Nagy Zsolt

Hallgatói létszámadatok a jogászképzésben

 

 

 

 

 

Az utóbbi néhány évben rengeteg tanulmány, cikk jelent meg, illetve a tudományos életben szinte folyamatosnak mondható a diskurzus a felsőoktatási képzés inflálódásáról. Egyrészről a társadalomban elevenen él az oktatást sikerágazatként definiálva az a szemlélet, hogy a felsőoktatásban minél nagyobb számban tanuló diákok lesznek az új tudás-alapú generáció megtestesítői, és egyben a jövő felemelkedésének alapjai is. Másrészről egyre több tudományterületen, és szakmában jelentkezik az egyszóval „túlképzésnek” nevezhető probléma, vagyis a nagy számban az adott területen diplomával rendelkező szakemberek nem tudnak tudásuknak, szakismeretüknek megfelelően elhelyezkedni. Ugyanakkor a hirtelen megtörtént diáklétszám-emelkedés a tradicionálisan merevnek mondható iskolarendszerben – elsősorban a felsőoktatási iskolarendszerben – is töréseket, problémákat okozott, melyeket éppen merevsége miatt alig, vagy egyáltalán nem tudnak az egyes intézmények kezelni. Sokszor beszélnek az oktatók „az elvárásokhoz képest a hallgatók alacsonyabb érdeklődéséről és teljesítményéről”, a hallgatók pedig „az oktatás elvárásokhoz képest alacsonyabb színvonaláról”, és legtöbbször ezek az álláspontok az érdekelt felek esetében kölcsönös megértésre, illetve egyetértésre találnak.[1] A vázolt kérdés általánosságban igaz a felsőoktatásra, azonban a helyzet különösen súlyosnak látszik a hagyományosan magasabb presztízst birtokló szakmák esetében. Első pillantásra úgy tűnik, hogy a válság ezeken a tudományterületeken sokkal hamarabb begyűrűzött, mint azt korábban számították, illetve az a társadalom szemléletváltozásait is figyelembe véve várható volt.[2] Ilyen tradicionális szakterületnek számít a jogi pálya is, mivel korábban, hosszú időn keresztül a jogászdiploma biztos, jó színvonalú megélhetést biztosított, ezért a pálya magas presztízzsel rendelkezett.[3] Ugyanezek a jelenségek más országokban – elsősorban Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban - hamarabb jelentkeztek, úgy általában a felsőoktatásban, mint a jogi oktatásban. Mégis Magyarország egy kicsit kuriózumnak számít az általánoshoz képest több szempontból is. Elsődlegesen szembeötlő, hogy a szocializmust megelőzően is a joghallgatók létszáma igen magas volt a többi diplomás szakmához viszonyítva, míg a szocialista érában a képzés korlátok közé szorult vissza, majd a rendszerváltás után ezek alapján inkább egyfajta visszarendeződésről beszélhetünk. Másodlagosan éppen a szocialista tervszerű limitáció és a tervutasításos rendszer miatt a jogászok biztos álláshelyhez, általában az értelmiségi jövedelmekkel megegyező[4], így megfelelő szintű megélhetéshez jutottak. Ez hosszú távon kialakította a jogászokkal kapcsolatos viszonylagosan magas presztízs társadalmi attitűdjét, és ennek természetes „továbbélését”. Bár az is igaz, hogy a központi ideológia, mely kezdetben a jog és ezzel együtt a jogászi szakma elhalását hirdette ennek a presztízsnek a csökkenését is kiváltotta. E két jelenség együttesen alakította a jogászság megítélését, azonban a jövedelmi viszonyok és a tradíció erősebb hatással voltak a szakmát gyakorlók megítélésére, melynek legjobb mutatója, hogy a végzett diplomások a doktori címet 1949-ben történt eltörlését követően néhány év múlva ismét használhatták. A második világháború előtti magyar jogásztársadalom magas létszáma – akiknek csupán töredéke végzett tényleges jogi munkát – nem utal a jövedelmi viszonyok és a presztízs szorosabb korrelációjára, hiszen viszonylag magasabbra értékelték a jogi pályát, mint amilyen átlagos jövedelmet társadalmi méretekben el lehetett vele érni. Az előbbiekből is kitűnik, hogy a probléma korántsem írható le és magyarázható egyszerű sémák alapján. Történeti, szociológiai szempontból elemezve a kérdést talán pontosabb álláspontot lehet kialakítani a jogi oktatásban résztvevők és közvetve az egész jogásztársadalom mai helyzetéről.

A nagyszombati jogi karnak 1762-ben 45 hallgatója volt, a pesti jogi kar 1860-ban már 1000 diák oktatásáról gondoskodott, az országban pedig 1906 és 1920 között átlagosan összesen 6220 joghallgató volt. A ’30-as években a négy jogi karon összesen 3557 joghallgató volt, mely az összes felsőoktatásban részesülő 37%-át tette ki. Ez a szám az ’50-es években csak 1077 volt, az összes egyetemi és főiskolai hallgató 3,4%-a, manapság pedig 18000 joghallgató tanul az egyetemeken.

A tanulmány arra próbál választ találni milyen okok vezettek a joghallgatók létszámának ilyetén alakulásához, mi az oka a nyugat-európai, illetve amerikai hallgatói létszámemelkedésnek, és milyen speciális problémák alakították a magyar jogászképzést. Reményeink szerint a jelenség leírása és az okok feltárása közelebb viszi a jogásztársadalmat az esetleges problémák kiküszöböléséhez.

 

 

A joghallgatók létszámának alakulása Magyarországon az intézményes jogi oktatás kezdetétől napjainkig

 

           

A hallgatóság számadatainak elemzése mindenképpen az első lépés a problémakör feltárásához, annak teljes körű leírásához. Az alábbi, talán első pillantásra hosszúnak tetsző táblázatok megmutatják, hogy az intézményesült jogászképzésben[5] a joghallgatók létszáma hogyan alakult.

 

 

Időszak/Időpont	Hallgatók száma a jogi karokon
1762	45
1770	70
1780	90
1790*	100*
1807	177
1821	151
1825	302
1835	190
1865	1044
1890	2243
1900	4774
1910	4088*
1930	5744
1938	4664
1955	1077
1974	2708
1990	2900
2000	16000
2002	18000

T/1. táblázat. A joghallgatók létszámának alakulása az egyetemeken 1762-től 2002-ig. Az időpontok a nominális változásokhoz vannak igazítva, mivel így jellemzik legjobban az adott korszakot.[6] Forrás: A magyar királyi jogakadémiák és joglyceumok története hivatalos adatok alapján. Továbbá Eckhart Ferenc: A jog- és államtudományi kar története 1667-1935. Szabó Imre: Állam- és jogtudományi enciklopédia. Pokol Béla: jogszociológiai vizsgálódások. Pető Ernő: A jogakadémiák a 20. században.

