a román kisebbségi törvénytervezET BEMUTATÁSA ÉS ELEMZÉSE
Bevezetés
Az 1989. decemberi rendszerváltás óta eltelt idő során a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), majd később annak belső és külső ellenzéke is több elképzelést megfogalmazott a kisebbségeknek, vagy csak a romániai magyarságnak a román államon belüli státusának a rendezésére. Az egyéni kezdeményezések, szakértői csoportok által kidolgozott dokumentumok eredményeképpen az említett időszakban több tervezet látott napvilágot, melyek különböző szempontokat vagy megközelítési módot követve törekszenek a romániai magyarság jogainak kodifikálására.
Az RMDSZ elképzelése 2005-re öltött konkrét formát, amikor a szövetség a román parlament elé terjesztette a nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló tervezetet.[1] A hányattatott sorsú 2005-ös kisebbségi törvénytervezetet az elmúlt hat évben többszöri nekifutás ellenére sem sikerült elfogadni. Tehát már a bevezetésben levonhatjuk azt a következtetést, hogy a kisebbségi törvény egy olyan jogszabály, mely hűen példázza mind a román politikum hatékonyságát, mind pedig a kisebbségi jogok kiharcolásának nehézségét.
A romániai nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet bemutatásánál és elemzésénél, kiindulópontként használjuk Márton János és Orbán Balázs 2005-tös vitaindító elemzését.[2]Több esetben is visszautalunk a két kiváló szerzőre, értékelve és aktualizálva elemzésüket. Elsősorban a jogi megközelítés alkalmazása során felmerült észrevételeinket igyekszünk bemutatni, némileg háttérbe szorítva ezzel a - két szerző által részletesen bemutatott - politológiai és szociológiai szemléletet. Tehát kutatásunk elsősorban a 2005-ös törvénytervezet módosított szövegének jogi szempontú elemzésére koncentrál, de ezt megelőzően röviden áttekintjük a kisebbségi törvénykezdeményezések történetét is.
1. A törvénytervezet megalkotásának előzményei
Az RMDSZ-en belül már az 1990-es évek elején, az első kongresszuson próbálkoztak a magyarságnak Románián belüli sajátos helyzetét megjelenítő elvek megfogalmazásával, majd a második, marosvásárhelyi kongresszuson Szőcs Géza közzétette Nemzetiségi törvénytervezet-csomagját, amely tartalmazott egy törvénytervezetet a nemzeti, etnikai, nyelvi közösségekről és az ezekhez tartozó személyekről. Ez kerettörvényként statuálta a közösségi és egyéni jogokat, továbbá megfogalmazott néhány autonómiára vonatkozó tézist is.[3]
Az 1991-es alkotmány elfogadása új helyzetet teremtett: több kezdeményezés is történt az RMDSZ-en belül, amelyek megpróbálták valamilyen módon rendezni a romániai magyarság helyzetét. Ezek egy része autonómia-statútum volt, másik része kisebbségi törvénytervezet, egy részük beilleszthető volt az új román alkotmányos keretbe, másik részük kevésbé.[4]
A kezdeményezések közül megemlítenénk az RMDSZ 1993-as Törvény a nemzeti kisebbségekről és autonóm közösségekről című törvénytervezetét,[5] amely a Szövetség egyetlen ilyen jellegű törvényjavaslata.
A tervezetet 1993. novemberében fogadták el a Szövetségi Képviselők Tanácsa marosvásárhelyi ülésén, s ezt követően az RMDSZ-frakció a román parlament alsóházában iktatta. Az iktatást azonban a parlamentben nem követte érdemi vita. A törvény megvitatására létrehozott különbizottságban elvetették a törvény cikkelyenkénti megvitatásának az ötletét, majd az a döntés született, hogy nincs szükség kisebbségi törvényre. A döntés indoklásai között szerepelt: egyrészt, hogy több jogszabály is tartalmaz kisebbségvédelmi előírásokat, másrészt pedig, hogy a nemzeti kisebbségek védelméről szóló Európai Keretegyezmény ratifikálásával szükségtelenné vált a további jogalkotás e területen.[6]
Az 1993-as RMDSZ kezdeményezés áll talán a legközelebb a 2005-ös törvénykezdeményezéshez, bár a tervezet kerettörvény tartalmilag több ponton is eltéréseket mutat.[7] Pl. a tervezet megkülönbözteti a nemzeti kisebbségeket az autonóm közösségektől: „autonóm közösség az a nemzeti kisebbség, amely saját elhatározásból a belső önrendelkezés elve alapján gyakorolja jogait” (1. cikk). Az egyéni és közösségi jogok mind a nemzeti kisebbségeket, mind pedig az autonóm közösségeket megilletik. Bármeny nemzeti kisebbség joga, hogy önmagát autonóm közösségként határozza meg.
A törvényjavaslat három autonómiaformát határoz meg:
(i). „A személyi autonómia keretében a közösséget önigazgatási és végrehajtási jog illeti meg az oktatás, a kultúra, a társadalmi és szociális tevékenység és a tájékoztatás terén” (51. cikk). Az önigazgatás megfelelő hatásköreivel rendelkező testületeket és tisztségviselőket az autonóm közösség választja meg „szabad és időszakos választásokon” (52. cikk). Az így létrejövő önkormányzat kidolgozza saját statútumát, mely törvényi erővel bír (53. cikk).
(ii). A helyi önigazgatási autonómia a „sajátos státusú önkormányzatok” révén valósul meg. E státust törvényben szabályozott módon azok a helyi önkormányzatok kaphatják meg, amelyek lakosságának többségét valamely nemzeti kisebbséghez vagy autonóm közösséghez tartozó személyek alkotják (54.cikk).
(iii). A regionális autonómia a sajátos státusú önkormányzatok társulása révén jön létre. Az 59. cikk értelmében „a regionális autonómiát gyakorló autonóm közösség maga határozza meg önkormányzatának szervezeti és működési szabályzatát”.
Következésképpen elmondhatjuk, hogy az RMDSZ 1993-as törvénytervezete olyan kísérletnek tekinthető, amely egyrészt szintézise kívánt lenni az addig megfogalmazott autonómiakoncepcióknak, másrészt egyfajta választ is tartalmazott az akkori politikai helyzetre. Megpróbálta összeegyeztetni a kisebbségi jogok gyakorlásának keretét az autonómiák iránti igénnyel, ugyanakkor az autonómiaformák meghatározásánál igyekezett nem túlságosan feszegetni az alkotmányos kereteket.
Az RMDSZ törvénytervezete mellett még két törvénytervezetet iktattak a parlamentben 1993–1994-ben: a nemzeti kisebbségek képviselőiből a román kormány mellett létrejött Nemzeti Kisebbségek Tanácsa által benyújtott tervezetet (Törvény a nemzeti kisebbségekről[8]), valamint a Polgári Szövetség Pártja (PSZP)[9] által benyújtott tervezetet (Törvény a nemzeti kisebbségekről[10]).[11]
2. A törvénytervezet szövegének elemzése
Az RMDSZ 2004-es választásokat követő kormányra kerülése után megkezdte egy kisebbségi törvénytervezet kidolgozását, melyben jogászok és politológusok vettek részt. A 2005. márciusában megtartott ötnapos közvita után bekerültek egyes módosító javaslatok a tervezet szövegébe, majd az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalához került, ahol más kisebbségek képviselői is megfogalmazták módosító javaslataikat. A tervezet szövegét március 31-én az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala a kormány elé terjesztette. Miután az illetékes minisztériumok[12] is megtárgyalták a tervezetet, a kormány 2005. május 19-én fogadta el szövegnek azt a változatát, amelyet később a parlament elé terjesztett.
Az 2005-ös „A romániai nemzeti kisebbségek jogállásáról”[13] c. viselő törvénytervezet 6 fejezetet, ezeken belül pedig 78 cikket foglal magába a következő hármas felosztásban:
Ø az általánosan vett kisebbségi jogok (az I. és II. fejezet): elveket, definíciókat és az identitással kapcsolatos jogokat határoz meg;
Ø a kisebbségi szervezetek (a III. és IV. fejezet);
Ø a kulturális autonómia kérdése (az V. fejezet): az autonómia jogosítványok gyakorlási keretének megteremtését szabályozza; (a VI. fejezetet záró és átmeneti rendelkezéseket tartalmaz).
A tervezetet kidolgozói több nyilatkozatukban is kerettörvényként nevezik meg, ám a kerettörvény csak az általános célokat és a végrehajtási irányokat meghatározó jogforrás.
Markó Attila álláspontja szerint a kisebbségi törvénynek a keretszabályozás elve szerint kell megszületnie, hisz a kisebbségi törvény rögzíti azt a keretet, amelyen belül minden kisebbség saját igénye és lehetőségei függvényében építkezik, oly módon, hogy fennmarad számára a továbblépés, a szervezeti fejlődés, a közösségi önépítés lehetősége.[14]
Márton János és Orbán Balázs véleménye szerint e törvénytervezet túlmutat a kerettörvény tartalmi vonatkozásain, de ugyanakkor számos pontján kevés és hiányos rendelkezést fogalmaz meg, ahhoz hogy egy teljes értékű törvény legyen. Ugyancsak kritikaként fogalmazták meg a fönt említett jogászok, a törvénytervezet hibrid jellegét, ezért célszerűbb lett volna mind a kisebbségek jogállására vonatkozó, mind a kulturális autonómiát szabályozó részt külön-külön, kizárólag ezzel a kérdéskörrel foglakozó törvény keretében kodifikálni.[15]
Személyes véleményünk is az, hogy a kerettörvény jogi szempontból nem a legpontosabb meghatározás, ugyanakkor a különböző törvények keretében történő szabályozással - pragmatikus szempontokból - nem értünk egyet: a román parlamentben egyszerűbb és könnyebb elfogadtatni egy, a többségi nemzet szempontjából érzékeny területet érintő törvényt mintsem kettőt.
