Nagy Zsolt:

Az angolszász jogi oktatás fejlődésének “önálló” útja az Egyesült Államokban

 

 

 

 

 

Minden szakma és tudomány képviselőinek munkáját alapvetően meghatározza, hogy milyen oktatásban részesültek. Az oktatás minősége szervesen összefügg azokkal az intézményekkel, amelyekben a képzés folyik, azok működése pedig nem érthető meg anélkül, hogy fejlődésének történetét ne vizsgálnánk meg. Egy intézmény, illetve intézményrendszer kialakulása, a történelem során a társadalomban betöltött szerepe determinálja a szervezet működését, így közvetetten az adott szakma tagjainak társadalmi szerepét is.

A két nagy oktatási rendszer, a német és az angolszász közül az utóbbit mindenek előtt Anglia és az Egyesült Államok oktatása határozza meg. Az Egyesült Államok és Anglia jogi oktatása – a gyarmati függőség miatt - nagymértékben hasonló, de sok különbséget is felfedezhetünk. A következőkben áttekintjük, hogy történetileg milyen okok és események vezettek a két állam oktatásának eltéréseihez.

 

 

 

Az amerikai jogi oktatás a függetlenségi háború előtt

 

 

A gyarmati időszakban a jogi képzés erősen az anyaországhoz kötődött. Ami az amerikai jogászok helyzetét illeti, a szakma képviselőjének lenni a XVII. században igen alacsony társadalmi státusznak számított a legtöbb amerikai gyarmaton. Igaz, hogy ez a helyzet némi javulást mutatott a XVIII. századra, a jogászokkal szembeni ellenérzés, mint társadalmi attitűd továbbra is jelentős maradt.[1]

A XVII-XVIII. században az amerikai jogi oktatás – ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről – meglehetősen alacsony színvonalú volt. Egyetlen gyarmaton sem volt formális jogi képzés. Tulajdonképpen az amerikai főiskolák (colleges) az angol modellt követték. Angliában a képzés helyei az ún. londoni jogászkollégiumok (Inns of Court) voltak, noha Oxfordban és Cambridgeben a XVIII. század közepéig tanítottak kánonjogot és magánjogot.[2]

Ha valaki az amerikai gyarmatokon ebben az időben jogász szeretett volna lenni, három lehetőség állt előtte. Az első, hogy Angliában, Londonban tanult a jogászkollégiumban. A második, hogy önképzést folytatott jogi tárgyú könyvek olvasásával. Végül a harmadik lehetőség, hogy egy ügyvéd melletti gyakorlattal szerezte meg tudását. Mind a három lehetőségnek komoly korlátai voltak.

Századokon keresztül a londoni jogászkollégiumok voltak az angol jogászképzés központjai, így az amerikai gyarmatokon élők is sokszor ezt a megoldást választották, ha jogot akartak tanulni. Ez a képzési mód különösen Dél-Karolinában vált kedveltté. (Az amerikai jogászok több, mint fele dél-Karolinai származású volt és Londonban végezte tanulmányait.) Ennek a módszernek az igazi korlátja költségvonzata volt, mivel ez volt a legdrágább a három lehetőség közül, így csak a tehetősebb családból származók választhatták. A XVIII. századra egy másik probléma is adódott ezzel a képzési lehetőséggel. Nevezetesen, hogy fokozatosan csökkent a képzés komolysága, egyfajta “estélyeket adó klubbá degradálódott.”[3] “A kamarai tagsághoz nem volt másra szükség, csak részt venni meghatározott számú vacsorán és ünnepségen.”[4] A szemináriumokat és a gyakorlati foglalkozásokat, melyek szinte a londoni képzés emblémái voltak, majdnem teljesen megszüntették, ezért ezt pótolva Angliában 1729-től a kamarai tagság feltételévé vált meghatározott idejű, ügyvéd melletti gyakorlat is.

