Mezei Péter:

 

A szerzői jog története a törvényi szabályozásig (1884: XVI. tc.)

 

 

Mottó

 

„Ha a kovács egy patkót készít, senki sem vonja kétségbe azon jogát, hogy egyedül és kizárólag rendelkezhessék keze munkájának e produktuma fölött…

Épen oly világosnak, kétségbevonhatatlannak s sérthetetlennek tekinti napjainkban minden jogállam az írónak, s általában a szellemi termelőnek ama jogát is, hogy szellemi munkájának produktuma fölött kizárólag intézkedjék.”

 

/ Molnár Antal, 1874 /

 

 

1. A szerzői jog létrejöttének, kialakulásának körülményei, jelentősége

 

A szerzői jog[1] a magánjog terminológiájával élve a következőket jelenti: „a szerző vagy jogutódjának kizárólagos joga valamely az irodalom vagy a művészet körébe eső szellemi termék felett.”[2]

Balás P. Elemér véleménye szerint a szerzői jog a személyiségi jogban gyökerezik, szabályai pedig a dologi joghoz is közelítik, vagyis a szerzői jog nem egyéb, mint „a személyiségnek dologi joga”.[3] Alföldy Dezső a szerzői jog kifejezésre a szellemi, illetve az ész szüleményeinek tulajdonjoga megjelöléseket is használja.[4]

Mit tekinthetünk a szerzői jog leglényegesebb motívumának? A szerzők tulajdonjogának biztosítását a bitorlás (korábban: utánnyomás) elleni védelem útján. Az utánnyomás „a nyomtatványokban megjelent irodalmi és művészeti termékeknek a jogszerű kiadó-tulajdonos s illetőleg jogutódja tudta és beleegyezése nélkül, más által, nyerészkedés végett sajtó útján önkénytesen eszközlött újabb többszörözésre is.”[5] Ez a meghatározás tartalmi elemei közül csak egy ponton hibás, ahogy erre Arany László is rámutatott, nem védi ugyanis a nyilvános előadásokat, sőt a képzőművészek alkotásait sem (egy szobrászművet nem lehet sajtó útján többszörözni). Ezért látta Arany sokkal helytállóbbnak a „bitorlás” kifejezést.[6]

Az utánnyomás – Molnár Antal fejtegetése szerint – a kiadót veszélyes helyzetbe sodorhatta: ha az általa kiadott könyv nem tett szert nagy népszerűségre, akkor elúszott a költségek fedezésére és az írói tiszteletdíjra fordított befektetése, ha azonban a könyv nagy számban fogyott, akkor a nyerészkedni vágyók is kiadták a maguk példányait, amelyek viszont minden bizonnyal (legalább az írói tiszteletdíjjal) olcsóbbak voltak. Ez pedig azt vonhatta maga után, hogy az olvasni vágyók inkább az olcsóbbat vették, komoly anyagi károkat idézve elő ezzel a kiadóknak, s nagy hasznot hozva a bitorlóknak. Ez pedig természetesen lelohaszthatta a kiadók vállalkozási kedvét.[7] Szerencsére el lehet mondani, hogy bár ez egy logikus gondolatmenet, soha nem következett be e pesszimista eredmény, mindig voltak, akik megpróbálkoztak a könyvkiadással, és sokak a negatív hatások ellenére sem hagytak fel e nemes foglalkozással.

A védelem sem egyik napról a másikra alakult ki. Két fontos tényező együttes hatása indukálta a középkor végén a szerzők ilyetén formájú megbecsülésének megindulását, miket hosszú idő után követett egy harmadik elem.

Elsőként a könyvnyomtatás technikájának feltalálását kell említeni, melyet tárgyi oldalként, illetőleg technikai vagy dologi körülményként szokás jelölni. Utóbbi kifejezést Balás használta, s ilyenkor azt hangsúlyozza, hogy „a szellemi alkotás egy dologi szubsztrátumot kíván, amely… maga is dinamikus dologi szemlélet alkalmazásának eredménye”.[8] Ez pedig annyit jelöl, hogy „a szellemi alkotás forgalomra képessé, vagyis áruvá válik”.[9]

Knorr Alajos azt emelte ki, hogy a leírás általi többszörözésből jelentékeny haszon nem származott.[10] Az érdekkutató jogtudomány egyik jelentős képviselője, Rudolf Müller-Erzbach lényegileg ugyanezt mondta, mivel véleménye szerint a szerzői jog védelmét annyiban determinálta a könyvnyomtatás technikájának kifejlődése, hogy az addig jellemző, kézzel történő másolás (mely nélkül az írott munkák terjedése egyébként elképzelhetetlen lett volna) egyszerűen nem hordozhatta magában az érdeket, hogy megvédjék, hiányzott ugyanis az értékesíthetőség garanciája. Vagyis a sokszorosítás lehetőségének megjelenése – a szellemi alkotások értékesíthetőségén keresztül – előtérbe helyezte a személyi és a szellemi érdekek megóvásának szükségességét.[11]

Másrészről viszont kiemelést érdemel egy fontos eszmetörténeti körülmény, az individualizmus megjelenése is.

A középkor művészeti alkotásait még az anonimitás jellemezte, azonban a reneszánsztól, ahogy azt Jacob Burckhardt művészettörténész írta: „teljes erejével feltámad a szubjektív elem, az ember szellemi egyéniség lesz és így ismer magára… Senki sem idegenkedik attól, hogy feltűnjék, hogy más legyen és másnak tessék, mint a többi ember”[12]. A művészek arra törekedtek, hogy nevüket a koruk és a jövő is megismerje. Ezzel a változással az alanyi oldal is kialakult.[13]

Harmadrészről – és ez már az elmúlt két évszázadra értendő – ki kell emelni azt a társadalmi igényt, hogy az emberek szellemi produktumok birtokosai lehessenek. Ezt lehet fogyasztási oldalnak nevezni. „Hol a’ tudományos míveltség és literaturai időtöltés még nem vált szükségessé, ott kelete sincs a’ szellemi munkáknak, ott az írói foglalkozás nem keresetág”.[14] Amint azonban a kereslet megnőtt, úgy lépett előtérbe a szellemi megbecsülés mellett a vagyoni védelem szükségessége is. Immáron nem volt mindegy, hogy az alkotásból származó haszon az arra jogosult, vagy más, arra illetéktelen személy kezébe került-e.

 

 

2. A védelem fejlődéstörténete

 

A forma tekintetében kialakult sorrend történeti és logikai is egyben.

Noha a római jogban is voltak már olyan „szerződések”, melyek a szerző, valamint a könyvkereskedők között az irodalmi munkák többszörözésére álltak fenn, s ennek keretében a kiadói jogot a kereskedő üzleti szokásai védték, azonban ezen ügyletek jogi védelemben nem részesültek, mert sem a jogforrások nem említik az írói művek többszörözésének jogát, sem kereset nem létezett, mellyel az esetleg fennálló igényt érvényesíteni lehetett volna[15].

 

Első „jogi” forrásokként az uralkodó vagy más főhatóságok által pusztán egyeseknek nyújtott privilégiumok (régies kifejezéssel: kiváltságok, szabadalmak) jelentek meg, melyek „vagy a szerzőnek, vagy a kiadónak, de régibb időben kiválólag és rendszerint csak a kiadónak adattak.”[16]

Kialakulásuk oka az volt, hogy a recipiált római jog léte akadályozólag hatott civiljogi szabályok kialakítására, s természetesen belső jogi normák sem léteztek korábban. Ezért kizárólag az egyedi esetekben nyújtott kiváltságok útján lehetett az utánnyomások ellen fellépni, avagy a könyvnyomtatást egyes emberek kezébe lehelyezni.[17]

E szabadalmak lényege tehát az volt, hogy a kiadó – a fejedelem, vagy más felügyeleti joga mellett – „monopólium” keretében szerzett jogot könyvnyomtatásra és kiadásra. Jogszabály hiányában a kiváltság-levelekben határozták meg, hogy mely művekre vonatkozik a privilégium (tipikusan a jövőre nézve mondták ezt ki, de korábbi alkotások többszörözése is megengedhető volt), mi a kiadó és a szerző között fennálló jogviszony tartalma, és az időbeliség is lefektetésre került.[18]

A szabadalmaknak két nagy fajtáját lehet megkülönböztetni. Az egyik típus általánosságban biztosította a könyvnyomtatást a privilégiumlevelet szerzőnek, egyúttal mindenki mást eltiltott e tevékenységtől. Példaként a Velence városától Johann Speier részére 1469-ben kiadott privilégiumot hozhatjuk.

A másik nagy kategória konkrét könyvek nyomtatását tette lehetővé, ezúttal is mindenki másnak egyidejű kizárásával. Az ezzel kapcsolatosan idézni szokott példa: Henrik bambergi püspöknek 1490-ben a hamburgi miséskönyv nyomtatására szerzett jogosultsága.

Ami Magyarországot illeti: e téren komolyabb lemaradás nem volt tapasztalható, hisz például 1584-ben a nagyszombati főiskola megszerezte a Corpus Iuris Hungarici kiadásának kizárólagos jogát, s mindezt a privilégiumlevélben rögzített azon záradék tudatában, hogy a más általi utánnyomás (thypographia) és jogtalan árulás tíz arany márkával volt büntetendő.[19]

 

A privilégiumok helyét Nyugat-Európában is csak lassan váltotta fel az egész országra hatályos törvényi szintű szabályozás. Elsőként Angliában, 1709-ben (Stuart Anna uralkodása alatt) fogadtak el ilyen statutumot, az igazi törvényhozási hullám azonban csak a XVIII. század végétől indult be (részletesebben lásd: 5.3. pont). A törvényeket rendszerint a mindenkor uralkodó állam- és gazdaságpolitikai szempontok determinálták, és a privilegiális rendszer nyomait még erőteljesen magukon viselték. A magyar országgyűlés több – XVIII. század végi, osztrák – rendelet és magyar jogalkotási kísérlet után csak 1884-ben fogadott el e tárgyban törvényt.

 

A harmadik lépcsőfokot a nemzetek közötti szerződések és egyezmények jelentik: felismerve, hogy a védelem szükségessége az országok határait átlépi. Az ilyen két- vagy többoldalú nemzetközi szerződések aláírói belső szabályozásukat úgy alakították, hogy az a kontraktusba foglaltaknak a lehető legteljesebb mértékben megfeleljen.

