Mezei Péter

A női esélyegyenlőség kérdése –
különös tekintettel az afgán helyzetre*

 

 

1. Bevezetés

 

Jelen tanulmány a lehetetlenre vállalkozna, ha megpróbálná a világ egyes pontjain a nők esélyegyenlőségének kérdését bemutatni, mivel egyes országokban ez a fogalom nem is létezik. Amivel próbálkozni lehet, az annak ismertetése, hogy bizonyos jogrendszerekben hogyan érvényesülnek a nők jogai.

A demokratikus nyugaton a női esélyegyenlőség fogalma hosszú ideje létezik, köszönhetően a több évtizedes, néhol több mint egy évszázados mozgalmaknak. Nyugaton a nők politikai (például választó- és választhatósági) jogait gazdasági és szociális jogok követték. Ma már nincs olyan demokratikus berendezkedésű állam, ahol a nők politikai jogai csorbát szenvednének, ezért ennek tárgyalása egy ideje nem szerepel a napirendi pontok között. A legnagyobb hangsúlyt az ilyen országokban a nők munkával kapcsolatos jogai – így például az egyenlő bérezés elve vagy a munkahely elvesztésének tilalma a terhes nők esetében – kapják.

A világ más részein, így például az iszlám országokban, ezzel szemben a nőknek politikai jogaik is alig vannak (például a Szaúd-Arábiában 2005-ben megtartott helyhatósági választásokon továbbra sem volt aktív vagy passzív választójoguk), nemhogy gazdasági illetve szociális jogaik. Sőt azt kell mondani, hogy például a Talibán gyakorlata Afganisztánban a nők oktatása és egészségügyi ellátása terén néha erős kétséget ébresztett atekintetben is, hogy a hölgyek gyakorolhatták-e egyáltalán legalapvetőbb emberi jogaikat.

Az esélyegyenlőség kapcsán a demokratikus országokban az egyik legfontosabb kérdés a diszkrimináció. Ennek több megjelenési formája létezik, s ezek közül csak az egyik a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés. Emellett a legtöbb szerző automatikusan megemlíti a kisebbségekkel, illetve a fogyatékosokkal szembeni diszkriminációt. Kétségtelenül jellemő ez hazánkra is, bár nálunk az előbbi leginkább a romákra korlátozódik. E hármas felsorolást én megtoldanám egy negyedik elemmel, melynek komoly gyakorlati jelentősége van: ez a koron alapuló hátrányos megkülönböztetés.[1] Lehoczkyné Kollonay Csilla tette azt a megállapítást, miszerint a nőkkel szembeni társadalmi és jogi megkülönböztetés nyugatról keletre és északról délre folyamatosan növekszik. Ennek alapvetően társadalmi, kulturális és vallási alapjai vannak, de nagy hatással van a gazdasági és a jogi fejlettség is a diszkriminációra.[2]

A következőkben tisztázom a kérdéskörrel kapcsolatos néhány összefüggő, ám egymástól mégis eltérő fogalmat. Ezt követően röviden kitérek az ENSZ vonatkozó nemzetközi egyezményeire, különös tekintettel az ún. CEDAW-ra, illetve az amerikai és az Európai Uniós helyzet vázlatos ismertetésére. Végül a terjedelmében leghosszabb fejezetben az afgán nők viszonyairól kívánok áttekintést adni, történelmi alapokról kiindulva, egészen máig jutva.

 

2. Fogalomelhatárolások

 

a)      A nők helyzetével kapcsolatosan használt legelterjedtebb fogalomnak, az egyenlő bánásmód elvének a megfogalmazása kettős természetű. Egyrészt alkotmányos alapjogként kerül rögzítésre, másrészt közvetlenül összekötődik a diszkrimináció tilalmával is. Éppígy kettős természetűnek lehet tekinteni amiatt, mert bár alapvetően az emberi és polgári jogok körében kerül elhelyezésre, mégis kihatással van az egyének gazdasági-szociális jogaira is.[3]

b)      A nemi diszkrimináció az egyik nem másikkal szembeni hátrányos megkülönböztetését jelenti.[4] A diszkrimináció fogalma azonban legalább további két párosításban magyarázatra szorul.

1.      A hátrányos helyzetbe hozás („Benachteiligung”) mindig csak a konkrét eset körülményei között értékelhető. A legnagyobb gyakorlati jelentősége a diszkriminációnak a munkajog területén található, ezért a példákat is erről a területről merítem. Ha a foglalkoztatásról döntő személy döntését kifejezetten a jelentkező nemére tekintettel hozza, a közvetlen diszkrimináció esete forog fenn. A nők esetében a nemi hovatartozás mellett a másik domináns „ok” a fennálló terhesség, vagy önmagában annak lehetősége, hogy a női jelentkező a felvételt követően hamarosan gyermeket szeretne vállalni. Éppígy megalapozza a hátrányos megkülönböztetést, ha egy olyan viszonylag objektív körülményt határoznak meg a munkakör betöltéséhez, melyet nagy valószínűséggel csak a férfiak tudnak teljesíteni (pl. testmagasság, bajusz). Akkor azonban, ha a munkaadót nem vezérelte semmi ilyen motívum, a „megkülönböztetés” véletlen volt, nem beszélhetünk diszkriminációról.

