Nótári Tamás
Enea Silvio Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa (1458–1464)[1] jogtudományhoz fűződő kapcsolatainak és jogi műveltségének felvázolásában a szakirodalom igen érdekes képet mutat: a szerzők egy része vagy az általánosságok szintjén maradva elsiklik a téma felett,[2] másik része pedig jogtudomány- és jogászellenességét domborítja ki, amit vagy a humanista skolasztikus és glosszátori kazuisztikától idegenkedő szellemi beállítottságával[3] vagy pedig szónoki, költői, filozófusi és történetírói érdeklődésének határozottságával magyaráz.[4] A következőkben a kiemelkedő jelentőségű humanistáról és történelemalakító pápáról nem azt kívánjuk bizonyítani, hogy jó vagy rossz jogász volt-e, vagy hogy jogász vagy jogtörténésznek nevezhető-e egyáltalában. Célunk annyi, hogy az Enea Silvio által különféle írásaiban a jogtudományról és a jogászokról-jogtudósokról tett megállapításait, megjegyzésit bemutatva azokat értékeljük, illetve e kijelentések lehetséges motivációit megvizsgáljuk. Miért lehet érdekes e téma a jogtörténész számára? Enea Silvio történeti és irodalmi munkásságának hatása alól az utókor nehezen vonhatta ki magát, ezért a iurisprudentiával kapcsolatos gondolatai is visszhangot kelthettek a műveit olvasókban: célkitűzésünk szerint a szakirodalomban szinte klisészerűen kialakult negatív képet szeretnénk némiképp árnyalni, illetve az érem másik oldalára is (ha kideríthető, hogy van ilyen) ráirányítani a figyelmet. Először vázlatos áttekintést adunk élettörténetéről és munkásságáról, valamint az általa képviselt Európa-fogalomról (I.), majd rátérünk írásunk tényleges tárgyára, Enea Silvio Piccolomini és a jogtudomány kapcsolatának bemutatására (II.)
I. Enea Silvio Piccolomini 1405. október 18-án született elszegényedett nemesi család gyermekeként a Siena melletti Corsignanóban. Tanulmányait Sienában és Firenzében végezte, a Baseli Zsinaton (1431–1449) Domenico Capranica és más egyházi méltóságok titkáraként tevékenykedett 1435-ig.[5] III. Frigyes (1440–1493) poeta laureatusszá koronázta, s titkári állást ajánlott fel neki a Birodalmi Kancellárián, amit Enea el is fogadott. 1447-ben pappá szenteltette magát, és ettől fogva igen gyorsan haladt az egyházi ranglétrán: 1447-ben Triest, 1450-ben pedig Siena püspöke lett, 1456-ban bíborossá szentelték, III. Callixtus pápa (1455–1458) halála után 1458. augusztus 19-én pápává választották – pontifex maximusként a II. Pius nevet vette fel. Pápaként legfontosabb feladatának a törökök elleni keresztes hadjárat megszervezését tekintette, ám terveit nem koronázta siker. (Ezen harc egy sajátos – ám csekély reálpolitikai érzékről tanúskodó – állomását jelentette, amikor békés úton kívánta a kereszténységet fenyegető iszlámot megfékezni: 1461-ben levelet írt II. Mohamedhez, amelyben felszólította a szultánt, hogy hagyja el a mohamedán hitet és legyen kereszténnyé.[6]) Leromlott egészségi állapota nem engedte, hogy a lassanként gyülekező hadak élére álljon, amint azt szerette volna: 1464. augusztus 15-én Anconában halt meg.
