MIME-Version: 1.0 Content-Type: multipart/related; boundary="----=_NextPart_01C723C0.15E74700" This document is a Single File Web Page, also known as a Web Archive file. If you are seeing this message, your browser or editor doesn't support Web Archive files. Please download a browser that supports Web Archive, such as Microsoft Internet Explorer. ------=_NextPart_01C723C0.15E74700 Content-Location: file:///C:/22456A78/nagy28.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii" NAGY TAMÁS

Nagy tamás

A samsa-affér avagy egy leleplezés története

         =

 

„A nagy erőkről meg persze kussolok.”

 

Esterházy Péter[1]

 

 

 

 

(BEVEZETÉS)

 

 

        &= nbsp;               &= nbsp;       Metró, peron, buszmegálló. Novhét, Felszab. Jégbüfé. K i  a z  a  C s o k o n a i  L i l i? – (1 nő, persze, de mégis: ki-cso-da!? – tették fel a kérdést mindenütt 1986 –’= ;87 telén és kora tavaszán. Értetlenség. Suttogva terjedő pletykák egy titokzatos szerző kilétéről. Homály, kétség, találgatás – akadt, akit bosszantott –, misztifikáció, ál-leleplezések és hárítások, s legfőképp gyanakvás, mely sehol nem lelt nyugvást, se beigazolással, se cáfolással. (Mégha az ily= esmi akkoriban amúgy sem volt szokatlan, titok van, valami készül, lenni összeesküvés. Jó, j&oacut= e;, de banán lesz, fater? Arról beszéljél.) Milyen tél volt, alig emlékszem. Nagy havak, leginkább. Épp mint Chicagóban, ahol – egy másik tél dolgai – ezidőtájt formálódott egy szintén rejtélyes kézira= t. A Jog és irodalom cí= ;met viselte, s végül két évvel később jel= ent meg monográfiaként az amerikai jogtudomány könyvpiacán, Richard Posner név alatt. Látsz&oacu= te;lag semmi különös nem történt, könyvhét = vagy ilyesmi, megint egy nap, megint egy dollár, csak egy újabb pu= blikáció. Látszólag semmi nem indokolta a találgatásoknak= azt a hosszú sorát, amely a könyv borítój&aacu= te;n szereplő név hitelességét illetően indult meg szinte azon nyomban, ahogy az értő közönség kezébe vehette a művet. A jogtudományban egyébként sem szokásos, hogy a szerző kilétének kérdése kerüljön, akárcsak átmenetileg is, a figyelem középpontjába. Kéziratoknak születniük kell, a tudós kutató szakmai elismerést kap pályatársaitól a teljesítményéért, kell legyen neve – a borítón szintén –, s mindenki gondosan fel is tünteti: a sajátját. A szerző amúgy is ismert volt mindenki előtt, már évtizedek óta.

           &n= bsp;            Ám talán éppen ez, a szerző korábbi pályafutásának és műveinek általános ismertsége vált a kételyek első számú forrásává. A kérdés rendkívül egyszerűen hangzik: mi indokolta a hirtelen váltást, miért kezd bárki,= aki a jog közgazdasági szemléletének elkötelezett híve volt több évtizeden keresztül, irodalmi művekkel és irodalomtudománnyal foglalkozni, és miért fektet több évnyi energiát ilyen irányú kutatómunkába.

 Többféle egyszerű okoskodás lehetséges. Ezek közül a legelterjedtebb változatok a szakirodalomban fellelhetők, most csak a ritkábban felbukkanó álláspontokra térünk ki röviden.

Az eg= yik verzió szerint, amelyet az amerikai jogélet – nevezz&uu= ml;k így – sans-culott-jai és jakobinusai terjesztettek (nem szükséges őket megneveznünk, mindenki tudja, kikr!= 7;l van szó), Posner arra a kihívásra kívánt válaszolni, amelyet az 1970-es és’80-as évek fordulóján egyre népszerűbbnek mutatkozó „jog és irodalom” kutatások jelentettek a jog gazdasági elmélete számára. Talán meglepő, de ebben az esetben nem a teoretikus kihívásról van szó – hisz a megszámlálhatatlanul sok vélekedés, iskola és irányzat egyidejű jelenléte a jogtudományban már akkor sem számított új jelenségnek –, hanem az intézményiről. Nevezetesen – a helyzet igen röviden összegezhető R= 11; az amerikai egyetemek jogi fakultásain szinte egyik pillanatró= ;l a másikra látványosan szaporodni kezdtek a „jog és irodalom” kurzusok. Márpedig – és Posne= rt ez késztette lépésre – a leendő jogá= szok gondolkodásmódját befolyásolni: hatalom. Azt vi= szont: ki ne akarná? Írnia kellett hát egy monográfiát, amelyben rendkívül fortélyos kettős stratégiával egyrészt azt kellett bizonyítania, hogy jognak és irodalomnak nincs érdemben közük egymáshoz (egyben világossá tennie, ho= gy a jog gazdasági elmélete mennyivel kifinomultabb, tudományosabb és hatékonyabb megközelítés), másrészt el kellett érnie, hogy amennyi köze mégiscsak lehet egymásho= z az említett területeknek, annak foglalata legyen az ő munk&aa= cute;ja (ami ráadásul így a töretlenül népszerű kurzusok révén magas példányszámot is biztosít), és a jövő amerikai jogászai nevelődjenek annak tézisein.

A másik verzió valamelyest nagyobb átfedést mutat= az amerikai jogtudomány – úgymond – hivatalos történetíróinak feljegyzéseivel, de némileg szánakozó, bár egyúttal romantik= us felhangoktól sem mentes. Ezen elbeszélés szerint „szegény Posner” voltaképp egész életében a jog és az irodalom összefüggéseiről szeretett volna írni, csak egészen eddig, karrierje kiteljesedéséig nem tehette m= eg, ugyanis már pályafutása legelején be kellett látnia, hogy ily módon esélytelen maradna, hogy megvalósítsa az amerikai jogtudósok langdell-i álmát, az igazságszolgáltatási gyakorlat működésének tényleges befolyásolását (hogy a legfőbb tisztesség,= a bírói kinevezés elérhetetlenségéről már ne is beszéljünk). Ekként lett végül is ifjúkori indíttatásai ellenére – ki ne emlékezne, milyen meleg szavakkal idézi fel könyve előszavában édesanyjának az irodalom iránti vonzódását? – a jog gazdasági elméletének híve és minden tekintetben sikeres reprezentánsa. A Jog é= ;s irodalom kritikai hangvétele pedig nem más, mint ré= ;szleges leszámolás saját ifjúságával.

T&oum= l;rténetünk kezdetei azonban e ponton valamelyest homályba vesznek. A jogtudósok ugyanis – ki tudja, miért? talán a te= ljes igazság utáni vágyuk avagy szenvedélyes kíváncsiságuk okán? – nem ért&eacu= te;k be a napvilágot látott magyarázatokkal, újabbak és újabbak után kutattak, amelyek végre tisztáznák a kérdést: ki ez az ember? Egyre merészebb – bár vélhetően eleinte csak tréfaként megfogalmazódott – elképzelések bukkantak fel a szakmai közvéleményben. Például: „ez a Posner nem is az a Posner”, „két Posner van, ikrek, egypetéjűek, olyannyira, hogy a nevük is azonos”, „több Posner van, tulajdonképpen ezek a Posnerek maguk a = brazíliai fiúk” (ez egyben magyarázattal szolgálhat arra i= s, hogyan képes annyit írni) stb., ám ezek az állítások nem vehetők komolyan, igazolatlanul mar= adt valamennyi. Annyi hasznot azonban mégis tulajdoníthatunk ezen ötlete= knek, hogy valamelyik valószínűleg forrása lett annak a feltételezésnek, amely mindenkit lázba hozott. (Biztos= at nem tudhatunk és sajnos városi legenda sincs, amely őrizné az elgondolás eredetének pontos történetét.)

A Jog és irodalom igazi szerz= ője Gregor Samsa, Franz Kafka Az átváltozás című elbeszélésének főszereplője – hangzott= az állítás. Amennyire képtelennek és megdöbbentőnek tűnt a kijelentés első hallásra, annyira meggyőzővé vált alig néhány hónap leforgása alatt. Hetente születtek teóriák, amelyek Samsa szerzőségének a lehetőségét kísérelték meg valószínűsíte= ni, fokozatosan hárítva el az akadályokat a végs= 37; bizonyosság megszerzésének útjábó= l.