Sir Edward Coke tanai mellett Angliában az 1760-as évektől kezdve a jogi oktatás jellegét William Blackstone az Oxford Egyetemre 1758-ban kinevezett jogászprofesszor határozta meg. Blackstone fontosnak tartotta a gyakorlati felkészítést, mely a precedensek elsajátítását jelentette, de aggodalmát is kifejezte, hogy a hallgatók nem sajátítják el a különböző jogelveket. Álláspontja szerint, jogelvek nélkül, csupán precedensekre korlátozva a diákok nem látják át a jog működését, és amennyiben egy új jogesettel találják szembe magukat, ami nem hasonlít semmilyen korábban megtanult tényállásra, az megoldhatatlan feladatot jelent számukra. Aggodalmait a korabeli jogi szellemi elit nem fogadta el, és az angol jogi képzés vajmi keveset változott. Elméleti munkássága azonban sokkal nagyobb hatást gyakorolt az angol jogászképzésre. Kommentárjait, melyek az angol jogot tartalmazták, úgy hogy összegyűjtötte és rendszerezte a különböző precedenseket, ezeket jogelvek fényében elválasztotta egymástól és interpretációkkal látta el, széleskörűen alkalmazták a brit korona területein. Többek között Blackstone Kommentárjai alapján tanították a jogot nemcsak Angliában, de a gyarmatokon is.

A fent említett második lehetőség az önképzés jogi tárgyú könyvek tanulmányozásával. Ez a mód szintén elég költséges volt, így csak a leggazdagabb jogászok bírtak meghatározó könyvgyűjteménnyel. (A jogászi szakma abban az időben az amerikai gyarmatokon nem volt túl kifizetődő.) Könyvtár, mely a széles társadalmi rétegek számára nyitva áll, az amerikai gyarmatokon ismeretlen fogalomnak számított, csak a főiskolák könyvgyűjteményei tartalmaztak néhány jogi tárgyú könyvet. Teljes jogi könyvgyűjteménye pedig szinte senkinek sem volt. Ez az általános könyvhiány rendkívül megnehezítette a képzést, de még a végzett ügyvédek munkáját is, pedig “a jogász könyvek nélkül olyan, mint a munkás szerszámok nélkül.”[5] Ennél talán még nagyobb probléma volt, hogy a XVIII. századi jogi tárgyú könyvek rendkívül nehezen érthetőek voltak (hiszen ezek nem tankönyvnek készültek), egy tanuló csak végzett jogászok segítségével, magyarázatával érthette meg az azokban foglaltakat.

A XVIII. században a legtöbb amerikai jogász ügyvéd melletti gyakorlattal szerezte meg szaktudását.[6] Néhány gyarmat a kamarai tagság külön feltételévé tette az ügyvéd melletti gyakorlatot, így például a New York-i törvényhozás 1767-ben öt éves gyakorlatot tett kötelezővé a kamarai tagsághoz, illetve csupán három éves gyakorlati foglalkozás is elegendő volt, amennyiben a jogi képzésben részt vevő személy rendelkezett főiskolai diplomával. Egyébként ez az oktatási módszer maradt a legelfogadottabb egészen a XIX. század közepéig. Elméletileg ez a képzés bírósági eljárások látogatásából, szerződések, és más okiratok elemzéséből, illetve a gyakorlatvezető ügyvéddel való megbeszélésekből állt. Valójában a legtöbb ügyvédnek alig volt ideje arra, hogy a nála gyakorlatot folytató hallgatóval foglalkozzon. “Abban az időben, mivel még nem volt írógép, a legtöbb gyakornok ideje nagy részét szerződések másolásával töltötte, anélkül, hogy az ügyvéd elmagyarázta volna neki azok tartalmát. Mindezért a “képzésért” a tanuló 100, 200$-t fizetett, bár ez a képzési díj néha elérte az 500$-t is”[7] Néhány korabeli szakember szerint a jogi önképzés eredményesebb és olcsóbb megoldás volt, mint egy ügyvédi irodában tölteni a gyakorlatot.[8]

Ennek ellenére a jogászok jelentős része egyetértett abban, hogy az ügyvéd melletti gyakorlati foglalkozás megvilágítja a hallgató számára a jogdogmatikát, illetve a polgári eljárások technikáját.[9] Emellett sokan sürgették az elméleti képzés fontosságát is, mivel úgy találták, hogy a hallgatók oktatása pusztán gyakorlati jellegű és ez hosszú távon jelentős hátrányokhoz vezet.