A közvetett vagy indirekt diszkrimináció arra utal, hogy a hátrányos megkülönböztetés nem közvetlenül a nemi hovatartozásra tekintettel történik, mégis egy adott intézkedés az egyik nemet hátrányosan sújtja. Ennek egyik gyakorlati megvalósulása az az eset, mikor a részmunkaidőben foglalkoztatottak óradíja alacsonyabb a teljes munkaidőben foglalkoztatottakétól. E megkülönböztetés természetesen nem a nemi hovatartozáson alapul, azonban következményei leginkább a nőkön csapódnak le, hiszen leginkább a fiatal gyermekeiket nevelő nők vállalnak részmunkaidős állást.[5] A közvetett diszkriminációt azonban természetesen kizárja az, ha az említett megkülönböztetés objektíve igazolható és nemi értelemben „semleges”.[6]

2.      Az eddig elhangzottak fényében nem nehéz kitalálni, hogy a negatív diszkrimináció mire utal: ez gyakorlatilag minden hátrányos megkülönböztetést magába foglal, beleértve tehát a közvetlen és a közvetett formát is. Ennél vitatottabb az „ellenpárja”: a pozitív diszkrimináció. Többekkel egyetértve én sem találom szerencsésnek e szóösszetételt, alapvetően nyelvtani okokból, noha a „pozitív” szó viszonylag érzékletes. Sokkal szerencsésebbnek tartanám például az előnyben részesítés kifejezést. A tartalma ugyanis ezzel áll összefüggésben: egy meghatározott személykörtől (leginkább az állami szférától) tevést, pozitív lépéseket várunk el az alapvetően hátrányosabb helyzetben lévő személykör védelme érdekében, elkerülendő, hogy hátrányos megkülönböztetés érje őket. A pozitív diszkrimináció legtipikusabb formái közé tartozik az az eset, mikor egy adott munkahelyre jelentkező, azonos képességű nő és férfi közül a nemek közötti egyenlő részvételre hivatkozással – anélkül, hogy egyéb körülmény másként indokolná – az előbbit veszik föl. Mindez természetesen addig tekinthető megfelelő döntésnek, amíg a nemek aránya egy adott munkahelyen nem egyenlő, hiszen ezt követően a hölgyek ily formában való előnyben részesítése már a férfiakkal szemben lenne hátrányos megkülönböztetés.

 

3. A nemzetközi gyakorlat rövid áttekintése

 

A) ENSZ: Az ENSZ alapokmánya volt az első olyan nemzetközi dokumentum, amely a férfiak és nők közötti egyenlőséget mint alapvető emberi jogot rögzítette; ezzel összhangban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is úgy rendelkezett, hogy minden ember szabadnak született, és egyenlő méltósággal és jogokkal rendelkezik.[7]

1979-ben fogadta el az ENSZ Közgyűlése a Nőkkel szembeni diszkrimináció minden formájának megszüntetéséről szóló egyezményt (The Convention on the Elimination of All Forms of Discrimination Against Women – CEDAW), melyet sokan a nők nemzetközi „bill of rights”-ának tartanak. E dokumentum, mely egy preambulumból és további 30 cikkből áll, meghatározza a diszkrimináció fogalmát,[8] és nemzeti fellépést sürget a hátrányos megkülönböztetéssel szemben. Ennek kiegészítőjeként az egyezményt aláíró államok kötelesek legalább négyévente jelentést tenni az egyezményben foglaltak gyakorlati megvalósításával kapcsolatban.[9] Az egyezmény tartalmát illetően kiemelést érdemel a III. rész, mely a nők munkavégzésével, oktatásával, egészségügyi ellátásával kapcsolatos diszkrimináció tilalmáról szól.[10]

B) USA: Noha az amerikai alkotmány 1868-ban elfogadott 14. kiegészítése már rendelkezett a törvény előtti egyenlőségről, s ennek keretében a színes bőrűek szavazati jogáról, azonban egészen 1920-ig (a 19. alkotmány-kiegészítésig) kellett arra várni, hogy a nők is szavazati jogot szerezzenek. Ez hűen tükrözi azt, hogy Amerikában a nők helyzete talán még a színes bőrűekénél is rosszabb volt, melyet az a tény is tovább erősíteni tűnik, hogy az amerikai Legfelsőbb Bíróság eltérő (a nőkre nézve hátrányosabb) ún. „ésszerűségi mércét” alkalmazott a diszkriminációt illetően. Így a nők kizárását olyan munkákból, melyek „férfiasak” voltak, azzal indokolta a Supreme Court, hogy mindezt alátámasztja az az ésszerű tény, hogy a nők „gyengébbek és félénkebbek”.

A változást, mely alapvetően csak a ’70-es évektől vette kezdetét, egy 1964-ben elfogadott törvény, az ún. Civil Rights Act alapozta meg, mely megtiltott az alkalmazás és az elbocsátás területén minden olyan hátrányos megkülönböztetést, amely a nemre tekintettel történik. Az amerikai törvény szövegét („intézkedés, minősítés, csoportosítás”) később a CEDAW egyezmény megszövegezésekor is átvették.[11]

C) EU: Az Európai Unióban a nemek közötti egyenlőség kérdése az amerikaitól teljesen eltérő alapokról indult ki. Míg az USA-ban a kérdéskör politikai vetülete bír nagyobb jelentőséggel, addig Európában (és itt elsősorban az Európai Gazdasági Közösségre kell gondolni) a gazdasági-szociális (később társadalombiztosítási) oldal erősebb.[12]

Ennek megfelelően az Unióban már a fizetések egyenlőségére (Lohngleichheitsgrundsatz) vonatkozó 1957-es szabályozásnál központi szerepet töltöttek be a versenyjog, illetve a belső piac megvalósításának szempontjai. E hozzáállás azonban logikusan együtt járt a téma emberi jogi vonatkozásainak a háttérbe tolásával.[13]

A másodlagos jogforrások szintjén elsőként a 76/207/EGK irányelvben került megfogalmazásra az egyenlő bánásmód elve, melyet később – az Amszterdami Szerződés 13. cikkében foglaltak, valamint az időközben kiterebélyesedő európai bírósági gyakorlat hatására – 2002-ben módosították számottevően (a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmóddal foglalkozó 2002/73/EK irányelvvel, melyet „nemi irányelvként” is szoktak jelölni).[14]

A 76/207/EGK irányelv a diszkrimináció fogalmát az egyenlő bánásmód kifejezéssel kapcsolta egybe, melynek szövege a 2002/73/EK irányelv által eszközölt módosításnak megfelelően a következőképp hangzik: „az egyenlő bánásmód elve azt jelenti, hogy semmiféle nemi megkülönböztetés nem áll fenn, sem közvetlenül, sem közvetetten, különös tekintettel a családi állapotra és a családi jogállásra történő utalással”.[15] A közvetlen és a közvetett diszkrimináció (illetve például a zaklatás és a szexuális zaklatás) fogalmának meghatározására az 1976-os irányelvben még nem került sor, ahogy erre a 2002/73/EK irányelv preambuluma is utal, ezért e hibát az új jogforrással kívántak orvosolni.[16] Az itt található fogalom-meghatározások viszont már összhangban állnak az Európai Bíróság és az Elsőfokú Bíróság joggyakorlatával is.