Jelentőségében egyedülállóak Commentariusai, ugyanis ez az első olyan emlékirat, amely egy pápa tollából származik.[7] Történeti jellegű munkái (Historia Austrialis, 1453/58; Germania, 1457; Historia Bohemica, 1458; De Europa, 1458; De Asia, 1461)[8] nagy hatást gyakoroltak az újkor kibontakozó történetírására. De Europa című művét a kódexek általában Gesta sub Federico III., illetve De gestis sub Federico III. címen hagyományozzák, az általunk ismert De Europa címet az első nyomtatott kiadásokban (Memmingen, 1490; Velence, 1501; Párizs, 1509) kapta meg. A De Europát Enea még bíborosként fejezte be 1458-ban, a néhol következetlen utalások és olykor előforduló szerkezeti aránytalanságok nagy valószínűséggel arra vezethetők vissza, hogy pápaként már nem volt ideje és lehetősége a kiadandó könyv precízebb megszerkesztésére.[9] Az európaiság napjainkban aktuális gondolatának történeti hátterét számos forrásból megismerhetjük. Az első munka, amely címében hordozza Európa nevét, Enea Silvio Piccolomini 1458-ban keletkezett műve, amelynek a kódexek teljes körű kollacionálásán alapuló editióját Adrian van Heck készítette el.[10] A modern egységes Európa eszméjének első megfogalmazója Robert Schuman volt, ám a modern Európa gondolatának szülőatyjaként Enea Silvio Piccolominit tisztelhetjük.[11]
„Nem akarunk csonka Európát ... olyan Európát akarunk teremteni, amely a Kelet népeit is magába foglalja.” – mondotta Robert Schuman, a modern Europa unita gondolatának megfogalmazója.[12] Robert Schuman (1886–1963) az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó párizsi szerződés aláírása idején (1951. április 18.) francia külügyminiszter volt, s szintén külügyminiszterként írta alá Bonnban 1952. május 26-án az ún. Deutschlandvertragot, amely Franciaország és a Német Szövetségi Köztársaság, valamint Franciaország, az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok kapcsolatait rendezte. 1952-ben Schuman ugyan távozni kényszerült a külügyminiszteri posztról, így az 1957. március 25-én az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atom Közösséget létrehozó szerződés aláírásában már nem vehetett részt, ám az új Európáról szóló elgondolásai így is egyre ismertebbé és elfogadottabbá váltak. Schuman 1959-ben Karl Jaspersszel együtt Erasmus-díjban részesült. „Az egyesült Európa előképe a jövő egyetemes szolidaritásának”, írja egy 1960-ból származó levelében, 1950. május 9-én tartott beszédében pedig kiemelte, miszerint „Európát nem lehet felépíteni egy nap alatt, sem valamely abszolút elsőbbséget élvező terv részeként; Európa a gyakorlat eredményein keresztül fog megvalósulni, melynek első lépése egy közös cél kijelölése”.[13] Robert Schuman több alkalommal, így 1930-ban, 1934-ben és 1935-ben is látogatást tett hazánkban, az utóbbi két alkalommal a francia nemzetgyűlés magyarbarát csoportjának tagjaként. Látogatásaival egyértelműen bizonyságot tett amellett, hogy Magyarországot is az integrálódó Európa részének tekintette.
Közismert tény, hogy Európa mint földrajzi fogalom először a Kr.e. VII. században született homérosi Apollón-himnuszban fordul elő,[14] s hozzávetőleg a mai Törökország európai részét jelöli. Az Európa-gondolat az új Konstantin, Nagy Károly idején élte első virágkorát, a patrocinium Petri mellett újjáélesztendő Imperium Romanum eszméjének fényében.[15] Az ezt követő évszázadokban az Európa-fogalom nem került a gondolkodás középpontjába, e gondolatot sokkal inkább az egységesítő christianitas eszméje helyettesítette. E szellemben példának okáért Dante számára az európai kontinens nem azonos a kulturális-vallási értelemben vett Európával, így tehát Konstantinápolyt és a görög-ortodox vallást követő Balkán-félszigetet nem számítja Európához, számára az európai egység jelképe az Itálián és a német területeken kívül az egész keresztény világot magába foglaló (Sacrum Romanum) Imperium.[16] Dantéval ellentétben Enea Silvio Piccolomini Európa-gondolatának egyik központi magva éppen a törökök által leigázott Konstantinápoly és a Balkán Európához tartozásának deklarálása.
