Nagy Zsolt:

A jogászképzésre vonatkozó modern jogelméletek

 

 

 

 

 

 

            A jogelméleti, jogszociológiai, jogfilozófiai diskurzusok egyik talán kissé marginális, ám a jogásztársadalom szempontjából annál jelentősebb elméleti tematizálásai közé tartoznak a jogi oktatásról kialakított, kidolgozott nézetek: míg a fenti diszciplínák a jog megjelenési formáira, a jogi normák vizsgálatára, a jog genezisére, társadalmi érvényesülésére, realizálódására, a jogásztársadalom szerkezetére, illetve a „helyes jog” kérdéseire koncentrálnak, addig az intézményesült képzés funkciói, és alakító tényezői csupán néhány elméletben kapnak, kaptak kitüntetett figyelmet. Ha eltekintünk a jogásztársadalom egy speciális (oktatói, illetve joghallgatói) szférájának empirikus vagy elméleti szociológiai megközelítésétől és kifejezetten a jogelméletekre koncentrálunk több a jogi oktatással összefonódó mozgalmat és néhány egységes a jogi oktatásra külön figyelmet szentelő elméletet találhatunk. A mozgalmak nemcsak a jogi oktatásból indultak ki, hanem azzal teljes egészében összefonódtak, s így elméleti alapjaikat is a jogászképzés szolgáltatja; az egységes jogelméleteknek a jogi oktatás ezzel szemben részét képezi, és koherenciájukhoz hozzátartozik.

 

 

Mozgalmak a jogászképzésben: Jog és Irodalom és Kritikai Jogi Tanulmányok

 

            A Kritikai Jogi Tanulmányok és a Jog és Irodalom többé-kevésbé formális keretek között működő mozgalmaknak (movements) a jogászképzés aspektusából több közös vonása van, ugyanakkor számos jelentős eltéréssel is számolni kell. Ami mindkét mozgalom esetében közös, hogy tagjai és szellemi bázisuk szorosan összefonódott a jogi oktatással, pontosabban olyan tagokkal rendelkeznek, kik a jogászképzési szférában fejtik ki tevékenységüket, s ezáltal mindkettő a jogi oktatást tartja elsődleges „felvonulási területének”. A magától értetődő intellektuális és elméleti distancián kívül a fő különbség, hogy míg a kritikai jogi tanulmányok a jogászképzést csupán „eszköznek” tekintik, aminek segítségével céljuk elérhetővé válik, s az egész jogásztársadalmat, esetleg szélesebb körben az egész társadalmat megváltoztathatják, addig a jog és irodalomnak egyfelől nincs ilyen talán utópikusnak tetsző célja, másfelől a jogi oktatás számukra nem csupán eszköz, hanem a jogi élet fő területe, a jog intellektuális bázisa.

A „Jog és Irodalom” kifejezés, illetve az ekként aposztrofált mozgalom ugyan megjelenít valamit az intellektuális vállalkozásról, a tevékenységről, melyet a tudományos szféra a mozgalom keretei között kifejt, ám valójában sokkal nehezebb egy olyan adekvát fogalmat konstruálni, mely képes a tudományos nézetrendszer minden szeletét, minden értékét visszaadni, mint oktatási diszciplínát, és mint elméleti tevékenységet leírni. A fogalmi körülírás helyett a „Jog és Irodalom Mozgalom” képviselőinek egyébként rendkívül változatos nézetei, a jogi oktatással szorosan összefonódott, interdiszciplináris teoretikus diskurzus legjobban a jogászképzésről vallott álláspontjaik kollekciós ismertetése alapján jellemezhető. Elizabeth Villiers Gemmette 1987-ben és 1993-ban ismétlődő, részben panel jellegű kérdőíves vizsgálatot végzett az észak-amerikai egyetemeken (Egyesült Államok és Kanada) a jog és irodalom tárgyköréből tartott kurzusok tanmenetét, célját, tartalmát illetően; míg az első vizsgálat során a 135 fakultásból 38 tanrendjében szerepelt a jog és irodalom tantárgy oktatása (28%), addig a második kutatás során kérdezett 199 egyetemből 84 tanrendje tartalmazott valamilyen a jog és irodalom körébe tartozó kurzust (43%).[1] A jog és irodalom kurzusokat az 1987-es vizsgálat alapján három alkategóriába lehetett osztani: Jog az Irodalomban (Law in Literature), Irodalom a Jogban (Literature in Law) és végül a James Boyd White könyvén alapuló Legal Imagination;[2]az utóbbi vizsgálat során azonban megszámlálhatatlan variációk szerepeltek a kérdéses témában, ám a legtöbb stúdium olyan művek feldolgozására koncentrált, melyek a jog az irodalomban alirányzatot fogják át, s csupán néhány kurzusban jelentek meg a narratív tematika, illetve a hermeneutika aspektusai. A kutatás is igazolta Thomas Moravetz jog és irodalom irányzatainak tematizálását: jog az irodalomban (jog és regényirodalom), a jog, mint irodalom (hermeneutika), a jog irodalma, és végül az irodalom és jogi reformok.

Az első alkategória a jog és irodalom nézetrendszerén belül, mint a legnépszerűbb oktatási irányzat és mint a legelterjedtebb tudományos teória-rendszer tekinthető talán a legfontosabbnak: a Jog az Irodalomban irányzat a jogászság, a jogintézmények és szervezetek irodalmi műveken keresztüli felvázolását jelenti; és természetesen az irodalmi művek kánonja többé-kevésbé a kurzusok tananyagával átfedésben van: a stúdiumok egyfelől az „igazság” értelmére és értékére reflektálva partikuláris jogi aktusok, egyes eljárások bemutatására (Karamazov testvérek, A velencei kalmár, etc.), másfelől a jogásztársadalom tagjainak, vagy rétegeinek pozitív vagy negatív hősökként való megjelenítésére koncentrálnak. A jogot nemcsak önmagában használják, nemcsak mint önálló létező fogalomként, hanem szimbolikus, metafórisztikus értelemben is: a jog azokat a lehetőségeket reprezentálja, melyek a közösségi léthez való elemeket teremtik meg, szimbolizálja az „ember alkotta rendet”, a koherenciát és kohéziót az anarchikus káosszal szemben, emellett talán marginálisabban, de mindenképpen explicit módon megjelennek a „jogi rituálék” abszurditásai, a kulturális és osztálykonfliktusok és kisebbségi problémák is.[3] A modernizmus és poszt-modernizmus hatásaiként a jogi oktatásban a jog és irodalmat oktatók elsődleges célja – elvetve részben a modernizmusnak a művek nem pusztán a realitást megjelenítő és a poszt-modernizmusnak az olvasó által teremtett szövegértelmezésre vonatkozó tanait - a didaktikus irodalmi munkákon keresztüli morális kérdések felvetése. A morális diskurzus legyen az a jogászság, vagy egyes intézmények ábrázolása egyfelől a jogot morálisan pozitív, az „igazság” eszközeként, a jogásztársadalmat pedig ennek érvényesítőiként ábrázolhatja, másfelől azonban disztópikus módon a jogrendszer, mint a szocialitásra destruktív módon ható, a jogászságra pedig személyiségdeformáló tényezőként megjelenő képet is festhet.[4]

