MOLNÁR IMRE

Nótári Tamás: Római köz- és magánjog.

(Kolozsvár, Scientia Kiadó, 2011. 522 oldal)

 

 

 

 

Alig pár hónapja jelent meg Kolozsváron Nótári Tamás Római köz- és magánjog című tankönyve. Az alábbiakban egy hosszú, önálló tanulmányt kitevő recenzióban fogunk e munkával foglalkozni, amely a magyar római jogi tankönyvirodalom legfrissebb terméseként gazdagította azt. Írásunk a következő kérdésekre, pontokra tér ki. 1) Érdemes-e manapság új római jogi tankönyvet írni, illetve lehet-e teljesen eredeti római jogi tankönyvet írni? 2) Melyek Nótári tankönyvének más tankönyvekben nem, vagy alig érintett anyagrészei? 3) Milyen egyéb lényegi eltéréseket mutat az új tankönyv a közelmúlt magyar tankönyveihez képest? 4) Nótári tankönyvének magánjogi törzsanyaga. 5) További bizonyítékok az eredetiség mellett – egy konkrét összehasonlítás segítségével. 6) Összefoglaló észrevételek – javaslatok a továbbfejlesztés tekintetében.

 

1. Az „eredeti tankönyv” kérdése és az „eredeti tankönyv” lehetősége – általános megjegyzések

 

Mi indít arra egy szerzőt, hogy tankönyvet írjon, kiváltképp egy romanistát? Az, hogy saját, az oktatás és a kutatás során kikristályosodott szemléletében megírt anyagot adjon az egyetemi hallgató kezébe. Ez nem jelenti azt, hogy a már meglévő tankönyveket ne tartaná megfelelőnek, jónak, vagy akár kiválónak. Egyszerűen olyan tankönyvből szeretne oktatni, amely az ő szemléletén, stílusában tálalja a tananyagot.

Szögezzük le: saját tankönyvet írni adott szakmai munkásság és gyakorlat után mindenkinek jogában áll, lévén hogy a tankönyvírás és -kiadás monopóliuma szerencsére már a múlté! Nótári Tamás elérte azt a szakmai színvonalat, rendelkezik azzal az oktatói gyakorlattal, szakirodalmi munkássággal, tudományos minősítéssel, hogy saját tankönyvet írjon.

Ugyanakkor kérdés viszont, hogy lehet-e ma, a 21. század elején teljesen önálló római jogi tankönyvet írni. Saját tankönyvünk megírásakor magunk is szembekerültünk ezzel a problémával, nem véletlenül írtuk le tankönyvünk bevezető megjegyzéseiben a következőket. „E könyv megírásánál a szerzőket nem az a cél vezérelte, hogy az eddigiektől eltérő teljesen új tankönyvet hozzanak létre. Ezt egyébként is lehetetlennek tartjuk, annak ellenére, hogy volt már rá példa a magyar tankönyvirodalomban. A huszadik század magyar tankönyvirodalma olyan gazdag, a tananyag viszont nem változott olyan mértékben, a modern kutatások eredményeinek ellenére sem, hogy alapjaiban véve gyökeresen más anyagot tárjunk a hallgatóság elé. Így figyelembe vettük a 20. század második felében Magyarországon használt valamennyi tankönyvet. Felépítésében, rendezettségében és a módszertanában a Brósz–Pólay-féle tankönyvet követjük. A dogmatikai részek kidolgozásánál Marton és Benedek professzor tankönyveit tartottuk elsődlegesen irányadónak, míg a legújabb kutatások eredményeit többnyire a Földi–Hamza féle tankönyv alapján dolgoztuk fel. … Mindezekből következik, hogy e tankönyv nem kézikönyv jellegű. Irodalmi összeállítást, címjegyzéket nem adunk, csak az oktatási anyagra szorítkozunk, így nem kerülnek bemutatásra az egy-egy intézménynél jelentkező eltérő irodalmi álláspontok sem. Aki kutatni szeretne, a Földi–Hamza-féle tankönyvből pontosan megkapja az iránymutatást.”[1]

Ugyanez a kérdés Nótári Tamást is foglalkoztatta, lévén hogy tankönyve előszava így indul. „A Római köz- és magánjog mint tankönyv, ill. tankönyvcím egyfelől rendhagyó, másfelől hagyománykövető. Rendhagyó, hiszen a római jogi tankönyvek célja elsődlegesen – olykor kizárólagos jelleggel – a római magánjog bemutatása, s a római közjognak jóval csekélyebb teret szentelnek. Hagyománykövető, hiszen a római jog hazai és nemzetközi tankönyvirodalma (kiváltképp a magánjogi részt illetően) az évszázadok, ill. – Gaius Institúciói fényében – évezredek alatt oly mértékben kristályosodott ki, hogy (kötött és nem változó anyagról lévén szó) mind tartalmában, mind szerkezetében minimális eltéréseket tesz csupán lehetővé.”[2] Két oldallal később ezt írja: „…gyökeresen újat, teljességgel eredetit nyújtani tankönyvi szinten szinte lehetetlen, és talán nem is feltétlenül szükséges”.[3] Tehát hasonló gondolatot fogalmaz meg, mint mi tankönyvünk bevezetőjében.

Miben lehet tehát újat adni? Ahogy Nótári is jelzi: a magánjogi törzsanyag tartalmában kevéssé. Természetesen bizonyos intézmények jobban kidolgozhatók, egyéni kutatási eredményekkel, más tan- és kézikönyvek eredményeivel bővíthetők, ám gyökeresen új nehezen mondható e téren. Újat lehet viszont nyújtani a szerkezet, a tankönyvbe felvett tananyag (ha úgy tetszik: törzs- és kiegészítő anyag) köre, a látásmód, a megközelítés, a stílus tekintetében.

Miben ad újat Nótári tankönyve? A könyv címe is jelzi, hogy nem csupán római magánjogot, hanem római közjogot is tartalmaz a könyv, s az előszó bejelentése szerint szinte ugyanolyan mennyiségben.[4] E gondolat nem teljességgel idegen a magyar romanisztikától, lévén hogy Zlinszky János is önálló munkában dolgozta fel a római közjogot.[5] Nótári, amint ez a tartalomjegyzékből kiderül, tankönyvében a magánjogi részek mellett önálló fejezetet szentel a római büntetőjognak és a szakrális jognak – mindkettő a római közjog része –, valamint ókortörténeti, ókortudományi és forrástani alapokat is tárgyal tankönyvében. Tankönyve tehát ennyiben feltétlenül új és eredeti alkotás, lévén hogy a magyar tankönyvirodalomban eddig nem volt a római magánjog mellett a római közjog e szegmenseire is kiterjedő, egységes szerkezetű tankönyv. Írásunk következő részeiben e fejezeteket alaposabban is vizsgáljuk majd.

Nótári a tankönyv előszavában a felhasznált és alapul vett hazai tankönyveket felsorolja. Ugyanakkor – ami valószínűleg a nyomdai előkészítés, a korrektúrák során maradt el – a kiadó a szerző kérésére addenda et corrigenda-lapot mellékelt a tankönyvhöz, amelyen az előszó vonatkozó mondatát a következőképpen pontosítja. „Az irodalomjegyzékben felsoroltak közül, a hazai tankönyvirodalomból az alábbi munkákra támaszkodtam: elsősorban Földi András és Hamza Gábor tan- és kézikönyvére, amely Brósz Róbert és Pólay Elemér tankönyvének alapulvételével íródott (a következő fejezetekben és alfejezetekben: 1.2.2–1.2.3; 3.1.4; 3.2.7; 3.4.7; 4.1.3; 4.1.5; 4.2.6; 4.2.7; 5.1.1–5.1.7; 6.1.2–6.1.3; 6.2.1–6.2.2; 6.3.2; 6.5.1; 6.5.4; 6.5.6–6.5.7; 6.6.1; 6.6.3; 7.2.1–7.2.5; 8.1.1–8.1.3; 10.5.2; 11.3.3), Marton Géza (a magánjogi anyag szerkezete – a jogi tények és joghatások külön fejezetben való, a zálogjognak a dologi jogon belül történő, valamint a kötelmi jognak nem általános és különös részi, hanem a kötelem „életének” megfelelő történő tárgyalása – tekintetében; továbbá a 4.2.1–4.2.7. és 5.2.1–5.2.5. alfejezetekben, a 6. fejezetben, a 7.1; 7.3. és 7.4. alfejezetekben, a 8., 9., 10. és 11. fejezetekben), Brósz Róbert és Pólay Elemér (az 1.1.1–1.1.2; 1.2.1–1.2.2; 3.1.3–3.1.4; 3.2.4; 3.2.7–3.2.9; 3.3.2–3.3.5; 3.4.3–3.4.6. alfejezetekben; a 4–11. fejezetben), Molnár Imre és Jakab Éva (a magánjogi anyag szerkezete – a zálogjognak a dologi jogon belül történő, valamint a kötelmi jognak nem általános és különös részi, hanem a kötelem „életének” megfelelő történő tárgyalása – tekintetében; továbbá a 4–11. fejezetben), valamint Bessenyő András tankönyvére (a 3.2.9. és a 4.1.1–4.1.5 alfejezet; az 5. fejezet és a 10.8.3. alfejezet tekintetében), a közjogi, kiváltképp pedig a büntetőjogi részben Zlinszky János tankönyveire (a Római büntetőjogra a 7.3.1–7.3.2. alfejezet; a 10.12. alfejezet és a 12. fejezet tekintetében; a Ius publicumra elsősorban a 3. fejezet tekintetében), a továbbélési részben Hamza Gábor az európai magánjogot feldolgozó kézikönyvére (a 14.3–14.4. alfejezetekben) támaszkodtam.”[6]

Mit jelent mindez? A szerző világosan megfogalmazza, hogy munkája elkészítésében – noha, amint látni fogjuk, több, önálló kutatási eredményen nyugvó elemet is közöl tankönyvében – mely korábbi, a magyar oktatási gyakorlatban bevált tankönyvek alapján közelít a római joghoz. Így folytatja: „E mára (élő) klasszikussá vált munkákból számos alkalommal adott fordulatokat, olykor mondatokat is átvettem, hiszen bizonyos esetekben ezen – olykor a nagy nemzetközi kézikönyvekből átvett – megfogalmazások megváltoztatása az érthetőség, az ezekben kikristályosodott logika rovására ment volna.”[7] Ezen megfogalmazás bizonyos esetek tekintetében több okból érthető. Egyrészt számos fogalom, tény, intézmény nem definiálható, nem adható vissza másként, mint ahogy az a szakirodalomban megszokott. Másrészt az eredetieskedő átfogalmazások olykor valóban csak rontanak a másutt már jól megfogalmazott definíción. Harmadrészt – és aki hosszú évek óta álla a katedrán, érteni fogja e gondolatot – az egyszer valahol olvasott, az előadásanyagba felvett fordulat, definíció, tény, adat úgy rögzül az előadóban, hogy már esetleg nem is tudná pontosan rekonstruálni, hogy honnan vette, hanem ha az adott kérdésre gondol, óhatatlanul a rögzült mondatok jönnek a szájára, illetve tollára. (Bizonyos átfedések tehát adott esetben önkéntelenek, főképp, ha valaki az egyetemen – mint például Nótári Tamás tizenkettedik éve – ugyanazt az anyagot tanítja ugyanazon tankönyv alapján.) Ennek alapján tehát egyfelől természetesen fel lehetett volna tüntetni a tankönyvben, hogy a szó szerint átvett egyik vagy másik definíció honnan származik, másfelől viszont ez csak a szakmai precizitás apparátusát növelte volna anélkül, hogy a tankönyvből tanulni akaró hallgató számára lényeges információt adna.

