Molnár András

Dennis J. Goldford: The American Constitution and the Debate over Originalism* c. könyvéről

 

 

 

Az originalista alkotmányértelmezés megjelenése az 1950-es-60-as évek alapjogi aktivizmusára adott reakció volt; hirdetői az amerikai Legfelsőbb Bíróság alapjog-kiterjesztő gyakorlatával szemben az alkotmányszöveg eredeti jelentését tekintették az alkotmánybíráskodás egyetlen hiteles forrásának. Az irányzat csillaga ma már leáldozóban van, ám képviselői között megtalálhatni még az 1986-ban, Reagan elnök által a Legfelsőbb Bíróságra kinevezett Antonin Scaliát, valamint Robert H. Borkot, akinek ugyanazon elnök általi jelölése 1987-ben bukott meg részben a sajtó vehemens ellenállása nyomán.

Dennis J. Goldford, a Drake University oktatója 2005-ös munkájában ezen irányzat központi téziseit veszi górcső alá. A szerző nem a szó szoros értelmében vett jogtudományi elemzést végez. Fő megállapítása szerint hibás az originalizmus központi tételéből fakadó előfeltevés, miszerint elkülöníthető az alkotmányszöveg XVIII. (az alkotmányozók, illetve az alkotmány ratifikálói által meghatározott) és XXI. századi (a kor jogértelmezői által meghatározott) értelme, helyette csak annyit jelenthetünk ki, hogy a korunk jogértelmezője által a XVIII. századi alkotmányozóknak, ratifikálóknak tulajdonított, valamint a korunk jogértelmezőjétől eredő alkotmányértelmezésről beszélhetünk, emellett az originalizmus tulajdonképpen nem felel meg az önmaga által támasztott demokratizmus-, illetve objektivitáskövetelményeknek. Ezen túlmenően az originalizmus nem alkalmas az alkotmányszöveg kötelező ereje okainak alátámasztására sem.

A bevezetőt leszámítva a könyv tíz fejezetből áll. Az első fejezet (The Politics of Originalism) az originalista tanok politikai aspektusait firtatja. A szerző – nem meglepő módon – az 1960-as esztendőkkel kezdi fejtegetéseit, utalva az ez idő tájt végbement forradalmi változásokra a közéletben, majd a rákövetkező évtizedek konzervatív „ellenforradalmára.” Az alkotmányjog nyelvén e fejlemények az állam cselekvési szabadságában tükröződtek. Az alapjogokat szélesítő ítéleteket a konzervatív kritikusok „politikai ítéleteknek” bélyegezték, és az ebbe az irányba húzó joggyakorlat helyébe az alkotmány „eredeti jelentéséhez” hű alkotmányértelmezési módszert preferálták. Ez a módszer „originalizmus” néven vált ismertté. A szélesebb közönség előtt e felfogás először Edwin Meese szövetségi főügyész és William Brennan, a Legfelsőbb Bíróság bírája közötti vita során mutatkozott meg.

Mindezek ismeretében óhatatlanul felmerül a kérdés: vajon az originalizmus szükségképpen egyfajta politikai értelmezési mód, mely mindig az azt felkaroló ideológiai tábornak kedvező döntéshez vezet? Goldford válasza: nem. Álláspontja indoklását azzal kezdi, hogy megkísérli behatárolni a „konzervatív” és a „liberális” szavak jelentéstartományát. E vállalkozás nehézségét jelzi azzal, hogy rámutat: a kifejezések több módon is kitölthetők tartalommal. A „konzervatív” jelzővel illethetjük a többségi uralom korlátozására törekvő – ez a XVIII. századi értelmezés –, a szabadságjogok szűkítő felfogását és a magánélet szabályozásának szélesebb körű megengedését valló, vagy éppen a gazdasági életbe való beavatkozást hevesen ellenző személyt, míg ezzel szemben a „liberális” szóval egyaránt utalhatunk a többségi uralom kiterjesztését pártoló – amennyiben a XVIII. századi kontextust tartjuk szem előtt –, a szabadságjogok körének bővítéséért és a magánszféra, az individuum fokozottabb védelméért síkra szálló, valamint a gazdasági élet megregulázását inkább elnéző egyénekre.

