Nagy Zsolt

A jogászság szemléletének eredete

 

 

 

Jogászi hivatás, jogászság, s ehhez kapcsolódóan jogi gyakorlat, jogtudás, jogismeret mind olyan szavak, melyek mindennapjainkban használatosak, sőt gyakoriak, és melyeket a tudományos irodalom, a jogtudomány is gyakorta emleget. Ugyanakkor felmerülhet a kérdés: vajon pontosan mit takarnak ezek a kifejezések, lehetséges-e őket definiálni,[1] illetve ha ez megtörtént, akkor további problémák merülhetnek fel: nevezetesen a jogászság milyen szerepet töltött és tölt be a társadalomban, illetve a kifejezéseket takaró társadalmi rétegek között milyen kapcsolat fedezhető fel. Ez a kontaktus persze azért is fontos kérdés, mivel a már említetten „hozzá kapcsolódó” többi fogalom tartalma ettől a viszonytól függ, vagy másképpen: a jogászság differenciált szegmenseinek kontextusából ered. Ezt leginkább találóan Bónis György a következőképpen fogalmazta meg: „Eszerint egy adott jogrendszerre erősen rányomja bélyegét az a mód, ahogyan az alakításában hivatásszerűen részt vevő emberek képzik.”[2] S a következő mondat már jelen tanulmány témáját is plasztikusan megragadja: „Weber két ellentétes típust különböztet meg: vagy gyakorlati emberek tanítják a jogot a praxisban, tehát empirikus „kézműipari” módon, vagy speciális jogi iskolák oktatnak racionális-rendszeres feldolgozásban, tehát „tudományos” módon.”[3] Vagyis - amellett, hogy a kontinens és a common law jogrendszerekben a jog kvalitását elsősorban, ha nem is kizárólagosan, mindenképpen a jogászság határozza meg – a jogászság képzése ezáltal áttételesen a jog alakításának „kulcsa”, s ez a kulcs a hivatásszerűen a joggal foglalkozó intézmények kapuinak előtt hever, - ám nem gazdátlanul, hanem - azok kezében, akik megfelelő tudással vértezik fel a leendő jogászságot, hogy segítségével átjuthassanak az említett intézmények kapuin. A nevezett „kulcs őrzői” pedig kétféleképpen képzik a leendő jogismerőket, s ez a kétféleség markáns meghatározója lesz jogrendünknek, ugyanakkor pont ebben a kétféleségben rejlik a gyakorlati és elmélet jogászok vagy, ha úgy tetszik, „jogtudomány” és a praktikus jogismeret közti kapcsolat minősége, talán bizonyos esetekben annak léte; s éppen ez a kontaktus a meghatározó. Sokkal meghatározóbb lehet, mint maga az egyes jogtudó alakja, vagy akár a szegmentált rétegek önmagukban, hiszen éppen a „viszony” lesz az, ami majd a hozzá tapadó személyeket vagy rétegeket alakítja,[4] következésképpen – jelen esetben – tehát magát a jogot, az adott társadalom jogrendszerét. A viszony pedig elsősorban egyfajta szemléletet idéz elő, illetve hordoz, és a szemlélet meghatározza a szakma attitűdjét, vagyis a kimondott, kihirdetett szabályok minőségét, továbbá – s ez nem feltétlenül esik egybe, de - azok alkalmazásának minőségét is.

A következő munka pedig éppen ezt a viszonyt szeretné tisztázni, ezzel a kapcsolattal foglalkozik, s megpróbál rávilágítani a jogásztársadalom képzését kézben tartó – akár a jogi iskolákra épülő, akár a praxisban található – jogi pálya és a gyakorlati testületek tagjai közti kontaktus minőségére, annak történeti-szociológiai okaira, mivel hipotézisünk szerint a történeti adalékok és a hozzá kapcsolható „általánosítások” talán olyan ismereteket szolgáltatnak, amelyek napjaink problémáit, ha megoldani természetesen nem is fogja, mégis közelebb visz annak „solutiojához”. Továbbá - a kontinensen mindenképpen, de sok esetben ez más (common law, vagy akár a tradicionális) jogrendszerekre vonatkoztatottan is - szükséges áttekinteni az előbbi ismeretátadási folyamatok és a jogi pályák, ha tetszik a joggyakorlat közötti átfedéseket, különbségeket, illetve kapcsolódási pontokat, illetve azok minőségét, vagy akár az előbbiek közti távolság okainak felderítése is nélkülözhetetlen.[5] Vagyis a szemlélet okainak kiderítéséhez, ahogy már annyiszor kimondatott: vissza a gyökerekhez.

 

Az európai jogtudomány és jogi gyakorlat

 

„Két nagy ajándék van az emberek között, amelyet Isten emberszeretetében a Mennyből ajándékba adott; a papság és a császári méltóság. Az első az isteni dolgokat szolgálja, míg a második az emberi ügyeket irányítja és intézi, azonban mindkettő ugyanattól az elvtől származik, és az emberiség életét ékesíti.”

( I. Justinianos)[6]

 

„A tudomány az iskolákban érlelődik”. Ez a talán közhelyesen hangzó mondat mégis tartalmaz némi igazságot; s különösen igaz lehet ez a jogtudományra, hiszen ugyan a praxis is a jogtudomány eredményeit használja, azok alapján döntenek, ítélkeznek, még akkor is, ha ennek esetleg nincsenek a tudatában. Hiszen bárhová is tekintünk, és ez a kitekintés lehet földrajzi vagy történelmi, a tudás felhalmozásának folyamata valahogy mindig összefüggött annak megismertetésével. Más szavakkal – szociológiai szempontból – előbb-utóbb kialakult egy olyan intézmény, ami az adott professzió tagjaként való elismerést valamilyen formális oktatásban való részvételhez kötötte. Mert egyébként az ismeretek megszerzése szempontjából különös jelentősége van az átadás intézményes, vagy mindennapi formájának: amennyiben az információt intézményes keretek között, formális elismerés közbeiktatásával adják át, úgy az ismeret meghatározó lesz az egyén társadalmi szerepét, struktúrában elfoglalt helyét illetően, míg informális, nem intézményes információszerzés során létrejött „profán” tudás esetén ilyen hatásokkal nem lehet számolni; vagyis „a végzettség szintje fontosabb annál, amit valaki tud”.[7] S a megismertetés folyamata, ezzel összefüggésben a szaktudás szférájához való tartozás a különféle társadalmi formációkban kialakult tudásbirtoklás esetén is többé-kevésbé formalizálódott. Ahol a tudás „szent jellegűvé” vált szintén szükség volt a kiválasztottak számára annak átadása, reprodukciója, ahol profán jellegű maradt, ott ez a reprodukció széles jelleget öltött, de akárhogy is történt, akármelyik társadalmi rendszerről van is szó, az intézményesülés folyamata elengedhetetlennek bizonyult. És ez éppúgy igaz az elméleti és a gyakorlati ismeretekre is: a teória és a praxis éles különválasztása, dualizmusa történeti szempontból visszavezethető az ókori Közel-Keletre, ami mint „magasabb” és „alacsonyabb” szintű tudás szoros korrelációban volt a társadalmi státusszal. A tudásformák közti distinkciót az ókori görögök örökítették tovább, kik, a tudomány tisztaságának beszennyezését megakadályozandó, a gyakorlati ismereteket a kereskedő és kézműves rétegekre korlátozták, s ezzel másfél évezredre determinálták a dualista ismeretátadási formát,[8] mígnem a középkori universitas keretei között ismét létrejött a kettő közti interakció, ám a történelem hatása máig érezhető.

A jogászképzésnek (továbbá a teológiának és az orvoslásnak mindenképpen) sajátja a „felülről lefelé” kiépült oktatási rendszer, melynek fő jellemzője, hogy annak korai szakaszában szinte teljesen hiányzott az alsó fokú képzés, más oldalról tekintve az egyetemek „merítési bázisa” nem szervezeti, és meritokratikus alapon, hanem a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíció alapján mintegy „exkluzív” jelleget öltve történt, ez alól csak az alsóbb rétegek számára némi mobilitási lehetőséget kínáló egyházi intézmények jelentettek kivételt, de a szervezeti fokozatok itt sem épültek ki teljes mértékben.[9] Különösen a jogtudományt tekintve az egyetemi intézmények a középkorból származnak, ami nem azt jelenti, hogy középkoriak lennének, csak azt, hogy gyökerei abba a korszakba nyúlnak vissza, s az alapok meghatározóak maradtak.[10] Az oktatási szerkezet kiépítését és a társadalmi viszonyok kapcsolatát Roger Gal a következőképpen írja le: „Ami egészen egyedi, különös, és ami jelenlegi oktatási rendszerünk problémáit és hiányosságait is magyarázza, az iskolai rendszer felépítésében rejlik; ti. azt a felsőoktatásból kiindulva kezdték és a többi szintet a már meglévőkhöz igazították. A középkorban nem hoztak létre a jobbágyok számára iskolákat, mint ahogyan az ókorban sem hoztak létre iskolákat a rabszolgáknak”.[11] Az „elitstruktúra” a középkortól kezdve a magasabb szintű objektivációk – elsősorban művészeti termékek ismertének és értékelési képességének - átadását helyezte előtérbe, amivel párhuzamosan a magasabb szintű hétköznapi tudást - a társasági élethez elengedhetetlen magas szintű viselkedési kultúra alapvető formáit - is oktatták;[12] a tudásformák hátterében a feudális különbségek ily módon történő érvényesítése állt, s a szaktudás csak a differenciáció magasabb fokának elérése után a jog, teológia és orvosi szakmák esetében került az oktatás fókuszpontjába.

Végső soron az iskolák – bár szorosan kapcsolódnak a szocialitás struktúrájához - mindenhol és minden tekintetben kötődtek a fennálló politikai, hatalmi rendszerhez. Így például Európa keleti felében az egyetemeket (főiskolákat) már eleve a császár (augustus, caesar, vagy basileios) akaratából hozták létre. A kontinens nyugati részén pedig a XIV. századra a korai, a tudásátadás okán létrejött, városi, „kommunális” (per consuetudinem) egyetemet - részben átalakítás, részben új egyetemek alapítása útján - felváltotta egy újfajta, funkcionalitásában néhány száz év alatt megváltozott egyetemtípus: a hatalom abszolutizálására és centralizálására törekvő uralkodók ex privilegio született intézményei, melyek a pápaságtól szerezték alapító okiratukat.[13] Az egyetemek, kezdetekben kollégiumok formájában többnyire maguk realizálták rekrutációs bázisukat biztosító intézményeiket,[14] később az oktatási szerkezetben a közép- vagy (még mindig) felsőfokú pozíciót betöltő szervezetek más elnevezések alatt, némileg módosult jelleggel ugyanezt a funkciót betöltve működtek tovább.[15] De a történetiség miatt is – utalva a fentiekre – immáron tényleg visszamegyünk a kezdetekhez.

„Kezdetben voltak a városok … itt futnak össze az utak, nemcsak az árucsere, de az eszmecsere központjai is itt jönnek létre.”[16] A középkori egyetem a városiasodás egyértelmű terméke volt, ahol az értelmiség - noha mesterségük a gondolkodás, a „septem artes liberales” mégis közel állt a kézművesség formáihoz (artes mechanicae) - céhek mintájára korporatív testületeket hozott létre, melyek diákok, és tanárok közösségévé formálódtak (universitas). Az általuk kialakított egyes szervezetek fokozatosan erősödtek, egyre több diákot vonzottak, befolyásuk elsősorban a székhelyül szolgáló városokban növekedett, a XII-XIII. századra már az uralkodói és pápai autoritással is összekapcsolódott;[17] kialakultak a tanárok és diákok szabályalkotási autonómiával, tisztviselők megválasztásának jogával, az „artes” mellett legalább egy másik (jog, teológia, orvoslás) fakultással rendelkező intézmények.[18] A korabeli értelmiséget (klerikusok, kik inkább a privilégiumok megtartása érdekében, semmint vallási meggyőződésből kötődtek a klérushoz) más rétegektől elsősorban a latin írás-olvasás ismerete különböztette meg, és a birtokukban lévő irodalmi tudás magába foglalta a könyvírást (litteratura), a hétköznapi-használati írást (nota), továbbá az írott, jogi relevanciával bíró formulák szerkesztésének ismeretét.[19] Történeti szempontból nézve, bár kissé leegyszerűsítve, ám mégis kimondható, hogy a korai írott formulák ismertetése, illetve a levélírás formájának szokássá, - nyomatékosabban mondva szokásjoggá – válása és annak tudása keletkeztette a jogászi hivatást, mely a kezdetekben nem volt más, mint a dictator jogi formulákkal tarkított, csiszolt kifejezéseinek ismerete (ars dictandi).[20] Tehát „a grammatikát a szabad művészetek úrnőjének, de a két jog növendékének”[21] (civil jog és kánonjog) mondták; vagyis egyfajta - a legnemesebb értelemben vett – művészet, mely a későbbiekben a tételes jog (római jog), illetve a jogi fogalmak használatához segítette hozzá a tanulni vágyókat, s a „jogászság” tudása, lépésről-lépésre bővült. A tipikus jogi formulák összegyűjtése, majd általános érvényűvé tétele, a lényegi mozzanatok kiemelése, s mindennek egy meghatározott írásos jelleg kölcsönzése jelentette az ars notariát,[22] mely megalapozta a későbbi – elméleti fejtegetésekkel tarkított – talán már a mai értelemben vett tudós jogász alakját.

Természetesen a hét szabad művészet közül a „grammatica” (írás, olvasás) tanítása szükségképpen elsődleges volt, és az alapozó tanulmányok közé soroltatott, hiszen csupán ennek ismeretében lehetett elsajátítani a magasabb szintű jogi tudást, s az artes alaptanulmányok oly fontossá váltak a korabeli tudományos viszonyok között, hogy később még a glosszátorok munkái, sőt az oktatási metodikák is magukon viselik nyomait.

Párhuzamosan az arisztotelészi filozófia is az alaptanulmányok közé került, mivel nem sorolhatták egy „pogány” filozófus műveit a „magasabb rendű” keresztény teológia kategóriájába. Arisztotelész munkái a legmagasabb szintű elméleti tudás szintézisei voltak,[23] s teljes filozófiai rendszerének megismerése ellenállhatatlanul vonzotta a „tudásvágytól hajtott diákságot”;[24] miután oktatása elől minden akadály elhárult, az artes szak valójában filozófia fakultássá vált: már a XIII. század végétől a „filozófia vagy artes[25] kifejezést használták az alaptanulmányok művelésére hivatott szak elnevezésekor. A kialakult struktúra ellenérzéseket szült a „magasabb” fakultások oktatói körében,[26] azonban a többszöri elítélő határozatok kihirdetésén túl tehetetlenek voltak; különösen zavaró tényezőnek tartották, hogy a filozófiai fakultás bármely tan igazságát vizsgálat alá vonhatja, és a magasabb szakok kénytelenek tétlenül nézni a nyilvános ellenvetéseket, a tanok iránt támasztott kételyeket.[27] A filozófia, mint tudomány előretörésével összefüggésben az intellektuális elit előtérbe kerülése is megtörtént, így a tudás és képviselői társadalmi pozíciójának erőssége – a meglévő Gelasius-féle két kard mellé - az államhatalom egyik fontos pillérévé emelte a „studium litterarumot” (a bölcsesség és tudomány forrását).[28] A kor (és a későbbi korok) szellemi elitjeiének körében egyértelművé vált az álláspont, hogy a tudományos haladás és oktatás nem „az állam rendelte hivatalos jogtudósok”, hanem a jog tudorainak, azaz a filozófusoknak rendeltetett;[29] más szavakkal az értelmiség, és tudás előtérbe kerülésében a filozófia és elméleti jelleg primátusa mutatkozott meg.

Európa egy másik felében, nevezetesen a Bizánci Birodalomban azonban már sokkal korábban létezett egy manapság ismert, mi több közismert szemléletet hordozó jogászság, mely megtalálható volt mind a bizánci törvényalkotást mind a jogalkalmazást illetően. Talán a kezdetekhez tartozik a 438-ban kiadott – még igazán az egész Rómát képviselő - Codex Theodosianus. De nem kevesebb jelentőségűnek mondható a Bizánci Birodalom legfőbb kulturális központját jelentő konstantinápolyi egyetemalapítás; ahol tíz görög és három latin professzor adta elő a grammatikát, öt görög és három latin professzor pedig a retorikát, utóbbiak közül egy filozófus, kettő jogász volt,[30] s ez önmagában mutatja az említett ismeretek, művészetek: a filozófiának, retorikának, az írás művészetének és a jognak a kapcsolatát; továbbá – s ez sem mellékes – Konstantinápoly kulturális hatásának erőssége, kulturális primátusa többek között ezzel az egyszeri aktussal megmutatkozott.[31]

Az I. Jusztiniánosz császár által kiadott Kódex szerepe természetesen vitathatatlan, európai hatása óriásinak mondható, ám a fogalmaktól, jogi maximáktól eltekintve egy másik „lehengerlő”, s talán nem kevésbé fontos kulturális befolyást is hordozott: a professzionális jogi kultúra egyfajta attitűdjét. Nevezetesen egy olyan szemléletet, ami korábban nem vagy csak nyomokban létezett: az egységes jog és jogalkalmazás „álmát”; egy olyan állam feltételezését, ahol annak minden szegletében, minden ítélkezési fórumon ugyanarra a „történetre”, ha tetszik „történeti tényállásra” ugyanazt a jogi választ adják, ugyanazt a döntést hozzák. Ez megmutatkozik a császárnak abban a parancsában is, miszerint a törvényhez csak olyan fordítását és összefoglalását engedélyezte, mely mellőzi a vitákat és glosszákat.[32] Mellesleg az ilyen fajta ítélkezési rendszer bevezetésénél – noha manapság az igazságosság zálogának tekintik – éppen az igazságosság szolgálata fel sem merült, hanem „csupán” az egységes birodalom gondolata „lebegett célként”, egy olyan országé, ahol – mivel mindenkit egyforma kötelességek terhelnek és jogok illetnek – az uralkodó hatalma a legnagyobb mértékben biztosított, a külön jogosultságok és kötelességi rendszerek nem léteztek, privilégiumok elvben nem voltak kérhetőek és adhatóak, vagyis teljes és totális uralom és ellenőrzés valósulhatott meg. Ez a jogi szemlélet az oktatásban is megmutatkozott, hiszen Justinianos császrár institúcióinak tankönyvi formája expressis verbis kimondja, „hogy ti (ti. a jogot hallgatók) a jog elemeit ne elavult mesékből tanuljátok, hanem a császári felségtől ismerhessétek meg, hogy fületek és értelmetek semmi haszontalant és téveset ne vegyen be, hanem csupán a dolgok igazi lényegének megfelelőt”[33]. Persze már ekkor megmutatkozott a különféle jogászi szakirányok közti átfedés, hiszen a tankönyvet és az alapjául szolgáló kodifikációs munkát is Tribonianus, Theophilius és Dorotheus „jogban jártas személyek” végezték, akik (magas állami tisztség viselő) questorok, és egyúttal jogtanítók is voltak.[34]

Később a közigazgatási rendszer hasonló elvekben történő átalakítása is ebbe az irányba mutatott.[35] A császári törvényhozást erősen áthatotta az abszolutisztikus jelleg, mely a monarchikus hatalom jogi indoklásában is megmutatkozott, későbbi – például európai - hatásai pedig láthatóak. Ám a fenti szellemiséget még tovább vitte a III. León császár és fia neve alatt publikált Ekloga, mely korszakalkotó határkő a kodifikáció történetében, és rendkívüli praktikus hatása volt: a bíróságokat ellátta ez olyan jogkönyvvel, ami célját, tartalmát illetően alkalmazkodott a gyakorlati igényekhez és helyettesítette a terjedelmes, sokszor áttekinthetetlenné vált és nehezen kezelhető Kódexet. Ugyan alapja a római jog, illetve a korábbi joggyakorlat volt, de a törvénykönyv már „nem elégszik meg a régi törvények kivonatolásával, hanem azok revíziójára törekszik, a nagyobb humanitás szellemében”; s megjelent benne a keresztény erkölcs és kánonjog, továbbá a keleti szokásjog is.[36] A IX. században pedig – figyelembe véve a politikai, társadalmi változásokat - éppen ezt a célt szolgálta I. Basileos Procherionja is; továbbá Phótios pátriárka munkáin alapuló Epanagóné is, mely szerint az „állami-egyházi organizmus (…) helyezkedik el az univerzum élén, hogy szoros és békés együttműködésben gondoskodjanak az emberiség jólétéről”.[37] Mindez az uralkodói primátust és messzemenő abszolutisztikus jogi, kánonjogi szemléletet hozta magával, ami megmutatkozott abban is, hogy a császárt az apostolokkal egyenlőnek deklarálták.[38] Ezt a trendet a későbbi „új” kompilációk – annak ellenére, hogy jogtörténeti jelentőségük talán szerényebbnek mondhatóak - tovább erősítették,[39] mint például León császár Baszilikája (Hexabiblosz) melynek vezérgondolata az, hogy „miután a császári hatalom abszolúttá vált, (az) sajátján kívül minden más kezdeményezést kizár”.[40] VI. León törvényei (Novellae) zárta le azt a történelmi-jogtörténeti-államtörténeti folyamatot, melynek lényege az állam és a császár személyének egysége; nevezetesen, hogy minden igazgatási, bírói, katonai, etc. hatalom az uralkodó kezében összpontosul, mely hatalmat a kiteljesedett bürokrácia útján gyakorolja: „államfőként a császár hatalma gyakorlatilag korlátlan volt, és csak az erkölcs törvényeihez és a szokásjoghoz volt kötve”.[41] Másképpen az uralkodó jogászai segítségével – éppúgy mint, ahogy néhány száz évvel később ez Nyugat-Európában is megtörtént - megváltoztathatta a „régi jó jogokat”, tehát ténylegesen már nem a „római szokások” uralma érvényesült, hanem a császár, illetve az arisztokrácia akarata. S ez a hatalom – annak ellenére, hogy a klérus fölötti uralom soha nem csúszott ki a császár kezéből - egyre inkább a világi kérdésekre szorítkozott, a Gelasius-féle két kard közül az uralkodó inkább az államhatalom kardját választotta,[42] és ez többek között azt is jelentette, hogy egyre nagyobb teret nyert a „világi jogászság”, világi jogalkotás és jogalkalmazás. Ezzel párhuzamosan egyre kifinomultabbá vált a központi állami ellenőrzés, egyre bonyolultabbá vált a közigazgatás, melyet mi sem bizonyít jobban, mint a különféle – állami méltóságot és természetesen jövedelmet jelentő és az úgynevezett hivatalnoknemességet uralmát is megjelenítő – titulusok szinte „elképesztő” mértékű megnövekedése.[43] A központosítás pedig a bírói szervezeti rendszerben is megmutatkozott, illetve megtörtént, így a XIII.-XIV. században: kronológiai szempontból nézve több bírói kollégiumot is felállítottak, melyek - egyfajta „legfelsőbb bíróságként” - az egységes jogrendet voltak hivatottak szolgálni, majd 1329-ben a teljes igazságszolgáltatási rendszer a „rómaiak négy egyetemes bírája” (két klerikus és két világi jogász) felügyelte az egész birodalom jogszolgáltatását: ítéleteik végérvényesek és visszavonhatatlanok voltak. (Bár a bírák személyének összeállításában is megmutatkozott a császár világi és egyházi hatalmának egysége, továbbá, hogy a birodalomban soha nem szekularizálódott az uralmi rendszer; így a jogászság is folytonos világi- és kánonjogi konnekcióban, párbeszédben állt.)