E ponton kell hangsúlyozni tehát: Nótári könyve tankönyv, méghozzá nem kézikönyvszerű, hanem tankönyvszerű tankönyv. Értékes, érdekes olvasmány a szakmát művelőnek is, de a célközönsége nem a római jogász szakma, hanem az első évfolyamos joghallgató, aki laikusként ül be az egyetem padsoraiba. Ezért nincsenek a könyvben lábjegyzetek, hivatkozások, egymással ütköző szakirodalmi nézetekről szóló okfejtések, hosszas forrásidézetek stb., mert ezek az adott szerző eruditióját mutatják ugyan, de a hallgató számára nemhogy nem engedhetetlenek, hanem éppenséggel a túltelítettség érzését keltik benne.

 

2. A más tankönyvekben nem, vagy alig érintett anyagrészek

 

Nótári tankönyvének vannak olyan kérdéskörei, fejezetei, amelyek az eddigi magyar tankönyvirodalomból vagy teljességgel hiányoztak, vagy pedig éppen csak említés szintjén, nem pedig komolyan kidolgozva kerültek tárgyalásra.

A római jog ismeretforrásait, valamint a római név-, naptár- és pénzhasználatot feldolgozó 2. fejezet mindenképpen új. A római jog ismeretforrásait Marton tankönyve 6,[8] a Brósz–Pólay-féle tankönyv 1,[9] a Földi–Hamza-féle tan- és kézikönyv 2,[10] a Bessenyő-féle tankönyv pedig egyáltalán nem, a Molnár–Jakab-féle tankönyv bő 1 oldalon[11] tárgyalja. Nótári magukat az ismeretforrásokat 11 oldalon tárgyalja.[12] Tény: mindez nem római jogi törzsanyag. Viszont nem haszon nélkül való. Hajdan klasszikus gimnáziumokból, ahol 8 éven át tanult latinul és nemegyszer több éven át ógörögül is, valamint ahol a történelemoktatás sokkal nagyobb mélységekbe ment, a hallgató mindezeket az ismereteket magával hozta az egyetemre. Ma már nem. Tehát ha nem is kérjük számon az itt leírtakat a hallgatóktól, e fejezet elolvasása segíti őket abban, hogy élet-közelibb képet kapjanak a római jog forrásairól és bizonyos ókortudományi ismeretekről, vagyis hogy számos kérdés ne „lógjon a levegőben”. Azon természetesen nem kell csodálkozni, hogy a szerző az irodalomjegyzékben említett „Bevezetés az ókortudományba” című kézikönyvre[13] támaszkodva megírta e fejezetet: nemcsak római jogász, hanem ókorász, klasszika-filológus is, tehát a történeti megalapozás okkal szívügye.

A 3. fejezetben, amelyben Róma államszervezetét tárgyalja, minden alfejezet elején, illetve az utolsó végén is a többi tankönyvnél jelentősebb teret szentel a korszak politikatörténetének. E részeknél a szerző nyilvánvalóan és helyesen nagyban támaszkodott a Ferenczy–Hahn–Maróti-tankönyvre[14] is.[15] Mindez új tananyag (természetesen csak mint tananyag új, hiszen bevett szakirodalmi nézeteket foglal össze), lévén hogy e kérdések mind a Brósz–Pólay-,[16] mind a Földi–Hamza-,[17] mind a Molnár–Jakab-féle tankönyvekben[18] csak érintőlegesen kerültek elő. A bővebb tárgyalás oka nagy valószínűséggel abban lehet, hogy a szerző tisztában van azzal, hogy olykor sajnos az egyetemi tankönyvre és az egyetemi oktatóra hárul azon ismeretek közvetítése, vagy legalábbis felelevenítése, amelyek hajdan a gimnáziumi történelemoktatásnak köszönhetően biztos alapokon nyugodtak.

A 12. fejezet a római büntetőjogot tárgyalja,[19] vagyis azon területet, amelynek puszta létét sem volt sokáig hajlandó elfogadni a romanisztika. E fejezet nem tartalmában, hanem létében új a magyar tankönyvirodalomban. Zlinszky János önálló – vezérfonalát tekintve alapvetően Theodor Mommsenre,[20] valamint számos meglátásában Wolfgang Kunkelre[21] támaszkodó – egyetemi jegyzet formájában adta a hallgatók kezébe a római büntetőjogot.[22] Ezen anyag azonban mindezidáig nem került a római jogi tankönyvekbe beépítésre, lévén hogy a Marton-, a Benedek- és a Bessenyő féle tankönyv egyáltalán nem, a Brósz–Pólay-féle pedig 4,[23] a Földi–Hamza-féle 9,[24] a Molnár–Jakab-féle pedig 3 oldalon[25] foglalkozik vele, szemben a Nótári-féle 58 oldalával.[26] Az e fejezetben összefoglalt ismeretek igen hasznosak lehetnek abból a szempontból, hogy rávilágítanak a római jogot hallgatók számára: a római jog a magánjog mellett a római közjogon, ezen belül a büntetőjogon is olyan maradandó rendszert, anyagi és eljárásjogi alapelveket alkotott, amelyek a modern jogász számára is megkerülhetetlenek. Leszögezendő: Nótári tankönyve magyar nyelven – és tudomásunk szerint nemzetközi viszonylatban is – az első, amely a római jog anyagába beépíti, annak szerves elemeként taglalja a büntető anyagi eljárási jogot.

A 13. fejezet, vagyis a római szakrális jog tárgyalása[27] éppoly kevéssé megszokott egy római jogi tankönyvben, mint a római büntetőjogé. Ugyanakkor azonban elfogadható, ha egyfajta, a klasszikus ókortudományba beágyazódott szemléletnek is helyt adunk. Nótári már az előszóban is hivatkozik Ulpianus gondolatára (D. 1, 1, 1, 2), amely szerint a ius publicum a vallásra, a papságra és a magistratusokra vonatkozik. Megjegyzendő: a szerzőnek a római szakráljogról szóló fejezete nem felesleges, lévén hogy számos olyan, az archaikus jogban gyökerező intézmény hátterére, a jogot is átható gondolkodási sémára világít rá, amelyek nélkül utóbbiak is nehezebben volnának érthetőek. Az első fejezetben a római vallás alapfogalmait vizsgálja.[28] Ez a fejezet feltárja azt a hátteret, amelyre a tankönyv- és általában a szakirodalom az archaikus jogintézmények mögött húzódó „vallási okok” és „szakrális gyökerek” megnevezéssel utalni szokott. Nótári a „pragmatizmus” alatt elsősorban azt érti, hogy a római vallás nem a transzcendencia, hanem a rítus vallása, vagyis hogy a rómaiak isteneikkel is egyfajta „jogi” kapcsolatban álltak – mindez érdekes fényt vet (a gyakorlati okok mellett) arra a kérdésre, hogy a jog mint normarendszer miért épen a rómaiaknál bontakozhatott ki a maga teljességében.  A numen és a személy-hatásköregység, amelynek kifejtésénél Nótári egyrészt Walter Pötscher,[29] másrészt saját munkásságára[30] támaszkodik, számos, az archaikus büntetőjogban megjelenő tényállást, szankciót megmagyaráz. A prodigiumtól, vagyis a normalitás rendjétől való eltéréstől való félelem mind a ius exponendihez, mind számos közjogi kérdéshez hasznos adalékot nyújt. A kimondott szó szerepének vallási megindokolása – amelynek során a szerző Thomas Köves-Zulauf munkásságát[31] veszi kiindulási pontul – az archaikus perjog és szerződési rendszert[32] helyezi pontosabb megvilágításba. Ebbe az alfejezetbe a szerző számos saját kutatási eredményt is beépített eddigi, a római jog és vallás kapcsolatát vizsgáló munkásságából. Az isteneket és kultuszaikat bemutató alfejezeten belül (13.2.1–13.2.5) kiváltképp értékes a Georges Dumézil gondolatait hasznosító,[33] a Iuppiter–Mars–Quirinus hármasság mítoszán és az első négy római király mondáján keresztül a rómaiaknak a mítoszhoz és saját történelmükhöz való viszonyát elemző rész (13.2.1), amely a római királykor és annak társadalmi- és jogrendszeréhez visz közelebb. A papságra vonatkozó részek (13.3.1–13.3.13) per definitionem a római közjog részét képezik, nem véletlenül tárgyalja azt Zlinszky János közjogi munkája is önállóan.[34] A szakráljogi alfejezet két papi tisztséget tárgyal kiemelten: az indoeurópai örökséget hordozó flamenekét (13.4.1–13.4.2), amelyben számos önálló eredmény található,[35] valamint a jogtudomány és a jogértelmezés alapjai megteremtő pontifexekét (13.5.1–13.5.3). Ezek közül az utóbbi rész pontosan bemutatja azon gondolkodásmódot, amely a jog, kiváltképp a XII táblás törvény pontifikális interpretatiójának alapjait megteremtette. Az ius sacrum részét képező áldozatokról szóló alfejezetet (13.6.1–13.6.3) a ius fetiale, vagyis a háború és béke archaikus jogáról szóló alfejezet (13.7.1–13.7.4) követi. E témakört szerkezetileg is máshová sorolja a szerző, mint ahol ez a Brósz–Pólay-,[36] a Földi–Hamza-[37] és a Molnár–Jakab-féle tankönyvben[38] található, valamint számos olyan eredménnyel egészíti ki, amelyek önálló kutatási eredményen alapulnak.[39] A hatalom szakrális aspektusairól szóló, az auctoritas és az imperium fogalmát, valamint a triumphus intézményét tárgyaló alfejezetet (13.8.1–13.8.2), amelyben Nótári ismételten saját eredményeit foglalja össze, a házközösségi kultusz és házasságkötés rítusairól szóló alfejezet (13.9.1–13.9.2) követi, amely a sacra privata világát mutatja be, amely nem nélkülözi az önálló eredményeket sem.[40] Az e fejezetben foglaltak nem a hagyományos római jogi oktatási anyag részei. Viszont olyan háttértudást nyújtanak az archaikus római joghoz, a jog és a vallás együttélésének és egymásra hatásának korához, amelyek teljesebbé teszik a hallgató római jogról alkotott képét, érthetővé teszik az ősi jognak és a köztársasági római közjognak mai jogászi észjárásunktól olykor eltérően működő mechanizmusait.

 

3. További lényegi eltérések a közelmúlt tankönyveihez képest

 

A fent tárgyalt fejezetek és alfejezetek értelemszerűen eltérést mutatnak az elmúlt évtizedek tankönyvirodalmához képest. Az alábbiakban azt tekintjük át, hogy azon anyagrészek tekintetében, amelyek az említett időszak tankönyveiben is alapos kifejtésre kerülnek, melyek a Nótári-féle tankönyvben a markánsabb eltérések.

