Molnár András
Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés intézményének egyetemes és magyarországi jogtörténete†
Tóth J. Zoltán első könyve 2008-ban jelent meg a Rejtjel Kiadó gondozásában, A halálbüntetés filozófiája és kortárs jogelméleti kérdései címmel. A jelen kötet a halálbüntetés témáját más oldalról közelíti meg: míg a korábbi munka a problémakör általános kérdéseit állítja középpontba, addig az e helyütt bemutatásra kerülő írás a halálbüntetés jogtörténeti vetületeit dolgozza fel.
Az összesen hét fejezetből álló mű – címének megfelelően – két nagyobb egységből áll: az első három fejezet a legsúlyosabb szankció egyetemes, az utolsó négy pedig magyarországi jogtörténetét mutatja be. Az előbbi az ókortól kezdve ismerteti a halálbüntetés szabályozásának történetét, az utóbbi esetében a kiindulópont az államalapítás kora és az Árpád-ház uralkodása. Mindkét részre jellemző, hogy a halálbüntetés visszaszorulásával és az abolicionizmus térnyerésével zárja az ismertetést. Általánosságban elmondható, hogy a szerző – bizonyos eljárásjogi vonatkozások mellett – elsősorban a kivégzéssel büntetendő cselekmények bemutatására helyezi a hangsúlyt, a végrehajtás mikéntjéről kevesebb információt kapunk. Emellett bizonyos esetekben kiterjesztőleg értelmezi a „halálbüntetés” szót, és bevonja jelentéstartalmába azokat a magatartásformákat is, amelyek szankciója tulajdonképpen nem az állami erőszakszervezetek általi tevőleges kivégzést, ám a szankció alkalmazása valamiképp szinte bizonyosan egyet jelent az elítélt halálával.
I.
A könyv első fejezete a babiloni jog halálbüntetéssel kapcsolatos rendelkezéseit ismerteti. Hammurapi törvénykönyvében a legsúlyosabb szankcióval sújtandó cselekmények között éppúgy találhatunk – modern terminológiával élve – büntetőjogi, mint magánjogi természetűeket, ami jól példázza a két jogág elkülönültségének kezdetlegességét azokban az időkben. A büntetendő magatartások között szerepelnek „klasszikus” bűncselekmények, mint a lopás, a rablás, az emberölés, de kiemelt figyelemben részesülnek a nemi jellegű, illetve szakrális deliktumok is, valamint bizonyos emberhalállal végződő, mai kifejezéssel élve a kártérítési jog terrénumába tartozó élethelyzetek. Az egész törvénykönyvet áthatja a talio elve, a kivégzés voltaképpen az okozott kár megfelelő ellenértékének tekinthető.
A zsidó jogot a szerző két egységben tárgyalja. Először az Ószövetség parancsait, ezen belül a mózesi törvényeket veszi szemügyre, melyek bizonyos tekintetben erősen emlékeztetnek Hammurapi törvényeire, különösen a talio elvének jelenléte okán. Ám másfelől fontos különbségek is fennállnak a két normagyűjtemény között. Így például a rabszolgák helyzete az ókori zsidó jogban sokkalta kedvezőbb volt, mint Mezopotámiában, emellett megjelenik az asylum intézményét, legalábbis a tettesek egy bizonyos köre (például a gondatlan emberölést elkövető személyek) vonatkozásában. Természetesen kapitális szankció sújtotta a nemi bűncselekmények elkövetőit is, ideértve a házasságon kívüli nemi kapcsolatra lépőket, bizonyos nemi eltévelyedések művelőit, vagy az erőszakosan közösülőket. Emellett az üldözendő cselekmények markáns csoportját képezték a vallási bűncselekmények (például az istenkáromlás, bálványimádás).
Az Ószövetség után a Tóra értelmezését, kommentárjait tartalmazó Talmud és annak gyakorlata, az ún. háláchá releváns rendelkezései kerülnek ismertetésre. A halálbüntetés vonatkozásában elmondható, hogy az Ószövetséghez képest a Talmud kevesebb kivégzési nemet tartott meg. Figyelemreméltó, hogy a halálbüntetéses ügyekben eljárni jogosult kis, illetve nagy szanhedrin számos esetben tartózkodott a tali elvétől és a halálos ítéletek kiszabásától, emellett számos eljárásjogi garancia létezett a „justizmord” kiküszöbölésére.
