Nagy Tamás

Magyarázat 2 bizonyítványra

avagy

válasz H. Szilágyi István és Simon Attila opponensi véleményeire

Tekintettel az efféle válaszadás lehetőségének minden szempontból korlátozott terjedelmére, opponenseim kritikai és más természetű megjegyzéseihez fűződő észrevételeimet igyekeztem néhány – egymással többféleképpen is összefüggő – alapszó köré csoportosítani, amelyek – szigorú sorrend és hierarchia nélkül – a következőek lennének: „metaelmélet”, „történetírás”, „pontatlanság és aránytalanság”, „önálló hozzájárulás és saját vélemény” valamint: „egyebek”. Válaszom kifejtése során többször fogok különböző tudományterületek jeles szerzőitől származó idézetekre támaszkodni. Mindezt nem azért teszem, hogy autoritások háta mögé bújva védekezzek, hanem mert így tűnnek leggyorsabban és legegyszerűbben megrajzolhatónak álláspontom kontúrjai, vagy pontosabban: kijelölhetőnek azok a „magaslati pontok”, amelyek a (jog)tudományos „mezőn” (vagy: „mezőben”) történő – Petri György szavával – „téblábolásomat” viszonyítási pontokként, útjelzőkként többé-kevésbé irányítják. Tehát. És.

Ha „mező”, akkor Bourdieu: a Collège de France-ban 2000–2001-ben megtartott, majd A tudomány tudománya és a reflexivitás címen publikált előadásainak egyikében az alábbiakat írja a tudományszociológia történetének elbeszélése nehézségeire reagálva. „[N]emcsak könyvtárnyi irodalma miatt nem könnyű a tudományszociológia történetével foglalkozni, hanem azért sem, mert olyan mező ez, melynek története (többek között) küzdelmek tárgya. Minden egyes szereplő olyan képet alkot róla, amely megfelel a történetben elfoglalt helyének és a hozzá kapcsolódó érdekeknek, azaz a különböző történeti leírásokat nagyban befolyásolja leírójuk álláspontja, így nem tarthatnak igényt a megfellebbezhetetlen igazság státuszára. Mellesleg most alkalmunk nyílik megfigyelni a reflexivitás működését: amit az imént mondtam, óva inti a hallgatóságot, hogy ne higgyen automatikusan a szavaimnak, és óva int engem, aki mindezt mondom” – mondja Bourdieu – „nehogy előnyben részesítsem valamelyik álláspontot, sőt mi több, nehogy engedjek a kísértésnek, és objektívnak érezzem magam pusztán amiatt például, hogy senkinek sem adok igazat.”

Az idézet több vonatkozásban is jelentéssel bírhat az értekezés szövegének és az opponensi véleményeknek a kontextusában, amennyiben egyrészt több olyan kijelentést tartalmaz, amelyekkel kompatibilis, összhangba hozható állásfoglalás az értekezésben is megfogalmazódik, másrészt érint több olyan problémát, amelyekre nemcsak az értekezés szövege, de opponenseim véleményei is reflektálnak.

A dolgozat első – az ún. metateoretikus kérdéseket szóba hozó – fejezetével kapcsolatos legerőteljesebb kifogásnak Simon Attila azon észrevételét tekintem, amely szerint „[…] önmagában annak megállapítása, hogy a szerző meg sem kísérli ’egy koherens és következetesen végigvitt metateoretikus pozíció kirajzolását’, még nem jelenti egyszersmind azt, hogy bármilyen értelemben túl is jutottunk a fölvetett nehézségeken”. Magával a kijelentéssel nem lehet nem egyetérteni, s ha mentségként egyátalán elfogadható ilyesmi, a felvetésre egyetlen válaszom van: nem is állt szándékomban túljutni a „fölvetett nehézségeken”, azaz „megoldani” a jogelmélet metateoretikus problémáit, ill. azokat, amelyek a „jog és irodalom” kutatások kapcsán (is) jelentkeznek. Teljesen irreális célkitűzés lett volna, hogy egy olyan értekezés első fejezetének 40 oldalán, amely alapvetően másról szeretne beszélni, akárcsak megpróbáljak túllépni az említett gondokon. Napjaink jogtudományi/jogelméleti tudásanyaga, úgy gondolom, nem indokolatlanul tekinthető egyfajta destabilizált tudásnak, amelynek körülményei között – ahogy a dolgozatban meg is fogalmaztam – „[…] a metateoretikus pozíció kijelölése, a jogelméleti beszéd lehetőség-feltételeinek tisztázása is olyan labirintusba vezet, amelyből nincs Ariadné-fonal, amely biztosan kijuttatna”. A helyzet talán annyival jobb a mitológiainál, hogy az életveszély nem (oly) közvetlen, ám talán rosszabb is valamelyest, amennyiben az arra vonatkozó tudásunk sem lehet biztos, hogy a labirintusban valóban él egy Minótaurusz, egy szörnyetegként azonosítható ellenfél, egy legalább néven nevezhető ismeretlen, amelyhez képest a saját helyzetünk meghatározható volna. Sokkal inkább tűnik úgy számomra, hogy olyan labirintusról van szó, amelynek majdnem minden elágazásánál újabb és újabb térképekre bukkanhatunk, amelyek a helyes utat látszanak mutatni, ám előbb vagy utóbb további, párhuzamos labirintusok rajzaiként lepleződnek le, s ezek maguk sem kevésbé rejtélyesek, mint amelybe beléptünk.