Minde= nekelőtt kiemelendőek azok az érvelések, amelyek rámutatnak arra, hogy a valósként tételezett és a fiktív/virtuális, illetve a humán és a szupra-h= umán világok közötti határok létének a bizonyosság erejével történő állítása milyen teoretikus nehézségeket támaszt (e kérdések történeti szempont&uac= ute; elemzései pedig kiemelték, hogy filozófusok, teológusok és egyéb tudósok hosszú sora miként próbálta e szférák kontinuitását igazolni). Ha pedig konkrét irodalomtörténeti vonatkozások után kutatunk R= 11; mondták a diskurzusba bekapcsolódó irodalmárok = –, azonnal eszünkbe juthatnak például a „Balzac-ügy” tanulságai (köztudomású, hogy az Emberi Színjáték szerzője a halálos ágyán saját regényfolyamának orvos&aacut= e;t hívatta), s miért ne lehetne ez a reláció ellenkező irányban is „működőképes&= #8221;?

Mint = minden vizsgálódás során, itt is adódtak el!= 7;re nem látott nehézségek. A Samsa-nyomozást egy pillanatra megakasztotta az időbeli elcsúszás (différance) kérd&eac= ute;se. A fenti „egyvilág-tézis” elfogadása ugyanis még nem eliminálta azt a problémát, hogy Samsa Kafka beszámolójának tanúsága szerint &#= 8211; az írás 1912-ben keletkezett – már akkor felnőtt hivatalnokként dolgozott. Ez egyben azt jelenti, hogy 1988-ban már jóval túl kellett járnia a századik életévén. A jogtudósok nem tartották valószínűnek, hogy valaki ilyen idő= ;s korában álljon elő olyan jelentős munkával, = mint a Jog és irodalom, &eacu= te;s ez átmenetileg csüggedést okozott körükben. Az= t az olvasói levelet (bizonyos Mulder és Scully FBI-ügyökök aláírásával), amely = az amerikai kormány titkos és egészen újszerű= humánreprodukciós kísérleteiről számolt be, s amely így elűzte volna a jogtudósok gondját, a Harvard Law Review = nem merte közölni, a diákszerkesztők jobbnak látták titokként kezelni a dokumentumot. Más megoldáshoz kellett folyamodni, amit meg is találtak hamar: az időproblematikát módszertani kérdéss&eacut= e; nyilvánították, s így az – bizonytalan lejárattal – könnyen felfüggeszthetővé vált, és folytatódhatott a leleplezés processzu= sa.

Jelen= tős eredmények ígéretével kecsegtettek azok a vizsgálódások, amelyek a „Posner” (elérkezett az idő, hogy immáron mi is idéző= jellel utaljunk a személyazonosság bizonytalanságára) valamint Samsa és Kafka viszonyrendszert illetően textuá= lis bizonyítékok után kutattak. Egyes értelmező= ;k a Jog és irodalom terjedel= mes Kafka-fejezetét egyértelműen a Levél apámhoz című Kafka-írás inverz mintáját követő hommageként olvasták, amelyben Samsa lerója háláját saját teremtőjének, és egyúttal figyelmeztetést küld a jogtudomány számára – s ezt azonosítják a fejezet megírásának kö= ;zvetlen indokaként –, hogy azok a kérdések, amelyekr!= 7;l Kafka művei szólnak, csak az „örökkévalóság háttere elő= tt” vizsgálhatók és nem földi jogrendszerek kontextusában. (Meg kell jegyeznünk, hogy e ponton Samsa hibát vét, amikor elmulasztja érvei erejének növeléséhez felhasználni a cseh esszéista, Milan Kundera elemzéseit, amelyek „kafkalógia” névvel illetik és ostorozzák mindazon értelmezéseket, amelyek Kafka írásait az európai regény történetének összfüggéseiből kiragadják.) E megjegyzésnél azonban fontosabb, hogy bár rögvest részletezendő okokból kifolyólag aggályok merülhetnek fel ezen olvasatok helytállóság&aacut= e;t illetően, azt kétségtelenné teszik, hogy a szövegben – s ennek megállapítása volt a kutatás legfőbb tétje – kétségkívül Gregor Samsa beszél, egyszerre hozzánk, olvasókhoz és Franz Kafkához (pontosab= ban: köztünk járó szelleméhez). Ami az aggályokat illeti: más értelmezők arra figyelmeztetnek, hogy a fejezet egy bizonyos pontján Samsa Az átváltozás történetét „tipikusan beteges kafkai vicc”-n= ek nevezi. Ez még ugyan elhárítható volna azzal, h= ogy az vesse az első követ Samsára e megjegyzésé= rt, aki még nem érezte magát pocsékul a saját életében (és okolta ezért szülőjét, nevelőjét), az viszont már sz= inte visszaverhetetlen támadás, hogy a Jog és irodalom „bosszú-fejezetének” (amelyet sokan a könyv = elméletileg leginvenciózusabb részének tartanak) számos értelmezése azt támasztja alá, hogy Samsá= ;t a gyűlölet viszonya fűzi Kafkához. Nina Roth-Swanson professzorasszony mutat rá – aki korábban a Mendel Oszipovics költészetére vonatkozó értelmezéseivel hívta fel elemzőkészségére a figyelmet –, hogy a bosszú intézményének analitikája éppen e gyűlöletből meríti teoretikus energiáit és kiválóságát, amely gyűlölet voltaképp nem más, mint a Levél apámhoz kényszerűen elfojtott és elfojtottságában ki nem élt bosszúvágyának transzportált és transzformált samsai formája, amely az „evilági realitás” koordinátarendszeréből kilé= ;pve immár az imaginárius fiú és a valós R= 11; ámbár rég halott – apa viszonylatában realizálódik. (Abban mindenki egyetért, hogy a „bosszú-fejezet” utalása Hamlet apjára csak Samsa „elterelő hadművelete”: retorikai straté= gia, amellyel a hétköznapi olvasó figyelmét kívánja elvonni egyre nehezebben titkolható kilétének kérdéséről.) Mindenesetre= : a Samsa/Kafka viszony ezen ambivalenciája nemhogy gyengítette, sokkal inkább megerősítette a „Posner”/Samsa-azonosság tézisének az álláspontját, amennyiben láthatóvá tette azt is, hogy a feldolgozatlan múlt feszültségeinek= a „kibeszéléséhez”, és az ezál= tal esetlegesen eredményre vezető önterápiához &= #8211; személyazonosságának felfedése nélkü= ;l – Samsának „semleges” terepet, nyelvet és szerepet kellett választania, s erre mi sem tűnt alkalmasabbnak, mint a jogelmélet. E birodalom lakói – hercegek, herkulesek és halandók – között, úgy gondolta, feltűnés nélkül elvegyülhet.

&Aacu= te;m mint utólag már tudjuk, kísérlete nem já= rt sikerrel. A fent ismertetett teoretikus előkészíté= ;s után csak egyetlen lépésre volt szükség, h= ogy a rejtély ne legyen többé az. A lépést Ant= hony D’Amato professzor tette meg, amikor 1989 nyarán minden további vizsgálódást feleslegessé téve igazolta a „Posner”=3D Samsa tézist. Arra az= onban még ő sem számíthatott, ahogy senki sem – és ez lett a nyár legnagyobb szenzációja –= ;, hogy megtörténik a beismerés. Samsa, érezvé= ;n, hogy értelmetlen tovább rejtőzködnie, előlépett az ismeretlenségből és bevallott mindent (mintegy beteljesítve Heidegger hajdani jóslatá= ;t, amely szerint a létező igazsága egyszer csak működésbe lép). E két dokumentumot, a végső leleplezését és a beismerését, adjuk közre az alábbiakban.

=  

=  

(amikor egy reggel gregor samsa)

 

 

Amikor= egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt= , a Jog – szörnyű! –Közgazdasági Elemzőjévé változva találta magát ágyában. A hátán feküdt. Egy kissé fölemelte a fejét, ám hirtelen megállt. Azon kezd= ett töprengeni, vajon költséghatékony-e mindezt folytat= ni. Miután arra jutott, hogy nem, visszahanyatlott a hűvös lepedőre.

„= ;Mi történt velem?” – gondolta. Nem álmodott. Szobája, e szabályos, csak kissé szűk egyetemi oktatói szoba, békésen terült el a jól ism= ert négy fal között. Az asztalon keresetek, kárigények, kifogások hevertek szanaszét, amely= ek – ahogy most Gregor felidézte mind – oly jelentéktelennek tűntek.

Tekint= ete ezután az ablakra vetődött, és a borongós időtől – hallani lehetett, amint esőcseppek koppannak a párkány bádoglapjára – egészen mélabússá vált. „Mi lenne, ha kicsit még aludnék, és elfelejteném ezt az egész őrültséget?” – gondolta. De ez megvalósíthatatlan volt. Ránézett az ébresztőórára, amely az éjjeliszekrényen ketyegett. „Mennybéli Úristen!” – villant belé. Fél hét v= olt, és a mutatók békésen haladtak előre, jelezvén az összefüggést, miszerint az idő: pénz. Pénz, amit Gregor épp elherdált, ágyában heverészve.

