig egy avignon-i püspökről. Nótári elfogadja a Heinz Löwe és Peter Landau által feltételezett, 737 és 743 közötti keletkezési időpontot, valamint hangsúlyozza a Lex Baiuvariorumban tetten érhető egyházi hatást: a törvény kompilátora a kánoni szabályok ismeretéből és egy világosan körülhatárol egyházi szervezetből indult ki.
A Lex Baiuvariorum keletkezési helye kapcsán máig tartja magát a Konrad Beyerle által felállított hipotézis, miszerint a keletkezési hely Niederalteich kolostora. Nótári megkérdőjelezi ugyanakkor, hogy Niederalteich rendelkezett-e megfelelő könyvtárral és scriptoriummmal e munka elvégzéséhez. Sorra veszi a kor egyházi központjait: Salzburgot, Freisinget és Regensburgot. Mérlegelés után Regensburgot, a hercegi székhelyet határozza meg a Lex Baiuvariorum keletkezési helyeként: az erős egyházi kötődés a hercegi szuverenitás és az Agilolfingek trónigénye mint kiemelt pont jelzi, hogy a törvényalkotói munkához a szerzetesek jelentős hercegi segítséget kaptak.
Kísérő tanulmánya egyén részeiben Nótári a következő kérdésekkel foglalkozik: a bajor kül- és belpolitikával, valamint a bajor egyházszervezettel a Lex Baiuvariorum születése idején, valamint számos, a törvényben található rendelkezést elemez részletesen, mintegy az adott paragrafus megvilágításaként. Természetesen kísérő tanulmánya nem teljes körű monográfia, hiszen már csupán terjedelmi okokból sem térhet ki minden részletszabályra. Vizsgálódása a herceg trónfosztásának jogi lehetőségére, az adományi rendszerre, a társadalomszerkezet törvényi tükröződésére, vagyis elsődlegesen közjogi kérdésekre koncentrál. Külön figyelmet érdemel, hogy a szerző önálló alfejezetet szentel a Lex Baiuvariorum továbbélése egy, a magyar jogtörténet szempontjából is lényeges kérdésnek: a bajor joganyag hatásának Szent István törvényeiben. Ennek során elemzi első királyunk jogalkotásának menetét, és kitér a törvények külhoni forrásaira, nem csupán Nyugat-Európa, hanem Bizánc felé is kitekintve. Alapos forráskutatással világít rá azon törvényhelyekre, amely esetében feltételezhető, illetve biztosra vehető, hogy első királyunk törvényeinek szövegezői merítettek a bajor joganyagból, s rámutat ennek politikai okaira és hatásaira.
Összegezve megállapítható, hogy a Lex Baiuvariorumot mint a kora középkori jogtörténet egy fontos dokumentumát magyarra átültető és kommentáló kötet igen fontos állomás a középkori egyetemes jogtörténet hazai kutatásában, és mindenképpen várakozással tekinthetünk azon monográfia elé, amelynek előkészületeként Nótári Tamás e kötetét az előszóban aposztrofálta.