Nótári Tamás

Fustel de Coulanges „Az antik városállam”

Tanulmány a görög és római vallásról, jogról és intézményekről

(A Magyar Tudományos Akadémia 1883-ban Az ókori község címmel megjelent kiadványának hasonmása Az utószót írta Hamza Gábor ELTE Eötvös Kiadó 2003.)

Régi desideratumot teljesített a magyar könyvkiadás Fustel de Coulanges „Az antik városállam” című munkájának reprintként való megjelentetésével, amelyhez Hamza Gábor fűzött önálló tanulmánynak is beillő tudós utószót.[1] Numa Denis Fustel de Coulanges „La Cité antique. Étude sur les cultes, le droit, les institutions de la Grèce et de Rome” című műve 1864-ben, Párizsban látott napvilágot, s már megjelenésével olyan visszhangot váltott ki, hogy nem csupán a francia történet- és jogtudomány, hanem a francia nemzeti irodalom panteonjába is bevonult,[2] a német szakirodalom pedig korszakalkotó könyvként jellemezte.[3] A magyar fordító, Bartal Antal a horatiusi Ars poetica gondolatát idézve méltatja Fustel de Coulanges ezen munkáját: „Omne tulit punctum, qui miscuit utile dulci / lectorem delectando pariterque monendo / hic meret aera liber Sociis, hic et mare transit / et longum noto scriptori prorogat aevum. „[4] A La Cité Antique kivételesen széles forrásbázison nyugszik, s noha ezen források elemzése – amint Hamza Gábor is megjegyzi – nem mindig kellő körültekintéssel, s olykor kissé mechanikusan történik, mindez azonban nem von le a mű gondolatgazdagságából és számos, mind a kortársak,[5] mind a XXI. század kutatója számára ösztönző erejű megállapításiból.[6] Az összehasonlító módszer kiemelt alkalmazását fokozott mértékben indokolja azon tény, hogy Fustel de Coulanges a történelemben az emberi társadalmak tudományát látja, s ekképp is ábrázolja.[7] A cím némiképpen félrevezető, hiszen a szerző nem antik alkotmánytörténetet ad az olvasó kezébe, hanem az antik Hellász és Róma vallási és jogi intézményeinek átfogó elemzését tűzvén ki célul egyfajta, kivételesen magas színvonalú vallás- és társadalomtörténeti reflexiót tár elénk. A vallási intézmények prioritását hangsúlyozza a különféle intézmények, s különösképpen az állam fejlődésében. „A görög-római történelem dinamikája a vallási elképzelések dinamikájából adódik, amelyek függvényében változnak, alakulnak az egyes intézmények, így különösen az állam.”[8]

Fustel de Coulanges 1830-ban született Párizsban, tanulmányait az École Normale Supérieure-ön, majd az École Française d’Athènes-ben végezte; doktori disszertációját (Quid Vestae cultus in institutis veterum privatis publicisque valuerit) 1853-ban védte meg. 1857-ben jelenik meg első, nagyobb lélegzetvételű munkája Mémoire sur l’île de Chio címmel, magántanári képesítését 1858-ban szerzi meg Párizsban, 1860-ban a strasbourg-i egyetemen a történettudomány professzora lesz. 1875-től ókortörténetet tanít a Sorbonne-on, 1878-tól pedig középkortörténetet; 1875-től az École Normale Supérieure tanára,  1880-tól pedig professzora, s 1880-tól 1883-ig ezen intézményt igazgatja. 1875-től az Académie des Sciences morales et politiques tagja, 1884-től 1889-ben bekövetkezett haláláig a Sorbonne tanszékvezető professzora.[9]