A tankönyv megközelítés- és szemléletmódja, amint ez már a címből és a szerkezetből kiderül, jelentősen eltér a megszokottaktól, lévén hogy a római jogot tárgyaló tankönyvek vagy alapvetően (így a Brósz–Pólay-, a Földi–Hamza- és a Molnár–Jakab-féle), vagy szinte kizárólagosan (így a Marton- és a Bessenyő-féle) a római magánjogra koncentrálnak. Hogy Nótári tankönyve miért tartalmazza már címében is a „köz- és magánjog” kitételt, azt a szerző az előszóban a következőképpen indokolja. „A római jog kétségkívül elsősorban római magánjog (ius privatum), azonban a rómaiak szemléletével ellentétes volna azt a közjogtól (ius publicum) elszakítani. Ulpianusnak a iustinianusi Digestában (1, 1, 1, 2) olvasható meghatározásai szerint a vallásra, a papságra és a magistratusokra vonatkozó közjog a római államra, a magánjog pedig az egyének érdekére van tekintettel. S annak fényében, hogy Ulpianus nem is elsősorban jogági tagozódásról, hanem a jogtudomány művelésének két ágáról beszél, indokolatlannak látszik a szerves egész két, egymással nem ellentétben álló, hanem egymást kiegészítő részének szigorúan dogmatikus elválasztása. Ki kell emelni továbbá, hogy a római közjog (és benne a római büntetőjog) hatása a modern jogi gondolkodásra nem marad alatta a magánjogénak, tehát már csak ez sem teszi szükségessé a római jognak pusztán a magánjogra való leszűkítését. Ennek megfelelően tehát jelen tankönyv a magánjogi anyaga mellett, ha nem is egyenlő, de megközelítően azonos súllyal mutatja be a római közjogot is. Terjedelmében és tárgyalási módjában a közjogi rész természetesen eltér a magánjogitól: egyrészt bizonyos elemek legalább olyan joggal nevezhetők történetinek, mind közjognak, másrészt a római közjognak a romanisztikában máig nem alakult ki olyan kikristályosodott rendszere, mint a római magánjognak – többek között már csak feldolgozottságának csekélyebb mértéke miatt sem.”[41] Ezen okfejtés már annyiban is indokolt, mivel Zlinszky János is e gondolattól vezérelve írta meg Ius publicum,[42] valamint Római büntetőjog című munkáit,[43] vagyis Nótári ezzel – függetlenül attól, hogy a római közjog oktatását a római jogi stúdium törzsanyagaként kezeljük-e, vagy sem – egy, a magyar jogi romanisztikában jelenlévő tradícióba kapcsolódik. E tradícióba kapcsolódása ugyanakkor lehetőséget ad számára arra, hogy – mind a hazai, mind (tudomásunk szerint) a nemzetközi tankönyvirodalomban – egyedülállóan egy kötetben, egy egységként tárja a hallgatók elé a római közjogot és a római magánjogot.

Felmerül a kérdés, hogy a szűkebben vett magánjogi anyag tárgyalása az elmúlt évtizedekben szokásos, a Brósz–Pólay-, a Földi–Hamza és a Molnár–Jakab-féle tankönyveknek megfelelően institúció-, vagy pedig a Marton-könyvet követően pandekta-rendszerű-e. A választ, vagyis hogy „sem-sem”, a szerző az előszóban adja meg. „A magánjogi rész feldolgozása sem az institúció-, sem a pandekta-rendszernek nem felel meg teljes egészében. A pandekta-rendszerű tagolási módhoz kapcsolódva az eljárási rész után beiktattam egy, a jogi tényeket és a joghatásokat feldolgozó fejezetet, ami azonban nem tekinthető pandektista értelemben vett általános résznek, mivel nem építettem bele a személyi jogot, hanem azt az institúció-rendszernek megfelelően meghagytam a családi joggal egy fejezetben. A kvázi-általános rész kiemelését azért láttam szükségesnek, mivel azt mint az alanyi jogok érvényesülésének alapvetését mind dogmatikai, mind didaktikai szempontból el akartam különíteni a vagyonhoz mint alanyi joghoz kapcsolódó dologi-, kötelmi- és öröklésjogi résztől.”[44]

Nótári tankönyvében az államszervezet bemutatása (3. fejezet),[45] amely – amint már elemeztük – számos történeti ismerettel is bővül, egyfelől tartalmazza azon anyagot, amelyet a mérvadó tankönyvirodalom.[46] Nótári e részekben természetszerűleg támaszkodik a a Brósz–Pólay-,[47] a Földi–Hamza-,[48] a Molnár–Jakab-,[49] a Zlinszky-[50] és a Bessenyő-féle[51] tan- és kézikönyvekre. Megállapítható ugyanakkor, hogy eltérő mértékben: a szerkezetet tekintve – teljesen logikusan – a Brósz–Pólay-féle tankönyv a kiindulópont, a királyság és a köztársaság (valamint a „Róma jogállamiságának kérdése”) tekintetében ehhez járul a Zlinszky János Ius publicumából, a köztársasági kor népgyűlései tekintetében a Bessenyő-féle tankönyvből, a választási rendszer tekintetében a szerző saját kutatásaiból,[52] a császárkornál pedig a Földi–Hamza-féle kézikönyvből kinyerhető többletadatok beépítése.

Míg a Marton-,[53] a Brósz–Pólay-,[54] a Földi–Hamza-[55] és a Molnár–Jakab-féle[56] tankönyvek az államszervezetet és a jogfejlődést korszakok szerint mutatják be, addig Nótári más utat választ. Az államszervezetet politikai korszakonként tárgyaló 3. fejezet után a 4. fejezetben található a római jogfogalom és a jogrendszer fejlődésének tárgyalása, amely kiegészül a tárgyi jog alapfogalmainak bemutatásával.[57] A ius–fas–mos hármasságának tárgyalása során, a ius jelentéstartalmának elemzése, valamint a jog erkölcsi megalapozottságának bemutatása során a szerző támaszkodik Bessenyő András tankönyvére is,[58] ami e részek értékét növelik. A tárgyi jogról szóló alfejezet[59] mint önálló egység egyértelműen Marton Géza rendszerének hatását mutatja, lévén hogy az ő tankönyve beszél a tárgyi jogról önálló fejezetben a jog fejlődéstörténetének és a jogforrásoknak a bemutatása után.[60] Érdemes megemlíteni ugyanakkor, hogy Martonnál a tárgyi jogot taglaló fejezetben kap helyet a praesumptio és a fictio is,[61] Nótári azonban ezeket – a Brósz–Pólay-féle rendszert[62] követve, amelyen a Földi–Hamza- és a Molnár–Jakab-féle tankönyvek is építkeznek – az eljárásjogban (6.2.3–6.2.4) tárgyalja. Az a szerkezeti megoldás, amelyet Nótári követ, nevezetesen hogy az államszervezetet politikai korszakonként mutatja be, a jogfejlődést azonban önálló fejezetben, a következőkkel indokolható. A jogfejlődés, a jog mint normarendszer  kategóriái nem feltétlenül kötődnek olyan mértékben az államforma változásaihoz, mint a római igazgatási rendszer, tehát adott esetben ez a szerkezet a hallgató számára kompaktabb módon prezentálhatja a ius-kategóriák fejlődését.

A jogforrásokat és a iustinianusi kodifikációt tárgyaló 5. fejezet[63] két nagy egységre oszlik: a jogforrásokra és a iustinianusi kodifikációra.[64] Szerkezetében ez az alfejezet némiképp eltér a tankönyvirodalomban alkalmazott megoldásoktól. A Marton-féle tankönyv korszakonként ismerteti a jogforrásokat, vagyis először az „első korszak jogforrásai” között beszél a szokásról, a törvényről és a jogtudomány kezdeteiről,[65] a „második korszak jogforrásai” esetében egyrészt a civiljog forrásai között a szokás és a törvény mellett kifejti a senatusconsultum és a császári rendelet mibenlétét, másrészt a ius honorarium forrásaként szól az edictumról, harmadrészt folytatja a jogtudomány fejlődésének bemutatását,[66] a „harmadik korszak jogforrásai” között az immáron császári rendelet értelmet nyerő lexről, a jogtudósi szakvéleményeket jelentő iusról, valamint a leges Romanae barbarorumról[67] ad számot. A Brósz–Pólay-,[68] a Földi–Hamza-[69] és a Molnár–Jakab-féle[70] tankönyvek a szokásjog, a törvény, a senatusi határozat, az edictum, a jogtudomány és a császári rendelet sorrendjét követik a jogforrások tekintetében. Bessenyő András tankönyve először az archaikus és a préklasszikus kor (szokásjog, törvény, edictum, a jogtudomány e korszakai),[71] majd a klasszikus és a posztklasszikus kor jogforrásait (császári rendelet, senatus határozat, a korszak jogtudománya)[72] mutatja be. A szokásjog és a törvény után Nótári jó eséllyel azért cseréli meg a Brósz–Pólay-féle rendszer sorrendjét, pontosabban azért tárgyalja előbb a magistratusi edictumot, és csak utána a senatusi határozatot, illetve ezt követően a császári rendeletet, mivel a történelem folyamán valóban ebben a sorrendben váltak jelentőssé mint jogforrások. A jogtudomány fejlődése és a jogtudósi responsum utolsó helyen való tárgyalása annyiban indokolt, hogy a jogtudomány (ami csak a császárkortól számít jogforrásnak) végigvonul a római jogrendszer történetén, s így korszakokon átívelő folyamatként akár a jogforrási sor lezárásaként is bemutatható. A iustinianusi kodifikáció (5.2.1–5.2.5) tárgyalását a római jog – kora középkori, lévén hogy a Hexabiblost nem említi – bizánci továbbélésének bemutatása követi (5.2.6), ami jó eséllyel Bessenyő András rendszerének hatása, lévén hogy ő tárgyalja e kérdéskört egy fejezetben,[73] míg a Marton-,[74] a Brósz–Pólay-,[75] a Földi–Hamza-[76] és a Molnár–Jakab-féle[77] tan- és kézikönyvek ezt a továbbélési részben teszik. A jogforrási és a kodifikációs törzsanyag információi, adatai természetesen nem lehetnek mások, mint már létező tankönyvekben, a Brósz–Pólay-, a Földi–Hamza- és a Molnár–Jakab-féle tankönyvhöz képest bizonyos pontokon Nótári Bessenyő András és Zlinszky János eredményeit is figyelembe veszi, és beépíti munkájába, előbbit elsősorban a törvény, a jogtudomány, és a iustinianusi kodifikáció, utóbbit az archaikus jog, így például a királyi törvények (leges regiae) vitatott, illetve vitatható valódiságát illetően.

 

4. A magánjogi törzsanyag

 

Amint mondottuk, Nótári tankönyvének magánjogi része (6–11.fejezet)[78] sem nem institúció-, sem nem pandekta-rendszerű. Tehát nem követi a Marton-tankönyv pandektista szerkezetét, amely a bevezető rész utáni 1. rész az alanyi jogokról szól általában, ezen belül a jog alanyairól, a jogi tényekről és a joghatásokról, ezt függelékként a római perjog vázlata követi, majd a 2. rész szól az alanyi jogokról egyenként, vagyis a vagyonjogról, ezen belül a dologi jogról és a kötelmekről, a családjogról és a kötelmekről. Nem követi a Brósz–Pólay- (perjog, személyek, dolgok, öröklés, kötelmek), a Földi–Hamza- és a Molnár–Jakab-tankönyvek (perjog, személyek, dolgok, kötelmek, öröklés) institúció-rendszerét sem. Hasonlóképp nem veszi alapul a Bessenyő-tankönyv egyedi struktúráját sem, amely a magánjogi aktusokról szóló fejezeten belül mind eljárásjogi, mind dologi, mind kötelmi, mind pedig jogügyleti kérdéseket tárgyal, majd a személyi és családi jog után a vagyonjogot taglalja, nevezetesen a dolgok fölötti hatalmi helyzetet, az értékek hozzárendelését a vagyonhoz, majd a vagyon halál utáni sorsát. Hogyan épül fel Nótári tankönyvének magánjogi része? Az eljárásjogot (6. fejezet)[79] a jogi tények és joghatások (7. fejezet)[80] követi, majd ez után jön a személyi és családi jog (8. fejezet),[81] a dologi jog (9. fejezet),[82] a kötelmi (10. fejezet)[83] és az öröklési jog (11. fejezet).[84] A szerkezet tehát akkor lenne pandektista, ha jogi tények és joghatások fejezet a személyi jogi résszel egészülne ki, s ennek megfelelően a családi jog a kötelmi és az öröklési jog között kapna helyet. Institúció-rendszerű könyvről beszélhetnénk, ha nem szerepelnének a jogi tények és joghatások önálló fejezetben, hanem a kötelmi jogi részen belül kerülnének tárgyalásra. A tankönyv szerkezete ennek megfelelően nem képezheti sem dicséret, sem kritika tárgyát, lévén hogy egyedi szerkezetről van szó, ami a szerző következetesen végigvitt döntése.

