Nótári Tamás

A flamen Dialis tisztsége a római szakrális jogban

A római jog kézikönyveiben a flamen Dialis, a római vallás talán legősibb papja a házassági jog anyagában kerül említésre, nevezetesen a manusos házasság confarreatióval történő létrejöttének leírásakor.[1] A confarreatio a patríciusok számára fenntartott, manust, vagyis férji hatalmat keletkeztető szertartás volt, amely tíz tanú jelenlétében, a pontifex maximus és a flamen Dialis közreműködésével mutattak be.[2] Érdemesnek tűnnék megvizsgálni, hogy miért volt szükség a confarreatiónál a flamen Dialis közreműködésére, illetve jelenlétére. E kérdésre a flamen Dialis papi tisztségének strukturális elemzéséből kívánunk ezen írásban választ kapni.

Sajátosan numinózus jelensége a római vallásnak Iuppiter papja, a flamen Dialis.[3] Az antik grammatikusok közül Varro a filum szóból származtatja a flamen kifejezést,[4] ám a szó eredetét illetően semmiképpen sem lehet általánosan elfogadott communis opinio doctorumról beszélni a modern szakirodalomban sem,[5] az újabb interpretációs kísérletek hasonlóképpen nem vezettek biztos és minden szempontból kielégítő eredményre.[6] (Amint a későbbiekben látni fogjuk - nem is annyira nyelvészeti, mint inkább strukturális szempontokból - a Dumézil[7] által felvetett, a flament a bráhmanhoz kapcsoló gondolata mutatkozik a legplauzibilisebbnek.) Szerencsére a Dialis attributum nem vet fel hasonló etimológiai nehézségeket, egyértelműen a Diespiter, vagyis Iuppiter nevének archaikus nominativusából származik.[8] A három flamines maioresre (Dialis, Martialis, Quirinalis) vonatkozó általánosabb forrásanyag leíró jellegű feldolgozását már Samter elvégezte,[9] Dumézil pedig rámutatott az ősi Iuppiter – Mars – Quirinus triász fontosságára,[10] ami alapján az említett három flamen hivatalának jelentősége is magyarázható, valamint ennek – számos egyéb aspektusa mellett – a római történelemben megmutatkozó lecsapódására.[11] A flamen Dialisról, a rá valamilyen kötelezettséget terhelő, vagy számára valamilyen cselekvést tiltó, tabuizáló előírásokról szóló legfontosabb antik forrásunk a gelliusi Noctes Atticae (10, 15), a következőkben elsősorban ezt a szöveghelyet tesszük vizsgálat tárgyává.

Az egyes szabályok részletezése előtt nem árt megismételni Latte azon megállapítását, miszerint a parancsok és tilalmak, tabuk nagy része azon mágikus, numinózus erő védelmét szolgálta, amelyet a rómaik elképzelése szerint a flamen Dialis magában hordozott.[12] A flamen Dialisnak nem szabad lovagolnia, lóra ülnie (equo Dialem flaminem vehi religio est).[13] E tilalomban első ránézésre evidensnek tűnnék a lónak mint a halállal összefüggésbe hozott állatnak a tabuizálását látni,[14] hiszen Diana Nemorensis ligetébe sem léphetett be ló,[15] és amint tudjuk, e kultusz számos archaikus elemet őrzött meg a történelmi korok számára is; ezen értelmezés azonban azt is kizárná, hogy a khtónikus szférától szigorúan őrizkedni kötelezett flamen Dialis bizonyos ünnepek alkalmával ló vontatta kocsin közlekedjék Rómában (ad id sacrarium flamines bigis curru arcuato vehi iussit),[16] hiszen a flamen Dialisnak nem csupán érintenie, hanem látnia sem volt szabad a számára tabuként meghatározott dolgokat, márpedig a lovaglás és a kocsin történő közlekedés között fennáll ugyan egy minőségi különbség, ám a ló jelenléte mindkét esetben lényegi szerepet játszik.[17] Nem zárható ki, hogy a lovaglás tilalma Meyer azon felismerése alapján válik interpretálhatóvá, hogy a lovaglás az ősi Rómában ugyan általánosan elterjedt, ám nem túlságosan nagyra értékelt közlekedési forma volt,[18] ezzel szemben pedig a kocsin való közlekedés valamiféle szakrális, az emberi szférán túllépő elemet hordozott magában.[19] A flamen Dialis nem láthat felfegyverzett hadsereget, valamint tilos esküt tennie (item religio est classem procinctam extra pomerium, id est exercitum armatum videre ... item iurare Dialem fas numquam est)[20] - az első előírás meglehetősen egyszerűen megérthető, hiszen a harcoló sereg állandó életveszélyben, potenciálisan már a halál hatalmában van, tehát látása a flamen Dialis számára contagio enervans,[21] manáját csökkentő érintkezés; az eskü pedig az archaikus jogban az önelátkozás bizonyos elemeit is tartalmazza,[22] tehát a numinózus erő, a mana csökkenésének lehetőségét hordozza magában, ami a flamen Dialis számára feltétlenül kerülendő.