Amikor= a lehetőségköltségek alakulását nagy si= etve végiggondolta – megéri-e mégis felkelni vagy sem? –, az ágy fejénél óvatosan kopogtattak az ajtón.

„= ;Gregor” – szólt anyja –„háromnegyed hét. Nem akartál elindulni?”

Gregor megijedt, amikor meghallotta önmaga válaszoló hangját, amely félreismerhetetlenül régi hangja v= olt ugyan, de mintegy alulról valami visszafojthatatlan, fájdalmas semmitmondás vegyült bele.

„= ;Igen, igen, anyám” – mondta – „de a tranzakci&oacu= te;s költségek túl magasnak tűnnek, legalábbis számomra. S jelen pillanatban én vagyok az egyetlen, aki saját hasznosíthatóságomat illetően tisztán látok.”

„= ;Mit locsogsz itt?” – hallotta meg apja hangját. A más= ik oldalajtónál a húga aggodalmaskodott halkan: „Gregor, nem jól vagy? Szükséged van valamire?R= 21;

Mindk&= eacute;t oldalra így felelt:

„= ;Várjatok egy percet, megmutatom rögvest, miről beszélek!” Fog= ott egy darab papírt, rajzolt rá néhány egyenes vonalat, majd azok végpontjaihoz és a vonalak metszőpontjához apró betűket illesztett. Kicsúsztatta a lapot az ajtó alatt.

„= ;Mi ez?” – kérdezte anyja, amikor kis idő múlva újra megszólalt, ám ezúttal mélyebb, figyelmeztető hangon, ami Gregor számára eddig ismeretlen volt.

„= ;Ez a szolgáltatásaimra vonatkozó keresleti-kínálati görbe.”– felelte Gregor a csukott ajtó mögül. Ez támasztja alá, amit mondani próbáltam. Az egész görbe bal felé mozdul el, ha az embernek tranzakciós költségei támadnak.

„= ;Milyen görbe!? Mi mozdul el balra!?” – kérdezte anyja.

Inger&= uuml;lten, Gregor résnyire nyitotta az ajtót. Ott állt anyja a papírlapot fürkészve, mögötte apja düh&ou= ml;s tekintettel, s a háttérben húga, aggodalmasan.

„= ;Ez a görbe!” – mutatott Gregor a vonalakra.

„= ;De hát ez nem görbe. Ez itt két egyenes vonal X alakban.= 221;

„= ;Nem érted, anyám. Ez egy görbe.”

„= ;Ez nem görbe, ez két egyenes vonal, s majd én foglak tég= ed bal felé mozdítani, te ostoba!”

S mint= ha varázsütésre, hirtelen egy seprű tűnt fel anyja kezében – eddig nyilván a háta mögött = rejtegette –, magasra emelte, és mint egy légycsapóval, ütlegelni kezdte Gregort. Ő hátralépett, hogy elkerülje felbőszült anyja csapásait. A kilincset megragadva Gregornak sikerült becsuknia az ajtót, abban a pillanatban, amikor anyja épp visszahúzta seprűjé= t, hogy lendületet vegyen egy komolyabb előretöréshez.

Kulcs fordulása hallatszott a zárban. Bezárták! Gregor nem törődött vele. Kimerülten zuhant vissza ágyára, és már csak azt furcsállta, hogy valaki egy seprűvel még mindig püfölte a kemény tölgyfaajtót.

Egy pillanattal később hallotta, amint csengettek a lakásajtón. „Valaki az egyetemről!” – gondolta magában. A cselédlány, mint máskor, mo= st is szilárd léptekkel az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Gregornak elég volt a látogató első üdvözlő szavát meghallania, és már tudta is, ki az: maga a Dékán.

„= ;Nem tudták, hogy egy évfolyamnyi hallgató várakozik rá?”– kezdte faggatni a Dékán a szüle= it. „Miért nem jött?”

Kopog&= aacute;s az ajtón. „Miért nem jelent meg az egyetemen?” A Dékán volt az, olyan panaszteljes és emelt hangon szólalva meg, ahogy azt Gregor még sosem hallotta. „Tisztában van azzal, hogy hallgatók várjá= ;k? Diákok, akik a fizetését állják – = meg az én fizetésemet is, de jelen pillanatban a maga fizet&eacut= e;se az, amely miatt aggódom.”

Gregor mély lélegzetet vett. „Ez az egész olyan ostobaság, uram” – hallotta, amint kibuknak szavai ̵= 1; „a bírók azt hiszik, hogy az eseteket a jog szabályai alapján döntik el, így gondolják= a hallgatók is, úgyszintén az egyetemi oktatók, sőt, ha már itt tartunk, a világ összes jogá= sza és a közvélemény is. De mindannyian tévedn= ek! Az eseti döntések alapját a közgazdaságtan hajlíthatatlan vastörvényei adják! Legaláb= bis a javarészükét.”

„= ;Miket beszél?”– kérdezte a Dékán, öklével a tölgyfaajtót verve. „Elment magának a józan esze?”

„= ;Nem, uram, éppen hogy most vált tökéletesen nyilvánvalóvá számomra, hogy doktrínális jogtudomány helyett mást kellene tanítanunk! Mikroökonómiát, metaökonó= miát, makroökonómiát, ökonometriát! Vagy bármit, de legyenek benne számok és táblázatok!”

„= ;Megtagadja, hogy jogot oktasson?”

„= ;Igen. Úgy értem, nem. De a régi fajta oktatás szuboptimális. A közgazdaságtan a Bar új zászlóshajója! Ez magyarázza meg a legtöbb esetet, a legtöbb ellentmondást.”

„= ;Hát, akkor azt mondja meg nekem, Herr Professzor, mi van azokkal az esetekkel, a= melyeket nem magyaráz meg? Nos? Nos?”

Gregor úgy gondolta, a Dékán – minden hőzöngése ellenére – ördögien intelligens. „Lépre akar csalni.” Egy pillanatig kivárt. „Hogyan tudná egy közgazdasági elmélet megmagyarázni azokat az eseteket, amelyeket nem magyaráz meg?” Gregor új teoretikus elméje gyorsabban felelt meg a kihívásnak, mint azt lehetsége= snek gondolta volna.

„= ;Azok az esetek nem igazodnak az elmélethez, uram”– mondta.

„= ;Ó, valóban? És pontosan miért is nem?”

Gregor felült az ágyban és tisztán kivehetően így kiáltott: „Mert azokat rosszul döntötték el! Minden esetet, amelyet a közgazdaságtan nem tud megmagyarázni, rosszul dönt&= ouml;ttek el. A többit pedig helyesen, összhangban a megcáfolhatatlan közgazdaságtani érveléssel.”

Sz&uum= l;net támadt. „Aha” – gondolta Gregor – „most megfogtam a vén zsiványt”.

„= ;Nem tudom, mitévő lehetnék” – hallotta, ahogy an= yja a Dékánhoz szól – „ez egyátal&aacut= e;n nem jellemző arra a Gregorra, akit mi mindig is a legnemesebb értékekre neveltünk.”

Gregor hallotta, ahogy becsapódik a bejárati ajtó. A Dékán nyilvánvalóan köszönés nélkül távozott.

Egy pi= llanatra Gregornak eszébe jutott, hogy kétségkívül szégyellnie kellene magát, és úgy talált= a, hogy egy nappal korábban még minden bizonnyal lett is volna e= fféle érzése. De valahogy ezen a napon az érzései min= tha elhagyták volna. Szégyent hozott a szüleire, ez igaz. Ugyanakkor: önálló döntéssel bír&oacu= te; felnőtt emberekről van szó. Ha szégyenben ér= zik magukat, fel kellene ajánlaniuk valamekkora összeget Gregor számára, hogy ő tegyen bizonyos lépéseket hangulatuk javítása érdekében. Ám kell&#= 337; ellentételezés hiányában, érvelt Gregor, semmi nem ösztönzi arra, hogy helyrehozza a dolgokat.

&Iacut= e;gy töltötte az egész délelőttöt szobájában. Az újra meg újra rátörő éhség ellenére elfoglalta magát: megírt egy teljesen hasznavehetetlen értekezést a haszonélvezeti jog közgazdaságtani megközelítéséről. Hatórányi munkával készült el az 560 oldal= as értekezés, amelyhez 921 lábjegyzet tartozott, 17 grafi= kon ábrákkal, 33 grafikon ábrák nélkül, valamint 237 matematikai egyenlet, nem számítva a segédtételeket.

Kopogt= attak az ajtón. „Én vagyok az, Grete, a húgod”̵= 1; hallotta a hangot. „Veszel ebédet?”

„= ;Mennyiért?”

A megn= evezett ár abszurd módon magasnak bizonyult, így a következő tíz percben Gregor alkudozni próbá= lt. Egyre elkeseredettebb és dühösebb lett.