 

Időpont/Időszak	Hallgatók száma a jogakadémiákon
1788	36
1801	93*
1825	617
1875	1925
1895	745
1920	777
1930	961
1938	943
1941	971

T/2. táblázat. A hallgatók létszámának alakulása a jogakadémiákon 1788-tól 1941-ig. Az időpontok a nominális változásokhoz, illetve a meglévő forrásokhoz vannak igazítva. Az 1940. évi XXVIII. tc. már csak két évfolyamot engedélyezett az akadémiákon, ezért a további adatfelvitel szükségtelennek mutatkozott. Forrás: A magyar királyi jogakadémiák és joglyceumok története hivatalos adatok alapján. Továbbá Eckhart Ferenc: A jog- és államtudományi kar története 1667-1935. Szabó Imre: Állam- és jogtudományi enciklopédia. Pokol Béla: jogszociológiai vizsgálódások. Pető Ernő: A jogakadémiák a 20. században.

 

A magyarországi intézményes jogi oktatást 1667-től – a nagyszombati jogi fakultás alapítólevelének tekinthető megállapodás keltétől – számítják, noha a többi egyetemi kar működéséhez viszonyítva jelentősége nem volt nagynak mondható. A XVII-XVIII. században egészen más volt a jogászképzés tradicionális útja, mint a későbbi korokban, vagy esetleg a mai viszonyokhoz mérten. Az államigazgatási feladatok differenciálódásának kezdetleges foka miatt ezeken a területeken nem volt szükség különösebb szakismeretre, illetve ilyen ismertekkel rendelkező társadalmi rétegre. A magánjogi jogviszonyok - a feudális gazdálkodás partikularitása és a munkamegosztás tradicionális volta[7] miatt - meglehetősen kezdetleges színvonalon álltak, melyek főképpen szokásjogi szabályozásokon alapultak, nem segítették elő a jogászi szakma társadalmi előretörését. Az ilyen szokásjogi ismeretek megszerzésére sokkal alkalmasabbnak mutatkozott a „kézműipari jellegű” tanulás, amelyben közvetlenül a gyakorlatot sajátították el. Azokban az országokban, ahol a jog kevésbé dogmatikus, kevésbé jogalkotási aktusok eredményeképpen fejlődik, változik, ott az ilyen jellegű képzés elsődleges volt, illetve bizonyos mértékben primátust élvez a mai napig is. A jogi ismeretek megszerzése elsősorban ügyvéd, esetleg ítélőmester melletti gyakorlat révén („patvaria”) volt a XVII. században megszerezhető.[8] Ez az oktatási módszer, mint „bevett szokás” sokáig fennmaradt, még azokban az időkben is, amikor már társadalmi szinten sokkal elfogadottabb és egyúttal keresettebb volt az intézményes keretek közötti jogászképzés.

II. József azonban végett vetett ennek a kettős képzésnek és hivatalos kapcsolatot teremtett az egyetem, és a jogakadémiák, illetve a jogászi pályák között és csak ezekben az intézményekben sikeresen letett vizsgával voltak a hallgatók ügyvédi, bírói, közhivatalnoki pályára bocsáthatók. A táblázatból is látható, hogy ezután – ugyan nem ugrásszerűen, de azért szignifikáns mértékben – megnőtt a hallgatók létszáma. Az abszolút hatalom viszonylagos kiegyensúlyozott gazdaságpolitikája szintén szerepet játszott a hallgatói létszámnövekedésben. A reformkor társadalmi változásai, melyek gazdasági fejlődéssel is jártak ugyancsak hozzájárult a jogászok iránti kereslet növekedéséhez. Ugyanakkor látható, hogy az 1800-as évek egyre kifinomultabb igazgatási mechanizmusai, hogyan hatottak a jogászok létszámának alakulására. A funkcionális differenciálódás az államigazgatás területén is megmutatkozott, egyre nagyobb számban foglalkoztatva a végzett jogászokat. Mivel a jogi oktatás Az Ausztriai Birodalomban erősen „igazgatási jellegű” hivatalnokképzést jelentett, kiváltképp a jogakadémiákon,[9] ezért a „hivatalnoksereg utánpótlásának” elsődleges forrását ezek az intézmények jelentették; ennek társadalmi realizálását láthatjuk a hallgatói létszám növekedésében.

Az igazi változások azonban a kiegyezést követően jelentkeztek, bár a provizórium időszakában is egy szignifikáns növekedés látható, mely szintén az igazgatási szakemberigény kielégítését szolgálta. Az Osztrák-Magyar Monarchiában a hallgatói létszám meghatszorozódott, később pedig megtízszereződött. Ennek a folyamatnak két nyilvánvaló oka volt, melyből egyik az ország akkor már tradicionálisnak mondható társadalmi-politikai szituációjára vezethető vissza, a másik pedig egy merőben új fejleményre. Elsődleges okként a már korábban is említett igazgatási funkciók további expanziója[10] nevezhető meg, beleértve a bürokratikus szervezetek állandó növekedési hajlamát – mely a pejoratív értelemben vett bürokratizmust is magával vonja.[11] Ennél azonban komolyabb okot szolgáltatott a magyarországi kapitalizációs folyamatok beindulása, illetve annak szélesebb körű térnyerése, a külföldi tőke beáramlása, és az ezzel járó szakemberigény megjelenése. Az említett két okból következő jogász, illetve hallgatói létszám alakulása jól látszik, ha összehasonlítjuk a jogakadémiákon tanuló és az egyetemi hallgatók adatait. Az akadémiák az abszolutizmus óta elsődlegesen hivatalnokképző funkciót töltöttek be, így a XIX. század második felében itt is jelentős létszámnövekedés figyelhető meg. Az egyetemeken bevezetett bifurkáció miatt a hallgatók egy része államigazgatási feladatok elvégzésére szakosodott más részük azonban a hagyományosnak mondható jogtudományok gyakorlati művelésére kapott felkészítést, ezért az egyetemi hallgatóság száma mindkét okból növekedésnek indult.

Ennél érdekesebb változások történtek az első világháború után, habár nominálisan ez nem mutatkozott meg, sőt talán egy kis visszaesést is tapasztalhatunk. Noha a joghallgatók száma a két háború között elmaradt – különösen az 1905-ös csúcshoz viszonyítva – a korábbiaktól, figyelembe kell venni, hogy az ország jelentős területi- és népességvesztést szenvedett el. Ehhez képest a hallgatói létszám a népesség arányához viszonyítva nőtt,[12] azonban ez nemcsak a jogászokra vonatkozik, hanem általában a felsőoktatásban részesülőkre, melyet a T/3-as táblázat is megmutat.

 

Időpont/Időszak	Joghallgatók létszáma a jogi oktatási intézményekben	Más felsőoktatásban részesülő hallgatók száma	Összes felsőoktatásban részesülő hallgató	A joghallgatók aránya az összes felsőoktatásban részesülő hallgató számához viszonyítva	Bölcsészeti karok hallgatói létszáma	Orvostudományi karok hallgatói létszáma	Műszaki egyetemek hallgatói létszáma
1865	2277	1023	3300	69%	162	509	273
1875	2515	2219	4734	53%	640	694	625
1885	2560	2569	5129	49%	404	1276	544
1895	4784	3156	7940	60%	882	777	1256
1905	6220	5078	11298	55%	1601	1719	1329
1915	3467	7845	11312	30%	1406	3567	2513
1925	4893	7885	12778	38%	1959	2466	1680

T/3. táblázat. A felsőoktatásban tanuló hallgatók számát mutatja 1865-től 1925-ig tíz éves bontásban, külön oszlopban szerepelnek a jogászhallgatók és az összes hallgatósághoz viszonyított arányuk, illetve a bölcsész, orvos és mérnökképző intézetek hallgatói. Forrás: Laky Dezső: A magyar egyetemi hallgatók statisztikája 1930. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. 86. kötet. Pető Ernő: A jogakadémiák a 20. században.

