Nemcsik Orsolya:

MEDIÁCIÓ, AVAGY KÖZJEGYZŐK „ÚJ” SZEREPBEN

- közokirat szerkesztés és hagyatéki eljárás a közvetítés tükrében

 

                                                ((„A pereskedés nem háború és nem is játék. Arra

                                                    szánták, hogy a szemben álló felek között valóban

                                                    igazságot tegyen, de ha a bíróság nem rendelkezik az

                                                   ehhez szükséges információkkal, akkor nem tudja

                                                    megvalósítani ezt a célt.”[1]))

           

 

Az igazságos jogszolgáltatás és jogalkalmazás, az alkotmányosság és mindenekelőtt a jogbiztonság megteremtése elsődleges célja egy kiszámíthatóan működő jogrendszernek.

            Az eddigi joggyakorlatban azt figyelhettük meg, hogy az érdekelt felek között felmerült viták általában peres eljárás keretében, bíróság előtti eljárásban rendeződnek. De mint azt Donaldson idézetéből is kiérezhetjük, nem minden esetben vezet eredményre egy hosszadalmas, költséges pereskedés. Az évekig tartó pereskedés kimenetele bizonytalan, a végrehajtás kétséges. A bíróságok előtt folyó pereskedés rendkívül időigényes, emiatt költséges és a felek egymás közötti viszonyát sokszor s végletekig elmérgesíti, lehetetlenné téve későbbi esetleges közreműködésüket.[2]

            A bíróságok tehermentesítése, a gyorsaság és az igazságos vitarendezés igénye hívta életre azokat az új eljárási típusokat, melyek a jogviták gyors, szakszerű, költségkímélő és ügyfél-barát megoldását helyezik előtérbe. Ezek az ún. alternatív vitarendezési módok[3]

            Az ADR segít a feleknek a konfliktus megoldásában, azáltal, hogy a felek között közvetít a kommunikációban és a dialógust a megegyezés irányába tereli. A társadalmi harmónia elérésére törekszik, mindezt úgy, hogy nem a harmadik személy hozza meg a döntést, a felek maguk jutnak el a konszenzusig, ennek elérésében azonban tevékenyen vesz részt.

                        A költségkorlátok és az időtényezők mellett az esélyegyenlőség és jog elérhetővé tétele vált a legtöbbet vizsgált kérdéssé, az ún. Acess to Justice eljárás keretében. „Annak ellenére, hogy a tényleges joghoz jutás a modern társadalmakban növekvő mértékben nyer elfogadást, mint alapvető szociális jog, a ténylegesség fogalma önmagában mégis bizonytalan. Az optimális hatékonyság ebben a körben csak a teljes mértékű fegyverzeti egyenlőség mellett képzelhető el, minthogy csak ebben az esetben biztosítható, hogy a végeredmény kizárólag a szemben álló vélemények értékén múljék, függetlenül a felek egyikének vagy másikának az anyagiak vagy a képességek terén fennálló fölényétől. Ez a teljes mértékű egyenlőség természetesen csak utópia; a felek közötti különbséget eltörölni minden tekintetben soha sem lehet.”[4]

            A felek számára elérhető jog  tehát nem minden esetben az intézményes jogszolgáltatásban keresendő és található meg, egyes jogviták eldöntéséhez egyre elterjedtebb körben alkalmazandó az alternatív vitarendezési mód, mellyel szemben elvárás, hogy eredményeit tekintve igazságos legyen, mindkét felet tisztességesen és egyenlő megítélés szerint kezelje, ésszerű költségtényezőt és gyorsaságot biztosítva. Mindezek mellett elvárható, hogy hatékony, a felek számára elérhető legyen és mindenekelőtt érthető, vagyis a laikus felek számára is maradéktalan jogszolgáltatást biztosítson.

            Az elmúlt évtizedben az ADR számos módszere vált ismertté. Ilyen pl. a legrégebben alkalmazott választottbíráskodás, továbbá az egyezetető-közvetítő eljárás, az előzetes független értékelés, az önálló szakértői döntés és – a legfiatalabb, csupán 3-4 évtizedes múltra visszatekinthető intézmény – a mediáció. 