A jogtudomány metaelméleti kérdései tehát felettébb szövevényesek, s annak ellenére, hogy véleményem szerint semmilyen téma kutatója nem kerülheti el az ezekkel való szembenézést, vannak olyan félelmetesek, hogy a szerzők javarészét megfutamodásra késztetik. Mint azt a dolgozatban írom, a beismerést helyettesítő „tipikus szerzői retorikai stratégia hasonló esetekben annak a rögzítése”, hogy e kérdések 1. tulajdonképpen „nem képezik az adott vizsgálódás tárgyát”; 2. tárgyalásuk „meghaladná az adott tanulmány kereteit”. Én szerettem volna – és szeretnék most is – ennél egyértelműbben fogalmazni: nem tudom a választ. Ezzel a megközelítéssel szemben – teljes joggal – többféle kifogás tehető.

Ha a kérdés akként merül fel, hogy mindezek ellenére miért hozom szóba mégis a metateoretikus problémákat, ahelyett, hogy egyiket sem érinteném inkább, a válasz egyrészt az, hogy általában véve is szükségesnek tartom a fentiekre történő rákérdezést – tehát önmagában a probléma-felvetést, akár válaszok nélkül – és ezáltal a jogelmélet gyakorlata önreflexiós szintjének a növelését, másrészt az, hogy az érintett fejezet keretében ambícióm maximuma annyi volt, hogy a „jog és irodalom” kutatások specifikus tapasztalatai alapján olyan kérdéseket fogalmazzak meg, amelyek a vonatkozó szakirodalomban eddig nemigen jelentek meg vagy megítélésem szerint kevés figyelmet kaptak, s amelyekről egyúttal feltételezem, hogy a metaelméleti nehézségek kutatói nálam jobban végig tudják gondolni. Azaz – hogy ne hagyjam előbbi hasonlatomat a homályban elsétálni végleg – szándékom nem volt több, mint a labirintus térképeire (azok számomra legbizonytalanabb pontjainál) olyan kérdőjeleket felrajzolni, amelyekre válaszként a már előttem járók visszatértükben vagy az utánam jövők friss felismeréseik birtokában olyan „segédegyeneseket” húzhatnak, amelyek engem is eligazíthatnak, ha újra arra tévednék.

Ha az ellenvetés úgy szól – mint azt Simon Attila rögzíti bírálatában –, hogy az egymás után sorjázó kérdések és fölvetések révén mégsem lehet „egyszerre minden szinten, minden szempontból (jószerivel) mindent kérdésessé tenni”, arra a válaszomat Pepin bácsi szavai adják Bohumil Hrabal Sörgyári capricciojában: „[n]em én voltam […],[v]alaki itten, bennem”. Mire gondolok? A dolgozat kezdőmondata – „[t]anácstalan vagyok a jogelméletet illetően, s az alábbi értekezés részben e tanácstalanság szerény dokumentuma” – nem véletlenül utal Herbert Hart A jog fogalma című művének első, A tanácstalan jogelmélet címet viselő fejezetére. A tudományos kutatás mint élethivatás választásának nyilván mindannyiunk esetében számtalan motívuma képzelhető el. Tegyük fel, ezek egyike, hogy az ember – Odüsszeusz kíváncsiságának örököseként – válaszokat keres – filozófiában, atomfizikában, jogtudományban, bárhol –, nemegyszer olyan kérdésekre, amelyeket fel sem tudott tenni vagy amelyekről fel sem ismerte pályafutása elején, hogy azok egyátalán kérdések a számára vagy majd idővel azzá válnak. Csak úgy elindul, valamerre – where the streets have no name –, hátha. Legalábbis én, ha jól emlékszem, így voltam ezzel. Az igencsak korlátozott hatókörű vizsgálódásaimnak viszont meglehetősen hamar alapélményévé lett, hogy bármerre lépjek is a jogtudomány/jogelmélet területén, a válaszok átmenetieknek bizonyulnak, s helyükön mindig újabb kérdések támadnak, mintha valóban az lenne a helyzet, hogy a modern (társadalom)tudományok inkább ismeretlent termelnek, mint ismeretet; kérdéseket, amelyekkel kapcsolatban – ismét Petri György – „[a]gyam, mint tompa zsilett, csak kaparja a kiserkedő inkonzisztenciákat”. (Természetesen ennek is megvan a tudományos elnevezése: a lyotard-i terminológiával valami ilyesmi volna a „disszenzus permanens állapota”.) Ez a tapasztalat juttatott el ahhoz a vélekedéshez – amely mellett továbbra is kitartanék –, hogy (bár nem én teszem ezt) a kortárs jogtudományban (is) minden szinten, minden szempontból (jószerivel) minden kérdéses vagy viszonylag könnyen azzá tehető, és ez eredményezte azt a tanácstalanságot és „ítéletnélküliséget”, ami az értekezés első fejezetének szövegét meghatározza, s amit Szilágyi István bizonyos szempontból vitatható álláspontként, más szempontból „helyeslendő távolságtartásként” jellemez.