 

 

A felsőoktatás intézményeinek fejlesztése és ezzel együtt a hallgatóság társadalmi méretű növekedése a Klebersberg Kunó nevével fémjelzett oktatási reform egyik látványos következménye. A magyar kulturális fejlődés érdekében előirányozták a „kiművelt”, magasan képzett társadalmi kategória szélesítését, melynek egyik letéteményese a felsőoktatás, illetve a felsőfokú képzés kiterjesztése.[13] A táblázatból is látható a felsőoktatásban résztvevők számának nagyfokú az ország populációjához viszonyított emelkedése. Ez a tendencia még az első világháborút követő, annak egyenes következményeként fellépő demográfiai hullámvölgy ellenére is érzékelhetővé vált.

A műszaki tudományok prosperálásának indikátoraként lett a műszaki egyetem hallgatóságának alakulása a táblázatban feltüntetve. Látható, hogy a gazdasági-technikai fejlődéssel egyenes arányban meredeken nőtt a különféle mérnökképzésben részesülők száma (a háború utáni visszaesést, elsősorban a népességveszteség okozta), míg a bölcsészképzésben résztvevők számának növekedési üteme alacsonyabb volt. Körülbelül ezzel párhuzamos a jogászok számának növekedése, noha nominalitásában meghaladja a mérnökökét, melynek elsődleges oka, hogy a jogi oktatás évszázados múltra tekint vissza, míg a mérnökképzés komolyabb fejlődése csak az akkor Magyarországon újnak mondható technikai vívmányok bevezetésével indult meg. A bölcsészképzés helyzete már egészen más, ott ugyanis viszonylag alacsony – bár növekedő – létszámokkal találkozunk, mely a „jövőbeni elhelyezkedési lehetőségek” helyzetét mutatja. A bölcsészdiplomások szakmában történő munkalehetőségei limitáltak, a szellemi szabadfoglalkozásúak állás- és jövedelmi viszonyai a gazdasági konjunktúra, illetve dekonjunktúra által csak közvetve, esetleg demográfiai, natalitási helyzettől függően némileg közvetlenül is – befolyásoltak és ezek a társadalmi hatásokat inkább hosszú távon, mintsem azonnal váltak számukra érzékelhetővé. Mégis a háború után a bölcsészhallgatók száma még nominálisan is növekedést mutatott. A humán irányú műveltség (ideértve a jogi, illetve a bölcsészeti tanulmányokat) a háború után jobb mobilitási esélyeket adott, hiszen a területveszteségek az ipar jelentős részének elvesztésével is jártak. Az orvos hallgatók kilátásai szoros összefüggésben vannak az orvostudomány fejlődésével. A háború előtt és közvetlenül utána az orvos hallgatók számát tekintve szintén jelentős emelkedés látható, ami az orvosi szakma szintén hagyományosan magas presztízséből ered,[14] természetesen az egészségügyi ellátottság jelentős javulásával korrelálva.

 „A két világháború közötti Magyarországot a jogászok országának nevezték.”[15] Talán ez a megállapítás valóban igaz, azonban érdemes megvizsgálni a T/3-as táblázatot, melyből kitűnik, hogy az összes felsőoktatásban tanuló hallgatóhoz viszonyítva a két háború között a joghallgatók csupán 30% körüli értéket képviselnek (1931-ben 37,3% az egyik legmagasabb adat).[16] Az első világháború előtti Magyarországon azonban ennél jóval magasabb arányokat is láthatunk, így 1895-ben a felsőoktatásban tanulók 60%-a volt joghallgató, ugyanakkor más karok hallgatóinak száma a dualizmusban jóval alatta maradt a későbbieknél.

Az egyetemi hallgatóság növekedése a korszak társadalmi-gazdasági változásaihoz kötődik. A dualista államban minden diplomás szakon egyöntetűen növekedtek a hallgatói létszámok. Az akkori modern társadalom, az urbanizációs folyamatok, a kommunikációs igények növekedése mind az értelmiség számszerű gyarapodásának okozója és velejárója. Ezzel együtt az értelmiség társadalmi súlya is nőtt, egyre inkább teret nyert a társadalmi befolyásuk úgy a közvélemény formálásában, mint a termelési folyamatokban. A „modern” társadalom minden szférájában (oktatás, média, művészeti élet) kiemelkedő szerepet játszottak, így az értelmiségi elit lett az elitcsoportok mintaadója. A jogászság kiemelkedő szerepe pedig az igazgatási-hivatalnok hagyományokból, az abszolutista tradícióból táplálkozott, és ennek folytatása, pontosabban a folyamat töretlensége látható a két háború között is. Hiszen néhány esetet kivéve az államhatalom mindig támaszkodhatott a szakképzett hivatalnokgárdára, cserében pedig biztosította a megfelelő anyagi- és társadalmi megbecsülést.[17] A jogászság presztízséhez pedig kétség sem férhetett, a jogi diploma eredményesen volt konvertálható a különböző szakterületek között. A hatalmas szakigazgatási apparátus egy-két időszaktól eltekintve az egész korszakban biztos munkalehetőséget és magas tekintélyt biztosított, mely különösen abban a politikai-társadalmi berendezkedésben rendkívüli individuális előnyt jelentett.

A korszak egyenlőtlen jövedelmi viszonyai – a többi európai államhoz és az Egyesült Államokhoz viszonyítva – a gazdasági élet szereplőit komoly megpróbáltatások elé állították, ezzel szemben az állandó, biztos helyzet „egyedülállónak” számított.[18] Erdei Ferenc „kettős társadalomnak nevezte a két háború közti Magyarország társadalmát, ahol egymás mellett élt a „rendi” jellegű társadalom, ahová az állami hivatalnokok is tartoztak és „polgári” társadalom, ahová a szellemi szabadfoglalkozásúakat sorolta. A mobilitási esélyek elég csekélynek voltak mondhatók, természetesen voltak kirívó példák is,[19] de a társadalmi viszonyok elég jelentősen konzerválódtak, azok reprodukciójának eredménye többé-kevésbé konstans maradt. A hosszú távon megmerevedett társadalmi viszonyok egy éles strukturális elhatárolódásokat okozó szituációt eredményeztek, melyben az elsősorban intergenerációs mobilitási lehetőségek kihasználása a társadalmi értékpreferenciák közötti kiemelkedő szerepét eredményezte. A társadalmi mobilitás pedig mindenek előtt a tanulással, illetve a képzésben való részvétel igazolásával volt elősegíthető. Látható, hogy a jogászdiploma a kettős jelleg bármelyikében egyfajta érvényesülést biztosított, hiszen a polgári kategóriához tartozó szellemi szabadfoglalkozáshoz is „belépést”, ugyanakkor a rendi kategóriában is érvényesülési lehetőséget adott. (Ellentétben a bölcsészdiplomával, mely az előbbi kategóriában megfelelő mobilitási esélyhez juttatta az értelmiséget, az utóbbiban azonban csak korlátozottan biztosította a megélhetést.)