[23] A megkötözés, a megbilincselés valamilyen módon az élete feletti rendelkezés jogával nem bíró rabszolga sajátja, tehát szintén manát csökkentő tényező, ezért a flamen Dialisnak tilos bármiféle csomót, gyűrűt magán viselnie (item anulo uti nisi pervio cassoque fas non est ....nodum in apice neque in cinctu neque in alia parte ullum habet),[24] ha házába megbilincselt ember menekül, azt el kell oldozni (vinctum, si aedes eius introierit, solvi necessum est et vincula per impluvium in tegulas subduci atque inde foras in viam demitti),[25] ha pedig valakit megvesszőzni visznek, és az könyörgőn átkarolja a térdét, akkor azon a napon már nem szabad megbüntetni (si quis ad verberandum ducatur, si ad pedes eius supplex procubuerit, eo die verberari piaculum est)[26] – ezen utóbbi esetben az elítéltnek a flamen Dialisszal történt testi érintkezése is feltehetően játszott valamelyes szerepet.[27] A flamen Dialis életét számos további tabu övezi, amelyek – bár kevésbé konkrétan meghatározható módon – szintén a mana, a numinózus energia csökkenését vannak hivatva meggátolni: így például nem érinthet kecskét, nyers húst, borostyánt és babot, s nem is mondhatja ki ezeket a szavakat, valamint nem érinthet lisztet és kovásszal készült tésztát (capram et carnem incoctam et hederam et fabam neque tangere Diali mos est neque nominare ... farinam fermento imbutam adtingere ei fas non est).[28] A kecske, a bab és a borostyán a halotti kultusszal vannak kapcsolatban,[29] és mint ilyenektől a flamen Dialisnak távol kell magát tartania, hiszen sem olyan helyre, ahol valakit eltemettek, nem léphet, sem pedig halottat nem érinthet (locum, in quo bustum est, numquam ingreditur, mortuum numquam attingit).[30] Ez nem mond ellent annak, hogy nem tilos temetésen részt vennie (funus tamen exsequi non est religio),[31] hiszen a temetésen nem kerül a halottal érintkezésbe, nem kerül bele a khtónikus szférába, épp ellenkezőleg, annak az élők világából való végleges eltávozását segíti elő; a tartózkodás a nyers hústól, amelynek még talál túlontúl szoros kötődése van a megölt állathoz, szintén érthető; a tésztában a kovász dagasztó, növelő működése valamiféle új, ismeretlen erőtől való viszolygásra enged asszociálni, és talán annak a korszaknak a viszonyai között kívánja tartani a tilalom által a flamen Dialist, amikor még csak a kovásztalan kenyeret ismerték.[32] A flamen Dialis haját csak szabad ember vághatja le, levágott haját és körmeit pedig egy meghatározott, gyümölcsöt termő fa alatt szabad csak elásni (capillum Dialis nisi qui liber homo est, non detonset ... unguium Dialis et capilli segmina subter felicem arborem terra operiuntur)[33] - a haj az antik elképzelés szerint az életerő egyik fő hordozója, és ha ehhez méltatlan személy nyúl, illetve levágja, úgy a contagio enervans révén jelentős energiacsökkenés áll be.[34] Az arbor felix, az ehető gyümölcsöt hozó, és az arbor infelix, a terméketlen, illetve ehetetlen gyümölcsöt hozó fa fogalmát az archaikus jog is ismeri, ez utóbbira akasztották fel büntetésként a perduellióban bűnösnek talált polgárt, hiszen egy termékeny fa életerejét, valamint a benne lakozó, illetve azt kitevő nument nem akarták azáltal csökkenteni és megsérteni, hogy egy halott gonosztevővel hozták közvetlen érintkezésbe. [35] Nem véletlen, hogy a flamen Dialis levágott haját és körmeit, amelyek még ilyen állapotukban is manát hordoznak, a földbe egy arbor felix alatt kell eltemetni, ezzel is növelve annak termékenységét.[36] A hajat egyébként bronzból, nem pedig vasból készült szerszámmal kellett levágni,[37] ami egybecseng a lovaglás tilalmára vonatkozó, a rómaiak formakonzervativizmusát oly híven tükröző tilalommal; feltehető tehát, hogy ezen előírás azon igen korai időkből származott, amikor a vasból készült eszközök – újonnan felfedezett, mondhatni modern voltuk miatt – a vallási szertartásokban tabunak számítottak.