2.1. Elvek, definíciók és az identitással kapcsolatos jogok
A tervezet ezen két (I. és II.) fejezetének pozitívuma, hogy a romániai kisebbségek által a rendszerváltás utáni két évtizedben szerzett legfontosabb jogok összefoglalására törekszik, de ugyanakkor negatív oldala, hogy a jogok megfogalmazása több esetben is általános és néhol hézagos.
A törvénytervezet legelején találkozunk egy alkotmányossági szempontból vitaható rendelkezéssel: „A nemzeti kisebbségeket a többségi román nemzettel együtt a román állam alkotó tényezőiként ismerik el” (2. cikk). Ezzel a cikkel kapcsolatban fölvetődik a kérdés, hogy vajon nem sérti-e a román alkotmány alábbi rendelkezéseit:
Ø „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam.” (1. cikk, 1. bek.);
Ø „A nemzeti szuverenitás a román nép sajátja.” (2. cikk, 1. bek.);
Ø „Az állam alapja a román nép egysége és állampolgárainak szolidaritása.” (4. cikk, 1. bek.);
Ø „Az állam elismeri és biztosítja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megőrzéséhez, fejlesztéséhez és kifejezéséhez.” (6. cikk, 1. bek.) - itt az alkotmány nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekről, és nem közösségekről beszél.
Ez a dilemma a törvénytervezet vitáján is felmerült, viszont az RMDSZ jogászai és képviselői cáfoltak ennek megalapozottságát.[16] Azonban neves román alkotmányjogászok (Mihai Constantinescu, Ioan Muraru, Antonie Iorgovan) másképpen értelmezik e kérdést: a nemzeti kisebbségeknek nemzeti közösségként való tételezését az alkotmány 4. cikkének (1) bekezdésével ellentétesnek tartják.[17]
Véleményünk szerint magának az alkotmánynak a módosítását is szükségesnek tartjuk a kívánt deklaráció (2. cikk) érdekében. Az alkotmány ugyanis jelenleg nem engedi meg a kisebbség állam általi elismerését, azaz nem létezik ilyen jogi kategória. Javasoljuk tehát az alkotmány 6. cikkének[18] kiegészítését, mindenekelőtt a nemzeti kisebbségnek nemzeti közösségként való meghatározását, mely államalkotó tényezőnek minősül.[19]
A törvénytervezet több cikke is a nemzeti kisebbségek valamint a hozzájuk tartozó személyek jogairól beszél, egyfajta kollektív megközelítést, dimenziót adva a kisebbségi jogok szabályozásának - sajnálatos módon a román alkotmány csak egyéni jogokat ismer el.[20] Kívánatosnak tartanánk egyes jogok kollektív jogként való elismerését és biztosítását, de figyelembe véve a Romániában fennálló alkotmányos kereteket, ez egyelőre nem tűnik reálisnak. Ennek ellenére támogatni kell az alkotmány olyan módosításait, amelyek az állam demokratizálása, a jogállami garanciák kiépítése irányába mutatnak.
A 3. cikkben található a kisebbség meghatározása „Nemzeti kisebbség minden olyan román állampolgárokból álló közösség, amely a modern román állam megalakulása óta Románia területén él, a többségi lakosságnál kisebb létszámú, saját etnikai önazonossággal rendelkezik, amelyet kultúrája, nyelve vagy vallása fejez ki, és ezt meg akarja őrizni, kifejezésre akarja juttatni és fejleszteni akarja.” E definíció leginkább az Állandó Nemzetközi Bíróság görög–bolgár közösségek ügyében adott tanácsadó véleményében kifejtett meghatározásához hasonlít.[21] A bíróság szerint „kisebbség az a csoport, amely számát tekintve kisebb, mint az állam lakosságának többi része, nincs domináns helyzetben, és amelynek tagjai olyan etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket a lakosság többi részének sajátosságaitól, és összeköti őket a kultúrájuk, hagyományaik, vallásuk és nyelvük megőrzésére irányuló szolidaritás érzése”. [22] E definíció alapján kétségtelenül jogos Márton Jánosnak és Orbán Balázsnak az az észrevétele, amely az összetartozás-tudat megjelenítését hiányolja.[23]
Az 1993-as magyarországi kisebbségi törvény[24] definíciójában is szerepel az összetartozás-tudat, mely nélkül a kisebbségek közösség léte nehezen képzelhető el. Nyilvánvalóan a törvény csak a modern román állam létrejöttének pillanatában (1918. december 1.) az ország területén élő közösségeket ismerheti el nemzeti kisebbségként, szemben a magyarországi definícióval, amely a legalább 100 éve Magyarország területén élő közösségeket tekinti nemzeti kisebbségnek.
A törvénytervezet 4. cikkének (1) bek. biztosítja a román állampolgároknak azt a jogát, hogy szabadon eldöntse, hogy magára és kiskorú gyermekeire, illetve gyámsága alatt lévőkre nézve alkalmazza-e azt a megállapítást, miszerint egy nemzeti közösséghez tartozik vagy sem. Ezt a rendelkezést Márton János és Orbán Balázs hiányosnak tartja (egyébként ugyanez van a 3. cikkben is) annyiban, hogy csak a román állampolgárokról szól, nem tér ki a kettős állampolgársággal rendelkező, de Románia területén élő, valamely kisebbségekhez tartozó személyekre.[25] Álláspontunk szerint ez a hiányosság nem lényeges, mert a 2004-ben elfogadott román választási törvények lehetővé teszik a kettős állampolgárok számára az aktív és passzív választójogot.[26]
Az egyes személyek adott nemzeti kisebbséghez való tartozásának kinyilvánítását a szabad identitásválasztás elve alapján rögzíti a törvény 4. cikkének (2) bek.: „A közhatóságok kötelesek elfogadni ezeket a nyilatkozatokat”. Az egyén tehát szabadon döntheti el, hogy akar-e tarozni valamilyen nemzeti kisebbséghez vagy sem, e törvény rendelkezéseiből folyó jogok gyakorlását akarja-e vagy sem. E bekezdést viszont pontosítani kellene, mert nem tesz említést ezen nyilatkozatok természetéről: a kinyilvánítás módjáról (írás- vagy szóbeli), érvényességéről (megváltoztatásig vagy visszavonásig érvényes, vagy bizonyos szituációkban ismételt nyilatkozattétel szükséges), továbbá, hogy ezeket a nyilatkozatokat nyilvántartásba veszik-e, és ha igen, milyen eljárásban.
A 9. cikk (2) bek. az önazonosság összetevőit sorolja fel: a nyelv, a kultúra, a történelmi műemlékek, az ingó kulturális vagyon, a hagyományok és a vallás. Míg a (3) bek. a korábban felsoroltak kifejezési, fejlesztési közegeit nevesít: oktatási intézmények, kulturális intézmények, köztájékoztatási eszközök valamint a törvény által elismert vallási felekezetek intézményei. E bekezdéséből hiányoljuk a hagyományápolást, illetve az azt célul kitűző egyesületek, csoportok nevesítését. Az oktatási intézmények, kulturális intézmények, köztájékoztatási eszközök, az elismert vallási felekezet intézményei mellett a civil szféra hagyományőrző alakulatai, kezdeményezései feledésbe merültek, pedig munkájuk semmivel sem marad el (sőt!) a felsorolt intézményekétől.[27]
Aztán föltehető a kérdés, hogy mit ért a törvénykezdeményező ingó kulturális vagyon alatt: a kultúra szellemi értékeit, vagy inkább tárgyakat? Itt nyelvi szempontból is indokoltabb lett volna az elfogadottabb kulturális örökség megnevezést használni.[28]
A 10. cikk alapján „Az állam elismeri és szavatolja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát, hogy a politikai, társadalmi, tudományos, kulturális és gazdasági élet minden területén szabadon kinyilvánítsák nemzeti önazonosságukat.” Az egyénnek természetesen semmiféle hátránya nem származhat sem a törvény által biztosított szabad választásból, sem az ehhez kötött jogok gyakorlásából. Ily módon a törvény biztosítani kívánja azt, hogy a szabad választással való élés közvetetten se legyen veszélyeztetve. Semmilyen jogszabály nem tilthatja meg az anyanyelv használatát a fentiekben említett jog gyakorlásakor.
A tervezet 10. cikk (3) bekezdésében használt „nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek” kifejezés, igen furcsa helyzetet eredményezhet. E cikk szerint „a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek szabadon kifejezésre juttathatják gondolataikat, véleményüket, hitüket, közzétehetik műveiket élőszóban, írásban, képi, zenei illetve más nyilvános közlési formában”. Ha ezt a rendelkezést szó szerint értelmezzük, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy valamely színjátszó egyesületnek nincs joga egyesületként, „kollektívaként” saját mű alkotására, illetve előadására, de a színjátszó egyesületet alkotó nemzeti kisebbséghez tartozó személyek számára ez a jog egyénenként biztosított. Ugyanez vonatkozik a 14. cikk (4) bekezdésében biztosított „a kapcsolatok és a hagyományos kötelékek megőrzéséhez” való jogra is, amely szintén csak egyes személyeket illet meg.