A Jog, mint Irodalom az interdiszciplináris diskurzus talán legérdekesebb aspektusát veti fel: a jog és irodalom kapcsolatára, mint szövegek rendszerére tekint, és metodológiai aspektusból nézve az irodalmi elemző módszereket és stratégiákat jogi szövegekre alkalmazzák; a morális diskurzust mellőző retorikai, stilisztikai reflexió, mely tekinthető mind a jog mind az irodalom részének. Hagyományosan – az ilyen jellegű vizsgálatok limitált eredményességéről tudva és a kutatások fókuszpontjába episztemológiai és nyelvfilozófiai polémiákat belevonva – a retorikai, stilisztikai elemzéseket anélkül végzik, hogy a nyelvre, vagy a kommunikációra tekintettel lennének. Ezzel szemben posztmodern felfogásban a jogi gondolkodók a jogi szövegek szerepének értelmezésénél a hermeneutika tudománya felé fordultak: az irodalom- és jogelmélet – Habermas, Wittgenstein, Foucault, Gadamer filozófiájának hatására - a szövegek a szerző vagy az olvasó által konstruált értelmét, az interpretív közösség szövegeken keresztüli kommunikatív szerepét és a szövegeken alapuló diskurzusok individuális determinációját kutatja, s ebben a felfogásban a jog és irodalom – a szerző, befogadó és itézményi kontextusok fényében – egy kissé a jogi hermeneutika tudományává vált.[5] Korábban a jogi hermeneutikai diskurzus a szerző és olvasó közti transzferre, a résztvevők általi értelem meghatározására, később (így napjainkban) a szöveg keletkezéstörténetének megértésére, az olvasói szituáció és az interpretáció közösségi kontextusának kérdései köré irányult.[6] A jogi episztemológia szempontjából az irodalom egyrészt az egyes művek - összehasonlítva a jogszabályok megalkotásának történetével - interpretív keletkezéstörténetének vizsgálata alapján hasznosítható, másrészt az irodalomelmélet hermeneutikai kutatásai általánosíthatóak jogi szövegekre is.[7]

Az Irodalom Jogának nevezhető következő talán a hagyományos politikai diskurzus aspektusából radikálisnak tekinthető irányzat a „szólásszabadság” jogának szűkítése illetve szélesítése szempontjából elhomályosítja, esetleg eltünteti a tradicionális „jobb-” és „baloldal” közti distinkciókat, elhatárolásokat. Az irányzat álláspontja alapján a szólás és gondolatszabadság liberális megközelítése – a tolerancia jelszavának offenzív megjelenítésével, és akár a diszkrimináció megnyilvánulási formáival szembeni toleráns felfogás kinyilvánításával – valójában a hatalom hegemóniájának fenntartását szolgálja. Az elmélet keretében a feminista és faji tudatosság elmélete (kisebbségi tudatosság elméletei)[8] felől érkezik a liberálisokkal szemben az a vád, hogy az egyenlőtlen társadalmi viszonyok reprodukciójához nyújtanak nem is elhanyagolható segítséget; ennek explicit megnyilvánulási formája, hogy a preferált irodalmi kánon - a liberálisok „neutrális maszkjának takarásában” valójában egy ideális elméleti eszköz a Megkülönböztetéshez,[9] s talán ezek a „faji elméletek” állnak a legközelebb, ha nem is céljaikban, de mondanivalójukban mindenképpen a kritikai mozgalomhoz.

Az Irodalom és a Jog Reformja a populáris kultúrával kapcsolatban lévő jog és irodalom irányzata: a jogtörténet és az irodalomtudomány, irodalomtörténet képviselői által teremtett diskurzus a populáris irodalom jogra gyakorolt hatását vizsgálja. Némely irodalmi mű politikai inspirálásra született, és gyakran politikai, vagy jogi reformokat szolgál, vagy azokhoz vezet, ugyanakkor más művek éppen a meglévő sztereotípiákat, vagy más értékeket erősítenek, vagyis a populáris irodalmi termékek formálják (erősítik, vagy gyengítik) a meglévő társadalmi attitűdöket, melyek hosszú távon kihatással vannak a hatósági eljárásokra, a szabályozásokra, a társadalmi szituációra, szociális biztonságra, individuális jogokra, etc. A tudományos szférában igen korlátozottan megjelenő irányzat elsősorban a társadalomban elterjedt művészeti termékeken keresztül a társadalom és a jog kapcsolatát, kölcsönhatását, s annak eredményeit kutatja.[10]

            Végül napjaink jogelméletének egyik legélesebb vitát kiváltó teoretikus megközelítése a narratív tematika: a jogot a politikai és társadalmi hatalomhoz kötötten intézményesített eszközként felfogva a jogi aktusok győzteseinek, vagy veszteseinek (s többnyire ez utóbbi) szemszögéből tekintenek a politikai célok érvényesülésére. A jog mechanizmusai, eljárásai egészen másként látszanak, ha azt a sokféle rendelkezésre álló narratívából kiindulva – a hatalom birtokosai vagy az elnyomott elbeszéléséből látjuk -, mivel ez utóbbi esetében a jog, mint az áldozatok viktimizálásának eszközeként jelenik meg. A narratív tematika legelterjedtebb felfogása szerint az áldozat, elnyomott narrativitása közelebb áll a valósághoz, korrektebb, mint a „győztes” elbeszélése, mely utóbbi a liberális jogfelfogással egyezik meg.[11]

            Az egymástól eltérő a jog és irodalom keretei közti felfogások diverzitásának megfelelően a jogi oktatásra vonatkozóan a mozgalom különböző nézetek sokaságát produkálta, s melyek bemutatása azok csoportosítása alapján lehetséges; Gemmette kutatásai alapján a következő premisszák jelennek meg az elméletekben: a jog és irodalom interdiszciplináris oktatása 1. megvilágítja a hallgatók számára a szépművészeti stílust; 2. a hallgatók kritikai készségét fejleszti; 3. kontemplációt kelt, illetve erősíti a humaniórákat; 4. segíti a különböző fogalmak (jog, igazságosság, büntetés, etc.) adekvát megfogalmazását; 5. kontemplációt indukál a jogászság hatalmi, morális felelősségéről; 6. a jogász, mint művész szerepének átgondolására sarkall; 7. elősegíti az egyébként hiányzó szövegértelmezési képességeket és fejleszti a hallgatók kommunikációs és fogalmazási készségét; 8. megtanítja a hallgatóknak a komplex irodalmi, illetve jogi szövegek megfelelő interpretációját; 9. segíti a deviancia fogalmának fikcionális és reális értelmezésének átgondolását; 10. megvilágíthatja az autoritás formáinak és a jog viszonyának problematikáját; 11. reflektáltat a nemi, illetve faji alapon történő diszkrimináció mechanizmusaira; 12. fejleszti a jogászok klienseik érdekében használható történetmondási technikákat.