[38] A flamen Dialis házából tüzet kivinni csakis szakrális célokra volt szabad (ignem e flaminia, id est flaminis Dialis domo, nisi sacrum efferri ius non est),[39] ami a flamen Dialis házában működő, numentől áthatott tűzet hivatott védeni az abusus ellen. A flamen Dialis privilegizált helyzetét és méltóságát volt hivatott hangsúlyozni azon előírás, hogy a vendégségben az ültetési rendben csak a rex sacrorum előzhette meg (super flaminem Dialem in convivio, nisi rex sacrificulus, haut quisquam alius accumbi).[40] Nehezen értelmezhető azon előírás, miszerint ne járjon a mélyebben függő szőlővesszők alatt (propagines e vitibus altius praetentas non succedet);[41] Pötscher azzal magyarázata szerint ez a tilalom azzal rokonítható, hogy a flamen Dialisnak állandóan apexet kellett viselnie a fején,[42] és a túl alacsonyan függő szőlővesszők ezt lesodorhatták volna a fejéről;[43] Kerényi interpretációjában ezzel szemben a szőlőben jelenlevő dionysosi jellegre hivatkozik, ami a flamen Dialis numinózus erejének esetleges csökkenését hozhatta volna magával[44] – ezen utóbbi gondolat akkor volna teljességgel kielégítő, ha létezett volna, illetve tudnánk egy, a flamen Dialis borfogyasztására vonatkozó tilalomról.[45]

Az eddigi előírások, amint láttuk, a mana, a numinózus erő csökkenésétől voltak hivatottak megóvni a flamen Dialist; a továbbiak egy merőben más szempont szerint rendszerezhetők, nevezetesen a „flamen Dialis cotidie feriatus est”[46] aspektus alapján, vagyis hogy a flamen Dialis minden nap kultikus szolgálatot teljesít. Kerényi megfogalmazásában a flamen Dialis életének időbeli lefolyása maga a kultikus cselekmény,[47] Dumézil szerint a flamen élete mint soha fel nem áldozott áldozat jelenik meg,[48] Pötscher pedig még markánsabban határozza meg a flamen Dialis szerepét, amint ez elemzésünk egyik kiindulópontjául is szolgált, vagyis hogy a flamen Dialist a szó jóval szorosabb értelmében nevezhetjük papnak, nem pedig úgy, ahogy időnként a pontifexeket is papnak nevezik, ugyanis az istent (ti. Iuppitert) reprezentálja, az istenséget teszi egy bizonyos formában jelenvalóvá.[49] Ennek szellemében értelmezendő, hogy a flamen Dialis a szabad ég alatt nem tartózkodhat fejfedő, apex nélkül (sine apice sub divo licitum non est),[50] sőt eredetileg mindenütt, még a házban is viselnie kellett az apexet,[51] ami feltehetően arra a korra utal vissza, amikor még egyáltalában nem tartózkodhatott házban, illetve fedett helyen, az apex állandó viselése pedig a rómaiak jogiasító gondolkodásában annak a fikciónak az eredményeként jelenik meg, hogy a flamen Dialis mintegy mindvégig a szabad ég alatt él.[52] Ugyanennek a stádiumnak, amikor a kultusz még nem templomban folyt, hanem a szabad ég alatt, a szent ligetben, a maradványa lehet az is,[53] hogy ágyának, amiben alszik, lábait a földdel való közvetlen kapcsolatot biztosítandó agyaggal kell bekenni (pedes lecti, in quo cubat, luto tenui circumlitos esse oportet),[54] ám ezen előírás jelentősége akkor válik érthetővé, ha a további két, a flamen Dialis ágyához kapcsolódó szabállyal együtt vizsgáljuk: tilalom alá esik, hogy egymás után következő három napon a flamen Dialis ne aludjék a saját ágyában, valamint más személy nem aludhat az ágyában, és az ágy agyaglábánál egy is tárolóedényben áldozati kalácsnak és áldozati mézes árpadarapogácsának kell lennie (de eo lecto trinoctium continuum non decubat neque in eo lecto cubare alium fas est ... apud eius lecti fulcrum capsulam esse cum strue atque ferto oportet).[55]   Ezen alapján valószínűsíthető, hogy a flamen Dialis ágya valamiféle kultikus jelentőséggel bír, mintegy szakrális funkciójának integráns elemét képezi. Az e jelenség és Zeus dódónai kultusza között vonható párhuzam már Latte figyelmét sem kerülte el,[56] ebből levont messzebbmenő következtetéseket azonban ismét Pötschernél olvashatunk.