A 11. cikk szerint „Az illetékes hatóságok kötelesek, a nemzeti kisebbségek jogaira vonatkozó minden kérdésben, figyelembe venni az adott nemzeti kisebbség képviselőinek akaratát.” A cikk implicit magába foglalja, hogy továbbra is a többség dönt a kisebbségeket érintő kérdésekben, ami összefüggésben van a törvénytervezet egyik hiányosságával, hogy nem rögzíti a döntési jogkörök átruházását azokon a területeken, ahol az adott kisebbség identitás megőrzésének szempontjaiból kizárólagosan érintett. Márton János és Orbán Balázs álláspontja szerint nehezen elképzelhető, hogy egy, a nemzeti kisebbségek identitásának megőrzését, kifejezését elősegíteni hivatott jogszabály betöltheti funkcióját olyan körülmények közepette, hogy az adott kisebbség nem döntéshozatali, csupán akarat-kifejezési, véleményezési, beleegyezési kompetenciával rendelkezik.[29] Másrészről a 11. cikkben megfogalmazott kötelezettség igen gyenge, hisz nem tartalmaz szankciókat az esetekre, hogyha a többségi hatóságok figyelmen kívül hagyják a kisebbség képviselőinek akaratát. Pl. kodifikálni lehetett volna a törvény szövegében, hogy e cikk előírásinak megszegésével hozott, az illető kisebbség jogait érintő rendelkezés érvénytelennek minősül.
A 12. cikk alapján „Tilos a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölet szítása, valamely kisebbség elleni diszkriminációra vagy erőszakra való uszítás.” E cselekmények elkövetése a vétkes személy szabálysértési vagy büntetőjogi felelősségét vonja maga után, az esetnek megfelelően, a törvény szerint.
A 13. cikk egy igen általános megfogalmazást tartalmaz: „A közhatóságoknak tilos olyan politikát vagy gyakorlatot folytatni, amelynek célja vagy lehetséges eredménye a kisebbségekhez tartozó személyeknek akaratuk ellen történő közvetlen vagy közvetett asszimilálása.” Eléggé nehéz meghatározni, hogy mi minősül ilyen jellegű politikának, pl. ennek minősülhet-e az ortodox egyház székelyföldi terjeszkedése?
A 14. cikk kinyilvánítja, hogy „az állam elismeri és szavatolja a nemzeti kisebbségeknek és a hozzájuk tartozó személyeknek azt a jogát, hogy szabadon éljenek Románia területén, hogy megőrizzék a történelem folyamán kialakult hagyományos etnikai és területi viszonyaikat az általuk lakott területeken.” Tilalmasak azok a közvetlen vagy közvetett, normatív vagy közigazgatási intézkedések, amelyek a hagyományosan valamely nemzeti kisebbség által lakott régió etnikai összetételének megváltoztatására vezethetnek. Tilos a területi-közigazgatási egységek, valamint a választókörzetek határainak megváltoztatása a hagyományosan ott élő nemzeti kisebbségek részarányának hátrányára. Érdekes, hogy a törvénytervezet a személyek által elkövetett kisebbségellenes cselekedetek esetére (12. cikk) felelősségre vonást ír elő, míg a hatósági visszaélések esetében (13. és 14. cikk) semmilyen szankciót nem tartalmaz.
A törvény II. fejezete öt témakörben szabályozza a nemzeti önazonosság megőrzéséhez, kinyilvánításához és fejlesztéséhez hozzájáruló jogokat:
(i). az oktatás (15-19. cikk),
(ii). a nemzeti kisebbségek művelődése (20-24. cikk),
(iii). a tömegtájékoztatási eszközök (25-27. cikk),
(iv). a kisebbségekhez tartozó személyek felekezeti szabadsága (28-30. cikk),
(v). az anyanyelv használata (30-38. cikk).
A törvény egyik pozitívuma, ezen kisebbségi jogok és a negatív diszkrimináció-ellenes biztosítékok a román jogrendbe történő beépítése. A jogok elismerése és jogerős garantálása kétségtelenül fontos lépés, de fontosnak tartjuk kiemelni - a későbbiekben részletezve -, hogy hiányoznak a konkrét kisebbségi vétójog, vagy legalább valamilyen kontrollmechanizmus elemei.
(i). Az oktatás
A 16. cikk (1) bek. igen fontos kisebbségi jogot fektet le: „A nemzeti kisebbséghez tartozó személyeknek joguk van anyanyelvükön tanulni, állami tanintézményekben anyanyelvű nevelésben és oktatásban részesülni minden szinten, formában és típusban”.
A (2) bek. szerint a nemzeti kisebbségekhez tartozó szervezeteknek és egyesületeknek joguk van anyanyelvükön oktató magán tanintézményeket létrehozni, szervezni és azok működését biztosítani, amelyek a törvény előírásai szerint állami vagy helyi költségvetési támogatásban részesülhetnek.
A (3) bek. hasonlóan a (2) bekezdéshez kihangsúlyozza, hogy a vallási felekezeteknek joguk van „a híveik anyanyelvén oktató egyházi vagy világi tanintézményeket létrehozni, szervezni és azok működését biztosítani, amelyek a törvény előírásai szerint állami vagy helyi költségvetési támogatásban részesülhetnek.”
Megfigyelhető, hogy a 16. cikk (2) és (3) bek. nem emeli be a törvény szövegébe a kötelező állami finanszírozást, és ugyanez a típusú megfogalmazás jelenik meg a 20. cikk (4) bekezdésében, a 25. és a 30. cikkben is. A finanszírozási kérdések egyértelmű és pontos rögzítése elsődleges fontosságú lenne: a jogok deklarálása mellett azok biztosításának anyagi vonzatai ugyanilyen fontosak, hiszen „a törvény előírásai szerint” megfogalmazás mellett tulajdonképpen konzerválódhatnak a jelenlegi, a kisebbségek számára gyakran kevésbé előnyös, illetve hiányos finanszírozási rendelkezések.[30]
A törvénytervezet utolsó 78. cikke alapján minden ellentétes rendelkezés érvényét veszti a törvény hatályba lépésével, tehát a fönt említett finanszírozási kérdésekben is az ilyen jellegű előírások jelen törvénybe való belefoglalásával a 78. cikk értelmében a velük ellentétes normák hatályvesztés vagy esetleges módosítás alá kerülhettek volna.
Jelentős szabályozásnak tekintjük a 16. cikk (5) bekezdését, mely arról rendelkezik, hogy a nemzeti kisebbségek nyelvén működő egyetem előtti oktatási intézményekben, a román nyelv és irodalom kivételével, anyanyelven tanulhatnak minden tantárgyat. Ugyanakkor az új oktatási törvény[31] hatálybalépésével[32] feleslegessé vált a rendelkezés, hisz e törvény 46. cikk (1) bekezdése is ugyanazt tartalmazza, ellentétben a korábbi 1995. évi 84-es számú oktatási törvény 120. cikkének (2) bekezdésével, amely szerint a románok történelme és Románia földrajza tantárgyakat román nyelven oktatták, és a vizsgáztatás is román nyelven zajlott.
A 17. cikk az állami kötelességeket sorolja föl az oktatás keretében:
a) az anyanyelv oktatását minden oktatási szinten, formában és típusban, a törvénynek megfelelően;
b) az iskola előtti anyanyelvű oktatást, az igényeknek megfelelően önálló óvodákban vagy óvodai csoportokban;
c) az esetnek megfelelően az anyanyelvű elemi iskolai, gimnáziumi, művészeti iskolai és szakiskolai, líceumi és líceum utáni oktatást a kifejezett igények szerint önálló iskolákban, tagozatokon, osztályokban vagy csoportokban;
d) az esetnek megfelelően az anyanyelvű egyetemi oktatást a kifejezett igényeknek megfelelően önálló egyetemeken, karokon, főiskolákon, tanszékeken és csoportokban;
e) az anyanyelvű egyetem utáni illetve posztgraduális oktatást;
f) a szakvizsgák, a megüresedett állásokért kiírt versenyvizsgák, az oktatói és szakmai fokozatok elnyeréséért kiírt vizsgák, a tudományos címekért kiírt vizsgák anyanyelven való letételét minden szinten, a minden szintű kisebbségi nyelvű oktatási intézményekben vagy részlegekben, szükség esetén biztosítva a fordítást;
g) az oktatási szakemberek folyamatos anyanyelvű képzését;
h) intézmények, szakosztályok vagy részlegek létesítését a nemzeti kisebbségek hagyományainak, kultúrájának, nyelvének, történelmének, életének és sajátos társadalmi kérdéseinek tanulmányozására a meglévő kutatóintézetek keretében, vagy új intézetek létrehozását ezeknek a feladatokkal;
i) igazgatók, aligazgatók kinevezését a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek közül azokban az oktatási intézményekben, amelyekben a nemzetiségi kisebbségek nyelvén is működik tagozat, a törvény feltételeinek megfelelően.
Juhász Albin némileg szkeptikusan vélekedik a 17. cikk f) pontjában megfogalmazottakról. Úgy gondolja, hogy bizonyos speciális felkészültséget megkövetelő hivatások esetében elvárható a kisebbségekhez tartozó személyektől is a többség nyelvének és szaknyelvének legmagasabb szintű tudása, és annak gyakorlatban való használata. A szakvizsgák, megüresedett állásokért kiírt versenyvizsgák anyanyelven való letételének lehetőségét éppen ezért maximalista elképzelésnek tartja, és figyelmeztet, hogy az anyanyelvi oktatáshoz való jog legmesszemenőbb biztosítása a visszájára is elsülhet. Érvelése alátámasztására például hozza fel, azt az „ideális esetet”, amikor valamely nemzeti kisebbséghez tartozó orvos az iskola előtti oktatástól kezdve az általános iskolai, gimnáziumi, majd egyetemi oktatást végig anyanyelvén teljesítette[33], majd élve a 17. cikk f) pontjában biztosított lehetőséggel szakvizsgáit és a megüresedett állásokért kiírt versenyvizsgáit is anyanyelvén teszi le, igénybe véve a biztosított fordító közreműködését. Praktizálása során azonban a többséghez tartozó kollégákkal is együttműködésre kényszerül, ahol neki, kollégáinak, de leginkább páciensének lehet hátrányára, hogy bár szakmailag képes lenne megoldani a feladatot, a szaknyelvi kommunikáció terén nehézségek lépnek fel.[34]
Messzemenően egyetértünk Juhász érvelésével, ugyanakkor a megoldást nem a 17 cikk f) pontjának a törlésében látjuk, hanem az anyanyelven szakvizsgázók, versenyvizsgázók esetében a szaknyelvi számonkérés bevezetésében a többségi nyelven. Meggyőződésünk, hogy mindez nemcsak a „többségi állam”, hanem a nemzeti kisebbséghez tartozók józan érdeke is lenne.