Szintén Szilágyi István szavaival vethető fel az az ellenvetés – idézem: „[e] provokatív kérdések nyomán azonban szeretnénk többet megtudni a szerző saját álláspontjáról”–, ami részben kapcsolódik a fentiekhez, ám egy újabb probléma tárgyalásához is elvezet. A „saját vélemény” kérdéséről van szó. (Lényegében ez ismételten az értekezés első fejezetét érinti, amennyiben a 4. fejezetben a narratív juriszprudencia tekintetében – elsősorban épp opponenseimnek az értekezés műhelyvitája során megfogalmazott érvei hatására –, úgy gondolom, kellő határozottsággal rögzítettem a véleményemet, míg a 2. és 3. fejezetek esetében ugyanez a kérdés az „önálló hozzájárulás” problémájaként merül fel, ám arról külön szólnék.) E kérdéskörhöz tehát két megjegyzést szeretnék fűzni: az első általános, szubjektív, tudománytalan és mindenekelőtt „saját használatra” szolgál (relevanciája annyiban lehet, hogy valami módon mégis érzékeltetni próbálja a tudományos kérdések vizsgálatához való viszonyulásomat), a második a „hivatalos”.

Ad1. Ha megengedik, idéznék egy rövid szöveget, ami számomra fontos. A nálunk kevéssé ismert, ám a valaha létezett hazájában – s ma már Nyugat-Európában is – sokra tartott jugoszláv képzőművész és művészet-teoretikus, Leonid Šejka – „a fauszti megpróbáltatások festője”, ahogy Danilo Kiš jellemezte – „utolsó följegyzése”, amit nem sokkal korai halála előtt vetett papírra, így szól. „A szeméttelep számomra a modern/ művészet átmeneti kísértését/ jelentette, ezzel/ a modern művészetnek számomra/ vége./ Ha visszatérnék az élethez/ (az életerőmhöz) úgy festenék/ hogy a festés a legnagyobb örömöt szerezze/ úgy mint a régi mesterek/ akár azon az áron is hogy ne legyek/ eredeti/ a jelentéssel bíró képekre gondolok/ most távozóban hagyom mindenkire/ aki erre az útra lép hogy kockázattól/ sem félve járja végig./ A festészet az ima egy formája.” Hagyjuk figyelmen kívül az utolsó mondatot – bár vannak olyan vélekedések, amelyek szerint a (jog)tudomány sem más, mint pótléka, helyettesítője valamilyen vallásos hitnek egy szekularizált világban –, ez alkalommal inkább a megelőzőekre szeretnék koncentrálni. Valamilyen oknál fogva többször előfordul, hogy a följegyzés „művészet” szavát „tudomány”-ra, míg a „festészet” kifejezést „írás”-ra cserélem gondolatban. Ennek eredményeképpen egy olyan szöveg áll az eredeti helyére, amelyben egyrészt a „szeméttelep” mint a modern tudomány allegóriája jelenik meg (s hadd hangsúlyozzam: ebben semmilyen negatív értékítélet nem foglaltatik, gondoljunk csak arra, hogy avatott szemek, akár egy bolhapiacon, itt is kincsekre lelhetnek), másrészt keletkezik egyfajta – fellengzősen – ars poetica a tudományos szövegek létrehozásának gyakorlatára vonatkozóan, amely a saját/nem saját, eredeti/nem eredeti, új/régi stb. viszonyait (újra) relativizálja, s amelyben kevéssé fontos, hogy ki (vagy: mi) a szerző, akinek a nevéhez egy adott alkotás fűződik. Természetes és valószínűleg mára ösztönössé vált az ellenkezés bennünk egy efféle megközelítéssel szemben. Pedig talán „csak” a romantika zseniesztétikája, a modernitás újdonság-, eredetiség- és individualitás kultusza – amit a tudomány intézményrendszere kétségkívül hatékonyan működő kényszerré tett –, a szerzői jog építményei és más hasonló konstrukciók takarják el gyakran a kilátást, amely a műre nyílna, s engedik ehelyett túl sokszor látni és láttatni a szerzőt (legyen szó annak életrajzáról, pszichéjéről, politikai meggyőződéséről, vallási hovatartozásáról, már meglévő presztízséről, intézményének helyéről azok rangsorában és vetélkedésében vagy az intézményen belüli érdekérvényesítő képességéről stb.), és ennek folyománya, hogy mindezt természetesnek tekintjük. Holott. (S bár efféle vélemények a filozófiában, tudomány-, irodalom-, művészetelméletben és szociológiában már pontos és részletes kifejtést kaptak, a hivatkozások helyett most hadd fogalmazzak az érzékletesség kedvéért leegyszerűsítve és sarkítva.) Holott: alig van fogalmunk, ki lehetett Homérosz, nem ismerjük a Nibelung-ének, az izlandi sagák, ahogy népdalok vagy gregorián énekek szerzőit sem; drámáinak történetét Shakespeare nemegyszer másoktól kölcsönözte és Villon gyakran ismert toposzokat dolgozott fel; M. S. mester nem rosszabb festő, mint Dürer és „ismeretlen németalföldi” piktorok csendéletei is felveszik a versenyt Frans Hals portréival; a Grimm-mesék és a Kalevala gyűjtés eredményei, az Ulysses nincs az Odüsszeia, a Vergilius halála az Aeneis nélkül, A per topográfiája a Bűn és bűnhődésére épül, Borges, Kiš, Esterházy – vagy a posztmodern próza általában – számtalanszor vendégszövegekből és/vagy kitalált „történelmi” „tényekből” építkezik; s ez csak néhány kiragadott példa. Ha tudományról beszélünk (és nem művészetről): Szókratész saját szavait egyikünk sem olvashatta soha, Aquinói Tamás vélhetően nem ismerte az „idézettségi mutató” fogalmát, miként Giordano Bruno és Galilei számára sem az „impakt faktor” hiánya adott okot igazi aggodalomra. Ha pedig modern tudományról van szó (amelynek önképe általában szebb nemcsak a gyakorlatánál, hanem még annál a képnél is, amit leginkább a mertoni jellemzéssel szokás azonosítani, s amit Bourdieu „elragadtatott szemléletnek” nevez): ennek intézményrendszere, szokásai, szabályai, elvárásai, reflexei alig pár száz évesek, s valószínűleg ahogy megelőzte, úgy követni is fogja több évezrednyi változás, azaz semmilyen garancia nincs arra, hogy mindazon értékek, amelyeknek ma kitüntetett jelentőséget tulajdonítunk a tudományban, örökérvényűeknek fognak bizonyulni. Richard Münch ábrázolja úgy a kortárs amerikai szociológiát egy tanulmányában, mint amit már elért a „kultúra McDonaldizációja”, amelynek keretei között – idézem – „[…] az átlagos amerikai szociológus olyan, mint egy McDonald’s alkalmazott: olyan team-dolgozó, akinek az a feladata, hogy – ugyanazokhoz a minőségi követelményekhez igazodva – egymásra hamburger-szerűen hasonlító cikkek sorát produkálja”, amelyeket a tudományos közösség tagjai ekként is fogyasztanak világszerte. Függetlenül attól, hogy megállja-e ez az ítélet a helyét vagy sem, elképzelhetőnek tartom, hogy a szerzők neve és a saját meggyőződések kiemelt szerepe – ahogy nincsenek emlékezetes hamburgerek sem – lassan elsüllyed majd egy – például az internetre teljes egészében átköltöző – (egyelőre saját elnevezés híján) poszt-posztmodern tudomány végtelen szövegtengerében. Hogy így lesz-e rendjén, nem tudom, de elgondolhatónak vélem.