Írásunk elején jeleztük, hogy nézetünk szerint teljességgel eredeti római jogi tankönyvet írni úgyszólván lehetetlen. Ezzel együtt az alábbiakban kiemelünk – a teljesség igénye nélkül – olyan elemeket Nótári tankönyvének magánjogi részéből, amelyek tekintetében egyrészt eltér az elmúlt évtizedek tankönyvirodalmától, illetve néhányat, amelyben egyértelműen arra támaszkodik.

Bocsássuk előre a következőt! A magánjogi tényanyag tekintetében Nótári elsősorban a Marton-, a Brósz–Pólay- és a Molnár–Jakab-tankönyvek törzsanyagára támaszkodik. Bizonyos pontokon ezt a törzsanyagot árnyalja, pontosítja a Brósz–Pólay-tankönyv alapulvételével írott Földi–Hamza-tan- és kézikönyv, olykor, csekély mértékben a Bessenyő- és a Benedek-féle tankönyvek adataival, eredményeivel.

Az eljárásjog (6. fejezet) szerkezete egyrészt a Brósz–Pólay-féle, másrészt a Marton-féle tankönyvet követi, harmadrészt azonban néhol egyedi szerkezetet használ. A Brósz–Pólay-féle szerkezet alapul vételére példa a jogérvényesítésről, az eljárásról és a keresetről (6.1.1–6.1.3), és az elévülésről, a bizonyításról, a vélelemről és a fikcióról (6.2.1–6.2.4) szóló fejezet.[85] A Marton-féle rendszer köszön vissza példának okáért az egyes eljárási rendek (civiljogi, praetori és császári) egységes, a jogszolgáltatást ellátó szervek és személyek bemutatását, a végrehajtást és a praetori peren kívüli jogsegélyeket a peres eljárásról le nem választó tárgyalásban (6.4–6.6), valamint a legis actio sacramento és a legis actio per manus iniectionem után a fennmaradó három, kisebb jelentőségű legis actio egy részben való (6.4.5) leírásában.[86] A peres eljárás szereplői (6.3.1–6.3.2) Nótári a Marton-[87] és a Földi–Hamza-tankönyvek[88] szerkezetét követi, nevezetesen abból a szempontból, hogy ezek is egy egységen belül szólnak a képviselet kérdéséről, valamint az advocatusról, míg a Brósz–Pólay-tankönyv a képviselet kérdését önálló fejezetben tárgyalja, vagyis az eljárásjogi részben hozza mind a perenkívüli (vagyis ügyleti), mind a peres képviseletet.[89] Kiemelendő, hogy a perjogi legis actio sacramentóról szóló részébe[90] Nótári saját kutatási eredményeit is nagyban hasznosítja.[91]

A jogi tények és joghatások tematikáját feldolgozó rész (7. fejezet) a következő főbb jellemzőket mutatja. A magyar tankönyvirodalomban hasonló fejezet utoljára Marton Géza tankönyvében szerepelt,[92] ő azonban e kérdéskör elé vette a személyi jog, vagyis az alanyi jog és a jogalany tárgyalását.[93] Miért érdemel figyelmet ez a fejezet? Ha úgy vesszük, egyfajta „általános rész”, hiszen olyan kérdéseket érint, amelyek más tankönyvekben – a Marton-tankönyvet kivéve – máshol kerülnek így összefoglalásra. Példának okáért a jogi tény a Földi–Hamza-könyvben a történeti részben,[94] a Molnár–Jakab-könyvben pedig a kötelmi jogi részben,[95] a jogügylet fogalma, érvényessége, hatályossága és alkatrészei a Földi–Hamza-[96] és a Molnár–Jakab-könyvben[97] a kötelmi jogban, a jogellenes cselekmény és a kártérítés kérdése a Földi–Hamza[98] és a Molnár–Jakab-könyvben a kötelmi jogban,[99] a jogok átszállás pedig mind a Földi–Hamza,[100] mind a Molnár–Jakab-tankönyvben[101] a dologi jogban kerülnek tárgyalásra. A jogellenes magatartásra, a kárra, a kártérítésre, a jogok átszállásra és a jogszerzésre vonatkozó részek egyértelműen tralaticius tankönyvi anyagot tartalmaznak, a jogügylet fogalmát, fajait, érvényességét és hatályosságát taglaló részek[102] – amint ezt a szerző kérdésére a kiadó által a tankönyvhöz mellékelt addenda et corrigenda jelzi – a Földi–Hamza-tankönyvön alapulnak.[103] Meg kell jegyeznünk ugyanakkor, hogy ezen utóbbi átvételt nem tartjuk szerencsésnek: a hallgatók elé tárt római jogi anyag tekintetében nem feltétlenül jár haszonnal a modern dogmatikai e distinkcióit alkalmazni – a Brósz–Pólay-[104] és a Molnár–Jakab-féle[105] tankönyvek e tekintetben kevéssé dogmatikus, elsőslegesen forrásorientált ábrázolásmódja megfelelő római jogi alapvetést jelent az elsőéves hallgatók számára.

A személyi és családi jogot tárgyaló 8. fejezet[106] szerkezete nagyjából megfelel a Marton-féle felépítésének, természetesen azon, már említett megszorítással, hogy Marton Géza a személyi jogot a családi jogtól elkülönített fejezetben tárgyalja.[107] A család és a rokonság kapcsán Nótári[108] – akárcsak a Földi–Hamza-féle tankönyv[109] – által elfogadott állítás, miszerint a római jogban az agnatio és a cognatio mellett beszélhetünk ún. familia proprio iuréről, illetve hogy a hatalom alatti feleség (uxor in manu) nem volna tagja az agnatiónak, Brósz Róbertre megy vissza.[110] Brósz utóbbi nézetét Nótári már több helyen hivatkozta és elfogadta,[111] azonban ez sem a hazai tankönyv-,[112] sem a tudományos irodalomban[113] nem vált általánosan elfogadottá. Megjegyzendő, hogy az apai hatalom kapcsán[114] Nótári önálló kutatási eredményeit[115] is hasznosítja tankönyvében. A házasság előfeltételeiről szóló részben (8.9.2) Nótári helyesbíti az eddigi tankönyvirodalom azon megállapítását, miszerint a rabszolgaság abszolút házassági akadálynak számítana.[116] Jelzi ugyanis, hogy a házasságkötéshez családjogi jogképesség, ius conubii is szükségeltetett, s így a házassági akadály a rabszolgák esetén nem értelmezhető fogalom.[117] Szintén korrigálja a ius provocationis fogalmát, amely alatt a tankönyvirodalom általában a népgyűléshez való fellebbezés jogát érti a halálos ítélet ellen.[118] Nótári ezt jóval pontosabban úgy fogalmazza meg, hogy ilyen súlyos büntetést csak a népgyűlés szabhat ki római polgárra, vagyis jelzi, hogy itt nem valamiféle másodfokú eljárásról van szó, lévén hogy a fellebbezés intézménye a köztársasági jog idején ismeretlen volt.[119]

A dologi jogi, vagyis a 9. fejezet[120] szerkezeti felépítése hagyománykövetőnek nevezhető a hazai tankönyvirodalom fényében. A fejezet legfontosabb, szemléletbeli különbséget tükröző eltérése a Brósz–Pólay-[121] és a Földi–Hamza-féle[122] tankönyvekhez képest, hogy Nótári a zálogjogot (a felsorolt két tankönyvvel ellentétben, s a Marton-[123] és a Molnár–Jakab-féle[124] tankönyveket követve) nem a kötelmi jogban a kötelembiztosítékok között, hanem a dologi jogban tárgyalja, s a kötelmi jogban majd csak említi azt,[125] illetve a zálogszerződésről mint a zálogjog egyik lehetséges forrásáról szól.[126]

A 9. fejezet,[127] amely a kötelmi jogot tárgyalja, szerkezetében szerkezetében elsősorban a Marton-,[128] a Brósz–Pólay[129] és a Molnár–Jakab-tankönyv[130] rendszerét veszi mintául. Miben áll ez? A Földi–Hamza-tan- és kézikönyvvel[131] szemben a felsorolt tankönyvek, valamint Nótári tankönyve a kötelem „életéből”, természetes lefolyásából indulnak ki, míg a Földi–Hamza-könyv – a modern dogmatikának megfelelő – általános és különös részre osztja a kötelmi jogot. Miután a kötelmi jogi fejezet szerkezete kapcsán tisztáztuk, hogy Nótári milyen markáns eltérést mutat mind a Brósz–Pólay-, mind a Földi–Hamza-féle tankönyvtől, s hogy elsődlegesen a Marton-, másodlagosan pedig a Molnár–Jakab-tankönyv nyomvonalát követi, nézzük meg, hogy tartalmában, szemléletében milyen további önálló vonások mutathatók ki! Sem a Brósz–Pólay-, sem a Földi–Hamza-, sem a Molnár–Jakab-tankönyv nem említi a verbálszerződéseknél a mancipatiót és az in iure cessiót, ami egyfelől indokolt, hiszen a tulajdonszerzési módok között szerepelnek, másfelől azonban Nótári követő álláspontja is elfogadható, hiszen ezen aktusok egyúttal a szerződési rendszerbe is besorolhatók. A dotis dictiót, a iusiurandum libertit, a votumot Nótárit kivéve egyedül Marton Géza sorolja fel a verbálszerződések között tankönyvében.[132] Tehát ezáltal is mindenképp gazdagodik a római kötelmi jog tankönyvi palettája, noha (ahogy Nótári is megjegyzi) „ezen aktusok egyoldalú, tehát formális elfogadó-nyilatkozat nélkül is érvényes ügyletek, vagyis – noha funkciójuk szerződési – nem szerződésnek, hanem egyoldalú jogügyletnek minősíthetők”.[133] Mindenképp egyedi megközelítést mutat a kötelem módosulásának és módosításának fogalmi rendszere (10.16.1), valamint a kötelem megszűnésének életszerű, a felek akaratán kívüli megszűnési okok és a felek akaratán múló (vagyis teljesítéssel, novatióval, beszámítással és megszüntető szerződéssel történő) megszüntetésének tárgyalása (10.17.2–6).

Az öröklési joggal foglalkozó 11. fejezet[134] szerkezete nem mutat lényegi eltérést sem a Brósz–Pólay-,[135] sem a Földi–Hamza-,[136] sem a Molnár–Jakab-féle[137] tankönyvekéhez képest, amit az öröklési jog fokozottan kötött anyaga már önmagában is indokol. Ugyanakkor felépítése némiképp más, mint a Marton-tankönyv vonatkozó fejezete, amely alapfogalom gyanánt először a civil-, majd a praetori jogi öröklést tisztázza, ezt követően tér rá a delatio alapjára, vagyis a végrendeletre, a törvényes öröklésre és a végrendelet elleni öröklésre, s ezek után szól az örökség megszerzéséről, az öröklés jogi hatásáról, az uratlan hagyatékról, az örökös keresetéről, valamint a singularis successio különféle fajairól.[138] Ezt csupán azért tartottuk szükségesnek kiemelni, hogy lássuk: Nótári tankönyvében – de még annak magánjogi részében sem – nem egyetlen rendszert vesz át, hanem saját látásmódjának megfelelően dolgozik szerkezeti előzményekkel, vagy esetleg hagyja el azokat, és állít fel önálló szerkezetet.