„= ;Grete, úgy tűnik, nem érted, hogy az az ebéd sokkal értékesebb, ha megeszem, mint ha elfogyasztatlanul marad.R= 21;

„= ;Persze, értékesebb: a te számodra, a te gyomrodban. S ha ez így van, fizetned kell nekem érte, méghozzá oly= an összeget, hogy inkább azt válasszam, ahelyett, hogy megtartanám az ebédet.”

„= ;De hát miféle lehetséges hasznot jelenthet számodra egy elfogyasztatlan ebéd?”

Grete egyből válaszolt. „Ha visszatartom az ebédet, károm keletkezik. De legalább megtestesíti az ettő= ;l kezdve veled szemben fennálló követelésemet.̶= 1;

„= ;De tudod, hogy nincs nálam semmi készpénz. Tartozáselismerő nyilatkozat megfelel?”

„= ;Személyazonosságodat tudod igazolni?”

„= ;A papírjaim kint vannak a nappaliban, az asztalfiókban.”<= /p>

„= ;Ez így elfogadhatatlan”– mondta a lány – „azok lehetnek hamisak is.”

„= ;Az ég áldjon meg, Grete, a bátyád vagyok!”

„= ;Ó, nem, nem”– felelte élénken a lány –„többé nem nyomhatsz el engem azzal, hogy saj&aacu= te;t érdekedben a családon belüli önzetlenségre hivatkozol.”

Gregor erősen törte a fejét, igyekezte újonnan táma= dt képességét a közgazdasági racionalizálásra a lehető legmélyebben kiaknázni. S végül úgy tűnt, megoldás= ra lelt.

„= ;Te nem értesz semmit” – kiáltotta a tömör ajtónál –„egyátalán nem szükséges, hogy bármit fizessek neked! Amíg van pénzem vagy képes vagyok előteremteni azt, és hajlandó is vagyok megadni az árat, amit kérsz, addig nincs szükség rá, hogy ténylegesen fizessek is.”

„= ;Igazad van, Gregor, ezt valóban nem értem.”

„= ;Figyelj jól!”– szólt ingerülten. „A hajlandóságom, hogy X összeget fizessek neked Y ebédért, azt jelenti, hogy Y ebéd többet é= r, ha megeszem, mint ha ott maradna kint, megpenészedne és legyek lepnék el. A nálam jelentkező utilitás bármilyen alternatív utilitásnál nagyobb. Egy pártatlan bíróság nekem ítéln&eac= ute; az ebédet, és nem azért, mert fizettem érte, ha= nem mert így értékesebb.”

„= ;Mi az az utilitás?”

„= ;A szükséglet kielégülés mértéke,= te idióta!”– kiáltotta Gregor. Közgazdasá= ;gi értelemben az az összeg határozza meg, amelyet hajlandó vagyok fizetni, tőkém más jellegű hasznosításával összevetve. S mivel hajland&oacut= e; vagyok X összeget fizetni, Y ebéd utilitása a gyomromban nagyobb, mint bárhol máshol, így ha azt odajuttatjuk, = az egész világ összjólétének mennyiségében fog általános növekedé= ;st okozni.” Itt rövid szünetet tartott, s a hangját kissé visszafogta. „Azt még neked is el kell ismerned, Grete, hogy a világ összjólétét mint totalitást növelni, jó dolog. Ez a te javadat is szolgálja, s persze az enyémet is éppúgy, de én itt most elsősorban rád gondolok.” Szavai most már gyorsan törtek fel. „A világ összjóléte azon nyomban növekedni fog, amint megesz= em azt az átkozott ebédet, akár fizettem érte, akár nem!”

A vita véget ért. Grete hallgatott; nyilvánvalóan nem tudott mit felelni. Gregor kivárt, s bizonyosan hitte, hogy győzött. Közelebb lépett az ajtóhoz, és nyújtani kezdte kezét, hogy jutalmát átvegye. G= rete váratlanul megszólalt.

„= ;Nos, ezt mesélheted valamelyik hallgatódnak, de ha nem csúsztatsz ki az ajtó alatt X koronát Y ebédért, akkor üldögélj csak ott, és lakjál jól a Z utilitásoddal.”

K&eacu= te;sz, kereset elutasítva. „De még az is lehet”– okoskodott Gregor –„hogy az étel hiánya nem jár különösebb következményekkel.” Visszatért a munkájához. Ahhoz túl éhes volt, hogy megírjon még egy értekezést, de hogy mégis elterelje gondolatait az ételről, írt tizenkét law review tanulmányt, négy könyvfejezet= et, három kommentárt és tizenhét recenziót.<= /p>

Az utcán már alkonyodott, és az éhség borza= lmas rohamai lehetetlenné tették Gregor számára, hogy folytassa az írást. Egyedül volt, éhes és teljesen magára hagyatott. „De végtére is, mi az= a privacy?”– tűnödött el Gregor. „Paradox fogalom, igencsak az, ha a közgazdasági elemzés nagyítójával szemléljük. Híres atléták és filmsztárok áruba bocsáthatják arcukat hirdetések számára, azon az áron, hogy feladják privacy-jukat. Minél kevesebbet őriznek meg belőle, annál nagyobb részét tudják eladni, és egyre magasabb é= ;s magasabb összegért cserébe! Viszont az olyan teljesen ismeretlen emberek, mint Gregor Samsa – akik számára pe= dig a privacy létfontosságú érték –, semekkora részét sem tudják piacra dobni, még áron alul sem.”

Ez az ellentmondás tegnap még elkeserítette volna Gregort. D= e ma nem volt más érzése, csak a kisemmizettség. Tekintete körbejárta a szobát. A késztetés= t, hogy felmásszon a falra, elfojtotta.

Arra g= ondolt, lennie kell valami módjának, hogy privacy-jét pénzre váltsa. „Ez az!”– gondolta hirtelen. „A privacy-mból táplálkozva csinálok egy közgazdaságtani értekezést a privacy-ról. S aztán nincs más dolgom, mint hogy eladjam az értekezést, és így keletkezik majd származtatott érték az értéktelen privac= y-m helyén.”

Gregor= fogta a már megírt értekezését, kitörö= lte a „haszonélvezet” szót, ahányszor az csak előfordult a szövegben, és kicserélte a „privacy” kifejezésre. Azonnal látta, hogy ez a behelyettesítés szemernyi hatással sincs munkája teoretikus érvényességére.

„= ;Grete!”– kiáltotta.

Hallot= ta, ahogy húga csoszogó léptei az ajtó felé közelednek.

„= ;Van itt egy 560 oldalnyi könyvem. Lehetnél az ügynököm, elvihetnéd és eladhatnád egy kiadónak.”

„= ;De mi van, ha még az útiköltségem sem térül meg, édes bátyám? Adsz előleget útiköltségre?”

„= ;Tudod, hogy semmi pénzem nincs itt.”

„= ;Akkor a könyved, a jelenlegi helyén, nem ér semmit.”

„= ;Jól van, te nyertél” – mondta Gregor – „eladom az egész könyvet, közvetlenül neked, egyetlen nyomorult ételért.”

„= ;Rendben” – szólt Grete olyan hirtelenséggel, amely meglepte Greg= ort.

Hallot= ta a kulcsot megfordulni a zárban. Az ajtó valamelyest kitárult. Húga valami kásaszerű pempőt tolt = be, amit tegnap még Gregor azon nyomban visszautasított volna, kijelentve, hogy élvezhetetlen, de ma valahogy finomnak tűnt az illata. Cserébe átnyújtotta a vaskos kéziratot.=

Az elkövetkező három hetet így vészelte á= ;t Gregor, és így kapta meg mindennap táplálékát. Naponta megírt egy-egy jogtudományi értekezést, s azt eladta húgának az esti étkezésért. Azt viszont = nem sikerült elérnie, bár folyton ezzel zaklatta húgát, hogy Grete elárulja, mennyit kapott a könyvekért. Arra a következtetésre jutott, lá= ;tva a dühöt, ami húgát elfogta aznap, amikor egy &uacut= e;j értekezés helyett egy köteg law review cikket adott át neki, hogy Grete kezdeti kiadásai csak most kezdhetnek megtérülni. Húga hozzávágta a cikkeket, és azt mondta, hogy eladhatatlanok. Mindazonáltal a szokásos kását elkészítette. „Semmi haszna, hogy éheztesselek” – magyarázta –„mert akkor holnap nem tudnál két könyvet megírni, sem azt, amivel a mai napért tartozol, sem az újat.” Ez olyannyira szokatlan volt tőle, hogy Gregor zav= arba jött. Soha nem úgy ismerte húgát, mint aki hajlandó lenne kockázatot vállalni. Az a Grete, akit ő ismert és szeretett egész gyermekkorában, minden kétséget kizáróan vidáman hagyta volna éhen halni, semmint hogy hitelezzen. Rövidesen azonban má= ;r majszolta is mohón a hideg kását, ismerős í= ;ze megnyugtatta, s elterelte figyelmét a kérdésről.<= /p>

M&aacu= te;snap viszont, bárhogy próbálta is, a második értekezését képtelen volt megírni. Kétségbeesésében új stratégiához folyamodott. Fogta a law review tanulmány= ok kötegét, amelyet Grete visszadobott, megváltoztatta a címeket, „Első fejezet”, „Második fejezet”, és így tovább, összenyaláb= olta a papírhalmazt, s az egészet új címmel lá= ;tta el: „Az Engedelmesség Ökonómiája: Szerény Hozzájárulás az Emberi Gondolkodáshoz”. Amikor elérkezett az ideje, Grete átvette a köteget, s az esetről soha többé egy szót sem ejtett – nyilvánvaló, hogy senki nem ve= tte észre a cselt.