Magyarország elsőként az osztrákokkal, 1887-ben kötött ilyen megállapodást, mely az irodalmi és művészeti művek szerzői jogának kölcsönös oltalmáról rendelkezett.[20] A XIX. században még Olaszországgal (1890), Nagy-Britanniával (1893) és Németországgal (1899) került sor hasonló államszerződés megkötésére.[21]

A többoldalú nemzetközi szerződések közül kiemelést érdemel a Berni Uniós egyezmény, mely 1886-ban született, ennek hazánk viszont csak 1922-ben lett részese. Nem mellékesen ez a tény is erősen hozzájárult az 1921. évi LIV. tc., vagyis a második szerzői jogi törvény elkészítéséhez.

 

Ha e három formát tüzetesebben szemügyre vesszük, látni kell, hogy az egyeditől mindinkább eljutunk az általánosig. A privilégiumokat ugyan az uralkodók adták ki, azonban csak egy-egy személy részére, azért, hogy – általában egy – könyvet nyomtasson, egyidejűleg eltiltva mindenki mást e tevékenységtől. Így ez csak a város(állam)ok illetékességéhez tartozókkal szemben biztosíthatott igényérvényesítési lehetőséget.

A törvények – anélkül, hogy a kiadókat elfelejtették volna, mégis – a szerzőkre koncentráltak, s ennek keretében mindenkinek (aki egyedi alkotással rukkolt elő) biztosították a jogvédelmet, mindenki mást pedig, aki az ország területén bitorlást (utánnyomást) követett el, büntetéssel fenyegettek.

A nemzetközi szerződések a legáltalánosabban határozták meg a szerzői jogi védelem kereteit, mintegy generálklauzulák formájában. Ennek keretében a külföldi alkotások is oltalomban részesültek, a tényleges anyagi és eljárási szabályokat azonban mindig a nemzeti szabályok tartalmazták. Érdekességként meg lehet említeni, hogy a külföldiek védelme nem kizárólag nemzetközi szerződések formájában lett volna megvalósítható. Szemben a hagyományos felfogással (így az osztrák vagy általában a német jogszabályok kifejezetten engedélyezték a külföldi írások utánnyomását) találni arra is példát, hogy a nemzeti törvények a külföldieknek a belföldi lakosokkal minden tekintetben egyenlő védelmet biztosítottak. Így (bár 1840-ig egyedüliként, de fontos példaként szolgálva) Szászország 1773-ban – 1836-ban megújítva – a fentiek szerint rendezte e helyzetet, mindössze azt kívánta meg, hogy a lipcsei könyvvizsgáló testületnél e személy bejegyzését kérje és kiadói jogát bizonyítsa, ennek teljesítése esetén pedig kiadói bizonyítványt kap, amelynek birtokában a szász törvény szerint idézheti bíróság elé az utánnyomót.[22]

A szerzői jogi védelem tárgya, vagyis a védett alkotások tekintetében elmondható, hogy bár eleinte csak az írói művek utánnyomását tilalmazták, ezt a technika fejlődésével mind gyorsabb tempóban követte az előadások, majd a képzőművészeti alkotások jogi védelme (részletesebben lásd: 5.1. pont).[23]

 

 

3. A szerzői jogi védelem egyes jelentősebb külföldi államokban

 

E fejezetben hat államban – az első magyar törvény megalkotásáig – végbement folyamatokat tekintem át röviden.

 

Ahogy az már fentebb elhangzott, az első törvényi szintű szabályozás 1709-ben, Angliában valósult meg. Ebben csak az írókat részesítették összesen 14 évre védelemben. Ezt a rézmetszetekre egy 1734-es, a térképekre pedig egy 1766-os parlamenti határozattal terjesztették ki. Mindezeket megelőzően, 1623-ban a feltalálók részére egy törvény útján – egyúttal kiküszöbölve minden addigi privilégiumot – biztosították találmányaik kizárólagos használati jogát.[24]

Egy későbbi, 1842-es végzeménnyel az írókra vonatkozó addigi szabályokat felülvizsgálták (a védelmi időt is kiterjesztették), s emellett a művészi tulajdonra, a nyilvános felolvasásokra és a színművek nyilvános előadására vonatkozó új szabályok is kialakításra kerültek.[25]

 

Érdekes, hogy a szerzői jog kodifikációja legerősebben társadalmi és politikai átalakulásokkal egybekötve, a polgári forradalmak során következett be. Ilyen fejlődésről lehet szólni az Amerikai Egyesült Államok tekintetében, amelyiknek a tárgykört érintő első törvénye 1790-ben, három évvel az alkotmány elfogadása után készült el. Ezt 1831-ben egy másik törvény váltotta fel.[26] A védelmi idő tekintetében azonban ez utóbbi megtartotta az 1790-es törvény koncepcióját (ennek ismertetését lásd: 5.2. pont)

 

Az Amerikai Egyesült Államok mellett Franciaországban is a forradalmi jogalkotás keretei között került sor a szerzői jogi törvény meghozatalára. Noha már 1613-ból (Toldy 1618-at ír) a könyvkereskedési rendszabály az utánnyomás tekintetében komoly büntetéseket helyezett kilátásba, mégis a XVIII. század végéig a privilegiális mód dominált.

A királyság idején (1777-ben) az írói tulajdon biztosítására hozott törvényt a forradalom során, mint kiváltságot, eltörölték. Helyette a nemzetgyűlés két 1791-es törvénnyel biztosította a drámai művek nyilvános előadásának jogát a szerzők részére, és érdekes módon az írók és művészek szerzői jogát csak két évre rá, 1793-ban foglalták törvénybe. Ezekkel a szabályokkal azt a gyakorlatot szüntették meg, hogy a nyomdai mű (gyakorlatilag a nyomda, a kiadó) részesüljön védelemben, egyúttal pedig a szerzők jogait is bővítették, ugyanis az ő engedélyükre volt szükség a sokszorosításhoz, az értékesítéshez és a nyilvános előadáshoz.[27]

A szerzői jog bővítését végezte el két 1810-es rendelet, valamint két törvény (1844-ből és 1854-ből). Utolsóként egy zátonyra futott törekvésről kell szólni: az 1862-ben kiküldött bizottságnak nem sikerült a törvényhozás számára is elfogadható, az írói és művészi tulajdonra vonatkozó egységes törvényjavaslatot kidolgozni.[28]

 

Olaszország történelmi helyzetét ismerve a jogvédelem két fázisa különböztethető meg. Az olasz „újjá alakulás” előtt az egyes tartományokban összességében elégtelen törvények léteztek.

Nápolyban és Szicíliában 1819-ben született az első törvénykönyv, melyet később, 1828-ban megerősítettek.

Szardíniában 1826-ig létezett a privilegiális (kiváltsági) rendszer. Az ekkor kiadott szabályrendelet csupán korlátozott tulajdont biztosított (15 évre) azon munkáknak, „melyeket a király arra méltónak fog tartani”.[29] Tartalmilag legalább ilyen hibás volt a két évre rá megalkotott törvény, mely ugyan deklarálta a szerzői tulajdonjogot, de nem határozta meg, „hogyan és meddig” érvényesül az.

A Lombard-velencei királyságban „védve volt az írói tulajdon belső utánnyomás és külföldi utánnyomatok behozatala ellen; de a tulajdon az örökösökre nem ment át”.[30]

Az olasz újjáalakulás után 1865-ban törvényt hoztak a szellemi termékek szerzőit megillető jogok megvédéséről, mely jogszabály kiterjedt büntetési rendszert épített ki. A jogtalan közzététel illetve az utánnyomás 5000 lírás pénzbüntetéssel is sújtható volt, s amennyiben a kifejtett magatartás eltulajdonításnak vagy csalásnak minősült, még ennél komolyabb büntetésekre is számítani lehetett.

 

A német tartományok az Allgemeines Landrechtet megelőzően, hasonlóan az olasz állapotokhoz, külön-külön rendezték saját területükön a szerzők jogait (például: Szászország – 1673, Hannover – 1686). A kiváltság alapján kiadható könyvek mellett az olyanokat, amelyekre nézve nem biztosítottak privilégiumot, egyaránt védték büntető intézkedésekkel, azonban a külföldön megjelent könyvek utánnyomása gyakorlatilag korlátoktól mentes volt.

Ezt az elvet fogalmazta meg az ALR, aminek azonban gyakorlati jelentősége csak hat, 1832-es jogszabály kibocsátása után lett, melyeknek elveit a német szövetség partikuláris törvényhozásai is érvényre juttattak (így: Poroszország 1837-es és 1854-es, Württenberg 1838-as, Szászország 1844-es törvényeivel, az ausztriai örökös tartományok az 1846-os nyílt paranccsal, Baden egy 1847-es rendelettel, Bajorország pedig 1865-ös törvényével).

A német birodalmi alkotmány a szellemi tulajdon védelmét a szövetség törvényhozási tárgyai közé sorolta. Ezt követően az 1876. január 9., 10., 11.-ei törvények a szerzői jogot teljes egészében kodifikálták, ide véve a fényképeket, és a mustra vagy mintaoltalom iránti intézkedéseket is.[31]

 

Ausztriában az 1775-ös rendeletet, ami a szellemi munkák védelmére volt hivatott, 1846-ban egy cs. kir. rendelet váltotta fel, mely kifejezetten a jogosulatlan közzétételt, az utánnyomást és az utánképzést tiltotta. E két jogszabály a mi jogtörténetünkben is ismert, ahogy az majd az elkövetkezőkben látható lesz.

 

 

4. A szerzői jog szabályozása hazánkban[32]

 

Ez igen változatos képet mutatott, a történelmi képet ismerve, erősen az osztrákokhoz kötődve, azonban a magyar szellemiség is megmutatta, hogy kiváló művelői vannak e területnek, legtöbbször azonban a „sors fintora” győzedelmeskedett a magyar törekvésekkel szemben.