Végezetül itt szólunk a tankönyv két „keretfejezetéről”: a római jog fogalmát és korszakolását tárgyaló 1. fejezetről,[139] valamint a római jog nyugat-európai továbbélését tárgyaló 14. fejezetről,[140] továbbá a tankönyv függelékben felsorolt szakirodalomról.[141] A római jog fogalma és jelentősége kapcsán[142] egyfelől a tankönyvek szokásos gondolatmeneteit követi,[143] másfelől önálló gondolatokat is megfogalmaz, lévén hogy tankönyve nemcsak magán-, hanem hangsúlyozottan közjogot is nyújt. A korszakolás államformák és a jogtudomány-fejlődés szerinti felosztása (1.2.1; 1.2.3) tartalmában nem más – nem is lehet más –, mint többek között a Brósz–Pólay-,[144] a Földi–Hamza-[145] és a Molnár–Jakab-tankönyv[146] periodizációja. Lévén hogy (ahogy a Földi–Hamza- és a Nótári-féle tankönyv mondja) a jogtudománynak, illetve a jogi felépítménynek (amint ezt a Brósz–Pólay-tankönyv említi) archaikus, préklasszikus, klasszikus, posztklasszikus és iustinianusi jogtudományra való felosztása kellőképp egyértelmű, amint ez példának okáért a Molnár–Jakab-féle[147] tankönyvben is megtalálható a jogforrási, illetve a iustinianusi kodifikációval foglalkozó részekben. A római jog belső fejlődése szerinti korszakolást (1.2.2) a szerző kétségkívül a Földi–Hamza-tankönyvből merítette, hiszen az ilyen formában csak abban található meg[148] – ilyen formán ez is egy lehetséges, ám az előző kettőhöz képest kisebb jelentőségű periodizációs szempont.

A római jog továbbéléséről Nótári könyvében igen rövid fejezet szól csupán. Mi több, az egyes fejezetek végén nem tér ki – a Brósz–Pólay-[149] és a Földi–Hamza-tankönyvekkel[150] ellentétben – példának okáért a per-, a személyi és családi, a dologi, a kötelmi és öröklési jog továbbélésére. A szerző e döntését már az előszóban is bejelenti, lévén hogy amennyiben e kérdéskörre ki akarna térni, akkor mind a köz-, mind a magánjog továbbélése és hatása tekintetében jelentős, az ókori római jogot tárgyaló tankönyvet aránytalanul megnövelő könyvet kellett volna írnia.[151] Az első két, valamint az utolsó alfejezet tekintetében Nótári olyan ismereteket közöl, amelyek alapvetően mind a Brósz–Pólay-,[152] mind a továbbélési részt kimerítő részletességgel taglaló Földi–Hamza-,[153] mind a Molnár–Jakab-féle[154] tankönyvekben szerepelnek, a modern magánjogi kodifikációk római jogi gyökereinek ismertetése tekintetében, ahogy maga is jelzi, Hamza Gábor vonatkozó munkájára is támaszkodott.[155]

 

5. Konkrét adalékok és eredetiség kapcsán

 

A fentiekben nyomon követtük a Nótári által az egész könyvben, illetve az egyes fejezeteken belül alkalmazott szerkezetet, és kitértünk számos ponton arra a kérdésre is, hogy az egyes előd-tankönyvekre mennyiben támaszkodik, és hol hoz önálló álláspontot, olyan anyagot, amely más tankönyvekben nem, vagy alig szerepel, illetve alakít ki olyan szerkezetet, amely esetlegesen eltér az eddig megszokottaktól. Az alábbiakban a példa kedvéért azt fogjuk megnézni, hogy Nótári tankönyve milyen mértékben merít konkrét adatokat, anyagot más tankönyvekből. Érdemes összehasonlítási alapul venni a Földi András és Hamza Gábor által – Brósz Róbert és Pólay Elemér tankönyvének alapulvételével – írt tan- és kézikönyvet, lévén hogy az elmúlt néhány évtizedben ez volt hazánkban a legtöbbször, eddig 15 alkalommal kiadott, és a magyarországi egyetemeken valószínűleg legtöbbet használt római jogi tankönyv. Többek között azért is választottuk összehasonlítási alapnak a Földi–Hamza-féle tankönyvet, mert az addenda et corrigendában Nótári pontokba szedve elég részletesen, méghozzá első helyen említi e tankönyvet mint felhasznált alapmunkát. Írásunknak ebben a részében tehát arra válaszolunk majd: milyen arányban került a Földi–Hamza-tankönyv Nótári által felhasználásra? (A kérdés annyiból is indokolt, mivel Nótári Tamás több mint 10 éven át tanította a római jogot a Földi–Hamza-tankönyvből, tehát éppoly erősen rögzülhetett benne, mint példának okáért a Brósz–Pólay-tankönyv, amiből egyetemistaként tanult és vizsgázott.)

Bizonyos pontokon önismétlésbe fogunk bocsátkozni, lévén hogy a Nótári-tankönyv olyan részeiről beszélünk majd, amelyeket fentebb már említettünk. Egyúttal jelezzük: az adott részeknél csak azon elemekre térünk majd ki, amelyek a Marton-, a Brósz–Pólay-, a Molnár–Jakab-, a Zlinszky- vagy a Bessenyő-féle tankönyvben nem szerepelnek. Ha ugyanis olyan információról van szó, amely valamely említett tankönyvben, vagy akár több említett tankönyvben is szerepel, akkor ott a Földi–Hamza-tankönyvtől függetlenül a magyar jogi romanisztikában bevett nézetről beszélhetünk.

A királykorról szóló államszervezeti részben (3.1.4) a következő néhány információ vezethetők vissza a Földi–Hamza-könyvre.[156] Nótári megemlíti, hogy „a curia nem más, mint co-viria, azaz férfiak szövetsége” (57) – bár ennek ismeretéhez aligha lehetett szüksége a Földi–Hamza-tankönyvre, lévén a szerző klasszika-filológus is.[157] A köztársaság magistratusai kapcsán (3.2.7) már több olyan információ előkerül Nótárinál, amely a Földi–Hamza-tankönyvön alapul. Ilyen például az a megjegyzés, hogy a magistratusok nem kaptak díjazást, illetve hivatalukkal járó költségüket maguk fedezték, s lemondhattak ugyan tisztségükről, ám attól nem voltak megfoszthatók.[158] Az, hogy a választás után a candidatusokból magistratus designatusok lettek, Nótárinak a választási rendszerről írott munkáiból[159] is kideríthető.[160] A dominátus társadalmának (3.4.3) és közigazgatási rendszerének leírását (3.4.7) Nótári a Földi–Hamza-tankönyvből meríti, illetve veszi át olykor fordulatszerűen is,[161] azonban itt kell jeleznünk: e részletesség – meglátásunk szerint – egyik tankönyvben sem szerencsés talán a hallgató számára.

A ius civiléről, a ius praetoriumról és a ius civile jelentésmódosulásairól szóló részben (4.1.3) Nótárinak – noha a jogrendszer fejlődését mind a Brósz–Pólay-, mind a Földi–Hamza-tankönyvtől eltérő struktúrában tárgyalja – két olyan megállapítása van, amely egyezik a Földi–Hamza-tankönyvével, ha annak az egyéb tankönyvekével (pl. a Brósz–Pólay-tankönyvvel) közös állításait nem vesszük figyelembe: egyfelől jelzi, hogy a ius civile eredetileg a római polgár minden viszonyát rendezte az állam és polgártársai irányában,[162] másfelől megemlíti, hogy a dominátus idején a ius civilét magánjogként állították szembe a ius publicummal, illetve a közbűncselekményekre vonatkozó büntetőjoggal.[163] Az interpretatio kapcsán (4.6.2)[164] Nótári a Marton-tankönyvhöz[165] képest a Földi–Hamza-féle tankönyvön alapuló többletinformációként említi az interpretatio historicát, valamint az értelmező személye tekintetében az interpretatio legalist, az interpretatio authenticát és az interpretatio iuridicialist.[166]

A jogforrás fogalmának meghatározása során (5.1.1)[167] Nótári átveszi a Földi–Hamza-tankönyvnek a Brósz–Pólay-féle tankönyvhöz[168] képest mutatkozó azon többletét, miszerint beszélhetünk ún. külső és belső jogforrásról.[169] A senatusi határozat kapcsán (5.1.5)[170] Nótári a Földi–Hamza-tankönyv[171] megfogalmazásában megemlíti senatusi határozat részeit.

Az eljárási részben – amelynek szerkezete, amint elemeztük, alapvetően más, mint a Földi–Hamza-tankönyvé – az eljárást definiálva (6.1.2) Nótári megemlíti (a Földi–Hamza-tankönyv alapján[172]) az anyagi igényről szóló és a megállapítási perek közti különbséget.[173] A kereset fogalma kapcsán (6.1.3)[174] a Brósz–Pólay-[175] és a Molnár–Jakab-tankönyvben[176] is megtalálhatókhoz képest a Földi–Hamza-tankönyv[177] többletét felhasználva, a szerző jelzi, hogy az actio eredetileg jelenthetett a magistratus előtti cselekvést, pert, perkezdő cselekményét, perindítási engedélyt, keresetjogot stb. A Földi–Hamza-tankönyv alapjánNótári említést tesz a közjegyzőségről (tabelliókról és tabulariusokról), vagyis hogy az elsősorban görög hatásra jött létre Kr.u. 212 után.[178] A főbb keresettípusokról szólva (6.5.4)[179] a Marton-tankönyv[180] által hozott, a Brósz–Pólay-[181] és a Molnár–Jakab-tankönyv[182] által e fejezetben és egyebütt említett keresettípusok mellett Nótári a Földi–Hamza-tankönyv alapján felsorol és jellemez néhány további típust.[183] A praetor perenkívüli jogsegélyeinél (6.5.7) Nótári jelzi, hogy az nemcsak interdictum, hanem iussum és decretum formájában is megjelenhetett, ami viszont csak annak formáját, nem pedig tartalmát jelölte.[184]

A jogügylet fogalmáról és fajtáiról (7.2.1)[185] szóló részben Nótári a Földi–Hamza-tankönyvnek a kötelmi jogban található jogügyleti rész definícióit és szerkezetét veszi át,[186] ami a definíciók precizitása okán indokolt, akárcsak a kategóriák itt történő felsorolása, noha azok egy része a Molnár–Jakab-tankönyvnek is részét képezi, csak éppen a szerződéseknél, vagyis nem a jogügylet, hanem a szerződés szemszögéből megállapított kategóriaként.[187] A jogügylet érvényessége és hatályossága kapcsán (7.2.2–7.2.3)[188] számos átvétel mutatható ki mind a definíciók, mind a kategóriák és azok tartalma tekintetében a Földi–Hamza-tankönyvből,[189] így például az érvény és hatály definíciója, az ügyleti hibák akarati, nyilatkozati és joghatáshoz kapcsolódási hibákra való felosztása, valamint – lévén hogy az akarati hibák mind a Brósz–Pólay-,[190] mind a Molnár–Jakab-féle tankönyvnek[191] részét képezik a szerződési részben – a nyilatkozati és joghatáshoz kapcsolódási hibák keretében, amelyeknek egy része a Molnár–Jakab-tankönyvben nem a jogügylet érvényessége, hanem a szerződés tartalma kapcsán kerülnek tárgyalásra.[192] Tény ugyanakkor, hogy – Nótári nem véletlenül hangsúlyozza az előszóban, hogy adott esetben szó szerint is merített a Földi–Hamza-tankönyvből – számos megfogalmazás és kategória, így példának okáért a logikailag ellentmondásos, a nem értelmezhető és a harmadik személyt kötelezetté tevő jogügylet, a nyilatkozati hibák tartalmi és formai hibákra való felosztása és ezek példái, az abszolút és relatív, a teljes és részleges, az utólagos és eredeti érvénytelenség önálló kategóriapárként történő meghatározása, amelyek más tankönyvekben csak épp az adott ügyletnél szerepelnek.[193] Ugyanezen megállapításaink vonatkoznak a szerződés, valamint a végrendelet érvényességét és hatályosságát tárgyaló részekre (10.5.2; 11.3.3).[194] Mindennek kapcsán ugyanakkor kiemeljük: kérdésként merül fel, hogy vajon érdemes-e ezen jól kimunkált, ám csak tartalmunkat tekintve a forrásokban megjelenő, fogalmi- és kategóriarendszerüket tekintve azonban forrásszerűen csak hellyel-közzel, vagy alig kimutatható kategóriákat és definíciókat alkalmazni a római jog tekintetében. Annál is inkább, minthogy e kérdés már Brósz Róbert és Pólay Elemér között is felmerült.[195]

Ha tovább kutatnánk, bizonyosan akadnának még olyan adatok, amelyek a magyar tankönyvirodalomban első alkalommal a Földi–Hamza-tankönyvben bukkannak fel, és amelyek a Nótári-féle tankönyvben is megjelennek. Ennél azonban fontosabb: ezt a kérdést miért vizsgáltuk ilyen hosszan?