A 2002/73/EK irányelvvel módosított 76/207/EGK irányelv új 8/A. cikk (1) bekezdése alapján „a tagállamok olyan testületet vagy testületeket jelölnek ki, valamint megteszik a szükséges intézkedéseket, amely testületek minden személy számára elősegítik, elemzik, ellenőrzik és támogatják az egyenlő, nemi megkülönböztetéstől mentes bánásmódot. Ezek a testületek az emberi jogok védelmével vagy az egyén jogainak védelmével nemzeti szinten megbízott intézmények részét képezhetik.”

E szabállyal összhangban működik például Svédországban 1980 (vagyis jóval az EK irányelv megszületése előtti idők) óta az ún. Equal Opportunities Ombudsman, amelyhez hasonló szervezetet hoztak létre 1999-ben, az akkor még csatlakozás előtt álló Litvániában. Ausztriában e kérdéskörrel az ún. Gleichbehandlungskommission és az ún. Gleichbehandlungsanwaltschaft, Hollandiában pedig az Equal Treatment Commission foglalkozik.

Ismerkedjünk meg röviden a fent említett szervek munkájával, jellegzetességeivel.

a) A svéd biztos feladata az 1991-ben lényegesen módosított esélyegyenlőségi törvényben foglaltak megvalósításának – az ombudsmanok hagyományos eszközeinek segítségével történő – biztosítása. A törvénynek, mely megtilt minden nemi megkülönböztetést a munkaerőpiacon, lényeges eleme, hogy a magán- és a közszféra munkaadóinak egyaránt kötelezővé teszi, hogy pozitív lépéseket tegyenek a nemek közötti egyenlőség kapcsán, egyidejűleg minden munkaadó, aki legalább tíz alkalmazottat foglalkoztat, évente köteles egy esélyegyenlőségi és kereseti egyenlőségi tervet készíteni.[17]

b) Litvánia az esélyegyenlőségi ombudsman intézményének felállításakor a nemek közti tényleges egyenlőség megteremtése céljából egyrészt az uniós irányelveket, másrészt az irányadó nemzetközi egyezményeket is átvette. Az ombudsman jogkörébe tartozik a munkavégzéssel, az oktatással és a szolgáltatószektorral kapcsolatos közvetlen vagy közvetett diszkriminációra, illetve szexuális zaklatásra vonatkozó panaszok kivizsgálása. Mivel Litvánia szintén aláírta a CEDAW-ot, kötelessége nemzeti jelentést készíteni. Erre utoljára 2000-ben került sor, melyben már az 1998/99-es törvényhozási folyamat és annak következményei is bemutatásra kerültek.[18]

c) 2004-et megelőzően Ausztriában mindössze két alkotmányos rendelkezés foglalkozott a nemek közötti egyenlőséggel, s jogsértés bekövetkezése esetén büntető- és közigazgatási jogi jogorvoslatra kerülhetett sor.[19] Bár az új uniós irányelvek csak csúszva kerültek átvételre, a 2004. májusában elfogadott törvények azokkal (és a nemzetközi normákkal, így elsősorban a CEDAW-val) teljes mértékben összhangban állnak.[20]

A legfontosabb változások között említhető, hogy Ausztriában létrehozták az ún. Egyenlő Bánásmód Bizottságát, melynek három szenátusából az első foglalkozik a nemek közötti egyenlő bánásmóddal. E szerv szenátusai a kérelemre indult eljárásokban szakértői véleményeket készítenek a feltételezett jogsértésekkel kapcsolatban, mely véleményeket ezt követően nyilvánosságra kell hozni (az eljárás azonban zárt ajtók mögött zajlik). Az Egyenlő Bánásmód Hivatala, mely a Bizottság három szenátusának megfelelő szervezeti felépítéssel jött létre, hagyományos ombudsmani feladatokat lát el, ennek keretében önálló vizsgálatokat folytat le, jelentéseket készít és ajánlásokat fogalmaz meg. E munkáját elősegítendő, az egész szövetség területén „konzultációs órákat és napokat” tart. A két említett intézmény között óriási különbség, hogy – bár mindkettőt az Egészségügyi és Nőügyi Szövetségi Minisztérium hozta létre, s a miniszter nevezi ki vezetőit – míg az utóbbinak a függetlenségét a hatályos alkotmány kifejezett rendelkezéssel garantálja, addig a Bizottságét egyáltalán nem. A kormányzó pártoknak e helyzet felszámolására (vagyis a garancia alkotmányba foglalására) tett kísérlete az ellenzéki pártok ellenállásán, s így a kétharmados többség hiányában elbukott.