            A függetlenségi háború után a jogászképzéssel szembeni általános elégedetlenség fennmaradt, sőt ami a jogászokat illeti, társadalmi helyzetük talán tovább csökkent. Ráadásul a legtehetségesebbek többnyire hűek maradtak a brit koronához, ezért elmenekültek Amerikából. A többieknek hűségesküt kellett tenni, de ez sem növelte a bizalmat irántuk, mivel úgy tartották, hogy valószínűleg eltávozott kollégáik pártján állnak, csak valamilyen okból nem tudtak elmenekülni.

           

 

 

A független Egyesült Államok jogi oktatása

 

            A függetlenségi háború után sokan féltek a brit uralom visszatérésétől, illetve a királyság restaurációjától, ezért mind politikai, mind társadalmi szinten az új demokratikus intézmények erősítése vált a nemzet elsődleges feladatává. Felismerték, hogy a demokratikus rendszer társadalmi beágyazása mindenek előtt az oktatáson keresztül valósulhat meg. Az új politikai vezetők úgy gondolták, hogy a királyság a képzés hiányát kihasználta, hogy kasztosítsa a társadalmi rétegeket, ezért nekik fel kell nevelni egy új képzett nemzetet, amely megvalósíthatja saját demokratikus önkormányzatát. A demokrácia, a fékek és egyensúlyok rendszerének alapját az oktatásban és az értelmiségben látták. “A nemzet teljes felvilágosodásával a test és az elme elnyomása, a zsarnokság el fog tűnni, mint a gonosz lélek egy új nap hajnalán,”[10] illetve más megfogalmazásban “amíg a sajtó szabad és mindenki tud olvasni, a nemzet biztonságban van.”[11]

A forradalom generációját képviselő amerikai politikusok szerint a kisebb csoportok önkormányzása adhatja a demokrácia szervezeti zálogát, ehhez pedig olyan igazgatási szakemberekre van szükség, akik tisztában vannak a közigazgatás, a demokratikus intézmények, a közjó alapvető kérdéseivel. Ennek a tudásnak, mint “közerkölcsnek”[12] a hordozására kiválóan alkalmasnak találták a jogászokat, ezért úgy döntöttek, hogy a jogi oktatásnak is ezt az irányt kell képviselnie. Annál is inkább, mert már a függetlenségi háború előtt is a jogászok egy része jelentős szerepet játszott a különböző függetlenséget támogató elméletek aktualizálásában és terjesztésében. A politikusok, közöttük Thomas Jefferson véleménye szerint az új független politikai gárdának erőteljesen támaszkodnia kell a jogászokra, a korábbi alacsony társadalmi státuszon változtatni kell, és ez elsősorban az oktatáson keresztül valósulhat meg.

Tehát maga a függetlenségi háború, illetve az újonnan elnyert függetlenség volt, mely az Amerikai jogászképzés mozgatórugójává vált, és egyben ez indukálta a különböző közjogi és államelméleti ismeretek széleskörű átadását a joghallgatók számára. Míg Angliában a jogászképzés inkább csak a gyakorlatra történő felkészítés maradt, és főleg a magánjogi, és büntetőjogi ügyek ismertetésén alapult, addig az Egyesült Államokban a hangsúly kezdetben az alkotmányos, közjogi ismeretek oktatására helyeződött.

1779 júniusában Virginia állam törvényhozása elé két oktatási törvény került. Az egyik állami egyetemet alapított volna “Virginia állam szabad gyermekeinek”,[13] a másik pedig átalakította volna a William and Mary Főiskola intézményrendszerét, hogy csökkentse az egyházi befolyást és megújították volna az ott tanítandó tananyag szerkezetét. Emellett kialakították volna az oktatási hierarchikus intézményrendszert is.[14] A törvények biztosították az államban, hogy az állami vezető szerep ne öröklött privilégium, hanem tehetségen alapuló tudás megszerzésének feltétele legyen. A William and Mary iskola tanári karát részben megújították, részben kiegészítették volna, a korábbi klasszikus nyelvek, és hitoktatók helyett jogi tárgyakat oktatók, orvosok, anatómusok, és élő nyelveket oktatók kerültek volna az egyes tanszékekre.