 

A szerzői jog magyarországi szabályozása kiindulópontjának a Takács Ádám által a törvényhozókhoz intézett felkiáltást tekinthetjük, melyben a gönyi református lelkész arra hívta fel a helytartótanács figyelmét, hogy a halotti beszédeit kiadó Paczkó pesti nyomdász munkáját megbecstelenítve Landerer nyomdász az egész kötetet utánnyomta. Az ezzel okozott kár miatt Paczkó elállt attól, hogy a második kötetet is kiadja, félvén, hogy azt Landerer ismét elorozza.[33]

E tisztességtelen eljárás folytatásának megakadályozása végett fordult a lelkész a helytartótanácshoz, melynek folyományaként került kiadásra az 1793. november 3-i 12157. sz. királyi rendelet, mely az Ausztriában 1775. február 11-én kelt rendelet javított változata volt. Ez a belföldi utánnyomást kemény büntetéssel valamint elkobzással, illetve a szerző részére nyújtandó kárpótlással szankcionálta. Mindez nem állt azonban a külföldön megjelent és már belföldön más által utánnyomott könyvekre: ezeket bárki szabadon kiadhatta. Kiterjesztette a jogvédelmet az író jogutódjára (cessionarius) is, valamint a későbbről jól ismert elévülés intézményét is megfogalmazta, vagyis azt, hogy bizonyos, a szerző halálától számított idő elteltével a mű „köztulajdonba” kerül, és bárki szabadon kiadhatja, de ennek részletes szabályait nem rögzítette. Az új kiadásnak azonban alapvető feltétele volt a szerző (vagy jogutódja) beleegyezése, a cenzúrát érvényesítő könnyvizsgálói engedélyt (imprimaturt) ugyanis csak ennek megléte esetén adták meg.[34]

1794-ben, egy másik királyi rendelettel (1812. sz.) mindezt azzal a kölcsönösséggel (reciprocitással) egészítette ki, mely szerint az Ausztriában nyomtatott munkákat Magyarországon tilos utánnyomni, és a magyar területeken kiadott művek tekintetében ugyanezt a védelmet biztosították az osztrák utánnyomásokkal szemben. E szabály egészen a már fentebb említett magyar-osztrák nemzetközi szerződés (1887. évi IX. tc.) megkötéséig hatályban maradt.[35]

A védelem azonban fejletlennek bizonyult, hisz a bírósági út helyett csak a cenzúrát megfogalmazó „előzetes út” létezett (e kérdésről lásd részletesebben: 5.3. pont).

 

A védelemben részesített művek köre tovább bővült az 1831. április 22-én kelt 4232. sz. udvari rendelettel, mely a „rajzolatokra és rézmetszetekre” is kiterjesztette a védelmet. Kivételt képeztek azonban a folyóiratok mellett megjelentetett „divatképek és rajzok”, még ha nem is vétettek az akkor irányadó cenzúra-szabályok ellen.

 

A XIX. század dereka táján azonban hazánk irodalmi, tudományos és politikai élete is fellendült, amelynek erőteljes segítsége volt a sokszorosítás, hisz így az egyre több, változásra vágyó emberhez eljuthattak a magyar gondolatok. Egymás után jelentek meg a folyóiratok (Aurora, Tudományos Gyűjtemény, Koszorú, Athenaeum, Figyelmező, Pesti Divatlap stb.), egymást követték a szebbnél-szebb irodalmi alkotások (Bánk bán, Himnusz, Zalán futása, Csongor és Tünde, Szózat, A falu jegyzője és Petőfi versei stb.) és nem lehet elfelejteni az olyan zeneműveket sem, mint például a Himnuszt megzenésítő Erkel művet, vagy Erkel egyéb operáit. De a magyar színjátszás is komoly fejlődésen ment keresztül, és a képzőművészeti alkotások sorát is említhetnénk (például Barabás Miklós és Zichy Mihály festményei).

A meglódult fejlődéssel egyidejűleg érkeztek panaszok a szerzői jogokkal való visszaélésekről. Kunoss panaszosan szólalt fel „Szófüzér” című kötetének jogosulatlan utánnyomása ügyében.[36] Ugyanerről számolt be Toldy is, valamint példaként hozta még fel a nevezetes G.N. betűjeles személy másik utánnyomását: Berzsenyi Dániel örököseinek engedélye nélkül adta ki a költő verseinek több mint felét „Anthologia” címmel. De ugyanilyen visszaélésnek lett áldozata Szenvey is, aki Schiller verseit fordította, s mikor odajutott, hogy publikálhatott volna, már jött Erdélyből a kötet: „Schiller Fridrik versei, kiadta magyarúl Soproni Fidler Ferencz”.[37]

 

Az első, igen jelentős írások a témakörben Toldy (Schedel) Ferencz nevéhez köthetők. Előbb 1838-ban az Athenaeum hasábjain publikált, majd ennek átdolgozott és továbbfejlesztett változatát 1840-ben a Budapesti Szemlében adta közre.

Alapvetően ki kell emelni, hogy ezen írásaiban, hasonlóan másokhoz, ő is csak az írókra helyezte a hangsúlyt. Ezért csak az írói tulajdon definícióját adta: „mind az, mit saját, akár belső tehetségeinkkel, akár külső eszközeinkkel, idegen jogok’ sérelme nélkül szerzünk, elvehetetlen igaz tulajdonunk”.[38]

E tulajdoni jelleg elismerését 1838-ban még három tényezővel magyarázta, az 1840-es írásában azonban már csak kettőt találhatunk meg ezek közül. Egyfelől eredeti birtoknak aposztrofálja az írói tulajdont, mivel egy alkotás a mindenkivel veleszületett tehetség gyümölcse ( = telek), másfelől szerzett birtok jellege is van, mivel „arra, hogy valaki magát íróul képezhesse, idő kell, melly alatt a’ helyett bármi anyagi birtokot kereshetne, készületek ’s anyagi eszközök szükségesek, mik költséggel járnak ( = investitionális tőke)”.[39] E két elemhez 1838-ban még azt társította, hogy „erkölcsi tekintetben is mindenek felett tisztelendő birtok, mint a’ melly a’ legnemesb tehetségek’ legnemesb célokra fordításának gyümölcse ( = publicus érdem)”.[40]

Az írói tulajdont három szempontból is vizsgálta (melyek a hatályos jogunkban a szerző jogai címszó alatt lelhetők fel). Históriai szempontból kizárólag a szerző joga, hogy művét a magáénak vallja, ideértve a vele járó kockázatokat is. Erkölcsileg nézve a szerző hatalmában áll művét megváltoztatni, javítani, összevonni és bővíteni, átdolgozni, megsemmisíteni, valamint művének neve alatti terjesztését gátolni, megtiltani. Kereskedelmi szempontból az írói tulajdon keresetszerzési forrás, a kereskedés tárgya.[41]

Az írói tulajdon alanyának a szerzőt (eredeti joggal), a kiadót (átvitt vagy származtatott joggal), valamint (elhagyás folytán) a közösséget tartotta.[42] Toldy eddig elhangzott elképzeléseiből tehát az következik, hogy a kiadó jogosultságot legfeljebb csak kereskedelmi alapon szerezhet, vagyis jogköre korlátozott, akárcsak a közösségé, amely kizárólag a többszörözésre válhat jogosulttá, arra is csak derelictio vagy (és ezt Toldy idézett helyen nem írta közvetlenül) a védelmi idő eltelte után.

A Budapesti Szemlében megjelent cikkének utolsó húsz oldalán anélkül, hogy ezt kimondta volna, vagy szakaszokba öntötte volna, egy haladó természetű javaslatot készített a törvényhozók számára, benne olyan kérdések kifejtésével, mint a színművek jogi sorsa, az oktatók előadásainak leírásából és hozzájárulás adása nélkül történt kiadásából folyó viták rendezése, a fordítás és az idézés, a névtelenül vagy álnéven való megjelentetés, az elhagyás, az elévülés stb.[43]

 

A törvényalkotás elkötelezett hívének mutatkozott hosszú időn keresztül a Kisfaludy-társaság. Az első próbálkozásuk 1844-re datálható, amikor a Bajza Józsefet, Bártfai Lászlót, Bertha Sándort, Fáy Andrást, Fogarasi Jánost, Kiss Károlyt, Simon Florentet és Vörösmarty Mihályt felvonultató választmány, egy – Arany László véleménye szerint – „gyarlónak” nevezett tervezetet dolgozott ki. E javaslat pontosítások végett került Szemere Bertalanhoz, aki erősen az 1837-es porosz szerzői jogi törvény, valamint az 1843-as magyar büntetőjogi koncepció hatása alatt készítette el a végleges változatot.[44]

E javaslat komoly méltatás tárgya lehet, méghozzá több okból is. Egyrészről kiterjesztette a védelem körét (az írói művek mellett a színművek, zeneművek, rajz és festészeti művek kerültek meghatározásra), másrészt a védelmi időt is az átlagostól eltérő 50 évben határozta meg, mert így mind a szerző, mind a jogutódja nagyobb biztonságban érezhette magát. A Nemzeti Múzeum részére fizetendő pénzbüntetés dominált (fizetési képtelenség esetében ez fogságra volt cserélhető), de a károsult kárának megtérítésére is sor került a magánjogi szankciónak minősülő kárpótlás megfizetésére való kötelezés folytán. Elévülhetetlen érdeme volt még az, hogy eljárásjogi szabályozást is adott.

Meg kell említeni továbbá olyan tényezőket is, melyek a tervezet haladó szelleméről tanúskodtak. Ilyennek tekinthetjük azt az elképzelését, hogy az akkor irányadó öröklési jogi gyakorlattal szemben – mely egyébként a reformkori politikai csatározások egyik leginkább ostromlott bástyája volt – a túlélő házastárs ne haszonélvezeti jogot nyerjen az alkotásra, hanem tulajdonjogot.

Javaslatának 47.§-ában azt rögzítette, hogy „egyszersmind e törvény védelme addig is, míg az Erdéllyeli viszonegyelülés megtörténnék, az erdélyi írók és művészek jogainak biztosítására is kiterjesztetik”. Vagyis a politikai célként megfogalmazott (kitűzött) egyesülést megelőlegezendő a szerzői jogi védelem kiterjesztésére törekedett a keleti területek tekintetében.

A Javaslat utolsó szakaszában annak az alapvető elvárásnak igyekezett hangot adni Szemere, hogy a készülőben lévő törvénnyel ellenkező minden más törvénynek, szokásnak és kiváltságnak hatályát kell vesztenie. Ez a lépés ugyanis elengedhetetlennek tűnt ahhoz, hogy a magyar „szerzői jog” levetkőzze feudális jellegét. Azt is el kívánta érni, hogy a szokásjog helyett törvény szabályozza a szerzői jogot.

