Nótári Tamás

 Megjegyzések a Pro Caelio történeti hátteréhez, különös tekintettel a Bona Dea-perre

Jelen írás Cicerónak M. Caelius Rufus védelmében 56 áprilisában a Ludi Megalenses első napján elmondott beszédének néhány aspektusát kívánja felvillantani.[1] A pro Caelio Cicerónak Clodiusszal (és klánjával) vívott harcának igen jelentős állomása, amely harc jelentős – olykor végzetes – kihatással bírt a nagy szónok életére és ezáltal a köztársaság végének politikai eseményeire. Az ellenséges viszony első állomását 73-ra datálhatjuk, amikor Clodius súlyos csapást mért Terentiára, Cicero feleségére azzal, hogy a Vesta-papnő Fabiát, Terentia féltestvérét incestummal vádolta. Többek között e sérelmet kívánta Cicero 61-ben (részint Terentia ösztönzésére) megtorolni a Bona Dea-perben Clodius ellen tett vallomásával, amely azonban – minthogy Clodiust felmentették – nem a kívánt eredménnyel ért véget. Clodius erre Cicero 58-as száműzetésének előmozdításával és palatinusi házának lerombolásával felelt. 56-ban – a politikai és magánjellegű viszonyok sajátos egybeesése folytán – Cicero számára elérkezett a lehetőség, hogy a Caelianában megsemmisító erejű csapást mérjen Clodiára, Clodius nővérére, akit a perben gyilkos humorral pellengérezett ki a római színház, különös tekintettel a komédia eszközeit igénybe véve – s így egy sajátos színpadi előadást rendezett az egyébként is a ludi scaenici idejéül szolgáló Megalensián. A per körülményeinek (I.) és a Cicero és a gens Clodia között a viszály magvait elhintő Bona Dea-ügy hátterének vázolása után (II.) írásunkban a pro Caelióban alkalmazott szónoki taktikát (III.) kívánjuk behatóbb elemzés alá vonni.

I. I. e. 56 áprilisában az akkor huszonöt éves[2] M. Caelius ellen a quaestio de vi előtt fővádlóként L. Sempronius Atratinus, subscriptorként pedig L. Herennius Balbus és P. Clodius emelt vádat. A vádlott maga is mondott védőbeszédet[3], ezen kívül M. Licinius Crassus Dives és – szokásához híven utolsóként emelkedve szólásra –[4] Cicero lépett fel védőként. A vádemelés feltehetően a lex Plotia (Plauita) de vi (65/4) alapján történt[5], amely Cicero híradása alapján lázadást szító és elvetemült polgárok ellen született, akik fegyverrel veszik ostrom alá a senatust, erőszakot alkalmaznak a magistratusokkal szemben, és az állam ellen törnek.[6] A Caelius ellen felhozott vádak közül az első hármat, amelyek Caelius és Crassus védőbeszédében nyertek bővebb taglalást, csak Cicero összefoglalásából ismerjük meg: “Így tehát szívesen veszem, hogy az ügy azon részét, ami a nápolyi zavargásokat, az alexandriaiakat Puteoliban ért sérelmeket és Palla javait illeti, M. Crassus már nyomatékosan és ékesszólóan taglalta.” Cicero a maga számára a Dio alexandriai filozófus ellen elkövetett merénylet kifejtését tartotta fenn.[7] A vádpontok valamilyen módon összefüggenek XII. Ptolemaiosnak[8] Róma által Egyiptom trónjára történt visszahelyezése ellen a senatus előtt tiltakozni kívánó alexandriai követséggel (ez a második és a negyedik vádpont esetén már első pillantásra is megállapítható). A követség 57-ben Dio vezetésével érkezett Rómába, ám a Pompeius által támogatott Ptolemaios király mindent elkövetett, hogy a senatusi audienciát meghiúsítsa.[9] A vád szerint Caelius, Ptolemaios illetve Pompeius ezen ügyleteinek kezdettől fogva részese volt. A pulsatio Puteolana valószínűleg egy az alexandriai követség elleni, annak közvetlenül Puteoliba való megérkezése után történt támadás volt; nem kizárt, hogy a seditiones Neapolitanae ezzel valamilyen módon összefüggenek.[10] Ha a Nápolyból a Via  Appián Rómába tartó követség magistratusi védelmet vett igénybe, úgy ezt méltán nevezhetjük a megfelelő római terminus technicusszal seditiónak, mivel ez az államhatalommal szembeni ellenszegülést jelöli.[11] A bona Pallaenek[12] az alexandriai követséggel való kapcsolatát sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudjuk.[13] Ennek kapcsán meg kell említeni azon nézetet, mely szerint jelen per elsődlegesen politikai természetűnek tekinthető, így tehát Pompeius, Ptolemaios patrónusa ellen irányult, Cicero feladata pedig az volt, hogy megfossza az ügyet minden aktuálpolitikai vonatkozásától.[14] Ezzel szemben a következők hozhatók fel: a vádlókat alapvetően magán- és nem politikai jellegű motívumok mozgatták[15], nevezetesen azon tény, hogy Caelius 56 februárjában ambitus[16] miatt vádat emelt a per idején tizenhét éves L. Sempronius Atratinus[17] vér szerinti apja, L. Calpurnius Bestia[18] ellen, akit – Cicero lévén védője – felmentettek a választási vesztegetés vádja alól, őt ismételten ambitus miatt kívánta törvény  elé idézni.[19] E második vádemelést gátolta meg Atratinus a de vi vádemeléssel;[20] tehát Heinze szerint a politikum e perben nem cél, hanem eszköz.[21] Pompeius népszerűsége épp ebben az időben érte el a mélypontot,[22] tehát a vádlók számára ténylegesen előnyt jelentett, hogy Caeliust mint Pompeius emberét támadhattak; ezen szempontból természetesen Cicero is igyekszik a per politikai élét tompítani (Pompeius neve egyetlen alkalommal sem fordul elő a pro Caelióban).[23] Az egyes vádpontokon kívül Cicero számos olyan kérdést érint, amelyek nem tartoznak ténylegesen a vádhoz: így Caeliusnak Clodia, Metellus Celer özvegye ellen elkövetett állítólagos gyilkossági kísérletét.[24] Némiképp elkülönítve kezeli a Clodia elleni mérgezési kísérletet, ám egy megjegyzésből[25] világosan kiderül, hogy a bizonyítási láncolatban lényeges szerepe van e momentumnak. Caelius tehát pénzt szerzett Clodiától, hogy felbérelje Dio gyilkosait[26], és ha a későbbiekben meg akarta mérgezni Clodiát, akitől a pénz származott, úgy ennek az volt a célja, hogy a merényletről tudomást utóbb szerző asszonytól megszabaduljon.[27]