Histoire des institutions politiques de l’ancienne France (1875-1893) című, hatkötetes, ám sajnos befejezetlenül maradt munkájának első kötete 1875-ben jelent meg. A francia történelem bemutatását annak antik örökségével, vagyis az Imperium Romanum megszűnésének körülményeivel kezdi, s kifejti, hogy a germán törzsek a birodalom szövetségeseiként, nem pedig erőszakos hódítóként tettek szert vezető szerepre, ami a politika, a gazdaság és a jog területére egyaránt vonatkozott, s így – nézete szerint - a feudalizmus kialakulása sem járt együtt a római jogrendszer lényegi módosulásával.[10] A germán uralom kialakulását Fustel de Coulanges nem tekinti a modern értelemben vett állam kezdeteinek,[11] szerinte ugyanis ezekben – számos változással ugyan – a római állam élt tovább;[12] a modern állam gyökereit pedig a feudalizmust követő időkben, az újkori politikai jogban kell keresni.[13] Szintén államtani jellegű az 1858-ban napvilágot látott, nagy visszhangot kiváltó Polybe ou la Grèce conquise par les Romains című munkája.

A földtulajdon eredetének problematikáját tett vizsgálat tárgyává – különös tekintettel a galliai vonatkozásokra – az 1889-ben megjelent Le problème des origines de la propriété foncière című művében, amelyben határozottan szembehelyezkedett mind a morgani, mind pedig az engelsi nézetekkel. Szintén a földtulajdon történetéhez kapcsolódik a colonatus intézményének kialakulását elemző, az 1885-ös Recherches sur quelques problèmes d’histoire című kötetben publikált, Le colonat romain címet viselő tanulmánya.[14] A földtulajdon kialakulása tekintetében a La Cité antique-ben is kifejti eredeti nézeteit,[15] amennyiben a család-kultusz, a sacra familiae bír kiemelkedő jelentőséggel a földtulajdon megjelenése tekintetében, lévén hogy a római polgár el nem idegeníthető tulajdont szerzett azon a síron, ahol ősei nyugodtak, amely akkor is fennmaradt, ha azon földterületet, amelyen a sír volt található, elidegenítették.[16] Mind az imént említett Recherches sur quelques problèmes d’histoire, mind pedig az 1893-ban megjelent Questions historiques című kötet paradigmatikus jelentőségű Fustel de Coulanges történelemszemlélete szempontjából.[17]

A La Cité antique 1879-ben, a hetedik kiadásban nyerte el végleges, máig változatlan formáját, 1907-ben pedig már – egyedül Franciaországban – a tizennyolcadik kiadás látott napvilágot. 1873-ban jelent meg először angolul W. Small fordításában, 1894-ben pedig ezen angol, pontosabban amerikai fordítás már a nyolcadik kiadást érte meg, több olasz fordítás is született, így az 1924-es G. Perrotta-, az 1925-ös G. E. Calapaj-féle, 1972-ben új olasz kiadás látott napvilágot. Az 1941-es portugál és az 1947-es spanyol fordítás mellett az 1988-ban megjelent, Karl Christ előszavával ellátott fordítás érdemel külön kiemelést. A XX. század több jeles kutatója, így többek között Stadler,[18] Finley[19] és Momigliano[20] szentelt kiemelt figyelmet Fustel de Coulanges munkásságának.[21]

A magyar fordítás („Az ókori község. Tanulmány a görög és római vallásról, jogról és intézményekről”) Bartal Antaltól (1829-1909) származik, és 1883-ban jelent meg a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában. A második magyar nyelvű kiadás – tekintettel mind a „község” szó megváltozott jelentésére, mind pedig az „ókori” helyett az „antik” kifejezés használatának indokoltabb voltára, hiszen a szerző, amint ez az alcímből kiderül, Görögországgal és Rómával foglalkozik – „Az antik városállam” címet kapta, s eltekintve néhány szerkesztői korrekciótól, az eredeti fordítás szövegét tartalmazza.