Noha „a magyar törvényhozás története nem mutathat föl e részben szebb, jelesebb példányt”,[45] mi több, ellenszavazat és módosítás nélkül jutott az uralkodó elé, az mintegy visszadobta, indoklásában arra helyezve a hangsúlyt, hogy „a törvényjavaslatban kitűzött elvek… részint nagyobb világosság, részben némely hézagok kipótlása tekintetéből… módosíttassék.”[46] A visszaküldött javaslatot azonban az időközben feloszlott országgyűlésnek nem volt lehetősége ismét vizsgálat tárgyává tenni. Az igazi indok azonban ott kereshető, hogy az uralkodó az ekkor már gőzerővel készülő osztrák szerzői jogi törvény (Gesetz zum Schutze des literarischen und artistischen Urheberrechts) életbe léptetési szándéka okán nem akarta megbontani az addigi (vagyis Ausztriára és a magyar területekre vonatkozó) egységet.[47]

 

Az osztrák pátenst 1846. október 16-án tették közzé, egyúttal a király a kancellárt véleményes jelentés készítésére szólította fel a pátensnek Magyarországon való alkalmazhatósága tekintetében. Ez utóbbi a királyi helytartótanácshoz „továbbította” az ügyet, mondván a Szemere-féle javaslatot újabb tárgyalásnak vessék alá, immáron az osztrák pátenssel való összhang megteremtése végett. A magyar királyi könyvbíráló főhivatal volt a következő állomás, amely jelentését 1847. július 27-én a király elé terjesztette. Mindezekre tekintettel készítette el Jászay Pál a maga tervezetét, amely azonban a felgyorsuló politikai események miatt tárgyalásra már nem került.[48] Hazánkban továbbra is az említett rendeletek maradtak hatályban.

 

A forradalom idején két olyan jelentős jogszabály is született, amelyek a témakört jelentősen érintették, azonban ezek egyike sem volt közvetlen szerzői jogi törvény. Elsőként az 1848. évi XVIII. tc.-et kell megemlíteni, mely a sajtó szabadságáról szólt, s ennek keretében eltörölte a cenzúrát. A nyomda felállításának feltételévé tették a kereskedőkről szóló 1840. évi XVI. tc. előírásainak betartása mellet a kötelező, 4000 forintnyi biztosíték letételét.[49] A könyvárusság pedig a kereskedelmi jog általános szabályai mellett mindenféle engedélytől mentesen volt űzhető. Az 1848. évi XXX. tc. a színházak felállításáról rendelkezett, de egyben azt is biztosította, hogy a színműveket szabadon előadhassák.[50]

 

Az említett 1846-os pátenst az Osztrák Polgári Törvénykönyv hazánkban történő alkalmazását elrendelő 1852. november 29-i nyílt parancs VII. cikke, 1853. május 1-ei hatállyal léptette életbe, s a „Törvény az irodalmi és művészeti tulajdonnak a jogosítatlan közzététel, utánnyomás és utánképzés elleni védelmére” címet viselte.[51] A cím egyértelműen jelzi, hogy a szabályozás a szerzők részére tulajdonjogot biztosít alkotásaik tekintetében, azonban ezt a magyar fordítás több esetben nem szó szerint adta vissza (1.§).

Védelemben részesítette az irodalmi termékeket és művészeti munkákat, melynek keretében külön nevesített olyan alkotásokat, mint a térképek, rajzolatok, az énekszövegek, hangszerzemények vagy a nyilvános előadások. A szerzőnek rendelkezési, többszörözési, közrebocsátási és átruházási jogot biztosított.

A védelmi idő főszabály szerint 30 évben lett meghatározva, de ennél rövidebb és hosszabb időkeretekről is rendelkezett. A zenei- vagy színművek előadására vonatkozó kizárólagos jog a szerző halálát követő 10 év után megszűnt. Ötven éves oltalomban részesültek a tudományos vagy művészeti intézetek által kiadott munkák. „Különös tekintetreméltó esetekben”, továbbá nagy költségekkel járó alkotások esetén az „álladalmi kormány által kiváltság alapjában, a törvényes időhatáron tul is további bizonyos számu évekre kiterjesztetnek”.[52] Ennek feltételéül az előre történő kikötést jelölte meg a pátens 17.§-a. Sőt „az álladalmi kormánytól közvetlenül kibocsátott iratok közzétételök után az utánnyomási tilalom védelmét élvezik mindaddig, míg ez az álladalmi kormány által meg nem szüntettetik”,[53] vagyis ebben az esetben a védelmi idő korlátok nélküliként értékelhető.

Egyedülálló módon a dolgozat során feldolgozott anyagok közül a nyílt parancs biztosított a második kiadás vagy kinyomás részére is védelmet a jogosulatlan magatartásokkal szemben.

„A fiscus vagy más személyek szállományi jogának nincsen helye”,[54] írta a 13.§, vagyis kizárt volt az államkincstár vagy egyéb jogi szabályok által feljogosított személyek kvázi öröklése. Az erre való lehetőség majdan 1861-ben, az ITSZ alapján szűnt meg (lásd még lejjebb: Arany László 1874-es javaslatánál).

A külföldiek szerzői jogi védelme tekintetében a szabályozás a viszonosság elvét fogalmazta meg, vagyis „a német szövetség határán kívűl, megjelent müvekre nézve az ezen törvényben kimondott védelem olly mértékben biztosíttatik, a mellyben az illyes jogok… az idegen álladalom törvényei által hasonlókép biztosítják.”[55]

A nyílt parancsnak egy másik rendelkezése (XIII. czikk) értelmében „a külállamokkal kötött oly szerződvények, melyek a polgári jogra vonatkoznak”, nálunk is alkalmazandók. Így lett hatályos jogunk része például az Ausztria valamint a pápai államok és Szardínia között 1844-ben létrejött egyezmény .[56]

 

E jogszabályi rendelkezések nálunk 1861-ig maradtak hatályban (Erdélyben 1884-ig), amikor is az Országbírói Értekezlet a polgári alaki és anyagi (eljárási) jog érvényes szabályainak összegyűjtését elvégezte (így jött létre az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok „gyűjteménye”), mely az irányadó törvényi rendelkezések kialakításáig minden eljárás forrását adta. Ennek egyik rendelkezése rögzítette szűkmarkúan: „az ész szüleményei is oly tulajdont képeznek, mely a törvény oltalma alatt áll”.

Mit lehet ebből megállapítani? Először is azt, hogy immáron nemcsak a könyvek részesültek védelemben, hanem az ész szüleményei, vagyis az irodalmi, képzőművészeti és zeneművészeti művek, de még a fordítások is. Mindez a nyilvános előadás és a sokszorosítás jogát is magában foglalta. Másrészt ezzel kijelentették, hogy a szerzői jog a polgári jogban gyökerezik. Harmadrészt azt, hogy a szerzői jog tartalma a szerző halálán túlra nem terjed. Megszűnt azonban a könyvnyomtatás és az utánnyomás hatósági engedélyhez kötése.[57]

Ami viszont e rendelkezések sorsát illeti, Kenedi Géza megállapítása szerint igazi gyakorlat nem fejlődött ki, lévén e rendelkezések eléggé bizonytalanok voltak, másrészről a „közszokás és a plágiumról való szigorú közfelfogás… a szerzői jogok megsértését gyalázatosnak bélyegezte”.[58]

 

Az 1867-es év hazánk történetében újabb két jelentős eseménnyel szolgált. Először is az Ausztria és Franciaország között kötött nemzetközi szerződés folytán került be jogunkba az, hogy a fordítás gyakorlása a szerző jogfenntartásához van kötve, a folyóiratokban megjelent cikkek és közlések tekintetében pedig mind a fordítás, mind az utánnyomás tekintetében a szerző jogfenntartása a feltétel. Bekerült a hatályos szabályok közé a nyilvános előadáshoz való jog is, melyet ugyan már az 1846-os pátens rendezett, de ez, mint ismeretes, 1853-tól csak 1861-ig volt hatályban. Kiemelkedően fontos eszköz lehetett a jogvédelemre az, hogy újabb feltételként a megjelent és a többszörözött művek beiktatására (enregistrement) került sor.[59]

A Kisfaludy-társaság ugyanezen évben készítette el második törvénytervezetét (készítői: Toldy Ferencz, Pulszky Ferencz, Gyulai Pál, Tóth Lőrincz és Vadnay Pál voltak), mely több éves várakozás után, még 1869-ben sem került megtárgyalásra. Nem követték benne azt az utat, melyet Szemere és Jászay taposott ki, hanem visszatértek arra a göröngyös ösvényre, melyet a Társaság első tervezete hagyott maga után. Igazából azért bukott el, mert még nem volt kész a magyar büntetőjogi koncepció, így nem volt mihez viszonyítani a büntetések, az eljárás kérdését. A Magyar Képzőművészeti Társaság által átdolgozott, művészekre vonatkozó rész pedig (mely az 1865-ös bajor törvényen alapult) csak az igazságügy-miniszterig jutott.[60]

 

Az 1868-os magyar-horvát kiegyezésben rögzítették, hogy az írói és művészi tulajdont illető törvényhozás „közös ügy”, vagyis ezzel a horvátok elveszítették önállóságukat a jogalkotás tekintetében.[61]

 

A Magyar Írók és Művészek Társasága Kováts Gyulával az élen, felhasználva az 1870-es német birodalmi törvényt, 1874-ben egy újabb tervezetet készített, mely törvényjavaslat formájában az országgyűlés elé került. Hiába volt tekintettel a magyar igényekre, főleg a kereskedelmi törvény készítése miatt, nem került elfogadásra.[62]

 

Ezért is tekintettek nagy várakozással a kereskedelmi törvényre (1875. évi XXXVII. tc.) a szerzői jog kodifikációjának hívei. Ennek a II. rész 8. címében (515-533.§§) került lefektetésre a kiadói ügylet definíciója (515.§), a jogok és a kötelezettségek köre (516-521., 524.§§), a szerződés tartalma (522.§), a felelősségtan (523., a tiszteletdíjjal összefüggésben: 528-530.§§), a tiszteletdíj (524-530.§§), a kiadói szerződés megszűnése (531-532.§§), valamint a kiadói ügylet megkötése jogutódnak nem minősülő személlyel (533.§).

„Azon ügylet, mely által valaki (a kiadó) kész vagy készítendő irodalmi, műszaki vagy művészeti munka többszörözésére, közzétételére és forgalomba helyezésére a szerzőtől vagy ennek utódaitól kizárólagos jogot szerez, kiadói ügyletnek tekintetik” – mondta a törvény.

Mindezekből kitűnik, hogy a kiadói ügylet nem a szellemi alkotásra, hanem annak materiális megnyilvánulására, a fizikai tárgyra vonatkozott. Ez egy szerződés szabályozása, mely a többi kötelemi jogviszonyhoz hasonló elemeket tartalmazott. Nem került rögzítésre a védelmi idő, de például az sem, hogy a fordítás mennyi időn múlva válik szabaddá. Vagyis e szabályozás összességében elégtelen volt a szerzői jog egészére, viszont ténylegesen korrekt kereteket adott a kiadó és a szerző között fennálló érdek számára, vagyis annak, hogy a szellemi alkotás a külvilág számára is elérhető legyen, mi több, az alkotó ebből még meg is éljen.