 

 

I. „… az embert helyezi a középpontba a paragrafusok helyett” avagy, mi a mediáció?

 

A közvetítés távol-keleti eredetű. Az ősi indiai, kínai és japán társadalmakban nem léteztek a mai értelemben vett bíróságok, az emberek között felmerült jogvitákat ezért általában semleges, a vitában nem érdekelt és köztiszteletnek örvendő közvetítők segítségével igyekeztek úgy feloldalni, hogy egyik vitatkozó fél se „veszítse el az arcát” (egyik fél személyes integritása se sérüljön helyrehozatatlanul), s lehetőleg mindkettőjük számára lehetséges maradjon a helyi társadalmakban való további szokásos részvétel. Ez annál is inkább indokolt volt, mert ezekben a keleti társadalmakban az egyénnek nemigen volt arra reális esélye, hogy – személyes becsületének elvesztése esetén – egyszerűen arrébb költözzön, és mintha mi sem történt volna a megszokott módon gyakorolja életvitélét. Sok évszázaddal ezelőtt kialakult tehát a kompromisszum-keresés kifinomult eszköztára, amely kiválóan betöltötte, a betölti ma is a társadalmi funkcióját. Ezt a módszert évezredek alatt tökélyre fejlesztették és gyakorolják ma is. (Japánban pl. ma is ritka a per)

A modern korban az Egyesült Államokban alkalmazták elsőként a módszert a II. világháborút követően, kezdetben sok százezer embert foglalkoztató ipari ágazatokban kialakult kollektív munkaügyi viták megoldására (szakszervezetek és munkaadók közötti viták békés és hatékony rendezése). Az eredmények láttán elterjed a mediáció a polgári jogi és családjogi kapcsolatok egészében, sőt ma már bizonyos kisebb súlyú büntető ügyekben is megszokott a mediáció alkalmazása. Mára az USÁ-ban a mediáció társadalmilag teljesen elfogadott alternatív vitarendezési eljárássá vált, szinte valamennyi szövetségi államban törvény szabályozza, amely számos államban ún. bagatell ügyek elintézésének kizárólagos és egyben kötelező fóruma. A statisztikák azt mutatják, hogy a megkezdett mediációs eljárások mintegy 80-85 %-a megállapodással, azaz mindkét fél számára sikeresen zárul.

Az USA-ból a mediáció először az angolszász országokban, Ausztráliában, Új-Zélandon, Kanadában és Az Egyesült Királyságban honosodott meg, majd fokozatosan elterjed az Európai Unió országaiban is.

A mediációs hullám elérte hazánkat is, s megszületett a közvetítői tevékenységről szóló 2002. évi LV. Törvény (Mtv.).

A mediáció „pszichikai”, lélektani kiindulópontja az a megállapítás, hogy „nem szabad elvenni az emberektől a konfliktusaikat”. Azzal, hogy egy jogvita bíróság elé kerül, már önmagában kiélezi a vitát a felek között, mindketten nyerni akarnak és nem ésszerű megoldásra törekszenek. A bíróság kötelezően megszabott határozata is a vesztes fél számára mindenképpen negatív érzelmeket szül és egy szükségszerű, kényszerű kötelezettséget.

 

Mediáció: (középen állni, egyeztetni, közbenjárni, közvetíteni, békéltetni)

Ø      Konfliktuskezelés az érdekek mentén[5]

Ø      Olyan sajátos permegelőző, konfliktuskezelő, vitarendező eljárás, amelynek célja a

vitában érdekelt felek kölcsönös megegyezése alapján a vitában nem érintett harmadik személy bevonása mellett  e felek közötti vita rendezésének megoldását tartalmazó írásbeli megállapodás létrehozása. (Mtv. 2. §)

Ø      Olyan alternatív jogvitarendezési módszer, ahol egy semleges harmadik személy, a

mediátor segítséget nyújt a jogvitában érintett feleknek ahhoz, hogy vitájukat olyan megállapodással zárják le, melynek feltételeit mindketten elfogadhatónak tartják. (dr. Szlávnits László)

Ø      Az érdekek mentén haladó konfliktuskezelési módszer, amelyben a résztvevők egy

semleges harmadik személy segítségével jutnak el a megoldáshoz. A megoldás az, ami az összes érdekelt fél számára elfogadható. (Lege Artis Mediációs Központ)