Az iszlám jog három fő forrása az iszlám vallásjog (saría) részét képező hudud, az iszlám előtti törzsi szokásjogot felölelő ginayát vagy qeszasz, valamint a Korán utáni világi normákat egybefogó tazír. Mindhárom normacsoport kiró halálbüntetést bizonyos cselekményekre. Az első csoportba sorolható például a hitehagyás, a paráználkodás, a lopás. A másodikba a talio elve alapján szankcionált élet és a testi épség elleni bűncselekmények tartoztak. A harmadik csoport kézenfekvő módon a társadalmi-együttélési normákat, illetőleg az uralkodó érdekeit sértő cselekményeket ölelte fel.
A szerző nem hagyja ki elemzéséből a Távol-Kelet két legnagyobb birodalmát, a kínait és az indiait sem. Az ősi kínai jog sajátossága a közigazgatási és büntetőjogi szabályok egybefonódása, valamint a tényállások aprólékosan kimódolt rendszere: a bíráskodást végző tisztviselő keze éppúgy meg van kötve, mint a racionális állam weberi bürokratájáé. Az indiai jogot a kasztok közötti érintkezést szankcionáló egyes rendelkezések teszik egyedivé.
A római jog tárgyalásával a szerző az olvasók többsége számára ismerős vizekre evez. E jogrendszer meghatározó kettőssége volt a magánüldözés alá eső delictumok és a közüldözés alá eső crimenek megkülönböztetése. Az előbbiek közül egyedül a lopás járhatott „halálbüntetéssel”: az éjszaka tetten ért, illetve nappal tetten ért és fegyverrel védekező tolvajt bárki szabadon megölhette. Az utóbbiakhoz kapcsolódik egy sajátos szankciónem, a közösségből való kitaszítás, ami gyakran felért a halálos ítélettel, hiszen a kiközösített személyt bárki megölhette vagy eladhatta rabszolgának.
II.
A szerző értelemszerűen nem foghatott hozzá a legsúlyosabb szankció jogi állapotának bemutatására minden egyes államalakulat vonatkozásában külön-külön, hiszen azok állandó időbeli változásai, valamint a szerteágazó – és nem egyszer törvénylerontó erejű – szokásjogok meghatározó szerepe jóformán lehetetlenné teszik az ilyesfajta vállalkozásokat. Ennélfogva a vizsgálódás a középkori büntetőjog általános jellemzőire, valamint a korszak jelentősebb jogrendszereire és a kánonjogra szorítkozik.
A középkori büntetőjogi fejlődés legfontosabb jellemzője az állami szabályozás lassankénti kizárólagossá válása (és ezzel együtt a törzsi-szokásjogi alapú magánbosszú visszaszorulása), illetve a tettközpontú szemlélet térnyerése volt. Emellett jelen volt a nyílt jogegyenlőtlenség, a fentebb említett szokásjogi partikularizmus, a büntetés-végrehajtás elrettentési, legitimációs és jogbiztonsági célú nyilvánossága, a tortúra alkalmazása, végül az asylum intézményének általános elismerése.
A népességet ritkító különféle társadalmi és egészségügyi okok (háborúk, járványok) mellett a földi élet siralomvölgy-jellegét kiemelő vallási gondolkodás is hozzájárult az emberi élet elértéktelenedéséhez, ennélfogva a halálbüntetés továbbra is rendes büntetésnek számított. A szerző által bemutatott eljárásjogi rendelkezések és kódexek szemléletesen mutatják be a terhelt kiszolgáltatott helyzetét mind az akkuzatórius, mind az inkvizitórius eljárásokban, továbbá képet kapunk a halálbüntetés elterjedt voltáról.
III.
