Nagy Tamás

 

Jog és irodalom

 

( – tézisek helyett – )

 

 

            „Az első tennivaló: öljünk meg minden törvénytudót.” – mondja William Shakespeare egyik szereplője a VI. Henrik című dráma negyedik felvonásában. Szemben azzal, hogy más korokban realitás is lehetett az idézetben foglalt fenyegetés (gondoljunk csak azokra a lincselés határát súroló atrocitásokra, amelyek a XVIII. század végének amerikai gyarmatain estek meg), ez szerencsére most és ehelyütt nem jelenvaló, így értekezésem vázlatos ismertetésének keretében tekintsük e mondatot kiindulópontnak annak a kérdésnek a megválaszolása – illetve ennek kísérlete – során, ami voltaképpen minden „jog és irodalom” néven ismeretes vizsgálódás központi kérdése. Nevezetesen: lehet-e bármi „hasznosítható” mondandója a jogászok számára az irodalomnak – akár egy több mint 400 évvel ezelőtt született szépirodalmi mű egy kitalált alakja vészterhes kijelentésének –; vagy bátrabban fogalmazva (mint azt a modern „jog és irodalom” kutatások „alapító atyjának” tekintett James Boyd White tette egy programadó tanulmányában): mi volna az, amit a jogászok az irodalomtól tanulhatnak?

            Ha mindösszesen olyan „filológiai érdekességek” utáni – egyébként létező – nyomozásokról lenne szó, amelyek azt próbálják meg kideríteni például, hogy vajon maga a Bárd is jogász volt-e vagy amelyek korabeli periratok alapján próbálnak következtetni titokzatos életének eseményeire, vagy amelyek számba veszik, hogy színdarabjainak szövegében milyen gyakorisággal fordulnak elő utalások a kor angol jogára, jogászságára és igazságszolgáltatására vagy amelyek ellenőrizni kívánják, hogy ezek a referenciák „szakmai” szempontból helyénvalóak-e, nos, akkor mindazt, amit „jog és irodalom” címszó alatt ismerünk, nyugodt szívvel sorolhatnánk a „tudni nem érdemes dolgok” tudományainak sorába. (Zárójeles megjegyzés: ha esetleg valaki mégis szeretné tudni. 1778 óta tartják magukat olyan feltételezések, amelyek szerint Shakespeare is „törvénytudó” volt [bár e hipotéziseket illetően, azt hiszem, Mark Twain fogalmazott a legtalálóbban, mondván, hogy akár igen, akár nem, a kérdés eldöntését leginkább egy esküdtszékre kellene bízni]. Az viszont egészen bizonyos, hogy számos eljárás résztvevője volt, hol egyik, hol másik oldalon, a neves Shakespeare-kutató jogász, Daniel Kornstein, „élő pergyár”-nak nevezte. A referenciák száma 312, azzal együtt, hogy – mint annak Paul Clarkson és Clyde Warren A tulajdonjog a shakespeare-i és az Erzsébet-kori drámairodalomban című munkájukban utána számoltak – a kortársak jogi tárgyú hivatkozásai általában még ennél is gyakoribbak, mégha nem is érik el azt a technikai értelemben vett pontosságot, amit Shakespeare, aki – legalábbis Lord Campbell meglátása szerint – „egyetlen writet sem hibázott volna el”.)

            Feltehetők azonban ezeknél talán fontosabb kérdések is. Lehetséges-e, hogy a shakespeare-i idézet valóban foglalata annak az „ősi angol ellenszenvnek”, amelyet Daniel Boorstin szerint az angolok a jogászok iránt éreztek, s amelyet magukkal vittek a gyarmatokra is, vagy megnyilvánulása annak az előítéletnek, amelyet világszerte oly sokan és oly gyakran hangoztatnak a jogászokat és tevékenységüket illetően, és lehet-e forrása azoknak a verbális aktusoknak, amelyek napjainkban is – lényegében változatlan tartalommal – funkcionális ekvivalensei a drámabeli kijelentésnek? Vagy épp ellenkezőleg: lehetséges-e, hogy mindig is félreértettük e mondatot és sokkal inkább azt a „bölcs felismerést” kellene látnunk benne, hogy a jogászok eltávolítása mindig „egy lépéssel közelebb visz a kormányzás totalitárius formái felé”. (Ez utóbbi véleményének adott hangot – s ez nem tévedés – John Paul Stevens, a Supreme Court bírája, egy, a testület által hozott 1985-ös döntéshez fűzött különvéleményében, csatlakozva azon bírótársaihoz, akik nemegyszer irodalmi művekre történő hivatkozások révén juttatják kifejezésre például a joguralom eszménye iránti elkötelezettségüket.) Továbbá.