Az utóbbi egy, másfél évtizedben némi változás volt megfigyelhető a mozgalom jogászképzési elméletében: a pedagógia, a jogi történetmondás (legal storytelling), narratív tematika, a jog és irodalmi kánon körüli diskurzus erőteljesebb hangot kapott, sokkal inkább explicit módon jelent meg.[12] A pedagógiát illetően a hallgatók verbális és írott formájú kommunikációs képességének fejlesztése érdekében tett oktatási, oktatói erőfeszítések köré csoportosult elméleti munkák a középfokú és felső-alapfokú (undergraduate) oktatás hiányosságainak pótlásáról szólnak; hogyan kezelhetik az oktatók a meglévő hiányosságokat?, és hogyan fejlesszék ezt a szakmai professzionalitás irányába?, hogy egyúttal az elsajátított képesség a praxisban előnyt jelentsen. Alapvető premisszájukként jelenik meg, hogy a hallgatók – egyébként „szerencsétlennek” tartott - pozíciójának javításaként olyan oktatásban részesüljenek, ami folyamatos visszajelzéssel szolgál, ahelyett, hogy tudásukról csupán az egyetlen jelzés a szummatív értékelés lenne. Az elsősorban oktatási módszertani kérdések a meglévő amerikai jogászképzési metodikába illeszkednek be, s azokat az irodalmi diszciplinaritás igénybevételével egészítik ki: a különböző történetírástól,[13] melyek a kafkai rémálom stílusától az esküdtszéki eljárások összefoglalásáig terjednek[14] (irodalmi és jogi stílusok ötvözete) egészen a verbális kommunikációs gyakorlatokig igen gazdag módszertani problémák felvetése található meg.[15]

A jogászképzésben napjainkban gyakran előforduló jogi történetmondásra épülő kurzusok elsődleges kérdése: hogyan befolyásolja a történet menete, a narratíva a bíróság egy ügyre vonatkozó döntését? A történetmondást fókuszpontba helyező oktatásra vonatkozó elméletek a narratívákra vonatkozó diskurzusban a szövegek értelmének többrétegűségére, a szövegek többértelműségére, a hermeneutikai kérdések ismertetésére, a humaniórák szükségszerű megértésére, az emberi értelemre és felfogóképességre annak komplexitására és univerzalitására helyezik a hangsúlyt.[16]

Philip Meyer szerint az oktatásban a narrativitásra épülő, diszkrét, különös formát öltött felfogások a jogi hermeneutikát, a jog, mint irodalom keretei között képzelik el: a hermeneutika gyakorlói szerint az irodalmi művek tanulmányozása folytán kialakuló értelmezési képesség hozzásegít a törvények (szabályok, alkotmány) helyes értelmezéséhez, ám az „új” mozgalom eltávolodott a jogi hermeneutikának az előbbi értelemben vett felfogásától, s úgy tekint a szövegekre, hogy annak hatását vizsgálja; új multidiszciplináris diskurzus létrejöttének lehetünk tanúi, mely a jogon túl használja a kulturális antropológiát, a kognitív elméleteket, narratív teóriákat, szociológiát, szemiotikát, és lingvisztikát. Következésképpen – mivel a narratív művek egy része a jog és irodalom területére esik, más részük azonban nem - a legfontosabb kérdés, hogy megtörténik-e a jog és irodalom átnevezése jog, mint irodalom mozgalommá, vagy utóbbi teljesen eltávolodik előbbi kereteitől.[17]

A jog és irodalom mozgalom keretei közötti irodalmi kánon, illetve kánonvita a ’90-es évek központi kérdése volt: ki határozza meg a jog és irodalmi kánont?, hogyan jön létre?: az egyetemeken tanított irodalmi művek kánonja azonban túlmutatott a pragmatikus diskurzus keretein, s valójában erőteljes politikai, illetve kulturális harc központi, és egyben szinte szimbolikus kérdésévé vált.[18] Egyre élesebb hangot kapott különösen Richard Delgado és Jean Stefanic cikkei alapján, hogy a „Nyugati Kánon” szélesítése nyomán nemcsak egyes tradicionálisan elnyomott rétegeket, mint például a nők esetében a feminizmus képviselőit, hanem minden más kirekesztett csoportot szükséges nagyobb számba megjelentetni, aminek az oktatásban való érvényesítése a praxisban a bírói döntési hibák elkerüléséhez vezethet. A „komoly döntési hibák” álláspontjuk szerint a bírák azon képességeinek hiányából erednek, hogy - a megfelelő oktatás hiányában - felismerjék a jogalkotási mechanizmusok vagy egyéb társadalmi körülmények háttereit; nem ismerik az „ellen”-narratívát, mely tudás birtokában „bölcsebb”, egyúttal szofisztikát vélemények születnének.[19]

            A Gemmette nyomán meghatározott talán leginkább elterjedt jog és irodalmi oktatási elméletek közös vonása, hogy a kurzusok oktatását több okból is elengedhetetlen tartják a jövő jogászgenerációi számára. Összefoglalva a különféle irányokat álláspontjuk szerint a stúdiumok megvilágítják, és közelebb hozzák a civil jog tananyagát az igazságosság, moralitás, természetjog problematikáihoz; a köztük lévő feszültség kiválóan megjelenik az irodalmi művekben, és oly témákkal is fogalakozik (emberi relációk, emóciók, szociális konnekciók, azok komplexitásai), melyek a bírói döntésekből kimaradnak, vagy rejtve maradnak; így megmutatkozik az igazságosság relációjában a jog limitáltsága. S ehhez kapcsolódóan a jogra, nem mint önálló jelenségre, hanem mint szociális, kulturális, pszichológiai jelenségre, intézményre tekintenek, ennek fényében strukturált diskurzust építenek fel, mely elősegíti a jog adekvát reflexióját, formalizmusának, doktrinerségének irodalmi műveken keresztüli megvilágítását. Láthatóvá válik a nyelv kulturális és társadalmi aspektusa, White szavaival a konstitutív retorika: hogyan kapcsolódik egymáshoz a nyelv, a nyelv meghatározta jogi szövegek és az emberi értelem. A narratívákhoz kapcsolódóan a kurzusok képesek megvilágítani mindenki számára hogyan ábrázolják, hogyan kezeli a jog a különböző társadalmi rétegeket, illetve milyen társadalmi és politikai szerepük van, mindezt az irodalmi és jogi szövegek párhuzamos komparativitásán keresztül;[20] ezzel összefüggésben a jog és irodalom szinte minden oktatási elméletében megjelenik a kommunikációs képességek fejlesztésének, értelmezési képességek javításának és a morális látókör szélesítésének célja.

