Nótári Tamás: Fedeles Tamás: A pécsi székeskáptalan személyi összetétele

a késő középkorban (1354–1526).

(Tanulmányok Pécs történetéből 17. Pécs Története Alapítvány, Pécs 2005. 481 oldal)

 

 

 

 

 

 

A Tanulmányok Pécs történetéből című sorozat tizenhetedik kötete, Fedeles Tamás monográfiája a szerző 2004-ben a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Medievisztikai PhD-programjának keretében summa cum laude minősítéssel megvédett doktori értekezésének bővített és átdolgozott változata. A sorozatról érdemes tudni, hogy négyféle típusba sorolható köteteket foglal magába: a kronológiailag és tematikailag széles skálán mozgó konferenciakötetek, a tematikus konferenciák anyagát közreadó kötetek, az egy-egy terjedelmesebb forrást közlő munkák, valamint a monográfiák. Ez utóbbi típusból jelen kötet a második, amely azonban több szállal is kötődik az első hasonlóhoz, Koszta Lászlónak a pécsi székeskáptalan hiteleshelyi tevékenységéről írott monográfiájához.[1] Fedeles Tamás részint követve Koszta László módszertani alapvetését bővebb anyagból dolgozhatott, hiszen az általa vizsgált időszak okleveles anyaga már jóval gazdagabb. A szerző a pécsi káptalan 1354 és 1526 közötti történetének, személyi összetételének teljes forrásanyagát feldolgozta, elvégezve annak archontológiai és prozopográfiai vizsgálatát. Ezen időszakból már több ismerettel rendelkezünk a kanonokok származásáról, életútjáról, feladataikról, külföldön végzett egyetemi tanulmányaikról. Fedeles Tamás munkája mélyre ható betekintést enged a káptalan elé kerülő, kivizsgálandó ügyekbe is. Külön figyelmet érdemel, hogy a szerző a pécsi káptalan viszonyait a kor egy-egy nyugat-európai káptalanjának helyzetével is összehasonlítja.

A szerző munkájának szakirodalmi-módszertani előzményeként említi Köblös József 1994-ben napvilágot látott, négy kanonoki testület személyi összetételét vizsgáló monográfiáját[2] és Leo Santifaller 1924/25-ben megjelent kétkötetes művét, amely a brixeni káptalan összetételét tárta fel.[3] Azon tény, hogy a vizsgált időszak kezdőpontjaként az 1354-es esztendőt adja meg a szerző, azzal indokolható, hogy a pécsi kanonokora vonatkozó, Károly Róbert-kori adatokat Timár György már 1981-ben publikálta,[4] Koszta László pedig már idézett 1998-as monográfiájában 1353-ig mutatta be a testület közhitelességi tevékenységét – amint ezt Fedeles Tamás is említi előszavában. A záró évszám nem igényel különösebb magyarázatot, hiszen a magyar középkor végét a communis opinio doctorum a mohácsi csata évében határozza meg. A szerző igen precízen megjegyzi ugyanakkor, hogy e korszakhatárok rugalmasan kezelendők, mivel a vizsgált időszakban voltak olyan személyek is, akik már 1354 előtt stallumhoz jutottak, illetve 1526 után is rendelkeztek javadalmakkal.

Monográfiájában Fedeles Tamás gazdag forrásbázisra támaszkodott, noha e források jóval szerényebben csordogálnak, mint a korabeli nyugat-európai káptalanok esetében. Statútumok, számadáskönyvek és protocollumok híján a szerző elsősorban a hiteleshelyi kiadványokra támaszkodhatott, amelyek segítségével összeállította a testület archontológiáját, valamint feltérképezte a tanúként közreműködő egyházi személyek körét. Vizsgálat tárgyává tette a pécsi püspöki vikáriusok okleveleit is, hiszen számos esetben a káptalan tagjai töltötték be e hivatalt, illetőleg ezen oklevelek tanúnévsoraiban is találkozhatni kanonokok neveivel. A szerző az egyéb hatóságok kibocsátotta diplomákból is kigyűjtötte a pécsi kanonokok neveit, valamint forrásként használta a pápai regesztákat. Szintén a forrásbázis részét képezte Koller József egykori nagyprépostnak a pécsi egyházmegye történetére vonatkozó forrásokat tartalmazó hétkötetes munkája.[5] Az egyetemi anyakönyveket sem hagyta a szerző figyelmen kívül, hiszen a kanonokok egyötöde folytatott kimutathatóan egyetemi tanulmányokat, illetve két formuláskönyvet is bevont a vizsgálódás körébe.