A 18. cikk (1) bek. arról rendelkezik, hogy a nemzeti kisebbség anyanyelvén működő állami oktatási egységek és intézmények létesítésével, megszüntetésével, működtetésével kapcsolatban és az oktatási kínálat megállapításakor kötelező módon konzultálni kell az illető kisebbség törvényes képviselőivel, és az összes intézkedés kizárólag az illető nemzeti kisebbség Kulturális Autonómia Nemzeti Tanácsának beleegyezésével hozható meg. Ilyen jellegű utalás található a (2–5) bekezdésben is.
(ii). A művelődés
A 20. cikk (1) bek. szerint „A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek az állam biztosítja kulturális örökségük védelmét és megőrzését, valamint kortárs alkotótevékenységük fejlődését.” Véleményünk szerint ezen jog biztosítása nehezen képzelhető el a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára, hisz a kulturális örökség fogalma inkább kapcsolható egy közösséghez, mint személyekhez, és általában a kulturális jogok gyakorlása is közösségekhez kötött.
A 21 cikk (1) bek. alapján a nemzeti kisebbségek nyelvén működő, azok kulturális értékeinek kutatása, megőrzése és fejlesztése céljából létesített közjogi művelődési intézményeknek vagy alegységeknek alapítását, megszüntetését, szervezetét és működtetését illetően kötelező módon konzultálni kell az érintett nemzeti kisebbség képviselőivel, és minden erre vonatkozó intézkedést csak a Kulturális Autonómia Nemzeti Tanácsának belegyezésével lehet meghozni. Ilyen jellegű feltételek találhatók a (2) és (4) bekezdésben is.
A törvény a „beleegyezés” (acord) kifejezést használja, de nem ír elő semmiféle rendelkezést arra az esetre, hogy mi történik akkor, hogyha a kisebbség részéről nem veszik figyelembe a bele nem egyezés tényét. A II. fejezet más szabályozásai szerint is csupán egyfajta konzultációs kötelezettségről beszélhetünk.
A 23. cikkben megfogalmazottak értelmében „Az állam és a helyi közigazgatási hatóságok, a nemzeti kisebbségek szervezeteinek közvetítésével, támogatják az illető nemzeti közösségek kulturális programjait, művelődési értékeik, népköltészeti örökségük megismertetését, népszerűsítését és terjesztését, az inter- és multikulturális kapcsolatokat, az anyanyelvű irodalmi alkotások, tudományos munkák létrehozását, az illető közösség irodalmának és történelmének kutatását.” Ez azt jelenti, hogy egy adott kisebbséghez tarozó személy individumként nem lehet viszonyban a kultúra területén a román állammal, csak szervezeti keretek között.
(iii). A tömegtájékoztatási eszközök
A 26. cikk (1) bekezdése egy túl általános, nem behatárolható előírást tartalmaz: „A közszolgálati rádió- és televíziós adóknak megfelelő sugárzási időben országosan vételezhető műsorokat kell biztosítaniuk a nemzeti kisebbségi adások számára.” Véleményünk szerint az alsó küszöb meg nem határozása lehetetlenné tesz bármilyen számonkérést, emellett a cikk nem tartalmaz semmilyen szankciót az előírás be nem tartása esetére.
Vitatható a 26. cikk (2) bek., amely szerint a közszolgálati rádió- és televízióadók keretében a nemzeti kisebbségek szerkesztőségeinek vezetőségét kizárólag az illető nemzeti kisebbség Kulturális Autonómia Nemzeti Tanácsának beleegyezésével, vagy az adott nemzeti kisebbség reprezentatív szervezetével való konzultációt követően nevezik ki, ugyanis a tanács nemléte esetén, a politikum számára beleszólást engednek a közszolgálati média irányításába, tehát felmerülhet a média függetlenségének a kérdése. Itt célszerűbb lett volna egy politikától független civil szervezetet létrehozni.
A 26. cikk (3) bek. szerint valamely régióban „jelentős számban élő nemzeti kisebbségeknek, kérésükre, a közszolgálati adók egész napos regionális rádió– és televíziós adásokat biztosítanak, saját anyanyelvükön.” Ez egy igen fontos előírás, de ugyanakkor kifogásolható a „jelentős számban” megfogalmazás, mert különböző értelmezésre ad lehetőséget, így az állam gyakorlatilag szinte bármikor hivatkozhat arra, hogy a kisebbség nem elég jelentős számú.
(vi). A kisebbségekhez tartozó személyek felekezeti szabadsága
A 28. cikk szerint „az állam szavatolja a vallási felekezetek egyenlőségét, valamint azok intézményi és működési autonómiáját.” A 30. cikk értelmében pedig a vallási felekezetek létrehozhatnak egyesületeket és alapítványokat, valamint kulturális-nevelő, illetve szociális-jótékonysági intézményeket, amelyeknek a tevékenységét az állam a törvény szerint támogatja.[35]
(v). Az anyanyelv használata
A 31. cikk gyakorlatilag összefoglalja azokat a létező előírásokat, amelyek a kisebbségek anyanyelvhasználatáról rendelkeznek. Kifogásként itt is megfogalmazható a 215/2001-es közigazgatási törvény előírásaira való utalás.[36] Véleményünk szerint célszerű lett volna egy alacsonyabb küszöb meghatározása, tekintettel arra, hogy folyamatosan csökken a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok létszámaránya azonban, amint a közigazgatási törvényre való utalás is jelzi, a jogalkotó nem törekedett a fennálló keretek feszítésére, esetleg előnyösebbé tételére a kisebbségek számára.
A 35. cikk. alapján a kisebbségek anyanyelvhasználatának biztosítása érdekében az állam gondoskodik a köztisztviselők, a rendőrségi tisztek és közegek, az igazságszolgáltatási jegyzők és az engedélyezett fordítók felkészítéséről. Kérésre, abból a célból, hogy a rendőrség keretében nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeket alkalmazzanak, az állam beiskolázási számot állapít meg számukra.
A 36. cikk. szerint „azokban a területi-közigazgatási egységekben, ahol jelentős számú nemzeti kisebbségekhez tartozó személy él, az egészségügyi intézményekben, öregotthonokban, menhelyeken, társadalmi gondozókban és árvaházakban olyan orvosi és szakszemélyzetet alkalmaznak, amely ismeri az illető nemzeti kisebbség nyelvét”.
Juhász Albin álláspontja szerint az állami intézmények alkalmazottaira vonatkozó nyelvismereti előírásokkal kapcsolatban szerencsés lenne egy olyan határidő kijelölése, amely elégséges felkészülési időt biztosít az adott területen élő kisebbség nyelvének elsajátítására. Személyes véleményünk azonban, hogy az állami hivatalnokok, köztisztviselők, fordítók esetében is törekedni kellene annak elősegítésére, hogy a kisebbséghez tartozó személyek adott kisebbség számarányának megfelelően legyenek képviselve e hivatalokban.[37] Amint fentebb láttuk a tervezet jelenleg ezt csak a rendőrség esetében tartja kívánatosnak, hiszen csupán ezen állomány esetében célozza a megfelelő beiskolázást a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek alkalmazása érdekében. Úgy véljük, hogy a kisebbség mindenképpen többet profitál abból, ha a hozzá tartozó személyek oktatását, képzését támogatja az állam, illetve annak adott szerve, mintha a többséghez tartozó, szakmailag ugyanúgy felkészített többséghez tartozó emberek nyelvi oktatására kellene sort keríteni.
Jelentős rendelkezést tartalmaz a 38. cikk, amely biztosítja a különböző hivatalos iratoknak két nyelven – román és az illető kisebbség nyelvén – történő kiállítását, és ezek állam általi elismerését. Itt jelentős probléma az előírás alkalmazásával kapcsolatban merül fel, hiszen ez azt jelenti, hogy számos nyomtatványt és hivatalos iratot, ami jelenleg csak román nyelven létezik, le kell fordítani és újra kell nyomtatni két nyelven.[38] Ez viszont jelentős többletköltséget jelent, és az sem világos, hogy ezeket a költségeket kik finanszírozzák: az állam, az illető kisebbségek autonómia testületei, a kisebbségi szervezetek vagy esetleg az érintett személyek/intézmények.
Következésképpen elmondhatjuk, hogy nehéz a gyakorlatba ültetni azokat a megfogalmazásokat, amelyek bizonyos – általában a nyelvhasználatra vonatkozó – jogok gyakorlását egy adott nemzeti kisebbség „jelentős” számarányához kötik. Egy konkrét, pontos szabályozás nélkül eltérő értelmezésekre adnak alapot kisebbség és többségi szervek között, ez pedig elhúzódó politikai és jogi vitákat eredményezhet, lehetetlenné téve ezáltal a szóban forgó jogok gyakorlását.[39]
2.2. A kisebbségi szervezetek, a nemzeti kisebbségi tanács és az etnikumközi kapcsolatok hatósága
A törvénytervezet második része két fejezetből áll: A nemzeti kisebbségek szervezetei (III. fejezet) és a Nemzeti Kisebbségek Tanácsa és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (IV. fejezet).