 

A Kisfaludy-társaság 1876-ban próbálkozott harmad ízben, ezúttal a Magyar Tudományos Akadémiával együttműködve. Előbb ennek sorsát tekintem végig, aztán kerül sor az elemzésére. Egy bizottságot hívtak össze (résztvevők voltak: Fogarasy János, Pauler Tivadar, Toldy Ferencz, Tóth Lőrincz, Zichy Antal, Arany László az Akadémia részéről, valamint Gyulai Pál, Keleti Károly, Bartalus István és Szigligeti Ede a Társaság részéről), mely egy albizottságot, az pedig Arany Lászlót bízta meg a javaslat kidolgozásával. Ő első, több hibában szenvedő javaslatát 1876-ban hozta nyilvánosságra, ezt azonban a legújabb német törvényekre tekintettel hamar átdolgozta, végül az Akadémia elé terjesztette. E tervezet került végül is az igazságügy-miniszterhez, aki szakértekezletet hívott össze ennek áttanulmányozására. Ebben, amint azt Kováts Gyula erősen kifogásolta: egyetlen művész sem foglalt helyet, pedig egy ilyen jellegű törvény megalkotásánál a jogászi és a nem-jogászi elem kellő egyensúlyára nagy szükség lett volna.[63]

1882. november 20.-án nyújtották be a javaslatot a képviselőházhoz, amely igazságügyi bizottságának adta ki azt. A bizottság elnöke Horváth Lajos, az előadó pedig Apáthy István volt (ezért szokták a nevéhez kötni a későbbi törvényt). A bizottság jelentése már 1883. február 9-ére elkészült, a végső szöveget mégis csak egy évre rá, 1884. március 12-én hitelesítette a képviselőház, melyet a főrendiház változatlan formában elfogadott. Az uralkodó végül 1884. május 7-én hirdette ki a XVI. törvénycikket.[64]

Kiinduló forrása a törvénynek tehát Arany javaslata volt. Ezt a Budapesti Szemlében jelentette meg és négy részre bontotta. Az első fejezet a történeti rész, melyet fentebb használtam fel. A II. és a IV. fejezet tűnik indoklásnak, s ezért viszonylag érthetetlen, hogy miért is bontotta ketté, közibük ékelve a konkrét tervezetet.

A javaslata az írók mellett a zeneművekre, a nyilvános előadásokra és a képzőművészetekre is kiterjesztette a védelmet. A jogsértés megnevezésére a bitorlás szót ajánlotta, lévén mind a korábban használatos utánnyomás, mind az álkiadás szavak nem fogták át az egész kört. A védelmi időt 30 évben akarta megszabni, javarészt az akkori nemzetközi példák alapján (lásd: 5.2. pont). Az állam háramlási jogát kizárta. Büntetésekként a kárpótlást említette elsőként, amely mellett pénzbírságot is ki kellett szabni, mely kivételesen fogházbüntetésre volt változtatható. A büntetés kritériumaként a szándékosságot vagy „vétkes gondatlanságot” követelte meg.

Első bíróságként a pesti és a kolozsvári királyi törvényszékeket jelölte meg, illetékességük aszerint alakult, hogy a bitorlást elkövető személy hol lakott. A felelősségre vonás alapvető feltétele volt a magánindítvány előterjesztése, melyre csak a sértett fél volt jogosult. Lényegi intézmény volt az „igtató könyv”, mellyel a francia minta után hazánkba bekerült beiktatási rendszer meghonosítására törekedett (lásd fentebb).

A német törvényt tekintette kiindulási alapnak, mind szerkezetét, mind tartalmát illetően, mégis több ponton eltért attól, így például a szerkesztett művek, vagy a politikai szónoklatokkal kapcsolatos részletszabályok esetében. Az indoklás jellegű két fejezetben még olyan kérdésekre tért ki részletesen, mint a fordítás megítélése, mellyel az akkor uralkodó hátrányos nemzetközi gyakorlatot próbálta azzal megszüntetni, hogy a fordítás szabadságát (természetesen bizonyos korlátok mellett) jogi keretekbe foglalta. Kitért emellett egyes terminológiai elemekre (írói munka, gépi munka, bitorlás) is.[65]

Külön kiemelést érdemelnek véleményem szerint a szakértő testületek. A bíróságok kijelölését részben ehhez idomítva végezte el Arany, lévén, e két egyetemi városban látta leginkább elképzelhetőnek, hogy egyetemi oktatókból, az irodalom és a művészet képviselőiből és könyvkereskedőkből álló szakértő testületeket hozzanak létre. Saját elvárása szerint „az ő kezökben lesz a törvény jövője. Ők fejthetik ki részleteit, ők vihetik át elveit az életbe”.[66] A szakértő testületek életre hívásának terve önmagában még egy igen helyeselhető törekvés az ügyek gyakorlatias vitele tekintetében, azonban az Arany által megfogalmazottak a törvényes keretektől inkább a laikus tényező világába vezethetett volna el.

E javaslat több hibában szenvedett, állapította meg Kováts Gyula. Noha maga is elismeréssel adózott Arany tárgyilagossága miatt, „alkotása, mely nem egy, de több emberéletre van hivatva kihatni, gondos recensiót kíván”.[67]

Kováts kritikaként hozta fel, hogy miért szól Arany a javaslata címében „tulajdonjogról”, ha ezt magában a szövegben nem érvényesíti következetesen? Érdekesség, hogy Kováts nem ismerte el a szerzői jog tulajdon-jellegét, a vagyoni jogok köréből kizárta,[68] ennek ellenére az ő írásának címében is ott szerepel a vitatott szó…

Másrészt felhozta azt a gyakorlati hibát, hogy Arany a jogviták eldöntése tekintetében kizárólag a budapesti és a kolozsvári bíróságok hatáskörét kívánta rögzíteni, ezeket mégis „rendes” bíróságoknak nevezi. Ez egy nagy ellentmondás, hisz vagy a rendes bíróságok járnak el, vagy kizárólagosan kettő (e megkülönböztetés hatályos jogunkban is kardinális kérdés). Kováts Gyulának itt ellent kell mondani, mert az Arany által írt cikkben a „rendes” szó nem szerepelt. Kétségtelen, hogy itt „kizárólagos” hatáskört állapított meg a javaslatot tevő, azonban legfeljebb csak annyi vethető a szemére, hogy ezt nem írta bele a 26.§-ba.

Arany 1876-ban az országos váltófeltörvényszékhez képzelte el a fellebbezést, amely azonban már 1872-es hatállyal megszűnt.[69] Az 1870. évi XVI. tc. 2.§-a ennek hatásköri jogosítványait a pesti ítélőtábláéba olvasztotta be.[70] Tehát Kováts kritikájának éle jogosan csak e pontatlanságra vonatkozhatott volna, bár igaz, hogy ez valóban nagy tévedés volt.

Arany javaslatának 17.§-ában azt írta: „az államkincstárnak vagy uratlan hagyatékokhoz jogosított más személyeknek háramlási joga a szerzői tulajdonjogra nem terjed ki.” Kováts rámutatott arra, hogy Arany e német mintára kialakított elvet helytelenül alkalmazta a magyar viszonyokra. A magyar jogrendszerben ugyanis az ITSZ óta az államon kívül senki másnak nincs joga ily módon tulajdonjogot szerezni. Végül maga a törvény a 3.§-ában korrigálta e hibát, s már csak a magyar szent koronáról szólva zárta ki annak háramlási jogát az uratlan szerzői jogi hagyatékra nézve.[71]

Ez utóbbihoz hasonló Kováts következő kritikai megjegyzése is, vagyis hogy az indoklások nem voltak mindig pontosak és világosak, így például Arany hol csalásról, hol rablásról szólt.[72]

Arany fontos elemnek tartotta a szerzői jogi védelemben a nem-jogászokból összeálló szakértői testület létrehozását, mely az egyes peres esetekben, a bíróság felkérésére véleményt nyilváníthat. Ez valóban jó elképzelés, ismerte el Kováts is, azonban véleménye szerint azt feltétlenül rögzíteni kellett volna, hogy a bíró nincs kötve a szakértői testület által kialakított tanácshoz, véleményhez.[73]

Ugyancsak bírálatként kell szólni arról, hogy a tervezet alapján a magyar nyelvnek juttatott előnyökkel a nemzetközi szerződések kollíziója következett volna be.[74]

Arany László az itt elhangzott kritikai megjegyzésekre erősen szubjektív hangvétellel reagált, utal erre rövid levelének címe is: „felvilágosításúl”. Ebben leginkább azt sérelmezte, hogy Kováts az eredeti írást tette vizsgálatának tárgyává, holott azt később, a 1876-os német törvények hatására, kijavította, majd ezt tárta az Akadémia elé, melyet az elfogadván az igazságügy-miniszter elé terjesztett. E koncepciót aztán az ekkor összehívott szakértekezleten mindenki megkapta. Így összegzi Kováts viselkedését Arany: „szokásnak talán nem helytelen, hogy a ki törvényjavaslatot bírál, azt a szöveget vegye vizsgálat alá, a mely éppen szőnyegen van.”[75]

Kováts szerint Arany véleménye „félrevezetés és szemfényvesztés”. Azt mondta ugyanis, hogy nem tekinthetőek elfogadhatóan nyilvánosságra hozottnak a szaktestület ülésén kiosztott kőnyomatú példányok, ezeket ugyanis csak az ott jelenlévők kapták kézhez, így például ő nem. A kőnyomat pedig eleve annak a jele, hogy azt nem a nagyközönségnek szánták. Így Kováts saját indoklása szerint mindezek fényében bírálta a nyilvános eredetit az új, ám nyilvánosságot elkerülő javaslat helyett. Sőt, amellett sem ment el szó nélkül a jogászi hivatást gyakorló Kováts, hogy Arany saját koncepcióját „törvényjavaslatnak” tartotta, holott ezt csak „előadói javaslatnak” minősíthetné, hiszen még nem volt az országgyűlés előtt.[76]

 

Az ilyen körülmények között elkészült törvényről röviden el lehet mondani, hogy szakított a szellemi tulajdon elméletével, és helyette az önálló szerzői jog koncepcióját tette magáévá. A védelmi körbe (kibővítve az Arany által meghatározott kört) valamennyi, az adott korban ismert szerzői és művészeti formát bevette.

A védelmi időt a szerző halálától számított 50 évben határozta meg (11-18.§§).