II. Számos kortársához hasonlóan (Boccaccio, Leonardo Bruni, Maffeo Vegio) magasabb stúdiumait Enea Silvio is a jogtudomány tanulmányozásával kezdte; hogy ez apja nyomására történt-e – amint ezt a szakirodalom egy része, így többek között Voigt is állítja –, forrásokkal nem igazolható, miképpen azon megállapítás sem, hogy a jog tanulmányozásának egyetlen „hozadéka” a iurisprudentiával és művelőivel szembeni, olykor már-már gyűlöletbe csapó ellenszenv lett volna.[17] Már korai írásaiban, így például a zsinat városáról, Baselről írott két laudatiójában is tesz néhány megjegyzést a város jogrendjére vonatkozóan. Az első levélben, amely 1434 júliusából származik,[18] megemlíti, hogy a baseliek inkább a szokásjog, semmint az írott jog szerint élnek, nem veszik igénybe jogtudósok segítségét, valamint a római jogot sem ismerik, ugyanakkor elszánt és elkötelezett hívei az igazságosságnak. (Vivunt sine certa lege, consuetudine magis, quam scripto iure utentes, sine iuris perito, sine notitia Romanorum legum. … Rigidi tamen ac severi sunt amatores iustitiae.)[19] Tekintettel arra, hogy nem tudjuk kimutatni, hogy e megállapításához valamiféle írott forrást vett volna igénybe, jó eséllyel feltételezhetjük, hogy jogi műveltsége révén vont éles határvonalat a consuetudo és a ius scriptum között, valamint áttette azon ellentétet kifejező kijelentést, hogy a város lakói elkötelezett hívei az igazságosságnak, annak ellenére, hogy híjával vannak a római jog ismeretének. Ebbéli tapasztalatait személyes élményeiből meríthette, nagy valószínűséggel részt vett a baseli városi tanács ülésein, és a bírósági tárgyalásokon. (E tanács tagjai leginkább kézművesek és kereskedők, tehát a jogban, kiváltképp a római jogban járatlan polgárok lehettek, hiszen egy évszázaddal később, Bonifacius Amerbach idején is, amikor a római jog általános recepciója már folyamatban volt, hasonló képet mutatott a tanács.[20]) A második, 1438 októberének végéről származó írásban[21] némiképp megváltozott formában találkozhatni e kijelentéssel, mely szerint a baseliek abban a tekintetben, hogy inkább a szokásjogra, mintsem az írott jogra támaszkodnak, inkább a spártaiakhoz, mint az athéniakhoz hasonlítanak; valamint hozzáteszi, hogy e városban sem a jogtudósok, sem a római jog nem jutnak szerephez. (Consuetudine magis, quam lege scripta utuntur, Lacedaemoniis quam Aheniensibus similiores. Nec iurisperito, nec Romanis legibus locus.)[22] A Német Lovagrend és a Porosz Rendek Szövetsége között a császár elnökletével 1453-ban lefolytatott jogvita kapcsán, amelyben – minként erről levelei is tanúskodnak – a tényállást és jogi minősítését példás éleslátással határozta meg, azon igencsak találó kijelentést tette, miszerint a hatalmasok közötti vitákat nem a törvények és a kánonok döntik el, hiszen könnyű ugyan az ítéletet meghozni, felettébb nehéz azonban annak érvényt szerezni; akik a perben alulmaradnak, a háborúban győzedelmeskednek; ahol a királyok beszélnek, a törvények némák maradnak. (Neque enim legibus aut canonibus inter populos potentes diffiniri lites solent; facile est ferre sententiam, exequi difficillimum … occumbentes in iudicio vincumt in bello … mutae sunt leges, ubi loquuntur reges.)