2.2.1. A nemzeti kisebbségek szervezetei (III. fejezet)
A 39. cikk (1) bekezdésének értelmében, a törvény a nemzeti kisebbségi szervezetek létrehozásának két módját nevesíti.
(i). a 2000/26-os számú, egyesületekről és alapítványokról szóló kormányrendeletnek megfelelően, az előírt jogok és kötelezettségek alanyaiként, amely szervezetek nem vehetnek részt a parlamenti választásokon, az államelnök-választásokon illetve a helyi választásokon - tehát csak a Kulturális Autonómia Országos Tanácsának megválasztásán vehetnek részt[40];
(ii). az alkotmány 62. cikkének (2) bekezdésében meghatározott kisebbségi szervezetek esetében, amelyek részt vesznek a parlamenti választásokon, az államelnök-választáson és a helyi választásokon. A törvénytervezet ez utóbbi szervezetek szabályozására vállalkozik.
A 40. cikk (1) bek. a kisebbségi szervezetek definícióját adja meg: „Valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személyek szervezete az a jogalany, amelyet teljes cselekvőképességgel rendelkező személyek hoznak létre, akik kijelentik, hogy az illető nemzeti kisebbséghez tartoznak, és akik megegyezés alapján anyagi hozzájárulásukat, ismereteiket és/vagy munkájukat közösen és visszavonhatatlanul a szervezet rendelkezésére bocsátják annak a tevékenységnek a véghezvitelére, amelynek célja az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási önazonosság megőrzéséhez, kinyilvánításához és fejlesztéséhez való jog szavatolása, valamint az illető kisebbség ezen közösségi érdekének megvalósításához szükséges intézményi és törvényes keretek létrehozása, bővítése és védelme.”
A 40. cikk (2) és (3) bek. a kisebbségi szervezetek bejegyzéséhez szükséges alapító tagok számát szabályozza, miszerint egy kisebbségi szervezetnek a bejegyzéshez meg kell szereznie az illető közösség összlétszáma 10 százalékának megfelelő személy aláírását, illetve ha ez meghaladja a 25 ezres létszámot, akkor 25 ezer aláírást, oly módon, hogy azok az ország legkevesebb 15 megyéjében lakó személyektől származzanak, és megyénként legkevesebb 300 aláírás szerepeljen a listán. A tervezetnek ez az egyik legvitatottabb része. A kifogásolók többsége indokolatlannak tartja a nagyszámú aláírás összegyűjtését, így több sikertelen módosító javaslat is született erre a cikkre vonatkozóan.[41]
A kifogásoknak a lényege, hogy a párttörvény által előírt 25 000 aláírás, az ország lakosságának alig több, mint 0,1%-át jelenti, ehhez képest a kisebbségi törvény által támasztott feltételek a fenti arány 100-szorosának felelnek meg. A romániai magyarság esetében ez az arány kisebb, ugyanis esetében 25 000 személy aláírása szükséges, ami a 1,5 milliós romániai magyarságnak 1,6%-át jelenti, de még így is ez az arány a párttörvény által előírt feltételek 16 szorosát jelenti. Ami a megyék számát illeti, a párttörvény által előírt 18 megye az ország megyéinek kb. 45%-át jelenti, míg a kisebbségi törvénytervezet által előírt 15 megye a 16 erdélyi megye – ahol a romániai magyarság 98,8%-a él – több mint 90%-át, tehát a hátrány itt is egyértelmű.
Következésképpen ezen kritikák alapja, hogy a törvény aránytalanul szigorúbb feltételeket támaszt a kisebbségi szervezetek bejegyzése esetében, mint a párttörvény a pártok bejegyzése esetében. Egy párt bejegyzéséhez 25 ezer aláírás összegyűjtése szükséges, úgy hogy legalább 700 aláírás legyen az ország 18 megyéjében egyenként és a fővárosban.
Ezekkel a kifogásokkal szemben Varga Attila - a törvénytervezet egyik alkotója - úgy gondolja, hogy a fenti érvek csak látszólag helytállóak, hiszen az alkotmány értelmében a kisebbségi szervezetek „nagyvonalú pozitív diszkriminációval juthatnak be a parlamentbe, és távolról sem kell elérniük a rendes mandátumhoz szükséges szavazatok számát, csupán annak töredékét. Igaz ugyan, hogy a párttörvényben a bejegyzési feltételek enyhébbek, de a pártok sokkal nehezebben jutnak be a parlamentbe, mint a kisebbségi szervezetek.”[42]
Tényként megállapítható, hogy a román politikai rendszer megteremtette a kisebbségek szervezeteinek azt a lehetőséget, hogy viszonylag kevés szavazattal egy képviselőt juttathassanak a törvényhozás alsóházába (pozitív diszkrimináció), azonban a túl szigorú bejegyzési feltételek egyszerűen azt gátolják meg, hogy a választásokon indulni szándékozó kisebbségi szervezetek (pártok) létrejöhessenek.[43]
Véleményünk szerint - figyelembe véve az 5%-os parlamenti küszöböt - legitimizálható az RMDSZ monopolhelyzetének biztosítása, hiszen ha két romániai magyar párt indulna a parlamenti választásokon, nagy valószínűséggel egyik sem érné el az 5%-os bejutási küszöböt. Ugyanakkor az is megjegyezendő, hogy a kisebbségi törvény nem tesz különbséget a parlamenti és a helyhatósági választásokon indulni szándékozó szervezetek között. Ez azért problematikus, mert a Varga Attila által említett pozitív diszkrimináció csak a parlamenti választásokon érvényes, a helyhatósági választások esetében nem[44] Így indokolt lenne lehetőséget biztosítani azoknak a kisebbségi szervezeteknek is a helyhatósági választásokon való indulásra, amelyek nem tudtak vagy nem állt szándékukban országos szervezetet létrehozni.[45]
A roma kisebbség szempontjából is előnyösebb lenne a választási törvényhez képest egy nagyobb pluralizmust biztosító feltételrendszer kialakítása. A jelenlegi szabályozás komoly károkat okozhat, ugyanis ez a közösség sajátos településszerkezete miatt nagyon tagolt Romániában, ami megnehezíti a törvény által támasztott feltételek között egy vagy több országos szervezet bejegyzését.[46]
A 40. cikk (4) bek. lehetővé teszi nem kisebbségi személyek számára is valamely kisebbségi szervezet tagjává válását, az alapító tagok összlétszámának 25%-ra korlátozva e személyek maximális arányát egy kisebbségi szervezet esetében mind országos, mind helyi szinten. Az (5) bek. megtiltja, hogy egyazon személy két, a törvény által szabályozott kisebbségi szervezet tagja lehessen.
A 41-46-ig terjedő cikkek, a bejegyeztetési eljárás mozzanatainak meglehetősen aprólékos szabályozása mellett az alapító tagokat tartalmazó listák formai feltételeit is részletesen szabályozza. A 41. cikk alapján a kisebbségi szervezetek egy, a Bukaresti Törvényszék mellett létrehozott speciális nyilvántartásba kerülnek bejegyzésre. A 42. cikk (1) bek. szerint „az alapító tagok aláírását szabályozó lista minden oldalán fel kell tüntetni a készítés időpontját, helyét és célját valamint tartalmaznia kell az alapító tagok családnevét, keresztnevét, személyazonossági igazolványának típusát, betűszériáját, számát, a személyi bejegyzési számot, az állampolgárságot, a nemzetiséget, valamint az aláírást”. Ez a rendelkezés felveti az adatvédelem problematikáját: mi történik a listákkal, ki garantálja, hogy a rajtuk szereplő adatok nem kerülnek illetéktelen kezekbe? Vagy miért szükséges a listákon feltüntetni az aláírók személyi bejegyzési számát. Ennek az adatnak a birtokában ugyanis további olyan, személyes adatok birtokába lehet jutni (pl. adónyilvántartás, társadalombiztosítás, stb.), melyek ebben az esetben teljesen szükségtelenek és indokolatlanok.
A törvény 43. cikkének e). pontja a szervezet alaptőkéjének minimális mértékét a megalakulás időpontjában számított 50 bruttó átlagbérnek megfelelő összegben állapítja meg, „amelyet természetben és/vagy pénzbeli hozzájárulás formájában bocsátanak rendelkezésre”. Ez jelenleg 33500 lejt jelent, ami egy komoly megszorítás sok szervezettel szemben.
A 47. cikk értelmében mindazok a kisebbségi szervezetek, melyek a tervezet által szabályozott tevékenységeket akarnak kifejteni, a törvény életbe lépését követő 6 hónapon belül kötelesek újjáalakulni, ellenkező esetben csak az egyesületekre és alapítványokra vonatkozó 2000/26 kormányrendeletben előírt jogaikat és hatásköreiket gyakorolhatják. A szabályozásnak megfelelően még a parlamenti képviselettel rendelkező szervezetre is vonatkozik az előírás.