A szellemi foglalkozásúak száma a ’20-as, ’30-as években 307.000 fő volt, az állami alkalmazottaké 210.000, de 1940-re ez a szám 413.000 főt tett ki, melynek harmada volt tisztviselő, tehát egyben szellemi munkát űző, így ez az szám 140.000 főre datálható. Látható, hogy a szellemi foglakozásúak majdnem fele az államigazgatásban dolgozott, és ennek a kategóriának az iskolai végzettsége többnyire a jogi diploma volt. Ezek a viszonyok egyöntetűen elvezettek a jogászi presztízs fennmaradásához, emelkedéséhez, így a társadalomban realizált mobilitási esélyek következtében a joghallgatók létszámának lakossági arányhoz viszonyított magas voltához.

Az ország terület és népességveszteségének egyik velejárójaként számolni kellett egyfajta bevándorlási hullámmal is. Az utódállamok hivatalnokrétegét érintette a legjobban az elcsatolt területeken kialakult társadalmi méretű egzisztenciavesztés, mivel az új államok megkövetelték az anyanyelvű közigazgatást, melynek a magyar anyanyelvű hivatalnokok többnyire nem tudtak eleget tenni[20]. A fenti oknál fogva az országba áramló menekültáradat, melynek egy tekintélyes részét képezték az állásukat vesztett hivatalnokok jelentősen megnövelte az értelmiségi, hivatali állásokat betölteni vágyók számát, mely – a demográfiai folyamatok mellett – szintén a jogászképzés csökkenéséhez vezetett.[21] Ennek ellenfolyamataként a háború alatt késedelmet szenvedett tanulmányok újbóli folytatása, illetve megkezdése pedig a hallgatók számának emelkedéséhez vezetett. A háború egyébként is sok fiatal társadalmi struktúrában elfoglalt pozícióját ingatta meg, individuális szinten a stabilitás biztonságérzetét vette el; ezért a társadalmi érvényesülés egyik lehetőségeként sokan a felsőoktatást választották, melyet valószínűleg enélkül nem tettek volna.

Természetesen két tényező említhető, melyek minden korszakban, így az abszolutizmusban, a dualizmusban és a két háború közti időszakban is limitálták a felsőoktatásban tanulók létszámát. Az első a népesség vagyoni helyzete, illetve jövedelmi viszonyai. A háború előtt rendkívül nagy volt a jövedelmek szóródása, és a társadalom közép, illetve felső rétegei a népesség kisebb hányadát tették ki. Pikler Gyula például (talán némi túlzással és a az indokoltnál nagyobb általánosítással) a lakosság ¾-ét a teljesen vagyontalanok közé sorolta az 1911. évi budapesti lakásösszeírások lapján.[22] Ebből következően limitált volt azok köre, akik megengedhették maguknak, vagy gyermekeiknek hosszú időn keresztül tartó tanulmányok folytatását. A társadalom alsóbb rétegei ehelyett inkább létfenntartásuk érdekében valamilyen jövedelemszerző tevékenységet folytattak. Mellesleg az említett kategóriának a habitusa sem valószínű, hogy megengedte volna a felsőoktatásban való tanulmányokat.[23] A második limitáló tényező a felsőoktatás inputjának adminisztratív szabályozása. A politikai vezetés, elsősorban a szakminiszter minden évben rendeletben határozta meg a felsőoktatásban, így a jogászképzésbe felvehető jelentkezők számát.[24] A két említett tényező egymással is összefüggésben van, hiszen amennyiben szélesebb társadalmi rétegek lettek volna érdekeltek a felsőoktatásba kerülésben, úgy az adminisztratív szabályozás valószínűleg engedett volna a nyomásnak, ami a létszámkeret  emelkedéséhez vezetett volna.

Az annyit emlegetett „jogász-munkanélküliség”, mely a két világháború közötti országot sújtotta a felduzzadt, ezáltal költségvetési gondokat okozó „túlnövekedett” hivatalnokréteg leépítésének eredményeképpen állt elő. A ’20-as évek elején végrehajtott leépítések következtében – melyek sokszor politikai szempontokat követtek – széles réteget érintő munkanélküliséget eredményezett, melyet növelt a ’30-as évek elején bekövetkezett gazdasági válság. Így a szellemi foglalkozásúak munkanélküliségének aránya 10%-osra datálható, melynek körülbelül a fele valóban jogi végzettséggel rendelkezett.[25] A munkanélküliség veszélyét a társadalom érzékelte, és ez megmutatkozott a jelentkezők számának csökkenésében, ami miatt a felsőoktatási intézmények egyre alacsonyabb szintre helyezték a szelekciót biztosító felvételi követelményeket. Ez a fajta „új keletű” diplomás létbizonytalanság a hagyományosan értelmiségi szülőket és gyermekeiket is érintette, akik mindent megpróbáltak státuszok átörökítése érdekében megtenni.[26] Ezek a folyamatok vezettek a jogakadémiai hallgatók képességeinek alacsonyabb színvonalához, illetve az akadémiaellenes hangulathoz, míg a pesti jogi kar hallgatói tanulmányi szintje magasabb maradt.[27] Azok a hallgatók, akik nem is kívántak szakmájukban elhelyezkedni, megélhetési lehetőségeik vagyoni pozíciójuknál fogva adottak voltak, és a többnyire jogi diplomát presztízsokokból akarták megszerezni folyamatosan csökkenő számban voltak jelen. A dualista államban némileg nagyobb volt az arányuk később azonban ez a viszonyszám már jelentéktelennek volt mondható, a ’30-as években az egyetemi, illetve akadémiai hallgatók mindösszesen 1%-át tették ki,[28] más szavakkal a jogászi munkanélküliségi mutatók alakulásában nem, vagy alig játszottak szerepet.

A második világháború után bekövetkezett változások fejtették ki az egyik legerőteljesebb hatást a jogászképzésre. A szovjet befolyás eredményeképpen uralkodó marxista jogelmélet, mely a jog hosszabb távú elhalását hirdette szinte katasztrofális volt a jogi oktatásra. A négy jogi karon folyó képzés diáklétszámai radikálisan megcsappantak, mely a jogászok iránti szükséglet alacsony voltát jelzi. Az állam jog iránti bizalmatlansága mellett tovább csökkentette a jogászszükségletet a tervgazdaság bevezetése, mely a magánszféra jogi mechanizmusait ismerő szakemberek helyett kizárólag igazgatási feladatok ellátására szakosodott munkaerőbázist igényelt. A jogászságnak a korábbi hatalmi elittel való vélt, vagy valós összefonódása, illetve az ezzel kapcsolat ellenséges beállítottság tovább fokozta ezt a jelenséget, mely a T/1-es táblázat adataiból is szembetűnik.[29] A korábbi jogászi túlsúly, az ebből következő munkamódszerek iránti visszás érzület csak fokozta ezt a folyamatot. Létrehozták azokat az alternatív képzési módokat, melyek a rendszer szellemének inkább megfeleltek, és az ott végzettek hatalomhoz való hűsége biztosítottabb volt.