Persze a birodalmi rendszer fellazulásával, a részek közötti kapcsolatok gyengülésével ez partikuláris szintre tevődött át, vagyis megjelentek a helyi egyetemes bírák is.[44] Egyúttal tovább nőtt a közigazgatás komplexitása, mely immáron az egész birodalom igazgatását partikularizálta. Ez persze együtt járt a korábbi címek elértéktelenedésével, ha tetszik inflálódásával, vagyis „a címeknek ez a változása már érzékelteti azt az átalakulást, amit a bizánci államrendszer tapasztalt meg a XI. század óta: a merev bürokratikus centralizmussal együtt kihalt a közép-bizánci kor szigorú rangrendszere is”.[45]

A kontinens nyugati felében, noha a Római Birodalom után sem szűnt meg a jog tanítása, s erre példát szolgáltat Ravenna, Pávia, Lyon vagy Orleans intézményeinek retorika oktatása, mégis kimondható, hogy Európában a hivatásos jogász alakja a XI. század végén kezd megjelenni, és ettől kezdve a különböző, elsősorban államközi konfliktusok rendezésében, az érvek-ellenérvek elméleti kidolgozásában egyre fontosabb szerepet töltenek be.[46] Előtte bizonyos szempontokból jogi anarchiáról beszélhetünk – legalábbis abban az értelemben, hogy a különféle szokásjogi és törvényi rendelkezések keveredése ötvöződött a római jogi hagyományokkal: a Mediterráneumban a kifinomult római jog töredékei és a germán tradíciók keveredtek, míg Észak-Franciaországban és Angliában feudális jogi hagyományok uralkodtak, mindezek pedig ötvöződtek egymással és az egyházi regulákkal. A Római Birodalom bukása után az egyház kevés figyelmet fordított a jogra és a jogászképzésre, ez pedig kedvezett a városias létformát leginkább megtartó Észak-Itáliai területeken kifejlődött jogi fakultások autonóm törekvéseinek; a régióban uralkodó municipiális világi jelleg a praktikus tudást, a grammatikai és retorikai jártasságot kívánta meg.[47] Az invesztitúraharc indukálta invesztitúrajog vitája során elsődleges kérdéssé vált a „legitimáció” és „primátus” fogalma, és ennek során a jogászok elméleti munkájára komolyabb igény merült fel, mely elvezetett a jogi oktatás uralkodói, illetve pápai támogatásához; a pápai hierokratikus doktrínáival szemben ugyanis a római jogon alapuló elvek jó elméleti fegyvernek számítottak. A professzionális jogászokra egyre nagyobb szükség lett, ezért mind a mediterrán vidéken, mind az Alpokon túl jogi iskolák jöttek létre: Bologna egyeteme, ahol az ars dictandi hozzájárult a jogi ismeretek terjesztéséhez, illetve Montpellier egyeteme, mely Barbarossa Frigyes bürokratikus hivatali apparátusának személyzetét, és elméleti-ideológiai munkák kidolgozására alkalmas tudósokat képzett.[48]

Még egyszer visszatérve a bizánci jogászságra: szociológiai szempontból az európai változásokkal együtt párhuzamos jelenségként értékelhető, történeti kérdésként pedig kiemelkedő jelentőségűnek mondható, hogy a „Rómaiak Birodalmában” a jogszabályokhoz a korabeli jogászok úgynevezett Scholionokat, vagyis magyarázattal szolgáló jegyzeteket készítettek,[49] s ezek a „kiegészítések” nem jelentettek mást, mint olyan kommentárokat, (ez pedig meglehetősen ismerős az európai jogtörténetben is!) amik egyrészt a kor társadalmi, gazdasági, szellemi valóságának megfelelően értelmezték a „császár szabályait”, másrészt (szintén meglehetősen ismerős módon!) útmutatóul (tipukeitos) szolgáltak az összegyűjtött törvények „útvesztőiben”.[50] Ezzel párhuzamosan a képzésre is nagy gondot fordítottak, a tudományosság eszméje, illetve annak iskolai praktikuma – a konjunktúrákat és dekonjunktúrákat leszámítva – soha nem szűnt meg. A „felsőoktatásban” a világi tudományok oktatása folyamatosnak volt mondható, s ez különösen kibontakozott a Bardas ceasar által alapított egyetem esetében, ami pedig a jogtudományt illeti – a korábbi elvárásokhoz hasonlóan az állami hivatalnokok képzése volt előtérben; vagyis az oktatási intézmény már nem a különböző „hírnevet szerzett jogászok” véleményének összevetését szolgálta (hiszen ezt már megtette Tribonios) hanem az egyetlen lehetséges, „racionális” álláspont megismertetését, így annak szerte a birodalomban történő alkalmazását.[51] Minden valószínűség szerint e folyamat csúcspontjának tekinthető IX. Kónstatinos Monomachos uralkodása alatt az új konstantinápolyi főiskola alapítása filozófiai és (nem meglepően) jogi karral; persze ez a filozófia és jog kapcsolata mellett, rámutat az állam és a jog elszakíthatatlan összefonódására is; mely kapcsolatot csak tovább erősített, hogy - igazi humanistákként - az iskola jogi karát Jóannés Xiphilinos kiemelkedő jogász, és filozófiai karát Michaél Psellos híres filozófus vezette, akik mindketten a császári udvar tagjai és az uralkodó tanácsadói voltak. Az oktatásban pedig már a középkori jelleg vitathatatlan: trivium és quadrivium, végső szintézisként a filozófia, illetve a jog, mely ismeretanyag biztosította a „jövő” hivatalnokainak és bíráinak tudását.[52] A következő jelenség pedig nem mellesleg szintén ismerős a jóval későbbi (XVI-XVII-XVIII. századi) nyugati jogászság esetében: a jogi oktatók a jogi tanácsadáson túl, előbb-utóbb a világi fórumokon is bírói státusznak „örvendtek”. Az oktatás és a gyakorlat természetszerűen fonódott össze, amit megmutat az a jelentős mű is, melyet Konsztantinosz Harmenopulosz nomophülax és tesszalonikéi bíró (vagyis állami hivatalnoki, jogoktatói és jogalkalmazói státuszt egyszerre viselő) írt: a legteljesebb traktatusnak mondható Promtuarium.[53]

Végső soron a jogászság társadalmi megítélése – a fenti folyamatok miatt, ti. az állam szerepének, a központosításnak következtében, a kultúra, jogi kultúra fokozatos komplexebbé válása folytán, és természetesen ezek intézményesítésével együtt – pozitív értelemben rendkívüli módon megnőtt. Ez persze presztízsben és anyagi elismerésben is megmutatkozott, sőt annyira népszerűvé vált, hogy „a katonák félredobták fegyvereiket, és ügyvédek és jogászok lettek”. S hogy a jogászság és a jog mennyire fontos szerepet kapott az is megmutatja, hogy általában minden hatalmi, katonai, politikai kérdést a jog útján „igazoltak”, és képesek is voltak erre az igazolásra; így például a XIII.-XIV. századi szeparációs törekvések ellen - a nyugati jogi szemlélet számára feltehetően meglepően idegenül „csengően” - a korabeli „római” jogásztársadalom a közjog és a magánjog elveinek ütközésével érvelt.[54] Vagyis feltehető a kérdés, de egyben a fenti elemzésben már benne van a válasz is: milyen érdekes, hogy a későbbi középkori európai jogászság attitűdjei, karriervonalai, társadalmi viszonyai már sokkal korábban megtörténtek a kontinens egy másik részében?

A bizánci jogászság szemlélete – s jelentőségük leginkább ebben mutatkozik meg - szerte Európában nemcsak a különböző „megtalált” törvénykönyvek tekintélyén keresztül érvényesült, hanem főleg a kontinens keleti felében közvetlenül, a császári hatalom kiterjesztésének, továbbá a vallási kultúra terjedésének útján is. A klérus részéről Szent Száva fordításában „Vezérlőkönyvként” ismert Nomokánon – mely tartalmazta a polgári és közjogi normákat tartalmazó Prokheiront is - a szerb, bolgár és orosz egyház alapszabályává vált. A világi jog tekintetében pedig egyértelműen bizánci minta érvényesült a bolgár Szüntagma tekintetében (Procherion és Baszilika szabályozásainak átvétele) illetve szerb területeken a Zakonik esetében.[55] Mivel nyugaton a császári jog története Vinogradov szavaival élve „kísértethistória” volt, ám e jogi szemléletnek Kelet-Európába való áramlását annak a Bizánci Birodalomnak létezése biztosította, mely – legalábbis formalitásában – igazán sohasem szakadt el római gyökereitől. A bizánci kultúrkörbe tartozó uralkodók pedig több okból is szívesen támaszkodta erre a jogi szemléletre és jogrendszerre. Ad 1. Az új államok társadalmai, ahogy fokról fokra – nem utolsó sorban a konstantinápolyi gazdasággal való kapcsolatfelvétel miatt – megváltoztak, a hagyományos szokásjog már nem volt kielégítő, vagyis a merev szokások és a változó élet közti űr kitöltésére a leginkább megfelelőnek a bizánci jogrend jelenthetett megoldást. Ad 2. Az egyre inkább központosított hatalomra törekvő monarcháknak „kapóra jött” az egyének és osztályok felett álló állam eszméjét hirdető jog. Ad 3. A vallás átvétele nemcsak egyfajta hitrendszer, hanem egy jogrendszer átvételét is jelentette, melybe beletartozott az egyházszervezés metódusa, de beletartozott egy életvitelt is meghatározó normarendszer is. A Nomokánonok néven ismert bizánci gyűjtemények nemcsak vallási szabályokat, hanem vallási ügyekben hozott császári rendeleteket is tartalmaztak, hiszen „Ecclesia vivit sub iure Romano”. Ad 4. Egyetlen „barbár” törvény sem versenyezhetett a kifinomult bizánci jogi művekkel, hiszen sem a jogi gondolkodás, sem azok átadására hivatott iskolák nem álltak rendelkezésre, viszont kézenfekvő bizonyult a már meglévő és kidolgozott „szomszédos” jogi kultúra átvétele. Természetesen ezeket a normákat – a fordítások nyomán – átdolgozták és nyílván betoldásokkal és elhagyásokkal átitatták, de ennek ellenére is kimondható, hogy Európa keleti, mint nyugati felére is éppúgy igaz Vinogradov megállapítása: „a legkülönfélébb módokon alakult át a római jogtudomány fénye, miközben megtört a helyi szokások sokszínű ablaküvegén”.[56]

De, hogy ismét visszatekintsünk a „nyugati jogtudományra” szükséges felvillantani az öröklött római, vagy ha tetszik bizánci jogot, melynek használata a kontinuitást áhító középkori királyságok számára kézenfekvőnek bizonyult, s az Európát magában foglaló birodalom hatalmát, a kereszténység egységét jelképező, kodifikált, szofisztikált módon kimunkált, Codex - melyet egyes források szerint itáliai kereskedők hoztak magukkal, de elképzelhető, hogy észak-itáliai könyvtárak megőriztek néhány példányt belőlük; mindenesetre a XII. században már jogtudósok, kik számára a latin nyelv további könnyebbséget jelentett, - tanulmányozták, és szabályaikat kommentálták.[57] S még valami: mi sem lehetett természetszerűbb, mint arra a törvényhozóra, illetve annak szabályaira hivatkozni, aki a – a „barbárok” pusztítása után - leginkább sikeresnek bizonyult az egységes lelki és világi birodalom (oikumené) helyreállításában. Így az egyetemeken, az elsősorban a városok felvirágzását jelentő világi, gazdasági, társadalmi szükségletek kielégítésére alkalmasnak bizonyult, kész, rendszerezett joganyag oktatása előtt nyitva állt az út: Bologna, a hallgatók egyeteme talán elsőként a római jog oktatásának központjává vált. Kiemelkedtek a római jogot művelő tudósok kik nemcsak tudományos munkásságukkal, hanem oktatási tevékenységükkel is hírnevet szereztek: az eredeti római joghoz még elég közel álló Irnérius glosszái, Bulgarus művei és a tőle származó hivatalos oktatási forma a questiones disputatae, Martinus és Jacobus értekezései. S a glosszátorok közül talán a legkiemelkedőbb Accursius a glossa ordinaria és glossa magistralis megalkotója volt.[58] Természetesen az ókori hagyományokhoz méltóan tevékenységük logikája elsősorban egyfajta szillogizmushoz volt hasonlatos, ám ezekben a jogesetekben valamelyik tétel hiányzott, s ezzel a retorikához hasonló ún enthünéma volt a következtetések rendszere.[59]

Vagyis a glosszátorokkal kezdődött minden? A fentiekből is látszik, hogy ez így nem igaz, ám annyi bizonyos, a glosszálás rendkívüli hatással volt a jogtudományra, s ezt a hatást természetesen nem az egyszerű interpretáció szolgáltatta, hiszen a nevezett „tudós doctorok” tevékenységüket nem önmagáért, l’art pour l’art végezték, hanem kifejezetten gyakorlati, mondhatni prózai indokok miatt. A társadalomban, gazdaságban, kereskedelemben gyökerező, onnan eredő konfliktusok egyfajta, speciális feloldásának igénye „hajtotta” a jogismerőket a Codex feltárására, hiszen mi sem lehetett könnyebb, mint egy meglévő szabályanyagot segítségül hívni, mely – már csak korának, a római kornak gazdasági alapjai miatt is - minden valószínűség szerint megoldásokat kínál az új Európa jogi természetű szembenállásaira.

S ebben a praktikusságban rejlik a kontinentális jogtudomány lényege: a nagyhírű egyetemek tudománya és a jogi praxis szinte egynek volt mondható. De hogyan is kezdődött, illetve folytatódott ennek a tudós jognak a művelése? A glosszátorok egyáltalán nem voltak puszta teoretikusok, munkájuk praktikus relevanciája vitathatatlan, mely gyakorlati kapcsolódás Peter Weimar szerint a következőkben foglalható össze. Ad1. Sokan közülük bíróként is tevékenykedtek, ebből következően saját praxisuk közvetlen kapcsolatban volt „tudományos tevékenységükkel”. Ad2. A doktorok a német-római császár tanácsadóiként vettek részt a birodalmi gyűlésen. Ad3. Az egyetemi professzorok - az Authentica Habita alapján, mely önmagában az uralkodói hatalom és a jogászság együttműködésére vallott - hallgatóik konfliktusaiban szintén „jurisdictiót gyakoroltak”. Ad4. Itáliában - a legkorábbi forrás szerint Johannes Bassianustól - már a XII. században kimutatható volt a konzíliumadás gyakorlata. Ad5. Sőt az ítélkezési gyakorlatban, a szokásjog megállapításánál, mi több a jogalkotásban is a tudós jog befolyását láthatjuk.[60] A glosszátorok tevékenysége minden részletében a jogi esetekhez kötődött, vagyis egyáltalán nem (vagy csak igen ritka esetben) törekedtek absztrakt elvek kidolgozására, sokkal inkább a mindennapokban előforduló „történetekhez” voltak kötöttek.[61] Természetesen a társadalmi szükségszerűségen túl erre még további két okot találhatunk: mindenek előtt az egyetemi jogtudomány skolasztikus jellege számukra is meghatározó volt, vagyis általános tételek csak akkor merültek fel, ha azokat mintegy gyakran előforduló típust lehetett használni; másodsorban pedig - éppúgy, mint a teológia esetében a Szent Könyv - a jogi szövegek mindenek feletti autoritással bírtak, tehát az egyébként is kazuisztikus műben látták a jog egészét, mely „Autoritás” alapján bármilyen felmerülő jogi probléma megoldható. Mindez egyértelműen összefüggött az oktatással, ami éppen az előbbiekben említettek miatt szigorúan, annak szövegszerűségében is, követte a meghatározott jogforrásokat.[62]

S hogy mennyire nemcsak az ókori szövegek ismeretében merült ki munkájuk azt a Gandinustól (Questiones statutorum) Baldusig kidolgozott „statútumok elméletei” is megmutatják, tehát a jogtudós az oktatásban érvényesíthette a római jogot, ám a praxisban a városok szabályai voltak irányadóak.[63] Nyilván a társadalom jogi életébe való beavatkozás, pusztán kvantitatív szempontok alapján, sem hasonlítható a későbbi korok (például a posztglosszátorok) hasonló tevékenységéhez, ám gyakorlati munkájuk fontossága két kérdés miatt mindenképpen időtállónak mondható: egyfelől a glosszátorok tevékenységüket koruk – felvetődött - praktikus problémái alapján fejtették ki, másfelől pedig utódaik – elsősorban a posztglosszátorok – az általuk kijelölt nyomvonalon folytatták elődeik munkáját.[64]

A „korai tudós jogászok” iránti tisztelet pedig önmagában megmutatja a doktorok tevékenységének társadalmi relevanciáját, s ezt a presztízst mi sem bizonyítja jobban, mint az egyetemeken tanuló különféle nációkhoz tartozó diákok relatíve magas létszáma; például Bologna egyetemén 1269-ben majdnem 500 ún. ultramontán diák hallgatott jogot, s általánosságban is kimondható, hogy a fakultásokon - természetesen nagyságtól, hírnévtől függően - minden évben 500-1000 diák tanult, s ez alól csak a kisebb intézmények jelentettek kivételt, ahol körülbelül maximum egy-két száz hallgatóról tettek említést. Ez persze megmutatja azt is, hogy szinte az egész kontinensre kiterjedő releváns jogismeret átadására került sor, vagyis - már csak ezen ténynél fogva sem - lehet egyszerű teoretizálásról beszélni.[65] Ehhez hozzá kell tenni, hogy a tudós jogászság egyre komolyabb szerepet töltött be a hatalomgyakorlásban, egyre gyakrabban töltöttek be tekintélyes funkciókat a fejedelmek és királyok udvaraiban. S a professzorok katedrájukat sokszor csak egyfajta ugródeszkának használták a magas állami pozíciókhoz. Így a Nápolyi és Szicíliai királyságban az ún. logotheta szerkesztette (vagy talán ismerősebb a bizánci logothetes cím?) a jogszabályokat, fogadta a követeket; a protonotarius irányította a jegyzőket és referálta a kérelmeket: mindkét funkciót az egyetemi katedrát bíró doktorok töltötték be; vagy Franciaország egyetemein oktató professzorok közül kerültek ki a király tanácsosai, diplomatái, parlamenti bírák, kancellárok, továbbá egyházi és világi javadalmak birtokosai.[66] Sőt Orleáns két civiljogász professzora is – V. Kelemen és XXII. János néven - megszerezte a legnagyobb egyházi méltóságot.

A későbbi elméleti és praktikus jogi tevékenység felvillantásához ismét vissza kell térni az egyetemekhez, pontosabban az egyetemalapításokhoz, mely immáron szinte kizárólagosan az uralkodói hatalomhoz volt köthető. Noha már II. Frigyes nápolyi alapítása is ide tartozik, ám talán még élesebben mutatkozik ez meg a Toulouse-i egyetem esetében, mely a pápa kívánságára alakult a „az eretnekség elleni szellemi fegyverként”, vagy a XIII. században az 1303-ban alakult avignoni egyetemet szintén a pápai politika állította a saját szolgálatába;[67] majd a századfordulóra tömegesen jöttek létre az új jogászképző intézmények (Róma, Perugia, Lisszabon, Alcala, a reconquista nyomán Coimbra, Salamanca, Valladolid, etc.). A XIV-XV. század folyamán folytatódott az egyetemalapítás: a bécsi jogi fakultás mindkét egyetemes jogrendszer (facultas iuris canonici et civilis) oktatására volt hivatott, majd Heidelberg, Köln, Erfurt, Lipcse, Würzburg, Rostock; később a XV. század második felében Trier, Freiburg, Ingolstadt, Tübinga, Greifswald, Mainz következett. Mindegyik a tartományurak privilégiumait élvezte, egyúttal azok a császár politikai céljait voltak hivatva támogatni, az uralkodó hatalmának elvi, ideológiai alátámasztására, illetve - kisebb részben - a városok virágzására szolgáltak. Előbbire, példa az Orleans-i egyetemen tanult legisták, kik a francia király küzdelmeit támogatták a hűbérurak és a császár ellen, utóbbira pedig Padova egyeteme szolgáltat példát, ahol a civilisták, mint diplomaták és tanácsosok szolgálták a várost; mindkét példa egyúttal a tudós jog a gyakorlati relevanciáját is megmutatja. Mint a fentiekből is látható Németországban és Németalföldön egy kicsit megkésett a professzionális jogászképzés elismerése; a XIII. században még Itáliában, esetleg Franciaországban tanultak a német, illetve flamand diákok jogot, s onnan hazatérve az államigazgatásból csupán a XV. századra szorították ki a praktikusokat a tanult doktorok; a Holland grófságban pedig érveket szolgáltattak a császárral szemben. A késés jelei voltak megfigyelhetők Csehországban (prágai egyetem) és Lengyelországban (krakkói egyetem) is; ám Prágában az egyház befolyása érvényesült, Krakkó esetében pedig a központosítás hiánya folytán a jogászok az igazgatásban a professzió nyugat-európai tagjaihoz képest szerényebb szerepet töltöttek be.[68]