A 48. cikk pontokba szedve sorolja fel a kisebbségi szervezetek jogait, Egyes jogosítványok gyakorlását feltételes, nem kötelező, másokat viszont állító módban, kötelező formában fogalmazza meg. Több alpont is felveti az ugyanazon kisebbségen belüli szervezetek közötti viszony kérdését.
a) a hatályos jogszabályok szerint a politikai pártokkal azonos feltételekkel vehetnek részt a parlamenti, az államelnöki és a helyhatósági választásokon,[47] és mind a helyi közigazgatásban, mind pedig a parlamentben kedvezményesen mandátumot szerezhetnek a 49. cikk szerint;
b) képviselhetik az illető kisebbséget a Nemzeti Kisebbségek Tanácsában;
c) kezelhetik az állami, illetve helyi költségvetésekből a 40. cikk (1) bekezdésében előírt célok elérése érdekében nekik juttatott alapokat;[48]
d) éves rendszerességgel támogatást kapnak az állami költségvetésből, a törvény feltételei szerint;
e) speciális törvények értelmében javasolhatják képviselők kinevezését olyan állami intézményekbe, szervekbe és közhatóságokba, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási önazonosságának kifejezése, megőrzése és fejlesztése terén fejtik ki tevékenységüket, illetve ha külön törvény nem ír elő ilyen képviseletet, e struktúrák vezetőinek kinevezésekor konzultálni kell az említett kisebbségi szervezetekkel;
f) megbízottat küldenek a Románia és az illető nemzeti kisebbséggel nyelvi és kulturális közösséget alkotó országok között megkötött kétoldalú megállapodások végrehajtása céljából létrehozott, nemzeti kisebbségi problémákkal foglalkozó kormányközi vegyes bizottságokba;
g) az országos és a nemzetközi igazságszolgáltató hatóságok előtt képviselhetik azokat a személyeket vagy csoportokat, amelyeknek az érdekeit nemzeti hovatartozásukkal kapcsolatosan megsértették;
h) abban az esetben, ha az általa képviselt nemzeti kisebbséghez tartozó személyek ellen diszkriminációt követnek el, az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordulhatnak.
A tervezet szövege nem tartalmaz előírást arra vonatkozóan, hogy amennyiben több szervezet bejegyzésére került sor egy kisebbségen belül, milyen a viszony ezek között, milyen módon történik a hatáskörök egymás közötti esetleges felosztása vagy párhuzamos gyakorlása, ha konfliktus alakul ki két szervezet között (pl. pénzügyi és személyi kérdésekben), kinek a feladata ezeket kezelni? Nyilvánvaló, hogy nem lenne túl szerencsés ebben a kérdésben a döntést a román állam szerveire bízni, hiszen itt egy kisebbségen belüli problémáról van szó.
A 49. cikk (1) bekezdése szerint a nemzeti kisebbségi szervezetek részt vehetnek a helyhatósági, parlamenti és államfőválasztásokon, amennyiben teljesítik a 2000/26-os módosított és kiegészített kormányrendelet 38. cikkének feltételeit, amely a közhasznú egyesületekre és alapítványokra vonatkozik.[49] Ezzel a „közhasznúsági” megkötéssel a törvény egy szigorító kitételt foglal magába, lényegesen szűkítve a helyhatósági és parlamenti választásokon potenciálisan indulni képes kisebbségi szervezetek körét.
A tervezet 49. cikkének (2) bek. az Etnikumközi Kapcsolatok Hatóságának hatáskörébe utalja a „közhasznúsági” feltételek teljesítésének megállapítását. Ez az előírás sokáig vitatott volt, mert egy nem független, hanem a miniszterelnöknek alárendelt politikai szerv döntési hatáskörébe utalta a kérdést, melyet jelenleg az RMDSZ által nevesített személy vezet.[50] Ám 2011 nyarán a többi romániai nemzeti kisebbség frakciójának módosító javaslata nyomán az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala autonóm intézménnyé alakul át a tervezet módosítása révén, ami azt jelenti, hogy a hivatal vezetőjét nem a kormány, hanem a kisebbségek fogják jelölni.
A parlamenti, államfő vagy helyhatósági választásokon résztvevő kisebbségi szervezetekre érvényesek a 2003/14-es számú, a politikai pártokról szóló törvény előírásai. Erről a tervezet 50. cikke rendelkezik.
Következésképpen vélelmezhető, hogy a tervezet ezen rendelkezéseinek megfogalmazásakor a politikai érdek kissé háttérbe szorította a jogi megközelítést. A tervezet jó pár rendelkezése nyilvánvalóan pontosításra szorul. Ezen pontosítások elvégzése a kidolgozó érdeke is, hiszen egy néhány rendelkezés esetén komoly jogi problémák merülnek fel.
2.2.2. A Nemzeti Kisebbségek Tanácsa és az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala[51]
(IV. fejezet)
Az 51. cikk (1) bek. meghatározza, hogy az Nemzeti Kisebbségek Tanácsának (NKT) tagjai a parlamentben képviselt nemzeti kisebbségi szervezetek, amelyen keresztül ezek együttműködnek a romániai nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási azonosságuk kifejezésére, megőrzésére és fejlesztésére vonatkozó joguk szavatolása érdekében. Ebből a rendelkezésből világosan kitűnik, hogy az NKT tagjai politikai szervezetek.
A (2) bekezdés szerint amennyiben valamelyik nemzeti kisebbségnek egyik szervezete sem nyerte el a parlamenti mandátumhoz szükséges szavazatszámot, akkor az NKT-ban az illető kisebbséget az a szervezet képviseli, amelyik legtöbb szavazatot szerzett a legutóbbi parlamenti választáson. Tehát a választásokon való megmérettetéshez való kötöttség, az abban való részvétel, a testület politikai jellegét teszi egyértelművé.
Márton János és Orbán Balázs véleménye szerint ezen szabályozás diszkriminatív, ugyanis előnyben részesíti azokat a kisebbségi szervezeteket, melyek részéről jelenleg képviselők találhatóak a parlamentben. Javaslatuk alapján célszerű lenne, ha a tervezet egyáltalán nem tenne különbséget parlamenti és nem parlamenti szervezetek között, hanem az egy kisebbségen belül, jelen törvénytervezet értelmében megalakuló összes szervezet számára biztosítaná az NKT-ban való részvételt.[52] Azonban - véleményünk szerint - egyenlő eséllyel biztosítani minden bejegyzett kisebbségi szervezet részvételét az NKT-ban túlságosan megnövelné a részvevő szervezetek számát, s figyelembe véve a sokszor szöges ellentétben álló nézőpontokat, teljesen ellehetetlenülne a szervezet gyakorlati működése. Ezért javasoljuk, hogy a törvénytervezet biztosítsa a választásokon elért eredmények alapján - függetlenül a parlamenti mandátumhoz szükséges szavazatszám elérésétől - az első két adott kisebbségen belüli szervezet számára az NKT-ban való részvétel jogát.
Az NKT - az 52. és 53. cikk értelmében - a kormány konzultatív szerve, amelynek hatásköre javaslatok megfogalmazására terjed ki, de egy esetben döntési jogkörrel is rendelkezik, éspedig a nemzeti kisebbségi szervezetek működésének finanszírozására szánt költségvetési alapok elosztása tekintetében. Véleményünk szerint kifogásolható, hogy - a jelen szabályozás szerint - egy adott kisebbség esetében egyetlen szervezet tesz javaslatot, illetve dönt saját maga és a kisebbség további, jelen tervezet alapján bejegyzésre kerülő szervezeteinek költségvetési támogatásáról.
Az 55. cikk (1) bek. alapján a jelenleg működő Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala átszervezésével megalakítják az Etnikumközi Kapcsolatok Hatóságát, mint független autonóm intézményt, melynek célja a romániai nemzeti kisebbségek védelme. Az NKT-val ellentétben, az Etnikumközi Kapcsolatok Hatóságának törvénykezdeményezési joga is lesz, a törvénytervezet még az NKT-val való kapcsolattartást irányozza elő számára, s egyfajta koordinációs szereppel is megbízza az NKT működését illetően.
2.3. A kulturális autonómia
A törvény harmadik részének tekinthető V. fejezet a kulturális autonómia kérdéskörét, ennek keretében jogosítványait, működtető szerveit, gyakorlásának kereteit hivatott szabályozni.
Az 56. cikk szerint „az állam elismeri és szavatolja a nemzeti közösségeknek a kulturális autonómiához való jogát.” A kulturális autonómiát az 57. cikk (1) bek. határozza meg: „Jelen törvény értelmében a kulturális autonómia valamely nemzeti kisebbség azon képességét jelenti, hogy a tagjai által választott tanácsok révén döntéseket hozhat kulturális, nyelvi és vallási identitását érintő kérdésekben.” Véleményünk szerint ez a megfogalmazás korlátozó, hiszen nem biztosítja a nemzeti kisebbségek számára a döntési jogot, csupán képességként jeleníti meg az autonómia gyakorlását.[53]
Fábian Gyula szerint „a kulturális autonómia alatt egy kisebbség kulturális ügyekben való önrendelkezését értjük, vagyis tágabb értelemben a kulturális, nevelési, oktatási és nyelvi problémák igazgatását.”[54]
Gál Kinga a kulturális autonómiát a következőképpen írja le: „Az önkormányzat kulturális ügyekre korlátozott, úgy mint hagyományőrzés, kulturális fejlesztés, kulturális és oktatási intézmények létrehozása. (…) Az intézmények döntéshozó és végrehajtó hatalma megmarad a kulturális élet keretei között, függetlenséget élvezve a központi kormánytól. Az állam gazdasági juttatásokkal tartja fenn a rendszert.”[55]
Kovács Péter szerint a kulturális autonómia „a kisebbség számára biztosított lehetőség, hogy tanulóifjúságának oktatását, s mindenekelőtt nyelvi, kulturális és történelmi képzését maga végezze, hagyományait és intézményeit megőrizze. (…) Technikailag ezt általában konzultatív, de rendszerint osztott döntési jogkörrel biztosítják. Utóbbi az identitás megóvásához különösen fontos kérdésekben az együtt-döntést, gyakorlatilag vétójogot is jelenti.”[56]
A fenti különböző definíciókból kitűnik, hogy a kulturális autonómia a kisebbségek számára döntési jogokat és vétójogot biztosít, továbbá döntési és végrehajtói függetlenséget az állami hatóságokkal szemben.