II. A Cicero és P. Clodius, valamint nővére, Clodia közötti ellenséges viszony kialakulása nem érthető meg Cicerónak az ún. Bona Dea-perben tett vallomása és az őt ennek megtételére indító okok ismerete nélkül. 62 decembere elején ülték meg Caesar, a pontifex maximus házában Róma előkelő asszonyai – köztük a Vesta-szüzek is – a Bona Dea ünnepét. A Bona Dea neve közvetlen fordítása a görög Agathé Theosnak, aki gyógyító istennőként vált ismertté;[28] az őt említő felirat[29] és az attikai ábrázolások alapján alighanem Hygeia egy alakjával van dolgunk.[30] Rómában egy imperiummal rendelkező magistratus házában tartották e szertartást[31], amin csak az uralkodó osztály matronái és a Vesta-papnők vehettek részt[32], az ünnepet a magistratus felesége vezette, tehát a Bona Dea nem rendelkezett külön papnővel.[33] Jelen eset szempontjából különös jelentősséggel bír, hogy a szertartásról minden hímnemű élőlény – legyen az ember, avagy állat – szigorúan ki volt zárva. Arról, hogy ezen az éjszakán mi történt, a történetírói források[34] nem adnak minden ponton egységes képet, a következő azonban tűrhető biztonsággal megállapítható: Clodius valahogyan bejutott a házba (Plutarkhos szerint nyitva találta az ajtót, és úgy ment be). Hárfásnőnek álcázta magát[35], ám Plutarkhos és Appianos azon állítása, miszerint az álcázást nagyban megkönnyítette, hogy ekkor tájt még nem kellett borotválkoznia, téves, elfeledkeznek ugyanis arról, hogy a Bona Dea-botrány idején Clodius már huszonkilenc/harminc éves volt. Dio Cassius közlése szerint célja Caesar feleségének, Pompeiának elcsábítása volt (ami Dio Cassius szerint meg is történt), ám ez egyáltalán nem biztos. A szertartást egyébként nem Pompeia, hanem Caesar anyja, Aurelia vezette.[36] A megzavart ünnepet utóbb a Vesta-papnők megismételték (instauratio).[37] A senatusban a Bona Dea-botrányt Q. Cornificius[38] hozta fel először, a testület pedig a Vesta-papnők és a pontifexek elé utalta, akik a pontifex maximus, Caesar elnöklete alatt ültek össze.[39] E testületnek Caesar mellett még volt egy tagja, aki a későbbi perben szerepet vitt: a flamen Martialis méltóságát betöltő L. Cornelius Lentulus Niger.[40] A senatus jelentést kapott, miszerint a Bona Dea-szertartás megzavarása nefasnak számít. A jelentés után – de még a per előtt – Caesar elvált feleségétől és kijelentette, hogy nem hajlandó a bíróság előtt tanúként megjelenni, ezáltal biztosítván Clodiust arról, hogy a köztük levő barátságban nem keletkezett törés.[41] A senatus elfogadta a jelentést, és speciális törvénykezési fórum felállítását határozta el, hogy az vizsgálja ki a Clodius által elkövetett incestumot.[42] A törvényszék tagjait nem az album iudicumból választották sorsolás útján – miként ezt a quaestiós eljárás esetén szokásban volt[43] –, hanem az elnöklő praetor személy szerint válogatta össze a résztvevőket, ami azon gyanút erősítette meg, hogy a bírák eleve elfogultak lesznek Clodiusszal szemben.[44] Ezen okból  Fufius Calenus tribunus plebis vétót emelt a M. Piso által előterjesztett vád ellen.[45] Az ügy a nép elé került, Clodius ellenfelei közül itt hárman – Cato, Favonius és Hortensius – léptek fel igen határozottan, majd ismét összehívták a senatust, és Fufius Calenus ellenállását leszerelvén elhatározták, hogy az eredetileg is tervezett módon fognak eljárni – erről értesítette Cicero Atticust február 13-án.[46] A következő senatusi ülésen Fufius két javaslatot tett: egyrészt arra vonatkozóan, hogy Clodius ügyében tartsák meg a pert, másrészt hogy a bírák sorsolás útján jelöltessenek ki.[47] Az első javaslat elfogadásra talált, a másodikat elutasították[48], a senatus Fufiust bízta meg, hogy terjessze a vádat a nép elé; Cicero szerint ez azért történt, mert Hortensius és köre teljességgel biztos volt abban, hogy Clodiust bármely bíróság elítélné.[49] A vádemelés tehát valamikor 61. március 15-e előtt megtörtént. Magáról a perről igen keveset tudunk, a vádat hárman adták elő, három Cornelius Lentulus: L. Cornelius Lentulus Crus, L. Lentulus Cornelius Lentulus Niger (flamen Martialis) és Cn. Cornelius Marcellinus.[50] A vád ellen Clodius azon alibit kívánta igazolni, hogy a Bona Dea-szertartás napján nem Rómában, hanem Interamnában volt. Ezen alibit megdöntendő tanúként lépett fel számos a Bona Dea-ünnepen részt vevő matrona, köztük Caesar anyja, Aurelia és Caesar nővére, Iulia is.[51] Cicero hasonlóképp tanúvallomást tett arról, hogy a szertartás napján Clodius meglátogatta Rómában – egyes források[52] szerint e látogatás a botrány előtt három órával (azaz késő este)[53], más értelmezések[54] szerint a reggeli salutatio alkalmával történt.[55] Clodiust végül felmentették; a per ilyetén kimenetelének több okát valószínűsíthetjük: nem zárható ki, hogy a bíróság tagjait megvesztegették, a pénz feltehetően Crassustól származott (fejenként három-négyszázezer sestertiust kaphattak az esküdtek)[56] – mind Catulus[57], mind pedig Cicero utalt ezen lehetőségre.[58] A vesztegetés lehetősége mellett felmerülhet az esküdtszék félelme[59], és a kétség azt illetően, hogy Aurelia mennyire volt képes pontosan felismerni Clodiust.[60] Minthogy a per nem Cicero kívánsága szerint dőlt el, és tanúvallomása révén Clodiusban halálos ellenségre tett szert, ami további pályafutására nézve tragikus fordulatot – száműzetést – jelentett[61], érdemes rávillantani azon motívumokra, amelyek Cicerót a perben való ilyen határozott fellépésre indították. Cicero maga eljárásának önzetlen és pusztán morális okait hangsúlyozza[62], azonban a szertartás megzavarásáról Atticusnak írott első híradása nem mentes bizonyos cinikus felhangtól.[63] A Clodiusszal szembeni fellépést a Catilina elleni harc egyik (utólagos) állomásának tünteti fel, s átfedéseket vél felfedezni a 63-as Catilina-összeesküvést és a Bona Dea-perben Clodiust támogató elemek között.[64] Ezen magyarázat azonban annyiban nem tűnik kielégítőnek, hogy Clodius Catilinának – amint látni fogjuk – régi személyes ellensége volt, és maga nem vett részt az összeesküvésben.[65]