Ez azonban már futurológia, s nemkülönben az volna, ha megpróbálnám kifejteni abbéli meggyőződésemet is, hogy akár a tudományok, úgy a modern jogrendszerek/igazságszolgáltatások és az ezekre vonatkozó elméleti reflexió is rövidesen – mondjuk a XXI–XXII. században – szembesülhet olyan kihívásokkal, amelyek azok ma ismert és leginkább az aufklérizmus, a XIX. századi optimista pozitivizmus és egyfajta XX. századi pragmatikus professzionalizmus eredményeiként született formáit alapjaiban változtathatják meg. Hadd adjak inkább „hivatalos” választ is opponenseim felvetéseire a „saját vélemény” kérdését illetően. Azaz.

Ad. 2. Az előbbi megjegyzések révén elsősorban annyit szerettem volna elmondani, hogy általában véve a saját/nem saját, régi/új, eredeti/nem eredeti stb. distinkciók – miszerint különbségtevések – számomra nem jelentenek sem kiemelten fontos orientációs pontokat, sem minden mást megelőző értékelési szempontokat. Ha opponenseim kritikai észrevételeit konkrétan és csakis a dolgozat szövegének terébe helyezem, a válaszom más. Ez az értekezés mindenekelőtt recepciós kísérlet, olyan jogelméleti kutatásoknak a bemutatása és kritikai szemrevételezése, amelyek ugyan nem tekinthetők egészében előzmény nélkülieknek a honi jogirodalomban – gondoljunk akár A géniusz perére vagy (ha nem szakirodalmat keresünk, akkor) Kölcsey Országgyűlési Naplójára, sőt, akár Bölöni Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikában című művére 1834-ből –, de jelenlévőeknek sem. Másodsorban: a dolgozat hagyománykeresés és -kijelölés – legyen az épp az amerikai felvilágosodás, a magyar reformkor vagy a „jog és irodalom” kutatások elmúlt néhány évtizede –, olyan aktus, amely a recepcióhoz hasonlóan mindig inkább a befogadásé, mint a kinyilatkoztatásé. „Mindennek rendelt ideje van” – mondja a Prédikátor könyve, és én úgy éreztem, ez még nem a sajátom, hanem az elődöké (még akkor sem – mint azt Szilágyi István megjegyzi –, ha magából a választásból és a szövegből, annak több pontján, a szerző [a jelölt] véleménye is kiolvasható). Harmadsorban: a dolgozatot szükséges előkészítő munkának tekintem olyan későbbi vizsgálódásokhoz, amelyekben immár határozottabb megfogalmazást kaphatnak saját meggyőződéseim.