Itáliában az egyetemek és a praktikum közti kapcsolat nemcsak, hogy megszilárdult, de mintegy „kiteljesedett, hiszen az intézmények feladata immáron olyan szakemberek képzése lett, akik a partikuláris jogot alkalmazni tudták, a konfliktusokat a helyi jog és szokások alapján tudták eldönteni.[69] A legszorosabb kapcsolatot a jogi vélemények adása (consilia), illetve ennek szokássá váló gyakorlata jelentette, mivel a podesták – kiknek tagjai, a pártatlanság biztosítása végett, elsősorban a szomszédos baráti városok arisztokratáiból verbuválódtak - kétes ügyekben nem elégedtek meg saját ismereteikkel a glosszákat illetően, hanem autentikusabbnak látták azok létrehozóihoz, illetve intellektuális utódaihoz való fordulást, akik - persze nem ellenérték nélkül – szívesen produkáltak jogi véleményeket. Mi több ilyen véleményekkel már a feleket is ellátták, mely számukra egyfajta prejudikációt jelentett, vagyis megmutatta a pereskedés kimenetelének valószínűségét, s így egyúttal a perindítás reális gazdasági előnyeit is. Mindez az ókori responsa prudentium mintájára történt, s hamarosan az auctoritas probabitas erejét tulajdonították neki.[70] Az itáliai területeken vagy a bíróságok vagy talán több alkalommal a felek kérésére egy-egy „megfelelő tekintéllyel” bíró egyetemi doctor véleményét kérték, ami – a fenti okoknál fogva – egyre gyakoribbá vált, majd fokozatosan nemcsak szokássá merevedett, hanem az autoritás erejével kapcsolódott össze, s főleg a kommentátorok időszakára – noha nem kritikátlanul[71] - az opinio kötelező ereje szinte vitathatatlanná vált (először szokásjogi kötelező erő: communis opinio doctorum, majd a többségi nézet ereje: magis communis opinio). Némely városi statútum a bírák részére expressis verbis kimondta a véleménykérési kötelezettséget, némely csak a felek részére írta ezt elő, mások nem tették kötelezővé, s csak a szokás ereje adta az említett autoritást. Mindenesetre előbb-utóbb, de főleg a XVI. századra a tanult jogászok (sapientes, consiliarii, iurisconsulti) szerte Itáliában a bírák helyére léptek, „hogy az iratok tanulmányozása után meghozzák ítéleteiket”.[72]

A Német Birodalom területén a megalapított egyetemek szinte létrejöttük után azonnal bekapcsolódtak a gyakorlati tevékenységbe, s ez a kapcsolat megmutatkozott mind „közjogi”, mind „magánjogi” jellegű ügyekben; vagyis egyrészt a tartományurak, illetve városok közti diplomáciai küzdelmek alakítói voltak, másrészt a civiljogi konfliktusok elbírálóiként vagy a felek képviselőiként is meghatározó szerepet töltöttek be. Esősorban a szász területeken (de nemcsak ott) körülbelül a XV. század közepén kezdett kialakulni az aktafelküldési eljárásnak nevezett (transmissio actorum) véleménykérési gyakorlat, majd fokozatosan a birodalom egész területén elterjedt; például Lipcsében az 1400-as évek közepétől, Wittembergben az 1500-as évek elejétől, Jénában 1558-tól datálható az említett gyakorlat kezdete. A bíróságok elsőként inkább egy ítéleti formulát (Spruche Rechtens) kértek a tudós jogismerőktől, később már az ítéleti indoklás (rationes debutandi et decidendi) kérelme is a kísérőlevélben volt található, majd végül az egész döntést áthárították az egyetemi professzorokra, s mindez végül egyfajta eljárási modellé (transmissio Actorum ad Collegium Iurensconsultorum pro concipiendis sententia) általánosan követendő példává vált.[73] Sőt idővel kifejezett jogszabályi megerősítést is nyert, amire kiváló példát szolgáltat a szász választófejedelem 1572-es rendelete (konstitúciója), noha előfordult, hogy egy a bíróság számára „nem megfelelő” szakvélemény esetén a bírák az ügyet másik kollégiumnak is elküldték, más szavakkal a vélemények kötelező ereje vitatott volt.[74] De hogy ennek gyakorlata vitathatatlan volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a XIX. században Jéna egyetemére megalapításától kezdve felküldött akták számát 400.000-re becsülték, s például csak 1675-ben 709 ilyen civiljogi „döntés” született, az 1700-as évek végén 1800-as évek elején is minden évben számuk öt, hatszáz között mozgott.[75] A szokás erősödésének jelei voltak láthatóak abban is, hogy a választás szerinti ad hoc transzmissziókból állandó kapcsolatok alakultak ki a bíróságok és a kollégiumok között, vagyis néhány eset kivételével állandósult az azonos helyről várt döntés.[76] Továbbá egyre inkább szokássá vált, hogy a részítéletek meghozatalára felküldték az aktát a kollégiumoknak (mint került erre sor öt alkalommal abban a büntetőügyben, melyben a fiatal Christian Thomasisus, mint védő lépett fel).

Az aktafelküldés mellett a praxis és a teoretika közti szoros összefüggést mutatott az a folyamat is, amit egyszerűen „az egyetemi professzorok bírói székfoglalójának” nevezhetnénk. Ez abban állt, hogy a XVI. század végére, illetve a XVII. századra – a megváltozott társadalmi és jogi viszonyok között – a bíróságok bíráinak tudása, jogismerete már elégtelennek bizonyult, hiszen a praktikusok, noha a partikuláris jogot ismerték, nem tudták oly mesterien alkalmazni az addigra recipiált római- és kánonjogot. Így aztán elsőként néhány tanult doktort hívtak a bíróságok tagjaik sorába, majd fokozatosan egyre inkább megváltozott a professzorok és a praktikusok aránya, s végül az ún. Schöffenstuhl tagjai közt már csak tanult jogászok voltak. Sőt az is előfordult (például Jénában) hogy az egész bíróságot (scabinatus) egyetlen döntéssel „kicserélték”,[77] majd innentől kezdve megindult egyfajta eltávolodás az egyetemtől, hiszen elnöke (ordinarius primus) már nem a mindenkori dékán lett, hanem a senioritás elvét alkalmazták. További példát szolgáltat Ingolstadt egyeteme és bírósága: az egyetemet 1472-ben alapították és 1576-ra bíróságának minden tagja kizárólag az egyetemi doktorok közül került ki.[78]

Összességképpen elmondható, hogy egy tanult jogász karrierje adja meg számunkra azt a képet, ami talán a leginkább kifejezheti a tudós és a gyakorolt jog kapcsolatát; egy jogi doktor munkássága - az oktatáson kívül – három szakaszra volt bontható: a felek képviseletében való bíróság előtti fellépés, mint „ügyvéd”, majd az eljárásban a felek megbízásából történő szakvélemények elkészítésben való részvétel, s végül a bírói ítéletek meghozatala az aktafelküldés során.[79]

Mindez kiegészíthető azzal, hogy a „közjogi jellegű” viták is – legalábbis részben - az egyetemi jogászság intellektuális irányítása alá kerültek. A Spanyolországot erőssé tevő „mortal splendo” építő jelleggel hatott a tudományok fejlődésére, így Salamanca is Európa egyik legjelentősebb jogi fakultásával rendelkezett; az itt oktató tudósok – kik a spanyol nemzetközi jogi iskola tagjai voltak – dolgozták ki az Új Világ felfedezésével járó társadalmi problémáknak vallási, erkölcsi, filozófiai, jogi kérdéseit.[80] A jogi vitákban a római jogi hagyományokon kívül a filozófiai érvek domináltak és kimunkálták a különböző népek integratív jogelméleteit (a nemzetközi viszonyokat meghatározó ius gentiumot, a természetjogi doktrínákat, a népek közötti kapcsolat és forgalom alapjait: ius communicationis, ius negotiandi). A korabeli jogfilozófia sokszor fellépett a különböző állami és egyházi intézmények és azok szolgálatában állók gyakorlata ellenében: Francisco de Vitoria, Fray Bartolomé de Las Casas filozófiai és nemzetközi jogi tézisei; s némi eredményeket is elértek: például az Indiai Tanács felállítása, és annak a spanyol hódítókra vonatkozó szabályai. Ugyanakkor az Új Világ meghódítói is hasonló filozófiai és jogelméleti érveket használtak álláspontjuk megvédésére: Juan Ginés de Sepulveda V. Károly udvari papja Arisztotelészre hivatkozva állította, hogy a bennszülöttek természettől fogva rabszolgák (servi a natura). Ez hasonlatos a pápaság-császárság harcához kapcsolódó elméleti vitákhoz, hiszen az ott felhozott filozófiai érvek mögött is tényleges hatalmi kérdések húzódtak, vagyis a két jelenség szociológiai szempontból egyfajta párhuzamos jelenségnek tekinthető. Az előbbi példákból is látható, hogy egyre nagyobb szükség lett a jogelméleti vitákban a filozófiai jártasságra, ezért annak oktatása fokozatosan jelentősebbé vált, illetve a jogi fakultásokon is az elméleti érvek váltak hangsúlyosabbá; a középkori teológiai nézetek áttörése tehát „a studium és a ius gentium sikján ment végbe”[81], más kifejezéssel élve: a jogi fakultások autonómiája annyira megerősödött, hogy a teológia és az uralkodói hatalom ellenlábasává válhatott.

Ezzel már látható is az a hatalmas presztízs, ami még a glosszátorokét is meghaladta, s véleményük szinte minden tekintetben a legnagyobb ügytől (például a hatalmi harcok) a legkisebbikig (például egyszerűbb magánjogi ügyek) mérvadó volt, noha ezt a reverenciát némileg csorbította néhány probléma. Egyrészt a sok esetben rendi jellegű tiltakozás „az idegen jog ellen”, mely ellenállás például Magyarországon Werbőczi Hármaskönyvének elterjedésében csúcsosodott ki. Másrészt továbbá sokszor rontotta a presztízst az ellentmondó véleményekből adódó „megvesztegethetőség” mítosza, mely elképzelés helytállósága mellesleg némely ügyben valósnak bizonyult, illetve ehhez kapcsolódott az a tény is, hogy számos doktor tekintélyes vagyont gyűjtött össze tevékenységével. Harmadrészt végül a vélemények ellentmondásosságának és homályosságának kritikája is elhangzott, amivel megpróbálták a döntések valós indokait eltakarni és a még nagyobb tekintélyt megszerezni.[82] Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy az ókori római és középkori, késő középkori jogászok nem is törekedtek az egyöntetű jogi vélemények kialakítására, hiszen úgy tartották az igazságosság mindig a konkrét esethez kapcsolható, vagyis csak a konkrét ügyben található meg. Ahogy nincs két egyféle jogi eset úgy nincs két egyféle vélemény sem, az igazság a dialektikus viták során csiszolódhat és található meg,[83] ám sokféle vélemény oly sokféle képviselhető igazságot eredményezett, hogy ez sok esetben – akár irodalmi művekben is megjeleníthetően - már már szatirikussá vált.[84]

Tehát a középkorban az egyetemi jogászság és a praxis kapcsolata mintegy magától értetődő volt, s ez mind a hatalmi kérdésekben, mind a magánjogi, vagy büntetőjogi ügyekben teljesen egyértelmű volt. Mégis a helyzet – ha nem is egy csapásra, hanem fokozatosan – megváltozott. Az okok pedig igen sokrétűek, és valóban a fokozatosságban rejlik a megoldás is; persze egy tömör megfogalmazással élve azt lehetne mondani, hogy a változás gyökere a centralizáció és az ellenőrzés, mely fogalmak egymáshoz szorosan kapcsolódnak; de szükséges ezt a részleteiben is áttekinteni.

Elsőként megjelent az új – elsősorban világi – jogászrend, mely az egyházi hierarchia ellentétjeként definiálódott és az általuk kidolgozott jog, vagyis „az ordo iustitiének a folyamatos (…) jogszolgáltatás volt az istentisztelete, Iustitia földi képe: a császár szolgálatában”;[85] máshogy – egyúttal a feudális anarchiából a konszolidált (akár rendinek is nevezhető) feudalizmusba való átmenettel - itt kezdett megjelenni az államba vetett hit. (Nem szabad elfelejteni, hogy a Bizánci Birodalomban ez már többé-kevésbé megjelent, ám a klérussal való összefonódás – már pusztán a vallási, teológiai elvek folytán is – mindvégig megmaradt.) Ezzel együtt megváltozott a „régi-jó jog” alkalmazásának gyakorlata, s például már a Liber Augustalis II. Frigyet uralmát a bizánci császárnak, a rómaiak császárának hatalmához hasonlítja, akinek constitutioihoz már senki hozzájárulására nincs szüksége, vagyis „a jogalkotó megváltoztathatta elődei akaratát, az új jog leronthatta a régit”.[86]

Mint már az előbbiekből is kitűnt a római jogot a különféle iskolák a kor társadalmi szükségleteinek megfelelően alakították, magyarázatokkal látták el (végül például az usus modernus pandectorum már viszonylag távol állt az eredeti római jogi normáktól), s az interpretációk alakították, illetve közelítették a szabályok társadalmi relevanciáját; a kialakult európai jog, a ius commune, mely lényegében az egyetemek joga volt, a társadalmi problémákhoz közelítő, deviálható jogot, sőt jogi gondolkodásmódot jelentett. A római jog ezáltal egész Európa kulturális örökségévé vált, ám nem tételei szerint, hanem inkább az iskolák feldolgozásain keresztül a modern szellemnek megfelelően adaptálódott.

A klasszikus természetjogi filozófia, illetve az egyetemeken kibontakozó természetjogi iskola már eltávolodott a római jogtól: a glosszáció által elért eredményeket nem vetették el, csupán a természetes ész (ráció) elvének megfelelően kívánták újjáalkotni, egy „haladóbbnak” tekintett axiómákból kiinduló jogi logika szerint továbbfejleszteni; nem a megmerevedett, Baldustól kezdve kötelezően alkalmazott communis/magis opinio doctorumként, hanem orientáló írásos normaként tekintettek a római jogi szabályokra. A római, pozitív joganyag természetjogi felhangokkal dúsítva, elég flexibilisnek mutatkozott, hogy generális, több kultúrára, jogi kultúrára alkalmazható elvek gyűjteményévé váljon.[87] A klasszikus természetjogi filozófia szerint a követendő szabályok a priori bizonyíthatóan az emberi értelemből erednek, s összhangban vannak az ésszerű, szociális természettel, a posteriori pedig széles körben, a nemzetek által alkalmazott normák voltak:[88] az ilyen jog „minden időben, és minden nép számára egyetemes, megváltoztathatatlan és közös”;[89] vagyis már nem Istentől eredendőnek voltak tekinthetőek, hanem sokkal inkább embertől eredő (szekularizált) kép tárulhatott elénk.[90] A római jogon alapuló magánjog mellett a természetjogi iskola volt, mely megkezdte a közjog, beleértve a büntetőjog, közigazgatási jog kidolgozását, s ezzel kiegészítette az egyetemek jogi munkáját, illetve oktatását.

         Ez a kidolgozás, precizírozás azonban nem egy merev pozitív szabályrendszert jelentett, hanem az egész struktúrában jelen volt mind a dialektikus módszer, mind a szillogizmus, de nem annak szigorú formáiban, hiszen a kezdetekben még a kiindulópontként szolgáló alapelvek is hiányoztak vagy csak részben álltak rendelkezésre. Ám idővel az egyes szabályok és intézmények általános elvekben foglalása révén ezek az elvi tételek olyan fogalmi axiómaként kezdtek működni, ami lehetővé tette a jog tudományos, vagy ha tetszik „természettudományos” rendszerbe foglalását. Bár az is igaz, hogy a természetjogászok gondolkodásmódjában a tudományos axiomatikus rendszeralkotás sem volt oly szigorúan merev, hiszen egyfelől az emberi viszonyokból fakadó kivételekkel volt „terhes”, másfelől pedig a jogforrás – épp az common law-hoz hasonlatosan - a természetes észben gyökerezett, vagyis a jogászi szemlélettől a jogi voluntarizmus viszonylag távol állt. A természetjogászi szemléletben a tiszta, nyers méltányosság (aequitas rudis) mindenek felett állt, és a pozitíváldott szabályokból a konkrét esetre vonatkozó döntést még mindig a valószínűségi, korrelatív logikai módszerekkel kellett levezetni; s ez nem jelentett mást, mint a jog művészetét: a jogász „értő kezekkel formálja a jogi mesterségének termékeit, a fogalmakat és a szabályokat”.[91] Így még a kommentátorokat is a többféle alapelvre (principia iuris) és axiómára (axiomata iuris) alapozott, valószínűségi logikával átitatott dialektikus – retorikai elemekkel átitatott - vita jellemezte, mely esetben végső soron ahány érvelő, annyi „igazság”, tehát annyi vélemény „látott napvilágot”. Ám az idők során fokozatosan egyre konkrétabb normákkal átitatott lett az említett dialektika, vagyis egyre szűkült a vitán belüli mozgástér, egyre feszesebb normarendszer keretein belül jöhetett létre a döntés; mely feszesség és a véleménykülönbségek leszűkülése a humanisták korában csak tovább nőtt.[92]

A természetjogi „mozgalom” a tiszta észre alapozva egyre konkrétabb szabályokat vezetett le, melyek egyre inkább a mai pozitív jogszabályokhoz váltak hasonlatossá, de ezek az igen részletes normák már egy új Európa hatalmi rendszerének szolgálatában álltak, melynek gyökerei a konszolidált feudalizmusból az abszolutizmusban, illetve a felvilágosult abszolutizmusban gyökereztek. A jogászság törekvései közül talán az egyik legnagyobb paradoxonnak tekinthető, hogy az a jogásztársadalom, mely a természetes észre, a naturális rációra a különféle vélemények diskurzusára alapozta az igazságosság konszenzusát, olyan szabályrendszert dolgozott ki, ami épp a fenti eszme ellentételeként kezdett működni. Hiszen a részletes logikus normastruktúra intellektuálisan használhatóvá, mi több kihasználhatóvá vált; fogalmi és tételes értelemben vett egységes rendszer kialakításához.[93] Az abszolút monarchiák egységes ítélkezést és jogszolgáltatást kívántak létrehozni, mely minél részletesebb szabályozással valósul meg, annál valószínűbb a dirigizmus minél tökéletesebb kiteljesedése. S így vissza a gyökerekhez, vissza a Codex Justinianushoz (legalábbis szellemiségében); tehát a bizánci császár központosított hatalmának jogához hasonlóan, szinte mintegy megismételve azt, elkezdődtek a kodifikációs törekvések, melyeknek szellemi alapját - éppen a hatalmi-társadalmi továbbá a reformáció utáni vallási helyzet megváltozása folytán felbukkanó és kiteljesedő - kimunkált természetjog adta. Csakhogy ez a fajta centralizmus már nem „transzcendentális jellegű” jogként fogta fel a szabályokat, hanem immanensen megtestesültként, vagyis pozitíválódott, tehát könnyebben kezelhető, és ellenőrizhető formában. Persze ennek elterjedéséhez két feltétel volt szükséges: egyrészt olyan felvilágosult uralkodók, akik a „régi jó jogot” képviselő régi rendet háttérbe tudták szorítani, másrészt olyan jelentős országok, amelyek befolyásolni tudták a környező kisebb hatalmakat.[94] A felvilágosult abszolutizmus politikai, gazdasági szisztémájával, a különböző társadalmi szférákba erősen beavatkozó „dirigizmus”, mely kulturális téren éppúgy érvényesült, mint a merkantilista politika a gazdaságban, meghatározta a felsőfokú képzés jellegét is; az egyetemi hallgatókra, különösen a joghallgatókra, továbbá a képzett szakemberekre, különösen a jogászságra nem, mint szellemi szabadfoglalkozásúakra hanem, mint jövendő állami hivatalnokokra tekintettek.[95] Így például az Osztrák Birodalomban a jogi oktatás céljaként „rátermett állami szolgálatban álló hivatalnokok képzése, mint minden polgári társadalom legégetőbb szükséglete” jelent meg, s ez az oktatáspolitika rányomta bélyegét a birodalom egyetemeire és jogászképzést folytató líceumaira oly mértékű központosítással párosulva, hogy a legapróbb részletekig az államapparátus által „felülről” előírt tankönyvek képezhették a stúdium tananyagát; sőt meglepő módon még az ügyvédek státuszát is a polgárok és a hivatalok közé ékelődött államigazgatási ágként definiálták.[96]

Ehhez mintegy természetszerűen kapcsolódott a képzés megváltozása is: a XVIII-XIX. századi egyetemi válság során keresztülvitt oktatási reformok. A XVIII. század vége nevezhető annak az időszaknak, mely Európában egy gyökeresen új felsőoktatási rendszer kiépülését jelentette, párhuzamosan egy új oktatási szisztéma felépítésével; a válság hatására összefoglalva leginkább egyfajta, - a későbbiekben részletesebben körülírt - egyetem-alapításként értékelhető folyamat játszódott le. A kérdéses „depresszió” alapvető oka egyértelműen a középkori társadalmi struktúrához tökéletesen idomult „egyetemi rendszer” skolasztikus jellegében keresendő, ami már a polgári társadalmi viszonyok között anakronisztikusnak mutatkozott, következésképpen hanyatlásnak indult.[97] Az egyetem – más oktatási intézményekhez hasonlóan – strukturálisan olyan merev, hogy a gazdasági, társadalmi változásoknak nehezen, vagy egyáltalán nem tud megfelelni, így az új eszméket tudomásul sem véve folytatták oktatói munkájukat, ugyanakkor - főleg a korábban hosszú ideig fennálló metafizikai rendszerek felbomlásának köszönhetően - elvesztették integratív erejüket.[98] A „válság” következtében fellépő reformtörekvések – melyeknek két útja ismeretes: a humboldti német-porosz elképzelés és a napóleoni szemlélet - kettős célt próbáltak megvalósítani: a felsőoktatás alkalmazható, korszerű tudást közvetítsen, illetve biztosítsa a hatalom iránti lojalitást, engedelmességet és a társadalmi kohéziót.