Ø      A mediáció a konfliktus megoldásának útja, azaz olyan eljárás, melyben a mediátor

módszeres kommunikációs stratégia felhasználásával a szemben álló feleket olyan helyzetbe hozza, hogy a saját felelősségükre az általuk meghatározott célt, továbbá az ennek elérését lehetővé tevő utat megtalálják és így létrejöjjön a minden érintett számára elfogadott megegyezés.[6]

 

A mediációban nem azt keressük, hogy milyen jogi helyzet állott elő, hol történt jogsértés, a jogvita kialakulása kinek róható fel és milyen mértékig, illetve hogy a vitás helyzet kialakulásához melyik fél, milyen magatartással, mekkora mértékben hatott közre. Ehelyett a vitában álló felek által közösen felkért mediátor, a felek között közvetítve arra törekszik, hogy méltányos és mindkettejük számára fairnek elfogadható kompromisszumot tükröző egyezség szülessék.

A gyakorlat szerint a mediáció 80 %-át a felek betartják. Azonban azt is meg kell állapítani, hogy a mediációs eljárás a „tisztességes embernek” való.

 

 

II. A mediációs eljárás

 

A mediációs eljárás egy jól felépített, rendkívül hatékony módszer, amellyel a közvetítő sajátos kommunikációs módszerek és eljárási elvek alkalmazásával teszi képessé a feleket arra, hogy konfliktusukra együtt találjanak megoldást és azt megállapodásban rögzítsék.

Főbb jellemzői a jövőorientáltság, az indulatok kezelése, az érdekek szükségletek feltárása, a hatalmi, befolyásbeli különbségek kiegyensúlyozása, a kommunikáció és a kapcsolat javítása, a gyors és a felek számára megfelelő megoldáskeresés, az önkéntesség, a mediátor semlegessége, a titoktartás.

Az eljárás folyamata a közvetítő személyének felkérésével veszi kezdetét, melyet a felek írásban nyújtanak be. A felkérés elfogadását követően a közvetítő a felekhez intézett elfogadó nyilatkozatában meghívja az első közvetítői megbeszélésre. Ebben az első eljárási szakaszban tájékoztatja a közvetítő a feleket a képviselet szabályairól, a mediáció folyamatáról, az eljárás szakaszairól, a költségekről. Amennyiben a felek ezen tájékoztatást követően is kérik a közvetítői eljárás lefolytatását, erről (mindkét fél és a mediátor aláírását is tartalmazó – az aláírással a közvetítői eljárás megindul) írásos nyilatkozatot rögzítenek, mely tartalmazza az eljárásra vonatkozó kérdéseket is (díjazás, elállás, megszüntetés eseteit, titoktartás).

Az eljárás megindítását követően a mediátor a feleket részletesen meghallgatja. Egyes esetekben és a felek kérelmére a mediátor szakértőt vagy harmadik személyt is meghallgathat.

Az eljárás során mindkét fél érdekeinek megfelelő megoldás kialakítására törekszenek, mely írásba foglalásával és aláírásával az eljárás lezárul.

 

 

III. Ki lehet mediátor?[7]

 

A mediátor[8] (természetes vagy jogi személy), mint a konfliktusban álló, vitában részt vevő felek közötti közvetítő, segíti a feleket a konfliktus feloldásában, azáltal, hogy elkerülhetővé teszi a tárgyalások során a holtpont kialakulását, vagy azon átsegíti a feleket, megakadályozza a vita kiterjedését és hozzásegíti a feleket egyetlen megoldás kidolgozásához. A mediátor elsősorban kommunikációs eszközökkel éri el a célját, olyan katalizátor funkciót tölt be, amelyben elsősorban a felek érdekeire, nem pedig a konfliktusra és az elfoglalt pozícióra koncentrál.

A törvény szerint majdnem minden felsőfokú végzettségű személy, így az ügyvédek közjegyzők is lehetnek mediátorok, kizárólagos követelmény az 5 éves szakmai gyakorlat.

A törvényi szabályozás – hasonlóan a külföldi jogrendszerekhez – egyértelmű atekintetben, hogy a közvetítés nem alapvetően jogi ismereteket és gyakorlatot feltételez, nem azonosítható a jogászi szakmával.