&Iacut= e;gy történt, hogy Gregor nap mint nap tanulmányokat és értekezéseket készített, amelyek mindegyike önmagában is megjelenítette a jog valamennyi problémájának teljes közgazdasági elemzését, úgy mint:

ER!= 6;SZAK

INCESZ= TUS

CSONK&= Iacute;TÁS

MAZOCH= IZMUS

ANYAGY= ILKOSSÁG

APAGYI= LKOSSÁG

V&Aacu= te;LLALATI FÚZIÓ

SZADIZ= MUS

SZOD&O= acute;MIA

RABSZO= LGASÁG

BESTIA= LITÁS

TETTLE= GESSÉG

MEGVES= ZTEGETÉS

BET&Ou= ml;RÉS

ZSAROL= ÁS

TAROL&= Aacute;S,

és még sok egyéb, lehetetlen volna mind felsorolni. Úgy tűnt, a családja nem bánja többé, hogy nem jár be = az egyetemre, miként azt sem, hogy a Dékán bizonyá= ra kirúgja majd. Ha már kirúgta volna, Gregor arról sem tudott volna. Semmiféle újságról nem szerze= tt tudomást.

            <= /span>Efféle, jelenlegi állapotában az járt a fejében, vajon milyen lehet családja vagyoni helyzete, most, hogy professzori fizetésétől vélhetően elestek Remélte, hogy sikerült félretenniük valamennyit, rosszabb napokra. = De hát nem épp ő volt-e az, aki – még a bő= ;séges pénzkereset idején – annyiszor figyelmeztette őket, hogy gyakorolják a takarékosság és a mértékletesség erényét?

            <= /span>Egy alkalommal – Gregor születésnapja volt –, amikor vacsoráját beadták az ajtón, a valószínűleg egyszer s mindenkorra Gregornak szánt tál közepén, a kásába szúrva, egy gyertya égett. „Hogy engedhették meg maguknak, hogy gyertyát vegyenek? Ez azt kell jelentse, hogy a családomnak mégsem mehet olyan rosszul.”– gondolta Gregor. S ekkor váratlanul elöntötte a megelégedettség érzése. Ez egészen sokkszerűen hatott Gregorra, m= ert átváltozásának napja óta ez volt az első érzelem, ami elérte. Úgy tűnt, hogy új, közgazdasági elemző teste számára= az elégedettség érzése megengedett.

            <= /span>Szinte minden nap, amikor Grete az ételt hozta, jogtudományi folyóiratokat is mellékelt, amelyek a postával érkeztek. Először csak szórványosan, de kis idő elteltével egyre növekvő gyakorisággal, ol= yan cikkek kezdtek megjelenni ezekben a folyóiratokban, amelyek Gregor írásait támadták. Mivel hiányzott belőle a sérelem érzete, Gregor egyszerűen tudomásul vette a kritikai darabok létét. De egy este mégis úgy alakult, hogy valamelyikre választ fogalmazo= tt meg. Valójában az apropó, ami a válaszír= ás gondolatát szülte, annak a felismerése volt, hogy lassan kezdett kifogyni a mondandójából. Ráadás= ul válaszcikkek írása révén talán elkerülhetővé válnak bizonyos mentális költségek, amelyek az eredeti gondolkodással általában együtt járnak.

            <= /span>És így Gregor tudományos pályafutása új vállalkozásába kezdett: a válaszírásba. Úgy találta, semmi másra, mint egyetlen témára van szüksége, mégpedig arra, hogy kritikusai nem voltak képesek megérteni korábbi munkásságát. Mivel Gregornak egyetlen példánya sem volt munkáiból – kizárólag eredeti kéziratokat készített, amelyek mindegyikét át is adta Grete= nek –, találgatnia kellett, mit is írhatott. De még = ha rendelkezett volna is ezekkel a példányokkal, akkor sem lett volna ideje – hisz újfent rengeteget megírnivaló= ja akadt –, hogy újra kézbe vegye azokat és elolvas= sa.

            <= /span>Mindennek következtében Gregor talán megfeledkezhetett korá= bbi munkáinak egynémely részletéről, kritikusai ugyanis most azt rótták fel neki, számos alkalommal, h= ogy nem ők, hanem éppen maga Gregor nem értette meg, mit is állított. Feleletként Gregor azzal vádolta meg kritikusait, hogy pontosan ugyanannál az oknál fogva képtelenek a válaszcikkeit is megérteni, amelyné= ;l fogva képtelenek voltak megérteni már eredeti mondandóját is, nevezetesen, hogy nem képesek megragad= ni a jog közgazdasági alapjait.

            <= /span>Taktikája zavart keltett kritikusai körében, s az ellene felhozott újabb vádak már inkonzisztenciáról, irrelevanciáról, inkoherenciáról, inkompetenciáról és inhumanitásról szóltak. Ezek a támadások azonban azt a nem várt hatást eredményezték, hogy a Gregor írás= aira irányuló figyelem erősebb lett, s így azok immár a szakma legmegközelíthetetlenebb folyóiratainak lapjaira is utat találtak.

            <= /span>Az elkövetkező termékeny hónapok során Gregor s= oha, semmilyen formában nem kért információt a külvilágról. Az íráshoz csak elméjére volt szüksége, s még ha a szob&aa= cute;ján túli világ megszűnt volna is létezni – feltéve, hogy ez tudomására jut –, szavai közül akkor sem kellett volna egyetlen egyet sem visszavonnia. Az új közgazdasági elemzés csodája abban állt, hogy egyszerre volt deskriptív mindent illetően, amivel kapcsolatban a jogban deskriptívnek lehet lenni, s ugyanakkor normatív minden mást illetően, amivel kapcsolatban normatívnak lehet lenni a naprendszeren belül. Gregornak különösen örömére szolgált az a tény, hogy bármely ponton, ahol a jog gazdasági elemzése megszűnt deskriptív lenni, automatikusan átalakult normatívvá – és vice versa.

            <= /span>Egyszer azonban előfordult, hogy egy kritikus oly módon támaszto= tt kifogást, hogy az aláásni látszott Gregor elgondolását. A kritikus Gregor egyik tanulmánya ellen indított támadást – a ’Milyen Hatást Gyakorol a Hűtőszekrény-eladásokra a Negligencia Elvének Felváltása az Objektív Felelősség Rendszerével a Sarkköri Régi&oacu= te;kban: Izobarikus-Izometrikus Analízis’ című munkáról van szó –, és kárörvendve kimutatta, hogy a sarkkörtől észak= ra egyátalán nem adnak el hűtőszekrényeket, s így Gregor elemzése menthetetlenül téves. Gregor ujjai egy percen – illetve, hogy pontosak legyünk, 57 másodpercen – belül már gépelték is a választ. Az említett tanulmányának lénye= gi megállapítása, írta Gregor, éppen az kel= lett legyen, hogy a jogi szabályozás megváltoztatása – negligencia helyett objektív felelősség – semmilyen hatást nem gyakorol a hűtőszekrény-elad&a= acute;sokra. S ez pontosan az, amit Coase – aki pedig tekintélyes időt töltött az eszkimók földjén – előre megjósolt. Az eladási görbe nulla felé konvergálása, folytatta Gregor, érvényesen alátámasztja elméletét, ahogy ugyanez lenne a helyzet, ha a nevezett görbe bármilyen pozitív egé= ;sz számértéken stagnálna. S aki ez ügyben nem lát tisztán, az csak tudatlanságáról tesz tanúbizonyságot a jogrendszer mint egész közgazdasági alapjait illetően.

            <= /span>Gregor eddigre annyi elvégzendő munkát halmozott fel, hogy merész lépésre szánta el magát. Közölte Gretevel, hogy mivel ezentúl napi két könyvvel fogja ellátni az egy helyett, neki is kapnia kell egy második ételt, ami azonban ezúttal nem lehet pocsék. Meglepetésére húga alkudozás nélkül beleegyezett. Így aztán, napi kétsz= eri étkezéssel, az élet kezdett valamelyest jobban alakulni Gregor számára.