            A Kritikai Jogi Tanulmányok – és ebben is kétségtelenül van hasonlóság a jog és irodalommal – szintén számos „almozgalomra” bomlott; ezek a különféle válfajok a jogi élet egy-egy speciális területére koncentrálnak, illetve egy bizonyos társadalmi kérdésre próbálnak reflektálni. Ha mégis megkíséreljük összefoglalni a rengeteg különféle, már sokszor egymásnak is ellentmondó elméleti irányzatot a közös kiinduló pont a jog intedermináltságában keresendő, mely bizonytalanságot, határozatlanságot – amin a laikusok sokszor megdöbbennek – a jogi realizmus a szubjektivitásban kereste, és a bírói döntések pszichológiai diskurzus keretei közti vizsgálatában látta megoldhatónak, s ennyiben a „kritek” a realizmus örökségének tekinthetők.[21] A kritikai mozgalom ezzel szemben sokkal „objektívebb” okokat lát a bizonytalanságok mögött, miszerint a jog (ezen nemcsak az egyes bírói döntéseket értik, hanem általában véve mindent, ami jognak nevezhető) szűk értelemben vett politika, mégpedig napjainkban következetesen „jobboldaliként” aposztrofálható politika; a precedensek pedig kiváltképp politikai eredetűek, minthogy – álláspontjuk szerint – „könnyű”, a szabályok által egyértelműen eldönthető esetek nem, csak politikai, etikai módon eldöntött esetek léteznek. Radikális elméleti kísérletük során a jogot működtető „objektív” okok feltárása mellett szisztematikusan törekednek a meglévő, tradicionális értékek, mint például a közjog/magánjog elválasztásának, a formális egyenlőségnek, vagy a szakértelem „bálványozásának”, különösen a jogászi érvelések privilegizált autonómiájának lerombolására.[22]

A mozgalom egyik legjelentősebb (hanem a legjelentősebb) képviselője Duncan Kennedy külön foglalkozik a jogászképzéssel, s azt úgy tekinti, mint a társadalomban a jog az uralkodó osztályok fenntartására szolgáló eszközként való alkalmazására történő szocializációs közeg. Olyan oktatási szféra, mely explicit módon érvényesíti a társadalomban lévő strukturális vonásokat, és a hierarchikus viszony elfogadására készteti a hallgatókat: a jogászképzés első évétől az oktatási környezet a középosztálynak megfelelően strukturált „patriarchális család, vagy kafkai állam képét sugározza, a kezdetektől fogva kulturálisan reakciósnak nevezhető”.[23] Az explicit hierarchikus viszony eleve passzivitásra készteti és kényszeríti a hallgatóságot, minek következtében ez a passzivitás vezet a teljes jogrendszer iránti passzivitáshoz, vagyis hogy annak megreformálása már nem kerülhet napirendre. A hallgatói értékelés, mely kizárólag szummatív és soha nem preemptív, általában önkényes; ez pedagógiai problémának látszik, ám Kennedy szerint ideológiai kérdésről van szó: az értékelés a megváltoztathatatlan, jelzéssel ellátott – szükségtelen és hibás – hierarchia igazságának látszata, a liberális ideológiai üzenet kényszerű internalizálása.[24] A liberális ideológia része, hogy az aktuális jogkoncepció alkalmatlanná teszi a hallgatókat az ügyvédi versenypiacon kívüli működésre (szociális szféra, jogi segélyszervezetek, etc.), a praktikus doktrínák elsőbbséget élveznek a teoretikus tárgyakkal szemben, így a képzés ilyen attitűdöket nem is alakíthat ki. Noha Kennedy szerint a praxis és az oktatás távolsága nyilvánvaló egy tekintetben mégis modellezi az oktatási intézmény a praktikum szervezeteit: a hierarchiában; az ügyvédi szervezetek és a kamara viszonyaira való szocializáció, mint „helyes jogászi viselkedés” aposztrofálódik. Az egyetemi hierarchia és az intézményen belüli oktatói reputáció előrevetíti az ügyvédi szervezeten, illetve a praxison belüli viselkedési mechanizmusokat, strukturális kérdéseket.[25] Ám Kennedy szerint a jogi oktatás nem csak egy már meglévő struktúra „lecsapódása”, egyik realizációs formája, hanem maga is oka a kialakult szituációnak: a szabályok ideológiája, a jogi okfejtés misztifikálása, az oktatási szervezet struktúrája mind része a jogászi professziónak és a praxis és oktatás kölcsönhatásban van egymással ezért oka a rendszer minőségének, „a hierarchiának, mely áthidalhatatlan távolságokat indukál”.[26]

            A jogászképzés – minthogy a jogászság szerint sok esetben a szaktudás átadása hiányzik – politikai és társadalmi nézetek érvényesítésére alkalmas, másképpen az oktatás során egyfajta ideológiai üzenetek kódolása és dekódolása történik;[27] s az elsajátított jogi instrumentális képességeket az oktatás három szinten misztifikálja. Először akként tekintenek az előtérbe helyezett analitikai procedúrára, a jogi okfejtésre, mint a jog érvényességének magyarázatára, s valójában oly mértékű distancia van az egyes jogi anyagok és tárgyak között, hogy semmi remény az egész jog, a jog működésének integrált áttekintésére. (Mellesleg Basil Bernstein már három évtizeddel ezelőtt kimutatta a felsőoktatás ilyetén problémáit, és nem politikai, hanem strukturális okokra vezette azt vissza.)[28] Másodsorban a jogászi érvelés nem más, mint a jogászok közti képességek differenciájának indukciója, illetve a differenciáltság „igazságosnak” láttatása. Harmadsorban a jogászi érvelés a hierarchikus szerkezeten kívül valójában semmit sem mutat meg a praxisból.

            A jogi érvelési módszer során a különféle eseteket csoportosítva megmutatkozik, hogyan láttatják az oktatók apolitikusnak a döntéseket: az alapvető szabályokon nyugvó eseteket és az esetlegesen a fellebbvitel során megváltoztatott ítéleteket mindenképpen az objektív tudáson alapuló jogászi érvelési technikák által levezetett módon ismertetik, bár Kennedy elméletében azok lényegében az autoritásból következő érvelések. Azonban ha az ítéletek értékeivel foglakoznának, egészen más konnotációt kapnának az esetek, többé már nem lehetne „jó és rossz megoldásról” beszélni, és egy plurális diskurzus alakulna ki, melyben sokkal inkább az oktató politikai nézete és nem a jogászi technikai tudása válna nyilvánvalóvá. Ugyanez a helyzet a tárgystruktúrával: a liberális politikát tükröző jogágak (kötelmek, büntetőjog, etc.) a természetjogból eredő, semleges jogként oktatottak, s csak később kapnak, akkor is minimális szerepet, a politikai felhangokat nyíltabban megmutatott tárgyak (szociális jog, környezetvédelmi jog, etc.), tehát a jogi tárgyak ilyetén strukturálása és éles distancionálása valójában csak misztifikáció, mindegyiket jogi helyett etikai és politikai tartalmak szerint és fordítva is lehetne tanítani.[29] S ennél a pontnál válik nyilvánvalóvá, mint már említésre került, a realizmus és a kritikai tanulmányok kapcsolata, hiszen a realista nézőpont szerint „nincs olyan dolog, mit objektív jogi metodológiának nevezhetnénk, amivel a bírák eltakarhatnák döntéseik társadalmi relevanciájának felelősségét. Minden döntés politikai és morális választás eredménye”.[30]

           

Jogászképzésre vonatkozó elméletek a magyar jogtudományban

 

A magyarországi jogtudomány, jogelmélet – néhány kivételtől eltekintve - viszonylag kevés figyelmet fordított a jogászképzés tudományos igényességgel történő áttekintésére, komparatív metodikát alkalmazó, átfogó strukturális elemzésére. Ilyen kivételnek számít az 1960-as évekből Varga Csaba jogrendszerek csoportosításával történő globális jogászképzési ismertetője, az 1970-es évekből Sárándi Imre a jogászképzés aktuális problémáinak részletes elemzését adta és lehetséges reformjainak irányát vázolta fel, s végül napjainkból Pokol Béla társadalomelméleti és jogelméleti koncepciójába ágyazott oktatási elmélete említhető.