Elképzelhető-e, hogy az idézett shakespeare-i szereplő felszólítása távolabbi összefüggések irányába is mutat? Megerősítheti-e valamilyen módon Michel Foucault azon megjegyzését, amely szerint a görög drámairodalom tulajdonképp nem más, mit a görög jogtörténet „színpadra vitele”, vagy azokat a megfigyeléseket, amelyek rögzítik, hogy vannak olyan történelmi periódusok, amelyek jogi krízishelyzetei, válságai áthatják a korszak irodalmát, legyen szó az izlandi sagákról, az Erzsébet-kori drámáról, a XIX. századi német, angol és orosz prózáról (beszéljünk akár Kleist és Goethe, Walter Scott, Jane Austen és Dickens vagy Dosztojevszkij műveiről), vagy a XX. században az Osztrák–Magyar Monarchia végnapjainak, a náci és szovjet diktatúrák vagy a „létező szocializmus” idejének írásairól. Ha ezekre a kérdésekre – akár csak részlegesen is – igenlő a válaszunk, azon nyomban olyan kutatások számára nyithatjuk meg a teret, amelyekben a jogtörténet, a jogelmélet, a jogszociológia és az irodalomtudomány szempontjai összekapcsolódhatnak.

 De léphetünk tovább is – az idő rövidségére tekintettel számos közbenső lépcsőfokot most nem érintve – egészen annak az „elemi szintű” kölcsönös függőségnek a feltárásáig, amely jog és írás, jog és elbeszélt történet között fennáll, s amelyre, úgy gondolom, Robert Cover mutat rá a legszemléletesebben, a következő szavakkal. „A jog intézményeinek vagy előírásainak semmilyen készlete sem létezhet azoktól a narratíváktól függetlenül, amelyek meghatározzák és jelentéssel töltik meg. Mert minden alkotmányhoz tartozik egy eposz, és minden tízparancsolathoz egy szentírás. Amint azoknak az elbeszéléseknek a kontextusában értjük meg a jogot, amelyek jelentéssel töltik meg, az már nem egyszerűen egy betartandó szabályrendszer, hanem egy világ, amelyben élünk. Ebben a normatív világban jog és narratíva szétválaszthatatlanul összefüggnek.”

S ezek alapján felmerül a kérdés, vajon nem olyan összefüggésről van-e szó, amelyet talán a kelleténél erősebben takar el a szemünk elől a modern jog- és társadalomtudomány, amikor „jogot” és „irodalmat” egymástól végletesen és véglegesen elkülönült professzionális intézményrendszerekként láttatja, amelyek keretei között jogászok és irodalmárok saját tevékenységük valóságát a másikétól elzártként élik meg és az e tevékenységekhez kapcsolódó elméleti reflexiókat is merev akadémiai határokkal elválasztott területekként érzékelhetjük. Véleményem szerint: ez a helyzet.