            <= /span>Egy csütörtöki napon, 19.. május elsején, reggel negyed kilenckor, minden előzetes figyelmeztető jel nélkül Gregor szobájába zajongás és élénk vitatkozás hallatszott be, mindezt éles kopogtatás követte, majd hallatszott, amint a kulcs megfordul a zárban. Grete hangja szólalt meg. „A rendőrs&eacut= e;g van itt. Azt hiszem le vagy tartóztatva. Azért jöttek, h= ogy a bíróságra vigyenek.”

            <= /span>„Mi a vád?”– tudakolta volna Gregor, de az ajtót azon nyomban belökték, két szakállas rendőr vonult be, és megragadták Gregort mindkét karján&aacut= e;l fogva, habár meglepő gyengédséggel. „Velünk kell jönnie.”– mondták.

            <= /span>A lakás nappaliján keresztül vezették el Gregort. A rozoga szobabútorok eltűntek, helyükön antik darabok, aranyozott karfákkal és ékszerberakásokkal. Cselédlányok álltak vigyázban egy hatalmas cser= epes növény mellett. A szobában, annak különböző stratégiai pontjain elhelyezkedve, még két komornyik, egy inas, egy sofőr és egy szo= lga is tartózkodott, valamint egy ideges ügynök az East Könyvkiadó Társaságtól. Gregor anyja ̵= 1; prémekbe öltözötten, nyakán gyöngysorral – és apja – elegáns lovaglóöltözetben, fényes csizmában, s kezében egy ostort tartva – alig vetettek pillantást Gregorra, ahogy elhaladt mellettük; építési tervek nagy, kék színű lapjait tanulmányozták, a hátuk mögött több sornyi ügyvéd bó= logatott bátorítólag. Mielőtt kivezették a bejárati ajtón, Gregor észrevette húgát a bal kéz felé eső előszobában – „vajon hogy ért oda ilyen gyorsan?”–, amint egy tükör előtt – a leghatalmasabb előtt, amit Gregor valaha látott – illegeti magát, miközben egy &eacu= te;rett gyümölcsöt majszol. Úgy tűnt, valahogy siker&uum= l;lt szert tennie egy kivételesen szép ruhára. Ujjait díszes gyűrűk ékesítették, és mindkét csuklóját három vékony ezüst karperec fonta körbe.

            <= /span>Ahogy a rendőrök az utcán kísérték vé= ;gig Gregort, társaik a járdán összesereglett töm= eget próbálták meg visszatartani. Az emberek öklü= ket rázták, pfujoltak, szidták és minden létező módon sértegették Gregort. „U= gyan melyik írásom kavarhatta fel ezeket ennyire?”– gondolta. „Az a javaslatom talán, hogy a tőzsdén lehessen határidős ügyleteket kötni csecsemőkre?= Az a tanácsom a szegényeknek, hogy fontolják meg, mint ésszerű alternatívát, nem érdemesebb-e eladniuk magukat rabszolgának? Talán nem tetszett a közvéleménynek az ötletem, hogy minden tizedik parkolási szabálysértés alkalmával rendeljünk el gyorsított kivégzést? De mi ezen ol= yan kifogásolható? Nem akarnak példát statuálni?”

            <= /span>„Jól van”– kiáltotta Gregor a tömegnek, miközben megpróbált kitérni a felé hajított dinnyehéjak elől –„visszavonom mindegyiket, é= ;s majd valami egészen másról írok, ami nem lesz ellenükre, legyen mondjuk: jog és irodalom!” De szavai elhaltak a gyümölcshéjak és -darabok általános zűrzavarában.  Gregor ekkor felismerte, hogy az e= mberek nem érdemesek arra, hogy rájuk bízzák a jogszolgáltatást. Közelebb húzódott a rendőrökhöz védelemért, akikkel már-már kezdett egyfajta rokonságot érezni.

            <= /span>A bíróság épülete távolabbinak tű= ;nt, mint arra Gregor gyermekkorából emlékezett. De végül is megérkeztek, és Gregort a fő tárgyalóterem ajtajához kísérték. „Most magára hagyjuk”– szólalt meg az egyik rendőr –„menjen a bírói emelvényhez.” Gregor elindult egy átjárón= az emelvény felé. A középnagyságú, kétablakos termet zsúfolásig megtöltött&eacu= te;k a legkülönfélébb emberek; mindkét oldalon nézők, újságírók serege és árusok, akik sört és sült krumplit osztogattak. Fönt, egészen a mennyezet alatt a körbefutó karzat = is teljesen megtelt, pedig ott csak görnyedten lehetett állni. Általános moraj hullámzott végig a termen, hol erősödött, hol csendesedett, mintegy gyászos kíséretként társulva Gregor bizonytalan lépteihez, amelyekkel megközelítette az emelvényt= .

            <= /span>Gregor felnézett a pulpitusra. Nem ült ott bíró! Most mitévő legyen? A rendőrökhöz akart fordulni, hogy közölje: nincs bíró, de azoknak már nyomát sem lehetett látni. Aggodalmaskodva feszengett a helyén, remélve, hogy a bíró gyorsan feltű= nik, ugyanakkor azon morfondírozott, nem járna-e jobban, ha mégsem jönne bíró. A csődület élénk zaja majdnem elnyomta gondolatait.

            <= /span>Az emelvény mögötti falon ajtó nyílt, s egy kövér, szuszogó kis emberke lépett be, pré= mmel szegett kabátban. Hosszú, vékony kecskeszakálla volt. Hirtelen elbődült, olyan erős hangon, ami meglepte Gregort, nem gondolta volna, hogy egy ilyen apró alak erre ké= pes lehet. „Figyelem! Figyelem! A Tisztelt Bíróság megkezdi működését!” – kiáltotta= . A tömeg moraja azonnal elült. Minden tekintet Gregor felé fordult, de Gregor továbbra is a kis embert figyelte, aki folytatta: „A nagytiszteletű Gregor Samsa Főbíró elnököl! Isten óvja a Tisztelt Bíróságot!”[2]

      = ;     

 

(GREGOR SAMSA: GREGOR SAMSA VÁLASZOL[3])

 

 

&Eacut= e;letrajzi kutatásai során Anthony D’Amato professzor a közelmúltban figyelemre méltó megállapításra jutott. Suttogva terjedő pletykákban már régen megfogalmazódott a gyanú, amely szerint a „Richard Posner” nem több írói álnévné= l, ám elsőként D’Amato igazolta e gyanút &iacu= te;rásában, s „Richard Posner” így végre lelepleződö= ;tt. Kiderült, hogy az álnév mögött valójában Gregor Samsa, Kafka Az átváltozás című elbeszélésének féregszerű főhőse rejtőzik.

Mindaz= onáltal már-már rágalommal érne fel más tud&oacu= te;s kutatókkal szemben, ha azt állítanánk, hogy D’Amato minden kollegiális segítség nélkül folytatott nyomozást az igazi Posner azonosítása érdekében. D’Amato is sietve és készséggel ismerné el, hogy elgondolásaira hatást gyakorolt Peter Junger professzornak a = maga idejében nevetség tárgyát képező ki= jelentése, miszerint „Posner” tulajdonképpen nem más, mint m= aga a „Nagy Sün” Arkhilokhosz töredékesen rá= ;nk maradt állatmeséjéből.[4] Arkhilokhosz – a= ki egy Mihály Babits (ejtsd: Mihali) nevű magyar kutató sze= rint „az első jambusi poéta” volt – említett művében a következőket írja, idézem: „Sok cselhez ért a róka; a sün egyetlenegyhez,/ de= az pompás…”, idézet vége.[5] Ráadásul: publikációjának illusztrációjaként Junger egy sünt ábrázoló tusrajzot illesztett a szöveghez, amely azonban sokkal inkább egy páncél= os bogár képeként volt felismerhető. Ezt is figyelem= be véve D’Amato munkájának jungeri ihletése végképp nyilvánvalónak tűnik. Ugyanakkor n= em szabad megfeledkeznünk Peter Teachout professzorról sem, aki „Posner”-ben Adler doktort, Saul Bellow Napjaid gyümölcse című regényének érzéketlen apafiguráját látta.[6] Sajnálatos módon viszont mindkét kutató tévedett: amiként Junger hibázott, amikor „Posner”-t egy mesén kívül is valóságosan létező állatként gondol= ta el, úgy Teachout is célt tévesztett, amikor egy (fikt&= iacute;v) emberi alakként azonosította a nevezett szerzőt. Milyen emberi lény volna képes a csecsemőkereskedelmet pá= ;rtfogolni!? (Attól most tekintsünk el, hogy „Posner” nem veszi védelmébe a csecsemőkereskedelmet. Mások azonban – Robin West é= ;s a többiek – így értették szavait, s persze nem zörög a haras= zt, ha nem fújja a szél.) Csak egy szörnyeteg propagálná az efféle kereskedést – s innen már csak egy lépés –, Gregor Samsa szörnyet= eg, így aztán „Posner”: Samsa.