Varga Csaba a jogi oktatást a főbb jogrendszerek szerint csoportosítva, országonként elemezte: szocialista országok, a nem szocialista államokon belül kontinentális és angolszász oktatási szisztéma, és afro-ázsiai államok; majd a képzés szerkezetét illetően szintetizáló premisszákat állapított meg. A jogászképzési intézmények társadalmi meghatározottságát illetően kiemelte a történelmi fejlődést, a hagyományokat, a jogásztársadalom szükségleteit, és a felsőoktatási rendszer általános struktúráját. Külön figyelmet fordított az interdiszciplináris oktatási rendszernek, a társadalomtudományok és a szaktudományok viszonyának, az oktatási keretek diverzitásának, és a szakosodási lehetőségeknek, mely utóbbit Varga a jogászi hivatások természetéből adódó determinisztikus hatásnak tulajdonítja, s ez a hatás szükségszerűen- legkésőbb a praxisban – bekövetkezik, ennek ellenére a jogi felsőoktatásban megkerülhetetlennek tartja a közös tárgyak minimumát.[31] A szakosodás és a számonkérés főbb meghatározói szempontjából pedig az oktatási intézmény jellegére, a praxishoz való viszonyra, és a társadalomtudományokhoz fűződő viszonyra, mint szerkezeti kérdésekre tekint.[32]

            Sárándi Imre a jogi oktatást elsődlegesen a szakirányok a jogásztársadalom szerkezete aspektusából elemezte, azzal szoros összhangban állónak látta, s annak kihívásaihoz sürgetett további reformokat. Részletesen elemezte a jogászképzés struktúráját, annak az oktatás módszerére, az ismeretátadás hatékonyságára (hallgatói aktivitás, csoportlétszám, gyakorlati példák, esetmódszer, szakmai gyakorlat, etc.)[33] kifejtett hatását, továbbá a jogásztársadalom elvárásai és a meglévő képzési szituáció közti differenciák szűkítésére vonatkozó aktuális tervezeteket (szakirányok, szakosítás);[34] továbbá az elvárások és eredményességhez kapcsolódó számonkérési formák és módszerek komparatív vizsgálatát. Eörsi Gyula alapján külön figyelmet fordított a tudásátadás szakosodás és komplexitásának egybefonódására, a jogi ismeretek elsajátításának speciális módozataira, ezzel összefüggésben az egymással összefüggő diszciplínák komplex, átfogó oktatására.[35] A számonkérés és az átadott tudás harmóniája szempontjából az oktatói tapasztalatok fontosságát hangsúlyozta, továbbá a lexikális tudás és praxis distanciáját, illetve az ilyen ismeretek irrelevanciáját domborította ki, vagy ahogy Sárándi fogalmazott „a (folyamatos számonkérés a partnerek) alkotó diskurzusa, … a teremtő szakintelligenciát ítéli meg”.[36]

            Pokol Béla jogi oktatási elmélete társadalomelméleti és ezzel összefüggésben jogelméleti, illetve jogszociológiai koncepcióba ágyazottan realizálódik, s emiatt – még ha kissé leegyszerűsítve is - némileg részletesebb elemzést igényel, annál is inkább, mivel Pokol szavaival élve „a jogi oktatás, mint a jogrendszer része”[37] jelenik meg; másképpen a jogászképzés, mint a jövő jogászságának szocializációs közege a jogrendszer szempontjából is fontos szerepet tölt be. Pokol Béla társadalomelméletében a jog, mint egyik társadalmi alrendszer jelenik meg;[38] az alrendszerek pedig sajátos kódjuk (bináris kód vagy univerzális értékduál) általi szelekció szerint határolódnak el. A bináris kódok határozzák meg az alrendszeren belüli kommunikációs mechanizmusokat, a kódok ugyanakkor szelektálják is a más értékeken alapuló, nem domináns kommunikációt, így például a tudomány esetében igaz/hamis, a gazdaságban a rentábilis/nem rentábilis, a jog aspektusában a jogos/jogtalan binaritás érvényesül. Pokol a társadalom rendszerszintjét tovább bontotta – a tömegkommunikáció és más közvetítő szférák által összekapcsolt - mindennapi életre és professzionális intézményrendszerre, utóbbi strukturálisan elkülönülő a mindennapiság diffúz értékszempontjaihoz képest specializált értékeken orientáló szakmai közösséget jelent;[39] s a közvetítő mechanizmusok folytán a professzionális rendszer több létrelevanciára tehet szert.[40]

A jog esetében az alrendszerhez szükséges bináris kódon történő orientálódás mellett a többi intézményrendszerhez képest szigorúbb rendszerszerűség áll fenn: közös orientációt jelentő egységes, ellentmondásmentes jogszabályanyag, illetve ennek értelmezését és alkalmazását biztosító dogmatika jellemzi.[41] Ezzel érkeztünk el Pokol Béla többrétegű jogelméletéhez, s talán annak is egyik legfontosabb pontjához a jogdogmatikához, mely a jogrendszeren kívüli információkat szelektálja, feldolgozza, fogalmi rendszere alapján általánosítja, más szavakkal a modern jogrendszerek transzformációs funkcióját látja el: „a komplex jogi rendszer többrétegűségét legmegfelelőbben akkor tudjuk elméletileg megragadni, ha középpontba a jogdogmatikai szintet, ennek kategóriakészletét és az itteni továbbfejlesztési tevékenységet állítjuk, és innen vesszük szemügyre mind a jogalkotási eljárásban produkált anyagot, mind az eseti jogalkalmazásban létrehozott jogi döntéseket.”[42] Történeti szempontból a bírói jogalkalmazás után az állami törvényhozás, illetve a jogdogmatika fejlődött ki, majd az utóbbi évtizedekben az alkotmányos alapjogok, és az ehhez kapcsolódó alkotmánybíráskodás szintén önálló jogréteget alkot, ám Pokol elméletében az utóbbi években az alkotmánybírósági tevékenység megfigyelésével, illetve az amerikai alapjogi ítélkezés és jogelmélet reflexiójával annak kritikája erőteljesebb hangsúlyt kapott.[43]