E definíciók rögzítése után Goldford a Hugo L. Black bíró nevével fémjelzett inkorporációs doktrínát hozza fel nemleges válaszának alátámasztásaként. Hugo Blacket 1937-ben jelölte a Legfelsőbb Bíróságra, és közel harminc évig teljesített szolgálatot országának legfőbb bírói fórumán. Az inkorporációs tan a Bill of Rights és a tizennegyedik alkotmánykiegészítés köré épül. Lényege annyi, hogy a tizennegyedik alkotmánykiegészítésben található „szabadság” (liberty) fogalmának tulajdonképpen magában kell foglalnia a teljes Bill of Rights-ot, pontosabban az alapjogokat tételesen felsoroló első nyolc kiegészítést. Ezzel a Bill of Rights alkotmányos garanciái – melyek csak a szövetségi jogalkotó, a Kongresszus kezét kötik meg – alkalmazhatók a tagállami törvényhozók túlkapásai ellen is. Az elképzelés sohasem nyert komoly támogatást a Legfelsőbb Bíróságon, voltaképpen egyedül Black képviselte következetesen. Relevanciáját az adja, hogy Black az alkotmány szerzőinek akaratára hivatkozott érvelésében. Úgy vélte, elképzelésével anélkül terjeszthetők ki az alkotmányos garanciák, hogy homályos természetjogi okfejtésekhez kellene folyamodni. Goldford számára ezen állásfoglalás annak példája, hogy originalista típusú érvelés is vezethet „liberális” – a jelen esetben: alapjog-kiterjesztő – eredményhez. Az 1965-ös Griswold v. Connecticut-ítéletben aztán Black a „konzervatív” eredmény mellett száll síkra, ám addig több olyan ítélettel találkozhatunk, amelyben Black döntése „liberálisnak” nevezhető.

A második fejezet (The Concept of a Living Constitution) az „élő alkotmány” elméletét és annak az originalizmussal való szembenállását vizsgálja. Az élő alkotmány gondolata tulajdonképpen akár Thomas Jeffersonig visszavezethető, aki James Madisonnal folytatott vitájában amellett érvelt, hogy a tartalmilag merev, minden további generációt ugyanolyan módon kötelező alkotmány helyett az volna az ideális, ha minden generáció „újraírná” magának az alkotmányt, azaz saját korához igazítaná rendelkezéseinek értelmét. A szakmai életben a madisoni felfogás győzedelmeskedett, ám Jefferson elképzelései új löketet kaptak a XX. század derekán, amikor a Warren-bíróság tevékenysége nyomán számos teoretikus az alkotmányos (elsősorban alapjogi) rendelkezések frissítésében látta a bíróságok szerepét, sőt, egyesek szerint a bíróságok legitim módon hoznak alapjog-kiterjesztő „progresszív” döntéseket, amennyiben a Kongresszus tétovázik a szóban forgó alapjogok biztosításával.

Az originalizmus és az élő alkotmány elméleti szembenállásánál két véglet mutatható ki. Az egyik véglet egy merev alkotmány, amely bizonyos idő elteltével avíttá válik, és nem képes hatékony szabályozási alapokat nyújtani korának problémáira. A másik véglet a túlontúl rugalmas alkotmány, ebben az esetben annak veszélye áll fenn, hogy a gyakori változtatások aláássák a rendelkezések kötelező erejét, hiszen ugyanaz a rendelkezés az egyik pillanatban homlokegyenest mást jelenthet, mint a másikban. Ennek alapján az élő alkotmány elmélete – originalista vitapartnereik szemében – tulajdonképpen önellentmondásnak tekinthető. Goldford cáfolja ezt a megállapítást, ám nem egyik vagy másik oldal mellett foglal állást, hanem azokat meghaladva rámutat, hogy az originalisták implicit módon megkülönböztetik a szöveg jelentésének (meaning) és értelmezésének (understanding) fogalmát, amely fölött az élő alkotmány teoretikusai gyakran elsiklanak – és persze az utóbbi mellett foglalnak állást, egész pontosan annak az alapításkori változata mellett. Az alkotmányt elkerülhetetlenül a korhoz kell igazítani, különben az első végletbe esünk, a kötelező erő problémája pedig úgy oldható fel, ha elkülönítjük az alkotmány és az alkotmány értelmezésének kötelező erejét, és az előbbinek erősebb kötőerőt tulajdonítunk.