Ha valaki végignézi a fent listázott egyezéseket és átvételeket, akár arra a következtetésre is juthatna, hogy Nótári elsődleges forrása a Földi–Hamza-tankönyv volt. Ez a következtetés azonban téves. A felsorolt egyezéseket végignézve, vagyis összegezve azon pontokat, adatokat, megfogalmazásokat, definíciókat, kategóriákat, felsorolásokat, példákat stb. tekintve, amelyek a hazai tankönyvirodalomban csak és kizárólag a Földi–Hamza-tan- és kézikönyvben fordulnak elő, a következőket állapíthatjuk meg. Méghozzá abban az esetben is, ha bizonyos dolgok elkerülték itt a figyelmünket – tehát felfelé kerekítést alkalmazva. Nótári tankönyvében a Földi–Hamza-tankönyvből való átvételek aránya 3% százalék körül mozog! Ez az arány indokolja a „de minimis non curat praetor” elvének alkalmazását!

 

6. Összefoglaló észrevételek – javaslatok a továbbfejlesztés tekintetében

 

Az alábbiakban a tankönyv esetleges továbbfejlesztése, újabb kiadásai kapcsán teszünk néhány javaslatot. Minderre azért van szükség, mert meggyőződésünk, hogy Nótári Tamás tankönyve jó, önálló és hasznos munka, amely megérdemli, hogy tökéletesedjék.

Javasoljuk a császárkori társadalomról és igazgatási rendszerről szóló rész helyenkénti átdolgozását, tekintettel arra, hogy az olykor a hallgató számára szükségtelenül részletes. Szintén javasoljuk az eljárási és a jogügyleti részek, kiváltképp a jogügyleti fogalma, fajtái, érvényessége és hatályossága tárgykörét taglaló részek átdolgozását, mivel azok túlságosan a modern dogmatika olyan kategóriaira épülnek, amelyek a célközönség, vagyis az egyetemi hallgatók számára nehezebben megérthetőek. E tankönyv jellege, szemlélete a forrásszerűbb, adott esetben megközelítést jobban indokolná.

Megfontolandónak tartanánk a tankönyv végére a tárgymutató beiktatását, ami a használhatóságot segítené.

Bizonyos esetekben, ahol a szerző egy-egy kutató markánsan egyéni véleményét veszi át (pl. Brósz Róbert véleményét az agnatio kapcsán), érdemes lehet a nevet zárójelben feltüntetni. Ugyanakkor elsősorban a tudományos pontosságot szolgálná, a hallgatók számára ez különösebben nagy hozadékkal nem bírna. Jelezzük: a könyv lábjegyzetelését, hivatkozásokkal történő agyonterhelését nem látjuk szükségesnek, mert így meg tudja tartani műfaji sajátosságát, vagyis azt, hogy tankönyv, nem pedig kézikönyv.

Az itt felsorolt javaslatok és kritikai észrevételek Nótári tankönyvének apróbbi hiányosságait hivatottak orvosolni. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy minden tankönyv több kiadás alatt forr ki. Így például jelentős fejlődést mutatott Marton Géza tankönyve az elsőtől (1922) a hatodik (1947), vagy a Brósz–Pólay-tankönyv alapulvételével íródott Földi–Hamza-féle tan- és kézikönyv az elsőtől (1996) a tizenötödik kiadásig (2010). Tehát egy első kiadású tankönyvnek meg kell adni a fejlődés lehetőségét, ha ez megvan benne – Nótári tankönyvében megvan!

A tankönyv stílusán érdemi változtatást nem tartunk szükségesnek. Nyelvezete világos, jól érthető, és Nótári képes volt arra, hogy a tudományos nyelvezet helyett közérthető, az oktatásban használt stílusban írja meg tankönyvét. Mindez fontos, hiszen minden tankönyv legfontosabb erénye az érthetőség, lévén hogy nem a szakma, hanem az „érdeklődő laikusok” – kivált a római jog esetében az elsőéves hallgatót nyugodtan nevezhetjük így – számára íródik. Ennek megfelelően egy tankönyvről véleményt nemcsak a szűk szakma hivatott mondani, hanem a célközönség, az abból tanuló egyetemi hallgatók: tehát a tankönyv próbája a tanulás (is). Ugyanakkor szakmai szempontból is mindenképpen üdvözlendőnek tartjuk Nótári Tamás tankönyvét, mivel számos olyan kérdést emelt be a tankönyvirodalom látószögébe, és tárt jól feldolgozva elénk, amely feltétlenül gazdagító érték a magyar tankönyvirodalom számára.

Végezetül emlékeztetünk mindenkit arra, amit Iustinianus császár Institúcióinak prooemiumában írt: minden régi tankönyvet, kiváltképp Gaius tankönyvét és egyéb műveit elolvasva és felhasználva került a császári rendelettel kihirdetett tankönyv összeállításra.[196] Iustinianus császár másfél évezrede pontosan tudta, és iránymutatásul adta, hogy hogyan kell tankönyvet írni, hogyan kell a régiekre támaszkodva újat alkotni! Az igazi (római) jogász, aki a jognak, kivált pedig a római jognak nemcsak a betűjét, hanem annak szellemét is képes volt magáévá tenni, e iustinianusi intelem fényében olvassa és értékeli Nótári Tamás tankönyvét!

 



[1] Molnár I.–Jakab É.: Római jog. Szeged, 2001. 13–14.

[2] Nótári 27.

[3] Nótári 29.

[4] Nótári 27.

[5] Zlinszky J.: Ius publicum. Budapest, 1994.

[6] Nótári 29.

[7] Nótári 29.

[8] Marton G.: A római magánjog elemeinek tankönyve. Debrecen, 19476. 41–46.

[9] Brósz R.–Pólay E.: Római jog. Budapest, 19949. 84.

[10] Földi A.–Hamza G.: A római jog története és institúciói. Budapest, 201015. 100–101.

[11] Molnár–Jakab 68–69.

[12] Nótári 35–50. Ezen belül szól a római jog írott forrásainak hordozóiról (2.1.1), a feliratos anyagról (2.1.2), a viaszostáblákról (2.1.3), a papiruszokról (2.1.4), a pergamenkódexekről (2.1.5), a szövegkiadás és a szövegkritikai műveleteiről (2.1.6), valamint a források legfontosabb kéziratairól és szövegkiadásairól (2.1.7). Ezt további 5 oldal követi a római névhasználatról (2.2.1), a naptárról (2.2.2) és a pénzrendszerről (2.2.3).

[13] Havas L.–Tegyey I. (szerk.): Bevezetés az ókortudományba I. Debrecen, 1996..

[14] Ferenczy E.–Hahn I.–Maróti E.: Az ókori Róma története. Budapest, 1992.

[15] Ennek keretében ír az alapításról és az első királyok koráról (3.1.1), az etruszk uralom végéről (3.1.2), a köztársaság létrejöttéről (3.2.1), a patríciusok és a plebejusok küzdelméről (3.2.2), Itália egységesítéséről és a Mediterráneum feletti uralom megszerzéséről (3.2.3), a köztársaság válságáról, a Gracchusok és a polgárháborúk koráról (3.2.5), a köztársaság felszámolásának előzményeiről (3.2.6), a principátus kialakulásáról (3.3.1), a dominátus kialakulásáról és a birodalom igazgatásának kettéosztásáról (3.4.1), a kereszténység szerepéről a dominátus korában (3.4.2), valamint Bizáncról mint a Római Birodalom örököséről (3.4.7).

[16] Brósz–Pólay 42–43; 50–51; 56–57.

[17] Földi–Hamza 18; 30–31; 46; 55.

[18] Molnár–Jakab 23; 31; 38; 44.

[19] Nótári 391–448.

[20] Mommsen, Th.: Römisches Strafrecht. Leipzig, 1899.

[21] Kunkel, W.: Untersuchungen zur Entwicklung des römischen Kriminalverfahrens in vorsullanischer Zeit. München, 1962; Kleine Schriften. Weimar, 1974.

[22] Zlinszky J.: Római büntetőjog. Budapest, 1997.

[23] Brósz–Pólay 108–109; 446–447.

[24] Földi–Hamza 163–164; 571–577.

[25] Molnár–Jakab 342–345.

[26] Nótári e fejezetben szól a fogalmi alapvetés keretében az állami büntetőhatalom kezdeteiről (12.1.1–12.1.3), az archaikus kor büntetőjogáról (12.2.1–12.2.4), az bűncselekmény alanyi és tárgyi oldaláról (12.3.1–12.3.5), a büntetőbíráskodásban részt vevő, azt ellátó hatóságokról (12.4.1–12.4.5), a büntetőeljárás menetéről és alapelveiről (12.5.1–12.5.6), a büntetési nemekről (12.6.1–12.6.3). Vagyis először egyfajta történeti bevezetést, anyagi általános részt és eljárási vázlatot ad a római büntetőjoghoz. Ezután a védett jogi tárgyak szerint csoportosítja az anyagot, tehát ír az államellenes cselekményekről (12.7.1–12.7.3), az élet elleni bűncselekményekről (12.8.1–12.8.4), az erőszakos bűncselekményekről (12.9.1–12.9.2), a nemi erkölcs elleni cselekményekről (12.10.1–12.10.2), a választási és tartományi korrupciós bűncselekményekről (12.11.1–12.11.2), valamint a hamisítási és a jogszolgáltatás rendjét sértő cselekményekről (12.12.1–12.12.2).

[27] Nótári 449–491.

[28] Ennek keretében a szerző vizsgálja a római vallás pragmatizmusát (13.1.1), a numen fogalmát (13.1.2), a személy-hatásköregység kérdését és a római vallás atomizáló tendenciáját (13.1.3), a prodigiumot mint numizózus jelenséget (13.1.4), valamint a római vallás és jog viszonyát a kimondott szóhoz (13.1.5).

[29] Pötscher, W.: Hellas und Rom. Hildesheim, 1988.

[30] Nótári, T.: Numen és numinozitás – a római tekintélyfogalom vallási gyökerei. Aetas 2003/4. 33–54.

[31] Köves-Zulauf, Th.: Bevezetés a római vallás és monda történetébe. Budapest, 1995.

[32] Nótári T.: Jog, vallás és retorika. Szeged, 2006; Duellum sacrum – gondolatok a legis actio sacramento in rem eredete kapcsán. Állam- és Jogtudomány 47. 2006/1. 87-113.

[33] Dumézil, G.: La religion romaine archaïque. Paris, 1973; Mítosz és eposz. Budapest, 1986.

[34] Zlinszky Ius publicum. 167–179.

[35] Nótári T.: A flamen Dialis tisztsége a római szakrális jogban. Jogelméleti Szemle 2004/1.

[36] Brósz–Pólay 60.

[37] Földi–Hamza 64–65.

[38] Molnár–Jakab 48.