Nem érezhető ki a jogtudománnyal és művelőivel szembeni ellenszenv Piccolomini 1444 és 1450 között keletkezett, rövid életrajzokat tartalmazó De viris illustribus című művéből sem. Antonius de Rosellisnél, a kiváló páviai professzornál tanult civiljogot, a ius civile és a ius pontificium terén professzoraként a Sienában nagy tiszteletnek örvendő Petrus Pecciust említi meg, mint extraneust Salustius Petrusinust is hallgatta. (…habent autem scholas generales Paduae, ubi plurimos praestantes viros habuere, sicut Raphaelem Fulgosum et Raphaelem Cumanum, qui multa in iure civili scripserunt ibique sepulti sunt… Prosdocimus, qui gibbosus struncatusque vir tantum iuris didicit, ut omnibus esset aequalis, cuius post uxorem Antonius de Rosellis accepit, qui modo ibidem tenet cathedram, qui praeceptor meus Senis fuit, nam sub eo ius civile audivi. 18. Eius tempore floruit apud Senenses in iure civili et pontificio Petrus Peccius, quem ego praeceptorem habui… Extraneus Salustius Perusinus, quem ego audivi…)[23] Valószínűsíthetjük, hogy a pápa és a zsinat közötti konfliktusban a pápa pártján állást foglaló, a pápai centralizációt támogató Antonius de Rosellis De monarchia című művét Enea Silvio felhasználta De ortu et authoritate Romani Imperii című munkájának megírása során.[24] Külön említést érdemel Piccolomini jogtudós tanárai és barátai közül a sienai Marianus Socinus (Mariano Sozzini), akiről a De viris illustribusban valóságos dicshimnuszt zeng, amely szerint mind a civil-, mind pedig az egyházjog terén kiemelkedő tudással rendelkezett, pompásan verselt, prózája elegáns volt, jól festett, ifjúkorában a sportban is kitűnt, mind az irodalomban mind a zenében felettébb jártas volt, jól kiismerte magát a geometria, az arithmetika és az asztrológia tudományában, valamint igen jó üzleti érzékkel rendelkezett, ami polgártársai között némi irigységet szült. (Marianus Socinus Senensis in iure civili pontificoque admodum claruit; scripsit de sortibus, carmen fecit elegans, prosa scripsit ornata; pinxit scripsitque manu propria admodum pulchre. Cum iuvenis fuit, pila lusit, lapidem iecit, luctari scivit, in musicis et literis novit, saltavit, omnia scivit, quae hominem liberum scire fas est, sed cantare ignoravit. Geometriam, arithmeticam astrologiamque novit, tum vero in agendis rebus peritissimus fuit, quae res apud suos cives eum suspectum reddidere.)[25] Az ókor iránt lelkesedő Sozzini kelthette fel Piccolomini érdeklődését a humanista stúdiumok iránt, barátságuk hosszú éveken át fennmaradt. Jogtudományi tanulmányainak idején tehát professzorairól egyetlen rossz szót sem ejt, leírásaiban a leghalványabb kritikai hangot sem lehet kihallani. Ám nem csupán Itáliában tett szert barátokra jogászi-jogtudósi körökből: Bécsben szorosabb kapcsolatot tartott fenn a Királyi Birodalmi Kancellária titkárával Eichstätt püspökével, a kitűnő jogtudósi hírnévnek örvendő Johann von Aich-hal, akinek De Curialium Miseriis Epistola című munkáját ajánlotta, szintén a kancellária jogászai közül került ki további két barátja Ulrich Sonnenberger és unokaöccse; hasonlóképp ismerettséget kötött a jogtudós Hartung Kappel császári titkárral. Anélkül, hogy a neveket tovább kellene sorolnunk, megállapíthatjuk, hogy a forrásokban nem találunk e személyekre, illetve jogászi tevékenységükre vonatkozó degradáló, ellenséges utalást.[26]