Ugyanakkor a szocialista érában – éppen a tervgazdaság miatt – hallatlan mértékben megnövekedett a jogalkotási tevékenység, mely éppúgy igényelte a képzett szakembereket, mint korábban a piacgazdaság. Ezzel párhuzamosan – a jog elhalása illúziójának felismerésével együtt, illetve az akkor „rendszeridegennek” mondott csoportok korábbi eltávolítása után – a hatalom lassan visszanyerte bizalmát a jog iránt. A társadalmi problémák megoldása így jogi szabályozásokat igényelt, noha olyan kérdéseket is ebbe a problémakörbe soroltak, melyek esetében a szabályalkotás felesleges, illetve más megoldási mód kézenfekvőbb lett volna. Maga a tervgazdálkodás is folyamatos szabályozásokkal történt, hiszen minél jobban növekszik az állam szerepe a gazdaságban, gazdaságpolitikában, annál nagyobb súlyt kapnak az adminisztratív mechanizmusok, melyből egyenesen következik a jogi és közigazgatási szervezetek növekedése. Az 1940-es évek végén és az ’50-es években létrehozott alternatív igazgatási szakiskolákban végzettek pedig a munkahelyi konformitás, illetve a feladatok ellátásához szerzett ismeretek hiánya miatt szintén jogi végzettséget szerettek volna. Ezek együttes hatásaként ismét növekedni kezdett a joghallgatók száma, bár ez csak korlátozott maradhatott, hiszen az állami tervgazdálkodás a felsőoktatási képzést is szoros kontroll alatt tartotta.

A hallgatói létszámot a tervutasítás mellett a jövedelmi viszonyok is befolyásolták. A szocialista érában a társadalom bér-viszonyainak szabályozásában a jövedelmek nivellálásának elve kapott hangsúlyt, ezzel akarták a korábban kialakult rendkívül eltérő vagyoni és jövedelmi helyzetet kiegyenlíteni. Ennek következtében az értelmiségi, illetve más szakmákhoz tartozó szakemberek jövedelme hasonló, sok esetben közel azonos mértékű volt. Később viszont megjelent a jövedelmek differenciálásának elve, mert felismerték, hogy a nivellálás teljesítményrontó tényező lehet, ez pedig némi magyarázattal szolgál arra, hogy az 1970-es években már majd 3000 fős joghallgatói létszámot tapasztalhatunk;[30] más szavakkal a hallgatók végzett jogászként a jövőben az igazgatási szférában dolgozva nagyobb keresetet remélhettek, mint esetlegesen nem értelmiségi munkakörökben.

A XX. század első felében mind abszolút számban, mind viszonyszámban a korabeli fejlettségi szintet meghaladó mértékű volt a felsőoktatási képzés, és a felsőfokú végzettek arányát tekintve Európában az elsők között foglalt az ország helyet[31]. Emellett Magyarországon - a táblázatokból világosan kitűnik – a jogászképzés kimagasló arányban volt jelen, mely nemcsak a két háború közti időszakra, hanem a dualizmus, és az abszolutizmus korára is, illetve eltérő mértékben de a szocializmusra is jellemző volt. Mindezek a körülmények arra engednek következtetni, hogy bizonyos szempontból közös eredője is van a jogászok nagyobb létszámának, mely eredő valószínűsíthetően különböző mértékben, de általánosan jellemző a periférikus országokra. Az ipari, szolgáltatói szféra alacsony szintű fejlődési foka, az ezzel kapcsolatos infrastrukturális helyzet, a társadalom agrárjellege a műszaki értelmiségi képzés csökkent voltát eredményezi, ebből következően a mobilitási igények inkább a humán műveltség előnybe részesítését indukálják. Az előbbivel összefüggésben piaci szabályozások alacsony foka állami, jogi beavatkozások igényét követeli, illetve olykor azt az illúziót kelti, hogy ilyen módon megoldhatók egyes szituációk.[32] Így a „történelmi méretű hiánygazdálkodás” kényszeréből fakadóan kialakítja a jog, és a jogászok iránti bizalmat, és magas presztízst,[33] végső soron a magasabb jogászlétszámot.

A hallgatói létszám nem változott egészen a rendszerváltásig, vagyis 1990-ben is 2900 joghallgatót regisztráltak, mely a ’70-es évekhez képest is csupán 200 fős emelkedést mutat. Ebből könnyen levonhatnánk azt a következtetést, hogy maga a rendszerváltás – mint politikai fordulat – nem hozott a társadalom, különösen a jogásztársadalom életében komolyabb változásokat. Ez természetesen hamis következtetés lenne, pontosabban a politikai kérdések valóban nem hoztak gyökeres váltást, azonban a rendszerváltást megelőző és azzal párhuzamos gazdasági változások már igen. A T/3-as táblázatból is látható, hogy 4, és 5-szörös növekedésről beszélhetünk. Ennek magyarázatához szükséges áttekinteni, hogy más országok jogásztársadalma a háború után, hogyan és miért változtak.

Időpont/Időszak	Jogászok létszáma a népességhez viszonyítva (az adatok százalékban értendőek)
1962	0,1
2000	0,3

T/4-es táblázat: A jogászok számának változása az Egyesült Államokban 1962-től 2000-ig. Forrás: Wright Mills: Az uralkodó elit. Budapest. 1962. Pokol Béla: Jogszociológiai vizsgálódások. Rejtjel Kiadó. Budapest. 2003.

Időpont/Időszak	Jogászok létszáma egymillió lakosra vetítve
1977	400
2001	1200

T/5-ös táblázat: A jogászság létszámának változása Németországban 1977-től 2001-ig. Forrás: Pokol Béla: Jogszociológiai vizsgálódások. Rejtjel kiadó. Budapest. 2003.

 

Ha megnézzük a T/4-es és T/5-ös táblázatokat, mely a világ két vezető gazdasági hatalmának jogászlétszám változásait mutatja, könnyen leolvasható, hogy mindkét országban körülbelül megháromszorozódott a jogásztársadalom nagysága[34] az utóbbi 30 évben.[35] A nyugat-európai, illetve amerikai jogásztársadalom bővülésének okai sokrétűek, és elsősorban a társadalom és a gazdaság változásaihoz köthetők. A piacracionalitás terjedése, annak a különböző társadalmi szférákban való térhódítása, a mezőgazdasági termelést felváltó ipari termelési mód, később pedig a szolgáltatói-társadalom egyre erőteljesebb térnyerése, ezzel párhuzamosan az individualizációs értékek és a személytelen kapcsolatok elterjedése, mind elvezet a jog iránti bizalom növekedéséhez, mely szintén okként szolgált az említett változások bekövetkeztéhez.[36]