Franciaországban a jogászságot érintő reformok elsősorban Napóleon nevéhez fűződnek és a törekvések magját a centralizáció, etatizáció, illetve szekularizáció hármasával fémjelezhetnénk, majd a későbbi XIX-XX. század fordulóján végbement – republikanizáció, racionalizáció céljait szem előtt tartó – változások sem helyezték az eredményeket „hatályon kívül”. A feudális rendszer relikviái, a korporatív egyetemi testületek összefonódtak az intézményi autonómia fogalmával, ezért a korábbi egyetemek bezáratásával olyan új oktatási szervezettípust kívántak létrehozni, ami központi irányítás alatt áll, ennek megfelelően jelentős vívmányként a meglévő egyetemekből hozták létre „Nagy Iskolákat” (Grand Ecoles), melyek alkalmasak voltak a megújult társadalom szakemberigényének kielégítésére.[99] A létrejött iskolatípusok semmiféle autonómiával nem rendelkeztek,[100] falaik között szinte „katonás fegyelem” uralkodott, mi több, az egész francia oktatási rendszert magába foglalta, mivel a líceumokat és az alapfokú oktatást is az egyetemi fakultások keretében értelmezték; más szavakkal az oktatási szisztémát szigorú rendszerszerűség és a kormányzó hatalomnak való alávetettség jellemezte. A megalakított iskolák elsődleges feladata távolról sem a tudományok művelése volt – sokáig nem is folyt tudományos kutatás ezekben az intézményekben –, hanem minél több praktikus ismeret biztosítása és ennek egységes elismertetése az egész birodalom területén.[101]

Németországban némi késéssel heves tudományos, publicisztikai diskurzus előzte meg a hasonló problémákra történő állami, központi reakciót, ami radikális felsőoktatási reformokhoz, és egyetemalapítási hullámhoz (példaként említhető a Berlini Egyetem megalapítása) vezetett; poroszországi kezdeményezéssel, de rövid idő alatt egész Németországra kiterjedő és európai jelentőségűnek mondható modernizációs folyamatot eredményezett. A kezdeményezést legtisztább formában aufklérista szándékoktól vezérelve Wilhelm von Humboldt képviselte, de valójában a reformok véghezviteléhez egy szoros kulturális, ideológiai, sőt politikai szövetségre volt szükség, mely a porosz bürokratikus szervezetek, a liberális reformerek és az idealista filozófia, Friedrich Meinecke szerint az „intellektuális mandarinok” és irányítóik között kötetett.[102] A változásokat sietették a politikai, katonai események: a francia hadseregtől elszenvedett porosz katonai vereség, illetve ennek folyományaként neves egyetemeknek otthont adó városok elvesztése; így a vereségek hatására kialakult társadalmi hangulatban nagy részben érvényesülhetett Johann Gottlieb Fichte felsőoktatásról vallott felfogása, miszerint a német nemzet felemelkedésének záloga az oktatás megváltoztatása.[103]

Az egyházi befolyás csökkenésével, és az utilitarisztikus pedagógiai nézetek terjedésével – többé-kevésbé a francia mintát követve – a felsőoktatási képzést a szaktudás, a praxisban alkalmazható ismeretek átadására rendeltetett „szakiskolák” rendszerévé alakították át. Az oktatási reformvonal párhuzamos volt a felvilágosult abszolutizmus politikai, gazdasági szisztémájával, a különböző társadalmi szférákba erősen beavatkozó, a jogászságra épülő „dirigizmus”, mely kulturális téren éppúgy érvényesült, mint a merkantilista politika a gazdaságban, meghatározta a felsőfokú képzés jellegét is; az egyetemi hallgatókra, különösen a joghallgatókra nem, mint szellemi szabadfoglalkozásúakra hanem, mint jövendő állami hivatalnokokra tekintettek.[104]

A XVIII. század végi európai egyetemi válság erőteljes külső hatásként áttörte a hagyományos jogi oktatási struktúrát, ugyan általánosan a felsőoktatás újrarendezésével járt, mégis a jogi karok, és a jogászképzés volt kénytelen a legnagyobb változásokat elszenvedni. A válsághelyzetre történő megoldások hasonló eredményre vezettek, annak ellenére, hogy különböző elméleti, és gyakorlati alapokból táplálkoztak. A francia példa eredményeként létrejött Grand Ecole-ok, - s közülük a jogi oktatás szempontjából fontos Ecole Nationale de l’Administration - az abszolút császári hatalomnak engedelmes igazgatási szakemberek képzésére hivatott intézmények voltak. Szociológiai diskurzus keretében Fritz Ringer munkái nyomán elmondható, hogy a polgári értelmiség és vállalkozói rétegek felemelkedésében a felsőoktatás szerepét tekintve mind Franciaországban, mind Németországban nem az ipari, kereskedelmi rétegek, hanem a hivatalnoki réteg vált elsődlegessé; más kifejezéssel élve kifejezetten igazgatási szaktudás átadására, lojális, ortodox hivatalnoki réteg képzésének elősegítésére hozták létre az egységes francia és német jogi felsőoktatást.[105] Az általános ismerteket a francia líceumok sokasága adta át, a felsőoktatás a szakismeretekre koncentrálhatott, így a korábbi elméleti-filozófiai jelleget a szaktudás, a jogi-igazgatási tudás váltotta fel, vagy egészítette ki. A német megoldás már korántsem zárta ki ennyire az elméleti oktatást, azonban a jogi-igazgatási primátus itt is érvényesült, noha a filozófia jelentősége folytán, annak jogászképzésre és jogászságra gyakorolt hatása meglehetősen markáns maradt; az abszolutista dirigizmus, igazgatási centralizmus a német jogászképzést is elsősorban az igazgatás, és adminisztratív mechanizmusok ellátására képes szakemberek oktatására kondicionálta, végül az intellektuális befolyás folytán ilyen típusú szaktudás érvényesült az osztrák és később magyar egyetemeken is.[106] Az oktatásban a szakismeretek átadása passzív ismeretek formájában, egységes szervező elv nélkül történt „ezt az egységet a legjobb esetben is az ismeretek teljes állományának enciklopédikus gyűjteményében látták”.

A Code Napoleon vagy a későbbi Allgemeines Landrecht, illetve az Osztrák Polgári Törvénykönyv csak példák abban a folyamatban, ami a korabeli államokat jellemezte; hiszen a központosítás nemcsak a jogászképzést érintette, hanem a jogalkotást és ezzel párhuzamosan a jogalkalmazást is: a kodifikáció jelszavaiként aposztrofálhatóak „az egységes állam, egységes jog, egységes alkalmazása”. A „kodifikációs hullám” véget vetve a partikuláris szokásjogi felaprózottságnak, komoly változásokat eredményezett; az akkori viszonyokhoz alkalmazható törvénykönyvek furcsa módon a tradicionális jus commune elveinek elvetéséhez vezettek, s helyette a nemzeti szabályok jogi nacionalizmusát teremtették meg. Az egyetemek tevékenysége folytán a jog az uralkodó által meghatározott „társadalmi renddé” vált, háttérbe szorítva a római jogi igazságosság elvét; az oktatást és kutatást a nemzeti jogok irányába tolták, a jogtudósok - megfeledkezve a jog egyetemes magatartásszabályairól - saját kódexeik minél alaposabb ismertetését tartották szem előtt.[107] Vagyis egyfajta „új glosszálásnak” lehettünk (s talán lehetünk a mai napig is) tanúi, melyek már nem a régi-jó jogot, s nem is a szintén tradicionális autoritással bíró bizánci jogot értelmezték, hanem a „modern” pozitív, a centralista államhoz kötött szabályokat; paradox módon a nemzetek feletti jog, a ius gentium kidolgozása teremtette meg az „usus modernissimust” a nemzetek jogát, amivel elkezdődött a jogi nacionalizmus. Ez a nemzeti törvénykezés és a hozzá kapcsolódó nemzeti jogszolgáltatás elsősorban „a bírói gyakorlat fontossága következtében” indukálta azt a hitet, hogy „elegendő önmagukra támaszkodni”;[108] így az igazságszolgáltatás a törvény alapján és csak arra hivatkozva történik, figyelmen kívül hagyva az emberi társadalom univerzális szabályait, eredjenek azok Istentől vagy a természetes észtől, noha saját gyakorlatuk ott állt a döntések középpontjában.

S arra a kérdésre a választ, hogy a hivatkozott „szent szövegek” és azok orákulumai mellett hogyan került a bírói gyakorlat is a jogalkalmazás főszerepébe?, szintén a központosításban és az ellenőrzésében kell keresni. A kulcsot elsősorban az eljárási rend biztosítja, s annak főleg egyik eleme, nevezetesen a jogorvoslat intézménye: a jogorvoslat, vagy nevezhetjük fellebbezésnek is  egyfelől a központi hatalom iránti hűséget, ha tetszik a politikai lojalitást biztosítja, másfelől pedig a központ, ezáltal a közigazgatási ellenőrzés egy igen jelentős és hatékony eszközéhez jutott. A lojalitás leginkább úgy volt számonkérhető, hogy a jogorvoslat folytán az alattvalók a központ felé fordíthatták figyelmüket, s mintegy végső kiigazítást kérhettek akár magától az uralkodótól, akár a hatalom egyik legfőbb szervétől. Az ellenőrzés pedig „egy mintavételi eljárásként” reprezentatív felmérést biztosít a fellebbviteli, illetve végső soron a központi szerveknek, ezáltal a szabály egységes továbbítása (egyúttal a hatalom kiterjesztése) biztosítottabb.[109] Tehát egyre inkább a bírói gyakorlatra irányult a figyelem, pontosabban annak egységesítésére, mivel ezáltal biztosítható a kiszámítható igazságszolgáltatás, ami egyben növeli a központi hatalomba, immáron a nemzetállamokba vetett hitet, bizalmat.

S a kiszámíthatóság kulcsfontosságúvá vált, annál is inkább, mert a nemzetállamokban a jogi nacionalizmusban – a már korábban a természetjog égisze alatt – kidolgozott fogalmakkal operálva hozták meg a törvényeket, a nagy kódexeket, vagyis az államok hatalmi rendje, s „a jogi szellemiség” összetalálkozott, egymásba fonódott. Az egyetemek joga, mely intézmények elévülhetetlen érdemeket szereztek a fent említett fogalmak és a jogi szellemiség létrehozásában - és örökségük nem nélkülözhető az objektív jogrend megalkotásában - már kevéssé voltak alkalmasak a kalkulálhatóság biztosítására; a konzíliumadást ért kritikák nélkül is kimondható, hogy igen eltérő gyakorlatot prezentáltak. (Ez már abban is megmutatkozott, hogy a bíróságok igen gyakran több helyre is küldtek fel aktákat, arról már nem is beszélve, amikor maguk a felek kértek konzíliumokat; ha pedig a kritikákat is szemügyre vesszük, és esetlegesen hitelt adunk neki, akkor a kalkulálhatóság kérdése fel sem vetődhet.)

A XIX. század végére a XX. század elejére az állami és jogi bürokráciával megteremtették az objektív jogrendet elválasztva az individuális jogoktól, melyet a jogállam garantált, és Max Weber szerint „az európai oktatási intézményektől, különösen a felsőoktatástól megkövetelték az olyan oktatást, mely a modern bürokráciához nélkülözhetetlen speciális szakismereteket produkált”.[110] De úgy is kifejezhetjük, hogy mást nem is követeltek meg. Persze az más kérdés, hogy az egyetemek ennek a feladatnak eleget tettek-e, vagy nem, illetve hogy az egyetemi tudomány mennyiben alkalmazkodott ehhez. Ugyan René David megállapítása lényegében helytálló volt az új típusú glosszálásról, csakhogy az egyetemi tradíciók nem ezt az utat jelölték ki, vagy úgy is lehet fogalmazni, hogy az intézményi rendszer egészen más hagyományokon alapult: ami nem volt más, mint a több jogi kultúrára alkalmazható római jogi szabályok és elvek gyakorlati relevanciájával rendelkező intellektuális tevékenység. S innentől kezdve – noha segítségükkel létesültek a „nagy törvények” és segítségüket a mai napig nem lehet nélkülözni – az egyetemek szerepe némiképpen marginalizálódott, jelentőségük - a képzést kivéve - sokkal inkább a jogalkotásban kapott szerepet, főleg a hagyományos jogterületeken (polgári jog, büntetőjog). A mechanikusabb jogalkalmazás miatt a képzést folytatók reputációjának csökkenését is meg lehetett figyelni, hiszen a kódexek megléte, továbbá az azokat szem előtt tartó jogi kultúra[111] már nem feltétlenül fókuszál arra a tudós jogra, ami sokféle értelmezést adhat egy szabálynak és sokféle tényállást tud produkálni ugyanarra az esetre, s noha eredményeit a mai napig is használják, és a jogtudomány tevékenysége nélkülözhetetlen, ám korábbi „fényéhez” és jelentőségéhez képest már kisebb mértékben.

 

A common law jogászsága

 

A kezdetek, avagy a szigetország …

 

(A bírák) „nem saját ítéletüket hozzák meg, hanem az ország szokásai és joga szerinti döntést; vagyis nem hivatottak kimondani egy új jogot, csupán fenntartani és értelmezni a régit”.

 

(William Blackstone)[112]

 

         „Anglia hagyományaihoz erősen kötődő társadalom.” Ez a közismert mondás talán éppúgy, mint a „skót fukarság” igazságtartalmát illetően erős kétségeket ébreszt az olvasóban, hallgatóban; mégis, ami az angol jogászságot illeti, kétségkívül igaznak mondható. Ez a „konzervativizmus” pedig egyértelműen megmutatkozik jogszemléletükben, nevezetesen abban az attitűdben, hogy sok esetben mindmáig ragaszkodnak eredeti jogi kategóriáikhoz, fogalmaikhoz. Például az angol common law egyik legfontosabb jellemzője, hogy az anyagi jog (substantive law) az eljárásjogból (adjective law) „csepegett le”, vagyis a mai napig sokkal fontosabb az eljárás végig vitele és befejezése, mint az „igazságosságnak” megfelelő döntés, továbbá szinte minden anyagi jogintézmény egyfajta eljárási cselekményből ered. Ez pedig éppúgy igaz a fogalmakra is, mivel mindmáig az „ősi” fikciók útján kialakult maximákat használják.[113]Az eljárás elsődlegességéből eredt a magánjog és közjog különbségének hiánya, hiszen minden writ kiadása lényegében a király utasítása volt. S többek között erre vezethető vissza a római jog recepciójának hiánya, mivel a bíróságok hatáskörének kiterjesztése mindig a meglévő eljárási keretek között történhetett: az eljárás útján való igazolási kényszer pedig nem engedett helyt új (például római jogi) fogalmak bevezetéséhez. De esetleg érdemes lenne az okokat részletesebben feltárni.[114]

A társadalmi-gazdasági változások és az államszervezet fejlődése az oktatás jellegére is hatással voltak. A kormányzás terén fokozatosan növekedett a formális mechanizmusok szerepe, ezzel párhuzamosan csökkent[115] az informális mechanizmusok döntéshozatali szerepe, emellett a konfliktuskezelés területén szintén hasonló jelenség volt megfigyelhető, mely szorosan összefüggött az uralkodói, állami hatalom társadalmi szintű legitimitásának erősítésében. Az egyre centrálisabb jelleget öltő, államilag szervezett társadalomban a hivatásszerűen adminisztratív funkciót betöltő szakapparátusi réteg is bővült, fokozatosan nagyobb teret nyerve az igazgatásban és egyúttal egyre magasabb pozíciót szerezve a társadalmi struktúrában. Az igazgatási szerepek növekedése, a feladatok sokasodása természetesen igényelte a törvényeket ismerő, igazgatáshoz értő szakembereket, így azok képzésére is szükség volt. A központi hatalomnak érdekévé vált az ilyen jellegű képzés fejlesztése, egyúttal magától értetődően kínálkozott a már kialakult, szervezett, egyházi kézen lévő oktatási intézményekkel való kapcsolatok bővítése (más oktatási intézmény pedig nem állt rendelkezésre), mely privilegizált helyzetük erősítésében mutatkozott meg. Ez annál is kézenfekvőbbnek mutatkozott, hiszen ezekben az iskolákban kánonjogot már korábban is oktattak, így a világi jog viszonylag közel állt az intézményekben addig folyó képzéshez. Oxford és Cambridge ismert nevek az angol jogi és felsőfokú képzésben; ezeket az egyetemeket a XI.-XII. században az egyház működtette, bár saját önkormányzattal rendelkeztek, és bizonyos ítélkezési funkciót is betöltöttek. A központi hatalom igazgatási funkcióinak növekedésével összefüggésben az uralkodók törekedtek a jogi oktatás személyi feltételeinek megteremtéséhez. Az oktatásra hivatott egyházi hivatalnokokat a XII. század folyamán gyakorlatilag „röghöz kötötték”, megtiltották külföldre utazásukat,[116] és az egyetemet felügyelő püspök szigorú ellenőrzése biztosította a képzés színvonalát.[117]

Az egyházi intézményekben folyó oktatás mellett a világi jogszolgáltatási mechanizmusokat ellátó szakemberek képzése is, más formában, de működött. A nem egyházi bíráskodásban esetjogot alkalmaztak, és a common law jogszolgáltatást hivatásszerűen ellátó szakemberek más mesterségekhez hasonlóan céhszerű társulásokat hoztak létre. A társulások tagjai (serjeant-at-law) többnyire nemesi származású, vagyonosabb családok gyermekei voltak. Ezek a formális szervezetek a céhekhez hasonlóan biztosították az érdekképviseletet, erősítették a szakmán belüli integrációt és a mechanikus szolidaritást, illetve bizonyos képzési feladatokat is elláttak. Látható, hogy a szakmai testületek szinte mindenben – talán csak a származást és vagyoni helyzetet kivéve – megegyeztek a különböző szakmák szervezeteivel, és a jogászi foglalkozást a többi munkamegosztás során kialakult képesítések egyikének tartották, a többivel hasonló, de azt nem meghaladó társadalmi megbecsülésben részesítve. (Többek között ez a jelenség volt a következménye és okozója is annak, hogy az angol jog, és jogszolgáltatás kevéssé ölt tudományos, a hétköznapi tudástól eltérő jelleget.) A képzési testületeket nevezték „Masters of law”-nak, melyekből alakultak az ún. „Serjeant’s Inn”-ek, ahol az oktatás sokkal inkább koncentrált a nemesek más társadalmi rétegektől való elkülönülésének habitusaira szocializáció verbális és non-verbális mechanizmusaira, mint a jogszolgáltatáshoz szükséges esetek ismeretére.

Annak ellenére, hogy az angol szigeten az egyetemeknek a jogásztársadalom szempontjából kisebb jelentőségük volt, az angliai jogi oktatás példája az oktatási struktúra tekintetében a legnyilvánvalóbb: a XIV. században alakult Inns of Court esszenciálisan tartalmazza a „felülről” kiépült rendszer tudásátadási jellegzetességeit: a művészeti tudás és a magas szintű hétköznapi ismeretek tanítását. (S ebben a tekintetben – az elnevezésüket kivéve – még nem is különböztek a korabeli európai intézményektől.) A jogászkollégiumokban elsődlegesen zenét, táncot (művészeteket), társalgást, illemszabályokat (hétköznapi ismereteket) oktattak, a szakmai ismeretek szinte teljesen háttérbe szorultak;[118] a kimutatások szerint elsősorban a nemesi származásúak interakciós képességeik javítására szolgáló képzési struktúrával rendelkező szervezetek voltak, hallgatói a szakismeretet sokkal később a gyakorlatban sajátították el.

Kialakulásában egyetlen lényeges különbséget találhatunk a kontinentális oktatási intézményekhez képest: a jogászkollégiumok a kezdetektől autonóm szervezetek voltak, és a képzés a kezdő hallgatótól a felsőbíróság tagjáig az autonóm testület kezében maradt; ezért mondja – mellesleg pont épp az equity jog legnevezetesebb ismerője - Maitland, hogy az angol szokásjog fennmaradása a nemzeti jogi iskoláknak köszönhető.[119] A mai napig is marginális Angliában a felsőfokú jogi oktatás; az indusztriális korszakban ugyan megnövekedett a szakemberigény, azonban a céhszerűen zárt jogászprofesszió társadalmi privilégiumát féltve nem vált nyitottá, és zárt jellegét könnyen megőrizhette, hiszen nem a felsőfokú oktatás jelentette a formális elismerést, így az nem is lehetett hatással a végzettek professzionális társadalmi szerepére.[120]

Az „alapműveltség” oktatása mellett a jogalkalmazás területén jártas, gyakorlattal rendelkező kollegák ismertették az ifjú „hallgatókkal” a common law tudásanyagát is. Az említett oktatásra hivatott testületekből alakultak az „Inn”-ek, a négy nagy „Inns of Court” és a kilenc kisebb „Inns of Chancery”, ahol összesen évente néhány száz hallgató tanult jogi ismerteket.[121] Noha sokan csak azért látogatták ezeket az intézményeket, mert általános műveltséget szerettek volna szerezni a felsőbb társadalmi körökben való érvényesüléshez, a szakmában való jártasságnak a jogászkollégiumokban való tanulmányok folytatása volt a legnyilvánvalóbb mutatója. Ami a jogi tanulmányokat illeti, a jogászkollégiumok csarnokaiban folytak a szimulációs eljárások (moot), az előadások, és az ezeket követő viták. A szimulációk a bírósági eljárások imitációi voltak, ahol a jogilag releváns tények felderítése, rekonstruálása mellett elsődleges hangsúlyt fektettek az ezekhez kapcsolódó jogi érvek megvitatására. Az eljárást az ún. „inner barrister”–ek vezényelték, a jogi érvelések szakaszát pedig az ún. „utter barrister”-ek vezették le, a döntéseket a magasabb státuszban lévő tagok hozták, az ún. „bencher”-ek. A kisebb kollégiumok alacsonyabb státusznak örvendtek, az arra érdemes „hallgatók” néhány év után valamelyik nagyobb jogászkollégiumban folytathatták tanulmányaikat, a többiek ellenben a chancery tagjai maradtak (sokszor életük végéig). A Bench tagjai közül kiválasztott személyek a „Reader”-ek voltak az előadók, akik előadásaikon többnyire a különböző eseteket olvasták fel,[122] illetve a felolvasott jogesetekhez magyarázatot is fűztek, vagyis kommentálták azokat. Ezen kívül az elhangzott előadásokhoz és lefolytatott szimulációkhoz kapcsolódóan folytak a különböző esetek oktatók által vezetett vitái.[123]

Csakúgy, mint az európai egyetemeken Angliában is oktattak római jogot, illetve kánonjogot; Oxford Bracton után is a római jog egyik központja maradt, a XII. században alakult Cambridge nemkülönben. A „kormányzati tanácsban” a XV. században kaptak helyet a jogi doktorok, és az angol abszolút monarchia – párhuzamosan a kontinentális uralkodókkal - már a római jogot, illetve azt közvetítő egyetemeket, illetve az azt tanult jogászokat részesítette előnyben. Csakhogy a jogászképzés a praxis kezében maradt, az abszolút monarchiát pedig – akár szó szerint véve - „lefejezték”. A rekrutáció az ügyvédi kar kezében volt, s ők biztosították a belépéshez szükséges formális elismerést, vagyis ők határozták meg, hogy kik lehetnek az angol jogásztársadalom tagjai. A jogi praktikummal, a bírósági eljárással és az angol, praxisban dolgozó jogásztársadalommal összefonódott jog nem tudta adaptálni a filozófiai diskurzustól áthatott római jogot, s annak ismerete, noha hátránnyal nem járt, ám előnyt sem szolgáltatott a jogászság rekrutációja és a professzióhoz való tartozás szempontjából. Az angol ügyvédképzés letéteményeseit, a jogászkollégiumokat nem a tudomány templomaiként, de még csak nem is valamiféle diszciplináris, vagy hétköznapi tudásátadás intézményeiként tartották számon; bizonyos szempontból ennél kevesebbet, más szempontból azonban többet jelentettek: a barristerekhez való tartozás szocializációs, művészeti tudást átadó, csoportintegrációs funkcióját töltötték be, vagy ahogy Ballantine mondja visszaemlékezéseiben: „(az Inn-ben) nem tanultam semmit”, ám „a szociális jellemképző hatásokból nem tudott kibontakozni”.[124]

Tehát a kétféle angol intézményrendszer és jogászság (ti. a kezdetekben egyházi kézen lévő, majd tudós doctorokat képző egyetemek, illetve az itt végzett professzionális szakemberek, és a szakmai szempontokat, illetve a társadalmi megkülönböztetést preferáló ítélkezési fórumként is működő kollégiumok) közti verseny eldőlt: az ítélkezési praxis erősítette a szakmaiságot a professzionalitás pedig erősítette a gyakorlatot. Ennek – egyebek közt – az lett a fő következménye, hogy az angol jogászság mindig a „konkrét történést” látta meg az esetben és nem az absztrakt szabályokat; vagyis – a kontinens jogszemléletével szemben, ahol eredetileg szintén a konkrét esetekből indultak ki – megcsontosodott az esetjogi szemlélet.