            A beterjesztett törvényeket azonban nem szavazta meg az állam törvényhozása, egyrészt költségvetési problémák, másrészt az egyházak ellenállása folytán. A sikertelenség ellenére a benyújtott törvénytervezetek nem maradtak hatástalanok az Egyesült Államok oktatására. Thomas Jefferson pedig – aki a törvénytervezeteket benyújtotta – a törvényhozás segítsége nélkül, legalábbis részben, mégis megvalósította tervezetét. Miután kormányzónak választották, tagja lett a főiskola felügyelőbizottságának és a törvénytervezetnek megfelelően átalakította az intézményt. Így 1780-ban a William and Mary lett az első felsőfokú oktatási intézmény az Egyesült Államokban, ahol a formális jogi képzés megindult,[15] és ez a főiskola lett az első, mely az erre jelentkező hallgatókat kizárólag a jogi gyakorlatra készítette fel.[16]

            Jefferson igyekezett olyan intézményi szerkezetet kialakítani a főiskolán, hogy az alkalmas legyen a jogdogmatika és a széles liberális műveltség együttes átadására. Jogi szövegek, tudományos értekezések, jogszabályok, és jogesetek éppúgy a tananyag részét képezték, mint a matematika, fizika, történelem, anatómia, botanika, kémia, etika, politikai elméletek, és asztronómia. A viszonylag szerteágazó, különböző tudományok együttes oktatásának az volt a célja, hogy a jogászoknak, mint leendő politikusoknak, kormánytagoknak széles látókört biztosítsanak a társadalom problémáinak kezeléséhez.[17] Jefferson emellett rendkívül fontosnak tartotta az angol jog megfelelő adaptációját, az amerikai körülményekhez való alakítását, illetve a hallgatók kommunikációs képességének, beszédkészségének javítását, mivel a jogászok munkájának alapját ezek képezik.

Jefferson, mint a felügyelő-bizottság tagja egy rendkívüli képességű jogászt George Wythe-ot[18] nevezte ki a William and Mary Főiskola első, illetve az Egyesült Államok első jogászprofesszorává 1780-ban. Wythe az angol “common law” és a demokrácia alapelveit, Bacon értekezéseit, Blackstone Kommentárjait, és Virginia állam alkotmányát, illetve törvényeit oktatta a főiskolán. Itt is megmutatkozik, hogy az amerikai jogi oktatás alapvetően az angol oktatási anyagon alapult, azzal az eltéréssel, hogy kiegészül államelméleti, közjogi ismeretekkel, melyek egyértelműen az új demokrácia vívmányainak tekinthetők.

Wythe ezenkívül előszeretettel alkalmazta a bírósági eljárás szimulációját (moot court), hogy ezzel is fejlessze a hallgatók retorikai képességét. (Az angliai jogászkollégiumokban fejlesztették ki a szimulációs eljárás technikáját még a középkorban, de a XVII. században a puritánok megszüntették, mert egyfajta társas ünnepéllyé vált, ahelyett, hogy betöltötte volna oktatási szerepét.) Összegyűjtötte a hallgatókat egy bírósági teremben, hogy ezzel is növelje a szimuláció hatását és aktuális jogi ügyeket tárgyaltak jogászprofesszorok ellenőrzése alatt. Ez a módszer a XVIII. század utolsó két évtizedében elterjedt az egész Egyesült Államokban.

            Wythe még egy metodikai újítást bevezetett: az ún. törvényhozási gyakorlatot, mely teljesen ismeretlennek számított akkoriban, tehát nem volt angliai előzménye sem. Ez azt jelentette, hogy a diákok összegyűltek a régi gyarmati főváros törvényhozási termében, Williamsburgben, és szimulálták a törvényjavaslatok beterjesztését, azok vitáját, és a róluk való szavazást. Mindezt aktuális törvényjavaslatokkal tették. Tanítványai közül többen lettek később az Egyesült Államok szenátusának, vagy más jogszabályalkotó szervének tagjai.[19] Mindkét újonnan bevezetett oktatási módszer rendkívül népszerű lett a főiskolán.