A Bevezetést („Mennyiben szükséges az ókoriak ősrégi hitéletének a tanulmányozása, hogy intézményeiket megismerhessük”) követően Fustel de Coulanges műve öt könyvre oszlik, amelyek az „Ős-hit”, „A család”, „A községi állam”, „A forradalmak” és „A municipalis kormány-forma eltűnt” címet viselik. Számos példán bemutathatnánk, hogy Fustel de Coulanges hol találja meg intézménytörténetének súlypontjait, nevezetesen, hogy miként fonódik össze az ősi jog a vallási elemekkel; azonban talán elegendő egy, a római családi joghoz kapcsolódó intézményt, a confarreatiót mint a házasságkötés feltehetőleg legősibb formáját kiragadnunk.[22]

A manus keletkezésének Gaius három formáját említi, az usust, a confarreatiót és a coempiót;[23] az olim kifejezéssel egyértelműen utal arra, hogy ezen intézmények nem saját korában, hanem valamikor a hajdani időkben voltak használatosak, valamint – az egyéb forrásokkal ellentétben[24] - világosan megfogalmazza, hogy ezek a manus megszerzésének módjai, nem pedig magának a házasság megkötésének formái.[25] Kialakulásuk sorrendje vitatott, a szakirodalomban máig nem alakult ki erre nézvést valamiféle megnyugtatónak tekinthető communis opinio doctorum. A confarreatio esetében egyfelől annak erősen szakrális jellegéből, másfelől a nőknek az etruszkoknál elfoglalt szabadabb státusából adódóan etruszk eredetet valószínűsíthetünk,[26] amit a confarreatiós házasságkötés szertartása is – amint látni fogjuk – igazol annyiban, hogy ennek során a nő egyenrangú, cselekvő fél, aktív részese a rítusnak, míg a coemptio esetében csupán annak tárgya.[27] Kaser nem foglal ugyan egyértelműen állást az etruszk eredet mellett,[28] azonban a confarreatiót idegen testnek véli a római ius sacrum rendszerében, ugyanis ennek során a vallási aktus maga hívja életre a ius privatumra kiható joghatásokat anélkül, hogy ezek a ius sacrum és a ius privatum egyéb jogintézményeknél megszokott együtthatásából jönnének létre, hiszen nem kívánja sem az esetleges hatalomgyakorlók, sem a népgyűlés közreműködését.[29]