A hatályos jog szerint a mediátorrá váláshoz semmiféle vizsga, szaktanfolyam elvégzése nem szükséges, amely egyes nézetek szerint komoly hibája az elfogadott törvénynek. Véleményem szerint, egy tanfolyam valóban hasznos lehet a meditátor számára, hogy esetleges egyéb más aspektusból, több szakember (pszichológus, szociológus, kommunikációs szakértő) megközelítésében kerüljön megvilágításra az ellátandó feladat. Azonban egy mediátor az eddigi szakmai gyakorlata során szerzett tapasztalatok, a kialakult emberismerete és empátiája alapján alkalmas lehet arra, hogy ezt a feladatot ellássa.

 

 

IV. A közjegyző, mint mediátor

 

Az igazságszolgáltatás és az állami közjegyzői intézmény rendszerében nagy mérföldő volt a jogviták bíróságon kívüli rendezésének elősegítésében a latin típusú közjegyzőség létrehozása 1991-ben, mely a rendszerváltást követő igazságszolgáltatási reformfolyamat egyik legjelentősebb, szervezetileg nagy kihívást jelentő lépése volt.

A hatályos 1991. évi XLI. törvény szerint gyakorolt közjegyzői tevékenység és közjegyzői nemperes eljárások, az igazságszolgáltatás gépezetén belül is a vitarendezés rugalmasabb módszerét valósítják meg.

A közjegyzői törvény módosításával[9], feloldva a közvetítés ellátásának vagy a közvetítői tevékenység folytatásának jogszabályi tilalmát, a közjegyzők is lehetőséget kapnak közvetítői tevékenység folytatására.

Európában már van hagyománya a közjegyzői mediációnak. Egyik legkiforrottabb szabályozás Bajorországban alakult ki, ahol a Bajor Szabad Állam tartománya elfogadta a közjegyzőre, mint intézményesített békéltető szervre vonatkozó egyeztetési törvényt.[10] A lényegi különbség abban áll, hogy a mediáló közjegyző a békéltetés során hitelesít egy egyezséget, mellyel egyúttal végrehajtási jogcímet ad.

A hazai szabályozásban az a tény, hogy a közjegyzők is végezhetnek közvetítést, mintegy elismerése annak a gyakorlati tapasztalatnak, amely szerint a közjegyzők – és az ügyvédek is – végeznek konfliktuskezelést. Hiszen a Ktv. kifejezetten nevesíti is ezt a típusú tevékenységet, mely szerint a közjegyző a jogviták megelőzése érdekében nyújt a feleknek jogi szolgáltatást. A Ktv. további feladatként jelöli meg a közjegyzők számára a tájékoztatási kötelezettséget is. Véleményem szerint azonban evonatkozásban némi disszonancia állapítható meg a Ktv. és a Mtv. rendelkezései között. Ugyanis a közjegyző – ellentétben az ügyvédekkel – a felek számára tájékoztatást vagy quasi jogi tanácsadást nem nyújthat, csak a felek részére az előtte folyamatban lévő nemperes eljárások tekintetében, valamint közokirat szerkesztési tevékenysége során. Tehát míg a Ktv. kifejezetten behatárolja a tájékoztatás kereteit, mintegy tájékoztatási kötelezettségként meghatározva és arra redukálva, addig a közvetítési eljárás során a közjegyző a közvetítés keretein belül nem végez mást, mint tájékoztatást, tanácsadást.

Külön fontos kiemelni közvetítői törvényben foglalt összeférhetetlenségi szabályokat. Ezen rendelkezések az alábbiak:

Mtv. 25. § (1) A közvetítő nem járhat el, ha

valamelyik felet képviseli,

a felek bármelyikének a Ptk. 685. § b) pontja szerinti hozzátartozója,

ha az őt foglalkoztató jogi személy a felek bármelyikével összefonódásban lévő szervezet,

a felek bármelyikével munkaviszonyban, munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyban, továbbá tagsági viszonyban áll,

az egyben egyébként érdekelt, elfogult.

Ennek alapján tehát a közjegyző saját eljárásában nem gyakorolhat mediátori tevékenységet, legalábbis ami az intézményes közvetítői tevékenységet jelenti.