A halálbüntetés eltörlésének gondolata a felvilágosodás korában jelent meg markánsan, emblematikus képviselője és dokumentuma pedig Cesare Beccaria olasz büntetőjogász, valamint 1764-ben megjelent műve, a Bűntett és büntetés. E fejezetben a szerző először az abolíciónak a jelentősebb európai országokban végbemenő folyamatát taglalja, majd külön alfejezetet szentel az Egyesült Államoknak – mint a halálbüntetéssel részben mindmáig élő országnak –, végül a világ többi részének abolíciótörténetét dolgozza fel. Általánosságban elmondható, hogy, legalábbis ami az euroatlanti világot illeti, az abolíció gondolatának a szellemi életben való stabil térnyerését követően két vonulat figyelhető meg a legsúlyosabb szankció elvetésében. Egyrészt láthatunk példát arra, hogy az intézményesített abolíciót hosszabb-rövidebb moratórium előzi meg, vagyis noha a tételes jog tartalmazza a halálbüntetést mint rendes szankciónemet, a jogalkalmazásban eltekintenek tőle. Másrészt megfigyelhető, hogy a köztörvényes bűncselekmények halálbüntetés alóli kivonása jellemzően hamarabb következik be, mint a katonai, illetve államellenes bűncselekmények esetében.
A fentieken túlmenően az is látható, hogy az abolíció nem mindig zökkenőmentes folyamat. Több ország esetében az egyszeri eltörlést újbóli visszaállítás követi – így például a felvilágosodásból kinőtt francia forradalom elején az alkotmányozó nemzetgyűlés elvi éllel kihirdeti a halálbüntetés eltörlésének szükségességét, ám végül a forradalom jakobinus vérfürdőbe torkollik –, máskor bizonyos „speciális körülmények” vezetnek a kapitális szankció rövid ideig tartó újbóli alkalmazásához – kézenfekvő példaként hozható fel egyes emblematikus náci kollaboránsok, vagy éppen a háborús főbűnösök kivégzése Nyugat-Európa több országában. A „jelentősebb európai országok” a következők e helyütt: Toscana (az egységes Olaszország megszületése előtt), Olaszország, Franciaország, Németország, Ausztria, Svájc, Anglia, Oroszország (ideértve a Szovjetuniót, majd a volt szovjet tagköztársaságokat is).
Az Egyesült Államokban a XIX. században meginduló mozgalmi múlt után a XX. század második felében csúcsosodik az abolíció körüli vita. A szerző a kulcsfontosságú érvek taglalásával mutatja be a szövetségi Legfelsőbb Bíróság ide vonatkozó ítéleteit, ezzel együtt a halálbüntetés alkotmányellenessé, majd – bizonyos garanciális korlátok közötti – újbóli alkotmányossá válását. A szerző alaposságát jellemzi, hogy figyelme a halálbüntetés témakörében hozott legfrissebb precedensre, a 2008-as Baze v. Rees-re is kiterjed.
Végül a „világ többi része” magában foglalja a skandináv és a Benelux államokat, Európa többi országát (Kelet-Közép-Európát is beleértve), valamint e kategórián belül kerül sor a halálbüntetés helyzetének átfogó ismertetésére az Európán kívüli kontinensek országai kapcsán.
IV.
Minthogy a feudalizmus éppúgy gyökeret vert a középkori Magyarországon, mint Európa többi államában, a középkori jog fentebb vázolt jellegzetességei a magyar büntetőjog vonatkozásában is fennálltak. A szerző kiemeli, hogy a magyar feudalizmus büntetőjogi szempontból tulajdonképpen 1880-ig, az első átfogó büntető anyagi jogi törvénykönyv, a Csemegi-kódex hatálybalépéséig tartott. Szent István és Szent László egyes rendelkezéseinek rövid ismertetése után a szerző rátér a törvények és az egész országban érvényesülő szokásjog felvázolására.
A halálbüntetéssel (is) sújtható cselekmények három csoportra oszthatók. A fő- és jószágvesztéssel konjunktíve szankcionálandó hűtlenségi cselekmények kezdetben egyet jelentettek a király személye vagy családja elleni támadásokkal, később azonban kiterjedt az állam függetlensége, valamint a közrend, sőt, a keresztény vallás elleni, majd egyes személy elleni és nemi deliktumokra is. A fő- vagy jószágvesztéssel alternatíve szankcionálandó hatalmaskodás fogalma a súlyos következményekkel járó, ám hűtlenségnek nem minősülő magatartásokat öleli fel. A harmadik csoportot a jellemzően helyi szinten szabályozott egyéb nyilvános vagy közönséges bűncselekmények képezték.