A confarreatio gaiusi leírásából megtudható, hogy e szertartás a Iuppiter Farreusnak bemutatott áldozatból, amely első sorban a farreum libumból,[30] vagyis a panis farreus közös elfogyasztásából, illetve ennek egy részének Iuppiternek történő áldozásából (innen származik maga a confarreatio elnevezés is) és bizonyos ünnepélyes, szakrális szövegek elmondásából állott, amelynél tíz tanúnak kellett jelen lennie; e szertartást Gaius mint saját korában is gyakorlatban lévőt jellemzi, hiszen mind a rex sacrorumnak, mind pedig a flamines maioresnek (Dialis, Martialis, Quirinalis) confarreatiós házasságból kellett származnia, s papi tisztségük betöltéséhez nekik maguknak is ilyen házasságban kellett élniök.[31] Az ulpianusi Liber singularis regularum közlése magát a szertartást illetően megegyezik a Gaiusnál olvashatókkal.[32] Serviusnak a vergiliusi Georgica vonatkozó helyéhez fűzött magyarázatából kivehető, hogy a szertartásnál bizonyos gyümölcsöket, valamint a már említett, őrölt tönkölyből sóval készült áldozati lepényt (mola salsa) használtak, és hogy e házasságot a pontifex maximus és a flamen Dialis jelenlétében kötötték meg.[33] Szintén Servius kommentárjában, amelyet Vergilius Aeneiséhez írt, található két, a confarreatio kapcsán közölt adalék: az oltáron égő tűz felett történt meg a dextrarum iunctio[34] és a szó szerint veendő in manum conventio,[35] a házasulandók jobbjának összekapcsolása, a szertartás közben szent fáklya égett, egy korsóban pedig víz állott, hogy a két legfontosabb elemet, s ezek együttes jelenlétét szimbolizálják, így jött létre a házasság a flamen és felesége, a flaminica között.[36] A szertartás során házasulandók fedett fővel ültek két, az áldozati bárány bőrével leterített, szorosan egymás mellé helyezett széken,[37] ami a köztük létrehozandó kapcsolatot volt hivatott erősíteni.[38] A forrásokban felsorolt papi funkciókat, a rex sacrorum, a flamen (és a flaminica) Dialis, a flamen Martialis és a flamen Quirinalis hivatását csak patriciusok tölthették be, s minthogy a patriciusok és a plebeiusok között nem volt lehetőség az ún. communicatio sacrorumra, vagyis a pontifex maximus felügyelete alatt és a flamen Dialis közreműködésével történő áldozatbemutatásra, így felette valószínű, hogy a confarreatio szertartásából a plebeiusok ab ovo ki voltak zárva, s az csak a patriciusok nem elhanyagolható szakrális következményekkel is bíró házasságkötése számára volt fenntartva.[39] Kérdésként merül fel, hogy meddig tekinthető a confarreatio intézménye élő gyakorlatnak. A köztársasági kor vége felé a patriciusok már igen terhesnek érezhették a flamen Dialis tabukkal erősen körülhatárolt[40] és éppen ezért őket a politikai karrier lehetőségétől elütő tisztjének vállalását, s így eshetett meg, hogy Kr. e. 87-től e papi funkció hosszabb időre betöltetlenül maradt; egy Augustus nevéhez fűződő, Kr. e. 12-ből származó senatus consultum visszaállította ugyan a flamines méltóságát s ezzel együtt a confarreatiót is,[41] ám ezen intézkedés sem hozott tartós eredményt, hiszen Tiberiusnak már 23-ban ismét foglalkoznia kellett e problémával.[42] Az ekkor elhunyt Servius Malugiensis helyére akartak ugyanis új flamen Dialist választani, azonban ehhez hiányoztak a feltételek – lévén, hogy a megfelelő személyt három, confarreatióval kötött házasságból származó személy közül kellett kiválasztani -, mivel a patriciusok tudatosan óvakodtak ilyen házasságot kötni, hiszen ennek során a feleség kikerült volna a patria potestas alól, s férjének manusa alá kényszerült volna. Servius Malugiensis utódja végül fia lett, s ugyanakkor határozat is született azon tárgyban, hogy a flaminica Dialis csak a sacra tekintetében kerül férje hatalma alá, egyebekben más nőkkel azonos jogok illetik meg.[43]