A törvény 58. cikke sorolja fel a kulturális autonómia hatásköreit, illetékességeit:
a) a nemzeti közösségek anyanyelvű oktatására vonatkozó stratégiák és prioritások kidolgozása;
b) a magán oktatási intézmények esetében az anyanyelvű oktatás szervezése, adminisztrálása és igazgatása, vagy az állami oktatási rendszerhez tartozó oktatási intézmények esetében ezen feladatok megvalósításában való részvétel, partnerségben az illetékes közhatóságokkal;
c) az anyanyelvű magánjogi kulturális intézmények és a saját kultúrát kutató vagy fejlesztő intézmények szervezése, adminisztrálása és igazgatása, a törvényes feltételeknek megfelelően, vagy a közjogi intézmények esetében ezen feladatok megvalósításában való részvétel, partnerségben az illetékes közhatóságokkal;
d) saját tömegkommunikációs eszközök létrehozása és adminisztrálása, vagy részvétel a közszolgálati rádió- és televíziós társaságok esetében adóállomások, részlegek, szerkesztőségek vagy műsorok megszervezésében, partnerségben az illetékes közhatóságokkal;
e) az illető nemzeti kisebbség történelmi műemlékeinek és ingó kulturális vagyonának megőrzését és hasznosítását célzó stratégiák kidolgozásában való részvétel;
f) a nemzeti kisebbségek kulturális, nyelvi, vallási önazonosságának megőrzését, fejlesztését és kinyilvánítását szolgáló speciális alapok adminisztrálása, vagy az esetnek megfelelően, az illetékes hatósággal való partneri kapcsolatban az adminisztrálásban való részvétel, vagy az adminisztrálás folyamatos ellenőrzése, kivéve az 54. cikkben szabályozott alapokat;
g) az anyanyelvű oktatást nyújtó magán oktatási intézmények, valamint a magánjogi kulturális intézmények vezetőségének kinevezése;
h) a vezetőség kinevezésének véleményezése anyanyelvű oktatást nyújtó állami oktatási intézmények, valamint az illető nemzeti kisebbség kulturális közintézményei esetében, a törvény feltételeinek megfelelően;
i) a vezetőség kinevezésére történő javaslat benyújtása azon állami oktatási intézmények esetében, amelyekben kisebbségi nyelvű alegységek működnek;
j) a nemzeti kisebbséget képviselő személyek kinevezésére történő javaslat benyújtása a Művelődési és Vallásügyi Minisztériumnak és az Oktatási és Kutatási Minisztériumnak azokra a részlegekre, amelyeknek hatáskörébe tartozik a nemzeti kisebbségek kultúrája illetve a nemzeti kisebbségek anyanyelvén folyó oktatás;
k) kulturális és tudományos ösztöndíjak és díjak alapítása és odaítélése;
l) különleges illeték megállapítása a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek esetében a kulturális autonómia intézményei működésének biztosítására, a törvény feltételei között.
A kompetenciákat felsoroló egyes pontok esetében megállapítható, hogy csak néhány kérdésben juttat kizárólagos hatáskört a kulturális autonómiának, fontos kérdésekben fenntartja az állam beavatkozásának lehetőségét, illetve nem tisztázza egyértelműen, hogy mikor, milyen helyzetben gyakorolja az állammal közösen s mikor egyedül a jogosítványokat. Kritikaként fogalmazható meg az is, hogy a törvény különválasztja a kisebbségi magán oktatási és kulturális intézményeket az államiaktól, csak előbbiek esetében ad saját hatáskörben gyakorolható jogosítványokat a kulturális autonómiának.
Javasoljuk a törvénytervezet módosítását, annak érdekében, hogy a kulturális autonómia saját hatásköröket is élvezzen a kisebbségi vonatkozású, a nemzeti kisebbségek számára fontos állami intézmények működtetésében. Ez nyilvánvalóan nagyobb autonómiát biztosít, mint a tervezet jelenlegi tartalma által a magánjogi intézményekre kiterjesztett hatáskörök.
Továbbá a fönt említett cikk f) pontja hatáskört állapít meg a nemzeti közösség identitás megőrzését támogatni hivatott pénzalapok kezelését illetően, de nem rendelkezik a törvény a kulturális autonómia által kezelt források nagyságát megalapozó költségvetési tervek összeállításának, benyújtásának jogköréről.
Problematikus a cikk l) pontja is, hiszen nem tisztázza, hogy ez az illeték kire nézve kötelező: az illető kisebbség minden tagja számára, a kulturális autonómia testületeit megválasztó személyek számára, esetleg a kulturális autonómiát gyakorló szervezet, vagy az összes, jelen törvény nyomán bejegyzésre kerülő, adott nemzeti közösség kisebbségi szervezetei tagsága számára? Nyilvánvaló, hogy ez egy olyan pénzügyi kérdés, amely tisztázásra szorul.[57]
Juhász Albin álláspontja szerint a tervezet egyik legkritikusabb pontjának a finanszírozási kérdések nagyvonalúsága, illetve azok szabályozásának hiánya.[58] A nyugat-európai tapasztalatok is azt bizonyítják, hogy ennek a kérdésnek a megfelelő eljárásokra és garanciákra is kiterjedő rendezése nélkülözhetetlen a kisebbségi közösség életében, a törvény által biztosított rendelkezések tartalommal való megtöltése során.[59]
A jogosítványok gyakorlásának céljából, az 59. cikk (1) bek. alapján a nemzeti kisebbségek szervezetei kezdeményezhetik a Kulturális Autonómia Országos Tanácsának (KAOT) létrehozását. E tanács gyakorolja a kulturális autonómiához rendelt feladat- és hatásköröket. A tervezet viszont a tanács létrehozását lehetőségként és nem kötelező erejű rendelkezésként írja elő. Amennyiben egy kisebbség nem kezdeményezi a tanács megalakulását, akkor a kulturális autonómia egyes jogosítványainak gyakorlási lehetősége az adott kisebbség reprezentatív szervezetét illetik meg (2. bek.). Következésképpen, ha a KAOT megalakul, akkor ez által a nemzeti közösség a kulturális autonómiát éli meg, amennyiben nem jön létre, csak a reprezentatív kisebbségi szervezetek által gyakorolt egyes, a kulturális autonómia kompetenciái sorában helyet foglaló jogosítványok gyakorlásáról beszélhetünk.
A 61. cikk (1) bek. kimondja, hogy az így létrejött tanácsok „jogi személyiséggel rendelkező autonóm közigazgatási hatóságok.” Ezáltal a törvény egy olyan státussal rendelkező szerv megalakulásának a lehetőségét teremti meg a kisebbségek vonatkozásában, melynek létezése, a kisebbségek vonatkozásában példátlan Románia történelme során. Általa ugyanis egy olyan hatóság jön létre, amely, a parlamenten kívül semmilyen más hatóság nincs alárendelve.
A 62. cikk (1) bekezdésének értelmében a KAOT belső választások révén jön létre, az illető nemzeti kisebbséghez tartozó személyek által leadott szavazatok alapján. Itt fölvetődik a kérdés: mi alapján döntik el, hogy ki tartozik az illető nemzeti kisebbséghez? Amennyiben a 4. cikke (1) bekezdését tekintjük irányadónak, úgy a szabad identitásválasztás értelmében mindenkinek joga van ahhoz a nemzetiséghez tartozónak vallania magát, amelynek akarja. Ez a rendelkezés nem zárja ki azt az elvi lehetőséget, hogy valamely nemzeti kisebbség autonómiatestületének megválasztását más etnikumhoz tartozó személyek döntően befolyásolják.
A törvénytervezet nem beszél arról sem, hogy személyre szóló vagy pedig listás választás keretében kerül sor a tanácsok megválasztása, és hogy a választási körzetek behatárolása a választási törvény alapján, vagy esetleg attól eltérően, más kritériumok mentén történik. Mindezekre a 62. cikk (2) bekezdésében találhatunk utalást, amikor a tervezet a kormány hatáskörébe utalja a választások szabályrendszerének kidolgozását, mely az EKH-nak kezdeményezésére, az adott kisebbség reprezentatív szervezetével való konzultációt követően fogad el erre vonatkozó rendeletet.
A 64. cikk (1) bek. szabályozza a KAOT-ot alkotó tagok számát, adott kisebbség létszámához kötve ennek nagyságát,[60] míg a (2) bek. értelmében e tanácsok mandátuma négy évre szól. A részletes szabályozások kidolgozását a tanácsok megalakulását követően elfogadásra kerülő statútumok, illetve szervezési és működési szabályzatok keretében irányozza elő a törvénytervezet. Teljesen egyetértünk Márton Jánossal és Orbán Balázzsal abban, hogy néhány olyan lényeges kérdés megválaszolatlan marad, amelyekre nem egy majdani statútum, hanem a tervezet keretében kellett volna, hogy sor kerüljön. Nem lehet úgy létrehozni egy autonóm közigazgatási hatóságot, hogy ne jelölnénk ki annak lényegi ismérveit, létezésének alapvető kereteit.[61] Nem tisztázza a tervezet pl. a KAOT és a megyei és helyi tanácsok közötti viszonyrendszert. Ez azért problematikus, mert az 58. cikkben felsorolt több hatáskör is egybeesik az említett önkormányzati testületeknek a közigazgatási törvényben meghatározott hatásköreivel.