Azzal, hogy 1442. július 27-én Frankfurtban III. Frigyes poeta laureatusszá kornázta Enea Silviót, lehetőség nyílott számára, hogy a bécsi egyetemen előadást tartson. Az első előadásra az új tanév kezdetén, az egyetem hallgatói előtt került sor, amely nem más, mint az artes liberales laudatiója, amelyben a – cicerói fordulattal élve[27] – sapientiae iuris commendatio is helyet kapott. Ami a jogtudomány kiemelését indokolhatta, nagy valószínűséggel a helyszín lehetett: az elsősorban kánonjoggal foglalkozó bécsi jogi fakultás auditóriuma.[28] Noha feladata a sapientia iuris dicsérete volt, természetesen saját érdeklődési körét sem hagyta figyelmen kívül, így összehasonlítás keretében az artes és a iura hasznosságát, a belőlük szerezhető örömet és dicsőséget vizsgálta (Quare, si placet, ipsarum artium simul et iurum utilitatem conspiciamus. Deinde quanta ex ipsis voluptas et ornamentum percipi possit, considerabimus.), s hogy laudatiója az egyetem, az universitas által művelt egyéb területeket se hagyja érintetlenül, a medicina és a teológia terrénumára is kitérőt tett. Tekintsük át ezen oratiónak az igazságosságra és a jogra – maga a jogtudomány nem kerül behatóbban vizsgálatra – vonatkozó kijelentéseit. Megállapításai ugyan némiképp felszínesnek mondhatók, ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Enea Silviót nem tekinthetjük – amint ő maga sem tekintette – jogtudósnak. A jog, a törvények és az igazságosság dicsérete leginkább kultúraalkotó, az embereket közösséggé formáló funkciójuk méltatásában nyilvánul meg. (… Nulla mihi alia videtur ratio hoc effecisse, quam ipsa vis iustitiae aut nostri iuris timor quidam vel reverentia. Quae enim alia virtus vel quae artes quivissent homines locis silvestribus dissipatos vitamque ferarum agentes conducere unum in locum et eos imbuere, ut hiis, qui in virtute et sapientia praestarent, oboedire atque temperare mallent, quam passim ferarum et ita vitam trahere, ni ratio ipsa et sapientia iuri consentanea eos a consuetudine revocasset et ad cultum quendam normamque vivendi incendere potuisset.) A jog méltatására a medicina után és a teológia előtt kerül sor, ám mindkettőnél nagyobb terjedelemben; hangsúlyozza, hogy szónoki tehetségét, mi több, az emberi nyelv lehetőségét meghaladná a civil- és a kánonjog jelentőségének és méltóságának kifejtése. Isten a bölcsesség és a vallás iránti vágyat már eredetileg beoltotta az emberi természetbe, az előbbihez a civil-, az utóbbihoz a kánonjogon át vezet az út. A közösségek, nemzetek és országok rendjét a jog tartja fenn, miként a jog tartja féken az elvetemülteket, és erősíti erényükben a kiválóakat. E beszéd alapján leszögezhetjük, hogy Piccolomini nem tagadja meg az elismerést a jogtól, sőt igen magasztos hangon szól róla – még akkor is, ha e hangvétel nem csupán a tárgynak, hanem az alkalomnak is szól.
A második bécsi előadásban magát a jog, illetve az igazságosság fogalmát kevésbé érinti; ami itt terítékre kerül, és kivívja Enea Silvio kritikáját: a jog technikai művelése. Az ún. quodlibet-disputatio megtartására feltehetően 1445. november 25-én, Szent Katalin, a bölcsészeti fakultás védőszentjének ünnepén, az egyetem aulájában a király, III. Frigyes, Zsigmond herceg, valamint számos báró és nemes jelenlétében került sor.[29] (Az előadás pontos megnevezése: quaestiones in quodlibeto, quod disputatum fuerat per eximium magistrum Iohannem de Dinkelspuehl, artium et theologiae doctorem, protunc licenciatum.) Disputatiójában Piccolomini először a bölcsesség és a költészet isteni adomány-jellegére és fontosságára mutat rá – számunkra ennél azonban jóval érdekesebb, hogy miként nyilatkozik Enea Silvio ehelyütt a jogtudományról. Érvelése szerint az erény nem más, mint az élet kiegyensúlyozottsága (aequalitas), ami összhangban áll az értelemmel; Seneca szerint az erény az embereket boldoggá teszi, ebből következik, hogy a bölcsesség mint erény szintén boldogsághoz vezet. A jog ismerete és a morálfilozófia azonban nem bír ilyen hatással, következésképpen egyik sem erény; ha pedig nem erények, úgy nem tartoznak a bölcsesség tartományába, amiről pedig már korábban leszögezte, hogy erény – az ezzel foglalkozókat tehát nem tekinti bölcsnek. Ezen érvelést – meglehetősen általánosan – azzal támasztja alá, hogy sem a civil-, sem a kánonjog nem mentes az (ön)ellentmondásoktól, s gyakorta a dura lex, sed lex elve alapján a méltányossággal ellentétes döntések alapjául szolgál. A jogászokat tehát egy szintre helyezi a morálfilozófusokkal, azonban nem intéz külön invektívát ellenük. A világi és egyházi joggal szemben felhozott kifogásai éppen általánosságuk miatt helytállók ugyan, ám meglehetősen közhelyszerűek.[30]