Holott: nem feltétlenül kellene így lennie, ahogy nem is volt mindig így. A kortárs „jog és irodalom” kutatások, amelyek immár a jogtudományban és a jogászképzés részeként is intézményesülve próbálnak az említett összefüggéshez sokféleképpen közelíteni, számos történelmi helyen és időben kereshetik előzményeiket és mondandójuk forrásait. Jogi, irodalmi és vallási szövegekként egyaránt olvasható írásokban, az antikvitás dokumentumaiban, Cicero beszédeiben (amelyek közül talán a Pro Archia emelkedik ki a leginkább), de ugyanígy mutathatnánk rá a jogi humanizmusra illetve mindazon „alternatív megközelítésekre” – ezeket jelöli Peter Goodrich a „minor jurisprudence” elnevezéssel –, amelyek sem azt nem állították önmagukról, hogy kizárólagosan a jog tudományai lennének, sem azt, hogy a jog egyedül érvényes ábrázolásait testesítenék meg.

A választás lehetősége akkor is többszörös, ha csak az 1970-es évek óta önálló kutatási irányként számon tartott vizsgálódások „hazájára”, az Egyesült Államokra vetünk pillantást. Időrendben visszafelé haladva: választhatnánk minden idők egyik legkiválóbb amerikai bírójának (és jogtudósának), Benjamin Cardozonak az elemzéseit a bírói döntéshozatal „poétikájáról”, vagy még korábbról Wigmore bíró listáját a jogászok számára mintegy „kötelezendően olvasandó” regények soráról, amely összeállítás pedig örököse azoknak a „végtelen olvasmánylistáknak”, amelyekben az amerikai felvilágosodás „atyjai” rögzítették a XVIII–XIX. század fordulóján, hogy a jogászoknak milyen ismeretekre van feltétlenül szükségük tevékenységük folytatásához.

Ezzel a korszakkal, annak hagyományaival és az ezekre vonatkozó kutatásokkal kíván kapcsolatot teremteni értekezésem második fejezete, amely egy olyan jelenség vizsgálatára koncentrál, amelyet Robert A. Ferguson kifejezésével a jog és az irodalom sajátos „konfigurációjaként” határozhatunk meg.

            Legáltalánosabban szólva olyan, eredetében az antikvitás kultúrájáig visszavezethető hagyományról – egyszerre helyzetről és eszményről – beszélhetünk, amelyben „jog” és „irodalom” olyan interdependens praxisokként lépnek elénk, amelyek egymással szétbogozhatatlanul összefonódva egyenrangú szerephez jutottak a korai köztársaság fiatal Amerikája formálódó „normatív univerzumának” – a cover-i értelemben vett „nomos”-nak – és önálló nemzeti identitásának a meghatározásában.

            Amikor a jog és irodalom e konfigurációjáról beszélünk, egy olyan korszak jelenségéről van szó, amelyben a jogászok Amerika intellektuális elitjeként – vagy Alexis de Tocqueville kifejezésével: „arisztokráciájaként”– saját „szakmájuk” művelésének határait átlépve egyszerre voltak éppúgy a kultúra, mint a politika „követei és mesterei”, egy születőben lévő nemzet „írástudói”. Felismerve, hogy a fiatal köztársaságnak szilárd kulturális háttérre van szüksége – mert máskülönben nem maradhat fenn –, ez az amerikai elit a köztársaság és a republikánus kultúra együttes építését egyetlen és egységes feladatának tekintette.

Ám hogy e feladat – s ennek keretében egészen konkrétan a jogászi és irodalmi tevékenység és karrier összeegyeztetése – mennyire nem egyszerű, azt minden részletezés helyett hadd érzékeltesse két korabeli idézet.

A „Knickerbocker” néven ismert new york-i költői csoportosulás tagja, Fritz-Greene Halleck ironikus verssorai a következőképpen szólnak a művészi és más – úgymond „hasznos” – tevékenységformák viszonyát illetően, értve ezalatt a jogit is. „Mirtuszok árnyán nem időzhetek/ veled, szép kedvesem,/ jelenleg a pamutiparban ténykedek,/ és cukorral kereskedem”.

Ugyanerre utalnak egy másik szerző szavai is. „Tudományt a munkás élettel egybekötni: ez a feladás, mire a köztársaság férfiának törekedni kell. Tiszteletet érdemel a tudós is, ki négy fal közt halványúlva a múltvilág emlékeivel kizárólag társalkodik: de a jelenkorra hatni kivánó polgárnak más pályán kell indúlnia.”– írja Kölcsey Ferenc 1837-ben kiadott Parainesis-ében, első pillantásra talán meglepő módon pontosan megfogalmazva azt az eszményt – s egyben dilemmát –, ami az Alapító Atyák generációjának a sajátja is volt.