            Míg az utóbbi 30-40 év társadalmi viszonyai tehát ezekben az országokban az említett jogászi telítettséget okozták, addig Magyarországon (és a hozzá hasonló helyzetben lévő szocialista országokban) ezek a folyamatok nem fejthették ki hatásukat. A szocializmus ideje alatt a jogalkotási tevékenység erőteljesen megnövekedett, az állami szféra - később diszfunkcionális hatásokat okozó – kiterjesztette befolyását a társadalom olyan területeire, ahova korábban nem jutott el a központi igazgatás.[37] Ez a „túlszabályozási láz”, a jog illúziója a szocialista érában is elvezetett egyfajta korlátozott bővüléshez, mely természetesen összehasonlíthatatlan a nyugat-európaival. Ugyanakkor, ezzel szoros összefüggésben a jogászi presztízs a korábbi szinthez képest – noha nem érhette el a háború előtti szintet – ismét emelkedett. A rendszerváltozás, a piacgazdaságra való áttérés, illetve a korábbi akár intragenerációs[38] mobilitási esélyekbe vetett hittel párosulva együttesen okozta a hallgatói létszámbővülést a ’90-es években. A szocialista országok korábbi, a nyugat-európai méretekkel is vetekedő iparosítása folytán felhalmozott eszközök privatizációja, a piaci szféra térhódítása a korábban jellemzett társadalmi folyamatokat indította el. Azonban a lényeges különbség ott található, hogy míg a „tőkés országokban” a piaci térhódítás, az ehhez kapcsolódó vagyoni értékű javak felhalmozása, a szolgáltatások elterjedése fokozatos volt, addig a volt szocialista országokban ez szinte „egy csapásra”, hirtelen zajlott le, mely rendkívül bizonytalan, előre ki nem számítható eredményekkel járt. Ez a robbanásszerű változás a társadalom egyes kategóriáiban, így a jogásztársadalomban hasonló, de az akkori kapitalista országokénál erőteljesebb változásokat idézett elő. A gazdasági váltásnak a hagyományos joggyakorlatra kifejtett hatásaként, addig ismeretlen területeket kellett szabályozni, amivel párhuzamosan rengeteg olyan jogi probléma merült fel, melyek megoldásában a berögzült szakmai gyakorlatnál sokkal nagyobb előnyt jelentett bármilyen paradoxnak tűnik is, de a korábbi szakmai szocializáció hiánya, vagyis a rugalmasság megléte. A gazdasági jog még fejletlennek volt mondható, és ez az időszak a „szerződésekkel fejlesztett jog időszaka volt, a jogalkotás jellemzően a praxis után járt”.[39] A ’90-es évek elején meglévő társadalmi-gazdasági szituáció az akkor fiatalnak számító jogászok számára korábban nem tapasztalt karrier lehetőségét biztosította, amit az akkori társadalom rövid idő alatt realizált. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan a felsőoktatási képzésben – főleg a költségvetési gondok enyhítése, és nyugat-európai minták átvétele végett – a piaci mechanizmusok egyre inkább teret nyertek. A felsőoktatási intézményeknek érdekében állt és áll a mai napig is minél nagyobb számú hallgató oktatásáról gondoskodni, mivel ez bevételeik egyik fő forrása. Emellett a korábban kiszámítható előmenetelt biztosító foglalkoztatási lehetőségek, mint az államigazgatás (ebben a tekintetben ide tartozik a bíróság, ügyészség is) továbbra is kifejtették munkaerő-keresleti szerepüket, ami tovább növelte a jogászok elhelyezkedési képességét és készségét. A rendszerváltást követő első években így ismét előállt az a helyzet, hogy a korábban már hagyományosan generációkon keresztül felsőoktatásban tanuló szülők gyermekei mellett, akik saját negatív mobilitásukat akarták elkerülni, új társadalmi rétegek is megjelentek az egyetemeken a realizált intergenerációs mobilitási esélyek növelése érdekében, mely tanulmányi befektetés ráadásul viszonylag gyors anyagi és társadalmi megbecsülésben fizetődhetett ki. A folyamat azonban néhány lényeges vonatkozásában mégis különbözik a két háború közötti, illetve az azt megelőző helyzettől; ezek a népesség vagyoni, illetve jövedelmi helyzetéből és a felsőoktatás igazgatásából eredő differenciák. A rendszerváltás után az adminisztratív limit – az említett okoknál fogva – fokozatosan kitágult, ami már önmagában nagyobb hallgatói tömegeket engedett be a felsőoktatásba. Másfelől a társadalom vagyoni, jövedelmi viszonyait tekintve is eltérő struktúrát mutatott, mint néhány évtizeddel korábban.

 

Időpont/Időszak	Legalsó decilis	Legfelső decilis	Legfelső/Legalsó decilis
1962	3,9	20,2	5,2
1982	4,9	18,6	3,8
1992	3,6	24,3	6,7
1995	3,6	26,1	7,3

T/6-os táblázat. Az egy főre jutó jövedelem szerinti háztartás decilisek részesedése az összes személyi jövedelemből százalékban, illetve a legalsó és legfelső decilisek aránya. 1962-1995. Forrás: Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó. Budapest. 2001. 137-140.p*.

 

A szocialista korszakban a jövedelmek nivellálásának következményeképpen az egyes társadalmi rétegek között szűkült a vagyoni különbség.[40] A „középrétegek” kiszélesedtek, létszámuk és népességhez viszonyított arányuk nőtt. Ugyan a rendszerváltás után - ezt a T/6-os táblázat is jól mutatja – a jövedelemolló jobban szétnyílt, még mindig egy viszonylag nagy létszámú kategóriával lehet számolni, akik anyagi helyzetüknél fogva képesek maguk, vagy gyermekeik hosszú időtartamú képzését biztosítani.

            A társadalmi folyamatokat kihasználva az intézményi bevétel növelése érdekében gombamód szaporodtak az új jogi karok, azok különböző tagozatú képzési módjai, melyek egyre több joghallgató felvételére voltak képesek, noha sok esetben az intézmények tárgyi, illetve személyi feltételei sem voltak adottak. A jelenség természetesen nemcsak a jogi karokat érintette, hanem széles körben a felsőoktatás egészét, azonban a jogászképzést talán minden eddiginél erősebb változások terhelték. A tanulás fontosságát - mint a mobilitási esélyek statisztikai valószínűségét elsődlegesen megnövelő eszköz - szem előtt tartó társadalmi attitűd, olyan mély gyökereket vert a társadalmi értékek között, hogy determinisztikus lett annak politikai, különösen oktatáspolitikai vonzata. Az oktatás – mind a számok, mind egyes hallgatók teljesítménymutatói alapján – sikerágazatnak tűnt,[41] pedig az említett „karrierkorszak” a végéhez közeledett, és mára már ilyen lehetőségekről nem beszélhetünk. A rendszerváltás korában viszonylag nagy mozgásokat lehetővé tevő társadalmi viszonyok strukturálisan megmerevedtek, az akkoriban nyitottnak mondható társadalom egyre zártabbá vált. Ehhez járult, hogy egyfelől a jogalkotás fokozatosan rendezte az előállott új társadalmi helyzeteket, másfelől a szabályozások is egyre kifinomultabbak lettek. A korábbi úttörő jellegű munkából hagyományos joggyakorlat lett, ezzel párhuzamosan pedig fokozatosan betöltötték a friss munkahelyeket azok az egyetemet végzett szakemberek, akik – a lehetőségeket felismerve - éppen a ’80-as évek végén, illetve a ’90-es évek elején kezdték tanulmányaikat.