Pokol jogelméletéhez szorosan köthető jogászképzésről alkotott elmélete, melynek kiinduló pontja, hogy a jogági törvényszövegek mögött a jogi fogalmak és dogmatikai kategóriák szövedéke áll, s ezek ismeretében lehet a jogeseteket eldönteni; a jogi értelmi rendszer létrehozásának biztosításában kiemelkedő szerepet játszik a dogmatikai, doktrinális, tudományos szféra. (Mellesleg a tudományos szférában kapcsolódik össze a tudományos tevékenység, illetve az oktatási funkció, vagyis a szervezeti egység folytán a jogdogmatikai értékek kiemelten érvényesülhetnek.) Elmélete szerint a jogászképzésben két alapvető funkció érvényesülése szükséges: a jogdogmatikai fejlesztő tevékenység termékeinek ismertetése, és a jogászi gondolkodás kialakítása; előbbi funkciót a tudományos folyóiratok is többé-kevésbé betöltik, ám a jogásztársadalom tömege szempontjából ezt széles körűen csak a jogászképzés érvényesítheti, utóbbi pedig főképpen a jogos/jogtalan kód szerinti értékelésre történő szocilaizációt jelenti.[44] John C. Kleefeld és Leonard L. Riskin alapkoncepciójukban többé-kevésbé megegyező álláspontot képviselnek: elméletük szerint a jogászi gondolkodás a praktikus szükségletek és a jogelméleti, filozófiai, etikai, jogtörténeti, a jogásztársadalom hagyományainak együttese, nemcsak doktrinális analízis, hanem elméleti, diszciplináris tudás is.[45] Pokol a rendszerelméleti alapoktól kiindulva teszi fel a kérdést: hogyan vonható a tudomány alrendszerének részét képező egyetemi szférába egy másik alrendszerhez tartozó tudás oktatása?, s egyben a strukturalizmus segítségével válaszolja meg a problémát: a jog kettős jellegéből adódóan a diszciplínák egy része (történeti, szociológiai tárgyak) az igaz/hamis értékduál mentén, míg más része (tételes jogi tárgyak) a jogos/jogtalan dimenzió szerint orientálódnak; más szavakkal ötvöződött a tudományos és a praktikus nézőpont létrehozva az egységes dogmatikai rendszert.[46]

A jogászképzés komparatív elemzését dichotóm rendszer szerint: a jogdogmatikai, elméleti, illetve a gyakorlatorientált képzés; a bíró- vagy ügyvédképzés; jogdogmatikai vagy társadalomtudományi képzés kettőssége mentén végezte el. A diszciplinaritás és praktikum kérdéskörét érintve a kontinentális és a német jogi, kulturális rendszerhez köthető oktatás az előbbit preferálta, míg az Egyesült Államok képzési modellje az utóbbi szerepét erősítette, s mindkét modellt egyaránt érte kritika. Az európai szisztémát érő kritikák szerint a képzés túl absztrakt, s a végzett jogász nem képes a praxis feladatainak megoldására; az egyetemi szférában inkább a dogmatikai alapon történő a jogági szabályokat csupán illusztratíve oktatott tananyagot, míg a jogi praxis szférájában a konkrét gyakorlati ismeretek átadását tekintik elsődleges feladatnak. Pokol szerint a magyar képzés aspektusából ezek a kritikák részben megállják helyüket, ám például a német struktúrát nézve (a volljurist státusz eléréséhez szükséges két államvizsga, az első elméleti jellegű, a második a praxisban eltöltött idő alatt szerzett tudást méri fel) már kevésbé érvényesek, az amerikai szisztéma (a jogi klinikák során a hallgatók közvetlen praktikumban való munkája) egyrészt politikai, másrészt a dogmatikai tudás hiányában való gyakorlati tevékenység folytán szakmai kritikát vonhat magával, így valószínűsíthetően a német modellhez való viszonylagos hasonlóság folytán annak teljesebb adaptációja lehetne megoldás a magyar jogi oktatás problémáinak orvoslására. Ezzel némileg összhangban áll David M. Becker jogászképzés-elmélete, ki az oktatásban átadandó tudás pillérének azt a viszonylag absztrakt fogalmi apparátust, nélkülözhetetlen jogi princípiumokat és elméleti koncepciókat tartja, ami alapján a jogi problémákat identifikálni lehet és a jogi kérdések megoldásához is szükségesek.[47] A bíró, illetve ügyvédképzés összefüggéseiben a német oktatást tekintve a bírói pozíció felőli szemlélet érvényesül kizárva a multidiszciplináris praxis követelményeit (az ügyvédi javaslatok rendszeresen elutasításra kerülnek), míg az amerikai jogi oktatásban az ügyvédek praxisára való felkészítés érvényesül, bár itt is a felsőbírósági pozícióra, és esetekre koncentrálva. Pokol jogelméletének központi tételeivel összhangban a német, egyetemi-dogmatikai, bíróközpontú oktatást a leginkább optimálisnak és ehhez képest a multidiszciplináris képzést teljes mértékben szuboptimálisnak tartja.[48] Ezzel a szemlélettel – talán kevésbé markánsan explicitté téve – összecseng Ramón Mullerat véleménye, miszerint a multidiszciplinaris praxis, s az ennek megfelelő oktatás a jövő jogásztársadalmának fő kihívása a jogásztársadalom elsődleges feladata a jogok és a szabadság védelme, az igazságszolgáltatásban való részvétel, következésképpen a jog és annak oktatásának autonómnak kell maradnia.[49] Ezzel az Egyesült Államokban inkább ellentétes vélemények születtek, főleg a jogászképzés liberalizációjának jegyében; ilyen az ügyvédi kamarák monopolhelyzetének támadására irányuló kísérleteknek tekinthető Herb D. Vest oktatási elmélete.[50] A jogdogmatika és társadalomtudományok kérdéskörében látható, hogy az utóbbi száz évben – Európában a marxista társadalom- és jogelméletek, az amerikai oktatásban pedig a jogi realizmus révén -  kapott a jogi oktatásban a társadalomtudományi képzés egyre nagyobb hangsúlyt. Pokol ebben a tekintetben a magyar jogászképzést mértékadónak tekinti, mivel rendszerelméleti szempontból fontos a jog autonóm jellegének – elsősorban a dogmatika alapján történő – fenntartása, s a társadalomtudományokat csupán a szakértők véleményeinek értékelési képessége szempontjából szükséges a leendő jogászoknak ismerni.[51]

Pokol hangsúlyozza, hogy jogi oktatáselmélete egyfelől rendszerelméleti megfontolásokon alapul, így érthetően nem tartja optimálisnak a politikai rendszer oktatási szférába történő belevonását és ez képezi alapját Pokol kritikai jogelméletekkel szembeni megjegyzéseinek,[52] másfelől a többrétegű jogelméletén nyugszik, ezért nem tartja megfelelőnek az egy-egy rétegre alapozott oktatást sem; itt nem beszélve a kifejezetten szövegpozitivista jogászképzésről. A legoptimálisabb a komplexitás értelmi egységét megtartó dogmatikai oktatás, mivel „a jog értelmi rétegei (szövegréteg, jogdogmatikai réteg, bírói esetjogi réteg, alkotmányos lapjogi réteg) közül a primátust a jogdogmatikai rétegnél látjuk érvényesülni”.[53]