1789-től a főiskolán – Wythe lemondása után – St. George Tucker lett az új jogászprofesszor. Tucker folytatta elődje munkáját és külön hangsúlyt fektetett az alkotmány és a “common law” oktatására, de kiemelte az amerikai jogrendszer angoltól való eltérését. (Tucker 1803-ban publikálta öt kötetes kiegészítéseit, feljegyzéseit és magyarázatait Blackstone Kommentárjaihoz, melyben az amerikai és az angol jog különbségeit fejtegette.) Egyrészt Tucker mindig különös gondot fordított, hogy figyelmeztesse hallgatóit mely irányokban tért el az amerikai jog az angoltól, illetve, hogy Blackstone Kommentárjai mely esetekben nem megfelelőek az amerikai jogesetek megoldásához. “Tucker sokszor magyarázta a diákjainak, hogy az amerikai forradalom nemcsak a kormányzás elveit változtatta meg, hanem nagy eltéréseket okozott a tulajdonjog és más jogterületek esetében is, melyek így összeegyeztethetetlenek lettek Blackstone Kommentárjaival.”[20] Másrészt Tucker a jogászképzésben az időtállóság problémáját is kiemelkedő jelentőségűnek tartotta: “Blackstone megtaníthatja a hallgatókat, hogy milyen volt a jog, de ha valaki azt szeretné tudni, hogy most milyen, egészen más forrásokat kell igénybe vennie.”[21]

Fontos szerepet tulajdonított annak, hogy a diákok megismerkedjenek a kormányzásra, politikára vonatkozó elméletekkel: John Locke, James Burgh, Jean Luis de Lolme tanulmányai kötelező anyagoknak számítottak. Rendkívüli hangsúlyt fektetett a jogbölcselet oktatására és a hallgatókkal jogbölcseleti tárgyú viták lefolytatására. (Állandó visszatérő vitatéma volt a halálbüntetés, a rabszolga-felszabadítás, az esküdtbíráskodás létjogosultsága, a pénzbüntetés bevezetése.)

Wythe és Tucker munkásságának eredményeként a William and Mary adott a végzős hallgatóknak 1793-ban először az Egyesült Államokban jogi diplomát. Ezzel is bizonyítva, hogy megfelelő szintű tudást tudott biztosítani diákjainak az akkori általános követelményeknek megfelelően mind a történelem, mind az alkotmányozás, a nemzetközi jog, az angol jog és az eljárásjogok terén.[22]

A William and Mary oktatási módszereit és a formalizált jogászképzést hamarosan más egyetemek is magukévá tették. 1790-ben James Wilson a Philadelphia Főiskolán bevezetett egy három éves formalizált jogi képzést, ahol elsősorban összehasonlító jogtant és jogtörténetet, illetve erkölcsfilozófiát tanítottak. Hallgatóikat mindenek előtt későbbi kormányzati, közjogi tevékenységre készítették fel Thomas Jefferson szellemében. 1793-ban James Kent, mint a Columbia College tanszékvezető professzora New Yorkban vezetett be hasonló oktatási szellemet a főiskolán. Kent előadásai az alkotmányjogra koncentráltak. 1799-ben a Transylvania Egyetemen Lexingtonban George Nicholast a jog és politika professzorát nevezték ki egyetemi tanárnak. Külön érdekesség, hogy George Nicholas a William and Mary Főiskolán tanult és az ottani oktatási metodikát folytatta elsősorban a szimulált törvényhozás és a szimulált bírósági eljárás területén. 1801-ben a Yale College alapított jogi fakultást, majd Ohio és Indiana állam főiskolái is bevezették a formalizált jogi oktatást. Ezek az újonnan alapított iskolák mind oktatott tárgyaik, mind oktatási módszereik tekintetében rengeteget merítettek a William and Mary Főiskolán kialakított rendszerből, ezért egyúttal, amikor a XIX. század végi új iskolák alapításáról beszélünk, az önálló – az angol jogi oktatástól elkülönülő - amerikai jogi oktatás elterjedéséről is beszélhetünk.