A bitorlás tekintetében kimerítő szabályozást adott (5-9., 23-24.§§), az eljárást pedig – melynek lefolytatását magánindítványhoz kötötte – a polgári bíróságokhoz tette le, ide értve a kártérítés megítélését és a büntetések kiszabását egyaránt (25.§). Kiemelendő tehát, hogy elbukott Arany azon elképzelése, hogy kizárólag két királyi törvényszék járjon el az ilyen ügyekben, valamennyi első folyamodású bíróság hatáskörrel rendelkezett. Az illetékesség is változott annyiban, hogy a „panaszlott” lakhelye szerint illetékes törvényszék mellé a bitorlás helye szerinti törvényszék is belépett (26.§).

Az 1866-os osztrák-francia szerződés folytán jogunkba bejutó beiktatási intézmény is szabályozást nyert (42-44.§§).

Apáthy István a törvényről készített értékelő írásában több jelentős dologra is felhívta a figyelmet. Egyrészről az Szjt. megalkotásának szükségességét emelte ki, melynek tekintetében több fontos okot is felsorolt. Először is: a korábban vállalt kötelezettségek teljesítése (lásd: a magyar-francia szerződést), a többszöri jogalkotási kísérletek beteljesítése, az ország egész területére kiterjedő egységesítés (e tekintetben az 1852-es nyílt parancs erdélyi hatályosságára utalt), valamint a jövendőbeli nemzetközi egyezmények megkötésének szükségessége (melyet, összhangban a szerzői jog nemzetköziesedésével, hazánknak is követni illett). Apáthy kiemelkedőnek tekintette a törvény egységes szerkezetét, mivel szemben némely európai törvényalkotással, amely az egyes szerzői jogi tárgyakat külön-külön rendezte, az Szjt. mindezeket egy normába foglalta össze.[77]

 

 

 

5. A szerzői jog szabályozásának egyes kiemelkedően fontos kérdései

 

5.1. A szerzői jogi védelem tárgyai

 

Akárcsak korszakalkotó írásaiban Toldy, a Kisfaludy-társaság is első tervezetének elkészítésekor (1844) kizárólag az írói rétegre gondolt.

Az 1844-es javaslatban tett Szemere-féle korrekciók folytán azonban – helyesen – a védelem kifejezetten kiterjedt a színművekre, zeneművekre, rajz és festészeti művekre (vagyis a tervezetben rögzített taxatív felsorolás szerint: rajzokra, képekre, metszvényekre, csillagászati-, föld-, hely- és vízleirati tervképekre, alaprajzokra és más építészeti rajzokra) is. Sajnos ebből nem lett törvény, azonban követendő példaként szolgálhatott minden próbálkozó számára. Mégis kirívó, hogy a Kisfaludy-társaság említett második tervezetében ismét csak az írókra koncentrált.

Az Arany által elkészített előadói jelentésben minden eddig elhangzott elem megfogalmazásra került, az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő fényképészeti alkotások védelme azonban csak utaló szabály keretében került rögzítésre. Ezt az első Szjt. már hét szakaszba foglalta. Külön fejezetbe került továbbá a föld- és térképek, a természettudományi, mértani, építészeti és más műszaki rajzok és ábrák is.

Apáthy István kérdésesnek tartotta a védelmet az írói művekre egészében kiterjeszteni, mivel így véleménye szerint például a különösebb szellemi értékkel nem rendelkező vasúti menetrendeknek is jogvédelmet biztosított a törvény, ezért ajánlatosabbnak tartotta volna, ha az „irodalmi mű” élvezi csak a védelmet.[78] Ezzel egyező véleményen volt Arany is, mindössze terminológiai differencia volt kettejük között. Arany a magyar írók és művészek társasága által 1874-ben készített javaslatban fellelhető „írott mű” helyett használta az „írói mű” kifejezést, vagyis egy olyat, amit Apáthy mellőzni óhajtott.[79] Azt azonban látni kell, hogy ha eltérő formában is, de ugyanazt mondták mindketten: csak a művészeti igényű, tartalmú, kizárólagos szellemi termékeket illeti a védelem.

Zlinszky Imre a szerzői jog tárgyait négy fő csoportra osztotta. Az ipari művek, a képzőművészeti alkotások, az ipari találmányok és az ipari készítmények tekintetében ismerte el alkotóik tulajdonjogát. Érdekes módon a zeneművek önállóságát elvetette, és azokat, mint az írói művek egyik megnyilvánulását fogta fel.[80]

Vajon miért e nagy eltérések, miért csak az írói művekről szóltak eleinte, miért azokat részesítették inkább előnyben? Mindössze feltételezni lehet, hogy az indok abban rejlett, hogy a nyomtatott könyvek voltak a legalkalmasabbak a védelem biztosítására. Ehhez képest léptékekkel nehezebben lehetett megóvni az arcképeket és egyéb festményeket a lemásolással szemben, s még kevésbé reménykedhetett egy színpadi mű szerzője, hogy szavait ne hallja vissza másoktól. Egy képzett zenebarátnak pedig pusztán meg kellett hallgatnia egy előadást, s emlékezetből eljátszhatta azt.

 

 

5.2. A tulajdon kérdése

 

E téren a fő kérdés elég egyszerűen megfogalmazható: tulajdonjoggal bírnak-e a szerzők és a művészek produktumaik tekintetében, avagy nem beszélhetünk erről? S ez utóbbi esetben miről van szó?

A kérdést illetően többek, különböző megközelítéseket adtak.

Toldy álláspontját már a fentiekben átvettem, ezért erre nem térek vissza.

A Szemere által készített javaslatnál is fellelhető volt a kérdés tárgyalása. Rögtön az 1.§-ban kijelentette: „munkáját… kiadni kizáró joggal, életében csak az író bír”, s a későbbi utaló szabályok folytán mindezt érteni kell a többi alkotóra is.

A tulajdonjog tartalmát tekintve elviekben végtelen. Szemere a kortárs külföldi szerzők és jogalkotások mintájára azonban a szerzői jog tekintetében időbeli korlátot deklarált: az író halálát követő 50 év elteltével „a munka közbirtokká válik ollyan értelemben, hogy az mindenki által szabadon adathatik ki” (11.§). Ez egy főszabály, a javaslat ennél rövidebb határidőket a legváltozatosabb esetekre rögzített még (lásd: 5., 7., 9., 10., 16., 19.§§).

Zlinszky Imre mindezekkel kapcsolatosan azt vallotta, hogy Szemere az időkorlátok felállítása miatt a szerzői jogot nem tekintette tulajdonjognak.[81] Ez azonban vitatható, és inkább az a nézet fogadható el, mely szerint Szemere a szerzői jogot speciális jellegű – időben behatárolt – tulajdonjognak tekintette, erről tanúskodnak a Pesti Hírlapban közzétett – egyúttal a javaslat indoklásául is szolgáló – cikkei (1845. júliusában). Bár az is kétségtelen, hogy a tervezetében egy alkalommal sem írja le azt a szót, hogy tulajdonjog, vagy nem utal a szerző eme kizárólagos jogára a tulajdon kifejezéssel.

Az ITSZ-nek az ész szüleményeiről szóló egyetlen rendelkezése kifejezetten tulajdonjogról beszélt, anélkül azonban, hogy ennek lényegi tartalmát kifejtette volna. A törvények védelme alá tartozó tulajdonnak tekintette a szerzők e jogát, viszont lényeges hibát követett el akkor, amikor az időbeliség kérdését nem rögzítette.

Kováts Gyula három nagy nézet-csoportot különböztetett meg. Az első szerint a forma, amelyben az ember szellemi alkotását létrehozza, kifejezésre juttatja, érzékelhetővé teszi, az a tulajdonává válik, tehet vele, amit akar. S bár e közlés átmehet a köztulajdonba, a tárgy soha, arra nézve tulajdonjog kizárólag a szerzőt illeti.

Ezzel ellentétben voltak (például Proudhon), akik a társadalom kizárólagos jogát hirdették, azonban nem csak e témakört illetően (talán kifejezetten nem is mondták), hanem valamennyi emberi cselekmény, alkotás tekintetében. Ezek szerint a szerző az embertársai iránti szeretetből tevékenykedik, köteles visszaadni a társadalomnak azt, amit tőle elvett.

E két koncepció azonban túl szűklátókörű. Ez utóbbi egészében elfogadhatatlan, az individuális, egyéni cselekvésekről teljesen eltünteti a hangsúlyt, megfosztva ezzel a szerzői jogot talán legfontosabb jellemzőjétől. Az előbbi viszont nem mérlegelte annak realitását, hogy az idő múlik, minek következtében kevesebb joga lehet egy „örökösnek” a műre, mint magának a nagyközönségnek.

Ezért is alakulhatott ki az a felfogás, mely szerint a szerzők korlátozott tulajdonjoggal rendelkeznek, s itt e két szó az előbbi két felfogást ötvözi, vagyis: a szerző (és jogutódja) tulajdonjoggal bír az alkotásra nézve, azonban csak egy korlátozott ideig.[82]

Kováts saját véleménye az volt, hogy a szerzői jog nem vagyoni jog, benne a személyi motívumok dominálnak, ezért nem is tulajdonjog. A kötelmi jogból is ki kell azonban zárni, melyre a relatív szerkezetű jogviszonyok a jellemzőek, ezzel ellentétben a szerzők joga műveik védelmére abszolút, vagy mindenkivel szemben fennáll. A kiadói jogügylet pedig nem egy tipikus kötelem, mivel – bár itt is dominál egyfajta átruházás – a lényeget: a személyhez fűződő jogokat még így sem szerezheti meg a kiadó. Mindezekből kifolyólag felfogása szerint a dologbeli jogok egészéből ki van zárva a szerzői jog.[83]

Ebben a koncepcióban több hiba, de legalábbis hiányosság van. Elsőként az, hogy Kováts miután szinte mindenhonnan kizárta a szerzői jogot, nem sorolta be sehová. Másrészről megítélésem szerint a hangsúlyt sem a jó helyre rakta. Az abszolút jog említése dicsérendő, az már kevésbé, hogy nem ezt tartja lényegesnek.

A kiadói ügylet fent említett jellegéből nem következik, hogy nem lenne igazi kötelem. Mi több – véleményem szerint – e szerződéstípusnak nem lehet eleme az, ami miatt Kováts kritizálta, vagyis hogy a kiadó a személyhez fűződő nem képes megszerezni, hiszen itt kifejezetten a szerzőt megillető vagyoni jogok képezik a forgalom tárgyát.

A személyes elem hangsúlyozása szintén helyesnek tekinthető, de összességében Kováts elképzelése kizárólag az erre az oldalra való helyezkedése folytán hibás.