Az Ausztriában zajló alkotmányreform-folyamatok eredményeként a női esélyegyenlőséggel kapcsolatos lehető legtöbb rendelkezés belekerülhet az alaptörvénybe (általános egyenjogúsági klauzula, azonos értékű munkáért azonos bérezés elve, diszkriminációtilalom, valamint a hivatali megjelölések, tudományos fokozatok nemre utaló megjelenítésének kötelezettsége),[21] azonban az említett szervek függetlenségére vonatkozó szabályanyagban nem várható változás.[22]

d) A holland Equal Treatment Commission (ETC) feladata a többiekhez hasonlóan az esélyegyenlőségi törvény megsértésének kivizsgálása. Bizonyos értelemben ez a szerv egy bírósághoz hasonlít, azzal az alapvető eltéréssel, hogy a vizsgálatokat saját elhatározásból is elvégezheti, illetve eljárása során a feleket költség nem terheli, s ügyvéd közreműködése sem kötelező. Természetesen lehetőség van arra, hogy a személy, aki úgy érzi, hátrányos megkülönböztetés áldozata lett, megbízzon valakit a képviseleti feladatok ellátásával, de a bizottság a panasszal csak akkor foglalkozik érdemben, ha a jogaiban sértett személy felfedi kilétét (vagyis nem maradhat anonimitásban). Az ETC-hez érdekvédelmi szervezetek, munkaügyi tanácsok és munkaadók is fordulhatnak, mi több, a diszkriminációs ügyben eljáró bírák is véleményt kérhetnek a szervtől. Az ETC további feladatai közé tartozik, hogy kérésre felvilágosítást ad, illetve továbbképzéseket szervez az egyenlő bánásmód kérdését illetően.[23]

e) Érdemes megemlíteni azt is, hogy hazánkban a 2003. évi CXXV. törvénnyel létrehozott Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) idén februártól kezdte meg működését, s az említett törvény 14.§ (1) bekezdésébe foglalt jogkörei alapján kérelemre illetve hivatalból vizsgálhatja, hogy megsértették-e az egyenlő bánásmód követelményét, majd ez alapján határozatot hozhat. Pert indíthat a jogaikban sértett személyek és csoportok jogainak védelmében, a jogalkotási mechanizmusban pedig konzultatív, véleményező szereppel bír, különös tekintettel az uniós jogszabályok harmonizációja vonatkozásában. Emellett tájékoztatási kötelezettséggel rendelkezik a közvélemény és – elsősorban az éves jelentéstétel útján – a kormány irányába, s köteles együttműködni a társadalmi és érdek-képviseleti szervezetekkel valamint az érintett állami szervekkel.

Az EBH azonban ahhoz még túlzottan új intézmény, hogy munkájának hatékonyságát érdemlegesen vizsgálni lehessen, ám a június végéig lezárt 31 ügy közül mindössze öt esetben állapították meg az egyenlő bánásmód rendelkezéseinek megsértését, 24 esetben alaptalannak bizonyultak a vádak, s a további két esetben egyezséggel zárult le a vita. Az EBH működését nehezíti, hogy pénzügyi önállóságát elveszítette (jelenleg csak az Ifjúsági, Családi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium mintegy „kvázi” főosztálya), s pénzügyi keretei is szűkösek, a Hatóság működését segítő tanácsadó testület tagjai is csak a napokban kapták meg hat évre szóló megbízólevelüket. Utóbbiakkal szemben ellenérvként hozzák fel egyesek, hogy a civilszféra szereplői kiszorultak, s csak jogászok vagy egyetemi oktatók tartoznak közéjük (még ha olyan nevesek is, mint például Majtényi László).[24]

 

4. A női esélyek és egyenlőtlenségek Afganisztánban

 

Az Iszlámban a kezdetektől fogva az a felfogás uralkodik, hogy a férfiak és a nők egyenlő jogokkal rendelkeznek, feladataik azonban eltérnek. Ennek megfelelően a férfiak kötelessége a család eltartása, a nőké pedig a gyermeknevelés. S bár a hölgyek végezhetnek munkát és tanúskodhatnak is, az utcákon már nem járhatnak kihívóan. A Korán és a Szunna (mely az Iszlám második forrása) több olyan rendelkezést tartalmaz, amely a nőkkel szembeni kedvességre utal, így a férfiak kötelesek feleségüket eltartani, s a nőknek joguk van a lakáshoz, öltözködéshez, ápoláshoz és általános jóléthez.[25] Sőt a Korán után az iszlám jog második jogforrásául szolgáló Szunnának az alapját adó „hadith”, vagyis a Próféta feljegyzett mondásait tartalmazó dokumentum többek között azt mondja, hogy „az a legjobb közületek, aki a feleségéhez a legjobb”.[26]

Bizonyos esetekben azonban a nők jogai korlátozottabbak, ami gyakran a Korán rendelkezéseinek téves értelmezésére vagy pusztán merev alkalmazására vezethető vissza. Így például az iszlám engedélyezi a többnejűséget, de a többférjűséget nem.[27] S mikor egyszer egy pakisztáni fiatal hölgy megkérdőjelezte ennek a rendelkezésnek az indokoltságát, a vallási és politikai vezetők egyaránt elítélték ezért, mondván, hogy jogellenes és felelőtlen kérdést tett fel, avagy egyszerűen csak elhagyta a hite. A hagyományos felfogás szerint ugyanis a Korán által nyújtott poligámia csak a férfiak előjoga, melyet a férfiak a koráni ideák megtartása érdekében gyakorolnak.[28]

A Korán téves értelmezésére vezethető vissza többek között a szigorú ruhaviselet is. Mert míg Mohamed csak annyit mondott, hogy a férfiaknak és a nőknek egyaránt visszafogottan kell öltözködniük, s a nőknek emellett el kell fedniük a hajukat is, a Talibán rendszerben ezt annyira szélsőségesen értelmezték, hogy főbenjáró bűnnek számított, ha egy nő testéből a szemén kívül más részlet is látszódott.

Az eddig elhangzottak fényében érdekesnek (s kétségtelenül eltérőnek) fog tűnni a nők helyzetének alakulása Afganisztánban.[29] A mai viszonyok megértéséhez elengedhetetlen a történelmi fejlődést is bemutatni.

Figyelemre méltó, hogy i.e. 5000 tájékán a mai Afganisztán területén matriarchális társadalmi berendezkedés működött, sőt i.e. 2000 tájékán női istent tiszteltek a lakosok.[30] Ekkor a férfiak és a nők teljesen egyenjogúak voltak. Még i.e. 1300 tájékán is, mikor Zarathusztra elterjesztette a vallását, a férfiaknak és a nőknek közös kulturális, vallási táncai és dalai voltak.