1780-tól egy másik jelentős eseménysor következett az Egyesült Államok jogi oktatása terén. Ez a magánegyetemek alapítása és elterjedése volt szerte a különböző államokban, mint például a Tapping Reeve’s School Litchfieldben,[23] vagy a Peter Van Schack’s School Kinderhookban. Ezekben az iskolákban elsősorban magánjogot tanítottak, kiemelve az angol, illetve amerikai “common law”-t. Sokkal nagyobb súlyt fektettek a jogi gyakorlat elsajátítására, ezzel együtt természetesen kisebb hangsúlyt adva az elméleti tárgyak oktatására. A magánegyetemeken így az alkotmány, illetve az alkotmányjog oktatása is háttérbe szorult, mivel ezt abban az időben kevéssé lehetett hasznosítani a jogi gyakorlatban, különösen a magánjogi ügyekben. Ezek az iskolák nem adtak ki diplomát, csupán egy levelet, mely igazolta, hogy az ott tartott előadásokat a diák meghallgatta.

Az igazi fordulatot a jogi oktatásban a főiskolákon meghonosodott tárgyak és módszerek, illetve a magániskolákban alkalmazott módszerek és tanított tárgyak kombinálása hozta meg a XIX. század első felében. 1829-ben Joseph Story, aki akkor a Harvard jogi professzora és dékánja volt egyesítette a politikai, államelméleti tudást adó tárgyakat a magánjogi tárgyakkal, és az ezek oktatására kialakult főiskolai, illetve magániskolai módozatokat, ezzel létrehozva “az amerikai jogi oktatás történetében az 1779-es Jefferson-i reform óta megvalósult legjelentősebb eseményt.”[24] Sikeresen szintetizálta “viszonylag rövid idő alatt a Wythe, Wilson, Kent féle közjogi oktatást a Reeve, Van Snack féle magánjogi oktatással.”[25] Mindezt úgy tette, hogy közben kialakult egyfajta olyan magánjogi oktatási gyakorlat a magánegyetemeken, és ebből következően áttételesen az állami egyetemeken is, mely sajátosan amerikai jegyeket viselt magán. Már nem az angol jogtól való eltérést tanították, hanem csak az amerikai “common law”-t. Ezzel a hallgatók nemcsak a kormányzás művészetébe és elméleteibe nyerhettek betekintést, hanem az amerikai magánjogi gyakorlat rejtelmeit is átláthatták.

 

A gyarmati Amerikában a jogi oktatás elsősorban a gyarmattartó hatalomhoz kötődött, mivel a britek az oktatáson keresztül is próbálták erősíteni a gyarmati függőséget. A függetlenségi háború után – elsősorban a függetlenséget támogató szellemi mozgalmaknak köszönhetően – az oktatásban is erősödött a nemzeti, demokratikus önállóság tudata. Ennek hatására az amerikai jogi oktatás is új fordulatot vett, és szándékoltan az angoltól eltérően közjogi, illetve államelméleti, filozófiai műveltség átadása is fontossá vált, az angol “common law” oktatása mellett. Ez volt az első lényeges eltérés a két ország jogi oktatásának történetében. Később a forradalom után – részben annak hatására – a megváltozott magánjogi viszonyok a jogászképzést is módosították. Hangsúlyt fektettek a változások jogi realizálásának oktatására és a “hagyományosnak” számító angol jogtól való eltérésre. Néhány évtized elteltével pedig ezeknek az eltéréseknek a hangsúlyozása már feleslegessé vált, és csak tisztán az amerikai “common law” oktatása vált az iskolák feladatává, mely jelenséget az elsősorban profitorientált magánegyetemek megjelenése és elterjedése indukált, mivel ezekben az iskolákban az oktatók a diákok elvárásának megfelelően csak a gyakorlati jogi életben hasznosítható tudást adták át. (Az angol jog kiegészítő jellegű oktatása feleslegessé vált.) Miután a XIX. század közepén a magániskolák és az állami iskolák oktatási módszereit sikeresen szintetizálták, az egész Egyesült Államokban az angol jogtól többé-kevésbé eltérő sajátosan amerikai jogot oktattak részben sajátos módszerekkel.