A másik kiemelendő momentum az alábbi rendelkezés:

Mtv. 35. § (3) Ha a közvetítői eljárásban jogtanácsos, közjegyző vagy ügyvéd vett részt közvetítőként, az eljárás során létrejött, írásba foglalt megállapodás alapján joghatás kiváltására alkalmas okiratot nem készíthet és a közvetítő jogtanácsosként vagy ügyvédként annak ellenjegyzésére sem jogosult.

Vagyis a közjegyző mediátori eljárása során NEM készíthet közokiratot, de valójában a közokirat szerkesztési tevékenysége során is mediál.

Tehát ennek tükrében a közjegyzőnek különös gondot kell fordítania arra, hogy a közjegyzői tevékenysége határozottan elkülönüljön a közvetítőként való eljárásától. De vajon ez maradéktalanul megvalósítható-e?

Véleményem szerint nem. Hiszen a képlet egyértelmű mindaddig, míg a közjegyző mediátorként tevékenykedik. Alkalmazza a közvetítői tevékenységről szóló jogszabályi rendelkezéseket, közjegyzői gyakorlati tapasztalatait is felhasználva maradéktalanul megvalósítja a törvényi követelményeket és részt vesz a felek közötti egyezség meghozatalában.

Azonban közjegyzői feladatainak ellátása során „skizoiddá” válik, hiszen a felek részére végzett tevékenysége, valamint a nemperes eljárások lefolytatása alkalmával quasi mediátorként is funkcionál.

 

 

IV.1. A közjegyzővel szemben támasztott követelmények a közvetítés tükrében

 

A közjegyzői eljárásra és ezen belül a közjegyző személyére vonatkozó valamennyi alapelv a jogbiztonság követelményét hivatott maradéktalanul megvalósítani.

Ezen alapelvek közül külön hangsúlyt kell fektetni azokra, melyek egyben a mediációs eljárást áthatják. Így különösen a függetlenség, mint minőségi követelmény, miszerint a közjegyző független, csak a törvénynek van alárendelve és eljárása során nem utasítható. Egyúttal személyileg és szakmailag is független, és legfőképpen független az ügyfeleivel szemben is.

A pártatlanságot a közjegyzőség egyik legspeciálisabb és minden bizonnyal legfontosabb ismérvének tekintik. A pártatlanság célja, hogy a közjegyző állami szerepét be tudja tartani. A közjegyző az eljárása illetve tevékenysége során nem a fél, hanem valamennyi érdekelt pártatlan képviselője. „A közjegyzői pártatlanság alapja a tanácsadási kötelezettség, mely a jogszolgálat nyújtását garantálja és amely a közjegyzőség külön sajátossága, amit külön szóval elkötelezetlen pártatlanságnak is nevezhetnénk.”[11]

Ahhoz, hogy a közjegyzői tevékenység betöltse a jogéletben való szerepét, és jogbiztonságot teremtsen az ügyfelek számára, elkerülhetetlen feltétel, hogy a – jogban járatlan – ügyfél megbízzon a tanácsadójában, és ne féljen attól, hogy nem a megfelelő jogi szolgáltatás kapja illetőleg az általa elmondott bizalmas információk a nyilvánosság elé kerülnek. A közjegyzőnek élveznie kell a polgárok bizalmát ahhoz, hogy tanácsadói jogkörét a legsikeresebben lássa el, mintegy „bizalmi missziót” teljesítve.

A közjegyző a felek esélyegyenlőségének biztosításával, tanácsadással segíti jogai gyakorlásában és kötelezettségei teljesítésében.

A közjegyző szerepe kiemelkedő jelentőségű azon tekintetben, hogy a laikus ügyfél és az olykor kazuisztikusnak tűnő jogszabályrendszer között mintegy közvetítő, a problémákat jogi tanácsadásával és szaktudásával feloldó szerepet tölt be. A közjegyző az ügyféllel szemben, mint mediátor jelenik meg, aki semleges, kompetens, az üggyel nem érintett személy. „A mediáció alkalmas módszer a konfliktusok megoldására és hasznos eszköz a jogvitában álló felek eltérő érdekeinek összehangolására.”[12]

A mediáció követelményeit a közjegyző pontos és pártatlan tanácsadással valósítja meg és a megegyezésre, az ügyfél számára legmegfelelőbb megoldásra törekszik, biztosítva ezzel a perelhárítási funkció maradéktalan érvényesülését.