Az egybeesés nem véletlen: mindkét esetben közös antik minták követéséről van szó. S mindez – további következtetésekként – nemcsak arra mutat rá, hogy az Újvilág megteremtésének, a nagyobb részében még ismeretlen kontinens szimbolikus megragadásának és materiális meghódításának a kísérletében az „uralhatatlan” uralásának vágya, a rend, az átlátható és kiszámítható viszonyok kialakításának igénye és létszükséglete a jogász-írókon keresztül közvetlen kapcsolatot teremtett a jog, a jogászi szemléletmód, a „törvények és nem emberek” uralmának gondolata és a korai köztársaság neoklasszikus irodalma között, hanem arra is, hogy a jog és az irodalom összefonódásának jelensége nem kizárólagosan a korai köztársaság Amerikájára jellemző. Eltérő hangsúlyokkal és megnyilvánulási formákkal ugyan, de megfigyelhető a skót felvilágosodás és preromantika vagy a német romantika kultúrájában is, és véleményem szerint azt sem volna túlzás állítani, hogy szintén hasonló a helyzet a magyar reformkor esetében. (Ha végigtekintünk a XIX. századi magyar irodalom történetén, s számba vesszük, hogy csak az ismertebb szerzők közül hányan folytattak jogi tanulmányokat és/vagy jogászi praxist az irodalmival párhuzamosan, a gyanúnk talán megalapozott lehet. Néhány név a teljesség igénye nélkül [„hosszú” XIX. századdal számolva]: Kármán József, Katona József, Kölcsey Ferenc, Bajza József, Vörösmarty Mihály, Kemény Zsigmond, Eötvös József, Vas Gereben, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Rákosi Jenő, Herczeg Ferenc, Ady Endre.)

Ha pedig jog és irodalom más természetű összekapcsolódásának lehetőségei után kutatunk – más oldalról vizsgálva és időben hozzánk közelebbi példát keresve – fordulhatunk egy olyan író – Franz Kafka – műveihez, aki a modern „jog és irodalom” vizsgálódásoknak az egyik legtöbbet tárgyalt – bár régiónkat szinte egyetlenként képviselő – szerzője. Nemcsak az inspirálja e vizsgálatokat, hogy irodalmi teljesítménye az ízlésítéletek valamennyi különbsége ellenére vitathatatlanul a legnagyobbak közé tartozik a XX. században, de az is, hogy az egész világirodalomban talán Kafkának van a legkézzelfoghatóbb módon „köze” a joghoz: maga is jogot végzett, jogászként dolgozott egész életében, műveinek a jog állandóan visszatérő témája.     A dolgozat 3. fejezete ennek az életműnek a jogirodalmi recepciójára tekint, elsősorban azt a kérdést vizsgálva, hogy irodalmi és jogi szövegek képezhetnek-e egymás számára értelmes kontextust, illetve ennél is konkrétabban: lehet-e az Osztrák-Magyar Monarchia 1852. évi Büntetőjogi Törvénykönyve Franz Kafka A per című regényének intertextusa. (A válasz: igen.)

Az áttekinthetetlenül gazdag irodalomtudományi recepcióval párhuzamosan az elmúlt húsz évben a jogtudomány/jogelmélet is számos irányból közelített Kafka „jogi tematikájú” írásaihoz. (Korántsem csak jogelméleti/jogfilozófiai megközelítésekről van szó, a tételes jogtudományok részéről is megindult az életmű „gyarmatosítása”. E tanulmányok között egyaránt találhatunk a büntetőjog, a közigazgatási jog, a munkajog és a családi jog tudományai köréből származó elemzéseket, de olyan kérdések vizsgálatai is felbukkannak, mint például az adatvédelem vagy a magánjogi eljárás egyes problémái.) Az egyre gyarapodó másodlagos irodalom e kísérletei leggyakrabban a következő lehetséges olvasatokra tesznek javaslatokat:

 1. a jogtörténeti perspektíva szempontjainak mozgósítása bukkan fel azon értelmezésekben, amelyek vagy a korabeli Osztrák–Magyar Monarchia „krónikásaként” láttatják az írót, vagy a XX. századi totalitárius jogrendszerek „eljövetelére” vonatkozó próféciákat olvasnak ki a szerző egyes műveiből;

2. a pszichoanalízis irodalma felől érkező interpretációk a modern jogrendszerek/igazságszolgáltatások keretei között (is) megjelenő elidegenedés, irracionalitás és emberi szenvedés ábrázolásaiként olvassák Kafka szövegeit;

3. e szövegeknek a posztmodernre jellemző „újraírásaként” értékelhetőek azok a megközelítések, amelyek a liberális joguralom eszményének demisztifikálására mutatnak rá;

 4. többek számára a „kafkai” fogalma termékenyen igénybe vehetőnek tűnik a modern nyugati típusú bürokratikus társadalom és annak hiper-racionalizációja jogi aspektusainak az elemzése során (ide értve akár e fogalom operacionalizálását az angol-amerikai fellebbviteli bíróságok részéről is);

 5. önálló kategóriába sorolhatóak azon tanulmányok, amelyek a kafkai szövegvilág egyes darabjainak a jogi oktatásban történő felhasználhatóságát vizsgálják;

 6. s végül: a kisebbségi tudatosság jogelméleteinek a képviselői pedig nemegyszer Kafka műveit „használják fel” az establishment-en (s így végső soron a jogrendszeren) „kívül állók” nézőpontjának a megfogalmazásához.

Ez utóbbi kísérletek más szempontból is érdekesek lehetnek – s ez képezi az értekezés 4. fejezetének tárgyát –, amennyiben a modern jogtudományi szövegek bevett érvelésmódján kívánnak változtatni (vagy még inkább: régi formákat újraértelmezni.) Miről van szó? Olyan próbálkozásokról, amelyek révén az ún. narratív juriszprudencia képviselői olyan új kifejezésmódot próbáltak meghonosítani a jogtudományban, amelynek lényege legrövidebben az irodalmi forma felé való fordulásként ragadható meg.

A „tradicionális” jogelméletben nem egyszer szerepet kaptak már fiktív elemek, gondoljunk akár Holmes „rossz emberére”, Dworkin „herkulesi” bírájára vagy Fuller „barlangkutatóira”, ám ezekben az esetekben a fiktív mozzanatok anélkül váltak a teoretikus reflexió részévé, hogy a tudományosság konvencionális mércéit és eljárásait bármi módon megkísérelték volna „felülírni”.

A „jog és irodalom” kutatások e leágazásának képviselői az 1980-as–’90-es évek fordulóján viszont épp így tettek és tesznek a mai napig, és írásaik már nem irodalmi szövegekből származtatott vagy azokra vonatkozó állításokat mozgósítanak, hanem azokhoz kezdenek el hasonlítani, osztozni a verbális fikcióknak azokban a jellegzetességeiben, amelyeket szépirodalmi formákra szokás jellemzőnek tartani. Azaz: megjelentek a tanulmányszerzők egyes szám első személyű, személyes tapasztalataikat, élményeiket, érzéseiket és jogelméleti mondanivalójukat egybefonó elbeszélései, metatörténetei, naplójegyzetei és dialógusai is.

A „határok” ilyen átlépése azonban korántsem csak napjaink jogtudományi textusainak a jellemzője.

Lezárásként és annak példájaként, hogy jogi és irodalmi szövegek időnként miként válhatnak szinte eggyé (még a modernitás korában is), hadd idézzek két írást.

 Az egyiket teljes egészében – alig hosszabb 1 percnél –, amelyhez képest a másik – még rövidebb terjedelemben – csak bevezető részlete egy hosszabb műnek. Az első történetére a kafkai tragikomédia árnyéka vetül, a második boldogabb véget ért.