A harmadik fejezetben (Interpretivism and Originalism) két elméleti vita kerül bemutatásra. A szerző által „interpretivizmusnak” (interpretivism), illetve „non-interpretivizmusnak” (noninterpretivism) nevezett irányzatok központi kérdése az, hogy egy jogi rendelkezés alkotmányellenességének megállapítása során a bírók csak az alkotmány szövegében – explicit vagy implicit módon – megtalálható normákhoz folyamodhatnak-e, avagy „külső” normákhoz, az igazságosság átfogó alapelveihez is. Az originalizmus és a „nonoriginalizmus” (nonoriginalism) szembenállása azon a kérdésen alapul, hogy a bírók csak az alkotmányszöveg szerzői, illetve ratifikálói által szem előtt tartott értelem alapján alkalmazhatják-e az alaptörvényt, avagy a jelenkori értelem alapján. A teoretikusok hajlamosak azonosként felfogni a két vitát. Velük szemben Goldford a kettő elválaszthatósága mellett érvel. Az egyes irányzatokon belüli eltérő pozíciók ismertetését követően arra a végkövetkeztetésre jut, hogy az interpretivizmus-vita a klasszikus természetjog-jogpozitivizmus szembenállás modern megfelelője, ezzel szemben az originalizmus-vita a tételes jog keretein belül maradó értelmezései lehetőségekre vonatkozik.

A negyedik fejezet (The Paradox of Originalism) az originalizmus mellett szóló leggyakoribb érvek bemutatásával kezdődik. Ezek két kategóriába sorolhatók. A jelentésen alapuló (literary) érvek alappremisszája a következő: a szöveg sem többet, sem kevesebbet nem rejt magában, mint a szerző szándékát. A politikai (political) érvek kategóriájának három leggyakoribb érve a következő.

1. A bíráskodást a „jog, nem az emberek uralmának” kell áthatnia; a szerzők és ratifikálók szándéka, illetve a bírók személyes véleménye közül – ha a jog semlegessége jelent számunkra valamit – az előbbit kell választanunk.

2. Az alkotmányos hatalommegosztás csak a szerzők, ratifikálók szándékát szem előtt tartó bírói önmegtartóztatással őrizhető meg.

3. Az alkotmányozók rendelkeztek demokratikus legitimációval arra, hogy a későbbi kormányzati döntéshozókat kötelezzék, ugyanez nem mondható el a kijelölés (és nem választás) útján hivatalt nyerő bírókról. Az originalizmus tehát demokratikus, a bírók eredeti értelemtől való eltávolodása nem.

Ez utóbbi érvre reagál Goldford, amikor rámutat, hogy voltaképpen a jelenkor többség viselkedésének a múltbeli többség által való korlátozása szintén antidemokratikus. Vagyis a többségi demokrácia elvét hirdető originalisták maguk is az antidemokratizmus csapdájába estek – Goldford ezt az ellentmondást nevezi az originalizmus paradoxonának.

Az alkotmány Goldford érvelése szerint nem tisztán demokratikus (többséguralmi) dokumentum, mert bizonyos eljárások tekintetében a múltbeli többség megköti a jelenkori többséget. A beleegyezés elve választ adhatna erre a kérdésre, ez azonban megint csak nem kielégítő: az originalisták ugyanis a beleegyezést egy konkrét történelmi pillanathoz kötik, míg a demokráciaelv azt követelné meg, hogy az folyamatosan fennálljon. Az ellentmondás egy másik síkon is kimutatható: Goldford meglátása szerint az originalisták egyszerre alátámasztják és elvetik a nyelv kötelező erejét. Egyfelől ugyanis azt tartják, hogy az alkotmány nyelvezetének egy meghatározott korhoz kötött értelme képes strukturálni az emberek életét (amennyiben meghatározza az államberendezkedés alapjait). Másfelől azonban ez a konkrét (alapításkori) értelem csak egy a későbbi korok kontextusában születő egyéb értelmezési lehetőségeknek, és kötelező erejét tulajdonképpen nem támasztja alá az originalisták demokráciaérve.