Plutarkhos[66] a következőket jelöli meg annak okaként, hogy Cicero Clodiusra nézve terhelő tanúvallomást tett a Bona Dea-perben: Cicerót felesége, Terentia bírta rá ezen lépésre, akinek gyűlölete nem is annyira Clodius, mint inkább annak nővére, Clodia ellen irányult, minthogy Clodia állítólag azt akarta, hogy Cicero váljék el Terentiától, és őt, Clodiát vegye el feleségül. Cicero tanúvallomásával Terentia meg akarta rontani a viszonyt, hogy e lépésre ne kerülhessen sor, Cicero pedig tisztázni akarta magát a gyanú alól. Plutarkhos maga is csupán mint szóbeszédet említi e lehetőséget, és jelentős részt a modern kor kutatói is ennek megfelelően utasították el e verziót.[67] Ennek ellenére érdemes egy vizsgáló pillantást vetni e magyarázatra is. Plutarkhos Clodiának Ciceróval kapcsolatos szándékát a 61-es évre datálja. A Plutarkhos által jelzett kronológia olykor igen bizonytalan, ám az esemény, amelyről beszámol, gyakorta történeti tény az időpont hibás meghatározása ellenére is.[68] A történet valósabb fényben tűnik fel, ha nem a 61-es, hanem 63-as évben kíséreljük meg elhelyezni. Az ekkor tájt kötött és tervezett politikai házasságok sorát végigtekintve[69] 63 végére tehetjük a Clodia és Metellus Celer között létrejövő frigyet.[70] Ezzel Metellus Celer bekerült az optimates köreibe, és Pompeius ellenfelének, Lucullusnak veje lett. Nem zárható ki, hogy az optimates pártja tudatosan igyekezett Pompeiustól főbb támogatóit elidegeníteni. Cicero 63-ban lépéseket tévén a populares ellen politikailag számottevő emberré vált az optimates szemében – elképzelhető, hogy ekkor próbálkoztak meg elérni, hogy Cicero váljon el Terentiától, és vegye nőül Clodiát. S ha ezt követően a Ciceróval kötendő, politikailag ígéretes házasságot nem sikerült nyélbe ütni, úgy megelégedtek Metellus Celerrel; Cicero valószínűleg nem akarta felrúgni házasságát bizonyos időleges politikai előnyökért, s nem tekintette a római előkelő körökben szokásos házassági praxist politikai ütőkártyának.[71] Ám ha e hipotézist nem is fogadjuk el, Plutarkhosnak azon gondolata, miszerint Cicerót Terentia vette rá a Clodius elleni tanúzásra, egyáltalában nem tűnik légből kapottnak, ha a két családnak egy korábbi összecsapását tekintetbe vesszük.[72] A Terentia és Clodius közötti gyűlölség 73-ból ered, amikor Clodius Catilinát Fabiával elkövetett incestummal vádolta (Fabia Vesta-papnő volt, és Terentia féltestvére). Catilinát – Catulus segítségének köszönhetően – felmentették, ám az eset Fabia, s ezáltal Terentia családjának hírnevét igencsak megtépázta. Az esetről néhány hely áll rendelkezésünkre, így például Sallustius tényként említi az incestumot[73], és Cicerónál is találhatunk egy erre vonatkozó utalást.[74] Feltehetően lökést adott Cicerónak a Catilina elleni fellépésre a 63-ban az akkori consul, Cicero házában, Terentia vezetésével megtartott Bona Dea-szertartás, ugyanis a Catilina-összeesküvés[75] résztvevőit már letartóztatták ugyan Rómában, ám Cicero még nem döntött a sorsuk felől. A Bona Dea-ünnepet ülő matronák látták az oltárt fellángolni, ami prodigiumnak[76] számított, amit az ünnepen részt vevő Vesta-szüzek és Terentia arra értelmeztek, hogy a pax deorumot helyreállítandó Cicerónak határozottan kell fellépnie az összeesküvőkkel szemben.[77] A papnőket és Terentiát valószínűleg a Catilina által reputációjára nézve megcsúfolt Fabián esett szégyen is tüzelhette.[78] (Azon értelmezési kísérlet, amely szerint a Bona Dea-ünnep 62-es meggyalázása Clodius politikai válasza lett volna arra, hogy a 63-as ünnepet Cicero befolyásolására használta fel[79], nem tűnik megalapozottnak[80], egyrészt mert Clodius nem tartozott Catilina hívei közé, másrészt pedig mert nehezen tételezhető fel, hogy ilyen tudatos politikai koncepcióval rendelkezett volna.) Mind a Clodiával való házasság feltételezett terve miatti féltékenység hipotézise, mind a Fabiának Catilina és Clodius általi megszégyenítése miatt érzett gyűlölet ténye egyértelműen jelzi, hogy Terentia nem csekély befolyást gyakorolt Ciceróra a Clodius[81] ellen teendő tanúvallomást illetően. Clodius is Terentiára kívánta hárítani Cicero fellépésének felelősségét, legalábbis 58-ban tribunus plebisként azzal áltatta Cicerót[82], hogy ne meneküljön el Rómából, és így bosszúját jobban kiélvezhesse.[83] (Caesar ugyan felajánlott Cicerónak egy legatusi posztot, hogy elhagyhassa Rómát; nem tisztázott, hogy ez Clodiusnak tribunusszá választása előtt[84] vagy után[85] történt-e, ő azonban – noha tisztában volt a veszéllyel – nem távozott.)[86] A következmények, amelyeket sem Cicero, sem Terentia nem sejtettek, kellően ismertek. Clodiust 58-ban tribunus plebisszé választották; ehhez őt egy plebeius családnak kellett adoptálnia, ami Caesarnak mint pontifex maximusnak hozzájárulásával meg is történt, és a következő törvényjavaslatot terjesztette elő: mindazokat, akik római polgárt bírósági eljárás nélkül végeztettek ki, törvényen kívül kell helyezni. E törvény (amelyet visszaható hatállyal hoztak!) személy szerint Cicero ellen irányult, aki a Catilina-összeesküvés során bírósági eljárás nélkül, ám senatusi jóváhagyással végeztette ki a Tullianumban Catilina öt cinkosát.[87] Cicero száműzetésbe ment és porig rombolt palatinusi villája helyén Clodius Libertas istennőnek állíttatott templomot.[88] Ahogy Trencsényi-Waldapfel megjegyzi: “A világtörténelemben nem ez volt az első, s nem is utolsó visszaélés a szabadság nevével, de bizonyára egyike volt a legvisszataszítóbbaknak.”[89] Minthogy a Bona Dea-perben tett tanúvallomás 58-ban beálló végzetes következményeit sem Cicero, sem Terentia[90] nem tudhatta előre, eljárásuk nem tekinthető következetlennek, hogy a 61-es perben megkíséreljenek elégtételt venni a Fabián keresztül az egész családot 73-ban ért sérelemért.