 

Richard Posner megjegyzései a jogi oktatásról

 

Richard Posner neve valószínűleg véglegesen összefonódott a jog gazdasági elméletével, pontosabban egy olyan a társadalomtudományokat és a jogot interdiszciplináris keretek közé szorító elmélettel, melyben az előbbieket egyértelműen a leginkább matematizálható, ezáltal a legkorrektebbnek tekinthető közgazdaságtan képviseli, míg az utóbbi diszciplína esetében annak autonómiáját „feláldozza”, ám korántsem oly mértékben, mint az a mai amerikai jogelméletekben „divatos”, sőt bizonyos esetekben elvárt. A jog és a közgazdaságtan ilyetén összeolvasztása – részben Posner személyén keresztül, hiszen maga is bíróként tevékenykedik[54] - az Egyesült Államok ítélkezési gyakorlatára is igen nagy hatással volt. Társadalomelmélete a homo öconomicus ideáját tekinti alapnak, így a gazdasági szemlélet nemcsak a jogalkalmazásban, de a jogalkotásban is kizárólagos hangsúlyt kap,[55] a jogalkotás bizonytalanságait a jogalkalmazás ellensúlyozza, ezáltal teremti meg a jogbiztonságot; amennyiben a bíráskodás ennek a feladatnak nem tud eleget tenni a gazdasági-jogi elemzés szerint megváltoztatják doktrínájukat, vagy praxisukat.[56] A jog feladata a haszon maximalizáció, költség minimalizáció elvének megfelelően, hogy intézményeivel (például a szerződések joga, tulajdonjog, etc.) előmozdítsa a gazdaságot. Még a commom law különböző elméletei, doktrínái is a jog gazdasági természeteként értelmezhetőek, az egyes jogágak, illetve azokban hozott döntések (kártérítés, bűncselekmények, etc.) pedig gazdasági kérdésekként érthetőek.[57] Ebből következően a jogi oktatás számára rendelkezésre áll egy rendkívül egyszerű módszer: „a hallgatók előtt a jogi doktrínák tarka öltözete alatti gazdasági struktúra megvilágításával leegyszerűsíthető a jogászképzés”.[58]

Posner a ’80-as években megjelenő új radikálisan interdiszciplináris jogi gondolkodással szemben már a jog autonómiájának védelmét hangsúlyozza,[59] ami annál meglepőbb, minthogy jogelmélete maga is kétségtelenül diszciplínák közöttinek tekinthető. A jog a társadalmi cselekvésekre vonatkozik, a társadalmi ellenőrzés rendszere, ezért annak vizsgálatára a társadalomtudományok – különösen a közgazdaságtan – alkalmasak, és semmiképpen nem lehetséges az ilyen kutatásokba, vagy a praxisba más diszciplínák belevonása;[60] s ez a szemléletmód képezi alapját Posner jog és irodalommal, illetve annak oktatásával és a kritikai mozgalommal kapcsolatos kritikájának is. Álláspontja szerint a jogászképzésbe az irodalmat, mint önálló diszciplínát integrálni, vagy akár az oktatás keretében az irodalmi művek segítségével a jogot jellemezni a jog (és egyúttal az irodalom) autonómiájának támadása ellen irányul, s implicite a fennálló jogrend kritikáját hordozza magában; ezért kivéve a gazdasági jogi megközelítést a jogászképzésben az ilyen irányú kísérletek – még ha oly elterjedtek is - a szemében kudarcra vannak ítélve.[61] A kritikai elméletekkel szemben kifejtett véleménye szerint ha a jogi problémák megoldhatóak lennének etikai, politikai szempontok szerint, akkor olyan hallgatók is meg tudják „fejteni” az eseteket, kik nem is ismerik a jogot. A bírák nemcsak az igazságosság (etikai) mércéihez kötöttek, hanem, a jogi diskurzus egyéb elemeihez is, mint a precedensek elveihez, a törvényhozási autoritáshoz, etc.; a „kritek” pedig ezeket mind elutasítják, ráadásul, ha a jogi eseteket politikaiként kezelik, az igazi politikai problémákat pedig jogiként – ahogy Kennedy javasolja – az oktatók nem jogot és nem politikát oktatnak, ami az adott diszciplína szerinti hivatásuk lenne.[62]

Posner a jogi oktatást elsősorban metodológiai szempontok szerint értékeli: az amerikai jogi karokon uralkodó az analógiát preferáló „szókratészi oktatási módszer” egyfelől közel hozza a leendő jogászságot a jogi szövegekhez és a joganyaghoz, ugyanakkor a logikának, mint kritikai eszköznek a használata a joganyag bizonytalanságára is rámutat; vagyis egyszerre két teljesen ellentétes hatást, talán egymást kioltó interferenciát érnek el. Anélkül, hogy alulértékelné a jogászképzést, és annak bázisát képező esetmódszert, a jogesetmegoldó feladatokat komoly kritikának veti alá, mivel a „praxis bálványozásával” és a felsőbírósági kazuisztikával fémjelzett tudásátadást a kizárólag szimulációk útján történő repülőpilóta-képzéshez hasonlítja,[63] mely csupán az emberi élet tapasztalásának silány pótlékát képezheti. Ugyan nagy valószínűséggel a jogesetek képezik az életbeli események tipikus eseteit, melyekkel a jogászok később a praxisban találkoznak, mégsem adhatnak megbízható vezérfonalat a társadalom sokszínű eseményeiben történő eligazodáshoz, s ez mind az oktatás, mind a praxis gyengeségének indikátoraként fogható fel.

Posner szerint amit „jogászi gondolkodásmódként” aposztrofálnak, s hibásan az analogikus érvelési módszert értik alatta, valójában egészen mást jelent: a jogi gondolkodás a jog bizonyos mértékű flexibilitásának megértését és elfogadását foglalja magába, egy olyan gondolatrendszert, ami tudatában van annak, hogy „a jog nem determinisztikus és merev, hajlíthatatlan, ugyanakkor nem határtalanul formálható, alakítható, hanem a mozgástéren belüli pro és kontra érvelés maga a jog változása”. A jogi érvelés nem módszer és nem doktrína, hanem az érvelések elfogadott tárháza, a doktrinális stabilitás egy bizonyos fokának tudáseleme, mi több egy professzionális kultúra, aminek oktatása az intézmények szinte kizárólagos feladata.[64]

 

Az ismertetett elméleti tematizálások korántsem teljes körűek; mind a mozgalmakat, mind az egyes szerzőket lehetett és érdemes lett volna sokkal részletesebben elemezni, illetve mások is fogalmaztak meg a jogászképzéssel kapcsolatban releváns téziseket, ám talán a leglényegesebb, a legnagyobb relevanciával bíró elemzéseket sikerült átfogni. A különböző mozgalmak, illetve azok differenciált irányvonalai által megfogalmazott kritikákra elméleti munkáik nagyobb része – különösen a kritikai tanulmányok, és a jog és irodalom bizonyos „alkategóriái” - a politikai problémák feszegetésével nem ad az elsősorban jogi kérdésekre adekvát választ. Így ezekkel az elméleti kísérletekkel szemben Pokol Béla és Richard Posner is jogos kritikát fogalmaznak meg; ám ezek az elméletek csak ebben mutatnak megegyezést: míg a jogászi gondolkodásmódot Posner a jog stabilitásának eszközeként látja, addig Pokol inkább a jogilag irreleváns értékek kizárására való képességként jeleníti meg.