A titoktartási kötelezettség gazdasági érdekhez kapcsolódó általános kötelezettség, mely megszegésének kötelezésére kizárólag az állam jogosult. A közjegyzőt eljárása során hallgatási, diszkréciós vagy más szóval hivatásbeli titok megőrzésének kötelezettsége[13] terheli. A közjegyző és a titokvédelem két oldalról közelíthető meg: 1, a közjegyző az eljárás során tudomására jutott adatot, tényt köteles titokban tartani; 2, hivatása gyakorlása során bizonyos körben titokvédelem alá eső adatokat ismerhet meg.[14]  Ez kiegészül tehát a Mtv. rendelkezése szerinti titoktartási kötelezettséggel is. A titok megőrzése a közjegyzői intézmény iránti bizalom fenntartása érdekében alapvető elvárás és nemzetközi egyezményben is rögzített követelmény.[15]

 

 

IV.2. Közokirat szerkesztés a közvetítés tükrében

 

A közjegyzői okirat a gazdasági élet egyik legfontosabb és nélkülözhetetlen része. Az azonnal végrehajtható közjegyzői okirat térhódításával peres eljárás nélkül lehet a közjegyző előtt tett kötelezettségvállalások kikényszerítését elérni.

A Ktv. rendelkezései szigorú formai és tartalmi követelményeket szabnak meg a közjegyzők számára, mely követelmények egyben az azonnali végrehajthatóság megvalósulásának feltételei.

Ahhoz, hogy a követelményeknek megfelelő, közhiteles közokirat szülessen a közjegyzőnek a felekkel a kapcsolatfelvételt és a megbízást követően egyik kiemelt szerepe a valódi szándék felderítésében áll, hiszen ez nem feltétlenül egyezik meg a fél kinyilvánított akaratával. Külön figyelmet kell fordítania arra, hogy kiküszöbölje a félreértéseket. A felek részletes kikérdezésével és tájékoztatásával valósítható meg maradéktalanul ezen követelmény. A közjegyző törvényi kötelezettsége, hogy az okirat elkészítése alkalmával meggyőződjék arról, hogy a közokiratban foglaltak megfelelnek a fél akaratának.

A közokirat elkészítésének folyamata során a közjegyző egyben tehát közvetítő a szerződő felek között és a törvények és a felek között.

A közjegyzői okiratok a jogélet kiemelkedően fontos szereplői atekintetben is, hogy a közhitelesség követelményének megfelelve preventív hatást gyakorolnak. Csökkentik a bíróságok terhét, hiszen ha egy közokiratba foglalt kötelezettséget nem teljesítenek, az bírósági végrehajtási záradékkal ellátva rögtön végrehajtási szakaszba kerül, megkímélve tehát a feleket egy hosszadalmas és költséges pereskedéstől. A joggyakorlat azt bizonyította, hogy a szerződési morál a közokiratok vonatkozásában lényegesen pozitívabb, mint esetlegesen a magánokiratok tekintetében, aminek kapcsán - akár a nem teljesítő szerződő felek is - könnyebben és felelőtlenebbül pereskedésbe bocsátkoznak, míg a közokiratok vonatkozásában a felek jobban „átérzik a súlyát” az azonnali végrehajthatóság ismeretében tett kötelezettségvállalásnak. Így tehát méltán joggal kijelenthetjük, hogy a közjegyzői okirat önmagában megfelel az alternatív vitarendezési mód egyik hatékony – nem nevesített - intézményének.

 

 

IV.3. Hagyatéki eljárás a közvetítés tükrében

 

A közjegyzők tevékenységének legnagyobb részét a hagyatéki eljárások lefolytatása képezi, bár ez az arány régiónként eltérést mutat. A klasszikusan közjegyzői hatáskörbe tartozó hagyatéki ügyek tekintetében újra lehetőség nyílt a hagyatékok gyors rendezésére. Már önmagában ez a tény is a jogviták bíróságon kívüli rendezését szolgálja.