A kisebbségi törvénytervezet záró és átmeneti rendelkezéseket tartalmazó utolsó fejezetének 76. cikke értelmében „ a jelen törvény kiegészül a hatályban levő jogszabályokkal”, míg a 78. cikk szerint „a törvény életbe lépésekor minden ellentétes rendelkezés hatályát veszíti.” Visszatérve a korábbi hatásköri problémához, amennyiben a törvénytervezet életbe lépésével a vele ellentétes rendelkezéseket hatálytalanítja -, így a közigazgatási törvény ellentétes előírásait is[62]- egy nem kívánt állapot állhat elő, sérülhet ugyanis a szubszidiaritás elve, hiszen helyi kérdésekben kikerül a döntés az önkormányzatok kezéből (pl. egy székelyföldi magyar településen) egy magasabb szintű, országos testület kezébe.
Következtetések
Az RMDSZ egyik legfontosabb célkitűzése a 2005-ös hányatott sorsú kisebbségi törvénytervezet elfogadása a bukaresti törvényhozásban. Mindezidáig (2011 végéig) a román politikai kereteket nem sikerült annyira kitágítani, hogy egy ilyen törvény elfogadható legyen. Hogy ez mikor történhet meg, nehéz megjósolni. Véleményünk szerint éppen a 2012-es kampányra készülő sovén nyelvezetet használó politikusok részéről nem várható, hogy megszavazzák a törvénytervezetet. A kormányzati felelősségvállalással - parlamenti vita megkerülésével – történő életbe léptetés járhatóbb útnak tűnik, de ez sem akadálymentes. A kormányban és a minisztériumokkal lefolytatott vitákban a kifogások elsősorban a Kulturális Autonómia Országos Tanácsának döntési hatásköreire vonatkozóan fogalmazódtak meg: a koalíciós partnerek éppen a döntési jogot szeretnék kivenni a testület kezéből.
Problémát jelent, hogy a törvénytervezet tartalmi elemei két évtizedes múltra tekintenek vissza, s a tervezet maga is lassan hét éves, így véleményünk szerint módosítani kellene a megváltozott társadalmi érdekeknek megfelelően, hisz lehet, hogy a romániai magyarságnak azóta, már másra van szüksége. Az alábbiakban a fenti elemzés tükrében megfogalmazunk néhány következtetést és javaslatot a kisebbségi törvénytervezettel kapcsolatban.
Véleményünk szerint a tervezet egyik legkritikusabb pontja a finanszírozási kérdések szabályozásának a hiánya, hisz a pénzügyi feltételek biztosítása az egyik legfontosabb feltétel az autonómia működése szempontjából. Tehát a pénzügyi feltételek egyértelmű, világos rögzítésének elmaradása komoly zavart okozhat a törvény rendelkezéseinek érvényesülésében. Nem szerencsés, hogy a tervezet hivatkozásokkal más jogszabályok hatáskörébe utalja e kérdések rendezését, mert nem biztos, hogy azok a tervezet hatálybalépését követően az új törvény teremtette viszonyok között is megfelelően alkalmazhatónak bizonyulnak. Ha minderre csak a hatálybalépést követően kerül sor, akkor megnő annak az esélye, hogy politikai érdekből nem kerül sor a megfelelő módosítások, részletszabályok kidolgozására, így a szépen megfogalmazott elvek, célok, rendelkezések nem tölthetők ki tartalommal.
Mindezek elkerülése érdekében a jogállamokban a jogszabályok végrehajtásához szükséges pénzügyi forrásokról, illetve azok felhasználásáról is a szabályozással együtt szoktak rendelkezni. A jogalkotás során lényeges követelmény a születendő szabályozás gazdasági, költségvetési hatásainak bemutatása is, hiszen nem sok olyan kormány van, amely ezen garanciális szabályokat ne követelné meg.
A tervezet másik lényeges fogyatékossága, hogy a kisebbség kulturális autonómia testületeinek megválasztásával kapcsolatban nem szabályozza az aktív és passzív választójogot. Ez valóban olyan hiányosság, amely az autonómia működésének, működtetésének alapjait hagyja rendezetlenül, s nem zárja ki, hogy valamely kisebbség autonómiatestületeinek megválasztását más nemzetiséghez tartozó személyek döntsék el, ugyanígy nem zárja ki az etnobiznisz lehetőségét sem, ami összeegyeztethetetlenek a demokrácia alapelveivel. Erre már Romániában van példa a parlamenti választásokon induló szervezetek esetében[63], és a magyarországi kisebbségi önkormányzatok példája is ezt támasztja alá.[64]
Álláspontunk szerint az is kifogásolható, hogy a törvénytervezet több esetben is különbséget tesz a parlamenti képviselettel rendelkező és az azzal nem rendelkező szervezetek között, pozitívan diszkriminálva az előbbieket. Varga Attila érvelése szerint ezekhez a kritériumokhoz nem az RMDSZ ragaszkodott, hanem a többi nemzeti kisebbség, akik számára az volt a legfontosabb, hogy a szervezetük képviselje valamilyen formában az illető kisebbséget. „… szükségünk van a támogatásukra. Fontos, hogy ők is sajátjuknak érezzék a tervezetet.”[65] Véleményünk szerint a demokratikus értékrenddel nem lehet szembehelyezkedni, a cél nem szentesíti az eszközt, így a reprezentatív szervezetnek kiváltságos helyzetét biztosító rendelkezéseket demokratikus deficitként értelmezzük, s javasoljuk ezek megváltoztatását.
Irodalomjegyzék
1. Bakk Miklós: Az RMDSZ mint a romániai magyarságpolitikai önmeghatározási kísérlete 1989 után, Pro Minoritate 1996/V. évf. 3. szám
2. Constantinescu Mihai – Muraru Ioan – Iorgovan Antonie: Revizuirea Constituţiei României. Explicaţii şi comentarii, Editura Rosetti, Bucureşti, 2003.
3. Fábián Gyula – Ötvös Patrícia: Kisebbségi jog I-II
szöveggyűjtemény, KOMP-PRESS,
Cluj-Napoca,
2003. 170. o.
4. Gabriel Andreescu: Nem az autonómia, hanem az etnobiznisz a probléma, Krónika, Szempont, 2005. 04. 13.
5. Gazda Árpád: Tovább tart a titkolózás a magyar közösség támogatásait kezelő Communitas alapítványnál. Krónika, 2004. január 30.
6. Gál Kinga: A kisebbségek nemzetközi védelme: az 1990-es évek jogi és politikai kerete, Pro Minoritate, 2001.
7. Gál Kinga: A Román Parlament elé terjesztett kisebbségi törvénytervezetek összehasonlítása, Magyar Kisebbség 1997/1–2. szám
8. Juhász Albin: Jogi észrevételek a romániai nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvény tervezetével kapcsolatban, Fórum, [Elérhető http://www.adatbank.ro/html/cim_pdf522.pdf]
9. Markó Attila: Kisebbségi törvény – értelmezési prizmában, Magyar Kisebbség 1997/1–2. szám
10. Márton János – Orbán Balázs: Elemzés a 2005-ös kisebbségi törvénytervezetről, In: Romániai Magyar Évkönyv 2004–2005, (Bodó Barna szerk.), Szórvány Alapítvány – Marineasa Könyvkiadó, Temesvár, 2005.
11. Kovács Péter: Egyéni és kollektív kisebbségi jogok az alkotmányos fejlődésben – pozitivista szempontból, In: Magyar Kisebbség, 1996. 3. szám
12. Kovács Péter: Nemzetközi jog és kisebbségvédelem, Osiris Kiadó, Budapest, 1996.
13. Kovács István, Tóth Károly (szerk.): Nyugat-Európa legújabb alkotmányai, Zrínyi, Budapest, 1990.
14. Rátkai Árpád: A kisebbségi önkormányzatok legitimáció hiánya, MTA Kisebbségkutató Központja,[Elérhető: http://www.kisebbsegivalasztasok.mtaki.hu/all_in_one/ratkai_arpad_kisebbsegi_onkorm_legitimaciohianya_regio_2000_3.pdf]
15. Szőcs Géza: Nemzetiségi törvénytervezet-csomag, Magyar Kisebbség 1997/1–2. szám
16. Varga Attila: A kisebbségi törvények helye és szerepe a nemzetiségi kérdés rendezésében. Magyar Kisebbség 1996/4. szám
17. Varga Attila: Elfogadható Törvénytervezet kell. – Gazda Árpád interjúja Varga Attilával, Krónika, 2005. március 21.
18. Varga Attila: Kisebbségi jogok rendszere és a kulturális autonómia a nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezetben, Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny 2005/1. szám
19. Veress László: Megjegyzések a kisebbségi törvénytervezet újabb változatához. Krónika, Szempont, 2005. május 27.
20. A kisebbségi törvénytervezet szövege, In: Magyar Kisebbség 1997/1–2. szám
21. A 2011/1-es számú oktatási törvény, In: Monitorul Oficial nr. 18 din 10. ianuarie 2011.
22. A 2001/215-ös helyi közigazgatási törvény, In: Monitorul Oficial nr. 204 din 23. aprilie 2001.
23. Opinion on the Law for the Election of Local Public Administration Authorities in Romania; Venice, 3–4. december 2004. [Elérhető: http://www.venice.coe.int/docs/2004/cdl-ad(2004)040-e.asp]
24. Románia 1991-es Alkotmánya
25. Törvény a nemzeti kisebbségekről (a Nemzeti Kisebbségek Tanácsa által benyújtott tervezetet), In: Magyar Kisebbség 1997/1–2. szám
26. Törvény a nemzeti kisebbségekről (a Polgári Szövetség Pártja által benyújtott tervezetet), In: Magyar Kisebbség 1997/1–2. szám