[57] A dódónai kultusz alapját a Zeus Naios és Dione között lezajló hieros gamos, Ég és Föld közt lezajló szent nász képezi, amely mintegy a Dódóna körül terület – amelyet ebben az esetben Dione személy-hatáskör egységeként foghatunk fel – termékenységét hivatott biztosítani a ráhulló esővíz által, amit ebben az esetben mit az eső, és egyáltalában az időjárás istenének funkcióját is betöltő Zeus[58] személy-hatáskör egységeként értelmezhetünk.[59] Az ezen kultusz szolgálatában álló papok, a hypophetai nem moshatták meg a lábukat, és egész életükben soha nem aludhattak ágyban, hogy egy pillanatra se szakadjon meg közvetlen kapcsolatuk a földdel (hypophetai aniptopodes khamaieynai).[60] A két kultusz elemei között tehát több párhuzam is kimutatható: a görögöknél a hypophetai Zeus Naios papjai, a flamen Dialis pedig Iuppiter, vagyis ugyanazon istenség római megfelelőjének a papja; a hypophetai nem moshatják meg a lábukat, és egész életükben a földön kell aludniuk, a flamen Dialis egy agyaggal bevont lábú ágyban alszik, hogy ezáltal biztosítva legyen a földdel a közvetlen kapcsolat; Zeus Naios papjai állandóan a szent ligetben tartózkodnak,[61] az egész életében megszakítás nélkül isteni szolgálatot teljesítő flamen Dialis pedig állandóan viseli az apexet, de iure tehát folyton a szabad ég alatt van, és a földdel való állandó kapcsolatot biztosító ágyát nem hagyhatja el egymás után következő három éjszakánál hosszabb időre; a dódónai kultuszban papnők (promanties)[62] is részt vesznek, a flamen Dialis életében pedig feleségének, a flaminica Dialisnak olyannyira fontos szerepe van, hogy az ő halála esetén a flamennek is le kell mondania hivataláról (uxorem si amisit, flamonio decedit)[63]– ugyanakkor a promanties Dione papnőiként szolgálnak, a flaminica viszont csak ugyanazon papi funkció női komponenseként van jelen.[64] Ezek alapján leszögezhető, hogy a flamen Dialis részéről az is kultikus cselekménynek számít, hogy életének – jóformán – minden éjszakáján agyaggal bevont lábú ágyában kell aludnia, ami mellett, egészen pontosan annak, kapcsolatát a földdel szorosabbá tevő lábai mellett áldozati kalácsnak kell állnia, mintegy annak szentségét fokozandó; valamint a flamen Dialisnak, aki funkciójában lényegét tekintve mint férj van jelen – hiszen a flaminica halála után le kell mondania a flamoniumról – azon kötelessége, hogy éjszakáról éjszakára mintegy a földön háljon, a Földdel történő hierogámikus aktusaként értelmezendő.[65] A hierogámikus elképzeléshez[66] nem feltétlenül kell konkrét mítosznak tartoznia – ez meglepő is volna a mitikus elbeszélésekben szűkölködő és a közös indoeurópai mítoszkincs historizálására olyannyira hajlamos római vallás esetében[67]- elegendő a földet esővel megtermékenyítő képnek a kultusz szintjére történő transzponálása.[68] A flaminica Dialisra vonatkozó előírásokról lényegesen kevesebbet tudunk, nagyjából ugyanazok szabályok vonatkoztak rá, mint a flamen Dialisra (eadem ferme caeremoniae sunt flaminicae Dialis),[69] öltözetének színeiben a piros dominált, ami szintén nem tekinthető véletlennek, sokkal inkább a római menyasszonyi ruha színével való egyezés miatt válik hangsúlyossá, ami a hierogámikus képzetet erősíti; nemkülönben azon tény, hogy a római házasságkötés legősibb és legünnepélyesebb formájának, a confarreatiónak a szertartásánál a flamen Dialisnak is fontos rituális feladatai voltak – természetesen a flamennek és a flaminicának is ezen, szakrálisan legmagasabb rendű szertartás szerint kötött házasságban kellett élnie,[70] hiszen házasságuk magának a flameni hivatalnak képezi lényegi részét.[71]

A flamen Dialis papságának ezen aspektusa, vagyis a földdel való kultikus, annak az ég általi megtermékenyítését szimbolizáló kapcsolata, valamint életének egyéb mozzanataiban is Iuppitert megjeleníteni rendelt aktusai felől megközelítve válnak talán struktúrájukban érthetővé a flamen életét meghatározó tabuisztikus, manájának, a benne működő numinózus erőnek a csökkenését megakadályozni hivatott előírások és tilalmak. Ezen előírások sorába világosan illeszkedik a confarreatiós házasságkötési szertartásban való részvétele, amelyet már pusztán iuppiteri jelenlétével is közelebb visz beteljesítendő céljához.