V.
Noha a szerző a magyar feudalizmus korát a késő XIX. századig datálja, önálló fejezetben tárgyalja a halálbüntetés jogtörténetét a felvilágosodás korától a dualizmus végéig. Döntése mögött értelemszerűen a felvilágosodás eszméjének a halálbüntetéshez kapcsolódó attitűdre gyakorolt hatás áll. A XVIII. században ugyanis a magyar jogrendszerben is megfigyelhető a büntetőjog humanizálódása. Ez – a boszorkányüldözés és a kínvallatás visszaszorulása mellett – a halálbüntetés alkalmazásának leszűkítését is maga után vonta. A folyamat kiemelkedő állomása egy 1795-ös tervezet volt (megtárgyalására nem került sor), mely a lehető legritkább esetekre rendelte alkalmazni e szankciót. Úgyszintén kiemelést érdemel az 1843-ban bemutatott, ám törvényerőre szintén soha nem lépett tervezet, mely egy az egyben kihagyta a legsúlyosabb szankciót a lehetséges büntetési nemek köréből. Noha a forradalmat követően, Deák igazságügy-miniszterré válása okán elvileg megnyílt a lehetőség e tervezet hatályos joggá emelésére, kezdetben az alapvető alkotmányjogi-államszervezeti kérdések előtérbe kerülése, később a forradalom vívmányainak megőrzését célzó, súlyosabb eszközöket követelő rendelkezések elvágták ennek az útját. A szabadságharc leverését követően különleges haditörvényszékek ítélték halálra annak fontosabb alakjait, az 1852-es új büntető törvénykönyv pedig ismét rendes büntetésként szabályozta a kapitális szankciót.
Az 1848 előtti büntetőjogi rendelkezéseket visszaállító Ideiglenes Törvénykezési Szabályok után 1878-ban megszületett az anyagi, 1896-ban pedig (1900-as hatálybalépéssel) az alaki büntetőjog átfogó kódexe. A Csemegi-kódex ismerte a halálbüntetés intézményét, ám csak igen szűkre szabottan, a király meggyilkolása, szándékos megölése, ezek kísérlete, illetve gyilkosság esetén, és az általános rész ilyenkor is lehetőséget biztosított az elkövető javára szóló bírói mérlegelésre. A bűnvádi perrendtartás részletesen szabályozta a kegyelmi eljárást, a végrehajtás részleteit, valamint esetleges akadályait – például terhes nő vagy elmebeteg számára nem volt kihirdethető a halálos ítéletet jogerőre emelő felsőbírósági határozat, továbbá az ilyen személyeket nem lehetett tájékoztatni a kegyelmi folyamodvány eredménytelenségéről. Összességében elmondható, hogy e kódexekkel a kor szellemiségének megfelelő, színvonalas szabályanyag született.
VI.
A zaklatott XX. századot a büntetőjog anyagának nem kevésbé zaklatott változásai kísérték, attól függően, háborúban álltunk-e éppen, avagy sem. Nem meglepő, hogy e fejezetben kiemeltebb figyelem jut a katonai jellegű bűncselekményeknek mint halálbüntetéssel (is) sújtható magatartásoknak. A sort a katonai büntetőeljárást szabályozó, valamint a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről rendelkező jogszabályok nyitották 1912-ben. A halálbüntetés szempontjából is releváns, hogy e rendelkezések szabályozták a gyorsított büntetőeljárást, melynek keretében természetesen e szankció is kiszabható volt.
A Tanácsköztársasággal soha nem látott államforma született, a korábbiaktól egészen eltérő ideológiai gyökerekkel. Ez hatást gyakorolt a legsúlyosabb szankció anyagi jogi vetületeire, hiszen az államosítást, a Vörös Hadsereg felállítását, a szocialista államberendezkedés kialakítását akadályozó cselekmények akár ily módon is büntethetőkké váltak, de az eljárásiakra is, ugyanis a rendes törvényszékek és a rögtönítélő bíróságok mellett létrejött egy sajátos jogi fórum: a forradalmi törvényszék, mely főszabály szerint a rendelettel a hatáskörébe utalt cselekményekben járhatott el, de „sürgős szükség esetében” a rendeleteken kívül eső cselekmények kapcsán is indíthattak előtte eljárást.