III. Cicero a beszéd kezdetén mintegy sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy a bíráknak még az ünnepnapon sem jut osztályrészül pihenés[91], s nem nézhetik az éppen akkor folyó színházi előadást. A szónok tehát saját színházi előadást, komédiát rendez nekik[92], amelyeknek központjába a vád forrásaként meghatározott Clodiát[93] állítja. Ezzel elsősorban nem a vádlott személyét igyekszik a bírák szemében rokonszenvessé tenni, hanem az ellenfél mozgatórugójára, az opes meretriciaere irányítja a figyelmet[94], s az pedig a hallgatók számára nem lehet kétséges, hogy ki áll a meretrix kifejezés mögött: a Dio elleni gyilkossági kísérlet vádjának fő tanúja, a ledér életviteléről ismert római vígözvegy, Clodia Metelli. A tényleges vádpontokra (de vi) adandó válasz előtt szükségesnek látja, hogy a Caelius kárára koholt gyalázkodásokra feleljen.[95] A vita ante actára vonatkozó részből[96] a következő fő vádpontok olvashatók ki: Caelius vétett a pietas és a fides ellen, nem tanúsított apja iránt kellő tiszteletet[97], és Calpurnius Bestiával szemben sem járt el megfelelően, amikor törvény elé idéztette;[98] a luxuria[99], amelyet mind Herennius, mind pedig Clodius Caelius szemére vetett;[100] ifjúkori kicsapongó életmód;[101] politikai természetű megjegyzések: a Catilinához fűződő baráti viszony;[102] állítólagos részvétel az összeesküvésben[103], crimina ambitus[104], és a pontifexi választásoknál támadás egy senator ellen.[105] (A vádak csoportosítása tetszőleges lehet, azonban sorrendjük jórészt követik Caelius életútját.)[106] A harmadik rész[107] a Dio elleni merényletet tárgyalja, ezt Clodia azon kijelentésével támasztja alá a vád, hogy Caelius tőle pénzt szerzett, hogy Lucceius rabszolgáit megvesztegesse, majd pedig megpróbált tőle mint terhelő tanútól megszabadulni.[108] Clodia e két kijelentését önálló vádpontként taglalja[109], az aurum[110] és a venenum[111] vádakat külön-külön cáfolja meg.[112] Cicero egyik világosan érzékelhető célja, hogy a per politikai felhangjait lehetőség szerint tompítsa, többek között ezért nem helyezi a Dio ellen elkövetett támadást előtérbe. A crimen veneni kellően ismert, Clodia mellett feltehetően mások vallomása is rendelkezésre állott azon pontban, hogy Caelius megkísérelt mérget átadni Clodia rabszolgáinak. (Érdekes módon Cicero az egész beszéd során nem nyújt más verziót e történet helyett, hanem megelégszik azzal, hogy az ellenfél előadásának következetlenségeit nevetségessé tegye, s hangsúlyozza azt, hogy a corpus delicti nem áll rendelkezésükre. Ezzel ugyan nem oszlatja el teljességgel a gyanút Caeliusról, de legalább ki tudja ragadni e momentumot eredeti kontextusából.)[113]