Mint korábban említettem, a „saját vélemény” problémája az értekezés 2. és 3. fejezete kapcsán az „önálló hozzájárulás” kérdéseként vetődik fel. Simon Attila jegyzi meg bírálatában, hogy mind a jognak és az irodalomnak az amerikai felvilágosodás korában megfigyelhető összefonódására vonatkozó elemzés, mind a Kafka-életmű jogirodalmi recepciójának a bemutatása keretében „szívesen olvasott volna” „részletesebben kifejtett önálló kontribúciót”, értve ezalatt – ha jól értem – mindenekelőtt konkrét szövegelemzéseket. A felvetéssel a lehető legteljesebb mértékben egyetértek, s bár a jelen helyzetben védekezni kényszerülök, mégis örülök, hogy opponensem kifejezésre juttatta e „hiányérzetét”, mert ezáltal megerősítve érzem magam azon elképzeléseimben, amelyek a két fejezet által tárgyalt témák részletesebb kibontásának és szövegük tovább írásának a lehetőségeire vonatkoznak. A dolgozat ugyanis a mostani állapotában értekezésként már lezárt és befejezett – s mint ilyen remélhetőleg megáll a saját lábán –, ám szövegként még korántsem, és opponensem egészen pontosan érzékeli, hol vannak a jelenlegi textusnak (ha az ő oldaláról nézzük) hiányai vagy (ha az én oldalamról nézzük) kijáratai más, egyelőre még láthatatlan szövegek felé.

Ami a 2. fejezetet illeti: ennek szövege két írással fog kiegészülni. Most készül az, ami a jog és irodalom vizsgált konfigurációját más oldalról közelíti meg, s próbálja bemutatni, mit láthatunk, ha az 1787-es amerikai Alkotmányt irodalmi szövegként olvassuk, egy önálló műfaj kikristályosodásának eredményeként, összehasonlításban a létrejöttét megelőző másfél évtizedben születő – s akkor még leendő – tagállami alkotmányok szövegével. Ehhez kapcsolódik néhány felsőbírósági – elsősorban a Marshall-bíróságtól származó – döntés hasonló szempontú elemzése, valamint annak vizsgálata, hogy a kor olyan neves ügyvédeinek, mint például Daniel Webster, a tárgyalótermi perbeszédei, szónoklatai miért és miként válhattak az amerikai felvilágosodás megdöbbentően széles körben ismert olvasmányaivá, gyakorlatilag e periódus önálló irodalmi műfajává. A témakör tárgyalását pedig – harmadik írásként – Herman Melville Billy Budd című, a „jog és irodalom” kutatások saját kánonjának egyik központi helyét elfoglaló kisregényének az elemzése zárja (majd), bemutatva azt a jogszemléleti változást, ami valamikor a XIX. század közepén, a specifikusan amerikai jogrend kiépülésével párhuzamosan zajlott le, s vezetett el a Langdell és Holmes nevével fémjelzett modern juriszprudencia megszületéséhez.

A 3. fejezet esetében a helyzet valamelyest más, amennyiben önálló története van. Amikor e fejezet azóta több ponton módosult alapszövege lassan 6 évvel ezelőtt elkészült – és eredeti elgondolásom szerint ennek kibővített változata lett volna a dolgozat, amelyben így helyet kaphattak volna az opponensem által említett részletesebb szövegelemzések (is) – igazat kellett adnom Pokol Béla akkori megjegyzésének, amellyel arra figyelmeztetett, hogy a magyar jogelmélet diskurzusterébe nem léphetek be egy olyan speciális témakör feldolgozásával, amelynek háttéranyagai – azaz a „jog és irodalom” kutatások többé kevésbé átfogó ismertetése – még nem álltak rendelkezésre. Ez az állapot mára változóban van: több ilyen tárgyú publikáció született azóta, s a tavalyi évben – Szilágyi István szervezésében – önálló konferencián is bemutatkozhattak a hazai „jog és irodalom” kutatások, amely eszmecsere anyaga remélhetőleg még az idén kötet formájában is napvilágot lát. Az ezredfordulón azonban mindezt nem lehetett előre látni, így akkori tervem terv maradt, ám szándékaim szerint nem végleg, az addig összegyűlt anyagok, feljegyzések rendelkezésre állnak, időre és befejezésre várva.

A fentiekkel rokon a válasz Simon Attila azon kérdésére is, amelyet a dolgozatnak a történetírás elméleti kérdéseit szóba hozó megjegyzéseivel kapcsolatosan tesz fel, nevezetesen, hogy mennyiben járulnak hozzá ezek a fejtegetések „a dolgozat összefüggésrendszerének megértéséhez”. Való igaz, csak részben, bár erre kifejezetten utalok is a dolgozat szövegében. Az első fejezet történetelméleti „ismertetései” részben előkészítésként vannak tehát jelen egy olyan elemzéshez, amely részletesen kísérli meg kifejteni, hogy az amerikai jogelmélet történetének rekonstrukciója során szokványosan alkalmazott narratív sémák – az „ingalengés-történet” és ennek variációi – maguk is osztoznak a történeti elbeszéléseknek mind abban a sajátosságában, hogy az ábrázolás szépirodalmi jellegű művelete, a verbális fikcióteremtés mozzanata mindegyiknek kiiktathatatlan eleme, miként szintén osztoznak abban a jellegzetességükben, hogy a jelenkori elbeszélő pozícióját legitimáló funkciójuk is van. Ennek az elemzésnek a kiinduló megállapításai azonban expressis verbis is szerepelnek a szövegben, és nem kizárólag előkészítésként, hanem közvetlenül annak a magyarázatnak a részeként, amellyel megpróbálom indokolni, hogy szerintem miként lehetséges a „jog és irodalom” kutatások történetét egy az általában alkalmazottól eltérő elmélettörténeti elbeszélés keretei közé helyezni, rámutatva arra is, hogy e beszámolók az önreflexió efféle problémáival nemigen vetnek számot (pedig a historiográfia tapasztalatai hasznosíthatóak lennének), valamint arra, hogy a saját elbeszélésem sem menekülhet a fenti megállapítások egyike elől sem. Sajátos félreértés látszata keletkezett így (ami természetesen az én hibám): opponensem feleslegként érzékeli azt, ami számomra hiány (és ismételten kijárat egy csak eltervezett szöveg felé). Ezzel együtt: el kell ismernem, hogy az inkriminált szövegrész a kívánatosnál könnyebben keletkeztetheti az „aránytévesztés” érzetét. Ugyanakkor: úgy gondolom, a probléma még így sem igazán súlyos, hisz végül is egy – összefoglalások és irodalomjegyzék nélkül – 14 ívnyi szövegnek mindösszesen 5 oldaláról van szó, s ezt akkor sem találnám jelentős túlzásnak, ha – a legrosszabb esetet feltételezve – csak annak hangsúlyozására szolgálnának az itt található fejtegetések, hogy „a dolgozatban elmondott történet nem tekinti magát az egyetlen igaz, egzakt, objektív stb. történetnek”. (Ez viszont nincs így: az egymással párhuzamosan érvényesnek tekinthető elbeszélések gondolata már az értekezés első másfél oldalán megjelenik, a későbbiek során ennek megismétlése már nem, legfeljebb az igazolása lehetett a tét.)