Bár a hagyatéki eljárás megindítása önkormányzati hatáskörbe tartozik, a laikus örökösök mégis gyakran kérnek segítséget, felvilágosítást az eljárás vonatkozásában, tehát már ebben a mozzanatban megjelenik a közjegyző közvetítése a gyorsabb és hatékonyabb eljárás lefolytatása érdekében.

Azonban a klasszikus közvetítői, de még inkább békéltetői tevékenység kifejtése a hagyatéki eljárás központi szakaszában, a hagyatéki tárgyalás lefolytatása során teljesedik ki.

Gyakori, hogy az örökösök érdekei egymással nem egyeznek, személyes ellentét is gerjeszthet vitát a hagyatéki eljárás során. A közjegyző feladata és kötelessége, hogy hagyatéki tárgyaláson megjelenő örökösök között egyezséget teremtsen, szem előtt tartva a jogszabályi követelményeket, valamint azt, hogy egyik fél érdekei se sérüljenek.

Bár a törvényes öröklés rendje, mint régi római jogi jogintézmény igazságos és logikusan felépített rendszer, mégis vannak olyan esetek, amikor a felek számára kedvezőbb, méltányosabb, igazságosabb, ha a törvényes örökléstől eltérően kerül átadásra örökhagyó hagyatéka. Legtipikusabb példája ennek, mikor örökhagyót egyik gyermeke (vagy örököse) ápolta, gondozta – ami persze erkölcsileg pénzben nem mérhető és kompenzálható.

            Gyakran az élet produkálhat olyan öröklés jogi helyzeteket, bizonytalan kérdéseket és egyenlőtlen pozíciókat, melynek igazságos rendezése nagy mértékben múlik a közjegyző közvetítői szerepén is. Jogesettel példázva lehet ezt leginkább érzékeltetni és bemutatni, miszerint örökhagyó egyházi személy volt, aki maga kezelte az egyházközség pénzét, oly módon, hogy ezen összegeket a saját nevére kiállított betétszámlán tartotta nyilván. Ezen pénzösszegeket gondosan őrizte és használta fel az egyház kiadásaira. Halála esetére ingó és ingatlan vagyonáról nem rendelkezett végrendelet útján, ez esetben tehát a törvényes öröklés szabályai kerülnek alkalmazásra. Nem várt halálával az egyház bizonytalan helyzetbe került, hiszen örökhagyó nevén nyilvántartott összegek a hatályos jogszabályi rendelkezések szerint a törvényes örökösöket illették meg, míg az egyház kizárólag hagyatéki hitelezői igényt terjeszthetett elő, amelynek elismerése és érvényesítése a közjegyzői eljárás során a törvényes örökösök jóváhagyásától függ. Ismerve ezt a jogi helyzetet az igazságosság és mindkét fél érdekeinek érvényesítése mellett a közjegyző, (egyben „közvetítő”) a feleket egyezség irányába terelésével tudta „korrigálni” az egyenlőtlenné vált pozíciókat, anélkül, hogy a felek peres eljárást választottak volna igényeik érvényre juttatására.

De ugyancsak hasonló konfliktusokat eredményezhet azon hatályos szabályozás (vagy annak hiánya), hogy örökhagyó halála esetére az élettárs javára nem biztosít öröklési jogi igényt.[16]

Kiemelt szerepe van tehát ilyen esetekben a közjegyzőnek, hogy megvalósítva és kihasználva a mediáció követelményeit mindkét fél számára megfelelő és igazságos megegyezést teremtsen, megfelelő tájékoztatással és úgymond „jobb belátásra bírással” a felek méltányos és saját érdekeinek felismertetésével és szem előtt tartásával.

 

           

Az általam bemutatott közjegyzői valamint közvetítői tevékenység tehát két egymástól jól elhatárolt, külön törvénnyel szabályozott jogterület és tevékenységi kör, azonban a közjegyző személye mégis egyesíti, egybemossa azt.

A közjegyzőnek tehát mindkét feladatellátása során törekednie kell az igazságosság, a jogbiztonság követelményeire, azzal, hogy valamennyi fél (és örökös) érdekei kielégítést nyerjenek, elfogadható és teljesíthető döntés szülessen, pereskedés és vita nélkül.