Az ötödik fejezetben (The Problem of Objectivity) a szerző az originalizmus objektivitás-igényét járja körbe. Az originalisták egyik fő érve nézeteik elfogadtatása mellett az, hogy módszerük objektív módon segít meghatározni az alkotmány passzusainak értelmét (szemben az élő alkotmány híveinek szubjektív értelmezésével). Az ebben rejlő problémák felvázolását Goldford azzal kezdi, hogy rámutat: az originalizmus értelmezéselméleti alapját a szövegértelmezés pozitivista elmélete adja, mely szerint az írott szöveg értelmezésénél a szerzőre kell elsődlegesen koncentrálni. Ha ehhez hozzáadjuk Goldford korábbi megállapítását, vagyis azt, hogy az originalista felfogás mögött kimutatható az előfeltevés, miszerint a szöveg maga és annak értelmezése elkülöníthető egymástól, akkor láthatjuk, hogy a szerző értelmezésének preferálásával csupán egy lehetséges értelmezést helyezünk előnybe a többivel szemben. Ez az amerikai alkotmány megalkotóira és ratifikálóira is vonatkozik. Ám ha egyszer a szöveg „elvált” a szerzőjétől, annak nincs „különös hozzáférése” a szöveghez: ő maga is csak egy olvasóvá válik a sok közül.

További problémát jelent az eredeti szándék és az eredeti jelentés megkülönböztetése. Az előbbit középpontba helyező irányzat a „kemény” originalizmus (hard originalism), az utóbbit középpontba helyező a „puha” originalizmus (soft originalism). Goldford e két felfogást Robert Bork nézeteit elemezve ismerteti, rámutatva, hogy Bork idővel a kemény originalizmusról átállt a puhára, vagyis későbbi munkásságában azt tartja mérvadónak, hogy az adott rendelkezés megalkotásakor az adott társadalmi kontextusban milyen jelentéssel bírtak az adott szavak.

A hatodik fejezet (The Epistemology of Constitutional Discourse /I/) központjában az alkotmányozók eredeti szándékának megismerhetősége áll. Goldford episztemológiai szempontból kritizálja az originalizmus mögöttes premisszáját, miszerint a szöveg és annak értelme valami külsődlegesen adott dolog, melyet objektív módon feltárhatunk. Szerinte ez a tétel tarthatatlan, hiszen az értelmezés folyamata során mi magunk vagyunk azok, akik „megteremtjük” az alkotmányozók szándékát, pontosabban az arról alkotott felfogást, legyen az az „alkotmányozók eredeti szándéka”, avagy bármi egyéb. Ezt az érvet „értelmezési fordulatnak” (interpretive turn) nevezi, mivel alkalmazása révén az objektivitás alapja (az alkotmányozók szándéka) „kívülről” „belülre” kerül, vagyis az értelemadás folyamatának részévé válik. Ez abból következik, hogy nincs, ami behatárolhatná az alkotmányozók szándékáról alkotott felfogásunkat. Ily módon nem a saját alkotmányértelmezésünk és az alkotmányozóké között húzhatunk választóvonalat, hanem a saját alkotmányértelmezésünk és a saját, az alkotmányozók értelmezéséről alkotott értelmezésünk között. Ez az eltérés pedig fokozati jellegű (mivel bármilyen következtetés szükségképpen értelmezés eredménye), szemben az originalizmus pozitivista alapjával, ahol minőségi különbség húzódik a „világos”, illetve a „nem világos” (másképp: „értelmezésre nem szoruló”, illetve „értelmezésre szoruló”) szöveg között.

A hetedik fejezetben (The Epistemology of Constitutional Discourse /II/) a szerző Keith Whittington originalizmussal kapcsolatos nézeteit veszi behatóbb elemzés és kritika alá. A fejezet tulajdonképpen a Whittington által felvetett kérdést („Az alkotmányértelmezés valóban megköveteli az originalizmust?”) és az arra adott választ („Igen.”) járja körbe, és végül ellentétes válasszal zárul. Whittington szerint két ok teszi szükségessé az originalizmust: egyrészt annak igénye, hogy meghúzzuk a határt az alkotmányértelmezés, illetve az alkotmány jelentésének megalkotása között, másrészt pedig az, hogy az írott szöveg nem autonóm, csak megalkotójának szándéka alapján értelmezhető híven, ellenkező esetben jelentéstartalma bizonytalan. Goldford ezzel szemben úgy érvel, hogy a bizonytalanság épp a szöveg autonómiájának elismerése, illetve az értelmezés és a jelentésteremtés viszonyának újragondolása mellett oldható fel.