 

Irodalomjegyzék

 

            Abadinsky, H.: An Introduction to the American Legal System. Nelson-Hall Inc. 1991.

Badó Attila - Nagy Zsolt: Hungarian lawyers in the making. Selectional distortions before and after the democratic changes in Hungary. Paper for the “Trends in the Legal Profession” panel. Law and Society Association Budapest. 2001.

Baily, Warren Mark: Early Legal Education in the United States: Natural Law Theory and Law as a moral Science 48. In: Journal of Legal Education. 311-312. 1990.

Boyd, Julian P. ed.: Papers of Thomas Jefferson. Princeton. 1950.

Bryson, Hamilton W.: Legal Education in Virginia 1779-1979. Charlottesville. 1982.

Dieker, Lawrence Jr.’s Speech before the American Bar Association/Law Student Division American University, Washington College of Law Washington D.C. October 7, 2000.

Edwards, Harry T.: The Growing Disjunction Between Legal Education and the Legal Profession: A Postscript. 1993. In: Michigan Law Review No.6.

Frank, Jerome: Courts on Trial Chapter XVI. Legal Education. Princeton, New Jersey. Princeton University Press. 1949.

Frank, Jerome: Law and the Modern Mind. Garden City: Anchor. 1930.

Grossberg, Michael: Citizens and Families: A jeffersonian Vision of Domestic Relations and Generational Changes. In: thomas Jefferson and the Education of a Citizen. Ed. James Gilreath. 134. Washington. 1999.

H. Szilágyi István: A jogi antropológia főbb irányai. Budapest. 2000.

Johnson, Herbert A.: Thomas Jefferson and Legal Education in Revolutionary America. In: Thomas Jefferson and the Legal Education of a Citizen. Ed. James Gilreath. 134. Washington. 1999.

Kennedy, Duncan: Legal Education and the Reproduction of Hierarchy. In: Boyle, J. ed: Critical Legal Studies. 1996.

Koch, Adrienne: The Philosophy of Thomas Jefferson. New York. 1943.

Mayer, David N.: Citizenship and Change in Jefferson’s Constitutional Thought. In: Thomas Jefferson and the Education of a Citizen. Ed. James Gilreath. 134. Washington. 1999.

McKirdy, Charles R.: The Lawyer as Apprentice: Legal Education in Eighteenth century. Massachusets. 28. In: Journal of Legal Education. 124.126. 1976.

Ostertag, Juergen R.: Legal education in Germany and the United States - A structural Comparison. In: Vanderbilt Journal of Transnational Law. 1993 No.2.

Pokol Béla: A jogi oktatás, mint a jogrendszer része. Jogelméleti Szemle 2000/1. http://jesz.ajk.elte.hu

Pokol Béla: A jog elmélete. Rejtjel Kiadó. Budapest. 2001.

Posner, Richard A.: The Deprofessionalization of Legal Teaching and Scholarship. In: Michigan Law Review. 1993.

Priest, George L.: The Growth of Interdisciplinary Research and the Industrial Structure of the Production of Legal Ideas: A Reply to Judge Edwards. In: Michigan Law  Review. 1993.

Reed, Alfred Zartzinger: Training for Public Profession of the Law: Historical Development and Principal Contemporary Problems of Legal Education in the United States with Some Account Conditions in England and Canada. 116. New york. 1921.

Yarbrough, Jean M.: American Virtues: Thomas Jefferson on the Character of a Free People. Lawrence, Kan. 1998.

Warren, Charles: A History of the American Bar. Boston.

Wilson, Richard J.: Clinical Legal Education As A Means To Improve Access To Justice In Developing And Newly Democratic Countries. Paper Presented at the Human Rights Seminar of the Human Rights Institute, International Bar Association Berlin, Germany. October 17, 1996.