[39] Nótári T.: Festuca autem utebantur quasi hastae loco. Acta Facultatis Politico-Iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 41. 2004. 133–162; Excantatio és evocatio. Jogelméleti Szemle 2005/2.

[40] Vö. Nótári, T.: Bemerkungen zu den sakralrechtlichen Elementen der confarreatio. In: van den Bergh, R.–van Niekerk, G. (eds): Libellus ad Thomasium. Essays in Roman Law, Roman-Dutch Law and Legal History in Honour of Philip Thomas. Pretoria, 2010. 244–256.

[41] Nótári 27.

[42] Zlinszky Ius publicum. 17–18; 196–197.

[43] Zlinszky Római büntetőjog. 151.

[44] Nótári 28.

[45] Nótári 51–97.

[46] Ennek megfelelően tehát tárgyalja az egyes korszakok társadalmát (királyság: 3.1.3; köztársaság: 3.2.4; principátus: 3.3.2; dominátus: 3.4.3), valamint ezen korok államszervezeti és igazgatási felépítését (királyság: 3.1.4; köztársaság: 3.2.7–3.2.10; principátus: 3.3.3–3.3.5; dominátus: 3.4.4–3.4.6).

[47] Brósz–Pólay 37–39; 44–45; 51–52; 57–58.

[48] Földi–Hamza 18–26; 32–37; 46–51; 56–61.

[49] Molnár–Jakab 24–28; 33–34; 39–40; 45–46.

[50] Zlinszky Ius publicum. 22–71; 180–191.

[51] Bessenyő: Római magánjog. A római magánjog az európai jogi gondolkodás történetében. Budapest–Pécs, 20033. 53–61.

[52] Németh Gy.–Nótári T.: Hogyan nyerjük meg a választásokat? Quintus Tullius Cicero: A hivatalra pályázók kézikönyve. Szeged, 2006.

[53] Marton 8–33.

[54] Brósz–Pólay 35–59.

[55] Földi–Hamza 16–63.

[56] Molnár–Jakab 23–47.

[57] A szerző itt ír az archaikus kor normarendszereiről (4.1.1), a ius fogalmának kialakulásáról (4.1.2), a ius civiléről és annak jelentésmódosulásairól, valamint a ius praetoriumról (4.1.3), a görög filozófia hatásáról a római jogra (4.1.4) és a Római Birodalomban hatályos jogrendszerekről (4.1.5).

[58] Bessenyő 19–21; 28–31.

[59] A tárgyi jog fogalmáról és osztályozásáról szóló alfejezetben a szerző a tárgyi jog fogalmának kialakulását (4.2.1), a tárgyi jog osztályozását (4.2.2), a jogszabály keletkezését (4.2.3) és megszűnését (4.2.4), valamint a jogalkalmazás folyamatát (4.2.5), az interpretatiót (4.2.6) és az analogiát (4.2.7) tárgyalja.

[60] Marton 47–54.

[61] Marton 53–54.

[62] Brósz–Pólay 105.

[63] Nótári 113–138.

[64] A jogforrás fogalmának és a jogforrásoknak az adott korszakban betöltött jelentőségének tisztázása (5.1.1) után a szerző sorra veszi a szokásjogot (5.1.2), a törvényt (5.1.3), a magistratusi edictumot (5.1.4), a senatusi határozatot (5.1.5), a császári rendeletet (5.1.6) és a jogtudósi responsumot (5.1.7) mint jogforrást.

[65] Marton 8–19.

[66] Marton 21–29.

[67] Marton 30–33.

[68] Brósz–Pólay 66–80.

[69] Földi–Hamza 76–94.

[70] Molnár–Jakab 54–68.

[71] Bessenyő 53–68.

[72] Bessenyő 68–80.

[73] Bessenyő 85.

[74] Marton 36–37.

[75] Brósz–Pólay 86–87.

[76] Földi–Hamza 105–107.

[77] Molnár–Jakab 74.

[78] Nótári 139–390.

[79] Nótári 139–167.

[80] Nótári 169–188.

[81] Nótári 189–223.

[82] Nótári 225–283.

[83] Nótári 285–362.

[84] Nótári 363–390.

[85] Vö. Brósz–Pólay 99–105.

[86] Vö. Marton 104–146.

[87] Marton 127–128.

[88] Földi–Hamza 164–166.

[89] Brósz–Pólay 126–129.

[90] Nótári 148–150.

[91] Nótári T.: Adalékok a legis actio sacramento in rem eredetéhez. Antik Tanulmányok 51. 2007. 71–94.

[92] Marton 75–103.

[93] Nótári e fejezetben a következőkkel foglalkozik. Egyrészt az alanyi jog és a jogi tény fogalmával (7.1.1), valamint az idővel mint jogi ténnyel (7.1.2). Másrészt a jogügylettel, annak fogalmával és fajtáival (7.2.1), a jogügylet érvényességével (7.2.2), a jogügylet hatályosságával (7.2.3), a jogügylet alkatrészeivel, a feltétellel és az időtűzéssel (7.2.4), továbbá az ügyleti képviselettel (7.2.5). Harmadrészt a jogellenes magatartással és következményeivel, s ezen belül a jogellenes cselekmény fogalmával (7.3.1), a crimen és a delictum mint jogellenes cselekmény viszonyával (7.3.2), a kártérítéssel mint a jogellenes magatartás következményével (7.3.3), valamint a kár fogalmával és a kártérítés mértékével (7.3.4). Negyedrészt a jogok átszállásával, vagyis az eredeti és származékos jogszerzéssel (7.4.1), valamint a különös és egyetemes jogutódlással (7.4.2).

[94] Földi–Hamza 69.

[95] Molnár–Jakab 290.

[96] Földi–Hamza 386–399.

[97] Molnár–Jakab 276–290.

[98] Földi–Hamza 416–424.

[99] Molnár–Jakab 256–260; 270–272.

[100] Földi–Hamza 317–318.

[101] Molnár–Jakab 201–202.

[102] Nótári 170–177.

[103] Nótári 386–396; 475–487.

[104] Brósz–Pólay 390–399.

[105] Molnár–Jakab 275–287.

[106] Nótári 189–223. A jogalanyokról, a természetes személyről, a jogképességről és a statusokról szóló (8.1.1–8.1.3) alfejezetet a status libertatis (8.2.1–8.2.5), a status civitatis (8.3.1–8.8.3), a status familiae (8.4.1–8.4.2), a statusváltozás és a jogképességet érintő tényezők (8.5.1–8.5.3), a cselekvőképesség és az azt befolyásoló tényezők (8.6.1–8.6.2) követi, majd a jogi személy tárgyalása (8.7.1–8.7.2) zárja. A családi jogi keretében először a család és a rokonság fogalma kerül tisztázásra (8.8.1–8.8.3), majd a férji hatalom és a házasság (8.9.1–8.9.7), az apai hatalom (8.10.1–8.10.3), valamint a cselekvőképességet pótló gyámság és gondnokság (8.11.1–8.11.2) nyert tárgyalást.

[107] Vö. Marton 55–75; 300–324.

[108] Nótári 207–208.

[109] Földi–Hamza 239–240.

[110] Brósz, R.: Ist die uxor in manu ein Agnat? Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae, Sectio Iuridica 18. 1976.

[111] Nótári T.: De matrimonio cum manu. Jogtörténeti Szemle 2005. 2. 52–65; Remarks on Roman Marriage and Divorce. Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae, Sectio Iuridica 48. 2008. 319–340.

[112] Molnár–Jakab 135.

[113] Így például legújabban Gedeon M.: Még egyszer arról, vajon agnát rokon-e az uxor in manu? Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Iuridica et Politica 27/1. 2009. 33–40.

[114] Nótári 217.

[115] Nótári T.: De iure vitae necisque et exponendi. Jogtudományi Közlöny 53. 1998/11. 421–434.

[116] Így példának okáért Földi–Hamza 253.

[117] Nótári 211.

[118] Földi–Hamza 208.

[119] Nótári 196.

[120] Nótári 225–283. A dologi jog alapfogalmait (9.1.1–9.1.2) a tulajdonjog (9.2.1–9.2.6), a birtoktan (9.3.1–9.3.6), a tulajdon megszerzése és megszűnése (9.4.1–9.4.12) és a tulajdonvédelem (9.5.1–9.5.3) követi. E fejezetet az idegen dologbeli jogok tárgyalása zárja három részben: a szolgalom (9.6.1–9.6.3) után a zálogjog (9.7.1–9.7.4), majd az emphyteusis és a superficies (9.8.1–9.8.2) jön sorra – utóbbi kapcsán Nótári Marton Gézát követve a bevett felülépítményi jog megnevezés mellett az örökbérlet megnevezést is használja, amely ugyan nem szerencsés fordítása a latin kifejezésnek, azonban jól érzékelteti a suprerficies és az emthyteusis közti funkcionális egyezést.

[121] Brósz–Pólay 361–368.

[122] Földi–Hamza 442–450.

[123] Marton 214–224.

[124] Molnár–Jakab 237–244.

[125] Nótári 350.

[126] Nótári 313. Nótári ezt a következőkkel indokolja: „…a zálogjog nem önálló haszonjog, hanem funkciójából fakadóan járulékos természetű. Járulékos természete abban nyilvánul meg, hogy valamely követelés, vagyis kötelmi igény biztosítékául szolgál, és léte is e követelés fennállásától függ, azaz nélküle nem jön létre, ill. annak megszűntével magától elenyészik. Vagyis kötelembiztosítékként az adós nemfizetése esetére szól, akárcsak a tisztán kötelmi jellegű, személyes biztosítékot adó kezesség, ám annál jóval hatékonyabb biztosítékot nyújt. A zálogjog kettős jellegű jog: természete dologi, hiszen in rem védelemmel van ellátva, funkciója kötelmi, mivel in personam keresetekkel érvényesíthető jogosultságok védelmét szolgálja. A zálogjog nemcsak az idegen dologbeli jogoknál volna teljes joggal tárgyalható, hanem egyfelől a kötelembiztosítékok között, másfelől a zálogszerződésnél. Viszont kettős természete – dologi jellege és kötelmi funkciója – miatt alapjellegének megfelelően a dologi jogi, és nem funkciójának megfelelően a kötelmi jogi fejezetben tárgyaljuk.” (Nótári 274.)

[127] Nótári 285–362. A kötelem fogalmát, fajtáit és forrásait (10.1.1–10.1.3), a kötelem alanyai (10.2.1–10.2.3), a kötelem tárgya (10.3.1–10.3.3), majd a kötelem joghatásai, vagyis a felelősség és a késedelem (10.4.1–10.4.3) követik. Ezután – a kötelem természetes lefolyásának megfelelően – az egyes, különféle forrásokból fakadó kötelmek kerülnek tárgyalásra, vagyis először a szerződésekből fakadó kötelmek: a szerző először a szerződés fogalmát, érvényességét és hatályosságát tisztázza (10.5.1–10.5.2), majd a verbálszerződéseket, azaz a nexumot, a fiduciát, a mancipatiót, az in iure cessiót, a dotis dictiót, a iusiurandum libertit, a votumot, a sponsiót és a stipulatiót (10.6.1–10.6.5), a litterálszerződéseket, vagyis a transscriptiót, a chiroghraphumot és a syngraphát (10.7.1–10.7.2), a reálszerződéseket, tehát a kölcsönt, a haszonkölcsönt, a letétet, a zálogszerződést és a névtelen reálszerződéseket (10.8.1–10.8.5), a konszenzuál-szerződéseket, vagyis az adásvételt, a bérletet, a megbízást és a társaságot (10.9.1–10.9.4), majd pedig a pactumokból fakadó kötelmeket tárgyalja (10.10.1–10.10.4). A quasi contractusokból fakadó kötelmek tárgyalását (10.11.1–10.11.3) a büntetőkeresetek jellemzőinek taglalása és a delictumokból fakadó kötelmek (10.12.1–10.12.5) követik. A kötelem forrásai tekintetében a sor a quasi delictumokkal, vagyis a lakás gazdájának a kidobott és kiöntött dolgokért való felelősségével, a nyilvános helyen kitett és leeséssel fenyegető tárgyakért való felelősséggel, a hajósok, fogadósok és istállótulajdonosok felelősségével, valamint a kötelességszegő bíró felelősségével (10.13.1–10.13.4), illetve a vegyes tényállásokból fakadó kötelmekkel, tehát az állatkárokkal, a felmutatási kötelmekkel és a családi viszonyokból fakadó kötelmekkel (10.14.1–10.14.4) zárul. A kötelmi jogi fejezet utolsó egységei a kötelem biztosítékait (10.15.1–10.15.4), a kötelem módosulásával és módosításával (10.16.1–10.16.3), valamint a kötelem megszűnésével (10.17.1–10.17.6).

