Nagy Tamás : Néhány eljárás : Kafka-olvasatok a jogirodalomban

 

 

 

Bevezetés

 

           

            Jelen írás az eredetiség semmilyen státuszára nem tart –és nem is tarthat- igényt. Szerény szándékai szerint Franz Kafka több művének néhány jogirodalmi értelmezésén keresztül a „jog és irodalom” néven az elmúlt évtizedekben ismertté vált jogelméleti irányzat kutatási lehetőségeiről kíván számot adni. A témában magyar nyelven eddig megjelent egyetlen írástól –Maria Aristodemou: „A jog és az irodalom tanulmányozása: irányok és kapcsolódások” (01) c. cikkétől- eltérően nem általános és átfogó leírást próbál adni az irányzat törekvéseiről, hanem konkrét példákkal szeretné illusztrálni azon megközelítések –vagy ha a Tisztelt Olvasó úgy értékeli: tévutak- némelyikét, amelyeket az irányzat magában foglal. A tanulmány része –vagy inkább: töredékes vázlata- egy készülő hosszabb írásnak, ami Kafka műveinek teljes jogirodalmi recepcióját kísérli meg feldolgozni. Az alábbiakban e másodlagos irodalomból három reprezentatívnak tekinthető olvasatot emelnék ki, amelyek eltérő irányokból közelítenek Kafka „jogi tárgyú” regényeihez és elbeszéléseihez. Az első Richard Posneré, aki a jog gazdasági elméletének képviselőjeként  s egyben a jog és irodalom irányzat „bosszúálló angyalaként”- azt próbálja meg igazolni, hogy a jognak és az irodalomnak alig van érdemi közük egymáshoz, s így Kafka írásai sem szolgálhatnak semmilyen igazán hasznosítható mondandóval a jogtudomány és a jogászok számára. Posneréhoz szorosan kapcsolódik Robin West –sokak szemében túlzottan ideologikus és átpolitizált, s ezáltal a jog „humanista” kritikájának legveszélyesebb tendenciáit megjelenítő- Kafka-olvasata, ami éppen a jog gazdasági elmélete morális igazolásának lehetőségét vonja kétségbe, Kafka írásaiból merített példák segítségével. (A vita központi kérdésével, miszerint a piaci és a nem-piaci tranzakciók konszenzuális jellege valóban szolgálhat-e a modern társadalmak jogrendszereinek legitimációs alapjaként –ahogy az a posneri elgondolásból következik-, itt nem áll módunkban foglalkozni; ami érdekes, az kizárólag a Kafka-művek relevanciája a kérdés tekintetében.) A tanulmány harmadik része pedig Theodor Ziolkowski interpretációjával foglalkozik, ami a XIX.-XX. század fordulójának osztrák büntetőjogi reformvitái kontextusába helyezi Kafka „A per” c. regényét, megkísérelve kibontani annak egészen konkrét jogi-jogtudományi vonatkozásait, mindazon utalásokat és kritikát, amelyek  egy korszerűtlen jogrendszerre és annak krízishelyzetére vonatkoznak.

 

 

 

Mit akar ez az egy ember? –avagy Richard Posner megmondja

 

 

A (Bevezetés, repríz)

 

„The most interesting thing about Law and Literature: a Misunderstood Relation by Richard Posner is how the book uncannily reenacts its own title –how the relation of law and literature is systematically misunderstood by Richard Posner.”

J.M. Balkin (02)                                                                    

            Richard Posner egy egész könyvet –sőt, egy tíz évvel későbbi, átdolgozott és bővített kiadást is- szentelt annak illusztrálására, hogy a jognak és az irodalomnak –jelentsenek bármit is ezek a szavak- nincs túl sok köze egymáshoz, amennyi viszont mégis, az legyen az ő életművének része, (03) s ezen keresztül az amerikai jogirodalomé. (Számításai többé-kevésbé be is jöttek, ugyanis egy 1995-ös tanulmány szerint az amerikai egyetemek „jog és irodalom”-kurzusain az egyik legtöbbet használt forrás lett, (04) annak ellenére, hogy az írás jogtudományi kritikai visszhangja –a könyv hátsó borítójának abszurditásig erőteljes magasztalásával szemben- igencsak kíméletlennek bizonyult.) Posner számára az interdiszciplinaritás terepe korántsem volt ismeretlen, lévén a ’60-as évek óta a „jog és gazdaság”-irányzat prominens képviselője, -a műfaj annál inkább. Törvényszerűen merül fel a kérdés, hogy mi indokolta a hirtelen váltást –illetve így utólag inkább: a kitérőt-; miért kezd bárki, aki a jog közgazdasági szemléletének elkötelezett híve volt több évtizeden keresztül, irodalmi művekkel és irodalomtudománnyal foglalkozni, és miért fektet több évnyi energiát ilyen irányú kutatómunkába. Személyes becsvággyal nyilván nem vádolható Posner –miszerint egy egyre divatosabb és egyre jelentékenyebbnek tűnő mozgalomhoz szeretett volna csatlakozni-, hiszen nála szilárdabban már a ’80-as években sem lehetett senki az „establishment” része; sem lényegesen nagyobb hírnévre vagy elismertségre, sem több elfogadható meghívásra, (05) sem magasabb pozícióra (mint a 7. kerületi fellebbviteli bíróság bírói majd főbírói széke) nem számíthatott a „jog és irodalom” kutatásokhoz való kapcsolódás révén. Minden bizonnyal Jack M. Balkinnak és azoknak van igazuk, akik szerint Posner hirtelen támadt érdeklődése a „jog és irodalom” kérdései iránt semmiképpen sem tekinthető véletlennek. (06) Eleve gyanút ébreszthet a Reagan-kormányzat által kinevezett, konzervatív politikai nézeteiről is ismert főbíró felbukkanása egy olyan irányzat közelében, amelyet az amerikai jogi akadémia világán belül sokan –igaztalanul vagy sem- a legszorosabb együttműködésben lévőnek tekintenek a kritikai jog mozgalommal (CLS) és a feminista jogelméletekkel, képviselőik politikai nézeteit pedig általában –s ráadásul nemegyszer radikálisan- baloldalinak szokás tartani. Posnert saját bevallása szerint –túl azon, hogy gyermekkora óta élt benne az irodalmi érdeklődés- „dogmatikus szendergéséből” Robin West azon tanulmánya ébresztette fel, amelyben West a jog gazdasági elméletének Posner által is megjelenített változatát támadja, s kritikájának érveit döntően Kafka írásaiból vett példákkal támasztja alá (részletesen lásd később).(07) Posner vállalkozásához mindez azonban valószínűsíthetően csak az apropót szolgáltatta, s a valódi okok máshol keresendők; leginkább abban, hogy a ’80-as évek első felében az amerikai jogtudományban több olyan elméleti irányzat-iskola is rendkívüli mértékben megerősödni látszott, amelyek a jog és gazdaság elméletének hegemón pozícióit veszélyeztetni voltak képesek.

A „jog és irodalom” irányzata is ezek közé tartozott, amely James Boyd White „The Legal Imagination” c. művének 1973-as megjelenése óta a jogelméleti diskurzus egyre nagyobb terét hódította meg, s intézményi szinten is egyre népszerűbbnek mutatkozott. Annak ellenére, hogy a jog és a humaniórák kapcsolatának évezredes hagyományait senki nem tagadta, White könyvének megjelenése előtt az irodalmat a jogászok számára legfeljebb lélekemelő szórakozásnak, a jog és irodalom kapcsolatrendszerére irányuló kutatásokat pedig olyan jogtudósok lényegi tudományos vagy gyakorlati relevanciával nem rendelkező szabadidős tevékenységének tekintették, akik a kelleténél több szépirodalmat olvastak.

Posner irodalom-felfogása is leginkább ezt a szemléletet tükrözi, melyből következően amíg a jogtudományos status quo-t senki nem igyekszik a szükségesnél nagyobb mértékben megváltoztatni, addig különösebb figyelmet nem is érdemel az egész: virágozzék minden virág.

 

 

Amint azonban irodalmi művek olyan értelmezései bukkannak fel jogtudomány címén, amelyek pl. a jog gazdasági elméletének morális megalapozottságát próbálják kikezdeni, vagy az irodalomnak a jogi oktatás rendszerébe történő integrálását szorgalmazzák, rámutatva annak addigi szűklátókörűségére, vagy irodalmi szövegeket is felhasználnak a fennálló jogi rend kritikájához, stb., nos, abban a pillanatban azonnal komoly védelemre van szükség. S Richard Posner nekiáll a feladatot elvégezni. Mindezek alapján egyáltalában nem meglepő Balkin azon kijelentése, miszerint Posner könyvének csak névlegesen témája a jog és az irodalom –már a könyv címében „félreértettnek” minősített- kapcsolata, valójában a szerző kísérelete –tényleg lenyűgöző tudásának és briliáns retorikájának valamennyi ereje- a jog és gazdaság megközelítés elméleti és intézményi pozícióinak védelmére irányul, s így válik részévé annak a tervszerű törekvésnek, amelynek jegyében Posner egész életműve megfogant, nevezetesen –hangozzék bármilyen furcsának is elsőre- a jog autoritása és a jogtudomány autonómiája védelmezésének.

            A jog autoritásának koncepciójával és a jogtudomány autonómiájával szembeni kihívások szorosan összefüggnek az ’50-es években domináns szerepet betöltő processzualista iskolával szembeni támadásokkal és a jogtudomány ’60-as években lejátszódó interdiszciplináris fordulatával. Posnerre, aki 1962-ben végzett a Harvardon, mind a processzualista iskola, mind a nézeteivel szemben megfogalmazott támadások komoly hatással voltak. A processzualisták (Henry Hart, Herbert Wechsler, stb.) eljárási jogszemlélete döntően a jog –s elsősorban a jogalkotás- politikától való függetlensége biztosításának érdekében fogalmazódott meg, mégha elfogadták is a jog realizmus azon belátásait, hogy az igazságszolgáltatás nem lehet sem mechanikus, sem egészében apolitikus. A processzualista iskola hanyatlásával párhuzamosan az interdiszciplináris jogtudományi vizsgálódások térhódítása világossá tette a jogászok számára, hogy a jogi problémák kizárólag jogi kategóriák segítségével történő megragadása és megoldása többé nem lehetséges. Posner is felismerte, hogy intellektuális példaképeinek célkitűzéseivel való minden egyetértése ellenére a jog önmagában többé nem képes a politikával szembeni autoritását és autonómiáját megőrizni, s a függetlenség egyáltalában lehetséges mértékének fenntartásához valamilyen külső segítségre szorul. Ez a felismerés nagyban magyarázza Posnernek a közgazdaságtan felé fordulását, ami a társadalomtudományok közül a legszigorúbbnak, a „legkeményebbnek” számított. Posner a közgazdaságtant az emberi viselkedés általános tudományaként fogta fel, s ebből az alapállásból kiindulva működött közre a jog egy olyan interdiszciplináris megközelítésének részletes kidolgozásában, amely a jogi autoritás és autonómia megőrzésének alkalmas eszközeként tűnt fel. A jog gazdasági elmélete hosszú időn keresztül domináns pozíciót töltött be az amerikai jogtudományban, s a tényleges igazságszolgáltatási gyakorlat jogszemléletére is komoly hatással volt. A ’80-as években azonban a radikálisan új interdiszciplináris megközelítések, amelyek hirtelen legalább annyi és hasonlóan erőteljes mondandóval jelentkeztek a jogra vonatkozóan, mint a közgazdaságtan, vadonatúj kihívást jelentettek Posner számára. A feladat immáron a jog interdiszciplináris megközelítéseinek keretében a közgazdaságtan autoritásának megvédése lett, akár annak kimutatása révén, hogy az olyan diszciplínák, mint pl. az irodalom, sem a jog, sem a politika vonatkozásában releváns mondandóval nem rendelkeznek, a kortárs társadalmi-jogi problémák megoldásához semmilyen hasznosítható belátással nem tudnak szolgálni, vagy ha mégis, akkor azt az emberi viselkedés általános tudományaként meghatározott közgazdaságtan már régen elmondta.

Posner „jog és irodalom” könyvének ideológiája és stratégiája így válik láthatóvá: olyan módon kell az irodalmat és az irodalomtudományt is definiálni, hogy azoknak a lehető legkevesebb közük lehessen társadalmi és politikai kérdésekhez. Amennyiben ugyanis elismerjük az irodalom esetleges relevanciáját e kérdések tekintetében, azzal potenciálisan egyre közelebb engedjük a joghoz, s ez a közgazdaságtan számára „versenyhelyzetet” teremthetne.

(Posner, a piac feltétlen híve tudja, hogy néha nem árt egy-két szereplőt csendben kiiktatni.) Minél inkább megmarad az irodalom és tudománya apolitikusnak, minél inkább hozzáköthető a l’art pour l’art eszményéhez, annál alkalmasabb Posner céljaira. Ennek folytán minden egyes esetben, amikor egy irodalmi mű értelmezésében társadalmi-politikai motívumok is felbukkannak, rossz értelmezésekként ítéltetnek meg, s ugyanígy minden olyan irodalomelmélet, amely magában hordozza a társadalomkritika lehetőségét, rossz elméletnek minősül a szerző szemében, vagy legalábbis olyannak, amely a kritikai gyakorlat meghatározó irányain kívül esik. (08)

Ami a jog és az irodalom kapcsolatára nézve mindebből következik, könnyen kitalálható (s egyben ezek Posner könyvének fő tézisei): a jog felfogható ugyan egyfajta szövegvilágként, de sokkal inkább a társadalmi ellenőrzés rendszere, működésének vizsgálatára a társadalomtudományok alkalmasak, megítélése pedig etikai kritériumok szerint történik. Az irodalom ezzel szemben művészet, értelmezésének és értékelésének legjobb módszerei esztétikai természetűek. Saját irodalom- és jogszemléletét formalizmusként határozza meg az előbbi és pragmatizmusként (azaz egyfajta antiformalizmusként) az utóbbi esetében. (09)

Tézisei kifejtésének retorikai stratégiája pedig lényegét tekintve olyan kategoriális dichotómiák létrehozására épül, melyek révén Posner nem egyszerűen egymással szembenálló erők küzdelmeként írja le a világot, hanem a fogalompárok által megjelenített értékek valamelyikét minden esetben privilegizált helyzetbe is hozza. Felvilágosodás és romantika, tudomány és babona, realizmus és utópisztikus álmodozás, megfontoltság és radikalizmus, rend és anarchia, érettség és józanság illetve gyerekesség és lázadás, az autoritás tisztelete és vakmerő engedetlenség, apollóni és dionüszoszi, s végül a legfontosabb különbségtétel, amellyel tulajdonképpen az összes többi átfogható: értelem és érzelem. A valóság efféle megkonstruálásának megint csak fontos szerepe van Posner elméletében (10):  a világnak ez az értelmi és érzelmi „újrafelosztása” nem egyszerűen az értelem és az értelemmel azonosítható dolgok melletti elkötelezettségét fejezi ki, de egyben alkalmas is mindazon jelenségek nem-racionális vonásainak elrejtésére, amelyeket Posner alapvetően az ész által vezéreltként határoz meg, továbbá saját elfogultságainak, előítéleteinek leplezésére is, amelyek így eltűnhetnek a tudomány, a természettörvények, a biológiai törvényszerűség, a közgazdasági elemzés, a logikus okfejtés, a semleges elvek, stb. spanyolfalai mögött. Továbbá: a különbségtétel és azonosítás e metódusa kiválóan alkalmazható társadalmi intézmények és gyakorlatok vonatkozásában is: amennyiben a jogot sikerül az értelemmel azonosítanunk, már csak meg kell neveznünk, hogy mi az, ami az irracionalitás (érzelem, szenvedély) valamennyi negatív tulajdonságát magában foglalja –politika, irodalom, tetszés szerint-, elkerülve ezzel annak elismerését, hogy a jog is lehet irracionális, előítéletes, ideologikus, elnyomó, félelmetes, kiszámíthatatlan. Vagy éppen kafkai. Ideje vele is elbánni.