Több szöveghelyen találhatunk ugyanakkor erősen kritikai, adott esetben ellenséges hangvételben megfogalmazott kijelentéseket, kirohanásokat a iurisprudentia és művelői ellen a Piccolomini-életműben. Megállapítható ugyanakkor, hogy jogi tanulmányaitól nem a iurisprudentia iránti gyűlölet térítette el – hiszen láthattuk, hogy jogászprofesszorairól és jogi tanulmányairól harag és keserűség nélkül írt De viris illustribus című munkájában. A jogi stúdiumok feladásának belső oka az artes liberales iránti kiemelkedő tehetsége lehetett, amelynek kibontakoztatása egész embert igényelt; ugyanakkor nem feledkezhetünk meg egy igencsak lényeges, kényszerítő erejű külső körülményekről sem: sienai jogi tanulmányai idején tört ki a háború Siena és Firenze között, ami szülővárosának elhagyására és ottani tevékenységének felfüggesztésére késztette. (Nam quamvis annos VI et XX natus, cum darem iuri civili operam, exorto bello patriam et studium coactus sum relinquere, accessi tamen grande illud Basiliense Concilium invenique gratiam in oculis patrum, scriba in synodo fui …)[31] Innen Baselbe ment, ahol a bíboros és fermói püspök, Domenico Capranica titkári állást ajánlott neki, amit Enea Silvio szívesen fogadott el. A belső indíttatás, az artes iránti elhivatottság mellé kényszerként társult tehát a jogi stúdium városából történt menekülés és kedvező körülményként a bíboros által felajánlott állás mint karrierlehetőség.
A jogtudomány elleni legélesebb hangú invektívája a Wilhelm von Steinhoz 1444-ben írott levél, amelynek alapvető tárgya a studia litterarum ac humanitatis dicshimnusza. Ebben elismeri ugyan a törvények hasznosságát, hiszen kordában tartják az embereket, és mivel nem mindenki válhatik filozófussá, hogy a jót önmagáért tegye, így törvények által kellett korlátokat szabni az emberi természetnek. Ám a törvények ismerete önmagában senkit sem visz a tökéletesség útjára, hiszen e rendelkezések nem szabályozhatják az élet minden lehetséges eseményét. Az uralkodó ezért egyúttal moderator legis is, szükség esetén enyhíti a törvények szigorát, vagy szigorúbban értelmezi azokat – természetesen e képességnek csak azon uralkodó lehet birtokában, aki megfelelő filozófiai műveltséggel rendelkezik. Az átlagos jogász, a vitriolosan monarcha iurisnak titulált kétlábú csacsi (bipes asellus) azonban csak a pozitív, tételes szabályokat ismeri el jognak, vagyis a törvény betűjét isteni oraculumnak tekinti, s még az uralkodó tetteit is kicsinyesen felülbírálja, noha tudnia kellene, hogy az uralkodó a méltányosság, az aequitas alapján korrigálhatja az írott jogot. Ezt az aequitast nem képesek a korszak aranyat hajszoló, balga (stulti atque dementes) jogászai megérteni és alkalmazni, s ahelyett hogy a régi korok nagy jogtudósainak nyomdokain haladva, akik tudásukat a filozófiából és az ékesszólásból merítették, vak engedelmességgel követik a kommentátorokat. (… Sunt enim utiles, quae constringunt hominum vitias; et quia non potest quilibet esse philosophus, ut quid vitandum, quid sequendum sit, agnoscat, editae leges sunt et ante hominum oculos positae, tanquam cancelli quidam, ultra quos transgredi nullus audeat. Legibus tamen nemo perfectus fiet, nisi philosophiae studiis incubuerit, quia non possunt omnem casum complecti leges. Ideo