Számos lényeges kérdés vetődik fel a beszéd középső részében:[114] a de vita – vagy de moribus – paragrafusok végeztével a szónok a tényleges vádpontokra irányítja tekintetét. A Dio ellen elkövetett orgyilkosságot néhány mondattal letudja, utal arra, hogy a gyilkosság szerzője Ptolemaios király volt, akinek az elkövetéshez az időközben felmentett Asicius szolgált eszközül – ezért nem vetülhet Caeliusra a gyanú árnyéka sem.[115] Ezt követően hirtelen visszatér a Caelius életvitele ellen felhozott kifogásokhoz (deliciarum obiurgatio)[116]; a kisebb horderejű szabadosságok esetén liberális álláspontra helyezkedik úgy vélvén, hogy az ifjúságnak joga van ahhoz, hogy kitombolja magát, amíg azzal komolyabb kárt nem okoz[117], a súlyosabb esetekben pedig arra kéri a bírákat, hogy tegyenek különbséget a tárgy (res) és a vádlott (reus) között, azaz vegyék észre, hogy a felhozott kifogások a korabeli fiatalságot érintik általában, és nem konkrétan Caeliust.[118] Majd egy határozott crimen luxuriaere tér át: a Clodiától szerzett pénz igen bensőséges kapcsolatra enged következtetni, ami viszont keserű szakítással ért véget.[119] Az első pillantásra logikus folytatás (egyfelől tagadhatná e szerelmi kapcsolat létét, másfelől pedig annak hirtelen megszakadása miatt mindenestül kétségbe vonhatná a két crimen hitelességét) helyett Cicero más utat választ: a következőekben[120] Clodia tanúvallomásának hitelességét vonja kétségbe azon az alapon, hogy mint elhagyott és féltékeny szerető nem képes elfogulatlanul megítélni Caeliust. (Ezzel anticipálja az argumentatióba[121] tartozó tárgyat – de vi –, ami által a vis és a luxuria egymásba átcsapóan változik a 23–50. paragrafusban: 23–24. vis, 25–31. luxuria, 32–36. vis, 37–50. luxuria, 51. vis).[122]