Az angol polgárháború, a tradicionális kapcsolatokat szétszakítva, más társadalmi intézményekhez hasonlóan a jogászságot és az oktatást is negatívan befolyásolta, a Restauráció visszarendezési kísérletei ellenére az ismertetett intézményrendszer egy tartós hanyatlási folyamaton ment keresztül, míg végül a XVIII. századra az szervezeti keretek is megszűntek. Természetesen ennek a hanyatlásnak nem a polgárháború volt az egyetlen, kizárólagos oka, hanem más tényezők is – a háborúval szoros összefüggésben – szerepet játszottak ebben a folyamatban a gazdasági, társadalmi változások, s ugyanezek a jelenségek a hagyományos társadalmi struktúrát is szétfeszítették. Ezekben a változásokban pedig a technikai újításoknak is jelentős szerepük volt, és többek között az egyik ilyen vívmánynak nevezhető a könyvnyomtatás elterjedése. A könyvnyomtatás szélesebb használatának eredményeképpen az Inn-ek könyvtára is fokozatosan kibővült, ezzel párhuzamosan az olvasás is egyre inkább az oktatás és a jogalkalmazás részévé vált, minthogy ez könnyebbséget okozott az oktatóknak, és a lehetőség is adott volt. A polgárosodási folyamattal, illetve a gazdasági fejlődéssel összefüggésben hihetetlenül megnőtt a jogi ügyek száma, ezzel párhuzamosan nőtt a barristerek száma is, viszont szűkült a helyi bíróságok előtt eljáró attorney-k rétege. A legnagyobb mértékben a King’s Bench előtti ügyek száma nőtt meg, így az apprentice-at-law és az utter barrister réteg munkája egyre jelentőségteljesebbé vált, hiszen ők jártak el ezen a bíróságon, ezért ők kezelték a megsokasodott ügyeket.[125] Az 1600-as évekre a barristerek tevékenységét a király „kiáltványában” szabályozta, melyet bírósági precedensek is alátámasztottak.[126] Ennek és a megnövekedett ügyeknek az eredménye lett, hogy a barristerek sokkal inkább foglalkoztak a bíróság előtti ügyvitellel, mint jogi tanácsadással, mely funkciót egyre inkább a solicitorok vették át, illetve az oktatási tevékenységüket sem tudták már – főleg idő hiányában – megfelelően ellátni. A solicitorok pedig eredetileg valamely birtokos ügyeinek, többek között peres ügyeinek intézői voltak, vagyis egyetlen személy szolgálatában álltak, ám a barristerek tanácsadási funkciójának gyengülésével fokozatosan mások, – az eredeti megbízójától eltérő személyek – megbízásait is elvállalták. Ezzel fokról fokra kialakult az a fajta osztott ügyvédség, aminek esetében a jogászság tradíciójával rendelkező barrister a bíróság előtt fellép, a solicitor pedig az ügyfelekkel tartja a kapcsolatot, továbbá a bíróság előtti ügyvitel perelőkészítési folyamataiban jár el.[127]

Az oktatásban egyre nehezebbé vált a megfelelő szakemberek alkalmazása; sokszor többszörös járandóság fizetése esetén sem mentek az oktatók felolvasást, vagy szimulációt tartani. Ennek ellensúlyozásaként a diákok sokszor bírósági tárgyalásokat látogattak, illetve a már említett jogi tárgyú könyvek olvasásával próbálkoztak, a jog gyakorlatát pedig legtöbbször ügyvédi irodákban, illetve a bírák melletti segédkezés formájában sajátították el. Ezzel pedig egyre gyakoribbá vált, hogy a „királyi bíróságok”, melyek eddig nem indokolták ítéleteiket, egyre többször kifejtették a döntések jogi indokait, illetve nyilatkoztak az egyéb körülményekről, melyek a precedensben nem feltétlenül jelentek meg. Ezt persze nem a felek „kedvéért” tették, hanem egyszerűen abból az okból, hogy a - tárgyalásokon jelen lévő - leendő jogászok másként nem tanulhatták volna meg a common law gondolkodási rendszerét.

Végső soron a folyamat megállítását célzó rendeletek, a kilátásba helyezett pénzbüntetések ellenére is kudarcot vallottak, mivel egyik érintett sem volt érdekelt azok maradéktalan betartásában; ehhez járult a központi hatalom teljes közönye, ami elsősorban a háborús, és „zavaros” időszaknak volt köszönhető, és az hogy a Bench tagságot az 1600-as évektől Reader-i funkció nélkül is be lehetett tölteni. A jogászkollégiumok – melyeknek addigra bentlakásos jellege is megszűnt – már nem láttak el oktatási feladatot. A Bar-ba való meghívás feltétele csupán néhány kollégiumban eltöltött idő igazolása és ott tizenkét szemeszteren keresztül bizonyos számú vacsorán való részvétel volt. A képzés alacsony színvonal hosszú időn keresztül jellemző volt és rányomta bélyegét szinte az egész XVII. és XVIII. századra. Ugyan voltak kísérletek, melyek megreformálták volna az oktatást, így például előadás jellegű jogelvek ismertetésére épülő képzési módszerek bevezetésével is próbálkoztak, ez azonban távol állt a common law hagyományaitól, és egy egyébként is a tradíciókhoz rendkívül ragaszkodó társadalomban az ilyen próbálkozások eleve kudarcra voltak ítélve.

         Ezzel kialakult a változtathatatlanság látszata, valamint párhuzamosan annak ténye is. Márpedig – mint, ahogy arról már szó volt – az oktatási intézmények nehezen változnak, szemléletük szinte standardnak mondható, tehát a jogászság attitűdjének elsődleges meghatározóinak, már egyszerűen létüknél fogva, illetve a társadalmi, politikai okoknál miatt is, felülről történő megváltoztatásuk lehetetlen volt, vagyis ezek az intézmények hagyományőrzők maradtak. Ezzel párhuzamosan nem szabad megfeledkezni arról, hogy az angol jogászság – ugyan elsősorban az eljárási szemlélet preferációjával – az állammal szemben definiálta magát; természetesen a „királyt”, illetve a királyság igazságát képviselte/képviseli, ám minden tekintetben saját korporációjához, ezáltal önmeghatározásához maradt hű. S ebben nem, vagy csupán kevésbé tudott az állam beavatkozni, s ennek a beavatkozásnak a kudarca lényegében a polgárháborúban csúcsosodott ki; következésképpen ez az attitűd a mai napig szinte változatlan maradt, vagyis saját tradíciójához való hűség „mindenek felettinek” mondható. Többek között ezért is gondolják az angol jogászok, hogy – mint a gyakorlat letéteményesei és örökösei – az államhatalommal szemben nem „üres formulákra” van szükség, hanem sokkal inkább a „fair play” érvényesítésére, egy olyan eljárásra, amely minden tekintetben megfelel a fegyverek egyenlőségének.[128] Ha az állam is csupán egyenlő esélyekkel száll szembe az állampolgárral (alattvalóval), akkor sokkal inkább érvényesülhet az igazság, mint ha különböző anyagi szabályok „tengerével”, és azok hangzatos explikálásával ellensúlyoznák azt az egyenlőtlen szembenállást, amit az államszervezet gépezete, és az egyén esélytelensége közötti diszkrepancia mutathat; vagyis „ha az eljárás szabályos az igazság biztos”.[129] Az ok pedig innentől kezdve nyilvánvaló: ez az álláspont „egy olyan országban alakult ki, ahol nem létezett joganyag, amelyre hivatkozni lehetett volna és ahol a bíráknak a tapasztalat alapján maguknak kellett megalkotniuk a common lawt”.[130]

 

… és a folytatás?: a tengerentúli jogtudomány és praxis

 

„Azok az emberek, akik a jövőben nemzetünk szabadságának és az emberek jogainak védelmezőivé válnak, a tudomány és az erkölcsök képviselői lesznek”

                                                                                              (Thomas Jefferson)[131]

 

         Az amerikai gyarmatokon a jogászsággal kapcsolatban az európaival éppen ellentétes vélemények „kaptak szárnyra”, s noha a fent említettekből is látszik, hogy az európai jogtudomány sem volt kritikátlan, rendkívüli bizalmatlanság légköre vette körül a gyarmati jogásztársadalmat. Ezt a bizalmatlanságot a jogászok száma is tükrözi, hiszen mondjuk Dél-Karolinában 1699-ig egy bizonyos Nicholas Trott megérkezéséig egyetlen jogász sem tevékenykedett.[132] Nyilván az okok egy része „európai eredetűnek” volt mondható, más része pedig az Új Kontinens sajátságos viszonyaiból ered, ám mindkét esetben az attitűd indukáló erői csupán valószínűsíthetőek. Ad1. Mivel a gyarmati Amerika lakossága bevándorlókból állt, s a bevándorlók egy jelentős része valamilyen üldöztetésben részesült a „régi világban”, s éppen a hatalommal szembeni ellenérzések, illetve koronát, vagy bármilyen világi hatalmat képviselő jogászság közti konfliktusként definiálhatóak a puritán lakosság ellenséges érzületei. Ad2. A bevándorló lakosság, akik a „lehetőségek hazáját és terepét” látták a tengeren túl, nehezen viselték, hogy ismét (jogi és számukra sokszor nehezen érthető formulákkal ellátott) béklyókba kötik tevékenységüket, ráadásul egy olyan jogét, amelyet egy feudális társadalom alkotott egy hűbéri viszonyok fenntartására. Ehhez kapcsolhatóan kimondható, hogy a mindennapi, sokszor ténylegesen a túlélésért folytatott küzdelmek közepette egyszerűen nem juthatott mód, idő, és „vágy” az absztrakt, filozofikus jogelvekkel tarkított diskurzusra. Ad3. A XVIII. században már gyarapodott a jogászság létszáma, s a társadalmi ranglétrán egyfajta középréteget képeztek, ami mind alulról, mind felülről érkező támadás esetén nehezen védhető pozíciót eredményezett: az alsóbb rétegek részéről a felsőbb osztályokkal szembeni érzéseik célpontjává váltak, a felsőbb osztályok számára pedig a gyarmattartók iránti lojalitása vált problematikussá.[133] Ad4. A bevándorlók jó részben puritánok (későbbi megnevezésük szerint presbiteriánusok és episzkopálisok) voltak, vagyis a Szent Könyvet – éppen vallási nézeteik miatt – sokkal nagyobb becsben tartották, mint az európai „elvilágiasodott” társadalom által alkalmazott világi törvényeket, vagyis a Biblia autoritása még sokáig felülírhatatlan maradt. A teokratikus kolóniák – éppúgy, mint ahogy a kálvinista ideák gyakorlatán ez megmutatkozott - egy olyan társadalmi rendben hittek, amit egyfajta isteni eredetű kormányzás vezérelt, s ennek megvalósulásához a jogászságra - saját privilégiumaival, elveivel, és sajátos ezoterikus nyelvezetével – akadályként tekintettek.[134] Ad5. A gyarmati jogi képzés összességében rendkívül problematikusnak volt mondható, hiszen az önképzés eredményessége magáért beszél, a praktikus (ügyvéd melletti) jogi ismeretek elsajátítása pedig hatékonyságát tekintve közel sem volt kielégítő, végül Angliában az Inns of Court-ben csupán a vagyonosabbak tanulhattak, akikkel szemben a lojalitási kérdések már a fentiek miatt magától értetődően felvetődtek.[135] Vagyis röviden: a gyarmati jogászok szaktudása megkérdőjelezhető volt.

Nos az említett okoknál fogva meglévő ellenérzésekről természetesen a jogászok is tudomással bírtak, s persze ennek enyhítésére, egyúttal saját felemelkedésük előmozdítása érdekében sokat tettek. De nemcsak a jogászság tevékenysége, hanem a társadalmi körülmények is szerepet játszottak, hogy ez a szemlélet változzon, s mint ez látható is volt a XVIII. század végére, illetve a XIX. században tényleges attitűdváltozások történtek, ám ennek a szemléletváltásnak az okai egyúttal európai kollégáikhoz képest megváltoztatták a jogtudomány és a praxis közti viszonyt. A jogászok számára lassan elérkezett a „szükséges rossz” státusz, később már egyetlen kolónia sem tudott nélkülük működni, majd pedig már néhány (elsősorban angol) jogi tárgyú könyv is közkézen forgott; illetve sok kiváló jogász vezetésével (például Daniel Dulany Marylendben, Benjamin Chew Philadelphiában) az ügyvédi kamarák is kezdtek felemelkedni, s egyre több kolóniában született olyan szabályozás, ami a Bar-ba történő felvételt, illetve annak működését határozta meg.[136] De miért is változott meg a jogászokkal kapcsolatos szemlélet?

1. Először is a common law kézenfekvő összekötő kapcsot jelentett a gyarmati angolajkú lakosság között, főképpen, mert a jog eszközével könnyedén definiálhatták önmagukat a francia telepesekkel szemben, illetve a francia gyarmatok (Luisiana és Kanada) felől érkező „veszély” ellenében. 2. Továbbá a jog - még ha csak részben is, de - alkalmas eszköznek bizonyult a királyi hatalom korlátozására, illetve az anyaországi befolyás csökkentésére.[137] 3. Az amerikai kontinens meghódítása is egyik okként merülhet fel; a „frontier” eszme, a városok, a civilizáció és a barbárság határvidéke át- és áthatotta az amerikai társadalom szellemiségét, ami egy folyamatos szembenézés a nehézségekkel, egy állandó heroikus küzdelem a túlélésért egyúttal az amerikai fejlődés záloga. Ám a nehézségek szembenézése a „vad” vidékek meghódítása nem jelentett mást, mint egy „civilizált rend” megteremtését, amiben kézenfekvőnek bizonyult a jogászság közreműködése; attól függetlenül, hogy ez a rend milyen típusú szabályozásban ölthet testet: kodifikált vagy esetjogi jellegű.[138] S a természeti állapotban lévő vidékeken kialakítandó új rendszerben a természetes ész (common sense), vagyis a természetjog szinte magától adódott, tehát a jogászi gondolkodásmód ebből következően a jogászság nélkülözhetetlenné vált.[139] 4. A jog igen hatékony eszköznek bizonyult a különféle egyházak befolyásának csökkentésére, továbbá az egyház és az állam szétválasztása és annak jogi garanciája biztosította azt a vallásszabadságot, amit éppen az Őshaza lakói nem feltétlenül bírtak, sőt épp vallás nézeteik miatt kellett az Újvilágba költözniük.[140] Mindenesetre már a Függetlenségi Nyilatkozat 56 aláírói közül 25 jogi végzettséggel rendelkezett,[141] s a jogászság presztízse egyre inkább emelkedett, tehát az amerikai jogásztársadalom közreműködése a társadalom érdekében immáron többé-kevésbé vitathatatlannak bizonyult. Ám ahhoz, hogy ez a közreműködés megvalósuljon olyan jogászokra volt szükség, akik erre képesek voltak, olyan jogi tudással rendelkeztek, amely alkalmas volt erre. De ez a kérdés már igen sokrétű problémát vet fel; s a következőkben ezt szükséges áttekinteni.

Ez az említett alkalmasság persze már épp az előbbiekben leírtak szerint is igen megkérdőjelezhető volt; s ez nemcsak utólag ismerhető fel, hanem a kortárs „szakavatottak” is viszonylag tisztában voltak ezzel a ténnyel; pont emiatt merült fel a függetlenség elnyerése után egy olyan jogászképzés kialakításának víziója, ami minden tekintetben megfelel a volt gyarmatok társadalma által támasztott kihívásoknak. Ahhoz természetesen, hogy az elvárt jogászképzés megvalósuljon annak megfelelő oktatási intézményekre volt szükség; egyúttal a korábbi tapasztalatok pontosan megmutatták a már meglévő stratégiák hátrányait, ha éppen nem azok teljes kudarcát. Ugyanakkor a korai amerikai elit számára az is látható vált, hogy az „ódon” európai egyetemek számukra nem kínálhatnak megfelelő mintát, mégpedig egyfelől amiatt, mert az angol példát már korábban megismerhették, másfelől amiatt, mert az amerikai társadalom meglehetősen ódzkodott az európai kultúrát átvenni; más szavakkal egy új társadalom új rendjét, kívánták kiépíteni.

Az Amerikában létrejött intézmények - legyen szó akár politikai, állami, vagy gazdasági, oktatási szervezetekről - az európai struktúra ellenpontjaként jöttek létre: a politikai és alkotmányos berendezkedés kialakításakor az angol royalizmus-ellenes, („anglofób”) szempontok kerültek előtérbe, és elsődleges mozgatórugóként működtek; ezzel párhuzamosan az amerikai kultúra szembehelyezkedett az egyes rétegeket privilegizáló, feudális maradványként meglévő európai társadalmi intézményekkel; s persze az oktatásban mindez esszenciálisan érvényesült.[142] Az Angliával és Európával történő „dacos” szembehelyezkedés mellett, illetve talán éppen annak okán elmaradt a kétféle társadalmi réteg ti. a polgári elit és a feudális arisztokrácia közötti – mellesleg tényleges formájában megvalósult – „házasság”; aminek eredményeképpen Európában (beleértve Angliát is) a polgárság átvette a feudális attitűdöket. Mintegy leutánozta azokat, s így ugyanazoknak a tudásformáknak az átadását látta „megfelelőnek”; vagyis az „Öreg Kontinensen” a kultúra formálódásában és átadásában nem sok minden változott, illetve a változások is fokozatosan történtek. Ugyanakkor Amerikában ilyen „frigy” nem történt, s ezért könnyedén – a társadalmi megkülönböztetést szolgáló különféle tudásfajták, például művészeti ismeretek helyett – kizárólag a prosperációt (elsősorban gazdasági prosperációt) szolgáló szakmai ismeretek kerültek előtérbe.[143] Bármilyen jogászi pályára tekintünk, egyvalami egyértelművé válik: a képzésük és a szakmai tevékenység tudásformái egynek tekinthetőek. Mely jelenség egyértelműen következik már az említett „frontier” eszméből, hiszen az „új rend” megteremtéséhez nem feltétlenül szükséges az európaihoz hasonló sokféle véleményt nyújtó, sokféle fogalmi rendszerrel vagy akár a természetjogi-morális diskurzustól átitatott jogászság, sokkal inkább szükség van az – egyébként egyszerű – gondolkodásmódot követő eszmének megfelelő egyértelmű döntéseket hozni tudó szakértelmiség. Összegezve: a lassan kialakult jogászság meg akart felelni azoknak a társadalmi elvárásoknak, mely társadalomnak – sok esetben az európaival ellentétben – ők is részesei voltak, így képzésük és szakmai tevékenységük idomult is azokhoz az elvárásokhoz.

A jogi oktatás szempontjából a sémától némileg eltérő utakat találunk a polgárháború előtt, s csak később olvadtak egybe a különböző modellek. A XVIII. század végi, a Blackstone-i angol hagyományokat követő, Reeve-féle, Litchfield-i jogászképzés kezdeti próbálkozásai után két oktatási stratégia emelkedett fel. Az Egyesült Államok „déli”, Jefferson-i oktatásfilozófiája, amit később George Wythe folytatott, kifejezetten a demokratikus államberendezkedést biztosító, az új amerikai szövetségi államhoz hű, annak vezetésére hivatott szakemberek képzését biztosította olyan kulturális közeget alkotva, mely a filozófia, a politika és a retorika tudományain alapult; Jefferson szavaival: „amíg létezik szabad sajtó, és az emberek tudnak olvasni, az állam biztonságban van”.[144] A Virginia-i Egyetemről kiinduló és a déli államokban elterjedt oktatási szisztéma által teremtett intellektuális közeg inkább volt alkalmas politikai, illetve törvényhozói célok megvalósítására, inkább államférfiakat képeztek, mint a piaci viszonyokat kiszolgálni képes jogászokat: a tárgyak és tanszékek, mint az „erkölcsfilozófia és természetjog”, a „politikai gazdaságtan és kormányzás”, „etika és erkölcstudomány”, vagy „jog és politika” közelebb álltak az általános felsőfokú tudás ismertetéséhez, mint a szaktudás oktatásához.[145] Az „északi” stratégia sokkal közelebb állt a jog és gazdaság mindennapi gyakorlatához; a Harvard Egyetemen folyó oktatást a gazdasági pragmatizmus formálta, és sokkal távolabb állt az egyetemi általános tudás ismertetésétől, ehelyett a praktikus szaktudás preferációja érvényesült, a hallgatókat a jogi praktikákra előadások formájában készítették fel, nemcsak a common law, hanem a bírói döntések ismertetése Blackstone-i tradíciókat követve történtek.[146]

Vagyis mindkét út eleve a gyakorlatot, sőt a hétköznapokat szolgálta, történjenek azok a mindennapi események – az amerikai intellektuális elit és az „alapító atyák” körében - a törvényhozásban, vagy történjenek - a bíróságok előtt az ügyvédek közreműködésével, a kereskedelmi, ipari, gazdasági forgalom területén - a jog alkalmazásában. S ezek a jogi karok részt vesznek a common law elterjedésében, beleértve a konstitucionális jogokat is (még akkor is, ha azt nem a convention of constitution alapján, hanem pozitív formában fogták fel).[147] Ráadásul annál könnyebb volt elfogadtatásuk, mivel a meglévő hagyományokon, szokásokon, és érzelmeken alapuló jogi kultúrát, laikus attitűdöt intézményesítették, tehát nem egy idegen (mint például Európában a feudális szokásjog ellenében az univerzális római jogot) érvényesítettek, hanem a relatíve megszokott jogi rendet – általános, vagy partikuláris jogi ismeretekként - adták tovább. Így megkérdőjelezhetetlenné vált az ismeretátadást végzők gyakorlati relevanciája, egyúttal megkérdőjelezhetetlenné vált a gyakorlati szakemberek („praktikusok”) részvétele az oktatásban.