Ilyen előzmények után úgy vélem, nem tisztességtelen megkockáztatnunk azt a felvetést ̵= 1; D’Amato professzor teljesítménye lebecsülésének a legcsekélyebb szánd&eacut= e;ka nélkül –, hogy „Posner” kilétén= ek szinte azonnali lelepleződése egyébként is elkerülhetetlenné vált 1988-ban, a Jog és irodalom: egy félreértett kapcsolat című monográfia megjelenését követ= 37; hónapokban. Az a kivételes érzékenység (= ez most nem ideje az álszerénységnek), amellyel „Posner” Kafka műveinek a mélyére hatol R= 11; kiegészítve a kétségbevonhatatlan történeti tény felidézésével, nevezetesen, hogy Kafka vitán felül már meghalt –,= egy D’Amato professzorénál lényegesen kevésbé éles elme számára is egyé= rtelművé tehette, hogy a Jog és iroda= lom szerzője csakis Kafka valamelyik alakja lehet.

De vaj= on melyik? Annak ellenére, hogy Robin West professzorasszony minden bizonnyal a leghalványabb kétely nélkül nevezné meg A fegyencgyarmat= on kínzószerkezetét működtető tisztet, D’Amato Samsa mellett felhozott érvelése ellenállhatatlan. A párhuzamok és azonosságok, amelyekre D’Amato rámutat „Posner” karrierje &eacu= te;s Samsa poszt-kafkai életútja között, a kételkedés lehetőségét is kizárják. Az pedig igen naív gondolat volna, hogy D’Amato hipotézisét cáfolná a tény, hogy Az átváltoz&aacu= te;s végén Samsa meghal. A fiktív alakok halhatatlanok (arról nem is beszélve, hogy az elbeszélés végét Kafka elhibázottnak tartotta).

L&eacu= te;vén nem csak az életrajzi vizsgálódások, de egyben a juriszprudencia kiváló szakértője is, D’Ama= to nem eléged(het)ett meg bámulatos felfedezésének egyszerű nyilvánosságra hozatalával. A tényközlésen túl lényegbevágó kérdéseket is megfogalmaz – s teszi mindezt olyan stílusban, amely egyszerre visszafogott és ellentmondá= st nem tűrő – a jog gazdasági elemzésének Samsa („Posner”) nevével fémjelzett álláspontjait illetően. Nincs-e valami nevetséges abban a meggyőződésben – kérdezi D’Amat= o –, hogy a jog gazdasági elemzése alkalmas lehet az emberi viselkedés valamennyi formájának közgazdaságtani, azaz tudományos terminusokkal történő analízisére. Nem valami fékevesztett redukcionizmusról van-e szó inkább= ? S ez nem teszi-e képtelenné a meggyőződés híveit, jelen esetben magát Samsát, hogy kiegyensúlyozott és gyümölcsöző emberi ka= pcsolatok részesei legyenek? Samsa sorsa nem példázata-e annak a bölcs mondásnak, amely szerint a közgazdászok ugyan mindennek ismerik az árát, de az értékét semminek? Vajon nem az-e a helyzet, hogy még Samsa legendás szerzői termékenysége sem a közgazdaságtani megközelítés erejét és lehetőségeit, hanem épp ellenkezőleg, a csődjét igazolja? Nyilvánvaló, hogy a jog közgazdásza csak annak az eleven, lüktető, zsibongó élmény-kavalkádnak, ami az emberi tapasztalat gazdagságát adja, a teljes figyelmen kívül hagyása mellett lehet képes egyetlen modell keretei között magyarázni társadalmi érintkezéseinket.

A Jog és irodalom hatodik fejezetében Samsa – álnok módon – megpróbálta előre hatástalanítani D’Amato kritikáját a jog gazdasági elemzésével szemben. Többek között amellett érvelt, hogy az absztrakció a tudományos módszer esszenciája; hogy mivel az emberek végső soron nem mások, mint állatok terjedelmes agytérfogattal (mely utóbbi megjegyzés az éles szeműek kezébe további kulcsot adott a „Posner”-rejtvény megfejt= éséhez), így társas interakcióik mutathatnak tudományosan igazolható törvényszerű szabályosságo= kat; hogy a nem-piaci viselkedés ökonómiájára v= onatkozóan létezik olyan virágzó irodalom, amelynek darabjait a jogászok haszonnal forgathatnák; hogy számos jel utal arra, hogy a jogi eljárások résztvevői gyakran racionálisan viselkednek; hogy a jogtudomány önmagában nem olyan hatékony eszköze a vizsgálódásnak, hogy megengedhetné magán= ak, hogy durván visszautasítsa más diszciplín&aacut= e;k közreműködését; s hogy a közgazdasá= ;gtan valóban rideg és ijesztő nyelve csak azért ilyen, mert a közgazdász pontosságra törekszik, viszont semmivel sem embertelenebb, mint a tízévenkénti népszámlálás vagy epidemológiai értekezések a tüdőrákról vagy az átlagkereset alakulása. A szépséghiba mé= gis szembeötlő. Mert amikor mindez elmondatott, hol maradt a szeretet= ?

West professzorasszony tanulmánya, amelyben szintén lehull a lepel= a Jog és irodalom szerzőjéről, inkább pszichobiográfiai természetű, mint historikus, ám szépen kiegészíti D’Amato „Posner”-azonosít= ását.[7] Válogatott idézetek hálóját szőve köré, e dekonstruktív tour de force keretében West sem hagy kétséget afelől, hogy a Jog és irodalom szerzője egyike a kafkai karaktereknek. Irtózik a szabadságtól (s „Posner” tiltakozásai csak további bizonyítékai a West által feltárt szubtextusnak), irtózik a termész= etestől (a Halál Velencében Aschenbachjának rokona), a passzivitást és az elnyomást ünnepli, sóvárog, hogy alávethes= se magát valamilyen autoritásnak – ki más is lehetn= e, mint Kafka teremtménye?

Az a „Posner”, aki West ravasz olvasatában életre kel,= nem lehet – miként azt korábban gondolták ról= a, s ahogy azt hajdanán maga West is gondolta[8] – a szabad piacok panglossiánus felkent papja, hacsak a piaci szabadságot valaki nem rabszolgaságként értelmezi. Ahogy nem is a klasszi= kus liberalizmus híve, hacsak valaki a liberalizmust a szabadság elől való menekülésként nem értelmezi= . S épp így nem pluralista, kulturális relativista vagy libertariánus, hacsak valaki mindezeket nem az autoritarianizmus különféle álcáiként értelmezi.= S ez ugyanaz a „Posner”, aki – egy híresebb autoritariánushoz, George Orwellhez hasonlóan (már meg= int egy írói álnév) – úgy gondolja, ho= gy az irodalmi értékítéleteknek az idő teljességében kell kirajzolódniuk, és nem valamilyen kulturális elit diktátumaiként megfogalmazódniuk; aki, mint az autoritariánus John Stuart Mi= ll, az eszmék piacában hisz; aki, mint az Amerikai Polgárj= ogi Unió autoritariánus jogászai, úgy hiszi, hogy a művészeteket nem kell cenzúrázni; aki kritizálja az irodalom átpolitizálódását; aki Holmes főbíró véleményét, amellyel kiállt a sterilizációs törvény mellett, „gyatra érvelésű, embertelen, sőt, gonoszR= 21; állásfoglalásként jellemzi; aki tagadja, hogy az igazságosság eszméje kimerülne a jogi igazságosság fogalmában; aki megkérdőjelez= i a jogi formalizmus létjogosultságát és a hagyom&a= acute;nyos legalizmus egyéb nézőpontjaiét is; aki elutasítja a szerzői szándék kitüntetett szerepét az irodalmi értelmezésben; aki empatikusabb jogtudomány létrehozását sürgeti; aki azt javasolja olvasóinak, hogy „ne vegyék semmibe romantikus ösztöneiket, az emberi lehetőségek végtelenségének érzetét, ami kiiktathata= tlan eleme az emberi természetnek, s történetileg legal&aacut= e;bb annyi jónak, mint rossznak a forrása” – nos, ezek szerint ez a libertariánus pozőr félreértette a szabadság lényegét.