I.e. 545-ben az Akhaimenida perzsa törzsnek Afganisztánba (akkori nevén „Ariana”-ba) való bevonulása háborút vont maga után. A nők helyzetére ennél mégis nagyobb hatást gyakorolt az, hogy a hódítók „feudalista” berendezkedésű társadalmában a nőket tulajdonként kezelték. A helybéli lakosok (ariánusok) végül összefogtak és sikeresen kiszorították a hódítókat az országból. I.e. 333-ban azonban egy újabb hódító, Nagy Sándor foglalta el az országot, s bár sok szempontból nagy (sőt pozitív) hatással volt a hellenizmus e területen is, a nők helyzete a görög rendszerben sem sokat változtatott, hiszen sem a közéletben, sem a családban voltak jogaik.

A 15. században az akkor „Chorasan” nevet viselő Afganisztánban bekövetkező gazdasági és kulturális fellendülésben nagy szerepet játszott a király mellett annak felesége is, ennek ellenére a nők megbecsülése igen rossz volt, amit a következő korabeli előírások is híven tükröznek:

1.      A nőknek nincs szükségük oktatásra.

2.      A férfinak keménynek és hidegnek kell lennie a feleségével, aki így nem lesz engedetlen.

3.      Ha egy férfi egy nővel beszédbe elegyedik, nem köteles igazat mondani.

4.      A férfi ne kövesse feleségének semmilyen tanácsát.

5.      A férfi őrizze meg titkait a nő előtt.

6.      A férfi rejtse el vagyonát a felesége elől.

7.      A nőket nem pillanthatják meg idegen férfiak, és nem hallhatják meg beszédüket.

8.      A férfi nem házasodhat össze gyermekes, özvegy vagy jómódú asszonnyal.[31]

Más körülmények is a tiszteletnek a hiányát támasztották alá. Míg az iszlám alapvetően ünnepnek tekinti a leánygyermek születését, addig ez Afganisztánban szerencsétlenséget jelent a családnak. Sőt, több leánygyermek szülése a férj számára válóokot jelentett.[32]

Afganisztán a különféle külföldi intervenciók hatására több kis országra hullott szét. Az afgán törzsek összefogása eredményeképpen 1747-ben kivívott egyesítés hatására ekkortól szokás a mai Afganisztán létrejöttéről beszélni. A felső osztályból és a királyi családból származó nők ekkortól aktívan részt vettek a politikában és a társadalomban. Rajtuk kívül azonban a nők viszonyaiban különösebb változás nem következett be.

1880-tól Amir Abdurahman lett a király, akinek uralkodása alatt érte el Afganisztán a mai határait. Ő több olyan törvényt bocsátott ki, melyek a nőket férjeik szigorú ellenőrzése alá helyezte, így többek között a házukat csak férjük társaságában hagyhatták el. Emellett a nő büntetése házasságtörés esetén halál volt. E szigorú szabályok ellenére Amir néhány kérdésben haladó szemléletről tett tanúbizonyságot, így bár fennmaradt annak lehetősége, hogy a szülők gyermekeiket igen fiatalon eljegyeztessék, Amir egy törvénye alapján a gyermekek a pubertáskor elérésekor az eljegyzést elutasíthatták.[33]

1903-tól a király unokafivére, Mahmud Tarzi vált a nők viszonyainak javításáért kifejlődő mozgalom egyik élharcosává. Véleménye szerint a nők a társadalomban lényeges szerepet töltenek be és sokkal szélesebb részvételre lennének feljogosítva. Gondolatai, melyek az afgán emberek szemében leginkább idegennek és sokkolónak tűntek, csak 1919-től, Amanullah királlyá választásától kezdtek mélyebben gyökereket verni. E mozgalomban segítője saját lánya, Soraya királynő volt, aki többek között nyíltan hirdette, hogy a fátyolhordást meg kell szüntetni, mert az iszlám ezt sehol sem írja elő.[34]

A fejlődés ekkortól felgyorsult. 1921-ben nyílt meg az első női- és leányiskola, s még ugyanebben az évben indult útjára egy női újság, mely a nők jogaival, a gyermekneveléssel és a háztartással kapcsolatos írásokat tartalmazott.[35]

Mindez azonban annyira idegennek és gyorsnak tűnt, hogy 1929-ben az afgán egyháziak a korábbi gyarmattartó Anglia támogatása mellett Amanullahot és családját száműzték. A király a vérontást elkerülendő lemondott tisztségéről. Az ezt követő 9 hónap zavaros, kaotikus időszak volt, amelyet Nader parancsnok királlyá választása zárt le. Ő és fia (egyben utódja), Zaher, tovább folytatta az elődje alatt beindult modernizációt, bár jelentősen lassabb tempóban. Így csak 1950-től vehettek részt nők az egyetemi orvosi képzésben. Az afgán egész testet befedő, a Szasszánida törzs hódításaiig visszavezethető fátyol (burqa) viselésének kényszere 1959-től megszűnt, fakultatív lehetőséggé változott. A hatvanas évektől a női egyetemi hallgatók már egymás mellett ülhettek a férfiakkal. Az 1963-as afgán alkotmány elkészítésében négy női képviselő vett részt, egy évvel később pedig már két miniszteri poszt is hölgynek jutott. Az 1963-as, az 1977-es, majd később az 1990-es alkotmány is egyenlő jogokat biztosított a nőknek és a férfiaknak.[36]

Ezt a helyzetet a szovjet csapatok 1979-es bevonulása fordította az ellenkezőjére, máig ható változásokat előidézve.[37] Ők azon a véleményen voltak, hogy „a nőket ki kell szabadítani a feudalizmus béklyói közül”. A szovjetek által megfogalmazott célok megvalósítása (beleértve az előzőt is) azonban katasztrofális hatásokat gyakorolt az afgán társadalomra. Közel kétmillió embert öltek meg. A nők folyamatos erőszaknak, szexuális zaklatásnak voltak kitéve, a férfiaknak pedig bujkálniuk kellett, mert ellenkező esetben a halál várt rájuk. Épp ezért a munkavégzés mellett kizárólag a nők gondoskodtak a gyermekek neveléséről is. A szovjetek bombázásai elől menekülő közel 9 millió ember 70%-át tették ki a gyermekek és az asszonyok. Bár az oroszok 1988-ban elhagyták az országot, egészen 1992-ig sikeresen támogatták pénzügyi és katonai eszközökkel a Kabulban felállított bábkormányt.