A Horthy-korszak jellemzője volt a statárium elrendelhetőségi időtartamának meghosszabbítása a háború utáni időkre. Ez egyrészt eszközként szolgáltatott a Tanácsköztársaság prominenseinek felelősségre vonására, másrészt az illegális kommunista mozgalom alakjaival szemben is egyfajta jogi fegyvert jelentett. Az előbbire az 1920-as évek elején került sor, ezt követően 1931-1932-ben ítéltek halálra és végeztek ki több mozgalmárt. Ami ezen kívül a halálbüntetés anyai jogi szabályozását illeti, az e szankcióval sújtott cselekmények körét továbbra is zömmel katonai bűncselekmények tették ki. Az 1939-es honvédelmi törvény bővítette a legsúlyosabb jogkövetkezménnyel sújtható magatartások, valamint ezek lehetséges tetteseinek körét, emellett felhatalmazta a kormányt arra, hogy a háború idejére szóló rendelkezések hatályát kiterjessze az országot közvetlenül fenyegető háborús veszély idejére, illetve széles körben felhatalmazta rögtönbíráskodás elrendelésére.
Közvetlenül a második világháború lezárását követően Magyarországon is megkezdődött a főbűnösök felelősségre vonása. A feladatot a népbíróságok látták el. A szerző a főbb anyagi és alaki normák ismertetése mellett rámutat, hogy e fórumok összetétele óhatatlanul lehetővé tette az elfogult ítélkezést.
A fejezetet a korai államszocializmus büntetőjogának bemutatása zárja. Talán két sajátosság emelhető ki ehelyütt: egyrészt ismét halálbüntetés is kiszabható volt a szocialista társadalmi célok súlyos hátráltatása miatt, másrészt pedig – az ideológia szerint – halálbüntetés csak átmenetileg volt szükséges, hiszen a kommunista társadalomban a bűnözés megszűnése okán minden büntetés szükségtelenné válik majd.
VII.
A szocializmus éveiben a halálbüntetés a büntető anyagi jog általános részében szabályozott, rendes büntetési nem volt. Ténylegesen azonban – különösen a szocializmus kései évtizedeiben – viszonylag ritkán éltek vele, és az ítéletet ilyenkor sem mindig követte végrehajtás. A szerző táblázatban mutatja be az 1961. évi V. törvény, annak 1971. évi 28. tvr. általi módosítása, valamint az 1978. évi IV. törvény által tartalmazott, halálbüntetéssel fenyegetett tényállásokat.
A fejezetet az abolíció térnyerésének bemutatása zárja. Noha már 1978-ban született a legsúlyosabb szankció teljes vagy részleges eltörlésének megfontolására buzdító szakvélemény, az elképzelés egy 1983-as konferenciát követően vert gyökeret a magyar jogi gondolkodásban. A rendszerváltás után hamarosan meg is született a jól ismert, 23/1990 (X. 31.) ABH, mely alkotmányellenesnek nyilvánította halálbüntetést. Ennek kapcsán a szerző bemutatja az Alkotmánybíróság által felkért három szakértő, Földvári József, Korinek László és Sajó András álláspontját.
Tóth J. Zoltán műve alaposan körbejárja a halálbüntetés intézményének jogtörténetét. Az egyetemes jogtörténeti rész tekintetében természetszerűleg az anyagi jogi vonatkozásokra esik a hangsúly, a magyar jogtörténeti rész azonban aprólékosan feldolgozza a halálbüntetéshez kapcsolódó eljárásjogi és végrehajtási jogi, sőt, – a források hozzáférhetőségének megfelelően – a tényleges érvényesülési vonatkozásokat is. Összességében az olvasó képet kap a történelem során halálbüntetéssel sújtott főbb cselekménytípusokról, a legsúlyosabb szankció eltörléséhez vezető fontosabb jogtörténeti csomópontokról, valamint a hazai szabályozás részletes történetéről. Átfogó jellege okán a mű hiánypótló írásnak tekinthető, mely logikus szerkezete és világos nyelvezete miatt a szakmabelieken túl a laikus közönségnek is bátran ajánlható.