princeps moderator est legis, epicleian habet, ut duram mollificet, laxam vero sanctionem restringat, quod nunquam recte princeps ageret, nisi magistram vitae expultricemque vitiorum secutus fuerit philosophiam. Sed hic noster monarcha (scil. iuris) vel bipes asellus potius, inflatus opinione sui, civilem scientiam omnibus praefert, matrem filiae postponit et fluminibus mare. Is est ex illis caecis et obtusis hominibus, qui postquam leges quatuor aut decem memoriae commendarunt, iam non amplius homines, sed deos se putant legesque divina censent oracula… legis vigorem dicunt habere, quidquid principi placuit. … Quod si non iuri scripto Caesar nonnunquam obtemperat, satis est, quia sequitur aequitatem apud philosophos late descriptam, quam nulli iuristae discernere possunt, nisi ad fontem veniant, ubi leges scaturiunt, imitanturque peritissimos illlos iurosconsultos, quorum scripta et philosophiam et oratoriam redolent.) Piccolomini e kijelentése jól illik azon cicerói gondolatmenetbe, amelyet a De legibusban kifejt, nevezetesen hogy a jogtudomány forrása nem a tizenkéttáblás törvény és a praetori edictum, hanem maga a filozófia. (Non ergo a praetoris edicto, ut plerique nunc, neque a XII tabulis, ut superiores, sed penitus ex intima philosophia hauriendam iuris disciplinam putas.)[32]
A jogtudomány magasabb fokára való eljutás alapfeltételének tehát Ciceróhoz hasonlóan Piccolomini is a filozófiában szerzett jártasságot tekinti. Az uralkodó törvények felett álló státusát viszont közvetve vagy közvetlenül római jogi forrásokból meríthette Enea Silvio, hiszen minden bizonnyal ismerte az Ulpianustól származó „Quod principi placuit, legis habet vigorem”[33] elvet. (Érdemes rövid pillantást vetni arra is, hogy az aequitas és a ius strictum, illetve ius scriptum közötti ellentét milyen előzményekre tekint vissza, amelyekre Piccolomini is bátran alapozhatta érvelését.[34] Celsus[35] híressé vált ius est ars boni et aequi kijelentése – Ulpianus közvetítésével – a iustinianusi Digesta[36] nyitó gondolataként szerepel. Ezt követően Ulpianus továbbfűzi e gondolatot és megállapítja, hogy a jogászoknak mintegy papi hivatásként kell foglalkozásukat gyakorolniuk, hiszen az igazságot kell tisztelniük, a jó és a méltányos ismeretét terjeszteni, a jogost a jogtalantól, a megengedettet a tilostól elválasztva. (Cuius merito quis nos sacerdotes appellet: iustitiam namque colimus, et boni et aequi notitiam profitemur, aequum ab iniquo separantes, licitum ab illicito discernentes, bonos non solum metu poenarum, verum etiam praemiorum quoque exhortatione efficere cupientes, veram nisi fallor philosophiam, non simulatam affectantes.)[37] Ulpianus expressis verbis felhívja a magistratusok figyelmét a jogtalan eljárás tilalmára;[38] ami pedig a bírákat illeti, különösen azon esetekben, amelyekben nagyobb jelentőséggel bír a személyes mérlegelésük, mindenképpen szem előtt kell tartaniuk az aequitast.[39] A joganyag szavainak puszta memorizálása nem azonos a jog valós ismeretével, amint ezt Celsus is hangsúlyozza (Scire leges non hoc est verba earum tenere, sed vim ac potestatem.),[40] és erősen kárhoztatja azon jogászokat[41], akik az adott esetet nem a törvény egésze alapján akarják megoldani, és responsumaik indoklásaként is csak egy, abból önkényesen kiragadott részt hoznak fel.[42] Az aequitas mint a jogszolgáltatásban is szerepet játszó etikai norma gyakorta a ius említésével egységben – és nem csupán annak kiegészítőjeként[43] – kap szerepet;[44] tehát nem a méltányosság azon fajtájaként jelenik meg, amely a bírónak lehetőséget adna a tételes joggal ellentétes döntés meghozatalára, hiszen ezáltal az ítélet könnyen igazságtalanná válna[45], vagyis a céljával épp ellentétes eredményt hozna.[46])