1992. áprilisától a Nadjibullah-rezsim feltűnésével a béke reménye pislantott Afganisztánra, ez azonban hamar szertefoszlott a hatalomvágyó hadurak egymással szemben folytatott csatározásai miatt, aminek eredményeként Afganisztán újfent számtalan részre hullott szét. Az ekkor kezdődött polgárháborúnak, majd az ezt követő – és 1996-ban Kabul elfoglalásával beteljesedő – Talibán-uralomnak ezúttal is rengeteg ember, köztük nem kevés nő esett áldozatául.[38] Utóbbiakat e zavaros időszakban egyszerű hadizsákmánynak tekintették, s mindennapos jelenség volt az emberrablás és a nemi erőszak. E kíméletlen cselekményeket az emberek származásukra, nyelvükre, vallásukra – vagyis nagyjából törzsi hovatartozásukra – tekintettel szenvedték el.[39]

Afganisztán még jóval a tálibok hatalomra kerülését megelőzően elfogadta a nők helyzetét érintő legfontosabb nemzetközi dokumentumokat, így többek között az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, a CEDAW-t, a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezség-okmánynak, valamint a Kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód elleni egyezménynek pedig egyaránt 1995-ben lett részese az ország. Ezek a nemzetközi dokumentumok mind-mind olyan rendelkezéseket tartalmaznak, melyek a nők társadalmi, kulturális, gazdasági helyzetének stabilizálását, mindenféle visszaélés elkerülését, valamint a hátrányos megkülönböztetés megakadályozását hivatottak biztosítani, s melyeket a Talibán szisztematikusan megsértett. Ennek indokául egyszerűen annyit jelöltek meg, hogy ha bármely megállapodás, szerződés vagy egyezmény a sáriával (vagyis az iszlámok jogával) ellentétes lenne, akkor azt nem hajlandóak alkalmazni.[40]

Érdemes azt már most leszögezni, hogy az alább ismertetésre kerülő esetek alapvetően az urbanizált, fejlett területekről származnak, mivel errefelé éreztette legélesebben hatását a Talibán hatalomban megszilárdulása. Ennek többek között az volt az oka, hogy ezeken a területeken a tanárok többsége és az egészségügyi alkalmazottak közel fele nő volt, vagyis számukra a munka tilalma óriási korlátozásnak bizonyult. Az iskolai rendszer fejlett volt, és a lányok részt vettek legalább az alapfokú oktatásban, és az egészségügyi ellátás is biztosított volt. Szabadságjogaikat (például az utcán való sétálást) is sokkal szélesebb körben gyakorolhatták a városiak. Ezzel szemben vidéken a helyzet nem sokban különbözött a Talibán előtt és után, mivel itt a nők eleve alig jártak az utcán, tradicionálisan otthon tartózkodtak és a háztartási feladatokat látták el. Ha feltűnt az utcán egy nő, akkor az nagy valószínűséggel csak bevásárolni ment.[41]

A Talibán újra bevezette a fátyolkényszert, s ezzel együtt sok más olyan szabályt is, melyeket a városi afgán emberek addigra talán már csak hírből ismerhettek: így a nők csak férjük (vagy valamely közeli férfi rokonuk) társaságában és burqa-ban hagyhatták el a házukat, s otthonukon kívül nem is dolgozhattak.[42] Mi több, a szent hónap (a ramadán) egyes periódusaiban egyáltalán nem léphettek ki az utcákra. Ha viszont az utcán sétáltak, akkor kötelesek voltak csöndben haladni, ezért nem nevethettek vagy beszélhettek hangosan, sőt vérrokonaikon kívül idegen férfiakkal szóba sem állhattak. A buszokon nem utazhattak, s taxiba is csak férfi társaságában szállhattak. Ha bármikor is megsértették e szabályokat, a nő mellett annak férjét és a taxisofőrt is megbüntették.[43]

Ugyanilyen megalázó volt az, hogy annak a háznak az ablakát, amelyikben nő lakott, feketére kellett festeni, s éppígy, ha egy nő kocsiban akart utazni, akkor ezt csak olyanban tehette meg, amelynek – a szélvédőjén kívül – minden ablaka feketére volt festve.

A Talibán uralkodása alatt a nők és leánygyermekek nem részesültek megfelelő orvosi ellátásban, hisz többek között már a kórházakba való eljutás is igen körülményes és nehézkes volt, de a Talibán egyben eltiltotta a doktorokat attól is, hogy érdemben foglalkozzanak a női páciensekkel, mi több a férfi orvosok a szülést nem voltak hajlandók levezetni.[44] A nők egészségügyi helyzetét tovább rontotta a Talibán azon intézkedése is, mellyel 1996-ban bezáratta az ún. hammamokat, vagyis a nők nyilvános fürdőházait. Ez azért járt súlyos következményekkel, mert az afgán nők többsége az otthoni vízhasználat alacsony szintű kiépítettsége miatt kizárólag e helyeken juthatott ivó- és fürdővízhez.

A Talibán egyik legsúlyosabb korlátozásai közé tartozott az, hogy – biztonsági okokra hivatkozva – eltiltották a leánygyermekeket a tanulástól, a nemzetközi szervezetek által finanszírozott és otthoni viszonyok között létesített magánoktatási intézményeket pedig betiltották.[45]

Éppígy – néhány kivételtől eltekintve – tiltott tevékenységnek számított a nők munkavégzése, ami csak tovább fokozta kiszolgáltatottságukat, hiszen így többek azért, hogy gyermekeiknek ételt vásárolhassanak, prostitúcióra kényszerültek.[46]

A nők helyzetét talán a következő eset mutatja meg a legkegyetlenebbül. 1996-ban a Talibán egyik elöljárója járművével halálra gázolt egy utcán sétáló nőt. A balesettel kapcsolatos vádakra az adott tartomány kormányzója a következőket reagálta: „Mindig mondtuk, hogy a nőknek nincs joguk elhagyni a házukat. Ha férfi lett volna, akkor most kivizsgálnánk az ügyet. Kiváló lecke ez a többi nőnek, nehogy elhagyják az otthonukat. A nőknek a helye otthon vagy a sírban van”.[47] Nem is meglepő, hogy az afgán nők néha nem találtak más kiutat e helyzetből, mint az öngyilkosságot, s a jövedelemszerzés egyedüli útjának gyakran csak a prostitúció tűnhetett előttük.