Ugyanezen fejtegetések sorából opponensem kiemel egy talán valóban túlságosan enigmatikusan hangzó megállapítást, amellyel kapcsolatban egyrészt felveti, hogy vélhetően megfogalmazásbeli pontatlanságról van szó, másrészt az állítás egy részkijelentésének helytállóságát illetően kételyeinek ad hangot, és esetleges más irányú tovább gondolásra biztat. A mondat – hadd idézzem én is újra – a következő. „A narratológiai megközelítés alapvetően két dologra mutat rá: egyrészt arra, hogy a történeti elbeszélésben megjelenő múltbéli „valóság” narratív konstrukció (azaz fiktív), tehát az események jellege és azok egymáshoz való viszonya nem azok inherens sajátossága, hanem a jelen felől utólagosan azokra vetített rend, másrészt arra, hogy a narráció egyben mindig morális aktus, a jelen ítéletének megfogalmazását szolgáló tevékenység.

A „megfogalmazásbeli pontatlanság” – amely így félrevezető vagy nem tisztázott következtetéseket eredményezne – az az „egyszerű azonosítás” volna, ami látszólag egyenlőségjelet tesz „a történeti elbeszélésekben megjelenő valóság narratív konstrukció volta” és azok „fiktív volta” közé. A helyzet azonban nem egészen ez. Csak egyetlen példaként: Chris Lorenz írja Hayden White és a holland történetfilozófus Frank R. Ankersmit „metaforikus narrativizmusának” a kritikai értékelését megfogalmazó Lehetnek-e igazak a történetek? Narrativizmus, pozitivizmus és a „metaforikus fordulat” című tanulmányában az általam is hivatkozott narratológiai megközelítés egyik tézisének az összegzéseként az alábbiakat. „[A] történelem narratív formájára az igazság fogalma nem vonatkoztatható (nem megfeleltethető neki), szemben azokkal az egyedi kijelentésekkel, melyekből a történelmi elbeszélések felépülnek. A történelmi elbeszéléseket eszerint jellemzik a ’fiktív’ és/vagy ’metaforikus’ terminusokkal.” Azaz: a történettudományban bevett szokás a white-i elképzelésekre mint a „történelem fikcionalizálására” utalni, én tehát egyszerűen csak ehhez a konvencióhoz igazodtam. Belátom azonban, hogy részletes magyarázat nélkül valóban megtévesztő lehet ennek a kifejezésnek az alkalmazása, így a zárójeles „azonosítást” a szövegből – ha lesz még bármi jövője – törlöm vagy kiegészítem. (S ha már itt tartunk – a történeti hűség kedvéért –: a kérdéses szövegrésznek egy épp megjelenés alatt álló változatában az említett törlést már korábban végrehajtottam, miután kb. 1 évvel ezelőtt Pokol Béla ugyanennek a mondatnak a problémáira hívta fel a figyelmemet, s miután egy hosszabb levélváltás keretében tisztáztuk a kérdést, elhagytam a zárójeles megjegyzést. Az értekezés utolsó korrektúrája alkalmával viszont elsiklott a figyelmem efelett, köszönöm, hogy opponensem észrevette.)