 

 

 

B (Kafka örök – és maradjon is az)

 

„No matter what work one hands Posner, it will turn out to be about maturity or, when that fales, private grief and despair.”

Robert Weisberg (11)

 

„Most literature is about screwing up

one’s life in one way or another.”

Richard Posner (12)

 

            Ez utóbbi mondatot megismételném, hogy jobban halljuk: „Az irodalom nagyrészt arról szól, hogyan cseszi el valaki az életét így vagy úgy.” Igen sommás kijelentés szökkent ezzel ki Posner foga kerítésén, igaz, tudja ő ezt finomabban is: „tönkreteszi az irodalmat, ha politikai küzdelmek szolgálatába állítjuk. Sokan úgy gondolják, hogy az irodalom megóvásának módja a XX. sz.-ban, ha XX. sz.-i problémákról szólóként kezeljük. De amiről az irodalom szól, azok az emberi létezés örök problémáinak és nem századunk politikai problémáinak sajátos megnyilvánulásai. Könnyen elhibázhatjuk, hogy mi teszi jellegzetessé az irodalmi műveket, ha propaganda-kiáltványokká alakítjuk azokat, még akkor is –vagy talán különösen akkor-, ha olyan égető kérdésekről van szó, mint a genocídium, a totalitarianizmus, a faji megkülönböztetés és a jogpolitika. Azzal, hogy ragaszkodunk a jog és az irodalom különválasztásához, még kölcsönhatásaik felderítése során is, mindkét területet segítünk megóvni.” (13)

S bár ezen állítások közül többel feltétlenül egyetérthetünk –jobb, ha az irodalom nem politikai propaganda és jobb, ha nem használja a politika eszközként-, azt is kell látni, hogy Posner ugyan az irodalom valamiféle szentségének védelmezőjeként igyekszik feltüntetni magát, állításai legalább annyira irányulnak a jog érinthetetlenségének fenntartására is. Ennek érdekében próbálja az irodalmat olyanként meghatározni, mint ami kizárólag az emberi létezés örök kérdéseivel foglalkozik és meggyőzni az olvasót, hogy minden, amit nagy irodalomként tartunk számon, nem értelmezhető helyesen napjaink társadalmi-politikai –vagy adott esetben jogi- problémáinak kontextusában. (Az önmagában véve is érdekes kérdés, hogy Posner mit is tart „nagy” irodalomnak. Nem mintha akár az irodalmiság meghatározásáról, akár az irodalmi kánonok alakulásáról szóló könyvtárnyi irodalomban sokat számítana az ő szava, de mivel deklarált szándékával ellentétben –miszerint a kanonikusság kérdésével nem kíván részletesen foglalkozni (14)- legalábbis a „jog és irodalom” kánonjának körülhatárolására irányuló erőfeszítés áthatja az egész írást. A kísérlet nem érdektelen, különösen, hogy összefüggésbe hozható mindazzal a hihetetlenül erősen átpolitizált vitával és kulturháborúval, ami a ’80-as-’90-es évek fordulóján az irodalmi kánonok tekintetében bontakozott ki az Egyesült Államokban. (15) Szóval: Posner szerint azok az irodalmi alkotások tekinthetők kanonikusnak, azaz a valaha létrejött valamennyi szöveg közül kiemelkedőnek, amelyek az irodalmi piac versenyében életképesnek bizonyultak, túléltek évtizedeket és századokat, tehát kiállták az idők próbáját. Márpedig az irodalmi piac „…azokat a munkákat kedveli, amelyek általános érvényűek, univerzálisak. Azok a munkák, amelyek lényegileg helyi érdekűek –s a legtöbb, a jogászok szemében komolyan a jogról szóló munka ilyen-, nem boldogulnak valami jól ebben a versenyben.” (16) Ami tehát általános érvényű és az örök kérdésekre vonatkozik, az nagy és kanonikus, ami viszont másról –mint pl. a jogról- szól (vagy szólhatnak értelmezései), az csak igen korlátozott érdeklődésre tarthat számot s el fog bukni, és ez sajnos a piac –miszerint az élet- kíméletlen törvényszerűsége.

 

A túlélés és versengés metaforái egyébként is nagyszerűen illeszkednek Posner világképébe, aki minden emberi viselkedést a piaci viselkedés és minden történést a piaci történések analógiájára képzel el.

Ez a darwiniánus irodalomszemlélet szintén kedves a közgazdaságtannak –lévén az az evolucionárius biológiával eleve szoros kapcsolatban-, ráadásul lehetőséget nyújt Posnernek arra, hogy a véleménye szerint igazán irodalomnak tekinthető művek általánosságát (s ezzel együtt a kortárs társadalmi és politikai kérdések vonatkozásában megmutatkozó irrelevanciáját) a művek immanens sajátosságának tekintse, elzárkózva így attól, hogy legalább részben azon szemlélet- és olvasási módok sajátosságaként kezelje, amelyekkel az egymást követő nemzedékek kánonalakító „értelmezői közösségei” a műveket megközelítették.

Így az irodalmi kánonok alakulása –éppúgy, mint az ezeket kitevő művek mindegyike- szocio-kulturális tényezőktől független, a piac és az idő akarata természeti törvényszerűségként érvényesül. Ezzel nincs mit tenni, az árral szemben ne is akarjunk úszni, az irodalom és értelmezései ha jót akarnak- tartsák inkább távol magukat a társadalmi-politikai-jogi kérdésektől, különben el fognak tűnni a múltnak mélységes mély kútjában.)

Ami pedig a nagy irodalom tematikáját illeti: Robert Weisberg is megjegyzi, hogy Posner minden klasszikust úgy olvas, mintha mindegyik valamilyen kollektív Bildungsroman volna, s mindegyik voltaképpeni tárgya az „érettség” lenne, akár egy társadalomé, akár a „főhősé”. Vagyis minden arról szól, hogy az értelem előbb-utóbb győzedelmeskedik, a rációnak megfelelő viszonylatrendszerek alakulnak ki, aki/ami pedig mindennek ellenáll, szükségszerűen bukásra van ítélve. (Gombrowicznak nyilván lenne ehhez néhány szava.) Ehhez képest a jog esetleges témája az irodalomnak, gyakori előfordulása „statisztikai jelenség”, jelentése az esetek túlnyomó többségében szimbolikus, a bíróságok és tárgyalótermek pedig éppoly közönséges színterei a cselekménynek, mint az iskolák, télikertek vagy szobabelsők.

Kafka. (Tisztában vagyok vele, hogy a cím ígérete szerint jelen tanulmány e részének Richard Posner Kafka-értelmezéséről kellene szólnia –fog is-, de a fentieket, nevezetesen, hogy milyen tényezők határozzák meg Posner Kafka-interpretációját és miként, sokkal érdekesebbnek tartom, mint magát a meglehetősen lapos olvasatot, amelynek tartalmát az eddigiekből többé-kevésbé ki is lehet találni.) Posner „jog és irodalom” könyvében Franz Kafkának két szempontból is kitüntetett szerep jut. Egyrészt: Kafka irodalmi teljesítménye az ízlésítéletek valamennyi különbsége ellenére vitathatatlanul a legnagyobbak közé tartozik a XX. században, s ezt saját preferenciáitól függetlenül Posner is tudja; ráadásul az egész világirodalomban –mégha ez valamelyest mást is jelent itt, mint ott- talán Kafkának van talán a legtöbb köze a joghoz: maga is jogot végzett, jogészként dolgozott egész életében, műveinek a jog –Posner szerint ugyan csak látszólag- állandóan visszatérő témája. Mindezek Kafka életművét a „jog és irodalom”-kutatások számára központi jelentőségűvé avatják –nem véletlen, hogy talán az egy Shakespeare kivételével ő a legtöbbet tárgyalt szerző-, így amennyiben Posnernek sikerülne bebizonyítania, hogy a jog szerepe az életműben tulajdonképpen mellékes, mert a művek valami egész másról szólnak, akkor igen komoly lépest tehetne a „jog és irodalom” mozgalom semlegesítésének irányában, hiszen ha még Kafka sem, akkor ugyan kicsoda. Másrészt: Posner egész jogelmélete ellen a ’80-as években a legélesebb és legnagyobb visszhangot kiváltó támadást Robin West intézte azzal a már említett tanulmányával, amelyben rámutat a gazdasági jogelmélet morális megalapozottságának problémáira, s ennek során végig Kafkára hivatkozik. Az a tény, hogy Posner egy, az általa képviselt jogelmélettel szembeni támadás okán kerül kapcsolatba a „jog és irodalom” elméletével valamint Kafka írásaival, és ennek kapcsán kezd el mindezzel komolyan foglalkozni, eleve meghatározza értelmezői pozícióját.

Védekezésre kényszerül másokkal szemben, s ez a szerencsétlen körülmény egyben hozzájárulhatott ahhoz, hogy Posner többnyire –nevezzük így- negatív olvasatokat produkál, azaz beérni látszik annyival, hogy mind West interpretációjáról, mind másokéról, akik úgy gondolják, hogy Kafkának valóban van mondandója a jogról (is), megpróbálja bebizonyítani, hogy tévesek. Ettől eltekintve azonban semmilyen eredeti értelmezéssel nem áll elő. (Tanácstalanságát mutatja az is, hogy értelmezésének mennyiségileg nagyobb részét teszi ki az általa tárgyalt két írás, „A fegyencgyarmaton” c. elbeszélés és „A per” cselekményének összefoglalása, s legyen bármily bőséges a jegyzetapparátus, az ilyesmit már egy érettségi dolgozat esetében is rossz néven szokás venni.)

 

 

„A fegyencgyarmaton”-nal kapcsolatban hiányosnak és erőtlennek tarja Lida Kirchberger arra irányuló kísérletét, hogy az elbeszélést a jog olyan allegóriájaként kezelje, amelyben az ítélet-végrehajtás eszközéül szolgáló szerkezetet az igazságszolgáltatás gépezetének szimbólumaként ragadja meg, szétesését pedig annak jelképeként, hogy a mechanikus, lelkiismeretlen és minden diszkréciót nélkülöző igazságszolgáltatás lehetetlen. (17) Posner szerint ez a megközelítés hibás, mert nem képes magyarázattal szolgálni a tiszt személyiségére és arra a pátoszra nézve, amellyel a tiszt a gépezet működését ecseteli, majd szemlélteti, sem arra, hogy a gépezet nem alkot szabályokat, nem vizsgál tényeket, nem hoz ítéleteket, azaz semmi olyat nem tesz, ami egy jogrendszer szükségszerű eleme. Elhibázottnak tekinti továbbá mindazokat az értelmezéseket –„A fegyencgyarmaton” és „A per” esetében egyaránt-, amelyek Kafka írásaiban a totalitárius diktatúrák és jogrendszerek működésére vonatkozó próféciákat látnak. Egyrészt azért, mert –annak ellenére, hogy a Kafka-írásokban szereplő eljárások és a történetileg megvalósult diktatúrák igazságszolgáltatásainak párhuzamát elismeri- a totalitárius rendszerek lényegi sajátosságai hiányoznak mind az elbeszélés, mind a regény által megjelenítettekből. Erről könnyen meggyőződhetünk –mondja Posner-, ha semmi mást nem teszünk is, mint összevetjük a Kafka által elképzelt igazságszolgáltatásokat a pl. Arthur Köestler „Sötétség délben” c. regényében szereplő szovjet viszonyokkal. Másrészt azért, mert „A per” –minden autentikus jogi vonatkozása ellenére- jelentős mértékben különbözik a „20-as, ’30-as évek dokumentarista regényeinek (Malraux, Orwell, Dos Passos, stb.) műfajától. Ez utóbbi regények –ellentétben „A per”-rel- történetileg pontosan behatárolható helyen és időben játszódnak, felismerhetően valós politikai és igazságszolgáltatási viszonyok közepette. A lényegi különbség a politikai vonatkozás hiányában áll: sem Josef K.-nak nincsenek politikai elkötelezettségei, de a vele szemben eljáró bíróság sem része semmilyen, állami szinten működő megfélemlítési rendszernek. „A per”-rel kapcsolatban Theodor Ziolkowski értelmezését is irrelevánsnak tekinti, aki -mint később részletesen látni fogjuk- megpróbálta Kafka regényét összefüggésbe hozni a századforduló osztrák-magyar büntetőjogi reform-vitáival, a regénybeli eljárást pedig az 1852-es osztrák Büntető Törvénykönyvvel. Posner ellenvetései azonban kimerülnek annyiban, hogy megállapítja: ad1. Ziolkowski eljárása gyanús, mivel a befejezetlen regény kéziratából később kimaradt és töredékes fejezetekre is támaszkodik okfejtése során; ad2. a létrejött interpretáció „A per”-t „ezoterikus történelmi relikviává” fokozza le, s egyben „dögunalmassá” teszi, (18) ráadásul amit Ziolkowski csinál, az sokkal inkább jogtörténet, mint „jog és irodalom”, mivel figyelmének középpontjában mindig a jogfejlődés egy-egy krízishelyzete áll, és csak mellékesen ezek irodalmi vetülete. (A későbbiekben igyekezni fogok bemutatni, hogy ez nem egészen így van, és szerintem az sem véletlen, hogy Ziolkowskit mindössze egy terjedelmesebb lábjegyzet keretében próbálja Posner elintézni, ami fölött az olvasó figyelme esetleg egyébként is elsikkad.)