E ponthoz kapcsolódik Heinze kiváló megfigyelése, miszerint a vád konstrukciója elsősorban és kizárólag Clodia tanúvallomására épül, így hát  nem ronthatta le ennek hitelét azáltal, hogy Clodiát mint Caelius elhagyott szeretőjét állítja elénk; következésképpen e kapcsolatot csak Cicero hozhatta fel a perben.[123] Caeliust tehát oly váddal szemben védte meg (hiszen a Clodia-liaison már nem oly általános, mint a felemlített amores és libidines), amelyet senki nem hozott fel ellene.[124] Mindez annál is inkább helyesnek tűnik, mert nincsen az egész pro Caelióban egyetlen olyan pont sem, ahol Cicero Clodia és Caelius szerelmi viszonyát köztudomású ténynek tételezné fel a hallgatóság körében; számos helyen emleget bizonyos általánosan elterjedt híreszteléseket külön-külön mindkét személy szexuális élete kapcsán, ám a kettejük közti kalandot illetően soha. Így tehát Clodia és Caelius egyenként is szabados életvitelét Cicero hozza egy nevezőre és költ köztük kapcsolatot.[125]

A szituációt egy Cicerónál kevésbé zseniális védő a következőképp aknázta volna ki: elsőként a crimen luxuriae jelentőségét csökkentené, s rámutatna a vádak meglehetősen általános voltára és az ifjúságnak a könnyed életvitelre való jogára, másodikként pedig Clodia hitelét vonná kétségbe – ami talán nem is volna oly nehéz, hiszen 56-ban már a nép körében meglehetősen elterjedtek voltak a fivérével, Clodiusszal állítólagosan folytatott vérfertőző kapcsolatáról szóló gúnyversek[126] –, s ezáltal megkérdőjelezné, hogy komoly hitelt tulajdoníthat-e egy római bíróság egy meretrix tanúvallomásának. Ezen – mind mondottuk – Cicerónál kevésbé zseniális szónok a következő nehézségekkel találná magát szembe. Hogyan mérhet két mércével, azaz miért oly elnéző Caelius, és miért oly szigorú Clodia ledér életvitelével szemben? (Tény, hogy amíg Caelius csupán fiatal lovag, addig Clodia egy consul özvegye, ám a beszéd esetlegesen hiteltelenné válhatna e kettősség által.) Ha Clodia – pontosan életvitele miatt – nem is volna túlságosan hitelesnek számító tanú, ez még nem adna okot arra, hogy feltétlenül hazudjon. És egyáltalában miért lett volna kapható arra, hogy Caelius ellen hamis vallomást tegyen?[127]