Az amerikai jogi oktatásban - mely részben tekinthető az angliai folytatásának is, hiszen az oktatási módszerek elsősorban az angol jelleget tükrözik, bár európai vonásokat is tartalmaz - egy szervezeti kontinuitás mindenképpen felfedezhető: a praxis irányítása; vagyis a képzés kizárólag a gyakorlat felől definiálható. (Európában az universitas a korabeli értelmiség közössége volt, és funkcionálisan a magasabb társadalmi státuszban lévők elkülönülését szolgálta, s ebbe a jogi értelmiség is beletartozott.) Amerikában a társadalmi szituációnál fogva egyértelműen következett a szaktudás primátusa és az annak való feltétlen megfelelés, amit végső soron nem biztosíthatott más, mint a gyakorlat irányítása, és ez leginkább úgy volt megvalósítható, ha az oktatás és a praxis ugyanazok kezében volt, illetve van.[148] S ezt mi sem mutatja meg jobban, minthogy a jogi karok működéséhez - meghatározott feltételek megléte esetén – az Amerikai Ügyvédi Kamara Jogi Oktatási Tanácsának (Council of the Section of Legal Education and Admissions to the Bar of American Bar Association) akkreditálása volt szükséges és az a mai napig is. Sőt ez a befolyás – talán számunkra szokatlan módon – még a tananyag tartalmára is kiterjedt. A XIX. század végén már a jogi karokon keresztül könnyű út vezetett a kamarai tagságba, hiszen a tanult jogászok egyre sikeresebbek lettek a kamarai felvételeken. Ebből, illetve a karok konjunktúrájából következően a tanult jogászok száma megnőtt, ami versenyhelyzetet teremtett az ügyvédi professzión belül, mely szituáció már-már a meglévő tagság megélhetését kezdte veszélyeztetni. Az ABA több államban az egyetemeken numrus clausust vezettetett be, illetve megemelte a kamarai felvételi követelményeket, ám azok a karok, amelyeknek hallgatói sikeresen vették a „megnehezített akadályokat”, a kamarától nagyobb elismerésben részesültek; más szavakkal megkezdődött a jogi karok presztízsének rétegződése.[149] A néhány kivételezetten kívül a jogi egyetemek többsége számára ez hátrányos volt és az őket tömörítő Amerikai jogi Karok Szövetsége (Association of American Law Schools) a tananyag egységesítésének igényével válaszolt, amit az is erősített, hogy a tagállamok különböző jogából eredő differenciát kiküszöböljék, vagyis a hallgatók minél szélesebb relevanciával rendelkező tudást kapjanak. Végül a tantárgyi struktúrát a Kamara és az Amerikai jogi Karok Szövetsége együttesen standardizálták, vagyis a jogi karok által oktatott tananyagot nemcsak maguk az oktatási intézmények, hanem a gyakorlat képviselte is meghatározta. Ugyanakkor a fentebb említett „presztízsszintet” – s ez immáron kapcsolódik az amerikai társadalom általános attitűdjéhez, nevezetesen a liberális gazdasági szemlélethez – mára az oktatási tevékenység kvalifikációjától függetlenül a végzett jogászokat alkalmazó nagyobb ügyvédi irodák, és a pénzügyi szféra intézményei, piaci alapokon határozzák meg.[150]

         De ez önmagában még mindig nem szolgáltatna teljes magyarázatot a teória és praxis kapcsolatának szorosabb voltára; a magyarázathoz hozzá tartozik az amerikai jogi kultúra is, ami persze annak történetében gyökerezik. Az amerikai természetjog, ami áthatotta az alapító atyák „közjogi” elképzeléseit, érvényesült és többé-kevésbé áthatotta az egész amerikai professzionális, sőt a laikus jogi kultúrát is: a jogot a józan ész alapján találják meg. Amely felfogás persze az Óhazából, pontosabban Angliából eredt, s ezt fejezte ki Kommentárjaiban William Blackstone is: a bírák, anélkül, hogy új jogot teremtenének – mint élő orákulumok – fenntartják és kijelentik az ország ismert, meglévő régi jogát és szokásait.[151] Ám a „common sense” sokféle magyarázatot szolgáltathat ugyanarra az esetre, viszont az idők folytán kialakult, majd - Brandeis bíró döntése óta - megtagadtatott „federal general common law”, mint közös jog, ami végül mégis közös maradt, hiszen a tagállamok továbbra is viszonylag egységes ítélkezést folytattak és folytatnak, behatárolja ezeket az értelmezési lehetőségeket. Viszont a jogi esetek természetjogi felfogásának, illetve az ezen alapon megvalósított oktatásnak érvényesnek kellett lenni szerte az államokban, hiszen az alkotmány rendelkezése szerint a törvényhozási „hatalom az államokat illeti meg, vagyis az (Egyesült Államok) népét”.[152] Az ebből származó, ennek megfelelő és kiszolgáló jogi tudománynak – ami ugyan nem az európai-római tradíciókon alapult – képesnek kellett lennie a „rend” megteremtésére, tehát a létrejött oktatási intézményeknek egy olyan jogi rendszert kellett produkálniuk, és oktatniuk, ami közös, megfelel a józan észből fakadó általános természetjogi eszmének, és az államok különféle szabályozásainak, ugyanakkor „közönséges” is, vagyis a társadalmi elvárásokhoz méltó, hasonlatos a mindennapokhoz, s egyúttal a korai puritán gondolkodásból és jogszolgáltatásból is eredeztethető.

 

A jogászság, mint professzió hagyománya

 

Arra kérdésre, hogy mi az oka a praxis és az akadémiai szféra távolságának, illetve közelségének egy meglehetősen egyszerű válasz adható: az összetett társadalmi, jogi, kulturális, gazdasági, etc. összefüggések. Az európai helyzet számunkra teljesen egyértelmű, elsősorban a politikai folyamatok és eredmények vetületeinek tekinthetők. Az amerikai oktatás és praxis viszonya még mindig viszonylag köztes helyet foglal el összehasonlítva például az ausztrál helyzettel;[153] az viszont persze más kérdés, hogy az amerikai és az európai jogászságon belüli viszonyok is a fent elemzett különbségeket mutatják.

A kialakult tudásátadási struktúrát és a képzett jogásztársadalmat Európa kulturális örökségeként áthatotta egyfelől a görög-római filozófia, másfelől a szofisztikát, cizellált római jog, mely a közös kontinentális fogalmi kereteket biztosította, s ezek a tényezők tartósan beépültek mind a képzési szisztémába, mind a jogászság egészének kultúrájába. A kontinens keleti felében már viszonylag korán hasonló folyamatok mentek végbe, mint később nyugaton: a jog ismerete, az érvtalálás és a helyes döntés művészete – a hatalmi viszonyoktól függően - fokról fokra egy olyan szaktudássá alakult, melynél egységes döntési struktúrát vártak el, illetve oktattak; a hivatalnokjogászok váltak a jog alapjává. Ezzel együtt az egyetemek jogászai egyre inkább a praxis részeivé váltak, illetve fordítva, a praktikumban tevékenykedők léptek a katedrára; továbbá a nagy – s később nyugaton is használt - jogi munkákat a többféle jogászi pályán is pozícióban lévő (bíró, magas állami hivatalt betöltő és jogi oktató) szakemberek alkották.

Nyugaton az oktatott jogtudás, mely a korai formulák alkotásának „művészete” volt, az évszázadok során egyre inkább a köznapi ismeretek részévé vált, azonban a jogi fakultások ismeretanyaga a római joggal ötvözve, annak hatására a mai értelemben vett szaktudássá alakult, és ezt a szaktudást mi sem bizonyította jobban, mint, hogy a praxis a mindennapok döntéseinél szinte kizárólag az egyetemek jogára támaszkodott. Ám a hatalmi, politikai, társadalmi helyzet egy más irányt szabott a praktikum jogászságának, s így képzési intézmények tudománya fokozatosan vesztett jelentőségéből. Ezzel párhuzamosan a kontinentális – és más társadalomtudományokhoz tartozó szakma – így a jogászág is a „szakmát” jórészt a praxisban tanulta/tanulja meg; vagyis egyre távolabb került a „tudomány” és annak alkalmazása.

A tengeren túl az európai társadalommal szemben a piaci viszonyoknak megfelelő jogi oktatási rendszert hoztak létre és ahhoz alkalmazkodó, formálódó jogásztársadalom fejlődött, aminek eredményeképpen a praktikumhoz közel álló, kizárólag a szakismeretet preferáló ismeretátadás jött létre, melyek irányítása nagyobb részben az ügyvédi kamara kezében volt, illetve van, egyúttal a hatalmi, politikai, társadalmi helyzetnek megfeleltethető volt, és maradt is többé-kevésbé a mai napig is. Tehát a jogásztársadalom és a rekrutációs mechanizmusok kora talán mindennél fontosabb tényező a praxis és a képzés viszonyában. Látható, hogy minél kisebb tradícióval rendelkezik az intézményes felsőfokú jogi oktatás, annál nagyobb a praxisból a fakultásokra történő mobilitás, ez pedig realizálja a praxishoz közeli értékek érvényesülését a jogi karokon; ezzel ellentétesen a jogi felsőoktatás hagyományai distanciateremtő erővel bírnak.[154] S ezt feltehetően az oktatási módszertan egyik paradox szegmense mutatja meg a legnyilvánvalóbban: „Európában a professzionális jogi oktatás az írott formulák másolásával kezdődött és abból fejlődött tovább, mégis míg a kontinentális oktatás idővel elhagyta, mellőzte saját kulturális örökségét, a common law jogrendszer képzési mechanizmusaiban a mai napig is markáns szerepet játszik a jogi okiratszerkesztés (legal writing)”.[155]

 

 



[1] Hogy mennyire nem lehetnek sem kizárólagosak, sem abszolút értékűek a fogalmak, illetve kimunkált osztályozási elvek, arra legjobban Tárkány Szűcs Ernő hívja fel a figyelmet: „nem lehetünk az elméletek, fogalmak túlzott rabjai, könnyedébben, hajlékonyabban szabad a sok szempontból érzékeny anyaghoz, adatokhoz nyúlnunk”. Tárkány Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások. Gondolat. 1981. 28-29. p. Vagyis nem feltétlenül lehetséges egy mindenre kiterjedő, tökéletes definíciót adni; sok esetben olyan kifejezésekkel szükséges operálni, melyek – ha nem is adnak teljes képet a mögötte álló tatalomról, ám a lényeg talán ne, is ebben található, hanem a fogalmak kezelhetőségéről, vagyis, hogy használatukkal lehetséges a kívánt vizsgálat véghezvitele, az értelmi összefüggések feltárása.

[2] Bónis György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1972. 168. p.

[3] Uo. 168. p. Ennek markáns explikálását az angolszász világban is megtalálhatjuk: Mivel az oktatók képzik a jövő ügyvédeit, bíráit, üzletembereit, közigazgatási szakembereit, a társadalom egy igen jelentékeny részének pozícióihoz való közreműködésük vitathatatlan, az oktatói szféra a jog és a társadalom ideáinak legjelentősebb formálói, hatásuk „nemcsak a jogi oktatásra, de magára a jogra is a legkomolyabbnak mondható”. Bruce D. Fisher és Paul Bowen szavait idézi Richard E. Redding: „Where Did You Go to Law School?” Gatekeeping for the Professoriate and Its Implications for Legal Education. 53. Journal of Legal Education. 594. 2003. 596. p.

[4] A „viszonynak”, vagyis a kölcsönhatásnak társadalmi szerepéről és fontosságáról lásd.: Jean Piaget: Szociológiai Tanulmányok. Osiris Kiadó. Budapest. 2005. 27-39. p. „Minden társas viszony önmagában is teljes egész, amely új tulajdonságokat képes kialakítani, és megváltoztatja az egyén mentális tartalmait. Folytonosság áll fenn tehát két egyén kölcsönhatása és az egy társadalomban élő egyének kölcsönhatásának összessége között, s az így felfogott sokaság se nem az egyének összessége, sem pedig az egyének felett álló valóság, hanem kölcsönhatások rendszere, amely struktúrájukban változtatja meg az egyéneket.” 31. p.

[5] Minden előzetes bizonyítás nélküli evidenciáként történő megállapításnak vagy „prejudikálásnak” tűnik a distancia kimondása, ám mindezeket már több terjedelmes tanulmány elemezte; bővebben ld.: Pokol Béla: A jogelmélet diszciplináris önreflexiója.; továbbá Nagy Zsolt: Jogelmélet és joggyakorlat. In: Nagy Tamás – Nagy Zsolt: Jogelmélet és önreflexió. A Pólay Elemér Könyvtára. Szeged. 2007. Általánosságban pedig ld.: Nagy Zsolt: A jogi oktatás fejlődése és aktuális kérdései. Ph.D. disszertáció. Szeged. 2005.

[6] Novella 6. praefatio: Corpus Iuris Civilis. III. 35-36. In.: Baán István.: Justinianus császár teológiája. Bizantinológiai Intézet Alapítvány. Budapest. 1997. 20. p.

[7] S. M. Miller – Pamela Roby: The Credentials Trap. In: S. M. Miller – Frank Riesman: Social Class and Social Policy. Basic Book. 1968. In: Ferge Zsuzsa – Háber Judit (szek.) Az iskola szociológiai problémái. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 1974. 109-121. 110. p. Talán túlzónak mondható álláspontjuk szerint a magasabb kvalifikáció általános teljesítményromlással jár, mégis az ún. „marsallbot-jelenség” fenntartja a kiválóság látszatát.

[8] John Dewey: Logic: The Theory of Inquiry. Holt, Reinhart and Winston. New York. 1938. 74. p.

[9] Roger Gal: Histoire de l’education. Presses Universitaires de France (P.U.F.) Paris. 1948. 46-47. p.

[10] Ld.: John Dewey: Waste in Education. Dewey on Education c. kötetből. Bureau of Publication. Columbia University Press. New York. 1959. In: Ferge Zsuzsa – Háber Judit (szerk.) i.m. 35-61.

[11] Roger Gal i.m. 45-46. p.; illetve Ferge Zsuzsa: Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1984. 29. p.

[12] Talán egyik legjobb példát erre az ún. lovagi iskola (education de la chevalerie) szolgáltatja: a leendő lovagok számára a lovagi erényeket, viselkedést és művészeti termékek ismeretét „szolgáltatták”. Roger Gal i.m. 45. p.

[13] Bónis György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Akadémiai kiadó. Budapest. 1972. A „felülről” kialakult jelleg szűkebb értelmezés szerint a mindenkori uralkodók akaratából, egyúttal annak kiszolgálására történő megalakítást, tágabban – és a jogászképzés tekintetében ebben az értelemben használatos – az exkluzív, a társadalmi struktúra felső pozícióiban lévők számára kialakított intézményt jelenti.

[14] Ezért létezik a mai napig is az angol „grammar school” elnevezés, ami utal az így létrejött „gimnáziumokban” oktatott tárgyak jellegére, ugyanis a latin, görög nyelvoktatás élvezett mindenek felett primátust. John Dewey i.m. 38. p.

[15] Franciaországban a második császárság idején vált leginkább explicitté a középiskola elitjellege is. Ld.: Viviane Isambert-Jamati: Conclusions. Crises de la société crises de l’enseignement. P.U.F. Párizs. 1970. In: Ferge Zsuzsa – Háber Judit (szerk.) i.m. 365-376.

[16] Jacques Le Goff: Az értelmiség a középkorban. Magvető. Budapest. 1979. 11. p.

[17] Ferencz Sándor: A középkori egyetem. Egyetem – Universitas – Studium Generale. In: Tóth Tamás (szerk.): A modern európai egyetemek funkcióváltozásai. Felsőoktatás-történeti tanulmányok. Professzorok Háza. Budapest. 2001. Budapest. 2001. 33-46. Az egyetemeket jelölő studium generale fogalmának első fele a tanulásra alkalmas helyet jelölte, míg második része azt jelentette, hogy az egyetem vonzáskörzete túlnőtt az adott régión. A studium generalehoz különböző privilégiumok kapcsolódtak: nem helyben lakó klerikus oktatókat arra az időre is megillette a javadalom, mikor nem tartózkodott a stúdiumban, illetve ilyen volt a ius ubique docendi, mely szerint a tudományos fokozattal rendelkező oktatónak az adott diszciplínában joga volt tanítani – a studium particulareval ellenben - más egyetemeken is.

[18] Ferencz Sándor: A középkori egyetem. In: Tóth Tamás (szerk.) i.m. 38. p. A jogászképzés szempontjából a trivium, az irodalmi kifejezés eszközei, s ezen belül a retorika volt fontosabb. Bolognában a XII. században oktatta Hugo kanonok Rationes dictandi prosaice c. művét, a diktálás elméleti és formulákat tartalmazó tananyagát; később az iratszerkesztés vált az artes alapjává.

[19] Vö.: Bónis György i.m.

[20] Uo. 22. p.

[21] Uo. 22. p.

[22] Uo. 28. p.

[23] Ld.: Rédl Károly: A fakultások vitájának előtörténetéhez. In: Tóth Tamás (szerk.) i.m. 57-72. 58. p.

[24] Az egyetemek még alapításuk kezdetén szorosan összefonódtak a kolostorokkal, a hittudománnyal és az ahhoz kapcsolódó filozófiával, különösen a dialektikával, mely hatással volt még a praktikus orvoslásra is a kolostori tudás zártságát fokozatosan felváltotta a tudomány mobilitása és kisugárzása. A kialakult intézmények a létező szakmák szerint specializálódtak és szereztek hírnevet maguknak, így Salerno orvosi fakultása vált Európa-szerte ismertté, Bologna a jogi tanulmányok fellegvára lett, melynek jogi fakultását Guarnerius alapította, Párizs a filozófia, és teológia oktatás centrumaként működött. Anglia szellemi központja Oxford kiemelkedő jelentőségűnek volt mondható, és már a XII. században studium generalévá vált, azonban (a kánonjogot leszámítva) inkább a természettudomány fellegvárának volt tekinthető, s csak száz év múlva vált a jog és teológia bástyájává, addig Angliában a jogtudomány oktatása az Exeter-i egyetemen szerzett hírnevet.

[25] Uo. 58. p.

[26] Az artes és a „magasabb” fakultások közti – különösen a rektorválasztások idején felélénkülő – ellentétekre részletesebben ld.: Gabriel Astrik: The Paris Studium. Robert of Sorbonne and his Legacy. Interuniversity Exchange between the German, Cracow and Louvain Universities and that of Paris in the Late Medieval and Humanistic Period. Selected Studies. A Parisian Heritage: Opposition between the Faculty of Arts and the Theologians. University of Notre Dame. Notre Dame. Indiana. Verlag Joseph Knecht. Frankfurt am Main. 1992. 252-253. p.

[27] Immanuel Kant: Történetfilozófiai írások. A fakultások vitája három szakaszban (1794-98). (Mesterházy Miklós ford.) Ictus. 1995-97. 360. p.; 335-507. p.

[28] A VI. századtól Gelasius pápának a bizánci császárhoz írt levele alapján a hatalmat a két kard (regnum és sacerdotium) elmélete szerint írták le. Ennek megváltozására lásd például IX. Gergely pápa IX. Lajos francia királyhoz írt levelét (1229. november 26.), melyben a bölcsesség forrását a hatalom és a katonai potenciál mellett említi; vagy Tolomeo de Lucca politikaelméleti művét, ahol az uralkodásnak három pillérét különbözteti meg: divinus cultus (istentisztelet), sapientia scholastica (tudós bölcsesség), secularis potenta (világi hatalom). Rédl Károly i.m. 60. p.

[29] Immanuel Kant i.m. 427. p.

[30] Lásd: Georg Ostrogorsky: A bizánci állam története. Osiris Kiadó. Budapest. 2003. 66. p.

[31] „A főváros civilizációs hatásának pedig nincs nyilvánvalóbb bizonyítéka, mint az a tény, hogy a Balkán belsejéből származó parasztfiú korának legműveltebb emberévé vált, s a római univerzalizmus eszméjét saját személyében volt képes megszemélyesíteni. (…) Természetesen nem ő, hanem Belisar vívta a nagy hódító háborúkat, nem ő, hanem Tribonianos végezte el a római jog kodifikációját, s Kapadókiai Jóannés hajtotta végre a legfontosabb államigazgatási reformokat, azonban mindezeket Justinianos inspirálta. Az univerzális Római Birodalom felállítása a bizánciak örök vágyálma volt. Ezt a vágyat testesítette meg a legfenségesebb formában Justinianos restaurációja.” Uo. 75. p.

[32] Ennek ellenére már a császár életében a mű görögre fordításánál – olyan neves jogtanítók, mint a konstantinápolyi Teophilosz vagy a béritoszi Dórotheosz kommentálták, és a kommentárok egészen a VIII. századig egyre szaporodtak. Vö.: Louis Bréhier: A Bizánci Birodalom intézményei. Bizantinológiai Intézeti Alapítvány. Budapest. 2003. 179-180. p.; általánosságban pedig lásd: J. R. Tanner –J. B. Bury: Cambridge medieval history. IV. The eastern Roman Empire. 717-1453. 706-707. Macmillan. Ez, ti. a császári parancs, illetve az ennek ellenére megtörtént glosszák, pedig két következtetésre szolgáltatnak bizonyítékot: egyrészt a korabeli bizánci állameszme csak egyféle jogtanítást engedélyezett, egy olyan ismeretátadást, ami kizárólag egyféle szabályozáson alapulhat, vagyis egy korai (később a francia jogászság szemléletében oly jól ismert) exegézist, másrészt a kommentárok révén még mindig továbbélt az ősi római jogtudósi konzíliumok szerepe, vagyis a különböző „egyénenként változó igazságok” ütköztetése.

[33] Az egyetlen igazság doktrínáját kihangsúlyozzák a következő szavak: „És ami azelőtt a korábbi jogtanulóknak négy év múltán is alig jutott osztályrészül, hogy ti. a császári konstitúciókat olvashatták, ti most egyenesen azzal kezditek, méltónak találtatva arra a tisztességre s arra a szerencsére, hogy jogi tanulmányaitoknak mind a kezdete, mind a vége császári ajakról hangozzék el.” Justinianus császár institutiói négy könyvben. A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Római Jogi Szemináriumának Kiadványa. Újcsorozat. 3. szám. Fordította: Ifj. Mészöly Gedeon. Egyetemi Könyvkereskedés. Budapest. 1939. Tankönyvkiadó. Budapest. 1991.

[34] Uo. 11-13. p.

[35] Ennek tekinthető az I. Herakleiosz császár által kezdeményezett és később is a Herakleiosz dinasztia sikeresnek mondható törekvése: a themarendszer kiépítése, mely eredetileg katonai egységet jelentett, de fokozatosan átalakult katonai-adminisztratív körzetekre: a thema parancsnoka a strategos volt, ám sokáig mellette a civiljogi ügyeket a proconsul intézte. Ez két dologra mutatott rá: egyfelől (elsősorban) a civil adminisztráció egységesítésre, másfelől a régi provinciarendszer fokozatos eltűnésére, aminek helyébe egy sokkal központosítottabb szisztéma került. Ezzel párhuzamosan, illetve összefüggésben megszűnt a praetorianus praefectura intézménye és a pénzügyi, központi pénzügyi rendszer, és helyét átvette a közvetlen felelősséggel tartozó logothesion rendszere, s így a logothetések (illetve nagylogothetések) fokozatosan egyfajta miniszterekké váltak és a kormányzati struktúra zálogát jelentették. Ezen kívül IV. Konstantin uralkodásától a császári hatalom mintegy egységként szállt át utódjára, vagyis immáron egy abszolút monarchikus elv érvényesült. Részletesebben ld. uo. 101-102. p.; 121. p.