 

Mit tud mindezek helyére maga Posner állítani? Nem sokat. Nem kívánja ugyan tagadni, hogy „A per” a jog vonatkozásában is érdekes lehet –„I do not mean that The Trial is devoid of legal interest.” (19)-, de az egyetlen, amit konkrétan meg is nevez, az annak a tapasztalatnak a közvetítése, amely a laikus ügyfélé lehet, amint kapcsolatba kerül egy számára teljesen kiismerhetetlen rendszerrel és azzal az érthetetlen nyelvvel, amit a jog és a jogászok beszélnek. Különösen az utóbbiak –ld. „A per” Huld-epizódját-, akik tevékenységüket olyan jogi halandzsa („legal mumbo-jumbo”) mögé rejtik, ami a beavatottság, a mindent tudás és a hatalom privilegizált státuszát biztosítja számukra. Ettől eltekintve azonban Posner szerint Kafka írásai egészen másról szólnak, s meg is mondja, hogy miről.

 

 

„A fegyencgyarmaton” egy olyan emberről –a tisztről-, aki képtelen a világot meggyőzni a rögeszméjévé vált küldetéstudatának középpontját képező feladat fontosságáról, és képtelen mindennek közvetítésére megfelelő kommunikációs viszonyt létesíteni a környezetével, aminek következtében a „modern ember metafizikai léptékű” elszigeteltségéről győződhetünk meg Kafka olvasása során, s képessé válunk szánalmat érezni még egy olyan szörnyeteg iránt is, mint a fegyencgyarmat tisztje, lévén, hogy átérezhetjük az ember képtelenségét arra, hogy terveit és szenvedélyeit  másokkal megossza. „A per” c. regény –amelyben a regény vázát adó egész bírósági eljárás csak egy ugyanolyan „tipikusan kafkai beteges vicc” (sic!), mint Gregor Samsa ébredése „Az átváltozásban”- lényege pedig K. hiábavaló kísérlete arra, hogy emberi jelentést találjon az univerzumban, amit a bíróság jelképez, s „amit nem azért hoztak létre, hogy az embert szolgálja és érthető legyen számára”, s ami ehhez képest „személytelen, kegyetlen, megtévesztő és megfoghatatlan.” (20) Hát – it is so ordered - ennyi.

 

 

 

Kafka alászáll, avagy Robin West (és Posner mégegyszer)

 

 

A (Egy hölgy arcképe)

 

 

„…West might be something worse –a crit.”

David Ray Papke (21)

 

„She is –in short- a romantic.”

Richard A. Posner (22)

           

Robin West Kafka-értelmezésének hátterében azok a jogelméleti –bár többek véleménye szerint jogelméletnek álcázott politikai-ideológiai- fejtegetések állnak, amelyek egyben „Narrativitás, autoritás és jog” c. könyvének alapkoncepcióját is szolgáltatják. (23) Az egész könyv arra irányuló kísérletként ragadható meg, hogy megalapozza a napjaink nyugati típusú társadalmaiban –persze, nyilván elsősorban az Egyesült Államokban- fennálló jogi rend és kultúra „humanista”, azaz a humaniórákat és ezek jellegzetes metodológiai eljárásait segítségül hívó kritikáját. West kiindulópontja az a véleménye szerint a kortárs amerikai jogtudományi körökben általános nézet, miszerint a jog nemcsak azt az üzenetet közvetíti címzettjei számára, hogy a szabályoknak engedelmeskedni kell, hanem azt is, hogy e szabályok alapvetően igazságosak, a jog intézményei és eljárásai döntő többségükben morálisan problémátlanok; illetve, hogy a jognak nemcsak a szankciótól való félelmünkben engedelmeskedünk, de azért is, mert hajlunk arra, hogy fogalmait, előírásait, eljárásait erkölcsi szempontból helyesnek tartsuk. Ennek következtében a jog egyfajta morális autoritással bír meggyőződéseink felett, és ez a jog erkölcsiségére vonatkozó értékelésünkön túl komoly mértékben befolyásolja azon morális vélekedéseink tartalmát is, amelyek éppen ennek az értékelésnek is az alapját képezik. Amennyiben pedig valóban ez a helyzet, megkérdőjeleződik a jog morális megalapozottságú kritikájának lehetősége, illetve előáll az a –West kifejezésével- „kritikai dilemma”, ami kérdésként megfogalmazva a következőképpen szól: hogyan lehetséges morális szempontból kritikát gyakorolni a fennálló jogrenddel és jogi kultúrával szemben annak ellenére, hogy ezek eleve erőteljesen meghatározzák erkölcsi ítéleteinket? Erre a kérdésre West szerint sem a jogi pozitivizmus elmélete, sem a ’70-es, ’80-as évek kritikai jogi mozgalma sem tudott megfelelő válasszal szolgálni. (24)

 

 

A jogpozitivizmus megragadt a jog és az erkölcs egymástól való elválasztásának kísérleténél, annak kérdésével viszont nem foglalkozott, hogy a jog esetleges morális kritikájának alapját képező meggyőződések tekintetében miként küszöbölhető ki magának a jognak a hatása. A kritikai jogi mozgalom képviselői pedig kimutatták ugyan, hogy a jogra és a jogi kultúrára irányuló kritika lehetőségei milyen mértékben korlátozottak annak a ténynek köszönhetően, hogy erkölcsi vélekedéseink részben éppen e kultúra termékei, valamint azt, hogy miként képes így a jog még kritikusai és „áldozatai” szemében is legitimálni önmagát a legmélyebb szinten, de ennél ők sem jutottak tovább. Mindezekhez képest a dilemma fennáll: lehetséges-e a kívülálló nézőpontjának megteremtése, létezik-e erkölcsi tudatunknak olyan része vagy tapasztalatainknak olyan területe, amely a jog morális autoritásától viszonylag érintetlen?

Ezen a ponton fordul West a humaniórákhoz, melyeknek tradicionális módszerei –azaz narratív szövegek írása, olvasása illetve az ezekkel kapcsolatos fogékonyság fejlesztése- szerinte legalábbis részleges válasszal szolgálhatnak a „kritikai dilemmára”, ahogy ezeknek történetileg mindig is fontos szerepük volt a társadalmi, politikai és jogi kriticizmus megalapozásában.

A humaniórák –s ezek közül is elsősorban az irodalom- foglalják magukban azokat a narratívákat, amelyek az emberi természetet a legérzékletesebben ábrázolják, s így kiindulópontot jelenthetnek egy olyan kritériumrendszer kidolgozásához, amely mérceként szolgálhat a jog morális kritikájához és az eddigi kritikai gyakorlat alapját képező, reflektálatlan morális meggyőződések felülvizsgálatához egyaránt. (Olyan meggyőződésekről van szó, amelyek arra a kérdésre vonatkoznak, hogy milyennek kellene lennie a jognak –hatékonynak, méltányosnak, büntetőnek, dialogikusnak, stb.-, s amelyek felülvizsgálatának folyamata annak a felfedésében áll, hogy az említett lehetséges célok illetve a jogszabályok, amelyek e célkitűzéseket megtestesítik, mennyiben tükrözik és szolgálják a humaniórák narratíváiban kifejezésre jutó általános emberi törekvéseinket, céljainkat, egyéni és közösségi lehetőségeinket.) West szerint a humaniórák három irányban nyújthatnak segítséget e kísérlethez. (25) Ad1: a klasszikus és a kanonikus irodalom –nem is beszélve az irodalom e státuszt még el nem nyert alkotásairól- az emberi természet olyan leírásával szolgál, amely –minden posztmodern ellenkezéssel szemben- univerzálisnak nevezhető, s amellyel szembesíthetők a társadalom meghatározó csoportjainak morális vélekedései, töltsenek be azok akár apologetikus funkciót a jog vonatkozásában, vagy irányuljanak éppen annak kritikájára. Ad2: a narratív jogtudomány összefoglaló néven ismertté vált törekvések révén vizsgálható a történetmondás („storytelling”) és –hallgatás jelentősége a jogfejlesztés tekintetében, nevezetesen annak a tervnek a keretében, hogy a jogtörténet hagyományos kirekesztettjei –nők, szegények, faji, nemi, etikai kisebbségek- számára igazságosabb és emberibb társadalmi világot lehessen teremteni a jog segítéségével is. Ad3: nemcsak az irodalom olvasható egy adott jogrendre és kultúrára vonatkozó közvetlen vagy közvetett kritikaként, de a konvencionális jogtudomány keretében elmondott narratívák is kezelhetők irodalomként, hozzájárulva ezzel a jog és az ahhoz fűződő viszonyunk mélyebb megértéséhez.

            Jelen tanulmány –és Kafka műveinek jogirodalmi olvasatai szempontjából- e fenti lehetőségek közül az első az érdekes. West Kafka írásaira támaszkodva vizsgálja azt a meggyőződést, ami explicit módon a jog gazdasági elméletéhez kötődik, de általában jellemző a liberális legalizmus jogszemléletére is, miszerint adott jogszabályok és jogrendszerek, valamint mindazon műveletek, amelyeket magukban foglalnak, mindaddig morálisan helyesnek, igazságosnak tekinthetők, amíg konszenzuálisak, azaz az érintett személyek kifejezett, hallgatólagos vagy feltételezett beleegyezésén nyugszanak.

 

 

 

E meggyőződés szerint demokratikus társadalmakban csak olyan változásokhoz adjuk beleegyezésünket, amelyek jólétünket vagy az össztársadalmi jólétet növelik, így mindazok a jogszabályok, jogrendek és tranzakciók, melyek konszenzuálisnak tekinthetők, nyilvánvalóan a jólét általános növekedését segítik elő, ennek köszönhetően pedig erkölcsi szempontból védhetők, jelentős mértékben hozzájárulva ezzel pl. a tulajdonjog vagy a szerződések joga jelenlegi rendszerének immunissá tételéhez mindenféle kritikával szemben. West szerint ez az érvelés mélyen problematikus még a kifejezett beleegyezést megjelenítő ügyletek esetében is, leginkább azért, mert magának a beleegyezés aktusának természetéről nem mond semmit. West Kafka műveiben látja a „behódolás szabadsága” szubjektív tapasztalatának azt a megjelenítését, amely révén visszautasítható a jog gazdasági elmélete vagy a liberális legalizmus által bejelentett igény a konszenzuális joguralmak és intézmények morális igazolására. Megpróbálja meggyőzni az olvasót, hogy az említett megközelítések által még kétely nélkül konszenzuálisnak tekintett ügyletek esetében sem szükségszerűen valósulnak meg az általuk feltétlen pozitívumként és önigazolásuk alapjaként kezelt értékek: sem a jólét-növekedés, sem az egyéni autonómia erősödése.

 

 

 

B (Konzenzuális ügyletek –az éhezőművész és a többiek)

 

 

„It may be true, as  Bentham thought, that „all man calculate”. It is not true, as Posner blithely assumes that all man calculate all of the time.”

Robin West (26)

 

„Csaknem úgy érződik, mintha azt mondanák mifelénk az emberek: -Nos hát elvetted mindenünket, amink volt, kérlek vegyél hozzá minket magunkat is.”

Franz Kafka (27)

 

„But the caracters in Kafka’s fiction are not typical Americans.”

Richard A. Posner (28)

 

            Adott két világ –egyik sem létezik-, s Robin West megpróbálja őket összehasonlítani. Az egyik Richard Posner steril, teoretikus és –végső soron- boldog világa, melynek szereplői aszerint viselkednek, ahogy Posner rakosgatja őket a „The Economics of Justice” lapjain.(29) A másik Franz Kafka tragikus és ironikus világa, melynek szereplői lépen-nyomon elvesznek saját életük rémálmai között. Kevésbé poétikusan:

            Richard Posner érvelése –legszűkebb értelemben véve- annak alátámasztására irányul, hogy a bírói döntések meghozatalának vezérelve a jólét maximalizálásra-törekvés kell, hogy legyen. E törekvés azonban nemcsak a bírói döntések, de minden  piaci ügylet és jogintézmény esetében is morális szempontból vonzó, lévén, hogy az egyéni autonómia növelését segítik elő. Azokat az ügyleteket tekinti ui. jólét-maximalizálóknak, amelyekhez az érintett felek –még az ügylet által helyzetükben hátrányosan érintettek, azaz a „vesztesek” is- hozzájárulásukat/beleegyezésüket adták. Ily módon, ha a jólét-maximalizálás és az egyéni autonómia megvalósulása között e reláció valóban fennáll, ezen ügyletek korántsem csak az erkölcsi szempontból talán kevésbé tetszetős utilitariánus alapokon igazolhatók, de ettől függetlenül, az egyéni autonómia kiteljesedésére való hivatkozással is.

Posner három osztályba sorolja a jólét-maximalizáló ügyleteket (30): 1. olyan tranzakciók, amelyek harmadik személyekre nincsenek kihatással, 2. olyanok, amelyek érintenek ugyan a feleken kívül másokat is, de azok valamikor a konkrét ügyletet megelőzően már hozzájárulásukat adták esetleges veszteségeik bekövetkeztének kockázatához, 3. olyan tranzakciók, amelyek megvalósulását nem-piaci természetű jogintézmények befolyásolják. A három ügylet-típus mindegyikéhez különféle beleegyezések meglétét feltételezi Posner: az első kategóriához a felek kifejezett, a másodikhoz az érintettek hallgatólagos, a harmadikhoz szintén az érintettek mindegyikének –még az aktuálisan rosszabb helyzetbe kerülőknek is- a feltételezett, hipotetikus beleegyezése tartozik. Így a jólét-maximalizáló ügyletek mindhárom típusának esetében kimutatható az érintettek –nyertesek és vesztesek- mindegyikének valamiféle beleegyezése, legyen az ügylet következménye akár nyereség, akár veszteség. Ennek következtében Posner szerint a jólét-maximalizáló ügyletek morális igazolásához nincs szükség sem a tranzakciók haszon-maximalizáló jellegének, sem a Pareto-minimum teljesülésének bizonyítására, mivel konszenzuálisak lévén mindenképpen erősítik az egyéni autonómiát.

            West szerint Franz Kafka fiktív világa jelentős mértékben hasonlít Posneréra, különösen abban a tekintetben, hogy mindkét világ szereplőivel jobbára olyan dolgok történnek, amelyekhez beleegyezésüket adták. Kafka figurái is számos személyes természetű piaci vagy jogügylethez járulnak hozzá önként, aminek következményeivel a későbbiekben szembesülnek. Kifejezett beleegyezésük figyelhető meg több esetben lealacsonyító és megalázó üzleti, munkahelyi vagy épp szexuális tranzakciók tekintetében. Más esetekben önként beletörődnek jövőbeli veszteségeik kockázatába, mintegy hallgatólagosan hozzájárulnak mindenféle veszteséghez, amit jólét-maximalizáló ügyletek okozhatnak számukra. S szintén Posner szereplőihez hasonlóan Kafka alakjainál is kimutatható hipotetikus beleegyezésük megléte egy sor nem-piaci jogi norma vonatkozásában, legyen szó akár büntetőjogról –vagy eljárásról, akár magáról a joguralom adott rendszeréről. Mindezek következtében –mondja West- a beleegyezés valamilyen formájának állandó jelenléte azt eredményezi, hogy mindkét világban eltűnnek a határok sorsszerűség és választás, szabadság és kényszer, hatalom és szegénység között: rabok és börtönőrök, urak és szolgák, bűnözők és törvénytisztelő polgárok egyaránt olyan sorsokhoz jutnak, amely felett nincs ellenőrzésük, olyan világban élnek, amely saját választásuk eredménye ugyan, de amelyet épp e választások folyományaként nem képesek megváltoztatni. Mindkét világ morális kulcsa: a beleegyezés.