Cicero briliáns konstrukcióval húzza ki az esetleges ellenvetések méregfogát: hogyan is állna a dolog, ha Clodia Caelius szeretője lett volna? A Caeliusszal szembeni morális averziók élét éppenséggel elveszi azon tény, hogy egy Clodia-féle nővel adulterium nem is lehetséges, hiszen ez az amores meretricii közé sorolható. Ezzel pedig egy csapásra megoldódik a Clodia tanúvallomásának okára vonatkozó kérdés: az elhagyott szerető bosszúért liheg, s ezért tesz hamis vallomást, tehát az nem értékelhető. Ugyanakkor első látásra nem áll túlságosan nagy háttér Cicero rendelkezésére, hogy létrehozza a Caelius és Clodia közti szerelmi viszonyt: mindketten a Palatinuson laknak, és nem éppen aszkétikus életvitelükről nevezetesek. A szónok azonban talál még egy pontot: a vád állítása szerint Clodia pénzt adott Caeliusnak, aki később meg akarta Clodiát mérgezni (aurum et venenum); Cicero – kézenfekvőnek tűnő – konstrukciója szerint minderre csak egy igazán bensőséges kapcsolat és egy viharos szakítás miatt került sor. Ám a dilemma még így is nehezen oldható fel: vagy igazak a vád állításai, és akkor Caelius bűnös a Dio elleni merényletben, vagy ha nem igazak, akkor nem hozható létre a Caelius-Clodia liaison. Cicerónak tehát fel kell mentenie a vádlottat (luxuria), és hiteltelenné kell tennie Clodia vallomását (vis). Ha kettejük viszonya széles körben ismert lett volna, úgy Cicerónak a luxuriáról szóló pontot a de vita ac moribus részben, a Clodia elleni támadást a crimen de vi részben kellett volna elhelyeznie, így azonban a crimina auri et veneni pontokban foglalkozik Clodia hitelével, s építi fel és manipulálja a Clodia-Caelius viszonyt.[128]

Tekintsük át, hogyan hozza létre e kapcsolatot a szónok! A beszéd elején[129] Clodiát még nem nevezi meg, csak az opes meretriciaet említi, amelyre jól – és felcsigázóan – rímel az intolerabilis libido és a nimis acerbum odium.[130] Amikor Caeliusnak a Palatinusra költözését említi, már világosabban fogalmaz:[131] “Ehelyütt én is elmondhatom, amit a kiváló férfiú, M. Crassus  midőn Ptolemaios király jövetelét felpanaszolta, kevéssel azelőtt mondott: ’Bárcsak Pelion ligetében (a hajó) ne…’ s még tovább is idézhetném a verset: ’Ugyanis akkor az úrnő bolygva …’ okoz nekünk gondot ’Medea sajgó szívvel, kegyetlen szerelemtől megsebezve.’” Cicero itt az ismert Medea-motívumot használja fel, ami a per során már néhányszor előkerült, hiszen Atratinus Caeliust pulchellus Iasonnak nevezte, s utalt a kölcsönzött arany kapcsán az aranygyapjú történetére,[132] Caelius pedig Pelia cincinnatusnak titulálta Atratinust.[133] Tovább is fűzi a gondolatot: “e palatinusi Medea s e költözés voltak ezen ifjú számára minden rossznak vagy még inkább minden szóbeszédnek okai.” A pénz és méreg motívumot (duo sunt autem crimina, auri et veneni) a luxuria tárgykörébe utalja, s ebből kíván Clodia és Caelius kapcsolatára következtetést levonni. Ha ezt azonban expressis verbis kimdondaná, úgy elismerné, hogy a vádak igazak.[134]

Az ellenfél vádpontjait Cicero egy ut dicitur kitétellel megismétli, ám csak annyiban engedi őket valósnak és igaznak feltűnni – helyesebben függőben tartja a rájuk adandó választ –, amennyiben céljainak megfelel.[135] Itt idézi meg az alvilágból Appius Claudius Caecust (prosopopoiia) – ami semmiképpen nem a genus grandéhez tartozó eszköz[136] jelen esetünkben[137], hanem komikus momentumokban[138] nem szűkölködő fogás –, hogy az ősi római erényeket összevethesse Clodia életvitelével. Látszólag ez nem szolgálja a védelmet, hiszen a megidézett ős meg van győződve az aurum et venenum vád igazságáról[139], az agg censor beszéde viszont immár egyértelműen beletáplálja a bírák fejébe Clodia és Caelius kapcsolatának tényét és Clodia romlottságát.[140]

Ezt követően kerülhet sor Clodia tekintetében a reprehensio testisre, amely Clodiát mint féltékeny, elhagyott szeretőt mutatja be, Caeliusról pedig bebizonyítja, hogy nem adulter, vagyis házasságtörő, hanem csak amator, azaz szerető. Az előző szereposztásnak (előbb Cicero, majd Appius Claudius Caecus beszélt) megfelelően itt is maga a szónok, majd P. Clodius Pulcher nyilatkozik meg; ezzel Cicero a bizonyítási felelősséget jórészt áthárítja a két megidézett személyre. Cicero taktikája itt még világosabbá válik: “Ha a méreg és az arany vádja igaz, akkor Clodia Caelius szeretője volt – ha a szeretője volt, úgy tanúvallomása értéktelen, tehát a méreg és az arany vádja nem bizonyított.”[141] Tehát a méreg és az arany vádja, amit Cicero foglalt így össze, hogy megalkothassa a liaisont, immáron feleslegessé vált, tehát el kell tüntetni, méghozzá feltűnés nélkül, hogy a bírák ne emlékezzenek arra, hogy milyen premisszákon alapult a következtetésük.[142] A crimina auri et veneni beleolvadnak a crimen luxuriaebe, és a beszéd további részében már így kerülnek említésre. A Clodius szájába adott beszédben már ténynek számít, hogy Clodia Caelius szeretője – míg Appius Claudius csupán különféle gyanújelekből következtetett erre.[143] (A két szereplő informáltsága megfelel a hallgatók látszólagos tudásszintjének.) Clodius meglehetősen szabadosan részletezi a szerelmi viszonyt – s ezáltal Cicero halálos csapást mér Clodia vallomására.[144]