A monográfia első fejezetében historiográfiai áttekintés olvasható. Egyrészt a nemzetközi kutatások összefoglalása, amire eleddig a magyar kutatásban nem került sor, s hasznossága többek között azért is elvitathatatlan, hiszen Fedeles Tamás a magyar káptalan(ok) felépítését, összetételét európai összehasonlításban is vizsgálja. Másrészt a magyar káptalanok kutatástörténetét vázolja a szerző, harmadrészt pedig a pécsi testületre vonatkozó kutatásokat veszi számba. A második fejezetben az intézmény középkori történetének összefoglalását követően a testület szerkezeti felépítésével ismertet meg bennünket a monográfia. A harmadik fejezet a káptalani javadalmak betöltésének pécsi gyakorlatát vizsgálja: ennek körében áttekinti, hogy Pécs esetében milyen arányban rendelkeztek királyaink, a pécsi püspökök, a pápák a stallumok betöltéséről, végül pedig a javadalomcseréket tekinti át. A negyedik fejezetben szerző a testületbe történő bejutást teszi vizsgálat tárgyává. Elsőként a kanonokok származását (báró, nemes, polgár, jobbágy, külföldi) vizsgálja, és meghatározza az egyes társadalmi csoportok reprezentációs arányát. Ezt követően a kanonokok műveltségi szintjét (egyetemjárás) térképezi fel, majd a javadalomszerzés különböző típusait (személyi és területi kapcsolatok, uralkodói szolgálat stb.) mutatja be. Az ötödik fejezet a már stallummal rendelkező személyek feladatait foglalja össze, vizsgálja a káptalan tagjainak liturgikus kötelezettségeit és a lelkipásztori szolgálatban vállalt szerepüket. Jelentősége miatt külön alfejezet foglalkozik a testület közhitelű tevékenységében szerepet vállalókkal, majd a helybetartózkodás, és javadalomhalmozás jelenségeit vizsgálja meg. A hatodik fejezetben a kanonokok életmódjára vonatkozó általános információkon túl az egyes méltóságok, hivatalok, stallumok, oltárok nyújtotta bevételekről származó információk alapján a szerző megkísérli hozzávetőlegesen kiszámítani egy-egy stallum jövedelmét, a régészeti feltárások eredményei segítségével vizsgálja a kanonokok lakáskörülményeit, majd áttekintést ad a kanonokok mentalitásáról, életviteléről – az európai összehasonlítás tükrében. A hetedik fejezet a káptalanból való továbblépés lehetőségeit mutatja be.

A két részből álló munka második fele közli a vizsgálat során feltárt négyszáznégy személy rövid életrajzát. A szerző igyekezett az összegyűjtött és rendszerezett adatok alapján a rendelkezésre álló információknak leginkább megfelelő kritériumrendszert felállítani. A főbb adatokat táblázatokba foglalta és térképeken ábrázolta. A szempontrendszer – amint Fedeles Tamás megjegyzi – Köblös József munkáján és a külföldi szakirodalomban már régóta alkalmazott módszereken alapul, melyek adaptálásával megpróbálta egy, lehetőség szerint mindenre kiterjedő, komplex összefoglalást készíteni.

A kötet „Kitekintés” című fejezetében Fedeles Tamás igen értékes, programatikus gondolatokat fogalmaz meg a középkori magyar káptalanok (és kanonokjaik) történetének kutatása számára. Felette kívánatosnak ítéli, hogy készüljön valamennyi magyar káptalanról egy archontológiai és egy prozopográfiai összeállítás – e munkát egy e célra felálló kutatócsoport keretében tartja megvalósíthatónak. Ennek kapcsán joggal hivatkozik a Nyugat-Európában már jó ideje folyó ilyen irányú munkákra (Germania Sacra, Prussia Sacra, Helvetica Sacra, Fasti Ecclesiae Gallicanae, Fasti Ecclesiae Anglicanae). Magyarországon egy ilyesfajta sorozat meritumát többek között abban látja, hogy ezáltal az egyházmegye-történeti feldolgozások is modern alapokra volnának helyezhetők. Fedeles Tamás már korábban is szorgalmazta a világiak és az egyháziak, valamint a szomszédos országok kutatói között megvalósítandó együttműködés szükségességét, így például 2004 szeptemberében egy Németországban rendezett nemzetközi konferencián összefoglalta a középkori magyar székeskáptalanok tagjaira vonatkozó korábbi kutatásokat, majd az előadás végén állást foglalt a team-munka relevanciája mellett, amely elgondolás széleskörű helyesléssel találkozott.

Mindezek alapján a legmesszebbmenőkig egyetérthetünk a monográfiához előszót író Font Márta professzor asszonnyal, a sorozat társszerkesztőjével, miszerint Fedeles Tamás munkája jelentős mértékben gazdagította a hazai medievisztika irodalmát, és méltán tarthat számot mind az egyház-, a jog- és a helytörténészek érdeklődésére. A magunk részéről továbbá üdvözlendőnek tartanók a munka – esetlegesen rövidített változatának – idegen nyelven történő közzétételét, hiszen ezáltal a nyugat-európai összehasonító kutatás vérkeringésében bekerülhetne a magyar egyháztörténet e fejezete is.

 

 

 


[1] Koszta László: A pécsi székeskáptalan hiteleshelyi tevékenysége (1214–1353). Tanulmányok Pécs történetéből 4. Pécs 1998.

[2] Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában. Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 12. Budapest 1994.

[3] Santifaller, Leo: Das Brixner Domkapitel in seiner persönlichen Zusammensetzung im Mittelalter I–II. Schlern-Schriften 7. Innsbruck 1924–1925.

[4] Timár György: Pécs egyházi társadalma Károly Róbert korában. In: Baranyai Helytörténetírás 1981. Pécs 1982. 13–56.

[5] Koller, Iosephus: Historia episcopatus Quinqueecclesiarum I–VII. Posonii–Pesthini  1782–1812.