Mindkét világban a szereplők tulajdonképpen csak éppen azt kapják, amiről azt hiszik, hogy akarták. Mindezzel együtt: Posner világa kiegyensúlyozott és ideális, Kafkáé rémisztő és abszurd, minden hasonlóság ellenére kevésbé különbözik két világ annyira egymástól, mint kettejüké. Hogyan lehetséges ez? West szerint éppen e különbségek radikalitása mutat rá a két világ lényegi azonosságára: Kafka fikciója értelmezhető úgy, mint Posner normatív természetű elképzeléseinek drámai megjelenítése. Posner amellett érvel, hogy a beleegyezés morálisan mindent legitimál, Kafka megmutatja az átélés szubjektív tapasztalatát, azt, hogy milyen lehet egy ekként legitimált világban élni. Az alapvető eltérés forrásaként pedig West a két szerzőnek az emberi természetre vonatkozó teljesen eltérő megközelítését jelöli meg. Posner szereplői végletesen egoisták, pszichológiai szempontból pedig legalább annyira egyszerűek, mint az erkölcsi szabály, amely szerint élnek. E világ alakjait –legyenek bűnözők, bírák, törvényhozók, szerződő felek, akárkik- egyetlen szempont vezérli: önnön jólétük lehető leggyorsabb mértékű növelése , s amennyiben ügyleteiket megelőzően kellő tájékozottsággal, információval rendelkeztek a választási lehetőségekről illetve a vállalandó kockázatról, dolguk végeztével elégedettek illetve azok kell, hogy legyenek.

 

 

 

Ezzel szemben Kafka szereplői javarészt nem azért tesznek bármit is, hogy jólétüket előmozdítsák, hanem azért, mert azt mondták nekik, arra utasították őket, azt várják el tőlük, hogy meghatározott módon cselekedjenek, sőt, gyakran kifejezetten vágynak arra, hogy mondják meg nekik, utasítsák őket arra, hogy mit tegyenek; szükségük van valamilyen utasításra, s többször fáradhatatlanul keresik azt, hogy végül behódolva eleget tehessenek a kívánalmaknak. (S ennek ellenére: Kafka szereplőinek szubjektív világa sokkal inkább felismerhető lehet számunkra, mint Posner minden körülmények között racionális, önmaguk jólétének megteremtésére koncentráló alakjaié, hiába, hogy Kafka világa egy tér- és időkoordinátáitól megfosztott rémálomszerű hely, míg Posner szereplőinek külső körülményei a kortárs piaci társadalmak mindennapjai és legegyszerűbb ügyletei.) Kevésbé általánosan:

 

 

 

B/1: A kifejezett beleegyezés aktusai: egy mutatványos, egy asszony, egy bankár.

 

 

            A felek kifejezett beleegyezésén nyugvó ügyletek képezik a jólét-maximalizáló tranzakciók legerősebb formáját, és morális szempontból is ezek tűnnek a leginkább problémátlannak, különösen, ha ezen ügyletek háttereként elfogadjuk Posner azon állítását, hogy nincs okunk feltételezni, hogy az emberi viselkedés alapvető természete ne racionális volna. (31) Kafka írásai számos esetben ábrázolnak olyan önkéntes piaci ügyleteket, amelyek a kifejezett beleegyezés követelményeinek tökéletesen megfelelnek. „Az éhezőművész” története is lecsupaszítható hasonlóan kifgástalanul konszenzuális ügyletek sorára; az éhezőművész eminens posneriánus vállalkozó, közönsége pedig posneriánus fogyasztókból áll. A főhős professzionális művész, aki önkéntesen éhezik előbb impresszáriója, majd egy cirkusz igazgatóságának irányítása mellett, akik igyekeznek nyereségre szert tenni az attrakció révén, amelyre hol nagyobb, hol kisebb közönség jegyet vált. Nincs olyan ügylet a történetben, ami ne az érintett felek kifejezett hozzájárulásával történne, következésképp az eseményeket a posneri követelményeket kielégítőknek kell tekintenünk, olyan tranzakciók együttesének, amelyek résztvevői jólétüket növelik, s amelyek egyéni autonómiájuk erősödéséhez is hozzájárulnak. Mindez fennáll még abban a pillanatban is, amikor szabad akaratának érvényesítéseként az éhezőművész halálra éhezi magát. Időközben a közönség érdeklődése is érezhetően megcsappant a mutatvány iránt, tehát sem ők, sem a cirkusz nem vesztett semmit a halálával: nem jártak rosszabbul, és látszólag minden úgy történt, ahogy történnie kellett.

Mégis abszurd volna Kafka elbeszélését efféle ideális piaci viszonyokat megjelenítő meseként olvasni: „Az éhezőművész” tragikus történet, a címszereplő cselekedetei –minden önkéntességük ellenére- tragikusak, a többieké nyilván nem, de morális szempontból azok sem tekinthetők feltétlenül attraktívnak. Az éhezőművész az identitásának megerősítéseként kezelt választások pillanataitól eltekintve nemhogy jólétét nem növeli, de tönkreteszi magát, autonómiájának kiteljesítése helyett pedig rögeszméjének rabjává válik, még a szó legkonkrétabb értelmében is, lévén, hogy élettere egyetlen ketrecre korlátozódik. Ezzel együtt az éhezést és a még tovább éhezést minden egyes pillanatban tökéletesen önkéntes és szabad választásként éli meg, még önmaga elpusztításának ellenében is –pedig ő sem tagja „az öngyilkosok klubjának” (Hart)-, azonban a cselekedetei, ügyletei formális konszenzualitásának hátterében rejlő motiváció-komplexumot bajosan lehetne a posneri jólét-maximalizálás általános törvényszerűségére visszavezetni.

 

 

 

Ami pedig a többiek viselkedését illeti: West szerint látszólag ezek is teljes összhangban állnak Posner ideális világával: abban, ahogyan az éhezőművészhez viszonyulnak, az egyéni autonómia iránti tisztelet megnyilvánulását i láthatnánk, valójában azonban inkább a közösség tagjainak nemtörődömségéről, vagy –West kifejezésével- „morális bukásáról” van szó. (32)

            Ezen túl Kafka regényei és elbeszélései a felek kifejezett beleegyezésén nyugvó ügyletek egyéb típusainak is drámai leírását adják számos alkalommal ugyanazon konszenzuális ügyletek szubjektív átélésének megjelenítése révén, amelyeket Posner külső, formális nézőpontból ábrázol. Mindkettőjüknél megjelenik például a munkahelyi hierarchiába betagozódó, munkáját a munkaadónak eladó munkavállaló/alkalmazott alakja, de az ábrázolások drasztikusan különböző nézőpontokat elevenítenek meg. Kafka írásaiban a munkahelyi viszonyok sem bírnak pozitív morális tartalommal, hanem ellenkezőleg, az alkalmazott helyzete gyakran megalázónak, visszataszítónak, tragikusnak tűnik. „A per” c. regény egyik jelenetében K. észreveszi, amint a letartóztatására kirendelt és később általa bepanaszolt két egyenruhás őrt megkorbácsolja felettesük, aki maga is egy felettes megbízó autoritás kegyelmétől függ. A munka világa Kafkánál ha nem is feltétlenül mindig ehhez hasonló kíméletlen, fojtogató hierarchikus viszonyok képében jelenik meg, a morális szempontból helyeselhetőség képzete sem kapcsolódik hozzá soha. Hasonlóan éles különbségeket mutat a konszenzuális szex megjelenítése. Posner világában –minden más konszenzuális tranzakcióhoz hasonlóan- a felek kölcsönös, kifejezett beleegyezésén nyugvó szex is jólét-maximalizáló ügylet, amely a felek autonómia-érzetét erősíti, s morális helyeslésünkkel találkozhat. Kafka szereplőinek szexuális viszonyai ehhez képest motivációs szempontból rendkívül ellentmondásosak (Posnernél a beleegyezés motivációs elemei eleve nem számítanak): minden ábrázolt szexuális viszony esetében jelen van egy konvencionális „jólét-maximalizáló” motívum, ami látszólag a beleegyezést kiváltotta, ugyanakkor Kafka mindig számos jelét adja annak, hogy a valódi indok valami más, leggyakrabban egy férfi hatalmának való behódolás. Ennek tipikus esete a bírósági szolga feleségéé „A per”-ben. Az asszony explicit módon saját érdekeire hivatkozik: az élvezetre, amit a viszony nyújt, illetve arra, hogy férje állását biztosítja ily módon; ugyanakkor láthatóvá válik, hogy vonzza a vizsgálóbíró hatalma és autoritása. Számára –de Kafka hősei számára általában- a szexuális viszony létesítése konszenzuális, s mint ilyen, rendjén való, de ezen aktusokat ábrázolásuk soha nem tünteti fel olyanoknak, amelyek a felek autonómiáját erősítenék vagy jólétüket mozdítanák elő és egy morálisan megfelelő világrendbe illeszkednének bele; az olvasó ezekben az esetekben is sokkal inkább a megalázás, lealacsonyítás tapasztalataival találkozik. Összefoglalva: a fenti konszenzuális ügyletek mindegyike –legyenek azok üzleti, munkahelyi vagy szexuális jellegűek- a felek kifejezett beleegyezésén nyugszik ugyan, de Kafka ábrázolásában mind borzalmasnak tűnik, sem a résztvevők jólétének maximalizálásához, sem autonómiájuk erősödéséhez nem járul hozzá; s amennyiben Kafka leírásai meggyőzőek, úgy Posner érvelése tarthatatlanná válik ebben a tekintetben.

 

 

 

B/2: A hallgatólagos beleegyezés ügyletei: a veszély vonzásában

 

 

Posner is elismeri, hogy a konszenzuális ügyletek paradigmatikus esetének a felek kifejezett beleegyezésén nyugvókat volna szerencsés tekintenünk és morális szempontból is ez lenne a leginkább kívánatos, de a valós helyzet más: az ügyletek javarésze akarva vagy akaratlanul is hatással van olyan harmadik személyekre, akik előzetesen nem adták kifejezett hozzájárulásukat az ügylethez. S hiába növekedhet az össztársadalom jóléte egy-egy ilyen tranzakció nyomán, vesztesek mindig lesznek.

Ennek ellenére –érvel Posner- e tranzakciók döntő többségéhez is előzetesen hozzájárulásukat adták még a hátrányosan érintettek is. A beleegyezésnek ez a formája hallgatólagos, forrása pedig az az ellentételezés –ex ante kompenzáció-, amit az esetleges későbbi vesztes az ügyletet megelőzően kap annak fejében, hogy önkéntesen vállalja későbbi veszteségeinek kockázatát. (Az ellentételezés természetesen összegszerűen nem felel meg bekövetkező veszteségeinek, de valamit kap.) Posner a lottószelvény vásárlásának metaforájával világítja meg az ilyen ügyletek és a hozzájuk tartozó beleegyezés természetét (33): aki lottószelvényt vásárol –tisztában lévén a nyerés esélyeivel-, vállalja annak kockázatát, hogy pénzét esetleg „az ablakon dobja ki”, de ha másért nem, a játék izgalmáért mégis megéri e döntést meghoznia, s így nyereségétől és veszteségétől függetlenül végső soron ez az ügylet is jólét-maximalizáló, s a veszély-viselés választásának szabadságában egyéni autonómiája jut kifejezésre. West szerint Kafka történetei mégiscsak számos ponton rámutatnak ennek az elképzelésnek a leegyszerűsítő és morálisan nem kielégítő voltára. Több olyan bukott „vállalkozó” tűnik fel Kafka írásaiban, akik gyakorlatilag a Posner által meghatározott módon nyugodtak bele veszteségeikbe valamilyen előzetes kompenzáció megléte mellett. Egyik példája ismét „Az éhezőművész”. Az éhezőművész önként választja hivatását s az ezzel járó veszélyeket, mindenkori döntéseinek következményeivel végig tisztában van. Ahogy lehetett tudni azt, hogy egy-egy városban, ahol a mutatvánnyal felléptek, a közönség érdeklődése 40 nap után már nem tartható fenn, így lehetett számítani arra is, hogy előbb-utóbb maga az „éhezőművészet” is veszít érdekességéből az éhezőművész teljesítményétől és akaratától függetlenül. Ezzel együtt vállalta, hogy nagyon könnyen rajta kívül álló erők hatalmába kerülhet, az ex ante kompenzációt pedig a korai évek sikerei jelentik. Ezen túl: a hanyatlás periódusában is úgy reagál a helyzetre, ahogy Posner világának bármely racionális alakja tenné: elbocsátja impresszárióját, s egy nagy cirkuszi társulathoz szegődik el. Az önkéntes veszélyvállalás motívuma itt újra felbukkan: olvasatlanul írja alá a szerződést, de ennek ellentételezése is adott: a megalázó feltételek így legalább nem sértik „érzékenységét”.

„Az ítélet”-ben pedig két hajdani barát –két üzletember- sorsát állítja szembe egymással Kafka, akik közül az egyik eleve belenyugodott bukásának lehetőségébe, míg a másik üzleti szempontból sokkal szerencsésebbnek bizonyult. Georg barátjának döntése katasztrofális következményekkel jár rá nézve: elvész valahol Oroszország mélyén, elzárva hazájától és barátaitól, és más módon ugyan, mint az éhezőművészt, de választása őt is tragikus helyzetbe sodorja. A posneri formális szempontból vizsgálva az oroszországi vállalkozás kezdeti sikerei itt is felfoghatók ex ante kompenzációként, a történetmondás idején fennálló helyzete viszont nyilvánvalóvá teszi, hogy az ő sorsa sem diadalt, hanem teljes bukást tükröz, és az ismeretlen erőknek való kiszolgáltatottság itt sem az egyéni autonómiát erősítő egyszerű kockázatvállalásként jelenik meg, hanem nyomorúságként, s őt is, ahogy az éhezőművészt „a világ fosztotta meg jutalmától”, mindenféle ex ante vagy ex post ellentételezés nélkül. És: „ugyan mit írjunk az ilyen embernek, ki nyilvánvalóan rossz vágányra futott; sajnálhatjuk, segíteni nem tudunk rajta.” (34) A mondat Kafkáé, de Posner is írhatta volna.