[36] Ld. Uo. 153. p.

[37] A törvénykönyvben – s ebben az a leglényegesebb, hogy immáron nem egy a „nemzetközi diplomáciához” tartozónak tekinthető levélben, hanem írott szabályban - tökéletes párhuzamossággal vázolják fel a Gelasius-féle két kard intézményét és funkcióit: „a világi hatalom legfőbb vezetője az alattvalók testi jólétéért felel, a lelki hatalom legfőbb feje pedig az alattvalók lelki üdvét szolgálja”. Uo. 218. p.

[38] Ez ugyan tovább erősítette az uralkodói eszményt, ugyanakkor lehetetlenné tette a keresztény oikumenét, és az egyetlen birodalom (Imperium Romanum) elvének érvényesülését. Vö.: Uo. 171. p.

[39] Ilyennek volt mondható VI. León Basilikák címmel megjelent „császári törvényei”, melyek nem igazán hoztak komoly jogtudományi fordulatot, ám – a korábbi szokásokat megtagadva - visszavonták, illetve megsemmisítik a curia, illetve a senatus „régi jogait”. Uo. 220. p.; továbbá Pierre Noailles - Alan. Dain: Les Novelles de Léon Vi le Sage. Paris. 1944. 182-184. p.

[40] Vagyis a törvényeknek összhangban kell lenniük az aktuális politikai tanokkal és intézményekkel. Lásd: Louis Bréhier i.m. 182. p.

[41] „Az állam teljesen azonosult a császárral, annak katonai és bürokratikus apparátusával. A császár Isten kiválasztottja, akit Isten gondviselése oltalmaz. Ő az egész birodalom igazgatásának feje, a hadsereg főparancsnoka, a legfőbb bíró és az egyedüli törvényhozó, az egyház védelmezője és az igaz hit őre. Ő dönt háború és béke kérdéseiben; ítélete végérvényes és visszavonhatatlan, a törvényeit pedig Istentől sugalmazottként kell tisztelni. Mindenesetre ő is tartozott alávetni magát a fennálló jogrendnek, de alkothatott új törvényeket, és a régieket hatálytalaníthatta.” Uo. 220-221. p. Ez egyben egyébként a régi jog és szokásjog tekintélyére való végső csapást is jelentette. Részletesebben: Pierre Noailles - Alan. Dain i.m. 182. p. 184. p. 270. p. S ez az eszme Konstantinápoly bukásáig tartotta magát; hiszen Antonios pátriárka Vasilij Dimitrievic nagyfejedelemnek írt levelében még hangsúlyozta, hogy: „Teljesen lehetetlen, hogy a keresztényeknek egyházuk legyen, de ne legyen császáruk. (…) Hallgass Péterre, az apostolok fejedelmére, aki az első levelében azt írja: „Istent féljétek! A császárt tiszteljétek!” (2,17); továbbá „És ha most Isten rendelkezése szerint a pogányok körülzárják a császár városát, egészen a mai napig ez a császár az egyháztól ugyanazt a megszentelést, ugyanazt a tiszteletet és ugyanazokat az imákat fogadja el, és a szent míronnal kenik és szentelik fel a rómaiak – azaz minden keresztények – császárát és uralkodóját.” Antonios pátriárka szavait idézi Georg Ostrogorsky i.m. 558. p.

[42] 1141-ben II. Jóannés írta II. Ince pápának: „a világi kardot ő akarja forgatni, a lelki kardot pedig átengedi a pápának, hogy ismét helyreállítsa az egyház egységét, és megalapozza a földön az egyetlen római Impérium szupremáciáját.” Uo. 334. p.

[43] Például ilyeneknek tekinthető a sebastokratór cím, mely a sebastos és az autokratór szavak összetételéből jött létre, és mellesleg rangban a ceasar elé helyezték, és nem mellesleg olyan rangokat adományoztak a hivatalnokoknak, melyek korábban kizárólag a császári család tagjainak voltak fenntartva. Uo. 323. p.

[44] Uo. 427-428. p, továbbá Louis Petit: La réforme judiciaire d’Andronic Paléologue. (1329) Échos de Orient 9. Paris. 1906. 134. p.

[45] A különféle méltóságokat jelentő jelzők kombinálásából születtek az egyre sokasodó címek: sebastos (tisztelt, fenséges) prótosebastos (különösen tisztelt) panhypersebastos (mindenek felett tisztelt) sebastohypertatos (fenséges) pansebastohypertatos (mindenek felett fenséges) prótopansebastohypertatos (elsődlegesen mindenek felett álló fenséges) nobilissimos (nemes) prótonobilissimos (főnemes) prótonobilissimohypertatos (első főnemes), etc.; ez a példálózó felsorolás talán önmagáért beszél. Lásd: Georg Ostrogorsky. 323. p.

[46] A XI. század előtti intézményes – „modern” értelemben vett - jogászság kérdése vitatott: a Karolingok udvarában bizonyíthatóan átadtak jogi ismereteket is, ám az itteni képzés is többnyire retorikából és grammatikából állt, másképpen: minden valószínűség szerint az az európai jogtudomány, mely tényleges, ha tetszik, tételes jogi ismereteket és fogalmakat foglalt magában a bolognai egyetem jogi fakultásán kezdődött. Vö.: Bónis György i.m. 17-23. p.

[47] Ld.: Ferencz Sándor i.m. 42. p.

[48] Vö.: Králik Lajos: A magyar ügyvédség története. I-II. Budapest. 1903. 71-77. p.

[49] Ez történt a Baszilika esetében, ami ugyan sok újdonságot nem hozott, ám a munkához nagy jelentőségű és nagyszámú magyarázatokat csatoltak, melyek így már a kor színvonalát képviselték. Vö.: Aldo Albertoni: Per una esposizione del Diritto bizantino con riquardo all’Italia. Imola. 1927. 50. p.

[50] A kommentárok magyarázatának alapjául szolgáló autoriter szövegek visszanyúlnak VII. Konstantin koráig, s a jogértelmezés még a XI., XII., XIII. században is töretlen maradt. Georg Ostrogorsky i.m. 219-220. p.

[51] Részletesebben vö.: Francis Dvornik: Photius et le réorganisation de l’Académie patriarcale. Analecta Bollandiana. 68. 1950.; Georgina Buckler: Byzantine Education In: H. S. Baynes-Moss ed.: Byzantium. Oxford. 1948. 200-220.

[52] A főiskola 1045-ben alakult, s jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy Michaél Psellos megkapta a filozófusok konzulja (hypathos) „magasztosan hangzó” címét, vagy hogy Jóannés Xiphilionos „törvénytisztelő” lett az igen magas állami méltóságnak számító „jog védelmezője” (nomophylax). Lásd: Georg Ostrogorsky i.m. 291-292. p. Egyébként e korszak volt a bizánci kulturális és jogtudományi élet csúcsa. Vö.: Joan Mervyn Hussey: The Byzantine Empire in the Eleventh Century: Some Different Interpretations. Transaction of the Royal History Society. 32. 1950. 71. p.

[53] Louis Bréher i.m. 183. p.

[54]Például Monferatti Eiriné császárnő utódainak szeparációs törekvéseivel kapcsolatban a császárnő támogatása elleni fellépésként igen éles kirohanások történtek: „Hallatlan dolog – így írt Niképhoros Grégoras -, azt óhajtotta, hogy a császári ifjak ne az ősi római szokás szerint kormányozzanak, hanem latin mintára a római városokat és országokat felosztanák, hogy mindegyik fiú egy saját részt igazgasson, amely rész saját tulajdonként neki jutott, és hogy az egyes részeket magánemberek saját tulajdonának törvényei szerint szüleiktől örököljék, és azután ők hasonlóképpen gyermekeikre és további utódaikra örökül hagyhassák. Ez a császárnő – fűzi hozzá magyarázatul Niképhoros Grégoras – latin eredetű, és latinoktól vette át azt az új szokást is, amelyet a rómaiak között bevezetni törekedett.” Niképhoros Grégoras leveleinek kivonatát prezentálja és interpretálja Georg Ostrogorsky i.m. 412. p. és különösen 470. és 475. p. Egyébként itt ütközött nyíltan a Bónis György által is említett „Rex est imperator in suo regno” európai politikai folyamatok eredményeképpen kialakult, ha tetszik „latin” elv a római-bizánci egységes impérium elvével, és innentől kezdve explicit módon megjelenthetett (persze csak Bizáncban) a magánjog és közjog élesebb elhatárolása. Ennek az elhatárolásnak mellesleg volt egy katonapolitikai oka és egyben következménye is: a pronónai rendszer létrejötte, mely az ősi római lovasságot (cataphraktos, kataphraktoi) volt hivatott helyettesíteni. A lovasság finanszírozásának problémái miatt kialakult egyfajta „lovagság”, akik szolgálataikért földet kaptak, ám minden föld az államé, illetve a császáré maradt, vagyis tulajdonként nem lehetett örökölni, ennek következtében a pronónai allagion katonai formáció tagjai, az egyes pronónasoknak nem állt érdekükben birtokaik állagának megőrzése; ezzel mintegy előrevetítették a birodalom erőforrásainak kimerülését, vagyis végső soron a birodalom hanyatlását. Részletesebben lásd: Max Weber: Gazdaságtörténet. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 1979.; különösen 357-428. p.

[55] Részletesebben lásd: Dimitri Obolensky: A Bizánci Nemzetközösség. Kelet-Európa 500-1453. Bizantinológiai Intézet Alapítvány. Budapest. 1999. 384-389. p.

[56] Paul Vinogradoff: Roman Law in Medieval Europe. London. 1909. 18-19. p. Persze a jogrendszer átvétele - főleg a konkrét szabályok tekintetében - sokszor ellenállásba ütközött, ám a fogalmak esetében mindenképpen eredményesnek mondható. Vö.: Dimitri Obolendsky i.m. 385-386. p.

[57] Vö.: Ferencz Sándor i.m. 42. p.; A régi impériumot szimbolizáló „kulturális Róma-eszmét”, még azon uralkodók is elismerték, akik egyébként szemben álltak a kontinuitást képviselő német-római császárral. ld.: Bónis György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1972. 31-32. p. A római joggal párhuzamosan a kánonjog is komoly szerepet töltött be a középkori Európában, illetve alkalmazásuk összefonódott: a XII. században Gratianus műve, a Decretum már római jogi elemekkel kiegészített egyházjogot tartalmazott. 55. p.

[58] Vö.: Bónis György i.m. 31-40. p.

[59] Frivaldszky János: Klasszikus természetjog és jogfilozófia. Szent István Társulat. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója. Budapest. 2007. 91. p.

[60] Vö.: Peter Weimar: Die Legistische Literatur als gelehrte Literatur. In: Helmut Coing (hrgst.): Hadbuch der Quellen und Literatur der neuen europaischen Rechsgeschichte. Erster Band: Mittelalter (1100-1500). C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung. München. 1973. 129-260. 136-137. p.

[61] Ezt mi sem mutatja meg jobban, mint a legista irodalom műfajai között megtalálható ún. Questiones de facto, ami a korabeli viszonyok között felmerült tényállás és a hozzá hasonlatos, ám nem megegyező római kori szövegek közti hasonlóságot alapul véve a két (szövegbeli és életbeli) tényállást értelmezési technika segítségével egymáshoz közelítették, amivel az ókori szövegeket „modern” relevanciával ruházták fel. Peter Weimar i.m. 140-145. p.

[62] Ekkoriban az autentikus szövegek a következőkből álltak: Digestum vetus, Infortiatum, Digestum novum, Codex, a Kódex utolsó három könyve a Tres libri, Authenticum (a novellák), Institutiók és a Libri feudorum; kánonjogból pedig a Dekrétumok. Helmut Coing: Die Juristische Fakultat und ihr Lehrprogramm. In: Helmut Coing (hrgst.) i.m. 39-128. 69-71. p. Noha az ún. notabilia keretében az eseti szabályokat bizonyos esetekben úgy mutatták be, mint általános érvet, az oktatás fő metodikája elsőként a szöveghely, majd a hozzá tartozó glossza ismertetése volt, vagyis a teljes szöveg felolvasása. 71-74. p.

[63] Bónis György i.m. 45. p.

[64] Peter Weimar i.m. 136-137. p.

[65] Ez egyértelmű bizonyítékot szolgáltat az európai jog univerzális jellegére. Bologna például a citramontán diákok mellett mintegy 12 más ultramontán (többek között spanyol, angol, burgundi, normandiai, katalán, német, magyar, lengyel) hallgatónak adott otthont, Perugia egyetemére előszeretettel jártak a francia, katalán és német hallgatók, Pávia pedig a franciák közkedvelt intézménye volt. Vö.: Helmut Coing i.m. 80-84. p.

[66] Bónis György i.m. 61. p., továbbá 84-99. p.

[67] Uo. 64-65. p.

[68] Bónis György i.m. 68-69. p., továbbá 110-117. p.; 123. p.; Lengyelországban ugyan szintén „felülről” hozták létre a krakkói jogi fakultást, ám erős, központi, abszolút hatalom hiányában a joggyakorlat a praktikusokra támaszkodott és az igazgatásban a politikusoknak komolyabb szerep jutott, mint a jogászoknak. 128-139. p.

[69] Az előadások (lecturae) a törvénykönyveket foglalták magukban; a hozzá kapcsolódó magyarázatok (commenta) a gyakorlati igényeknek megfelelő monográfiák (tractatus) képezték az oktatás anyagát. Vö.: Uo. 48. p.

[70] Uo. 48-49. p.

[71] Számos kritika érte ezt a gyakorlatot, s annyi bizonyosnak mondható, hogy előfordult olyan eset, amikor egy bíró tudván, hogy helytelen a döntés, mégis valamilyen személyes indoknál fogva kihirdette azt, és ez azután is érvényes volt, hogy a konziliátor kiválasztását nem a bíróság végezte, hanem a felek akaratához igazodtak („non tenetur sequi malum consilium, etiam electi consultoris a partibus: & si sequitur, facit litem suam”). Baldus de Ubaldist idézi Ulrich Falk. Ulrich Falk: Consilia. Studien zur Praxis der Rechtsgutachten in der früher Neuzeit. Vittorio Klostermann. Frankfurt am Main. 2006. 261. p.

[72] Ulrich Falk i.m. 260. p.

[73] Uo. 4-6. p.

[74] A szász választófejedelem éppen azért rendelete el az aktafelküldést, mert a meglévő gyakorlat sok esetben megtörni látszott, és már nem minden egyes eljárásban küldték fel az aktákat véleményadásra. Vö.: Ulrich Falk i.m. 6. p.

[75] Uo. 21. p. Emellett számos más egyetemi kollégium is nagy számú szakvéleményt produkált: Például Halle egyeteme 1693-ig számolva 36.000 döntést adott; ugyanez a szám volt igaz Rostock, Kiel, Marburg egyetemeire is, továbbá Tübingen 20.000 és 25.000 közötti; Göttingen pedig 25.000 „jogi tanácsot” küldött vissza. Uo. 23. p.

[76] Ez Göttingenben a XVIII. században havi 10-30 aktát jelentett. Uo. 23. p.

[77] Mivel Jéna bírósága négy hercegség (Sachsen-Altenburg, Sachsen-Gotha, Sachsen-Eisenach, Sachsen-Meinungen) igazságszolgáltatási ügyeit intézte, s a hercegi képviselők – egyetértésben - nevezték ki a bírákat. Vö.: Ulrich Falk i.m. 26-27. p.

[78] Uo. 27. p.

[79] Uo. 49. p. Ez a fajta karriervonal persze a vagyonszerzést illetően is meglátszott, hiszen a szakvéleményadás igen jól jövedelmező „mesterségnek” volt tekinthető, hiszen például csak a wittenbergi kollégium a XVII. században, egyetlen évben 200 tallér jövedelmet szerzett, ami a XVIII. századra elérte az 500 tallért is. Uo. 46. p.

[80] Marjorie Grice-Hutchinson: The School of Salamanca. Readings in Spanish Monetary Theory. 1544-1605. Oxford. Clarendon Press. 1952. Gajzágó László: A nemzetközi jog eredete, annak római és keresztény összefüggései, különösebben a spanyol nemzetközi jogi iskola. Stephaneum. Budapest. 1942. Daniel Deckers: Gerechtigkeit und Recht. Eine historisch-kritische Untersuchung der Gechtigkeitslehre des Francisco de Vitoria (1483-1546). Studien zur Theologischen Ethik 35. Universitatsverlag. Freiburg. Schweiz. Verlag Heider. Freiburg-Wien. 1991.

[81] Redl Károly i.m. 64. p.

[82] Vö.: Bónis györgy i.m. 120-121. p.

[83] Vö.: Frivaldszky János i.m. 89. p.

[84] Ennek eklatáns példáját mutatja Shakespeare A velencei kalmár című műve. William Shakespeare: A velencei kalmár. Ford.: Vas István. In: William Shakespeare összes művei. Helikon Kiadó. Budapest. 1992. 847-871.

[85] 1140 óta bíró és közjegyző immáron csak az uralkodó jogosítványa alapján lehetett valaki, és innentől kezdve az uralkodó gondoskodott a képzésről is. Uo. 87. p.

[86] Uo. 81. p.

[87]Ld.: Kulcsár Kálmán: Politikai és jogszociológia. Kossuth. Budapest. 1987. 86-87. p.

[88] Vö.: Hugo Grotius: A háború és a béke jogáról. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest. 1973. 56-58. p. Az előzmény bizonyítása szerint a természetes észnek való megfelelés alapján dönthető el egy normáról, hogy az összhangban van-e a természetjoggal, a következmény próbájának pedig a fejlett nemzetek véleménye tekinthető: „A legerősebb bizonyíték, ha mindenki egyetért azzal, amit mondunk.” Arisztotelész. Uo. 57. p.

[89] René David: A jelenkor nagy jogrendszerei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest. 1977. 47. p.

[90] Ez a fordulat - elsősorban a reformáció hatása miatt - egy új emberképnek is köszönhető, ám valójában társadalmi jellegűnek mondható, hiszen már az elvek bizonyítása önmagában rámutat annak szociális relevanciájára, mivel mind az ész, mind a nemzetek egyfajta közös tudatot „reprezentálnak”.

[91] Frivaldszky János i.m. 92. p.

[92] Uo. 92-93. p.

[93] A római jogászok, továbbá a római jogi fogalmakat használó természetjogászok „kedvelték” a vitákat, ellentmondásokat, véleménykülönbségeket, ezzel ellentétben a XVII.-XVIII. században az elődök által kidolgozott szabályokat a kor tudomány-eszményének megfelelően egy deduktív logikát követő rendszerbe szervezetten alkották újra. Lásd: Frivaldszy János i.m. 89. p.

[94] René David. i.m. 60. p.

[95] Az intézkedésekkel a képzés - az abszolút monarchia igazgatási szempontjait szem előtt tartó - II. József császár világosan meghatározta a jogi oktatás célját, miszerint: „jó állami tisztviselőket kell képezni”. Ld: Szabó Imre (szerk.): Állam- és Jogtudományi Enciklopédia. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1980. 887. p.

[96] Wilhelm Brauneder: Leseverein und Rechtskultur. Der Juridisch-politische Leseverein zu Wien 1840 bis 1990. Mazsche Verlags- und Universitätsbuchhandlung. Wien. 1992. 54. p. 52.-60. p.

[97] Tóth Tamás: Útkeresés és útvesztés. Diákmozgalmak a mai kapitalista társadalomban. Kossuth Könyvkiadó. Budapest. 1973. 10-12. p.

[98] Tóth Tamás: A napóleoni egyetemtől a humboldti egyetemig. In: Tóth Tamás (szerk.) i.m. 95-148. A jelenséget paradox módon a „konzervatív” egyetemek hallgatósága erősítette, kik kihasználták az intézmények autonómiája folytán biztosított függetlenséget, és magatartásukkal épp a társadalmi integráció, kohézió ellenében hatottak.

[99] A had- és mérnöki tudományok művelésére az Ecole Polytechniquet, a bölcsésztudományok utánpótlására pedig az Ecole Normale Supérieuret.

[100] Alan Renaut: Les revolutions de l’Université. Colmann-Lévy. Paris. 1995.

[101] „Az államnak olyan orvosokra és gyógyszerészekre volt szüksége, akik nem pusztítottak el túl sok embert, olyan mérnökökre, akik nem vétettek túl sok számítási hibát, s főként olyan jogászokra, akik valóban tudták alkalmazni a polgári törvénykönyvet, a Code Civil-t.” Tóth Tamás i.m. 102. p.

[102] Fritz Ringer: The decline of the German mandarins. The German academic community 1890-1933. Harward University Press. Cambridge, Massachusetts. 1969. 117-118. p.; Tóth Tamás i.m. 104. p. A korszak bürokráciájának befolyásolása szempontjából említhetők Kant, Hegel, Lessing, Schelling, Fichte, etc. nevei. Humboldt a korabeli porosz politikai viszonyok között a klasszikus liberalizmus képviselőjének tekinthető, egyben pedagógiai felfogása is liberálisnak volt mondható, mellesleg gondolkodásmódját erősen befolyásolta az akkori német filozófusokkal ápolt szoros kapcsolata. Alan Renaut i.m. 107-118. p. A két művelődés, oktatás, politikai, és tudományfilozófiai irányvonal: a liberális (Schelling, Schleiermacher) és az autoritárius (Fichte) világosan distinkcionálható a korabeli német szellemi életben, Humboldt az előbbi irányvonalat képviselve oktatási minisztersége idején azt a gyakorlatban is megvalósította. Tóth Tamás i.m. 104-105. p.

[103] Johann Gottlieb Fichte: Reden an die deutsche Nation. Alfred Kröner Verlag. Stuttgart. Leipzig. 1938. 22-23. p., illetve általánosságban 18-35. p.

[104] Fichte nevelésfilozófiai felfogása szerint az oktatás érvényesítené az állam iránti lojalitást és a konformitást, mely álláspont éppen ellentétes volt Humboldt nézeteivel, miszerint a humanista képzettségű individuum és a közérdeket megfelelően képviselő állam (Kulturstaat) között szükségképpeni harmónia áll fenn, más szavakkal: az individuális és a közcélok egybeesnek, a felsőoktatás a kiművelt fők képzésével ezt eleve képes megvalósítani. Tóth Tamás i.m.; Johann Gottlieb Fichte i.m.

[105] Fritz Ringer i.m. 110-117. p.; Fritz Ringer: The Fields of Knowledge. Cambridge University Press, Cambridge, Editions de la Maison des Sciences de l’Home. Paris. 1992.

[106] Ld.: Nagy Zsolt: A magyar jogi oktatás történeti vázlata. Jogelméleti Szemle. 2003/2.