            Ami az elsőt illeti. Mindannyian ismerjük Örkény István „egyperceseit”, kelet-közép európai szocializációnk szerves részeként. Figyeljük meg az alábbi írást, amely a Jelentés Örkény István gépkocsivezetői engedélyéről címet viseli.

            „Örkény István 1953-tól az Írószövetségben tevékenykedő jobboldali írók csoportjához tartozott. 1956 őszén az Írószövetség elnökségének, az Irodalmi Újság szerkesztőbizottságának tagjává választották. E szervezetek ellenforradalmi tevékenységének irányvonalával egyetértett. Helyeselte az 1956. október 23-án megindult mozgalmat, annak támogatására írta meg és olvasta fel a Rádióban: „Fohász Budapestért” című írását, s jelentette meg az „Igazság” című lapban. Ugyancsak ő írta a „Szabad Kossuth Rádió” adásai elindítása bevezetőjének hírhedt „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal” című ellenforradalmi rágalmat. 1956. november 4.-e után tevékeny részt vett az Írószövetség „Forradalmi Bizottság”-ában, annak ténykedésével egyetértett. 1956 decemberében Déry Tibor, Képes Géza, Tamási Áron társaságában részt vett Krisna Mennon indiai követ tájékoztatásában. Aktívan tevékenykedett az Írószövetség 1956. december 28-i ülésének, s annak határozatai előkészítésében. Az Írószövetség autonómiájának felfüggesztése után az ellenséges tevékenységet tovább folytatta: ő volt az egyik szervezője az írói sztrájknak, az Irodalmi Tanács alakulásakor a bojkottálásának. Örkény véleménye, magatartása a legutóbbi időkig nem változott. Az elkövetett hibáival nem volt képes és nem is akart szembenézni, azt elismerni, ezáltal önmagát kizárta a magyar irodalomból. A fentiek alapján Örkény István gépkocsivezetői engedélyének megadását nem javasoljuk.”

A szöveg kelt Budapesten, 1959. november 3-án, szerzője – ne nevezzük néven – „hivatásos állományú” autoritatív döntéshozó. Ha nem tudnánk, hogy ez a szöveg micsoda, azt hiszem, teljes joggal azonosíthatnánk az „egypercesek” valamelyikeként. (Számomra ez egyben azt is jelenti, hogy a szocializmus jogának – s ezáltal „logosza” e szegmensének  – teljesebb megértéséhez a korszak irodalmának tanulmányozása is komolyan hozzájárulhat, s ezt a hazai „jog és irodalom” kutatások igen érdekes fejezetének tartanám.)

A másik írás (részletének) hangvétele eltérő.

„A krikett-játék vidéken nyaranta mindenki örömére szolgál. Majd minden falunak saját pályája van, ahol fiatal emberek játszanak, az idősebbek pedig nézik őket. A Durham megyei Lintzben is így megy a játék, már több mint 70 éve. A pályát rendben tartják. A kapu környékén a pázsit hengerelt és gondosan nyírt. A pályaszél mérete épp megfelelő. Klubházat építettek a játékosoknak és nézőteret a szurkolóknak. A helyi csapat szombaton és vasárnap szerepel itt. Részt vesznek a bajnokságban, amely a szomszédos falvak között zajlik. Hétközben, munka után, itt edzenek, míg be nem sötétedik. És mégis: 70 év elteltével egy felsőbírósági bíró úgy döntött, többé itt nem játszhatnak. Helyt adott egy keresetnek, hogy vessen véget a játéknak. S tette mindezt a falu egy újdonsült lakójának kérésére, aki történetesen nem szerette a krikettet.” És így tovább.