Legyen szó bármilyen ügyletről, ha a veszteség kockázatát –akárcsak hallgatólagosan is, de- valaki vállalta, akkor bukása esetén nem kell többet törődnünk vele, mint bárkivel, aki lottószelvényt vásárolt és nem nyert. West a hasonló viszonyulást a veszteségekhez egy közösség morális bukásaként értékeli és nem a posneri ideális világ szabályainak érvényesüléseként.

 

 

 

 

 

 

Véleménye szerint Kafka történetei egy egyszerű igazságot illusztrálnak: a kockázatvállalás önkéntessége nem jelenti azt, hogy az erre vállalkozónak akár a jóléte, akár az egyéni autonómiája növekedne, továbbá, hogy bármily természetes is az emberi vonzódás a győztesekhez és az elfordulás a vesztesektől –mindenki a fiatal párducot csodálta-, morális szempontból mégis megbocsáthatatlan, ha azon az alapon nem igyekszünk segíteni az utóbbiakon, hogy valakinek a veszteségeit nem kompenzáljuk –s ebben az esetben mindegy, hogy Posner vagy Kafka veszteseiről van-e szó-, az indok nem lehet az, hogy magatartásuk az alkalmi fogadóéra vagy szerencsejátékoséra hasonlít. S még ha elfogadjuk is Posnertől számos esetben, hogy a veszteségek kockázatának vállalása önkéntes volt, ebből semmi, aminek morális szempontból jelentősége volna, nem következik –egy lottószelvény vásárlása is tükrözhet önpusztító és nem kreatív emberi erőt.

 

 

 

B/3: A feltételezett beleegyezés ügyletei: mea culpa, mea culpa maxima

 

 

            A konszenzuális ügyletek utolsó típusát Posner elemzésében azok a nem-piaci, jólét-maximalizáló intézmények illetve az ezek elismerésére vonatkozó beleegyezés teszik ki, amelyek Posner szerint szintén igazolhatók a hozzájárulás elvére való hivatkozással. Azok a nem-piaci intézmények, amelyek valóban jólét-maximalizálóak, kiváltják az érintett felek beleegyezését –illetve ez a beleegyezés bátran feltételezhet. (35) Amennyiben megkérdeznék az állampolgárokat arról, hogy ha választaniuk kellene, akkor vajon egy egészében jólét-maximalizáló intézmény(rendszer)t és az esetlegesen ezzel együttjáró terheket vagy egy drágább és bizonytalanabb, de esetlegesen könnyebbségeket jelentő intézmény(rendszer)t preferálnának-e, Posner meggyőződése szerint minden racionálisan gondolkodó polgár az előbbire szavazna, s így ez az, amelyikhez hipotetikus beleegyezésük társítható. Számos nem-piaci természetű jogi normának engedelmeskedhetünk ugyan, de egyetértésünket csak azok váltják ki, amelyek jólétünket növelik, ily módon morálisan szintén csak azok igazolhatóak, amelyek e tulajdonsággal bírnak.

            Kafka hőseinek viselkedése ismételten eltér ettől a mintától. Az a meggyőződés árad írásaiból, hogy az emberek korántsem a szankcióktól való félelmükben engedelmeskednek a jog vagy bármilyen autoritás gyakorlatilag valamennyi –tehát nem feltétlenül jólét-maximalizáló- utasításának, hanem azért, mert egyetértenek ezekkel a normákkal és a belőlük fakadó ítéletekkel is. Ha megkérdeznénk őket, feltehetőleg hozzájárulnának mindahhoz, amit e szabályok és végrehajtóik rájuk rónak. A beleegyezésük mögött meghúzódó indokok, engedelmességük egész belső pszichológiája radikálisan különbözik a posneri elképzeléstől: az állam jogi normái –Kafka sugallata szerint- arra teremtenek alkalmat, hogy elismerjük bűneinket, hogy ítélkezhessenek felettünk, s hogy elnyerjük méltó büntetésünket. Ebből kifolyólag azok a parancsok, amelyeknek Kafka szereplői engedelmeskednek, sem a jólétüket nem növelik, sem autonómia-érzetüket nem erősítik, annál inkább bűntudatukat, alkalmatlanságuk feletti kétségbeesésüket, önmagukkal szembeni kételyeiket. Ebben a világban ismét semmi morálisan értékelhető nem fakad abból, hogy az állam polgárai kötelességtudóan engedelmeskednek a jog vagy bármilyen autoritás előírásainak. „Az ítélet”-ben Georgot apja bűnösnek nyilvánítja, miután érzéketlenséggel, önzéssel és ördögiességgel vádolta meg, s mindezek okán „fulladásos vízhalálra” ítéli. Georgot semmilyen tényleges szankció nem fenyegeti, de belső kényszer hajtja, hogy alávesse magát apja ítéletének, amit végül meg is tesz.

 

 

Posneri terminusokkal leírható volna a történet oly módon is, hogy Georg beleegyezését adta az ítélethez, miután –ha megkérdeznék- egyetértene azzal, hogy lényének ördögi volta miatt halálbüntetést érdemel. „Az ítélet”-en kívül Kafka számos elbeszélése és „A per” is példáját adja hasonló viselkedésnek, nevezetesen annak, hogy az állam vagy más autoritás személytelen parancsainak való engedelmeskedés mögött nem a jólét növelésének motivációja áll, hanem az alárendelődésre, behódolásra irányuló belső kényszer („Az elutasítás”, „A törvény kapujában” stb.) „A per”-ben pedig azzal kell szembesülnünk, hogy mi történhet, ha a parabolákban megjelenített uralmakhoz képest valamilyen ismeretlen, rosszindulatú hatalommal kerülünk szembe, s magatartásunkat egyfajta mazochisztikus késztetés vezérli, hogy alávessük magunkat egy személytelen intézményrendszer utasításainak. Josef K-t fizikailag soha nem kényszerítik semmire: letartóztatják ugyan, de nem tartják fogva, önként járul a bíróság elé, amelynek eljárását és végső soron mindenhatóságát és mindenütt jelenvalóságát is elismeri. Kezdeti tiltakozásától a per végére szinte a teljes azonosulásig jut el, ítéletének végrehajtóival „már teljes egyetértésben haladtak át mind a hárman egy hídon a holdfényben”. (36) „A per” rémisztő, de egyben ismerős jellege nem feltétlenül egy jogrendszer jogtalanságának vagy az állami erőszaknak való kiszolgáltatottság tapasztalatából fakad, hanem K. hajlandóságából arra, hogy elfogadja mindazt, ami vele történik. (K. egyetlen pillanatra próbál ellenállást tanúsítani –nem hajlandó saját magába döfni a kést-, de ezt is gyengeségként éli meg.) Ha megkérdeznék, Georg hasonlóan egyetértene a vele szemben meghozott ítélettel, s az adekvát büntetéssel is.

 

            Mindezeket összefoglalva Robin West arra a következtetésre jut, hogy Posner érvelése az emberi természet téves leírásából indul ki, s ez Kafka műveinek meghatározott szempontú olvasata segítségével ki is mutatható. Posner és Kafka egyaránt olyan világokat hoznak létre és vizsgálnak, melyek szereplői számos autoritás –családi, állami, munkahelyi- normáinak engedelmeskednek önként, szabad elhatározásból. Ugyanakkor e szereplők egymástól radikálisan különböző személyiségek és az általuk benépesített világok morális tetszetőssége is drasztikusan eltérő. Posner alakjai jólétük előmozdítására tekintettel adják kifejezett, hallgatólagos vagy feltételezett beleegyezésüket körülményeik megváltoztatásához, Kafka hőseinek hasonló hozzájárulásai mögött egészen más indokok húzódnak, leginkább egy adott autoritás akaratának elismerésére irányuló kényszer-érzet. Kafka alakjai lehetnek ugyan eltúlzottan mazochisztikusak, de nem jobban, mint amennyire egoisták és önzőek Posneréi. S amennyiben Kafka leírásai legalább részben helytállóak, azaz az általános emberi természet egy valóban létező oldalát ragadják meg, rámutatva arra, hogy döntéseinket nemcsak jólétünk racionális előmozdítása érdekében hozzuk meg, hanem gyakran félelemből, szorongásból, egy autoritásnak való behódolás kényszeréből vagy ennek mazochisztikus vágya vagy önmagunkkal szembeni kételyeink alapján, akkor ez aláássa Posner érvelését, mert amennyiben ez utóbbiak váltják ki beleegyezésünket, abban morálisan semmi vonzó és helyeselhető nincs.

Posner szerint West Kafka-olvasata teljes tévedés vagy még inkább szándékos félreolvasás. (37) West olyan utópista (szocialista) álmodozó, aki egész egyszerűen félreérti a kockázatvállalás társadalmi funkcióját,  kapitalizmussal szemben érzett ellenszenvének demonstrációjához pedig Kafka presztízsét akarja kihasználni. Egyebekben Kafka írásait –Swift vagy Orwell műveitől eltérően- nem lehet politikai allegóriákként olvasni, hiszen azok leginkább a „privát érzések” birodalmának dolgairól szólnak, s ha már West egyáltalán próbálkozott, jobban tette volna, ha „Az átváltozásról” ír, mert talán ebből az elbeszélésből hámozható ki valami a kapitalista viszonyok elidegenítő hatásáról.

 

 

Továbbá: Kafka művei kb. annyi hasznosítható belátással szolgálhatnak „a modern amerikai élet” tekintetében, mint mondjuk –mondja Posner- Drakula gróf története (bár: amilyen elvetemült, West képes volna a grófban a vérszívó kapitalizmus szimbólumát látni). Egyébként is: Kafka hősei többnyire mentálisan beteg emberek, akiktől racionális döntés nem várható, így bármilyen módon az ő viselkedésükre és azok motívumaira építeni a konszenzuális ügyletek morális igazolásának a kritikáját lehetetlen. Arról nem is beszélve, hogy West állításával ellentétben, Kafka szereplői számos esetben egyáltalán nem is adták beleegyezésüket mindahhoz, ami velük történt: sem Gregor Samsa ahhoz hogy féreggé változzon (bár West „Az átváltozás”-ról tényleg nem ejt szót), sem Josef K. a letartóztatásához. Ami pedig az éhezőművészt illeti: „képletesen szólva minden bukott vállalkozó „éhezik”. De ha egyszer nyitott szemmel döntött a vállalkozás mellett, miért sajnálnánk?” (38) Ha Kafka hősei népesítenék be Amerikát, akkor Posner szerint a nemzetnek újra kellene gondolnia elkötelezettségét a szabad piaci versengés és a demokratikus kormányzás mellett. De szerencsére –In God We Trust- nem ez a helyzet. Ezek a „hősök” nem az amerikai embert jelenítik meg, hanem alkotójuk neurózisát illetve történelmi szituáltságát a hanyatló osztrák-magyar monarchia német anyanyelvű és zsidó polgáraként. Mindent egybevetve pedig: „Az utópista gondolkodóknak lehet némi társadalmi hasznuk azáltal, hogy rámutatnak olyan problémákra és lehetőségekre, amelyek a gyakorlat embereinek figyelmét esetleg elkerülték. E küldetésükbe azonban Kafka nem lehet a segítségükre.” (39)

            (Kinek van igaza? Szerintem leginkább megint csak Jack M. Balkinnak, aki szerint munkája minden érdeme ellenére West alapvetően rossz irányba indult, amikor azt próbálta meg kimutatni, hogy Kafka szereplőinek döntései és beleegyezései mennyire más természetűek, mint Posneréi. Hatékonyabb lehetett volna az érvelése, ha azt mutatja meg, hogy Posnernek a jog gazdasági elméletéről szóló írásai mennyire kafkaiak. Kafka írásművészetének az egyik legjellegzetesebb vonása, hogy a hétköznapi érzékelés szerint félelmetes, szörnyű, irracionális eseményekről is egészen szenvtelen hangon számol be, mintha valóban csak egy tényszerű „jelentést írna az akadémiának”, a kíméletlen ésszerűség jegyében. A szereplők pedig e legvalószínűtlenebb és legbizarrabb történéseket is természetesként vagy szükségszerűként élik meg, különösebb érzelmi megrázkódtatások nélkül. Posner világa is ebben az értelemben kafkai. A különbség „mindössze” abban áll, hogy Posner és szereplői szenvtelensége nem indirekt hatású írói eszköz, ő szó szerint azt gondolja, abban hisz, amit ír. Ha az „új kritika” Posner által magasztalt irodalomtudományi iskolája reneszánszát tudná élni –mondjuk 100 év múlva-, és kizárólag a szövegből kiindulva azt a lehető legjobb szándékkal próbálnák meg értelmezni, akkor Posnerben talán a késő huszadik századi kapitalizmus legnagyobb öntudatlan szatirikusát lehetne felfedezni.) (40)

 

 

 

„A per” mint burleszk, avagy releváns kontextus-e az osztrák-magyar büntetőjog?

 

 

A ( Balassi, Kafka és a Habsburg fin de siécle)

 

 

A cím Szilasi László egy tanulmányára utal, melyben a szerző Balassi Bálint, az első magyar költő és hadvezér irodalomtörténeti bizonyítékok szerint utolsó versének újszerű értelmezésére tesz javaslatot. (41) A vers tulajdonképpen a héber-katolikus számozás szerint az 50., a protestáns besorolásnak megfelelően pedig az 51. zsoltár fordítása, ami először 1598-ban Rimay János kiadásában jelent meg.