 A szabadság nem tűri a kompromisszumot; a „rendezett szabadság”: oxymoron. A szabadság 1968 szelleme, az ifjúság szelleme és= az egészséges öntudaté. A szabadság a szubjektivitás valamennyi formájának ünnepe, ide értve az olvasó szabadságát is, hogy figyelmen kívül hagyja egy szöveg szavainak a jelentésé= ;t (ezt a szabadságot aknázza ki West a legmélyebben a Jog és irodalom olvas&aacut= e;sa során). A szabadság elkötelezettség az emberi természet határtalan képlékenysége melle= tt, valamennyi dolgunk (szavunk, fogalmunk, jogunk) kontingenciája melle= tt. A szabadság hit abban, hogy ha meg tudnánk végre szabadítani szellemünket mindazon vénemberek lejá= rt eszméitől, akik a politikaelméletet, a közgazdaságtant, a genetika tudományát és, igen, a jogot formálták; ha végre megtanulnánk „tanulni elfelejtett természetünktől, hallgatni a szívünkre és bízni legmélyebb énünkben”[9]; ha végre tudatosítanánk magunkban, hogy a joguralom és a piac, a börtönök és a rendőrség, a konvenci&oacut= e;k és a különbségek emberek adottságai és jelleme között, a burzsoá értékek, a prudenc= ia, kérdések intézése diákokhoz az órákon, a nyugati civilizáció nagy művei (melyek sorában ott az a reakciós szexista munka, a Nikhomakhoszi etika is), az érettség és a professzionalizmus, a szakértelem és a tisztelet és a tradíciók és – csak két szóban – az intézmények és korlátok, vagy – egy szóval – a liberalizmus egytől egyig csak autoritariánus hülyeség, akkor elvégezhetnénk a feladatunkat (s könnyebb volna, mint gondolnák), hogy építsünk egy meleg, szeretettelj= es, törödő, nyitott, reményteli, összeölelkezős, közvetlen, hierarchiamentes, prelingvisztikus, empatikus, affektív (de nem szentimentális, mert a liberálisok a szentimentálisak), boldog, növényevő, fegyvertelen, teljes kiőrlésű, napenergia fűtötte, radikálisan polimorf, osztálynélküli, Utópikus társadalmat az Egész Emberi Család számára.

Megind= ultan és zavartan, Samsa egy sötét sarokba húzód= ik vissza, hogy bánatban és szégyenben – amely nyilván túléli őt is – elmélkedjen vizióinak szűklátókörűsége felet= t.

&= nbsp;

&= nbsp;

(EPILÓGUS)

 

            <= /span>Ez volt Gregor Samsa egyetlen saját neve alatt megjelentetett jogtudományi publikációja. Samsa további sorsa majdhogynem ismeretlen, újfent jobbára csak találgatásokra szorítkozhatunk. A legkomorabb lehetőséget egyelőre vessük el, annak ellenére, hogy írásának utolsó mondata nem mentes az efféle célzásoktól. A „sötét sarok” kifejezés egyértelműen a mitológiai Hádészra utal, és Josef K. élete szomorú végének a megidézése is („szégyene talán még túléli őt”) az öngyilkosság lehetőségének fontolgatásáról szóló üzenetk&eacut= e;nt olvasandó. Teljes bizonyossággal ugyan ezt a tragikus forgatókönyvet sem zárhatjuk ki az események alakulásának sorából, ám mégis élhetünk valamelyest megalapozott ellenvetéssel, amennyi= ben maga Samsa írja, hogy a hozzá hasonló alakok halhatatl= anok, és ebben az esetben szuicid hajlamról kevéssé értelmes beszélnünk. Valószínűleg más történt, és inkább az eltűn&eacut= e;s, név- és alakváltoztatás vagy a megtévesz= tés merészebb taktikáihoz folyamodott.

&Iacut= e;ly módon a „sötét sarok” fordulat is jelentésváltozáson esik át, jelölheti ak&a= acute;r a világ bármely – Amerikától távol= i – szegletét. Hiteles források számolnak be arról, hogy mintha látták volna Samsát újra „Posner” álnéven megjelenni a jogfilozófus= ok amszterdami világtalálkozóján, már az új évezredben. (Főhősünk talán ú= gy gondolhatta, hogy Európa és a lelepleződése óta eltelt tizenöt év elegendő távolsá= ;g és idő ahhoz, hogy a jogfilozófusok megfeledkezzenek az = 1989-es szenzációról. Elvégre van fontosabb dolguk is, épp elég. Azzal azonban nem számolt, s ez szinte érthetetlen elővigyázatlanságról tanúskodik, hogy a jogtudósok mindent – apró részleteket is – észben tartanak.) A szemtanúk e= gybehangzó és világosan felismerhető személyleírással szolgáltak Samsár&oacut= e;l: cingár alkat, nagy fej, jellegzetes kéztartás. (Ezen a ponton a mesélők egyike sem volt képes ellenállni= a karizmának, amely hasonlóan a kafkai szövegvilág szinte mágikus vonzerejéhez a leírt alakból sugárzott, és – az „ilyen hosszú ujjai voltak!” megjegyzés kíséretében – önkéntelenül kife= szítették tenyerüket, mintha maguk is próbálnák valamiképp az ujjaikat megnyújtani.

 Ezek után viszont e különös figura nyomát végképp elvesz&ia= cute;tjük. Bizonyos vélekedések szerint visszatért szülőhazájába, az irónia városá= ;ba, ami ma Csehország központjaként ismert. Látt&aacu= te;k a Hradzsin hosszú folyosóin rollerrel közlekedni (s ezúttal a felsorakozott sofőrök, komornyikok és egyéb tisztségviselők állítólag „Vacláv”-nak szólították), de feltűnni az U Flekuban és az Arany Tigrisben is, míg m&a= acute;s legendák szerint ő lehetett az, aki „Hrabal” fedőnéven szörnyű balesetet szenvedett, miközben= galambokat etetett a főváros egyik kórházának erkélyén, lába megcsúszott és kizuhant. Ám tudjuk, a szájhagyományt a nép teremti, az írók fantáziálnak, ilyetén formán lehetséges, hogy mindez képzelgés, s csak egyvalami bizonyos: hogy Samsa eddigi utolsó felbukkanásának hónapjában – és ilyenkor már a kürt ekhóiban hallatszanak a tél lovasai – Prágába újra beköszöntött, ami minden évben szokott: a karácsony, a hóesés.

 

            <= /span>

&= nbsp;

&= nbsp;

&= nbsp;

&= nbsp;

 

 

 

=  

=  

=  

=  



= [1] ESTERHÁZY PÉTER: Tizenhét kitömött hattyúk – fontoskodás –, In: A kitömött hattyú – írások –, Magvető Kiadó, Bp., 1988., 121. p= .

[2] A fenti szövegben Anthony D’Amato-idézetek vannak: ANTHONY D’AMATO: As Gregor Samsa Awoke One Morning from Uneasy Dreams He Found Himself Transformed into An Economic Analyst of Law,= 83 Northwestern U. L. Rev. 1012 (1989= ). A fordítás Franz Kafka = Az átváltozás és A per című műveinek Győrffy Miklós, illetve Szabó Ede által készített fordításai felhasználásával készült. Az idézés fenti módja sem eredeti, Esterházy Pétertől – kit= 37;l mástól? – kölcsönöztem. Vö. ESTERHÁZY PÉTER: Beve= zetés a szépirodalomba, Magvető Kiadó, Bp., 1986., 645. p.=

= [3]  GREGOR SAMSA: Gregor Samsa Replies= , 83 Northwestern U. L. Rev. 1022 (1989= )

= [4] Peter Junger: A Fox Interprets the Hedgehog, 39 = In Brief 5 (Jan. 1987), (Law Alumni News Bulletin of Case Weste= rn Reserve University)

= [5] ARKHILOKHOSZ: (Egy elveszett állatmeséből), In: FALUDY GYÖRGY: Test és Lélek, Magyar Világ, Bp., 1988, 22. p. (ford. FALUDY GYÖRGY)

= [6] Vö. PETER TEACHOU= T: Chicago Exposition: The New American Jurisprudential Writing as a Cultural Literature, 39 Mercer L. Rev. 7= 67, 801 (1988), ill. SAUL BELLOW: Napja= id gyümölcse, Magvető Kiadó, Bp., 1980.

= [7] ROBIN WEST: Law, Literature, and the Celebration of Authority, 83 Northwestern U. L. Rev. 977 (1989)

= [8] ROBIN WEST: Authority, Autonomy, and Choice: The Role of Consent int he Moral and Political Vision= s of Franz Kafka and Richard Posner, 99 Harv. L. Rev. 384, 387 (1985) („Po= sner teoretikus világa egy elégedett és látszó= ;lag boldog világ.”)

= [9] ROBIN WEST: Law, Literature, and the Celebration of Authority, lásd fent 6. sz. jegyzet, 1011. p.

------=_NextPart_01C723C0.15E74700 Content-Location: file:///C:/22456A78/nagy28_files/header.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii"





------=_NextPart_01C723C0.15E74700 Content-Location: file:///C:/22456A78/nagy28_files/filelist.xml Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/xml; charset="utf-8" ------=_NextPart_01C723C0.15E74700--