Ugyan eredetileg 1977-ben a szovjet megszállókkal szembeni tiltakozás céljából hozták létre az Afgán Nők Forradalmi Szervezetét (RAWA), az oroszok kivonulását követően új kihívással, a Talibán uralmával kellett szembenézniük. Harcukat a nők egyenlőségének előmozdítására Pakisztánból folytatták, s főleg az oktatás és az egészségügyi ellátás javítását tűzték ki zászlajukra. Ennek keretében demonstrációkat és sajtótájékoztatókat tartottak, oktatták a nőket, valamint kórházakat és iskolákat működtettek, s munkalehetőségeket teremtettek.

Felmerül a kérdés, hogy a nemzetközi élet hogyan reagálta e rémtetteket, melyet egyesek már egyenesen „nemi apartheidnek” bélyegeztek.[48] Egyrészt elmondható, hogy az ENSZ, nemzetközi nem kormányzati szervek és a média több fronton is harcot indított a humanitárius jogok – így a nők – védelmében és a nemzetközi dokumentumok betartatására, mindezek eredményességét azonban megnehezítette az a körülmény, hogy a Talibán kevés diplomáciai kapcsolatot létesített, sőt maga az ENSZ sem ismerte el legitim hatalomként. Másrészről viszont a világ vezető nagyhatalmának tartott USA sokáig egészen más érdekeket előtérbe helyezve járt el. Így tárgyalásokba kezdett például a nagy üzleti lehetőségekkel kecsegtető Közép-Ázsiát és Afganisztánt összekötő olajvezetékek építésével kapcsolatban, s a Bush adminisztráció csak a 2001-es terrortámadások – vagyis az őket ért csapás – hatására fordult közvetlenül szembe az Al-Kaidát támogató afgán vezetéssel. Emellett – Pakisztán, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emirátusok kivételével – a legtöbb iszlám állam is elhatárolta magát a Talibántól, többek között azért, mert szerintük a Korán több rendelkezését – így a nőkkel kapcsolatosakat is – félreértelmezve indokolatlanul hátrányos helyzetet teremtettek a társadalmukon belül, rossz színt vetve ezáltal az iszlám világ többi országára is.[49]

A 2002-es év azonban újabb lényeges változást hozott Afganisztánnak. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások hatására az ország területén lezajlott katonai hadműveletek eredményeként immáron tényleges közelségbe került a 23 éve folyó harcok befejezése, amelyet az amerikaiak, majd a NATO felügyelete mellett folyó „demokratizálódás” hivatott biztosítani. Ennek lényeges elemeként említhető egy új, demokratikus értékrendet képviselő, azonban a helyi, iszlám körülményekre éppoly nyitott alkotmány elkészítésére irányuló mozgalom.[50]

A nemzetközi várakozás az alkotmánytól az alapjogok rögzítése mellett ezek gyakorlati érvényesülését is elvárja, az alkotmányba épített és érvényesíthető garanciák révén, annál is inkább, mert bár a korábbi alkotmányok tartalmuk alapján nem lettek volna rosszak, azonban hiányzott azok gyakorlati érvényesülése, megkérdőjelezve ezzel azok legitimitását. A nők helyzetével kapcsolatosan Baer szerint a nemzetközi dokumentumokkal összhangban az alkotmányban kell szerepeltetni az egyenlőségre, illetve az esélyegyenlőségre vonatkozó jogot, mindenféle diszkrimináció tilalmát és az esélyegyenlőség tényleges megvalósítására tett pozitív intézkedések kötelezettségét.[51]

Az Alkotmányozó Loya Jirga 2004. január 4-én fogadta el az új afgán alkotmányt. Ennek második fejezete foglalkozik az állampolgárok alapvető jogaival és kötelezettségeivel. Több mint valószínű, hogy az első rendelkezés (22. cikk), mely megtilt mindenféle diszkriminációt, és kijelenti az állampolgárok törvény előtti egyenlőségét, szándékosan foglalkozik e kérdésekkel, fellépve az elmúlt időszak megalázásaival szemben. Emellett a 43. cikk rendelkezik a fiúk és lányok által egyaránt igénybe vehető, ingyenes, kétfokú iskolarendszer kiépítésének kötelezettségéről. Mi több, a 44. cikk a nők oktatásának előmozdításával kapcsolatos hatékony programok kidolgozására vonatkozó parancsot fogalmaz meg az állam irányába. Az alkotmány 48-49. cikkei a munkavégzés szabadságáról és a kényszermunka tilalmáról szólnak.