A házasságkötéshez bizonyos, a fas köréből származó, ám a ius által is adaptált szertartások kötődtek. Így például bizonyos napokat, illetve időszakokat eleve alkalmatlannak tekintettek házasságkötésre: ilyennek minősült minden hónapban a Kalendae és az Idus (dies feriati), ugyanis e napokon tilos volt bárkivel szemben erőszakot alkalmazni, márpedig a házasságkötéshez egyfajta, a virgóval szemben elkövetendő erőszak kötődött;[44] hasonlóképpen nem kötöttek házasságot a Kalendaet, a Nonaet és az Idust követő napokon, amelyek dies atrinak számítottak, miként február második és március első fele, az egész május, ezzel szemben e szempontból szerencsés időszaknak számított június második fele és az egész július.[45] A házassági rítusok két fontos célt voltak hivatottak szolgálni, egyfelől védeni kívánták a házasságot a terméketlenséggel szemben, másfelől a menyasszonynak egyik házközösségi kultuszból a másikba való átmenését akarták biztonságossá tenni.[46] A menyasszonyt Mutinus Titinus fascinusára ültették, akinek lefátyolozva és toga praetextatában mutattak be áldozatot,[47] majd a menyasszony gyermekkori játékszereit és a toga praetextatát, amit házasságának napján végleg le kellett vetnie, a lar familiarisnak[48] (más hagyomány szerint Venusnak,[49] illetve Fortuna virginalisnek[50]) áldozta. A menyasszony haját egy olyan lándzsa hegyével rendezték, amellyel korábban már megöltek egy embert, hogy annak életereje a menyasszonyét növelje.[51] A házassági szertartás auspiciummal kezdődött, majd áldozatbemutatás következett (utóbb a vőlegény házába érve az áldozati állat, kezdetben disznó, majd birka zsírjával, illetve faggyújával fogja megkenni a menyasszony jövendő férjének kapufélfáját), az áldozatbemutatás utáni lakoma, a coena nuptialis az esthajnalcsillag feljöveteléig tartott.[52] A coena nuptialist a szertartás legfontosabb része, a deductio in domum mariti, a férj házába való bevezetés követte,[53] amelynek kezdő aktusa a menyasszonynak anyja öléből történő szimbolikus elrablása volt,[54] amely szokást Plutarkhos a szabin nők elrablásának eseményétől eredezteti,[55] s amelyben kétség kívül szerepet játszott a nőrablás – mint házasságkeletkeztetési mód - hajdani szokásának emléke is.[56] A menetet egy fáklyás fiú nyitotta, két másik ifjú vezette a menyasszonyt,[57] aki után rokkát, orsót, kosarat és edényeket vittek mintegy későbbi háztartási teendőire utalva (a menyasszony három ast hozott magával szülei házából, az egyiket férjének adta, a másikat a lar familiaris oltárára tette, a harmadikat pedig a jövendő férje lakhelyét őrző larok szentélyében helyezte el); a menet tagjai galagonyából készült fáklyákat vittek magukkal,[58] nászénekeket énekeltek, pénzt és diót[59] szórtak a nézők közé, mindezek, valamint a fescennina iocatio[60] a szerencsétlenséget volt hivatott távol tartani.[61] Eközben újra meg újra felhangzott a rituális, ám a történelmi korra már elhomályosult értelmű talasse, vagy talassio kiáltás.[62] Jövendő otthonukba érvén a vőlegény megkérdezte a menyasszonytól: „Quaenam vocaris?”, amire menyasszony az „Ubi tu Gaius, ego Gaia.” választ adta, amellyel a környezetük számára is expressis verbis tanúsították házassági szándékukat.[63] (E mozzanatot, illetve az ebből levezetett téves konklúziót, miszerint minden menyasszonyt Gaiának kellett volna nevezni a szertartás során, használja fel a Cicero a pro Murenában arra, hogy az archaikus jog formaságainak visszás voltát kigúnyolja.[64]) A menyasszony megkente az ajtófélfát, és gyapjút kötött rá.[65] A kísérő ifjak ezután átemelték a menyasszonyt a ház küszöbén, ugyanis Vesta[66] oltalmazott minden kezdetet, így a ház küszöbét is, s ezt érinteni rossz előjelnek számított volna.[67] Az atriumba égő fáklyát és egy korsó vizet hoztak, s az arát így fogadván befogadták a családi kultuszba,[68] a házasság megkötésének egyik legbiztosabb jeleként még Q. Mucius Scaevola is e mozzanatot tekintette;[69] a háztartás vezetését a férj jelképesen a ház kulcsának átadásával ruházta át feleségére;[70] a házasság megszűnése esetében a repudium, az eltaszítás egyik szimbolikus eleme épp a kulcsok elvételében áll.[71]

A confarreatio példájának kiragadása némiképp önkényes, ám a sort hosszan folytathatnók; ám ehelyett minden kétséget kizáró tényként állíthatjuk, hogy Fustel de Coulanges ezen műve éppen interdiszciplinaritásával, az antik görög és római jogrendszer intézményeinek vallási, s vallási intézményeinek jogi szemszögből való megközelítésével, s ezek történeti dinamikáját szem előtt tartó látásmódjával nyújt a mai kor kutatója számára is inspirációt, s jelenti a gondolatok és asszociációk gazdag tárházát.

Nótári Tamás

egyetemi adjunktus

KRE ÁJK

Római Jogi Tanszék