Ha nem tudnánk, hogy ez a szöveg micsoda, azt hiszem, teljes joggal azonosíthatnánk egy novella vagy kisregény kezdeteként, amely az angol vagy – ha épp nem jut eszünkbe, Durham megye hol is található – ausztrál, új-zélandi vagy akár a gyarmati Indiában élő – mondjuk – „középosztály” mindennapjairól szól. Valójában az idézet szerzője nem más, mint Alfred Thompson Denning – ismertebb nevén: Lord Denning –, a Lordok Háza főbírája, a „mű” pedig különvéleményének a tényállást összegző bevezetése az 1977-es Miller v. Jackson ügyben (egy kártérítési perben, amelyet a krikettpálya szomszédságába költöző lakók egyike indított a klub ellen, mert úgy találta, hogy a játékosok az elviselhetőnél gyakrabban ütik be a labdát a kertjébe).

Lehetne a fentieket irodalom- vagy jogtörténeti kuriózumokként kezelni, elintézni egyetlen vállrándítással. Ez esetben azonban – s korántsem csak az én véleményem szerint – megfeledkeznénk arról a már idézett gondolatról, hogy a jog „nem egyszerűen egy betartandó szabályrendszer, hanem egy világ, amelyben élünk”. S még egy lépéssel tovább ennél: megfeledkeznénk arról, hogy jogi és irodalmi szövegek efféle egybejátszásának lehetősége nem véletlen; hogy az áttűnések minden ilyen pillanatában valami mélyebb összefüggés kerül a felszínre. Nevezetesen az, hogy a jogászok – mindenekelőtt – írnak, olvasnak, értelmeznek, indokolnak, fordítanak, megfejtenek, kitalálnak, konstruálnak, manipulálnak. Szövegeket, döntéseket, helyzeteket, szándékokat, érdekeket, embereket, tényeket, történeteket. (Próbálják ki: párosítsák a felsorolt igék bármelyikét bármelyik főnévvel: lesz értelme.)

S ha erre azt mondaná valaki – feltételezve a legélesebb ellenkezést és a legdurvább leegyszerűsítést mindkét oldalon –, hogy a jogászok akkor sem mesékkel és kitalációkkal dolgoznak, s pláne nem ilyeneket fabrikálnak „holmi szépírókként”, feleletként túl sok mindenre mutathatunk rá – ami az ellenkezőjét engedi sejtetni – ahhoz, hogy ne vegyük legalább fontolóra ezt a lehetőséget is. Találhatunk szerződéseket, amelyek egyértelműként kívánják megragadni a felek akaratát, miként olyanokat is, amelyek éppen leplezni próbálják valódi szándékunkat a másik fél vagy adó- és illetékhivatalok előtt; vádiratokat, amelyekben gonosztevőként s védőbeszédeket, amelyekben szentként jelenik meg a vádlott (aki történetesen a mi ügyfelünk); bírói döntéseket, amelyek – ügyészek, ügyvédek és tanúk érdekvezérelt történeteiből felépítve – minden kétséget kizáró pontossággal mondják el, mi történt a múltban; kérelmeket, amelyekkel önkormányzatokhoz vagy más döntéshozó szervekhez fordulunk: pályázatokat például, amelyek szerint kutatói támogatásra csakis mi lehetünk érdemesek, önéletrajzokat, amelyekben életünk minden mozzanata születésünktől fogva oly módon alakult, hogy épp itt álljunk vagy folyamodványokat szociális támogatásért, amelyeket még egyetemistaként készítettünk, Dickens tollához illő sorsot kölcsönözve önmagunknak.

Mindezek alapján – kifordítva egy „klasszikust” – ha nemcsak tenni akarjuk, de tudni is, hogy mit teszünk és hogyan (s egyetemi oktatóként mindezt láttatni is szeretnénk), akkor: ha van valami (sok más egyéb mellett), amit a jogászoknak és joghallgatóknak érdemes tanulmányozniuk, az – úgy gondolom – az irodalom (és annak tudománya). (Feltéve, hogy el tudjuk fogadni: az irodalom több, mint „bánatos alanyi költők locsogása” a holdvilágról vagy hideg szívű kedvesükről, aki épp otthagyta őket [vagy fordítva].)

Értekezésem – lényegét tekintve – ebbéli meggyőződésem kifejeződése.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.