A pro Caelio 30–36. paragrafusainak szerkesztésében több egymás mellett futó szálat láthatunk; a tartalom szempontjából: 30–32 hipotetikus következtetés az aranyból és a méregből a viszonyra és a szakításra (a beszélő itt Cicero), 33–34 a tényleges (immáron nem hipotetikus) következtetés, a beszélő Appius Claudius Caecus, 35 hipotetikus következtetés a viszonyból, és a szakításból Clodia vallomásának hiteltelenségére (a beszélő ismét Cicero), 36 tényleges következtetés Clodius által; a bizonyítás valódi célja tekintetében: 30–34 a viszony létének bizonyítása, 35–36 Clodia hitelének lerombolása; a színleg bizonyítandó tények szempontjából: 30–31 Caelius felmentése a crimen luxuriae alól, 32–36 Clodia hitelének lerombolása.[145] Ezek után megszabadítja Caeliust az adulter jellemzéstől, hiszen bizonyította, hogy Clodia nem római matronához méltó életet él, s így e nővel, egy meretrixszel nem lehet adulteriumot elkövetni. (Az erre vonatkozó pontokban[146] Cicero ugyan nem említi név szerint Clodiát, és az értékelés megfogalmazása is némiképp hipotetikus, ám később kimondja, hogy Clodia meretricio more él.[147]) E válasszal a szerepeltett két atya gondolataira felel a szónok, ám abban mindkét apa egyetért[148], hogy a fiatalságnak mindig is engedélyezve volt bizonyos szabadosság, s e szabadosságnak része lehet a Clodia-féle nőkkel folytatott viszony is, ami az amores meretricii sorába tartozik.[149]

Clodia jellemzésében a szónok Ennius Medea exul című tragédiájából idéz, s a tragikus alaphangú sorokat használja fel komikus hatás elérésére.[150] Így válik Caelius Iasonná, annak Clodia-Medea szomszédságába költözése mitikus utazássá, az elhagyott vígözvegy pedig varázslónővé.[151] A 61–69. paragrafusban a tégely átadásának kalandját ábrázolja, már nem is annyira a komédia, mint inkább a mimus szellemében – a mimusban (s ez Clodiának mint meretrixnek a jellemzése szempontjából igen jelentős) prostituáltak léptek fel a színpadon.[152] A comedia dell’ arte-szerű, meghatározott történettel nem rendelkező mimus nem volt éppenséggel erkölcsnemesítő jellegű szórakozás, a risus mimicusban kifejeződő hatást gyakorta obszcenitása által érte el. Tematikájának sarkalatos pontját képezte a házasságtörés és mérgezési kísérletek; ennek megfelelően jellemzi a fürdőben történteket Cicero obscenissima fabulaként.[153] A pyxis átadását és megszerzését célzó történéseket muliebre bellumként ábrázolja, amelynek során Clodia imperatrix lesz, emberi pedig trójai falóban rejtőzködő provincia.[154] Clodia meretrixként való jellemzése[155] tökéletes ellentétet képez az otthonnak tisztaságát őrző engedelmes és erkölcsös matrona[156] képével. Clodiának egész megjelenése és viselkedése meretrixhez illő, nem mater familias[157], ám familiarisai a rabszolgái és a fürdőmester[158], aminek kapcsán Cicero kétszer is utal a quadrantaria gúnynévre.[159] Plutarkhos szerint azért ragadt rá e titulus, mert szeretőitől egy quadranst kapott fizetségül[160], Caelius pedig Quadrantaria Clytaemnestra névvel illeti.[161] Caeliust kéjnői segédlettel, opibus meretriciis[162] támadják, Clodia tehát egyfajta miles gloriosaként vezeti seregét.[163]

Cicero pályájának számos diadalmasabb és a történelmet inkább formáló pontja volt, ám – amint ez talán az itt megtett néhány utalásból is kitűnt – kevés olyan pillanata, amelyben szónokként ily csillogó színjátékot és zseniálisan felépített kompozíciót tárhatott a bírák elé, mint az 56-os év Megalensiáján. A beszéd eredménye nem maradt el, Caeliust természetesen felmentették, s a per nagyszerű alkalmat szolgáltatott Cicerónak arra, hogy – még ha csupán részint és pusztán verbálisan is – megtorolja Clodiusnak és Clodiának ellene sorozatosan elkövetett gazságait.