            A mai helyzet mind ennek a következménye, a társadalmi attitűdök vajmi keveset változtak a jogászi szakmával kapcsolatban; talán az utóbbi egy-két évben tapasztalható csak némi szemléletváltás, mely lassan a mutatókban is szignifikáns eltéréseket adhat. A realitás azonban a viszonylag még kis létszámú, de már jelen lévő diplomás munkanélküliség. Az általános nézet szerint a munkanélküliség az alacsonyabb képzettségűeket sújtja, míg a kvalifikáltabb szakemberek sokkal könnyebben találnak állást, ráadásul éppen kulturális, és családi hátterükből adódóan erősebb kapcsolatrendszerrel rendelkeznek, mely rendkívüli segítséget nyújt a különböző pozíciók elérésben. Azonban az ezredforduló környékére mind Amerikában, mind Nyugat-Európában egyre nagyobb számú egyetemet végzett szakember küzd állástalansággal. Tulajdonképpen a hagyományosnak nevezhető, a felső-, és középfokú végzettséggel rendelkezők közti „munkanélküliségi olló” bezárulni látszik; A felsőfokú oktatásban részesült szakemberek munkanélküliségi aránya közeledik a középfokú végzettségűekéhez, és mindkettő rátája növekszik. 1992-ben 24 fejlett országra kiterjedő felmérés szerint hat országban az egyetemet végzettek munkanélküliségi rátája nagyobb volt, mint a felsőfokú, de nem egyetemi végzettséggel rendelkezőké.[42] További három országban pedig nagyobb volt a diplomások munkanélküliségi aránya, mint a középfokú tanulmányokkal rendelkezőké.[43] Magyarországon jelenleg a regisztrált diplomás munkanélküliek aránya 3% körüli, bár feltehetően a valóságban ez a szám nagyobb, mi több a munkaügyi központok szakemberei szerint egyes megyékben a közeljövőben a 10%-ot is elérheti. A látencia oka, hogy a diplomások kevésbé hajlandóak regisztráltatni magukat, mivel félnek a munkanélküliség stigmatizáló hatásától, illetve kevésbé tartják reménykeltőnek a munkaügyi szervek segítségét.[44] 1995 táján egy diplomás 3-5 hónap alatt talált állást, ez az idő jelenleg a 10 hónapot is meghaladja.

A kvalifikált szakemberek kiszorítják a munkaerőpiacról az alacsonyabb képzettségűeket, azonban ez a diplomásokra is hátrányt jelent, mégpedig dekvalifikáció formájában. Sok esetben ráadásul a munka ellátása szempontjából irreleváns diploma, vagy tudás mégis előnyös tényező, bár nem a tudás kap relevanciát, hanem a képzésben való részvétel és szocializáció. Természetesen a kvalifikált munkaerő gyengébb eredménnyel végzi munkáját, hiszen állandó frusztrációs közeget jelent számukra a képzettségükhöz mérten alacsonyabb színvonalú munkavégzés, mellesleg kevésbé is alkalmasak a feladat elvégzésére.[45]

            Mindezek számba vételével várhatnánk a társadalmi „visszacsatolást”, vagyis, hogy a társadalom érzékeli a képzés hátrányait és a felsőoktatási intézményekbe jelentkezők számának csökkenni kellett volna, vagy csökkennie kellene. Ez mégsem következett be, illetve nem jelentős mértékben. Ennek oka, hogy ugyan a diploma birtoklása nem jár előnnyel, azonban annak hiánya rendkívül hátrányos lehet, figyelemmel a dekvalifikációs folyamatokra. Így a felvételre jelentkezők számának csökkenése kisebb mértékű, azonban az átstrukturálódás annál jelentősebb lehet. Az átstrukturálódás egyrészt jelentkezik a hallgatók társadalmi helyzeténél, másrészt pedig a jelentkezők által választott szakoknál is. Mindenek előtt a felvételizők már olyan szakokat választanak, melyek feltehetően a munkaerőpiacon való elhelyezkedésüket megkönnyítik. Amennyiben érzékelik, hogy valamely szakma iránt a kereslet csökken, vagy megszűnik egy másik szakterületet fognak választani. Azonban pont ez a tömegesnek is tekinthető átvándorlás a célszakmában rövid távon szintén munkaerő-felesleget jelent. (Ez alól csak néhány, a jövőben valószínűleg még hosszú ideig prosperáló szakma lesz kivétel, mint például az informatika.)[46] A jövőre előretekintve legvalószínűbb, hogy azok az egyetemek, melyek nagyobb számban működtetnek különböző tudományterületeket felölelő karokat, ezáltal sokféle szakmai képesítést nyújtanak egy viszonylag állandó hallgatói létszámmal számolhatnak, csak a karok közötti eloszlás lesz egyenlőtlen. Ezt némileg, és rövidtávon kompenzálja, hogy a tradicionálisan magasabb presztízsű szakágaknál az addig a képzésből kimaradt, alacsonyabb jövedelmi viszonyokkal rendelkező társadalmi rétegek intergenerációs mobilitási esélyük javításaként a felsőfokú képzést választják, annak ellenére, hogy ezeknél a szakmáknál a várható jövedelem, illetve munkalehetőség már jelentősen lecsökkent, és a presztízsviszonyok is átrendeződőben vannak. Hosszú időtávlatokat tekintve elképzelhető, de nem valószínűsíthető, hogy a felsőoktatás egészében számítani lehet hallgatói létszámcsökkenésre, mert minden értelmiségi szakmában a piaci munkaerő-kereslet lecsökken.

            A jogászképzésben mindezek a problémák fennállnak. A jelentősen megnőtt joghallgatói létszám csökkenése mindenképpen elkerülhetetlen, ami valószínűleg még rövid távon is jelentkezni fog. Ez azonban nem jelenti általában a felsőoktatásban részvevők számának csökkenését, illetve az ha ugyan érzékelhető mértékű is lesz, nem nevezhető radikálisnak. Azonban azok a hallgatók, akik korábban a jogi pálya iránt érdeklődtek volna, most inkább valamilyen más – a későbbiekben magasabb jövedelemmel és jobb álláslehetőséggel biztató – szakmát fognak választani. A kérdés inkább a jogi karok további sorsa, pontosabban, hogy milyen lehetőségeik vannak a szervezeti szempontból a magas hallgatói létszám miatt némileg átstrukturálódott és kibővült karoknak.

            A felsőoktatással kapcsolatos koordináló, megfontolt tervező mechanizmusokat javasol Falusné Szikra Katalin. Álláspontja szerint a hasonló tevékenységet, hasonló tudományterületen, szakmán belüli oktatást folytató intézmények összehangolására lenne szükség, mely a teljes önállóság és az abszolút teveszerűség közötti sávban engedné az egyes karokat öntevékenyen működni. Az oktatást nem szabad tovább mennyiségi szempontok szerint kezelni, a hallgatói létszámot csökkenteni kell, és minőségi átalakulást kell véghezvinni az egész felsőoktatásban.