Ami pedig a kijelentés érdemi részeit illeti. Hadd idézzem magát Hayden White-ot, az annak idején nagy port kavart és ráadásul az ismeretelméleti szempontból legradikálisabbnak tartott korai munkájára, a Metahistory című könyvre vonatkozóan, amelynek központi kérdését így összegzi: „[…] miképp lehetséges, hogy különböző történészek élesen szembeálló […], ám egyaránt hihető beszámolókat készítenek ugyanarról a jelenségről, anélkül, hogy eltorzítanák ’a tényeket’, vagy visszaélnének a forráskezelés szabályaival”, és miként lesznek ezek a múltbeli eseményekre vonatkozó beszámolók a különbözőségeikkel együtt egyaránt alkalmasak arra, hogy olvasóik számára meghatározott jelentésekkel bírjanak, amelyek megvitathatóak és adott esetben ideológiai természetű következtetések levonására is alkalmasak. Azaz: egyrészt White a meggyőződése szerint valamennyi történetírói munkában strukturálisan kiiktathatatlanul jelenlévő narratív mozzanat azonosítását kizárólag olyan történeti beszámolókban igyekezett elvégezni, amelyeknek tudományosságát közmegegyezés szerint senki nem vitatja, másrészt nincs szó – opponensem szavával – a „tényszerű események” és a fikció közötti határok teljes felszámolásáról; annak ellenére sem, hogy White meglátása szerint – és ez volna művének a strukturalista eleme – a történeti elbeszélések valamilyen értelemben mindig preformáltak, a „legszélsőségesebb” megfogalmazás szerint a történelmi narratívák „[…] alig többek, mint azoknak a nyelvészeti protokollumoknak a kivetítései, amelyekkel a történészek narratíváik megírása előtt az adott eseményhalmazt előre megmutatják.” (Egyetlen közbevetőleges megjegyzés: a történettudományban az is igen éles viták tárgya, mi számít történelmi „ténynek” és „eseménynek”, s ezek egymáshoz való viszonya mi volna. Ezzel csak arra szeretnék rámutatni, hogy miként opponensem bírálatának, úgy a dolgozatom szövegének sincs szüksége bizonyos kérdések bizonyos mélységűnél részletesebb tárgyalására, mert akkor – ismét opponensem szavával – az lenne a bírálat és valóban az lenne a dolgozat is. Hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor jogászok rendszeresen használják többé-kevésbé reflektálatlanul például a „pozitivizmus” vagy a „jogpozitivizmus” kifejezést. Bizonyos típusú kijelentések megtételéhez elegendő ez a fajta használat, míg más szövegösszefüggésekben teljességgel pontatlannak és lényeges különbségeket eltüntetőnek lehet tartani.)

Mindezek alapján: én magam sem nevezném teljesen fiktívnek az ilyen természetű leírásokat, ugyanakkor foglalkoztat annak a gondolata, hogy valamennyi, a múltra vonatkozó beszámolónak – legyen annak tárgya akár a történelmi múlt, jogtörténet, irodalomtörténet, jogelmélet-történet, sőt, akár egy bírói ítéletben a múltbeli eseménysorozat mint tényállás – strukturális, azaz megkerülhetetlen, kiiktathatalan, inherens eleme a narratív mozzanat, az irodalmihoz hasonlító verbális fikcióteremtés pillanata, amely szorosan összefonódik a végül is rögzített, a ténylegesen megtörténtként elfogadott múlt értékelésével, megítélésével.

S hogy ehhez képest – abban való egyetértésünkön túl, hogy a „történeti események jellege és azok egymáshoz való viszonya nem azok inherens sajátossága” – mennyiben leegyszerűsítő az a megfogalmazás, hogy inkább „a jelen felől utólagosan azokra vetített rendről” van szó vagy mennyivel volna „célszerűbb” a történelemelmélet hermeneutikai változatai illetve általában a filozófiai hermeneutika történetiség-felfogása felől közelítve arra az álláspontra helyezkedni, hogy „[a] mindig is értelmezett alakban (valamiféle ’rendben’) fölfogott események értelmezési kerete történetileg változik, ám nem a történész önkénye, hanem a hatástörténet uralhatatlan logikája szerint”, nos, ennek tisztázásához egy olyan történelemelméleti vitába kellene bekapcsolódnunk, amelynek esetleges tanulságaira az absztrakciónak azon a szintjén, amelyen a dolgozat megállapításai e tárgykörben mozognak, ismételten csak nincs szükség. (Hasonló volna a helyzet, ha azt határoznánk meg tisztázandó kérdésként, hogy e két nevezett álláspont között egyátalán mennyire mély és éles a különbség – tekintettel például arra, hogy mind White vagy az opponensem által „alternatívaként” említett Paul Ricoeur munkáiban a kölcsönös hivatkozások korántsem csak kritikai természetűek, sőt, előfordul az is, hogy White kifejezetten egyetértőleg utal Gadamerre, aki pedig a történetírás hermeneutikai megközelítéseinek „tanítómestere” –; és ahhoz sem kevesebb utánajárásra volna szükségünk, ha azt vitatnánk meg, miért nem további lehetséges megközelítésekből indulunk ki, holott mondjuk a narratív juriszprudencia felé közelíteni kézenfekvő lehetne a „mikrotörténelem” vagy a többféle „kisebbségi szempontú” történelem vagy az „oral history” felől, miként azon elemzések felől is, amelyek a történetírás stiláris és műfajproblémáit tárgyalják, ahogy – megint más szempontból – tekinthetnénk kiindulópontnak a Simon Attila által javasolt Reinhart Koselleck, de akár az említett Ankersmit, a német Jörn Rüsen vagy Louis O. Mink, Arthur Danto vagy Aron Jakovlevics Gurevics elgondolásait is. S ez nem azt jelenti, hogy „anything goes”, azaz módszertani szempontból „bármi elmegy”, hanem azt, hogy számos termékenyen igénybe vehető elképzelés létezik, amelyek között – hasonlóan az egyes kortárs jogtudományi/jogelméleti álláspontok melletti elköteleződés dilemmájához – a választás szinte „csak” „ízlés vagy értékelkötelezettség” kérdése.)