 

Az „Ah Deus immensum clemens miserere perecantis” kezdetű zsoltárt Balassi a halálos ágyán fordította valamikor 1594. május 19.-e –lábainak amputálásához is vezető végzetes kimenetelű sebesülésének napja- és 30.-a között. A költeményt a mára kanonikusnak tekinthető irodalomtudományos értelmezések hol Vergilius-alluzióként, hol a keresett halál poétikájának megjelenítéseként kezelik, vagy éppen az „athleta christi” toposzának megelevenítéseként értékelik. Ezekkel szemben Szilasi interpretációjának újszerűsége abban áll, hogy a Balassi-szöveget egy olyan, eredetileg a középkori angol kánonjogból származó, de a későbbiekben a világi joggyakorlatban is meghonosodó szokással hozza összefüggésbe, amelynek középpontjában ugyanez a zsoltár áll. E szokás értelmében az angol klérus tagjai felett csak egyházi bíróság ítélkezhetett, legsúlyosabb büntetésként pedig „csak” az egyházból történő kizárás jöhetett szóba. A kizártakkal szemben ugyan már világi bíróságok is eljárhattak, de védelmüket szolgálandó e hagyomány megváltozott formában élt tovább, s rövidesen mint általában véve az írástudókat kiváltságos helyzetbe juttató intézmény jelent meg; mely szerint a hazaárulás és a felségsértés eseteit kivéve írástudókat nem lehetett kivégezni. Az írni-olvasni tudás bizonyítékaként a Szentírás egy meghatározott versszakát kellett a bűnösnek felolvasnia, s amennyiben a próbát sikerrel teljesítette, elkerülhette a halálbüntetést. E szövegrészlet pedig nem volt más, mint a szóban forgó zsoltár, ami a köznyelvben így „nyakversként” vált ismeretessé. Balassi zsoltár-fordítása ennek fényében új értelmezést nyer,  az angol jog egy adott intézményével összegfüggésben maga a szöveg és a fordítás gesztusa is új jelentéssel telítődik; s ahogy Szilasi írja: „…a nyakvers olvasása betöltötte archaikus funkcióját: a bűnös írástudót az írás olvasni-tudása kimenti a halálnak tőréből.” (42)

Ami viszont jelen tanulmány szempontjából ennél fontosabb, hogy a konkrét példán keresztül Szilasi eljut annak a kérdésnek a megfogalmazásáig, ami „a jog és irodalom” néven ismert vizsgálódások számára is alapvető, nevezetesen, hogy irodalmi és jogi szövegek képezhetnek-e egymás számára értelmes kontextust, az egyik csoportba tartozó szövegek tanulmányozása járhat-e bármilyen haszonnal a másik szövegegyüttes darabjainak értelmezése tekintetében. (Igazság szerint Szilasi ennél tovább megy, s kérdését akként teszi fel, hogy irodalmi szövegek értelmezését illetően „létezik-e irreleváns kontextus”, de számunkra elegendő az absztrakció eggyel alacsonyabb lépcsőfokára felállni.)

Mindezek alapján Ziolkowski Kafka-olvasata (43) is megragadható kísérletként annak megválaszolására, hogy az osztrák századforduló irodalmilag is –ld. Musil, Kraus, Werfel- megjelenített büntetőjogi reform-vitái szolgálhatnak-e Kafka írásainak releváns kontextusaként, illetve ennél is konkrétabban: lehet-e az Osztrák-Magyar Monarchia 1852. évi Büntetőjogi Törvénykönyve Franz Kafka „A per” c. regényének intertextusa.

Az a büntető törvénykönyv, amely a XIX-XX. század fordulójára a kontinens legrégibb gyökerekkel rendelkező és legelavultabb kódexének számított. Az 1852-es Strafgesetz az 1803-as büntető kódexre épült, amelynek eredete viszont II. József 1787-es törvénykezésén keresztül egészen az 1768-as Constitutio Criminalis Theresiana-ra vezethető vissza. A reform égető szüksége nemcsak a szakjogászok, de a korszak szellemi elitje számára is nyilvánvaló volt.

1912-ben önálló bizottságot hoztak létre a reform szükségességének vizsgálatára, s a bizottság maga is arra a következtetésre jutott, hogy a kódex számos tekintetben nem felel meg kora követelményeinek, lévén, hogy még egy abszolutista állam büntetőjogi koncepcióját jeleníti meg. (Azt, hogy a kérdésről folytatott vita milyen széles nyilvánosság előtt zajlott, jelzi az is, hogy Robert Musil „A tulajdonságok nélküli ember” c. regényében több fejezeten keresztül foglalkozik a bizottság munkájával. A regény egyik főszereplőjének, Ulrichnak az édesapja tagja a bizottságnak, az apropót pedig a történet azon szála szolgáltatja, ami szerint a regény első felének egyik kulcsfigurája, Christian Moosbrugger, egy prostituált brutális meggyilkolásának vádjával áll bíróság előtt.

A konkrét kérdés, mely Musilt különösen foglalkoztatta, a büntetőjogi felelősség és az elmebetegség kapcsolata, illetve a bizottság erre vonatkozó állásfoglalása volt, ennek tárgyalása azonban jelen tanulmány kereteit meghaladná.

Továbbá: túl azon, hogy olyan problémák mint a halálbüntetés vagy az esküdtszéki rendszer jogtudományi megvitatásába is bekapcsolódtak, az irodalmi élet több jeles képviselőjét komolyan foglalkoztatta a bizottság munkájának több aspektusa illetve ezek erkölcsi, filozófiai, társadalomtudományi vonatkozásai. Karl Kraus például már 1902 óta számos cikket publikált a kíméletlen hangjáról ismert egyszemélyes „Die Fackel” c. folyóiratában a monarchikus igazságszolgáltatás hipokrita jellegéről, s különösen olyan kérdések kapcsán, mint a házasságtörés, pornográfia,  prostitúció, határozottan követelte minden olyan magatartás dekriminalizálását, amelyeket nem tartott a társadalomra nézve veszélyesnek. A jog és erkölcs kapcsolatára vonatkozó általánosabb kérdések tárgyalása pedig olyan írók műveiben kapott irodalmi megjelenési formát is, mint Franz Werfel vagy Karl Emil Franzos.)

            A Habsburg monarchia büntetőjogának anakronisztikus volta különösen a korszak társadalomtudományos gondolkodása fejlődésének fényében illetve általában a századfordulós Bécs virágzó intellektuális életének kontextusában válik láthatóvá. E kontextus jogfilozófiai elemének tekinthető az a vita, ami a jogi pozitivizmus szemlélete és a jog egyes szociológiai megközelítései között bontakozott ki. Kelsen „Tiszta jogtan”-a ugyan csak 1934-ben jelent meg, de a jogpozitivizmus  legradikálisabb formájának alapvető tézisei már 1911-re készen álltak Kelsen írásaiban, míg a szociológiai megközelítések egyik legerőteljesebb megnyilvánulásának tekinthető szabadjogi iskola szemlélete már 1888 óta formálódott Eugen Erlich tanulmányaibn, melyek összegzést Ehrlich 1913-ban megjelent „Grundlegung der Soziologie des Rechts” c. művében nyertek, de a kortárs Kantorowicz és Fuchs munkásságáról sem szabad megfeledkezni ebben a tekintetben. Ami azonban Kafka műveinek lehetséges jogirodalmi olvasata szempontjából fontosabb az az, hogy a korabeli osztrák jogtudomány vezető szerepet játszott a modern kriminálpszichológia megteremtésében, ami többek között az un. klasszikus és modern iskola XIX. sz. végén fellángoló dühödt vitáiban öltött testet a –Georg Jellinek megjegyzése szerint- „régi és új jog” küzdelmének jegyében. (A büntető igazságszolgáltatás konzervativizmusára jellemző, hogy e vita eredményei csak a XX. sz. második felében éreztették hatásukat az osztrák büntetőjogban.) A bűnelkövetők elmeműködése vizsgálatának keretében az un. klasszikus iskola –Kant morálfilozófiájának alapjain- az emberi szabad akarat feltételezéséből indult ki, olyan individuumként definiálva a bűnelkövetőt, aki szabadon döntött a jog normáinak megszegéséről, s aki ennek okán megérdemli az általa megvalósított bűncselekményért járó büntetést, amiről eleve tudhatott, s amit így számításba is vehetett. Ezzel szemben a Franz von Liszttől eredeztethető un. modern iskola a bűnelkövető szociális körülményei vizsgálatának szükségességét hangsúlyozta. Ez utóbbi iskola képviselőjeként különösen Hans Gross vált ismertté mint a „kriminálpszichológia atyja” 1887-ben megjelentetett „Kriminalpsychologie” c. munkája révén, amelyben Gross amellett érvelt, hogy a pszichológia fontos szerepet kell játsszon a bűnelkövetés megértésében; a bűnelkövető mentális állapotának vizsgálatán túl pedig a pszichológia szerepét kiterjesztette az igazságszolgáltatási eljárás valamennyi résztvevője –bírák, szakértők, tanúk, esküdtszék tagjai- viselkedésének elemzésére is.

(A kor vadonatúj pszichológiai ismeretanyaga a büntetőjogi reformbizottság tagjaihoz még nem talált utat magának, s ahogy Musil is megállapítja, ez az ötven évnyi lemaradás, ami a bizottságot elválasztotta saját korának tudásanyagától predesztinálta őket arra, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás alapjaként azt fogadják el, hogy valaki intellektuálisan és morálisan képes bűncselekmény elkövetésére.) Ezen túlmenően Gross 23 évnyi gyakorlati tapasztalattal a háta mögött 1897-ben egy nagy hatású kézikönyvet is publikált vizsgálóbírók számára, ami egyben a modern tudományos-induktív nyomozás módszertanának egyik megalapítójává is tette.

S még valami: Gross 1902 és 1905 között a prágai egyetem professzora volt, s ebben az időszakban Franz Kafka három büntetőjogi és egy jogfilozófia- történeti kurzusát is hallgatta. Ez az adat már azon –részben életrajzi tények egyike, amelyeket Ziolkowski saját Kafka-értelmezése létjogosultságának háttereként vonultat fel.

 

 

 

B (Kafka doktor úr)

 

 

„Hirtelen egy vaskos osztrák törvénykönyv került a kezembe, nagyon nehéz volt cipelni, de mintha valahogy az lett volna a rendeltetése, hogy a segítségével rád találjak és helyesen viselkedjek veled.”

Franz Kafka (44)

 

„Die Ganze Welt ist eine Jurisprudenz.”

Thomas Bernhard (45)

 

 

Ziolkowski abból a hipotézisből indul ki, hogy az évtizedeken keresztül általánosan elfogadott vélekedésekkel szemben Kafka írásainak sokkal közelebbi és konkrétabb jogi és jogtudományos vonatkozásai vannak, mint azt a szakirodalom feltétezte. Hosszú ideig az a nézet volt az uralkodó, amely „a jog” bármilyen előfordulását Kafkánál teológiai, metafizikai, pszichológiai, prófétikus vagy általános társadalomkritikai jelentéssel ruházta fel. Ziolkowski természetesen nem vitatja el mindezen olvasatok létjogosultságát, ugyanakkor –anélkül, hogy a pozitivista irodalomtudományos módszerek bármilyen rehabilitációjáról lenne szó- szerinte számos körülmény utal arra, hogy Kafka több művének olyan értelmezései is megalapozhatóak, amelyek e művek kapcsolatát koruk jogi-jogtudományi vitáival a korábbiaknál jóval szorosabbnak tekintik. Egy olyan író életművéről van ugyanis szó, aki több mint húsz éven keresztül –azaz felnőtt életének java részében- élethivatásszerűen foglalkozott a jog gyakorlati működésével, jogi tanulmányainak 1901-es kezdetétől egészen 1922-es nyugdíjba vonulásáig, s akinek professzionális érdeklődésére több bizonyíték hozható fel. Kafka 1901-ben iratkozott be a prágai német nyelvű egyetem jogi fakultására, ahol tanulmányainak első két évében döntően római jogi és kánonjogi kurzusokat látogatott, valamint német és osztrák jogtörténetet hallgatott. Egyetemi pályafutásának második felét pedig döntően a kortárs joganyag tanulmányozása tette ki: két kurzus keretében foglalkozott osztrák magánjoggal és eljárásjoggal, ezen túl pedig általános és osztrák alkotmányjoggal, gazdasági, kereskedelmi és közigazgatási joggal, illetve –Hans Gross tanítványaként- büntetőjoggal és jogfilozófiával. Ezzel együtt nem kizárólag Hans Gross előadása révén kerülhetett kapcsolatba a kortárs kriminálpszichológiai, büntetőjogi és jogfilozófiai vitákkal. Kafka 1902 és 1905 között rendszeresen látogatta az un. filozófusok körét a Café Louvre-ban, melynek egyik legintenzívebb résztvevője az a filozófus Oskar Kraus volt, aki a jog és az erkölcs egymáshoz való viszonyának kérdésében a pozitivista szemlélet és a szabadjogi iskola meggyőződései közötti közvetítésen fáradozott. Tudható továbbá, hogy Kafka folyamatosan figyelemmel követte a német nyelvű lapok bírósági tudósításait, valamint alkalmi olvasója volt Karl Kraus már említett „Die Fackel” c. folyóiratának.

 

 

 

1906-ban szerzett jogi doktorátust, ezt követően egy évig a prágai tartományi büntető bíróságon dolgozott gyakornokként, 1908-ban tanfolyamot végzett a kereskedelmi akadémián a munkásbiztosítások tárgykörében, s miután átmenetileg az építőipari biztosításokkal foglalkozott, 1923-tól kezdve az osztrák belügyminisztérium által létrehozott prágai Munkás-Balesetbiztosító egyik vezető tisztségviselője lett. Mindezekkel összefüggésben Ziolkowski szerint nemcsak, hogy nem véletlen a jog, a tárgyalótermi helyszínek, a különféle igazságszolgáltatási eljárások gyakori szerepeltetése Kafka írásaiban és nem is pusztán szimbolikus jelentésű, de ezeknek egészen konkrét jogi vonatkozásai is megállapíthatók, lévén, hogy Kafka élénk érdeklődése korának jogi problémái iránt jól dokumentálható. (46)

 

 

 

B/1: K. a bíróságon – sírjunk, nevessünk

 

 

„Áprilka, tudja hogy milyen a prágai irónia?”

Bohumil Hrabal (47)

 

 

 

Kafka életművéből Ziolkowski elsősorban az 1914 augusztusa és 1915 januárja között íródott „A per” c. regény jogi vonatkozásaira koncentrál, bemutatva, hogy az –minden más irányú olvasat létjogosultságának elismerése mellett –nemcsak a hanyatló és egyre inkább diszfunkcionálissá váló monarchia vagy a modern kapitalizmus korrupt bürokráciájának általános szatírájaként értelmezhető, hanem olyan szövegként is, ami burleszkként jeleníti meg mindazon korabeli igazságszolgáltatási eljárásokat, amelyeknek Kafka maga is szakértője volt. (Nem kulcsfontosságú ugyan, de ez a nézőpont magyarázattal szolgálhat arra az anekdotára is, mely szerint amikor Kafka baráti társaságban –melynek tagjai között nem egy jogász is volt, többek között Max Brod például- először felolvasta a regény első fejezetét, időről időre abba kellett hagynia az olvasást, mert a nevetés miatt nem tudta folytatni.) A mű burleszk-jellegére számos textuális bizonyíték utal. Maga az eredeti cím –amelynek magyar fordítása sokkal inkább „az eljárás” volna- jóval erőteljesebben az igazságszolgáltatás abszurdként megjelenített folyamatára irányítja figyelmünket, és nem az eljárás drámai kulminációjára egy formális és leszámolás jellegű tárgyalás keretében és nem is a tragikus végkifejletre. (Az angol fordítás esetében, ahol a cím „The trial”, azaz tárgyalás, ez még szembetűnőbb.) Ezzel együtt a regényben szereplő aktuális eljárás soha nem lép túl az előzetes nyomozás szakaszán, holott K. reményei szerint egy teljes és szabályszerű eljárásnak kellene lezajlania, s a kortárs olvasók elváráshorizontját is egy olyan eljárás képezhette, ami megfelel az 1873-as osztrák büntetőeljárási kódexnek. (Ennek a folyamatnak jól körülhatárolható fázisai vannak: az államügyész bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja esetén utasítja a vizsgálóbírót a nyomozás lefolytatására, majd ezt követően kerül sor a vádemelésre, a formális tárgyalásra és az ítélethozatalra.) Ez a kódex illetve az általa meghatározott formában közismert eljárás a cselekmény menetében folyamatosan vonatkoztatási pontként szolgál, s így bizonyos értelemben e törvénykönyv világa és ennek paródiája meg is határozza a regény struktúráját. A mű esztétikai hatásának egyik kulcsa is éppen az, hogy Kafka idegenné és abszurddá teszi számunkra mindazt, ami jogilag ismerős és nyilvánvaló.