            További lehetséges megoldás az egyetemeken belüli koordináció, és tervezés növelése. Ugyanis feltehetően időlegesen néhány karnak hallgatóhiánnyal, másoknak pedig többlettel kell szembenéznie. Azonban akár már rövid távon is megfordulhat a helyzet, majd ismét más irányú változások léphetnek fel. Ezért esetleg megfontolást érdemelne a problémákat összegyetemi szinten kezelni. Ezzel párhuzamosan a jogászképzés szempontjából a tananyag részbeni változtatása és a képzés átstrukturálása is szükségesnek mutatkozik. A jelenlegi képzési formában a jogi karok a hallgatókat a tradicionális jogi pályákra (ügyvéd, bíró, ügyész, közjegyző) készítik fel. Miután ezek a hagyományos pályák már nem, vagy jelentősen csökkentett mértékben kínálnak munkalehetőséget, illetve megfelelő pozíciót[47] a társadalom reflektál és csökkenti a pálya presztízsét, végső soron a pályán elindulni kívánók számát. Azonban, ha a képzés idomulna a társadalomban objektiválódott új igényekhez, könnyen prognosztizálható lenne a jogásztársadalom és a jogi oktatás szempontjából a kedvezőbb szituáció. Ez nem jelentené a hagyományos tantárgyak elhagyását, hiszen ez magát a jogászképzés lényegét szüntetné meg. Inkább a szakosodást elősegítő mechanizmusoknak kellene meghatározóbbnak lennie, amivel párhuzamosan a társadalomra vonatkozó ismeretek átadását is szélesítenék. A jogásztársadalomban egyre nagyobb az igény a különböző szakirányok alaposabb ismeretére, míg az általánosabb jellegű jogi tudás - mélységeiben legalábbis – sok szakterületen irrelevánssá válik. A szakismeretet számos területen jelenleg autodidakta módon kell elsajátítani, ami mind a gyakorló jogászok, mind az oktatási intézmények számára hátrányos.[48] A társadalomra vonatkozó alaposabb ismeretek ráadásul olyan munkákhoz is biztosítanának tudást, mely „fehér gallérosnak” nevezhető, de nem feltétlenül igényel speciális, nagy fokú jogismeretet. A változások által olyan művelt rétegek képzése válna lehetővé, akik könnyen tájékozódnak, helyt állnak a társadalomban, hiszen a társadalomtudományok révén jól ismerik azt, ugyanakkor a hallgatók érdeklődésüknek és jövőbeni elhelyezkedési lehetőségeiknek megfelelően választhatnának szakirányokat is. A szakirányok területére eshetne egyébként a jelenleg inkább továbbképzésben, posztgraduális oktatási formában tanított tudásanyag is.

            A jogászképzés trendjeit nehéz előrevetíteni, a változások és változtatások azonban elkerülhetetlennek látszanak. A kérdés az, hogy milyen irányban, és milyen módon történjen ez. A probléma rendkívül sokrétű, és mint azt látni lehetett elég összetett társadalmi folyamatok eredményeképpen alakult a hallgatói létszám a jogi oktatásban. A politikai szféra, a társadalom jövedelmi viszonyai, a jogászság anyagi, presztízsviszonyai mind olyan tényezők, melyek közvetlen kihatással vannak a képzésre és azok résztvevőire is. Mivel a társadalom is állandó mozgásban van, ezért pontos elképzelésekkel aligha rendelkezhetünk a jövő jogi oktatásáról, illetve a hallgatói összetételről. Mégis talán ha a múlt, és a jelen folyamatait, társadalmi viszonyait figyelembe vesszük közelebb kerülhetünk egy maradandó, az érdekeknek megfelelő megoldáshoz.

 

 

 

 

Irodalomjegyzék

 

 

 

A magyar királyi jogakadémiák és joglyceumok története. Pest. 1873.

Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris. Budapest. 2001.

Andorka Rudolf: a társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Gondolat. Budapest. 1982.

Andorka Rudolf: Az egyetemi és főiskolai hallgatók társadalmi összetétele 1898-1942. Statisztikai Szemle. 1979./9.

Baronyai Károly: Jogászképzésünk reformjához. Miskolc. 1892.

Bourdieu, Pierre: La Distinction. Critique sociale du jugement. Editions de Minuit. Paris. 1979.

Csizmadia Andor: A magyar jogi felsőoktatás fejlődése. Felsőoktatási Szemle. 1969/10.

Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás története. Budapest. 1978.

Demográfia. Központi Statisztikai Hivatal. Budapest. 1996.

Giddens, Anthony: Szociológia. Budapest. 2000. Osiris.

Eckhart Ferenc: A jog- és államtudományi kar története. 1667-1935. A Pázmány Péter tudományegyetem kiadása.Budapest. 1936.

Falusné Szikra Katalin: Diplomás túltermelés van. ÉS: vita a felsőoktatásról 6. XLVI. ÉVFOLYAM. 8. SZÁM, 2002. február 15.

Falusné Szikra Katalin: Munkanélküliség és diplomás túltermelés. Közgazdasági Szemle. 2001. november.

Ferge Zsuzsa: Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1984.

Ferge Zsuzsa: Társadalmunk rétegződése. Budapest. Közgazdasági és Jogi könyvkiadó. 1969.

Ferge Zsuzsa: Társadalmi újratermelés és társadalompolitika. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 1982.

Katona Péter Zoltán: Az egyetem válságának egyes értelmezései a modern francia szociológia-elméletben. Acta Juridica et politica. Tomus XLLX. Fasciculus 16. Szeged. 1996.

Krich Balázs: Kínál-e még megújulást a jogász szakma? www.hok.ajk.elte.hu/juratus/20_02/hird.htm

Kulcsár Kálmán: Gazdaság – társadalom – jog. Közgazdasági és Jogi könyvkiadó. Budapest. 1982.

Ladányi Andor: A magyar felsőoktatás a 20. században. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1999.

Mills, C. Wright: Az uralkodó elit. Budapest. 1962.

Márk Edina: Több szakmunkás, kevesebb diplomás kell. Magyar Hírlap. www.magyarhirlap.hu 2003. 10. 15. In: www.techno.karrier.hu

Nagy Tamás: Néhány eljárás: Kafka-olvasatok a jogirodalomban. Jogelméleti Szemle 2001/3.

Nagy Zsolt: A magyar jogi oktatás történeti vázlata. Jogelméleti Szemle. 2003/3.

Pető Ernő: A jogakadémiák a 20. században.

Pokol Béa: jogszociológiai vizsgálódások. Rejtjel kiadó. 2003.

Szabolcs Ottó: Munkanélküli diplomások a Horthy rendszerben. Budapest. 1984.

Szabó Imre: Állam- és jogtudományi enciklopédia. Akadémiai kiadó. Budapest. 1980.

Szántó Zoltán: A munkamegosztás gazdaságszociológiai elmélete. Szociológiatörténeti szöveggyűjtemény. Budapest. 1990. Aula.

Vasilis, Lubos: Túlképzés felsőfokon. A görög felsőoktatás történeti-szociológiai elemzése. www.magyarfelsooktatas.hu/97.7/29a.html 2003.10.15

Weber, Max: A politika, mint hivatás. Medvetánc Füzetek.

Weber, Max: Gazdaság és társadalom. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 1992.