Ez utóbbi megállapítás szellemében: ha a szembeállítás hangsúlya arra esik, hogy a narratológiai megközelítéshez a „történészi önkény” asszociációja társul, szemben azzal, ha „a történész munkáját is a hatástörténet hermeneutikai elve felől” gondoljuk el, akkor számomra ez utóbbihoz viszont a történészi felelősség eliminálásának képzettársítása kapcsolódik (meglehet jogosulatlanul). S ha ehhez hozzá számítjuk, milyen fontos legitimációs szerepük van a történeti elbeszéléseknek a mindenkori jelen viszonyait illetően (gondoljunk csak napjaink Magyarországának olyan kérdéseire, mint például, hogy ki vagy mi tekinthető ma „1956 örökösének”), akkor – hadd tegyem hozzá a történészek hétköznapi gyakorlatát teljességgel kívülről figyelő laikusként és már-már demagóg módon – nagyobb „biztonságban” érezném magam a világban, ha a történészek azzal a kényszerű tudattal írnák munkáikat, hogy azok részben menthetetlenül fiktívek, mint ha tevékenységüket az határozná meg, hogy azt „a hatástörténet uralhatatlan logikája” tartja hatalmában. (Hasonló módon örülnék annak is, ha a bíróságok erősebben éreznék, mekkora a felelősségük, amikor múltbeli történéseket tényállásokként rekonstruálnak, s tesznek ítéleteik alapjaiként teljes – „kerek, egész” – történetté, időnként töredékes, hiányos, ellentmondásos stb. „bizonyítékok” birtokában.)

S végül néhány nehezebben kategorizálható megjegyzés, nagyon röviden.

1. Szilágyi István vetette fel, hogy az értekezés 3. fejezetének részét képező Kafka-parafrázis – mivel időközben kiegészült új szövegrészekkel – kerülhetne önállóan a dolgozat függelékébe. Magam is gondoltam erre, s így a jelenlegi helyére beilleszthető volna egy olyan fejezet, amelynek megírását opponensem javasolja, nevezetesen egy olyan elemzés, amely Stanley Fish, Richard Weisberg és James Boyd White álláspontját taglalná a Posner-vitában.

2. Simon Attilának az értekezés 4. fejezetéhez kapcsolódva megfogalmazott felvetését, a Michel Foucault ihlette elképzelés kidolgozását nagyon érdekes ötletnek gondolom, azzal együtt, hogy attól tartok, ennek a feladatnak az elvégzésére egyelőre én nem mernék vállalkozni.

3. Opponensemnek a kánonokra vonatkozó megjegyzéseivel pedig egyetértek, s ha ebben a tekintetben az amerikai narratív jogtudományra vonatkoztatva a kérdése úgy szól, hogy vajon abban nincs-e jelen a „hatalom akarásának” ugyanaz a mozzanata, az ellenfél álláspontjainak ugyanaz a „homogenizálása”, ami ellen tiltakoznak, arra a válaszom egyszerű: de, igen. Én is így látom, ezért is tettem szóvá a dolgozat végén, hogy ma már a narratív jogelmélet híveinek sem feltétlenül kellene úgy tekinteniük a „konvencionális” megközelítésekre, amelyekben csak – Paul Ricoeur szavaival –„az erőszak beszél” (mégha az előzmények ismeretében érthető is ez az attitűd); s ezért tartanám szerencsésnek egy olyan értekezési forma kialakítását, amely hasonlatos ahhoz, ami az európai irodalom történetében és elméletében „polifonikus regény”-ként vált ismertté. S így lehetne esélye, hogy közelebb kerüljünk a „diskurzus erőszakmentes gyakorlatához”.

4. Végezetül – talán szokatlan módon – opponenseim vélekedéseinek apropóján hadd térjek ki egyetlen megjegyzés erejéig valamire, amiről mindkét bírálóm pozitív értékítéletet fogalmazott meg. Az értekezés stílusáról illetve általában a tudományos értekezések stílusának kérdéséről van szó (stílus alatt értve ugyanazt, mint Simon Attila a véleményében). Azért különösen fontos számomra ez az opponensi „visszajelzés”, mert dolgozatom – ha semmi más – minimálisan kísérlet szeretett volna lenni arra, hogy a jogtudományi/jogelméleti beszéd ma elfogadottnak tekintett nyelvhasználati szabályai által az egyes szerzők számára biztosított mozgásteret – és ezáltal az egész diskurzus terét – valamelyest bővítse. A hazai filozófiában és irodalomtudományban efféle változások már bekövetkeztek, de ugyanez elmondható az angol-amerikai, francia és német társadalomtudományokról is. Ha pedig e tekintetben jogtudósok keresik hagyományaikat, azok eredetüket tekintve visszanyúlnak a Peter Goodrich által „szatirikusnak” nevezett jogtudományig, olyan szerzőket nevesítve korai forrásokként és ösztönzőkként, mint Horatius, Menippus vagy a XII. századi glosszátor Placentinus.

Utolsó szavam pedig hadd legyen a köszöneté, amely opponenseimet illeti, hogy értő és támogató figyelemmel olvasták munkámat, és lehetőséget adtak, hogy tanuljak észrevételeikből. Köszönöm.