[107] René David szerint az egyetemek megfeledkeztek tradicionális feladatukról: a helyes jog kutatását felváltotta a nemzeti jog kommentálása, ami pozitivizmushoz és jogi nacionalizmushoz vezetett. A kodifikációs folyamatokat és annak kritikai reflexióját bővebben ld.: René David i.m. 61-62. p. Pedig éppen a hagyományos feladataikat látták el, csupán a szent szöveg változott meg. Ugyanakkor a fogalmi továbbélés vitathatatlan: a tudományos jellegű mos germanicus következtében a pandektista jogtudomány – több évszázados hagyományait folytatva - a romanista elvek szerint rendszerezte és dolgozta ki a polgári törvénykönyvet. A német történeti iskola és a római jog összefüggéseiről ld.: Szabadfalvi József: jogbölcseleti töredékek. Bíbor Kiadó. Miskolc. 2004. 28-29. p.

[108] René David i.m. 62. p.

[109] „Ha nem tudunk megvizsgálni minden egyes előállított darabot, úgy a minőség-ellenőrzés alternatív stratégiája az lehet, ha a gyártási folyamat során mintákat veszünk, és azokat vizsgáljuk meg. Ha pedig el akarjuk kerülni, hogy a termelő munkások csak a legjobb munkadarabokat mutassák be megvizsgálásra, a mintaválasztásnak vagy véletlenszerűnek kell lennie, vagy úgy kell megvalósulnia, hogy a legkevésbé sikerült termékeket lehessen megvizsgálni. A fellebbezés is ilyen mintavételi eljárás, amennyiben a fellebbviteli hatóságok a helyi ügyintézők döntéseinek egy részét, de nem mindegyikét megvizsgálják. Ez nem maga az ügyintéző által készített összefoglaló jelentés áttekintése révén teszik, mely törekedhet a fogyatékosságok elleplezésére, hanem az ügyintéző teljesítményével elégedetlen alattvaló egyedi ügyén keresztül. Minthogy - a helyi ügyintézőkkel szemben – a felek bármilyen esetet kiválaszthatnak abból a célból, hogy azt a magasabb hatóság vizsgáló szeme elé tárják, a mintavétel lényegében véletlenszerű. Másfelől ugyanakkor a fellebbezés a rossz ügyintézői teljesítményt emeli ki, amennyiben kevésbé valószínű, hogy olyan eset kapcsán is fellebbezést nyújtanak be, melynek során a bíró példaszerű ítéletet hozott. Amikor egy központi hatalom meghallgat egy fellebbezést, akkor alaposan szemügyre veheti a távoli vidékek életének valamely szegletét, hogy lássa, milyen jól működött a helyi kormányzat az adott esetben.” Matin Shapiro: Iszlám és a fellebbezés. In: Varga Csaba (szerk.): Összehasonlító jogi kultúrák. Jogfilozófiák. Budapest. 2000. 343-370. p. 345. p.

[110] Fritz Ringer i.m. 178. p.

[111] Az állam szolgálatába állított, igazgatási feladatok ellátására hivatott, kimunkált, hosszú évszázadok tudományos teljesítményét tartalmazó jogi tudás jellemzésére leginkább talán Eugen Ehrlich szavai megfelelőek: „az európai kontinens mai jogát is úgy kell tekintenünk, mint képzett hivatalnok-bírák jogát: mert ha a modern államot jogállamnak nevezzük is, mégsem felejtkezhetünk meg arról, hogy a mi esetünkben ez lényegileg hivatalnokállamot jelent – bár kétségtelenül létezhet olyan jogállam, amely nem hivatalnokállam, és olyan hivatalnokállam, amely nem jogállam” Eugen Ehrilch: Szabad jogtalálás és szabad jogtudomány. In: Varga Csaba (szerk.): Jog és filozófia. Antológia a század első felének polgári jogelméleti irodalma köréből. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1981. 73-98. 78-79. p.

[112] Az eredeti szöveg teljességében a következő: „For it is an eftablifhed rule to abide by former precedents, where the fame points come again in litigation; as well to keep the fcale of juftice even and fteady, and not liable to waver with every new judge's opinion; as alfo becaufe the law in that cafe being folemnly declared and determined, what before was uncertain, and perhaps indifferent, is now become a permanent rule, which it is not in the breaft of any fubfequent judge to alter or vary from, according to his private fentiments: he being fworn to determine, not according to his own private judgment, but according to the known laws and cuftoms of the land; not delegated to pronounce a new law, but to maintain and expound the old one. yet this rule admits of exception, where the former determination is moft evidently contrary to reafon.” William Blackstone: Commentaries on the Laws of England. Introduction. Section Third: Of the Laws of England. 69. p. 3§, 70. p. 3§. www.yale.edu/lawweb/avalon/balckstone/blacksto.htm.

[113] Elég csak a szerződési jogra (law of contract) gondolni: „a magán-megállapodásokat királyurunk bíróságai általában nem nagyon pártfogolják”, írta Glanville. A szerződési jog szerint nem volt writ, amivel Királyi Bírósághoz lehetett volna fordulni, következésképpen az úgynevezett trespass, vagyis birtokháborítási keresethez lehetett folyamodni. Tehát egy fikciót alkalmaztak, miszerint a hibás teljesítés következtében a szerződő fél vagyona szenvedett kárt, s ebből alakult ki a szankcióként kizárólag a kártérítést ismerő assumpsit kereset: a kontraktusok joga pedig csak ezt foglalja magában és nem terjed ki például olyan szerződésekre, melyek ugyan a birtok átadásával jár, de tulajdon-átruházás nélkül (bérlet, használat, etc.). Továbbá például nem létezik ingók kiadása, visszakövetelése iránti kereset, hanem az ilyen esetekre – a fogalom nevének és definíciójának változatlanul hagyása mellett – egy korábbi deliktuális kereset fikcióját alkalmazzák. Részletesebben lásd: René David. i.m. 262-265. p.

[114] Uo. 265-267. p.

[115] Pontosabban – szociológiai fogalmak keretében kifejezve - a formális mechanizmusok növekedésével fordított arányban állt az informális mechanizmusok szerepe.

[116] 1167-ben II. Henrik rendeletben tiltotta az oktatással foglalkozó egyházi személyek külföldre utazását, továbbá elrendelte, hogy akiknek Angliában jövedelemforrásuk van, térjenek vissza.

[117] A XIII. században a püspök által kinevezett kancellár döntött az egyetemen belül történt vitás tulajdonjogi ügyekben, 1275-ben pedig minden olyan ügyben joghatóságot szerzett, ahol az egyik fél az egyetem szolgálatában állt. Oxfordban 1368-ban, Cambridge-ben 1432-ben pápai bullák megszüntették a püspökök kancellári kinevezési jogosultságát, így az egyházi felügyelet többé-kevésbé formálissá vált. A kancellár jogszolgáltatási jogköre - deliktuális cselekmények esetében az elkövetési helytől függetlenül - az egyetem szolgálatában állók felett lényegében a XIX. századig fennmaradt.

[118] Ld.: Nagy Zsolt: Az angolszász jogi oktatás történeti vázlata. Kézirat.

[119] Bónis György i.m. 151-152. p.

[120] A kollégiumokban kapott tudás a végzett hallgatók társadalmi szerepe, struktúrában elfoglalt helyük szempontjából komoly relevanciával bírt, hiszen az adott társadalmi rétegben való érvényesülést elősegítette, azonban a jog, mint szakma tekintetében már irreleváns volt.

[121] A négy nagy „inns of court”-ot, és a kilenc kisebb „inns of chancery”-t nagy jogi egyetemként aposztrofálták, mely London nyugati külvárosában működött. J. H. Baker: The English Legal Profession, 1450-1550. W. Prest, Lawyers in Early Modern Europe and America. 1981. 17.p.

[122] A „Reader” elnevezés is ebből a felolvasási gyakorlatból ered.

[123] Hat osztályba voltak sorolhatóak a korabeli jogászok. A „seargent-at-law”-nak nevezett igen nagy tekintéllyel bíró kategória a Londonban működő legnagyobb bíróság a Court of Common Pleas bírái által kinevezett személyek voltak, kiknek jogukban ált azon a bíróságon megjelenni és érveiket kifejteni. Az „apprentices-at-law” tagjai jelentek meg a King’s Bench és más bíróságok előtt, és ők voltak az Inns of Court rangidős oktatói is. Az „utter barrister”-ek ügyvédként léptek fel felsőbíróságok előtt. A legnagyobb csoport az „attorney” kategória volt, ők jártak el a helyi bíróságok előtt; nem volt feltétel számukra a jogászkollégiumi tagság, de többségük tagja volt az Inns of Chancery-nek. A „solicitor”-ok különféle vegyes ügyek képviseletében jártak el, nevük a kersetindítás, folyamodvány szóból ered, melyet a bíróságokra terjesztenek be, ugyanakkor nem voltak tisztviselők, vagy nem tartoztak az „attorney” kategóriába. Az egyházi bíróságok, az Admiralitás és a Lovagok Bírósága (Court of Chivalry) előtt az ún. „doctors of law”, mint ügyvéd, és a „proctors”, mint az attorney megfelelője funkcionáltak. Egyéb kvázi jogi funkciót töltöttek be az írnokok (scriveners), akik a dokumentációkat készítették (rajzolták), illetve a jegyzők, akik a dokumentációkat hitelesítették.

[124] Bónis György i.m. 155-156. p. Králik Lajos i.m. Az angol ügyvédség. 120. p. Ballantine visszaemlékezéseiben részletesen leírja jogismeretének hiányát, és azt is hogyan pótolta ezt a hiányt részben művészeti tudása, részben a közösséghez való tartozás érzése; első peréről például így ír: „Felálltam, de nem láttam semmit; a törvényszék mintha felfordult volna.”. A jogászképzés szaktudásátadásának szempontjából a praxisban elsajátított self-education jelentette a döntő szerepet, az önálló képzés „liberális” útját tartották a jövedelem- és presztízsszerzés egyetlen lehetőségének.

[125] Mellesleg a serjeant-at-law réteg jelentősége lecsökkent, mivel a Common Pleas bíróságára kerülő ügyek száma megcsappant.

[126] Lásd: P. F. Smith and S. H. Bailey: On the Modern English Legal System. Sweet and Maxwell. London. 1991. 109.p.

[127] Részletesebben lásd: Králik Lajos i. m.

[128] Többek között ezért általános az angol közigazgatási határozatok bírói felülvizsgálatánál az a szemlélet, miszerint szinte kizárólag akkor vizsgálják felül a döntést, ha a hatóság vagy a felek a becsületesen lefolytatott eljárással szemben kifogásolható magatartást tanúsítottak. Részletesebben lásd: René David i.m. 291. p.

[129] „Justice before the Truth.” Kilmuir. Viscount Lordkandellár tanulmánya. 76. Law Quarterly Review. 41. 1960.

[130] Uo. 292. p.

[131] Thomas Jefferson: A Bill for Amending the Constitution of the College of William and Mary and Substituting More Certain Revenues for Its Support. In: Julian P. Boyd ed.: Papers of Thomas Jefferson. Princeton. 1950.

[132] Lawrence M. Friedman: A History of American Law. Second Edition. Touchstone Books. New York. New York. 1985. 94. p. Massachusets-ben 1740-ben még csupán 15 jogász tevékenykedett (minden 10.000 lakosra jutott 1) és 1775-re még mindig csak 71 jogász volt a kolónián. 100. p.

[133] Vö.: Nagy Tamás: Jog és Irodalom – valami jog van ami irodalom -. PhD. Értekezés. Szeged. 2007. 62. p.

[134] A koloniális periódust a jogászok az amerikai jog sötét korszakának nevezik; ahol a puritánoknak nem volt szükségük igazi jogi eszközökre. Így például – egyes teóriák szerint - Massachussetts Bay joga egyáltalán nem volt common law-nak nevezhető és a jogalkalmazás sokkal inkább a Biblián alapult. Részletesebben lásd Lawrence M. Friedman i.m. 33-35. p., 95. p.

[135] Az önképzés elsősorban könyvek beszerzésével volt kivitelezhető, ám ez a mód elég költséges volt mondható; könyvtár, mely a széles társadalmi rétegek számára nyitva áll, az amerikai gyarmatokon ismeretlen fogalomnak számított, csak a főiskolák könyvgyűjteményei tartalmaztak néhány jogi tárgyú könyvet. Ennél talán még nagyobb probléma volt, hogy a XVIII. századi jogi tárgyú könyvek rendkívül nehezen érthetőek voltak (hiszen ezek nem tankönyvnek készültek), egy tanuló csak végzett jogászok segítségével, magyarázatával érthette meg az azokban foglaltakat, s egy ilyen szakember segítségére nem mindig volt lehetőség. A XVIII. században a legtöbb amerikai jogász ügyvéd melletti gyakorlattal szerezte meg szaktudását, ám amellett, hogy ez is igen magas költséggel járt a legnagyobb problémát plasztikusan szemlélteti az alábbi idézet, mely a kor egyik leghíresebb ügyvédjénél (James Wilsonnál) való ismeretszerzésről tanúskodik: „Mr. Wilson csak kevés időt fordított tanítványaira, igen ritkán lépett irodájába azzal a szándékkal, hogy megbeszéli velük valamelyik jogi tárgyú könyv tartalmát. A tanító és tanítvány közötti kommunikáció ritka és felületes volt. Mint konzulens tulajdonképpen teljesen használhatatlan volt. Soha nem bonyolódott szakmai vitába tanítványaival, a leghosszabb kérdésre a legrövidebb vagy kitérő választ adott.” S ez egy-két kivételtől eltekintve (például Thomas Jefferson George White tanítványa volt) általánosnak volt mondható. Az Inns of Court esetén pedig kimondható, hogy fokozatosan csökkent a képzés „színvonala” és komolysága, s a jogászkollégiumi oktatás egyfajta „estélyeket adó klubbá degradálódott”, és „a kamarai tagsághoz nem volt másra szükség, csak részt venni meghatározott számú vacsorán és ünnepségen”. Vö.: Davison M. Douglas: The Jeffersonian Vision of Legal Education. 51. Journal of Legal Education. 185. 2001. 185-190. p.; továbbá Nagy Zsolt: Az amerikai jogi oktatás történeti vázlata.

[136] Így történt New Jersey-ben, Virginiában, Rhode Island-on, Massachussets-ben; seargent-at-law meghatározása egyfajta magasabb státuszt biztosított, mint az általános jogtanácsosnak (counselor). Vö.: Lawrence M. Friedman i.m. 99. p.

[137] Vö.: René David i.m. 325. p.

[138] A kontinentális jog és a common law rendszer versengéséből a XVIII-XIX. században utóbbi került ki győztesen, ám az egységes, áttekinthetőbb eljárásjogi kódexek megalkotásával – a különböző szemléletű bevándorlott lakosság közti egyfajta „kompromisszumként” - elmozdulás történt a kodifikált jog irányába. Vö.: Badó Attila: Bevezetés az USA jogrendszerébe. Acta Juridica et Politica. Tomus LII. Fasciculus 1. Szeged. 1997. 3-9. p.

[139] Részletesebben ld.: Nagy Tamás i.m. 68-69. p.

[140] Erre kiváló példát szolgáltat Thomas Jefferson, aki Virginia kormányzójaként olyan törvényjavaslatot terjesztett elő, ami a College of William and Mary intézményében az egyház befolyását csökkentette volna; noha a javaslat az egyház ellenállásán megbukott Jefferson később, mint az intézmény felügyelő bizottságának tagja átszervezte a főiskolát és végső soron „a hitoktatást jogászképzéssé alakította”. Ld.: Davison M: Douglas i.m. 195-197. p.; és Nagy Zsolt i.m.

[141] Nagy Tamás i.m. 65. p. A jogászok pedig – egyre kifinomultabb gyakorlattal rendelkezve – immáron professzionálisakká váltak. s ezt számuk növekedése is megmutatta: 1700-as évek közepén tevékenykedő néhány jogászhoz képest a XIX. század közepére 21.979 regisztrált jogászról beszélhettünk, 1880-ra pedig már 60.000, 1900-ra 114.000 jogi végzettségű szakember szolgálta a társadalmat. Lawrence M. Friedman i.m. 633. p.

[142] „Az amerikai oktatás egészen más „társadalmi talajon” jött létre, más kulturális környezetben fejlődött, s így a formai, intézményi hasonlóságok ellenére más tudásformák és ismeretviszonyok átadására determinálódott. Az Egyesült Államokat a gyarmati uralom alól való függetlenedés után a gazdaság feltartozhatatlan expanziója, és a nyitott társadalmi viszonyok jellemezték, és ezeknek a folyamatoknak nem kellett szembekerülniük a történelmileg meghatározott társadalmi akadályokkal, mint például a jogi szinten deklarálva „megkülönböztetett” feudális társadalmi rétegek, így a liberális értékrendek, a gazdasági célracionalitást szem előtt tartó attitűdök erőteljesebben megjelentek. Az amerikai társadalom multikulturális jellege, a társadalmi csoportok diverzitása - az ország lakossága kizárólag bevándorlókból tevődött össze - szintén a társadalmi nyitottság irányába hatott”. Nagy Zsolt: A jogi oktatás fejlődése és aktuális kérdései. PhD disszertáció. Szeged. 2005. 41. p.

[143] Vö.: Ferge Zsuzsa i.m.

[144] Adrienne Koch: The Philosophy of Thomas Jefferson. Columbia University Press. New York. 1943. 167. p. „A szólásszabadság és a szabad sajtó hivatott támogatni az intellektuális környezetet és a közoktatást.” 166. p.

[145] Ld.: Thomas L. Shaffer and Robert S. Redmount: Lawyers, Law Students and People. Shephard’s Inc. Of Colorado Springs. 1977. 17. p.

[146] Uo. 16. p.

[147] Vö.: René David i.m. 327. p.

[148] Kialakulásában egyetlen lényeges különbséget találhatunk a kontinentális oktatási intézményekhez képest: a jogászkollégiumok a kezdetektől autonóm szervezetek voltak, és a képzés a kezdő hallgatótól a felsőbíróság tagjáig az autonóm testület kezében maradt; ezért mondja Maitland, hogy az angol szokásjog fennmaradása a nemzeti jogi iskoláknak köszönhető. Vö.: Nagy Zsolt: A jogi oktatás fejlődése és aktuális kérdései i.m. 33. p.

[149] Ezt folyamatot plasztikusan szemlélteti H. Szilágyi István: „Az egyetemi oktatás széleskörű elismerése 1870-ben kezdődött, amikor még a néhány éves jogi oktatást kamarai felvételi vizsga követett. A második lépés az volt, hogy a jogi kari oktatást elismerték az ügyvédi gyakorlat alternatívájaként. A harmadik állomás az volt, amikor kötelezővé vált a jogi karokon való tanulás, ügyvéd melletti gyakorlat nélkül. A negyedik állomás pedig az amerikai Ügyvédi Kamara által elismert és támogatott jogi karokon való oktatás kötelezővé tétele volt.” H. Szilágyi István: A jogi antropológia főbb irányai. Budapest. 2000.

[150] Erre részletesebben lásd: Howard Abadinsky: Law and Justice. An Introduction to the American Legal System. Nelson-Hall. Chicago. 1990. 90-95. p.

[151] „Ők (a bírák) a jog letéteményesei, az élő orákulumok, akiknek el kell dönteni minden kétséges ügyet, és eskü kötelezi őket, hogy a döntés az ország jogai alapján történjen. (…) A bírák nem kelthetik azt a látszatot, hogy új jogot alkotnak, tehát csupán annyit tehetnek, hogy megvédelmezik a félreértelmezéstől a régi jogot. Tehát, ha egy korábbi döntés abszurdnak, vagy jogtalannak tűnik, az nem azt jelenti, hogy az ítélet rossz jogon alapult, hanem azt, hogy hiba történt a jog megtalálásában, s így a döntés alapjául szolgáló szabály nem volt jog, nem volt a birodalom szokásának része.” (S elég csak arra gondolni, hogy – a common law elveit és gondolkodásmódját figyelembe véve - amennyiben kimondanák a jog keletkeztetésének bírói voltát, a jogalkotás és jogalkalmazás „káoszát” keletkeztetnék.) William Blackstone: Commentaries on the Laws of England. Introduction. Section Third: Of the Laws of England. 69. p. 3§, 70. p. 3§. www.yale.edu/lawweb/avalon/balckstone/blacksto.htm.

[152] Az Egyesült Államok X. Alkotmánykiegészítése kimondja, hogy „A hatalom az államokat és a népet illeti. Az alkotmány nem ruházhat át hatalmat az Egyesült Államokra, és nem vonhatja el azt az államoktól, a hatalom kizárólag az államokat, illetőleg a népet illeti.” Az alkotmány persze taxatíve felsorolja azokat a hatásköröket, melyek a szövetségi törvényhozást illetik, ám minden más hatáskör valóban a tagállamoké, s ez az alkotmányozási filozófia leginkább abból ered, hogy a függetlenség előtt az ún. Egyesült Telepek (United Colonie) politikailag, kulturálisan, gazdaságilag, etc. egymástól meglehetősen távol álló társadalmaknak voltak, következésképpen tartózkodtak a túl szoros (többek között bürokratikus) kapcsolat kialakításától. Részletesebben ld.: Badó Attila i.m. 6-7. p.

[153]Ausztráliában az 1960-70-es évek munkáspárti kormányához köthető változások során hihetetlenül megnőtt a jogásztársadalom nagysága és társadalmi súlya, amivel összefüggésben, ebben az évtizedben megduplázódott a jogi fakultások száma, noha a meglévő intézmények sem tekinthetőek kifejezetten nagy hagyományokkal rendelkezőknek. (Ami a hagyományokat illeti: a tizenkét jogi karból hat számít „réginek”, ami azt jelenti, hogy egy évtizednél hosszabb múltra tekinthet vissza, míg hat nevezhető újnak, ami pedig azt jelenti, hogy csupán néhány év óta működnek.) Ebben a helyzetben a jogi karok oktatói gárdájának nagy része a praxis szférájából rekrutálódott, s ezzel párhuzamosan involválódott az oktatásba a praxis tudása; ráadásul a „második hullámhoz” tartozó jogi karok úttörő szerepet játszottak a különféle új, elsősorban a gyakorlati készségek ismertetését célzó oktatási módszerek bevezetésében. Ugyanebbe a kategóriába sorolható az angol jogászképzés, ahol történeti okoknál fogva nem, vagy csupán kis mértékben távolodott el a két szféra, és a hozzájuk köthető tudás egymástól. Vö.: Nagy Zsolt i.m. 140-141. p.; továbbá Weisbrot, David: What Lawyers Need to Know, What Lawyers Need to Be Able to Do: An Australian Experience. In: Pamela Lysaght, Amy E. Solan, Bradly G. Clary (ed.): Erasing Lines. Integrating Law School Curriculum. Association of Legal Writing Directors. West. 2002. 21-50. 26-44.

[154] Ennek részletesebb elemzését lásd: Nagy Zsolt: A jogi oktatás fejlődése és aktuális kérdései. PhD. Disszertáció. Szeged. 2006.

[155] Nagy Zsolt i.m. 55-56. p.