Az új alkotmány előírja, hogy az alsóházi (Wolesi Jirga, House of the People) választások alapján tartományonként legalább egy képviselői helyet nőnek kell betölteni.[52] A Felsőház (Meshrano Jirga, House of the Elders) tagjainak harmadát az elnök tudósok és nagytudású emberek közül nevezi ki, amelynek 50 %-a nő kell, hogy legyen (vagyis összességében a felsőházi képviselők 1/6-oda). Mindezek ellenére azok a nők, akik részt szeretnének venni a választásokon, folyamatos erőszaknak és fenyegetésnek vannak kitéve. Ez a probléma azért létezhet még ma is, mert a Talibánt megbuktató személyek többsége a nőket illetően ugyanazon a véleményen van, mint a korábbi rendszer képviselői.[53]

A nők küzdelme a jogaikért a mai Afganisztánban újult erővel tör felszínre. Annál is inkább, mert ahogy arra az Amnesty International is rámutatott egy vizsgálatában: az afgán nők helyzete nem változott számottevően az országban, aminek leginkább az lehet az oka, hogy a kormány nehezen tud Kabulon kívül az akaratának érvényt szerezni.[54] A Hamid Karzai vezette afgán kormánynak ezért jelentős lépéseket kell tennie e helyzet felszámolása és az alkotmány, azon belül a nők egyenlőségére vonatkozó rendelkezések betartatása iránt. A nők helyzetét javítandó magánszervezetek is mozgalmakat indítottak, ilyen pl. a „Help Afghan Women”.[55]

 

 

Felhasznált anyagok:

 

 

Publikációk:

 

Alekozai, Sohalia: Die Entwicklung der Stellung der Frau in Afganistan – historische, traditionelle und religiöse Aspekte, STREIT, 2002/4: p. 147-151.

Baer, Susanne: Eine Verfassung für Afganistan: Gleichberechtigung als Verfassungsziel, STREIT, 2003/4: p. 172-176.

Desai, Shefali: Hearing Afghan Women’s Voices: Feminist Theory’s Re-Conceptualization of Women’s Human Rights, Arizona Journal of International and Comparative Law, 1999: p. 805-843.

Desphande, Purva: The Role of Women in Two Islamic Fundamentalist Countries: Afghanistan and Saudi Arabia, Women’s Right Law Reporter, 2000-2001: p. 193-204.

Epiney, Astrid – Duttwiler, Michael: Das Recht der Gleichstellung von Mann und Frau im europäischen Gemeinschaftsrecht und schweizerischem Recht – Konvergenzen und divergenzen, Schweizerisches Zentralblatt für Staats- und Verwaltunugsrecht, 2004/1: p. 37-68.

Ghasemi, Marjon E.: Islam, International Human Rights & Women’s Equality: Afghan Women Under Taliban Rule, 8 Southern California Review of Law and Women's Studies, 1998-1999: p. 445-468.

Goldschmidt, J. E.: Anti-discrimination law in the Netherlands. Experiences of the first seven years, www.cgb.nl/english/download/anti-discriminationlaw.pdf

Kaszanits, Harald: Bundesgesetz über die Gleichbehandlung, Arbeits- und Sozialrechts Kartei, 2003: p. 267-269.

Kreile, Renate: Scharia oder Pashtunwali? Der Einfluss des traditionellen pashtuischen Rechts- und Wertesystems auf die Geschlechterdiskurse in Afganistan, STREIT, 2002/4: p. 152-155.

Lehoczkyné Kollonay Csilla: Amerikai sikertörténet – Európai változások, A női egyenjogúság a nemzetközi gyakorlatban, in: A hátrányos megkülönböztetés tilalmától a pozitív diszkriminációig – A jog lehetőségei és korlátai, AduPrint – Indok, Budapest, 1999: p. 187-197.

Mayr, Klaus: Diskriminierung(en) aufgrund des Geschlechts, Das Recht der Arbeit, 2002: p. 66-72.

McCabe, Eve: The Inadequacy of International Human Rights Law to Protect the Rights of Women as Illustrated by the Crisis in Afghanistan, UCLA Journal of International Law & Foreign Affaires, 2000-2001: p. 419-460.

Middleton, Shannon A.: Women’s Rights Unveiled: Taliban’s Treatment of Women in Afghanistan, Indiana International & Comparative Law Review, 2000-2001: p. 421-468.

Neuhold, Brita - Pirstner, Renate - Ulrich, Silvia: Menschenrechte – Frauenrechte, Internationale, europarechtliche und innerstaatliche Dimensionen, Studien Verlag, Innsbruck – Wien – München – Bozen, 2003

O’Connor, Sandra Day: The Legal Status of Women: The Journey Toward Equality,
15 Journal of Law and Religion, 2000-2001: p. 29-36.

Sayeh, Leila P. and Morse, Adriaen M., Jr.: Islam and the Treatment of Women: An Incomplete Understanding of Gradualism, Texas International Law Journal, 1995: p. 311-334.

Sturm, Elisabeth: Die änderung der Gleichbehandlungsrichtlinie, Das Recht der Arbeit, 2003: p. 83-88.

Sturm, Elisabeth: Richtlinienumsetzung im neuen Gleichbehandlungsgesetz und Gleichbehandlungs-kommissions-/Gleichbehandlungsanwaltschaftsgesetz, Das Recht der Arbeit, 2004: p. 574-584.

Telesetsky, Anastasia: In the Shadows and Behind the Veils: Women in Afghanistan under Taliban Rule, Berkeley Women’s Law Journal, 1998: p. 293-305.

Thier, J. Alexander: Afghanistan: Minority Rights and Autonomy in a Multi-Ethnic Failed State, Stanford Journal of International Law, 1999: p. 351-388.

Webber, Kathryn J.: The Economic Future of Afghan Women: The Interaction Between Islamic Law and Muslim Culture, University of Pennsylvania Journal of International Economic Law, 2003: p. 959-992.

Wilhelm, Georg: Gleichbehandlung der Geschlechter, Ecolex, 1993: p. 77-79.

 

Periodikák:

 

Szerény esély, HVG, XXVII. évf./27. szám, 2005. július 9., p. 92-94.

 

Internetes oldalak:

 

http://en.wikipedia.org

http://europa.eu.int

http://hvg.hu

http://www.bayefsky.com

http://www.constitution-afg.com

http://www.cgb.nl/english

http://www.helpafghanwomen.com

http://www.hrw.org 

http://www.icsszem.hu/main.php?folderID=1052&articleID=3998&ctag=articlelist&iid=1&accessible=0

http://www.jamombud.se/en

http://www.konvent.gv.at

http://www.un.org/womenwatch/daw/cedaw

http://www3.lrs.lt/pls/inter/w3_viewer.ViewTheme?p_int_tv_id=805&p_kalb_id=2&p_org=0