[128] Marton 224–299.

[129] Brósz–Pólay 327–474.

[130] Molnár–Jakab 347–369.

[131] Földi–Hamza 379–588.

[132] Marton 247–248; 250.

[133] Nótári 307.

[134] Nótári 363–390. Az öröklés történetének és alapfogalmainak tárgyalását (11.1.1–11.1.5) a törvényes öröklés (11.2.1–11.2.3), a végrendeleti öröklés (11.3.1–11.3.3), a végrendelet ellenére való öröklés (11.4.1–11.4.3), az öröklés joghatásai és az örökösök jogi helyzete (11.5.1–11.5.3), valamint a hagyomány és az egyéb, halál esetére szóló juttatások tárgyalása (11.6.1–11.6.3) követi.

[135] Brósz–Pólay 279–323.

[136] Földi–Hamza 593–666.

[137] Molnár–Jakab 373–423.

[138] Marton 325–372.

[139] Nótári 31–34.

[140] Nótári 493–506.

[141] Nótári 507–516. A tankönyv végén található irodalomjegyzék négy részből áll: tartalmazza a felhasznált magyar tankönyveket, a felhasznált ókor- és vallástudományi munkákat, válogatást ad a nemzetközi római jogi tan- és kézikönyvekből, valamint válogatást nyújt a közelmúlt és a jelen magyar római jogi szakirodalmából. Az előszó világossá teszi, hogy a válogatások nem teljeskörűek, s lévén a könyv nem kézi-, hanem tankönyv, ezért inkább csak az érdeklődő hallgatóknak szólnak. Természetesen kifogásolhatnánk, hogy példának okáért Brósz Róberttől miért csak két mű szerepel a jegyzékben, azonban ezt két ok magyarázhatja. Egyfelől a szerző a magyar szerzők esetében csak a magyar nyelvű munkákat veszi figyelembe – így tehát Diósdi György Qwnership-jének (Diósdi, Gy.: Ownership in Ancient and Preclassical Roman Law. Budapest, 1970) említése csak lapsus lehet –, s példának okáért Brósz szakirodalmi munkássága értékes ugyan, ám sajnálatosan kevés magyar nyelvű tételt tartalmaz. Másfelől Nótári szemmel láthatóan nagyobb hangsúlyt helyez a jelenleg is élő és alkotó magyar romanisták munkáira, lévén ezek a hallgatók számára könnyebben hozzáférhetők. Egyrészt ennek is megvan a haszna, ugyanis a hallgató láthatja, hogy a római jog mennyire élénken és élően művelt tudomány hazánkban, másrészt pedig a szerző részéről a pályatársak munkáiból történő válogatás a kötet végén mindenképp kollegiális gesztus.

[142] Nótári 31–33.

[143] Így például Brósz–Pólay 27–29; Földi–Hamza 3–9; Molnár–Jakab 17–20.

[144] Brósz–Pólay 33–34.

[145] Földi–Hamza 13–14.

[146] Molnár–Jakab 21–22.

[147] Molnár–Jakab 60–67; 68–71.

[148] Földi–Hamza 14–15.

[149] Vö. Brósz–Pólay130; 179–181; 273–276; 322–323; 471–474.

[150] Vö. Földi–Hamza 198–199; 265–268; 370–375; 582–588; 663–666.

[151] A kora középkori bizánci továbbélést már a iustinianusi kodifikáció után tárgyalta, így tehát a 14. fejezetben a következő elemek kapnak helyet. A középkori továbbélés keretében a leges Romanae barbarorum – ezen belül a lex Romana Visigothorum, a lex Romana Burgundiorum (középlatin elnevezésről lévén szó, a Burgundionum mellett a Burgundiorum forma is létezik a kézirati hagyományban, akárcsak a longobárd Edictus Rothari és Edictum Rothari) és az Edictum Theodorici –, a glosszárorok, a kommentátorok és a recepció (14.1.1–14.1.4) kerül említésre. Az újkori továbbélés keretében rövid részek szólnak a humanistákról és az usus modernus Pandectarumról, a történeti jogi iskoláról és a pandektisztikáról, valamint a modern romanisztikáról (14.2.1–14.2.3). Nótári ezt követően szintén röviden kitér a római hatására a nagy európai – francia, osztrák, spanyol, német, svájci, olasz és holland – kodifikációkban, valamint említés szintjén az Európán kívüliekre is (14.3.2–14.3.8). Szokatlan bár, de elvben elfogadható, hogy míg szokás szerint az institúció- és a pandekta-rendszert a tankönyvek az alapozó ismeretek között, a könyv első részében szokták hozni, addig Nótári ezt csak ide iktatja be (14.3.1). Feltehetően ez arra vezethető vissza, hogy tankönyve – amint mondtuk – sem az institúció-, sem a pandekta-rendszert nem követi a maga egészében, így talán a modern kodifikációk kapcsán is indokolt lehet e kérdéskör tárgyalása. A fejezetet a római jog magyarországi hatásának és a magyar romanisztika történetének vázlatos áttekintése zárja (14.4.1–14.4.2).

[152] Brósz–Pólay 85–94.

[153] Földi–Hamza 103–147.

[154] Molnár–Jakab 73–84.

[155] Hamza G.: Az európai magánjog fejlődése. Budapest, 2002.

[156] Földi–Hamza 14.

[157] Nótári azzal folytatja, hogy a curia eredete nagy valószínűséggel a katonai beosztáson alapul, s hogy a curia jogi és kultikus közösség is, amely saját pappal (flamen curialis) és vezetővel (curio) is rendelkezik; a király kapcsán jelzi, hogy eredetileg övé a teljes hadvezéri, bírói és papi hatalom; valamint hogy az eredetileg valószínűleg száz fős senatus a tribusok létrejötte után háromszáz fős lett (Nótári 57) – amint ez a Földi–Hamza-tankönyvben (18) is szerepel, ám példának okáért a Brósz–Pólay-tankönyvben nem.

[158] Nótári 68; lásd Földi–Hamza 19. Szintén ilyen a magistratusoknak rendes és rendkívüli, nagyobb és kisebb, imperiummal rendelkező és imperium nélküli magistratusokra való felosztása.[158] Hasonlóképp a sella curulis és a toga praetexta említése, valamint az imperiumban foglalt jogköröknél az imperium domi, az imperium militiae és a ius coercitionis, akárcsak a potestas kapcsán a ius auspiciorum, a ius contionem habendi, a ius intercedendi és a ius edicendi (latin nyelvű) említése.

[159] Németh Gy.–Nótári T.: Választási kampánystratégia az ókori Rómában. Jogtudományi Közlöny 61. 2006/7–8. 268–279.

[160] A praetorok számának növekedésére vonatkozó adalék, vagyis hogy 227-ben négy praetort, Sulla idején nyolcat, a köztársaság végén pedig tizenhatot; a censornak az állami javak kezelésére vonatkozó felügyeleti joga, valamint az állam nevében a vállalkozókkal való szerződéskötési hatásköre; az aedilis curulis kapcsán a cura aedium, a cura Urbis, a cura annonae és a cura ludorum említése; a quaestorok kapcsán az állami levéltárat kezelésének ténye, az, hogy a plebejusok előtt 409-től nyílt meg e tisztség, s hogy számukat Caesar negyvenben határozta meg; a néptribunus kapcsán a ius agendi cum plebe, a ius agendi cum patribus és a ius auxilii említése; az aedilis plebis kapcsán a plebejusi levéltárát és pénztárát kezelésének joga és a bíráskodás jogának hiánya; a dictator kijelölésének bizonyos részletei; valamint néhány rendkívüli magistratusnak és kisebb jelentőségű tisztségviselőnek (pl. a tribuni militum, a tresviri capitales, a tresviri monetales stb.) említése Nótárinál szintén a Földi–Hamza-tankönyvön alapul.

[161] Nótári 91–92; 93–96; lásd Földi–Hamza 55–56; 57–60.

[162] Nótári 37; lásd Földi–Hamza 37.

[163] Nótári 103–104; lásd Földi–Hamza 61.

[164] Nótári 111.

[165] Marton 52.

[166] Földi–Hamza 73; 7311.

[167] Nótári 113.

[168] Brósz–Pólay 66.

[169] Földi–Hamza 76.

[170] Nótári 121.

[171] Földi–Hamza 83.

[172] Földi–Hamza 153.

[173] Nótári 140.

[174] Nótári 141.

[175] Brósz–Pólay 101–102.

[176] Molnár–Jakab 89–90.

[177] Földi–Hamza 154–155.

[178] Nótári 146; lásd Földi Hamza–165.

[179] Nótári 157–158.

[180] Marton 116–119.

[181] Brósz–Pólay 115–116; 460–461.

[182] Molnár–Jakab 103–105; 333–334.

[183] Földi–Hamza 175–178.

[184] A császári per jogszolgáltató szerveinél (6.6.1) Nótári néhány adat tekintetében használja a Földi–Hamza tankönyvet (162. sk.; 189), így például megemlíti a császári assessorokat, a praefectus urbi és a praetor urbanus jogkörét, a szakosított praefecturákat; a cognitiós eljárás menete leírásában (6.6.3) pedig a fellebbezés suspensiós, devolutiós, cassatiós és reformatiós joghatási rendjének felsorolását veszi át a Földi–Hamza-tankönyvből.

[185] Nótári 170–171.

[186] Földi–Hamza 386–388.

[187] Molnár–Jakab 279.

[188] Nótári 171–177.

[189] Földi–Hamza 388–396; 478–488.

[190] Brósz–Pólay 391–397.

[191] Molnár–Jakab 276–278.

[192] Molnár–Jakab 279–281.

[193] Így például Brósz–Pólay 302.

[194] Nótári 305–306; 377–379.

[195] A feltétel, az időtűzés és a meghagyás kapcsán (7.2.4) Nótári (197) a Földi–Hamza-tankönyv alapján (397) kiemeli, hogy a feltétel és az időhatározás mind az érvényességet, mind a hatályosságot befolyásolhatja, a meghagyás nem. Az ügyleti képviselnél (7.2.5) Nótári (179. skk.) szintén a Földi–Hamza-tankönyv (402. skk.) alapján jelzi, hogy a közvetett képviselet csak funkcionálisan tekinthető képviseletnek, mivel egy harmadik személyre bárki más is átruházhat jogokat; valamint az actio quasi institoria kapcsán, hogy a praetor idővel actiót adott a pater familias ellen akkor is, ha tőle független személyt nevezett ki vállalkozása élére.

[196] Quas ex omnibus antiquorum institutionibus et praecipue ex commentariis Gaii nostri tam institutionum quam rerum cottidianarum aliisque multis commentariis compositas cum tres praedicti viri prudentes nobis optulerunt, et legimus et cognovimus et plenissimum nostrarum constitutionum robur eis accommodavimus.