A szerzői jog, helyt adva Balás véleményének, ami ezek alapján a Kováts által is bemutatott „vegyes” koncepcióhoz sorolható: a személyiségnek dologi joga!

A személyi és a vagyoni motívum dominanciája tekintetében a nemzetközi viszonylatok között is nagy csata dúlt. Klosterman, Wachter, Mandry a kizárólagos vagyoni minőséget hirdette, ezzel szemben Dambach azt mondta: „das Urhebberrecht… ein persönliches Recht ist”.[84]

Stahl az író viszonyát a művéhez szellemi szolgáltatás általi szerzésnek tekintette, és ezért a tulajdonjog helyett az iparjog területére sorolta be a szerzői jogot.[85]

Kenedi Géza írásában a szellemi tulajdon elméletét vette kritika alá. Úgy vélte, hogy a szerzői jog első formája, mely a tulajdonjog analógiájára lett kialakítva, alkalmas a szerző testi formába öntött alkotásainak a védelmére. Ennek keretében alkalmas volt az utánnyomás megakadályozására, a károk megtérítésére, a jogutódlás szabályozására, a privilégiumok és a közigazgatás láncainak levetésére stb., ezzel szemben a személyes jogosítványok érvényre juttatására, a testetlen (immateriális) jogok megsértésének a kiküszöbölésére alkalmatlannak bizonyult. Védelem nélkül maradtak továbbá a nyilvános beszédek, színművek és zeneművek, valamint a képzőművészeti alkotások. Vagyis összességében elmondható, hogy idővel kialakultak olyan elemek is, melyek a tulajdonjog analógiájára nem védhetők, pedig erre igen nagy szükség lett volna.

Ezért mondta azt, hogy az önálló szerzői jog elmélete a helyes, mely a szerzők különféle jogait különálló egységként kezelte. Természetesen nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az idők változása folytán jelentkező új jelenségek miatt nincs minden rendezve, s az elektromos eljárások, valamint a mozgófényképészet – melyek csak az írása elkészültét követően, több mint egy évtized múltán megalkotott második szerzői jogi törvénybe kerültek be – új kihívások elé állítanak mindenkit.[86]

Az Szjt. rendelkezéseit tekintve megállapíthatjuk, hogy az az elképzelés diadalmaskodott, mely a szerző tulajdonjogát hirdeti, erről pedig a következőket kell tudnunk. Először is ez egy abszolút szerkezetű, negatív tartalmú jogviszony, melynek alapján mindenki köteles tartózkodni attól, hogy az alkotások tekintetében jogsértést kövessen el. Amennyiben azonban a bitorlásra sor kerül, a jogosult bírósághoz fordulhat igaza megóvása (és kártérítés) érdekében.

Másodszor: a védelem nem végtelen. Kétségtelen azonban, hogy a törvény kifejezett rendelkezése értelmében az 50 éves védelmi idő az alkotó halálától számíttatik (kivéve álneves megjelentetés esetén), a szerző pedig egész élete során oltalomban részesül, így az ő tekintetében a tulajdonjog korlátlannak minősült, míg az örökösök egyfajta korlátozott tulajdonjogban részesültek.

 

Egy kis kitérővel vegyük szemügyre a korszak külföldi jogi szabályozásait a védelmi idő tekintetében, melyből az előbbiekben ismertetett korlátlan-korlátozott tulajdonjogi viszonnyal kapcsolatosan vonhatunk le következtetéseket. A tapasztalható színes kép alapján négy csoport között lehet különbséget tenni.

Az első kategória szerint – melybe az első Szjt.-t is sorolhatjuk – a védelem a szerző halálát követő meghatározott ideig állt fenn. Így a korabeli német nyelvű (ideértve Svájcot is), a francia, az olasz, a dán és a portugál törvényekben 30 év volt a bevett védelmi idő; Belgiumban, Hollandiában és Svédországban pedig 20 év. Ezen koncepciók egészében megegyeztek a magyarral, az eltérés mindössze a védelmi idő konkrét nagyságában volt tapasztalható, amely az első Szjt.-ben a képviselőház erőteljes buzdítására (külön kiemelve Jókai Mór aktivitását, ami a részéről azt hiszem teljességgel érthető) 50 évben lett rögzítve.

Egy sajátos változatként ide lehet besorolni az 1842-es angol végzeményben foglaltakat, melyben két határidőt állapítottak meg: a szerző halálától 7 évig volt biztosított e jog, másrészt az írói mű első közzétételétől számított 42 év elteltével is megszűnhetett a védelem. E kettő közül mindig az került érvényesítésre, amelyik tovább tartott. Vagyis ha a szerző művének megjelenésétől számított 35 évnél többet élt, akkor már mindenképpen az elsőként említett szabályt kellett alkalmazni. Másrészről viszont, ha a szerző túl korán halt meg, akkor örökösei sokkal hosszabb időn át részesültek védelemben, mint hét év. Az angol szabályozás azért került e kategóriába, mert látható, hogy az angol alkotók egész életükben élvezték művészetük gyümölcsét, az örököseik azonban csak meghatározott, pontosan meghatározva: 7-42 éves időtartamra.

A másik lehetőség az volt, ha az oltalmat kifejezetten csak a szerző részére biztosították, melyre példaként szolgálhat a török szabályozás. Ezek szerint tehát továbbra is tulajdonjogot deklarálhatunk a szerzőknek, az örököseik azonban nem részesültek semmiféle jogvédelemben, nem élvezhették elődeik szellemi alkotásainak a hasznát, vagyis ők egyáltalán nem voltak tulajdonosok.

Harmadszor: arra is volt példa, hogy a védelem nem a szerzőhöz kötődött, hanem kizárólag az alkotáshoz. Így például Görögországban az első megjelenéstől számított 15 évre korlátozódik a védelem.[87] Ebből egyértelműen levonható a következtetés, mely szerint a görög szerzőket korlátozott tulajdonjog illetett meg, s az örökösök csak a szerző halála esetében, s ők is legfeljebb csak a kógens 15 év elteltéig élvezhették a jogvédelmet.

Negyedik kategóriaként pedig egy sajátosan vegyes koncepcióról szólhatunk. Az Amerikai Egyesült Államok 1790-es törvénye a mű első megjelenésétől számított 28 éves védelmi időt szabott, mely a szerző halálát követően egyszer, az özvegy és a gyermekek javára 14 évvel meghosszabbítható volt.[88] Vagyis itt ismét azt látjuk, hogy a jogosultság inkább a műhöz, semmint a szerzőhöz kötődik.

 

Visszatérve azonban immáron a fent megkezdett vonalra: harmadik tényezőként el lehet mondani: a szerzői jog részben vagyoni-, részben személyi jog. Az Szjt. erre nézve nem tartalmazott egyértelmű rendelkezést, ezért hangsúlyozta valószínűleg Knorr Alajos kizárólag a vagyoni elem létét, mikor a szerződéssel vagy halál esetére tett intézkedéssel történő átruházhatóságra utalt.[89] Kétségtelen azonban, hogy a személyes elemek, például a névviselés jogának, az álnév választásának a lehetősége is együtt jár e szférával, s ezeknek az átruházása elképzelhetetlen. Erre vonatkozólag azonban a törvény nem tartalmazott külön rendelkezéseket.

 

 

5.3. Magánjog vagy büntetőjog?

 

Szemere Bertalan egy sajátosan vegyes rendszerét építette ki a „jogorvoslatnak”. Ebben a rendszerben ugyanis erőteljesen ötvöződtek közjogias (büntetőjogi) és magánjogi elemek egyaránt. Előbbi közé sorolhatóak például az álkiadás tényállása (12.§), károkozók mellett a felbujtók, szövetségesek, segédek büntetése, a visszaesés (ismételt elkövetés) súlyosabb szankcionálása, az elkobzás, a pénzbüntetés, valamint ennek fogságra való átváltoztatása, továbbá olyan terminológiai elemek, mint például elkövetés, terhelőbb körülmények. Magánjogi tényezők például a kárpótlás, az ezért fennálló egyetemleges felelősség, az egyezségkötés lehetősége, a perköltségnek a vesztes fél általi viselése. Továbbá kifejezetten vannak olyan elemek is, amelyeket nem lehet élesen besorolni egyik csoportba sem. Ilyennek tartom az elévülés rövid idejét (elkövetéstől számított két év), mely kimentési lehetőséget nem adva objektív, jogvesztő határidő. Ide sorolható a szakértők széke is, továbbá az, hogy az eljárást „első fokon” szolgabíró, illetve kapitány előtt folytatták le (az illetőség a jogsérelem elkövetésének helye szerint alakult).

Külön kiemelést érdemel az, hogy az eljárást „büntető keresettel” a sértett fél (ide értve adott esetben a kiadót és az örököst is) indította volna. Mivel azonban az 1843-as büntetőjogi koncepció sem tartalmazott semmiféle rendelkezést az utánnyomás vagy a szerzői jogok más jogosulatlan megsértésével szemben, ezért ez nem tekinthető egyértelműen (mai modern kifejezéssel élve) magánvádnak.

Az 1852-es nyílt parancs részletesen rendelkezett az eljárási szabályokról, s ennek alapján egyértelmű, hogy a szerzői jogot melyik jogágba sorolta be. Ezek szerint a jogosulatlan magatartásokkal szemben a politikai hatóságok járhattak el, minden más tekintetben pedig az osztrák büntető törvény vonatkozó rendelkezései voltak irányadóak. Egyetlen esetben jöhetett szóba a polgári bíróságok hatásköre: ha egy korábbi mű címének egy későbbi mű címe gyanánt változatlan formában, „törvényellenes czélzat” nélkül való felhasználására került sor.[90]

A szankciók tekintetében konjunktív elemekként került megjelölésre az elkobzás (betűszedvény szétszedése, egyéb segédeszközök szétrombolása), valamint a 25-1000 forintig terjedő pénzbírság, mely arányos fogházbüntetéssé volt változtatható. A jogaiban sértett szerzőt, esetleg örököseit vagy más jogutódjait „kárpótláshozi jog” is megillette. Többszörös (legalább háromszoros) visszaesés esetén az iparüzlet elvesztésének szankciója is elrendelhető volt. Szintén büntetéssel sújtották azt, ki – tudva a jogosulatlan utánnyomó ezen cselekményéről – kereskedési tevékenységet folytat e példányokkal. Az eljárás kívánatra volt megindítható, bár hatályos jogunkban e kifejezés a magánindítványnak felelhet meg, hisz a kívánatnak mára speciális jelentése alakult ki. Garanciális szabály volt azonban, hogy a kívánat visszavonása a vizsgálat és a törvényes büntetés kiszabását nem zárhatta ki.[91]

Az Arany László-féle előadói tervezet rendelkezései szintén széles büntetőjogi szabályozást adtak. A bitorlás tényállását fogalmazta meg, kárpótlásnak fogházbüntetésre történő átváltoztatásáról szólt, valamint szabályozást nyert a „tettesség-részesség”, a „stádiumtan”, az elkobzás, a visszaesés, az üzletszerűség. Magánjogi elemek is tarkították azonban ezt a képet: kárpótlás, jóhiszeműség, egyetemleges felelősség. Az eljárásra jogosult hatóságok, ahogy az már fentebb elhangzott, és komoly kritikát kapott, a budapesti és a kolozsvári királyi törvényszékek lettek volna.