A jogi oktatásnak és a jogelméleteknek – főképpen mozgalmak formájában – egymásra gyakorolt komoly hatása már ebből a talán sematikus, és bizonyos szempontból leegyszerűsített ismertetőből is látszik, mi több kitűnik, hogy a jogászképzés a jog szempontjából egyáltalán nem játszik marginális szerepet. S a jogelmeéletekből, illetve azok más elméletekre vonatkozó kritikáiból egyértelműen megmutatkozik, hogy mennyire koherens részét képezi a jogászképzés egész jogrendszerünknek, és a jogásztársadalmon keresztül szabályozási, alkalmazási mechanizmusainak. Végső soron akár a mozgalmak keretei közötti jogelméletekre tekintünk, noha osztjuk mind Pokol Béla, mind Richard Posner a jog autonómiájának megsértésével, illetve a jog átpolitizálásával kapcsolatos kritikáját, akár az egyes elméletek jogi oktatásra vonatkozó téziseit nézzük, explicite megmutatkozik, hogy a jog és a jogi oktatás nagyon is összefüggő, szerves kapcsolatban áll egymással, vagy ahogy Felix Frankfurter fogalmazott: „amilyenek a jogászok, olyan a jog, s mindkettőt a jogi oktatás alakítja”.[65]

 

 

 

 

 

 

Irodalomjegyzék

 

 

Basil Bernstein: Class, Codes and Control. On the Classification and Framing of Educational Knowledge. 202-230. Routledge and Kegan Paul. 1971.

 

Becker, David M.: Some Concerns About the Future of Legal Education. 51. Journal of Legal Education. 2001. 469.

 

Bencze Mátyás: Vizsgálódások a jogérvényesség jogelméleti problémáinak köréből. PhD disszertáció. 2003. Debrecen.

 

Carrington, Paul D.: Butterfly Effects: The Possibilities of Law Teaching in a Democracy. 41. Duke Law Journal. 1992.

 

Duncan Kennedy: Legal Education as Trainig for Hieraarchy. In: David Kairys ed.: The Politics of Law. A Progressive Critique. Revised Edition. Pantheon Books. New York.

 

Elbow, Peter: Writing with power: Techniques for mastering the writing process 1981.

 

Elizabeth Mensch: The History of Mainstream Legal Thought. In: David Kairys ed.: The Politics of Law. A Progressive Critique. Revised Edition. Pantheon Books. New York.

 

Eörsi Gyula: A gazdaságirányítás rendszerének reformja és a jogi oktatás kérdései. Felsőoktatási Szemle. 1967. 5. sz. 257-261. p.

 

Ewick, Patricia, Kagan, Robert A., and Sarat, Austin: Legacies of Legal Realism: social Sience, social Policy, and the Law. 2003. www.blackwellpublishing.com/content/BPL_Images/Content_store/Sample_chapter/0631228969%5CSarat_sample%20chapter_A%20to%20Law%20and%20Society.pdf. 2004.

 

Gemmette, Elizabeth Villiers: Law and Literature: Joining the Class Action. 29. Valparasio University Law Review. 665.

 

Kleefeld, John C.: Rethinking „Like a Lawyer”: An Incrementalist’s Proposal for First-Year Curriculum Reform. 53. Journal of Legal Education. 2003. 254.

 

Meyer, Philip N.: Introduction: Will You Please Be Quiet, Please? Lawyers Listening to the Call of Stories. Symposium: Lawyers as Storytellers and Storytellers as Lawyers: An Interdisciplinary Symposium Exploring the Use of Storytelling in the Practice of Law. 18. Vermont Law Review. 565. 1994.

 

Morawetz, Thomas: Law and Literature.

 

Mullerat, Ramón: The Multisdisciplinary Practice of Law in Europe.  50. Journal of Legal Education. 2000. 481.

 

Nagy Tamás: Narratív tematika a kortárs amerikai jogelméletben. Acta Juridica et Politica. Tomus LXIII. Fasciculus 15. Szeged. 2003.

 

Nagy Zsolt: Hatalom és igazságszolgáltatás a jogi realizmus tükrében. In: Nagy Zsolt (szerk.): A bírói hatalom kérdései. SZTE ÁJK Jogbölcseleti és Jogszociológiai Tanszék. Szeged. 2003.

 

Patterson, Demis (ed.): A Companion to Philosophy of Law and Legal Theory. Blackwell. Cambridge. MA. 1996.

 

Pedagogy of Narrative: A Symposium. 40. Journal of Legal Education. 1. 1990.

 

Pokol Béla: A jogi oktatás, mint a jogrendszer része. Jogelméleti Szemle 2001/1.

 

Pokol Béla: A professzionális intézményrendszerek elmélete. Felsőoktatási Koordinációs Iroda. Budapest. 1991.

 

Pokol Béla: A jog elmélete. Rejtjel Kiadó. Budapest. 2001.

 

Posner, Richard: The Problems of Jurisprudence. Hraward University Press. Cambridge, Massachusetts. London. England. 1990.

 

Posner, Richard: Law and Literature. Revised and Enlarged Edition. Harvard University Press. Cambridge, Massachusetts, London, England. 1998.

 

Riskin, Leonard L. and Westbrook, James E.: Integrating Dispute Resolution into Standard First-Year Courses: The Mission Plan. 39. Journal of Legal Education. 1989. 509.

 

Sarat, Austin: Vitality Amids fragmentation: On the emergence of Postrealist Law and Society Scholarship. 1999.

www.blackwellpublishing.com/content/BPL_Images/Content_store/Sample_chapter/0631228969%5CSarat_sample%20chapter_A%20to%20Law%20and%20Society.pdf. 2004.

 

Sárándi Imre: A korszerű jogászképzésért. Tanulmányok. Budapest. Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar. 1974.

 

Sárándi Imre: A hallgatók aktív foglalkoztatásának szerepe a jogászképzésben. Felsőoktatási Szemle. 1966. 10. sz. 583-590. p.

 

Scales-Trent, Judy: Using Literature in Law School: The Importance of Reading and Telling Stories. 7. Berkeley Women’s Law Journal. 1992.

 

Symposium: Legal Storytelling. 87. Michigan Law Review. 2073. 1989.

 

Varga Csaba: A felsőfokú jogi oktatás főbb mai rendszerei. Budapest. 1967.

 

Vest, Herb D.: Felling the Giant: Breaking the ABA’s Stranglehold on Legal Education in America. 50. Journal of Legal Education. 494.

 

White, James Boyd: The Legal Imagination: Studies in the Nature of Legal Thought and Expression. 1973.