„Harcolni és győzni az általad vívott ütközetben nem mindenek felett álló kiválóság. A mindenek felett álló kiválóság a harc nélküli győzelmet jelenti.”[17]

 

 

 

 

Felhasznált irodalom:

Barcy Magdolna – Szamos Erzsébet: „Mediare necesse est” A mediáció technikái és társadalmi alkamazása; Animula Budapest, 2002.

Deckers, Eric: A közjegyzői hivatás deontológiája és szerkezete; MOKK Bp. 2000.

Dévényi Norbert: A közjegyző funkciója, a permegelőző funkció, valamint a tanácsadás és mediáció mint annak egyik eszköze; Közjegyzők Közlönye 9/2002.

Eörsi Mátyás-Dr. Ábrahám Zita: Pereskedni rossz! Mediáció: a szelíd konfliktuskezelés; Minerva Kiadó

Farkas Tamás: A közjegyzői tevékenység szerepe a viták megelőzésében: a jogi tanácsadás és a közjegyzői közvetítés (mediáció) mint ennek eszköze; Közjegyzők Közlönye 2/2002.

Kengyel Miklós: A bírói hatalom és a felek rendelkezési joga; Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

Korinek László: Tanúvédelem, a közjegyző mint védett tanú; Közjegyzők Közlönye1/2000.szám

Kutacs Márta: Ügyvéd és Közjegyző is lehet mediátor; Napi Jogász, 2002. január

Szlávnits László: Mediálni vagy nem mediálni?; Pesti Ügyvéd, 2003.október

Wolfsteiner, Hans: A mediációról a bajor modell alapján; Közjegyzők Közlönye; 11/2002.

 



[1] Kengyel Miklós: A bírói hatalom és a felek rendelkezési joga; idézet Donaldsontól 80-81. oldal; Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

[2] Magyarországon, ahol az utóbbi időszakban évente több, mint 1 millió új ügy kerül a bíróságok elé, még az egyszerűen megítélhető polgári ügyek is csak több – nem ritkán 3-5 – év után nyernek jogerős befejezést és válnak végrehajthatóvá. Az ilyen hosszadalmas eljárásokat az üzleti élet nem könnyen viseli.

[3] ADR : Alternative Disoute Resolution

[4] Kengyel Miklós: A bírói hatalom és a felek rendelkezési joga; idézet Cappellettitől304-305. oldal; Osiris Kiadó, Budapest, 2003.

 

[5] Lege Artis Mediációs központ

[6] Dr. Farkas Tamás: A közjegyzői tevékenység szerepe a viták megelőzésében: a jogi tanácsadás és a közjegyzői közvetítés (mediáció) mint ennek eszköze; Közjegyzők Közlönye 2/2002. 12.old

[7] 2004. júniusban 578 személy került bejegyzésre a névjegyzékbe.

[8] Mtv. 3.§ A közvetítő feladata, hogy a közvetítés során pártatlanul, lelkiismeretesen, legjobb tudása szerint közreműködjön a felek közötti vitát lezáró megállapodás létrehozásában.

 

[9] Ktv. 7.§ (3) bek. kiegészül c) ponttal

[10] 2000. április 25-i tv., 5. cikkely 1. bek.: Közhivatal viselőjeként minden (bajor) közjegyző békéltető szerv.

[11] E. Deckers: A közjegyzői hivatás deontológiája és szerkezete; MOKK Bp. 2000. 65.old.

[12] Dr. Dévényi Norbert: A közjegyző funkciója, a permegelőző funkció, valamint a tanácsadás és mediáció mint annak egyik eszköze; Közjegyzők Közlönye 9/2002. 12.old

[13]Ktv. 9.§ (1) A közjegyzőt az eljárása során tudomására jutott adat és tény tekintetében titoktartási kötelezettség terheli; e kötelezettsége a közjegyzői működésének megszűnése után is fennmarad.

[14] Dr. Korinek László: Tanúvédelem, a közjegyző mint védett tanú; Közjegyzők Közlönye1/2000.szám 9.old.

[15] Ktv. Kommentár a 7-11. §-hoz 3.pont

[16] Enyhíteni kívánja ezt az „igazságtalanságot” az új Ptk. módosítás azon rendelkezése, mely az élettárs javára lakáshasználati jogot biztosít.

[17] Sun Tzu: A háború művészete

2004/4. szám tartalomjegyzéke