Arany azonban indokolásában nem adott igazi értékelést tervezetének ezen részére. Ezért sokkal ésszerűbb az Szjt. rendelkezéseit és egyes szerzők ehhez fűzött megjegyzéseit szemügyre venni.

Az Szjt. Arany javaslatától eltérően – természetesen a Csemegi-kódex időközbeni megalkotása folytán – nem pusztán a vétkes gondatlanságra, hanem egészében a gondatlanságra kiterjeszti a fenyegetettséget. Egyértelműen vétségnek minősítette e tettet, megkülönböztetve a jogot veszélyeztető kihágásoktól, valamint a súlyosabb bűntettektől. Része volt a szabályozásnak a fogházbüntetésre való átváltoztatás, a javaslatnak megfelelően a tettesség-részesség, az elkobzás, a visszaesés, az üzletszerűség.[92]

Ezek alapján tehát elmondható, hogy az „anyagi jogi” rendelkezések többé-kevésbé megegyeztek. Eljárásjogi szempontból azonban igen jelentős változások következtek be. Az Szjt. 25.§-a az eddig elhangzottak ellenére egyértelműen kijelentette, hogy minden ügy „a polgári bíróságok hatásköréhez tartozik”. Az illetőséget Arany a vádlott lakóhelyéhez igazította, az Szjt. azonban már alternatívaként a bitorlás elkövetésének helyét is meghatározta. A magánindítvány pedig előfeltétele volt az eljárás megindításának, ex officio soha nem járhattak el a bíróságok.

Összefoglalva tehát az eddig elhangzottakat: egészen az Szjt.-ig a magánjogi és a közjogias (büntetőjogi) elemek inkább csak vegyítve voltak jelen, semmint egyértelműen elhatárolva, de első törvényünk már világos álláspontot vett fel. Anyagi jogi szempontból erőteljesebben kiállt a büntetőjogi vetület mellett (de a kártérítés sem hanyagolható el), az eljárást azonban a polgári bíróságok kezébe tette le.

Knorr Alajos egy másik, érdekes oldalról mutatott rá a jogági besorolás kérdéskörére. A cenzúra intézményével összefüggésben fejtette ki azt, hogy ez a politikai-hatalmi eszköz még megfelelt a XIX. század eleji berendezkedésnek, ide értve az irodalom szükségleteit is. Amint azonban az irodalom szárnyra kelt hazánkban, a politikai felügyelet eme fegyvere észrevehető gátként meredt a szerzők elé. Igazi hatása az volt, hogy se a magán-, se a büntetőjogi védelem nem fejlődhetett ki, nem lehetett igazi oltalmat találni a jogsértésekkel szemben.

Az 1848-as áprilisi törvények egyik nagy értéke volt a cenzúra eltörlése (1848. évi XVIII. tc.). A forradalom leverése után kevés intézkedést hagytak változatlanul az osztrákok, ez azonban köztük volt. Persze ez nem jelentette azt, hogy végleg megszűnt volna az ellenőrzés. Az 1852-es pátens a szabad sajtót nem ismerte. Az 1852. május 27-ei keltezésű sajtórendtartás ennek szellemében – cenzúra helyett – az ún. „előleges bejelentés” bevezetésével törekedett megelőzni minden sajtóvétséget. Innen pedig már csak egy lépés volt az összes többi író mű kiadásának korlátozása: kizárólag „concessio” mellett lehetett gyakorolni a nyomdai üzletet és könyvárusságot. A cenzúra „visszahozatalára” már csak azért sem volt szükség, mert az eddigieket néhány hónappal megelőző 1852-es osztrák büntető anyagi, valamint 1853-es büntető eljárásjogi rendelkezések a jogvédelmet a büntető bíróságok kezébe helyezték, orvosolva az eddig tátongó űrt.[93]

 

 

5.4. Az öröklés szabályozása a szerzői jogban

 

Mint már eddig több esetben, ezúttal is Szemere Bertalan javaslata kívánkozik az élre. Tervezete 4.§-ában egyértelműen kinyilvánította, hogy az író (a későbbi utaló szabályok alapján: minden szerző) végrendeletével intézkedhet alkotásának kiadási jogáról. Ennek hiányában az ingókra vonatkozó örökösödés általános szabályai érvényesülnek. Itt azonban a haladó szellemű gondolkodásmódját híven tükröző új tételt fektetett le. A le- és felmenő rokonságon kívül a túlélő házastársnak is teljes jogot biztosított az öröklésre! Ez azért nagy gondolat, mert a feudális jogi berendezkedésű magyar társadalomban egészen 1861-ig, az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok megalkotásáig az özvegy a ius viduale (özvegyi jog) keretében fő szabály szerint csak haszonélvezeti jogot szerezhetett a hagyatékra, állagöröklésre pedig csak kivételesen, egyes ingóságok tekintetében kerülhetett sor. Az örökösöknek ezen túl a perindítás jogát is biztosította az álkiadásokkal szembeni minél sikeresebb fellépés érdekében.

Az 1852-es nyílt parancs is kifejezetten rendelkezett az öröklés lehetőségéről, itt azonban az özvegy nem került megemlítésre.[94] Az Arany-féle koncepció, majd az Szjt. a törvényes öröklés szabályai mellett a szerződés, vagy a halál esetére való intézkedés formájában való jogutódlás lehetőségét is biztosította.[95]

 

 

 

Befejezés

 

Amilyen nehezen született meg e téren a szabályozás – amit a nemzetközi és a hazai jogi viszonyok is erőteljesen befolyásoltak – olyan stabil területévé is vált a jogrendszernek a szerzői jog. Mindössze a technikai fejlődés hozott újabb és újabb elemeket a szabályozásba, bővítve az elődök által kimunkált forrásokat. Az eddigi tartós védelem tapasztalatai alapján úgy vélem, ugyanilyen várakozással tekinthetünk a legújabb, immáron negyedik Szjt.-re.

 

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Alföldy Dezső: A magyar szerzői jog, Grill Kiadó, Budapest, 1936

Apáthy István: A szerzői jogról szóló törvény, Értekezések a Társadalmi Tudományok köréből, 8. kötet, kiadta: MTA, Budapest, 1887: 1-32.

Arany László: Az írói és művészi tulajdonjogról, Budapesti Szemle, 1876/XX. kötet, kiadja: Ráth Mór, Budapest, p. 225-257.

Ausztriai általános polgári törvénykönyv, kihirdetett az 1852. november 29. Nyíltparanccsal, Harmadik Rész, A cs. K. udvari és álladalmi nyomdából, Bécs, 1853.

Balás P. Elemér: Szerzői magánjogunk de lege ferenda – in: Acta Juridica: Menyhárt Emlékkönyv, Szerk.: Túry Sándor Kornél, Szeged, 1938: p. 9-55.

Balás P. Elemér: Szerzői jog – in: Szladits Károly: Magyar Magánjog I., Grill Kiadó, Budapest, 1941: p. 664-694.

Balogh Elemér: A Szemere-féle szerzői jogi törvényjavaslat –Szemere Bertalan és kora, 1. Szerk.: Ruszoly József. Miskolc, 1991: p. 149-172.

Dr. Bónis György – Dr. Degré Alajos – Dr. Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története, Zalaegerszeg, 1996

Burckhardt, Jacob: A reneszánsz Itáliában, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1978: p. 94-96.

Corpus Iuris Hungarici, Franklin Társulat, Budapest, 1897: p. 47-59.

Csengery Antal: Adatok Szemere Bertalan életrajzához, 2. közlemény, Budapesti Szemle, 1869/XIII. kötet, kiadja: Ráth Mór, Pest, p. 250-275.

Kelemen Mór: Adatok az írói tulajdonjog hazai történelméhez, Budapesti Szemle, 1869/XIV. kötet, kiadja: Ráth Mór, Pest, p. 305-317.

Kenedi Géza: A magyar szerzői jog, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat, Budapest, 1908

Knorr Alajos: A szerzői jog magyarázata, Ifj. Nagel Otto kiadása, Budapest, 1890

Kováts Gyula: Az írói és művészi tulajdonjog, Wickens F.C. és fia Könyvnyomdája Budapest, 1879

Kováts Gyula: Mi a jogunk s milyen legyen a törvényünk az írói és a művészi munka védelmében, Különlenyomat a Magyar Igazságügy 1882. évi folyóiratából, Pesti Könyvnyomda Rt., Budapest, 1882

Kunoss: Irói ellenmondás, Figyelmező, 1837/21. szám, p. 174.

Lontai Endre: Szellemi alkotások joga, Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2001

Magyar Jogi Lexikon VI., Pallas irodalmi és nyomdai Rt., Budapest, 1907:
p. 397-412.

Molnár Antal: Az irodalmi szerzőjog, Magyar Igazságügy, 1874/I. kötet, kiadja: Zilahy Sámuel, Budapest, p. 222-227.

Nizsalovszky Endre: Fogalomkutató és érdekkutató jogtudomány, a szabadjogi iskola és a tiszta jogtan – Tanulmányok a jogról, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984: p. 11-39.

Petkó Mihály: A szerzői jogi szabályozás története. Collega 2002. VI/5. p. 23-27.

Toldy (Schedel) Ferencz: Néhány szó az írói tulajdonról, Athenaeum, 1838: p. 705-717.

Toldy (Schedel) Ferencz: Az írói tulajdonról, Budapesti Szemle, kiadja: Heckenast Gusztáv, 1840: p. 157-237.

Vékás Lajos: Joseph Haydn „szerződésszegései” és a modern szerzői jogvédelem kezdetei, Magyar Tudomány 2002/4. szám, p. 394-401.

Werner Rudolf: A bölcsészeti jogtudomány kézikönyve – összehasonlító tekintettel a tételesjogi intézményekre, Franklin társulat, Budapest, 1880

Zlinszky Imre: A magyar magánjog, Franklin Társulat, Budapest, 1891: p. 394-403.