 

 

 

A regény több pontján illetve a töredékesen maradt és végül kihagyott fejezetek információiból kiderül, hogy K. abban a tudatban él, hogy az állam, amelynek polgára, jogállam, továbbá működő igazságszolgáltatási rendszerrel bír, arról nem is beszélve, hogy közeli barátja államügyészként dolgozott, hogy bankjának jogi képviselőjével hosszas beszélgetéseket folytatott ügyéről, hogy saját maga is a kereskedelmi jog szakértőjének tartja magát, s hogy ügyfelei is szinte jogászként tekintenek rá. Mindezek alapján K. –és az olvasók- elvárásai is arra irányulnak, hogy egy ismerős és kiszámítható rend szerint zajlik majd le az eljárás. Hamar rájöhetünk azonban, hogy minden másként alakul, s K. egy olyan igazságszolgáltatás rémálomszerű világában találja magát, ahol még az eljárás alapjául szolgáló joganyag sem ismeretes a résztvevők számára. Azokról a könyvekről, melyekről K. azt hiszi, hogy a törvényt tartalmazzák kiderül, hogy pornográf regények, s még Huld is bevallja, hogy soha nem olvasta a törvényt. Epizódról epizódra világossá válik, hogy mindazok, akik a titkos jog önjelölt szakértőiként tűnnek fel –Huld, Leni, Block, Titorelli, a pap- csak hallomásból ismerik a szabályokat. Fokozatosan egy párhuzamos, kiismerhetetlenségében félelmetes igazságszolgáltatás képe rajzolódik ki, ugyanakkor Kafka folyamatosan utalásokat tesz egy „valós” jogrendszer létezésére is, amelyhez képest válik csapdává K. helyzete, s amelyről való tudásunkhoz képest tűnik egyre hátborzongatóbbnak a regénybeli paralegális bíróság működése. (Az egymással párhuzamosan működő jogrendszerek történeti létéről egyébként Kafka nyilván tudott egyetemi tanulmányai alapján, különösen a római jog és a kánonjog kettősségéről a középkori Európában, s arról is, hogy e rendszerek eljárásai –közös jusztiniánuszi eredetük ellenére- jelentős mértékben eltértek egymástól.) Az 1873-as kódex normáival ütköző incidensek sorozatával találkozhatunk a különböző epizódokban. Néhány példa: K. letartóztatásának reggelén őrei semmilyen indokát nem adják eljárásuknak (209.§.), a vizsgálóbíró nem ismerteti K.-val az ellene felhozott vádat (199.§.), nem figyelmezteti, hogy amennyiben megtagadja a közreműködést, a védekezés adott lehetőségeiről mond le ezáltal (203.§.).

Más esetekben viszont Kafka azzal az eszközzel él, hogy az osztrák büntetőjog kereti közé tökéletesen illeszkedő mozzanatokat a szereplők viselkedésén keresztül ábrázolja abszurdként. Letartóztatásakor az őrök arról biztosítják K.-t –leszerelni akarva tiltakozását-, hogy „hatóságunk…nem keresi a lakosságban a bűnt, hanem…a bűn vonzza őt magához, s ezért kénytelen kiküldeni minket, őröket. Ez törvény.” (48) K. válasza: „Ezt a törvényt nem ismerem.” A helyzet bizarr volta ellenére itt semmi másról nincs szó, mint rutinszerű eljárásról: bűncselekmény gyanúja esetén a vizsgálóbíró nyomozást rendel el –ebben az értelemben valóban „a bűn vonzza őt magához”. S amikor K. válaszára az egyik őr csak annyit felel, hogy „látod Williem, bevallja, hogy nem ismeri a törvényt, s ugyanakkor az értetlenségét hangoztatja”, akkor tulajdonképpen nem történik más, mint hogy Kafka egy különös helyzet különös szereplője szájába adja az 1852-es Strafgesetz 3.§-át, miszerint: „A bűntettekrőli jelen törvény nem tudásával senki nem mentheti magát.” (49) A szereplők magatartása révén az adott szituációban még ez az egészen alapvető jogelv is valamilyen abszurd színezetet kap. Hasonlóképpen az is, hogy K.-t nem viszik magukkal, hanem közlik vele, hogy szabadon mozoghat és védekezhet tetszése szerint, hiszen az osztrák büntetőjogi gyakorlatban az előzetes letartóztatásba helyezés is igen ritka volt (még akkor is, ha a későbbiekben a diák figyelmezteti K.-t, hogy a fogvatartás elrendelésére a vizsgálóbírónak –éppúgy, ahogy a valóságban- adott esetben joga van.) Ugyanígy az ügyész és az ügyvéd szerepe is torz megvilágításba kerül egy-egy konkrét helyzetben. Amikor K. közli a felügyelővel, hogy az államügyész jó barátja, és megkérdezi, hogy telefonálhat-e neki, a felügyelő válasza mindössze annyi, hogy: „hogyne…de nem tudom, mi értelme volna, hacsak nincs vele valami megbeszélni való magánügye.” (50)

 

 

A megjegyzés mélységesen cinikusnak tűnik, és K. felháborodott reakciója is ebben erősít meg bennünket, de voltaképp csak eltereli a figyelmünket arról, ami nyilvánvaló: nevezetesen, hogy az államügyésznek azután, hogy a vizsgálóbírót a nyomozás lefolytatására hívja fel, egészen a vádemelési javaslat megtételéig az ügyben semmilyen szerepe nincs. Ugyanez vonatkozik az ügyvédre is: K. kétségbeesik Huld erőfeszítéseinek gyengesége láttán, holott a tényleges vádemelésig az ügyvédnek sem vesz részt az eljárásban. (51) Az elidegenítésnek ugyanezt a technikáját alkalmazza Kafka az eljárás titkosságának kérdését illetően is. Az ügyvéd felhívja K. figyelmét arra, hogy „az eljárás nem nyilvános, esetleg ha a bíróság szükségesnek tartja, nyilvánossá is válhat, de a törvény nem írja elő a nyilvánosságot.” (52) És tényleg: az osztrák büntetőjog szerint is csak a vádemelést követően vált nyilvánossá az eljárás. A fenti esetekben tehát olyan eljárási mozzanatokkal találkozhatunk, melyek az osztrák-magyar büntetőjoggal tökéletes összhangban álltak, ám a Kafka-hősök viselkedésének és szituációinak kontextusában mégis egy burleszk bizarr elemeinek tűnnek.

Az „első vizsgálat” –a regény második fejezete- pedig kifejezetten parodisztikus jelleget ölt. A helyszín egy lerobbant külvárosi bérház ötödik emeleti lakásának szobája. „K. azt hitte, valami gyűlésre tévedt be.” A vizsgálóbíró „egy kövér, szuszogó kis emberke”, aki –miután abbahagyta a „mögötte álló férfival” folytatott kedélyes beszélgetést- közli K.-val, hogy annak késése miatt már nem is volna köteles a meghallgatást lefolytatni, de kivételesen mégis megteszi. A jegyzőkönyv iskolai füzetre hasonlít, melybe beletekintve a vizsgálóbíró szobafestőként próbálja azonosítani K.-t. A tárgyalótermi közönség viselkedése olyan, mintha politikai gyűlésen vennének részt. És így tovább.

Nem alaptalan az az érvelés, mely szerint Kafka ebben a jelenetben Hans Grossnak az Ausztriában 1872-ben visszaállított esküdszéki rendszerre vonatkozó kritikáját közvetíti, aki szerint egy olyan laikusokból álló esküdtszék, melynek tagjai közül többen talán életükben először vesznek részt büntető-tárgyaláson és először látnak valódi bűnözőt, csak megnehezíti a bíró dolgát. De ezzel együtt más feltevések is megalapozhatóak. Egy héttel később kiderül, hogy a törvénykönyvnek hitt könyvek pornográf regények, s ez –a diák, a bírósági szolga felesége és K. között lejátszódó jelenettel- Karl Krausnak a „Die Fackel” c. folyóiratban megjelentetett cikksorozatában foglalt kritikájához kapcsolódik, ami egy olyan igazságszolgáltatás tagjai ellen irányult, melynek keretei között a pornográfia és a prostitúció privát örömeit élvezik, ugyanakkor nyilvánosan és a jog eszközét is felhasználva ellenzik és büntetik.

 

 

 

B/2: Igazság, győzelem, vadászat vagy a három grácia

 

 

            Mindez azonban –bármilyen erőteljes hatású legyen is az igazságszolgáltatási procedúrák burleszkként való ábrázolása- önmagában erőtlen választ adna csak az osztrák századforduló jogi krízishelyzetére, s a kapcsolódási pontok vizsgálata is megragadna a felületesség szintjén, ha Kafka nem szolgálna szubsztantív kritikával a jog működését illetően. Titorelli műtermében egy félig kész kép áll a festőállványon. A festmény egy bíró megrendelésre készített portréja, kövér férfi egy trónuson, melynek háttámláján az igazság istennőjének felettébb furcsa ábrázolásával találkozhatunk. K. felismeri Justitiát –„itt a kötés a szemén, és itt a mérleg” (53)-, de meglepődve veszi észre, hogy az istennő sarkán szárnyak láthatók, és az alak fut. Titorelli felvilágosítja, hogy ez az igazság és a győzelem istennője egy személyben”, mire K. ennyit felel: „Nem jó társítás…, az igazságnak nyugalom kell, különben inog a mérleg, és nem lehet igazságos az ítélet.”

Mindeközben Titorelli tovább dolgozik a képen, s a változtatások nyomán a kép figurája egyre inkább a vadászat istennőjéhez válik hasonlatossá. A kép így kerül tökéletes összhangba azzal az igazságszolgáltatással, amelynek K. a foglya lett: a rendszerrel, amely meghátrálás nélkül a végső győzelemre tör. Van-e mindennek a szövegen túlmutató jelentése? Kafka mindig is szeretett különféle kulturális szimbólumokkal „játszani”, lásd a Szabadság-szobor esetét az „Ameriká”-ban, ahol Karl Rossmann nem a szokásos fáklyát, hanem egy kardot láthat a szobor kezében. Az igazság istennőjének efféle ábrázolása esetében azonban ennél többről van szó, vagy legalábbis plauzibilis magyarázat adható annak eredetére vonatkozóan. Származhatna az ötlet akár Karl Kraustól is, aki a kortárs osztrák igazságszolgáltatás ellen irányuló támadásai során többször ábrázolta az igazság istennőjét parodisztikus módon, például mikor az érzékien megjelenített Justitia letépi szeméről a kötést, hogy mások titkait megleshesse és a kendőt meztelen ölének eltakarására használja. Valószínű azonban, hogy az ölet annak apropóján fogant meg, hogy 1907 januárjában a német birodalmi igazságügy-miniszter egy rendelete kimondta, hogy Justitia valamennyi ábrázolásának –legyen szó akár festményről, akár szoborról- a szemét elfedő kötést el kell hagynia újonnan épült középületek esetében. A rendelet kétségkívül a német és az osztrák igazságszolgáltatás közötti különbségek hangsúlyozására szolgált, aminek alapját nyilván az egészében megreformált német jogrendszer feletti büszkeség adta, szembeállítva az egyre korszerűtlenebb Habsburg monarchia joganyagával, és ehhez kapcsolódóan az istennő hagyományos ábrázolásával. (Az ábrázolás eredetileg , négy évszázaddal korábbi megjelenésekor Sebastian Brandtnál szatirikus célokat szolgált, de a későbbiekben az ikon jelentésváltozáson ment keresztül, és így vált a pártatlanság szimbólumává.) Az intézkedés rendkívülinek számított, és kizárt, hogy Kafka ne tudott volna az eseményről és annak kortárs visszhangjáról  a német és osztrák sajtóban valamint a közéletben.

Amennyiben elfogadjuk ezt a feltevést, Kafka sajátos Justitia-ábrázolása vonatkoztatható az osztrák büntetőjog azon visszásságára, ami a német reform viszonylatában még szembetűnőbbé vált, nevezetesen arra, hogy az osztrák Btk. a büntetőjogi felelősség megállapítása során sokkal erőteljesebben koncentrált a bűnös szándékra (s nem egy esetben megelégedett a bűncselekmény elkövetése lehetőségének megállapításával a bűnösség kimondásához), mint a tényleges cselekmény felelősséget megalapozó jellegére.

 

 

 

B/3: Egy mondat a rágalmazásról

 

 

„Mondtam valamit a Kafka-mondatról (hogy a fenyegetés a mondatszerkezetben van –ezért reménytelen a fordítás.”