A nyolcadik fejezetben (The Ontology of Constitutional Discourse /I/) Goldford amellett érvel, hogy az originalizmus nem képes számot adni az alkotmány kötelező erejéről (binding capacity), mert az alapjául szolgáló pozitivista metaelmélet nem képes számot adni az alkotmány társadalomalakító jellegéről (constitutive character). Az originalista álláspont szerint ugyanis az alkotmány szövege kötelező a jövőre nézve (vagyis mederbe tereli a társadalom jövőbeli alakulását), ez pedig azonos az alkotmányszöveg eredeti jelentésével. Az alkotmányszöveg és az eredeti jelentés originalista azonosításával azonban elvetésre kerül az alkotmány társadalomalakító jellegének lehetősége. Goldford ezen az alapon kritizálja az originalizmust, és saját értelmezéselméletét állítja a helyébe, mely nem vitatja az imént bemutatott két tétel elválaszthatóságát. Ehhez kacsolódóan elveti a jog vizsgálatának „külső” szemléletmódját, amennyiben tagadja, hogy a jog megérthető lenne pusztán az emberek küldő magatartásának vizsgálatával.

A kilencedik fejezetben (The Ontology of Constitutional Discourse /II/) a szerző részletesebben elemzi az alkotmány társadalomalakító jellegét. Szerinte az alkotmányt az különbözteti meg egyéb dokumentumoktól – például az irodalmi művektől –, hogy keretet szab a társadalom mindennapi folyamatainak, vagyis bizonyos magatartások az alkotmány által rendelkezésre bocsátott fogalmak és társadalmi berendezkedés keretében mennek végbe. Goldford szerint ennek belátása elengedhetetlen az alkotmány természetének helyes megértéséhez. Az elmélet választ ad az alkotmány kötelező erejének kérdésére is. Goldford felrója az originalistáknak, hogy nem képesek az alkotmány kötelező erejéről számot adni, ugyanis felfogásukban az alkotmány szövegének egy bizonyos értelemváltozata kötelező. Ezt elfogadva azonban azt láthatjuk, hogy a kötelező jelleg mind inkább felenged, ahogy egyre jobban távolodunk az alkotmányozás időpontjától. Ez abból is adódik, hogy az originalisták az alkotmányszöveget egyfajta külsődleges objektumnak tekintik, Goldford ezzel szemben élő társadalmi gyakorlatként tekint rá. Míg az originalistáknál az alkotmányszövegnek nincs önálló, értelmezéstől független jelentése, addig a szerző interpretív elmélete szerint van, és ez lehetővé teszi, hogy az alkotmányt kötelezőként fogjuk fel.

A tizedik fejezet (Conclusion) lényegében összefoglalja a könyv eddigi mondanivalóját. A kiinduló előfeltevés szerint az alapítók célja az volt, hogy az írott alkotmány révén egy adott elképzelés szerint tereljék mederbe a jövő folyamatait, az alkotmány pedig a tételes jog egy különleges fajtája, mely az államberendezkedés alapjait fekteti le, és az értelmezés során magát a dokumentumot, nem pedig valamiféle elvont morális kódexet kell értelmezni. Az originalisták úgy vélik, nézeteik megfelelnek e kritériumoknak, ám Goldford az originalizmus paradoxona segítségével kimutatja, hogy az irányzat valójában nem felel meg az önmaga által támasztott követelményeknek. Mindezeken túlmenően az originalizmus gyakorlati működőképességét bizonyos episztemológiai akadályok, továbbá az is nehezíti, hogy nem tud számot adni az alkotmányszöveg kötelező jellegéről. Az originalizmus ezért nem megfelelő alap az alkotmányjogi diskurzus számára, helyette a szerző az ún. interpretív módszert javasolja, mely nem külsődleges objektumként tekint az alkotmányra, hanem élő társadalmi gyakorlatként. E módszer segítségével biztosítható a kötelező erő záloga, az önálló jelentés, melynek feltételezését a szerző ugyanúgy hiányolja az originalizmusból, mint az élő alkotmány elméletéből.

Goldford könyvének legfőbb erénye az originalizmus jól megalapozott kritikája. E kritika talán kissé idejétmúlt is, hiszen az originalizmus mint alkotmányértelmezési mód már sokkal kevésbé elevenen van jelen az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának joggyakorlatában, mint két-három évtizeddel ezelőtt. A demokrata Obama elnök eddigi kinevezései ugyancsak az – 1980-as évek „konzervatív fordulatával” szoros összefüggésbe hozott – irányzat térvesztése felé mutatnak. A mű egyfajta visszatekintésnek is felfogható, egy olyan jogelméleti probléma összegző kritikájának, amelyről elmondható, hogy a világ legrégebbi ma is hatályos, írott alkotmányával rendelkező ország jogéletének specifikus problémája.



* Cambridge University Press, New York, 2005, xi, 305 pp.