Esterházy Péter (54)

 

 

            Az 1852-es Btk. által szimbolizált elavult osztrák büntetőjog és az 1871-es büntető kódex által megtestesített  megreformált német jog összevetése a regény számos más pontján tetten érhető. Erről tanúskodik már a történet első mondta is: „Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat nem tett, egy reggel letartóztatták.” Az eredeti szöveg a rágalmazás tekintetében az osztrák kódex „verleumdung” megnevezésére utal (55), míg ugyanerre a cselekményre a német Btk. a „falsche Anschuldigung” kifejezést alkalmazza. (56)

 

 

 

A „rágalmazás” megnevezést Kafka pontos és technikai értelemben használja: Josef K. azzal a feltételezéssel indul neki az eljárásnak, hogy valaki feljelenthette a hatóságoknál egy feltételezett bűncselekmény elkövetése miatt, s ez indokolja a vizsgálat lefolytatását, s minden pontosan megfelel az osztrák Btk. törvényi definíciójának. (A tényálláshoz egyébként Ausztriában sokkal súlyosabb jogkövetkezmény fűződött, mint Németországban, akár egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés is lehetett a büntetés, míg Németországban egy hónapnál nem hosszabb elzárás és néhány jogkorlátozó-jogfosztó jellegű mellékbüntetés.) Jóval többről van azonban szó, mint egyszerű terminológiai különbségről. Ami igazán lényeges, az a két kódex koncepcionális különbsége. A legáltalánosabb szinten a hasonló fejlettségű országok büntető anyagi jogszabályai erőteljesen hasonlítanak egymásra, különösen a meghatározó –élet, vagyon, állam elleni- bűncselekménytípusok tekintetében. Igaz ez az említett osztrák és német kódexekre is, számos bűncselekmény meghatározása és a kapcsolódó szankciók is lényegileg azonosnak tűnnek. Ugyanakkor a felszíni hasonlóság mögött alapvető koncepcionális eltérések rejtőznek, s a regénynek már az első mondata is ezekre utal. Josef K.-t letartóztatják, „noha semmi ROSSZAT nem tett”, „ohne dab er etwas Böses getan hatte”. A „Böses” szó mint „rossz” ebben a szövegkörnyezetben nem a „törvénytelen/jogtalan” értelmében értendő, hanem morális értelemben vett „rossz”, gonosz jelentéstartalommal, s ez egy olyan koncepcióra való utalásként értékelhető, ami az osztrák büntetőjog lényegi sajátossága az 1787-es Josephina óta, ellenben ismeretlen az 1871-es német Btk. számára. Mindkét kódex a különböző bűncselekménytípusok osztályozásával indít, ugyanakkor míg a német Btk. esetében a kategorizálás alapjául egy merőben külsődleges és racionális kritérium, a kapcsolódó büntetés szigorúsága szolgál, addig az osztrák kódex már az első mondatával –„A büntetthez gonosz szándék kivántatik meg.”- egy olyan morális univerzumba vezet, amelynek szemlélete a német törvénykönyvétől teljesen idegen. A Strafgesetz 4.§-a is ebben a szellemben íródott: „A büntett a tettes gonoszságából ered…”. Ebből következően látható, hogy „A per” első mondata közvetlenül az osztrák Btk. alapjaira utal. K. nem is az ellen tiltakozik, hogy bármi törvénybe ütközőt tett volna, hanem azt tagadja, hogy bármi gonosz szándék lenne benne: „…vádolnak ugyan, de nem lelem magamban a legcsekélyebb olyan vétket sem, amely miatt vádolhatnának.” (57) A „Böses” szó tehát egyértelműen a szubjektív mozzanatra utal, ami az osztrák büntetőjogi szemlélet meghatározó eleme, szemben a némettel, ami az aktuális cselekedetre, az objektív mozzanatra koncentrál. Mindez együtt nyilvánvalóan egy olyan jogász szemléletmódját tükrözi, aki a jogászi gondolkodást az osztrák-magyar büntetőjog tanulmányozása során sajátította el. Ez a szemléletmód a „bűn” fogalmát sokkal inkább szubjektív, morális szempontból közelíti meg, és nem jog definícióként alkalmazza, mint a német Btk. A korszak osztrák büntetőjogászai sokkal inkább a bűnelkövető tudatára és nem magára a törvénybe ütköző cselekedetre irányították figyelmüket.

Mindezt tekintetbe véve már az első mondat egyértelmű utalásából kiindulva megalapozható a regény egy olyan olvasata, amely az osztrák büntetőjog e szemléletmódjának kritikája köré épül, kibontva abból az abszurd benne rejlő lehetőségeit, különös tekintettel arra, hogy törvénybe ütköző cselekedet megvalósítása nélkül is lehet valakit bűnösnek tekinteni. (A dolgok furcsa iróniája nyilvánul meg abban az 1913-as esetben, amit maga Kafka is kitalálhatott volna: Hans Gross fiát letartóztatták Berlinben és egy bécsi elmegyógyintézetbe zárták –pusztán azon az alapon, hogy bűncselekményt ugyan nem követett el, de mentális állapotából ítélve elkövethetne.) Kafka regényében egy olyan büntető igazságszolgáltatási rendszer paradigmája bontakozik ki, amelynek középponti eleme a „jogtalanság nélküli bűnösség” gondolata, s amely így az osztrák büntetőjog jellegzetes szubjektivizmusát tükrözi, szemben a német Btk. objektív szemléletével.

 

            Kafka regénye természetesen jóval több annál, hogy csak a századvégi Ausztria jogrendszerének parodisztikus paradigmáját adná, a „per” teológiai, metafizikai, egzisztenciális olvasatainak létjogosultságát –vagy akár primátusát- senki nem vitatja el. Ugyanakkor látható, hogy a regény terminológiája és felépítése milyen szoros szálakkal fűződik ahhoz a jogrendszerhez, amelynek Kafka professzionális résztvevője volt. Sőt, talán azt sem túlzás állítani, hogy az a Kafka, aki bizonyíthatóan érdeklődött a kor jogi-jogtudományi kérdései iránt, maga is mondhatta volna azt, ami Josef K. a regény egy pontján: „Valójában szabad akaratomból bizonyára sosem keveredtem volna ezekbe a dolgokba, és sosem zavarta volna meg az álmomat, hogy ez a bírósági gépezet javításra szorul. De állítólagos letartóztatásom… arra kényszerített, hogy beavatkozzam, éspedig a magam érdekében. De ha közben valamiképp magának is hasznára lehetek, természetesen nagyon szívesen megteszem.” (58) (Az állásfoglalás szükségessége nem korlátozódik „A per”-re, „A fegyencgyarmaton” c. elbeszélés –amit Kafka „A per” kidolgozásának hónapjaiban írt- hasonlóképpen értelmezhető a büntetőjogi reformviták kontextusában, konkrétan a halálbüntetés és általában a büntetés-végrehajtás kérdéseire vonatkoztatva.)

 

Mindezt összefoglalva: Kafka regénye a korabeli osztrák igazságszolgáltatás burleszkszerű ábrázolásán túl szubsztantív kritikát is megfogalmaz a hanyatló monarchia jogrendszerével szemben. Néhány óvatos következtetés. Egy extremitásoktól sem mentes szubjektív jogszemlélet kritikája bontakozik  ki a regényben: egy olyan rendszeré, amelyben az előzetes nyomozás helyettesíti a teljes eljárást, semmibe véve annak garanciáit; ami egészében a vádlott bűnösségére koncentrál, ignorálva az objektív tényállási elemeket; ami érdemi védelem és tárgyalás nélkül jut el az ítéletvégrehajtásig. Mintha „A fegyencgyarmaton” utazójához hasonlóan –aki sietve elhagyja a szigetet, teljesen kiábrándulva mind a korábban ott uralkodó jogrendből, mind az új igazságszolgáltatás rendszeréből- menekülési vágy fogná el Kafkát a Jellinek által réginek és újnak nevezett jog működése láttán egyaránt. Kétségbeesésének szimbóluma pedig egy olyan Justitia lehetne, aki leveszi szeméről a kötést, hogy „el nem fordult tekintettel” (Petri) szemlélhessen mindent, de mint a győzelem istennőjének, szárnyakra lenne szüksége, hogy egyensúlyát ne veszítse el teljesen. Jogfilozófiai kontextusban értelmezve pedig mindez jelez egyfajta idegenkedést a szabadjogi mozgalom nézeteitől, nevezetesen a kodifikált jog kötőerejének tagadásától, ugyanakkor a pozitivista jogszemlélettől is, a jog autonómiájába vetett hittől és a büntetés megtorlásként való értelmezésétől.

S lezárásként ez visszavisz bennünket Szilasi kérdéséhez: létezik-e irreleváns kontextus? Szilasi válasza saját kérdésére egy határozatlan „nem tudom”- ámbár ez lehet egy poszt-akármilyen irodalmár nyegleségének megnyilvánulása is-, de számomra mind az ő Balassi-értelmezése, mind Ziolkowski elemzése meggyőző „a jog és irodalom”-kutatások lehetőségeinek szempontjából, még ha Milan Kundera Kafka vonatkozásában valószínűleg „kafkalógiának” is minősítené az egészet. (59)

Ezzel viszont nincs mit tenni –illetve megpróbáljuk majd a későbbiekben cáfolni-, addig pedig csak védhetjük magunkat Szilasi egy másik mondatával, miszerint aki nem néz rá „könnyes és meghatott  szeretettel, az…” <öncenzúra> (60)

 

 

 

 

 

 

 

 

Jegyzetek

 

 

Szerzői jegyzet

 

Jelen tanulmány semmilyen kutatási programnak nem része, nem támogatta semmilyen alapítvány. A benne foglaltakat senkivel nem beszéltem meg, de így legalább nem tudom rájuk fogni utólag, hogy bármiben hibáztak volna. Kutató-asszisztenseim nincsenek, minek következtében minden hálám G. S.-é, aki lehetővé tette számomra a hozzáférést olyan publikációkhoz, amelyek egyébként örökre elérhetetlenek maradtak volna, valamint Kanizsay Orsolyáé, aki ezt a mondatot is legépelte.

 

 

01. In.: Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések (Szerk.: Szabadfalvi József, Bíbor Kiadó, Miskolc 1996, 167-199.o.)

02. Jack M. Balkin, The Domestication of Law and Literature, 14 Law & Social Inquiry 787 (1989)

03. Richard Posner, Law and Literature: Misunderstood Relation, Cambridge: Harvard University Press, 1988. pp. xi+371 (továbbiakban: Posner: LL) illetve második kiadás 1998 (továbbiakban LL2)

04. Elisabeth Villiers Gemette, Law and Literature: Joining the Class Action, 29 VAL.U.REV. 665 (1995)

05. A kontraszt és a „rosszindulat” kedvéért vö.: „…I recognise that Posner will still be at the head table, giving speaches and accepting plakues, while I am eking out my pension by emptying the ashtrays in the lobby.” „Posner…is at home anywhere, ready to be…the bride at every wedding, the corps at every funeral.”

John D. Ayer, „Aliens are coming! Drain the pool!”, 88 MICH.L.REV. 1612, 1598, 1584 (1990)

06. Jack M. Balkin, lásd: 02.sz. jegyzet

07. Robin West, Authority, Autonomy and Choice: The Role of Concent in the Moral and Political Visions of Franz Kafka and Richard Posner, 99 HARV.L.REV. 384 (1985)

08. Arról, hogy az irodalom-értelmezések szocio-kulturális tényezőinek ez a teljes figyelmen kívül hagyása mennyire érthetetlennek tűnik egy másik politikai, kulturális közegben mozgó szerző számára, s a arról, hogy ez az eltérő közeg magát a jog- és irodalom-megközelítéseket is mennyire más jelentéssel és jelentőséggel ruházza fel, érdemes elolvasni Terry Threadgoldnak az Ausztrál Jog és Irodalom Szövetség elnökének Posner-rencenzióját.

Terry Threadgold, Book Review, Melbourne University Law Review 830 (1999)

09. Posner, LL2, 7.o.

10. Túl azon, hogy egyébként is kedves foglalatosságának tűnik az ellentétes tartalmú fogalompárok kidolgozása. vö.: Stanley Fish, Don’t know much about the Middle Ages: Posner on Law and Literature, 97 Yale Law Journal 777 (1988)

11. Robert Weisberg, Law-Literature Enterprise, 1 Yale J.L. & Humanities 1, 25 (1988)

12. Posner, LL2 3.o.

13. Posner, LL2 356-357.o.

14. Posner, LL2 20.o.

15. Ehhez lásd: Farkas Zsolt: Kánonvita és kulturháború az Amerikai Egyesült Államokban, in.: uö: Most akkor, Filum Kiadó, Budapest 1988. 5-37.o.

16. Posner, LL2 15.o.

17. Lida Kirchberger, Franz Kafka’s Use of Law In Fiction: A New Interpretation of In der Strafkolonie, Der Process, and Das Schloss, Peter Lang, New York,1986

18. Posner, LL2 130.o.

19. Posner, LL2 135.o.

20. Uo.

21. David Ray Papke, Problems with an Uninvited Guest : Richard A Posner and the Law and Literature Movement, BOSTON UNIV. L. REV. 1067, 1071 (1989)

22. Posner, LL2 204.o.

23. Robin West: Narrativity Authority and Law, Ann Arbor, The University of Michigan Press, 1993 (a továbbiakban NAL.)

24. West, NAL 4-6.o.

25. West, NAL 8-11.o.

26. West, NAL 75.o.

27. Franz Kafka: Az elutasítás, In.: Elbeszélések, Európa Kiadó, Budapest, 1973. 419.o.

28. Posner, LL2 199.o.

29. Richard A. Posner: The Economics of Justice, Cambridge, Harvard University Press, 1981. (a továbbiakban EJ)

30. Uo. 92-99.o.

31. Uo. 237.o.

32. West, NAL 39.o.

33. Posner, EJ 94.o.

34. Franz Kafka: Az ítélet, In.: Elbeszélések, lásd: 27.sz. jegyzet, 39.o.

35. Posner, EJ 94-97.o.

36. Franz Kafka: A per, Tálentum Diákkönyvtár, é.n., 183.o.

37. Posner, LL2 196.o.

38. Uo.

39. Posner, LL2 202.o.

40. Balkin, lásd: 02.sz. jegyzet

41. Szilasi László: Nyakvers (irodalmilag releváns kontextus-e az angol jog?); In: Ui.: Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét; József Attila Kör Pesti Szalon Könyvkiadó, 1994.

42. Uo. 66.o.

43. Theodor Ziolkowski: The Mirror of Justice: Literary Reflections of Legal Crisis, Princeton, Princeton University Press,1997.

44. Franz Kafka Felice Bauernek, 1912. december 6-7., In.: Naplók, levelek, Európa Könyvkiadó, 1981. 201.o.

45. Thomas Bernhard: Ist es eine Komödie? Ist est eine Tragödie?, In.: Die Erzahlungen, Suhrkamp, Farnkfurt am Main, 1979. 162.o.

46. Ziolkowski: lásd 43.sz. jegyzet, 225-6.o.

47. Bohumil Hrabal: Levelek Áprilkának, Göncöl Kiadó, 1990. 125.o.

48. Franz Kafka: A per, lásd: 36.sz. jegyzet, 13.o.

49. Az ausztriai Büntető Törvény általános része, Pest, 1857., Heckenast-kiadás

50. Franz Kafka: A per, lásd: 36.sz. jegyzet, 18.o.

51. Uo. 104-5.o.

52. Uo. 97.o.

53. Uo. 121.o.

54. In.: Marianna D. Birnbaum: Esterházy-Kalauz, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1991., 156.o.

55. 209-211.§.

56. 164-165.§.

57. Franz Kafka: A per, lásd: 36.sz. jegyzet, 17.o.

58. Uo. 47.o.

59. Vö.: Milan Kundera: Szent Garta kasztráló árnya, In.: Elárult testamentumok, Deurópa Könyvkiadó, Budapest, 1996., 35-53.o.

60. Szilasi László: Irodalomtörténés, In.: lásd: 41.sz.jegyzet, 11.o.