Ezen, a korábbi és későbbi korok humanistáinak invektíváihoz képest viszonylag visszafogott kritikánál jóval ízléstelenebb és stílustalanabb a kiváló jogtudós, a Baselben fiatalon a pestisnek áldozatul esett Ludovicus Pontanus (Romanus) (1409–1439) rövid életrajzában tett kirohanás. Elismeréssel adózik ugyan Ludovicus Pontanus hírnevének és emlékezőtehetségének, ám hozzáteszi, hogy a jogtudomány területén tanúsított kiválóság inkább az emlékezőképességnek, mintsem a tehetségnek köszönhető – így tehát az ostoba (stultus) is jogtudóssá (iuris peritus) válhat. (Ludovicus Pontanus … Perusii studiit tantaeque memoriae fuit, ut arte magica, non natura uti putaretur. … Magnum huius nomen propter peritiam iuris utriusque fuit; nam scientia haec memoria magis quam ingenio constat, ex quo fit, ut stultus etiam possit esse iuris peritus.)[47] Kérdésként merül fel, hogy miért ragadtatta magát Piccolomini éppen barátja, Ludovicus Pontanus kapcsán e kijelentésre, és éppen röviddel annak halála után írott nekrológ-szerű életrajzában, hiszen egyéb, e kiváló jogtudósra vonatkozó megnyilvánulásaiban nyoma sincsen effajta ellenérzésnek vagy megvetésnek, mi több, ő maga méltató sírfeliratot is írt róla. Ha elfogadjuk, hogy e goromba sorok valóban Enea Silviótól származnak – a De viris illustribus kézirati hagyománya némiképp bizonytalan –, úgy (jobb híján) csupán azon irigységgel magyarázhatjuk, amely Piccolominit eltölthette, hogy Pontanus az ő számára áttekinthetetlen és óriási mennyiségű anyagot, adathalmazt briliánsan alkalmazott.[48]
Nem érdektelen azon kérdés sem, hogy a jogtudományt és művelőit elmarasztaló írásaiban, amelyek céljukat tekintve a studia humanitatis és az artes felmagasztalást szolgálták, miért éppen a iurisprudentiát választotta összehasonlítási alapul – hiszen láthattuk, hogy sem Baselben, sem Bécsben nem volt rossz a viszonya a környezetében élő jogászokkal, továbbá hogy számos esetben elismeri a jogrendszer hasznos, kultúraformáló és társadalomalkotó szerepét –, hogy a költészetet és a litterae humanitatist hagyja felette fölényes győzelmet aratni. Személyes motívumok helyett érdemesebb a kor irodalmi divatjához történő alkalmazkodás vágyában keresni az invektívák mozgatórugóit. Már Petrarca, Boccaccio és Poggio Bracciolini is határozottan felvette a harcot – nem általában a jogtudomány, hanem a korukban művelt – jogtudomány és jogászok ellen, ami a magát az antik hagyomány valódi örökösének tekintő humanizmus küzdelmének egyik csatamezeje lehetett a skolasztika, az averroizmus, a posztglosszátor-iskola ellen. E küzdelmet folytatta a XIV. századi itáliai humanizmus egyik legkiemelkedőbb alakja, Laurentius Valla (1407–1457) is. Támadásának fő célpontjául a római jog középkori, a posztglosszátor-kommentátor iskola gyakorlat-orientált, a magasabb jogfilozófiától egyre inkább eltávolodó, a római jogot egyre inkább a mindennapok szolgálatába állító interpretációja, illetve e módszer vezető képviselője Bartolus és tanítványa, Baldus szolgált. Valla Contra Bartoli libellum, cui titulus „De insigniis et armis” epistola címet viselő írásában azon (feltehetően fiktív) dialógusra reagál, amelyben egy (gúnyosan monarcha iurisnak nevezett) jogász Bartolus De insigniis et armis című munkáját az ostoba locsogónak titulált Cicero összes művei fölé helyezi. Valla a libákként és kétlábú szamarakként aposztrofált korabeli átlag-jogászokat azzal vádolja, hogy meggyalázzák a civiljogot, ahelyett, hogy a valóban példaképnek tekinthető és tekintendő jogtudósok, Sulpicius Rufus, Scaevola, Paulus és Ulpianus nyomdokain járnának. A jogászok eltévelyedésének oka pedig nem más, mint az alávaló Iustinianus és műve. Valla invektívája kétlábú szamarak ellen Enea Silvio számára igen nagy valószínűséggel forrásként szolgálhatott saját írásaiban. Ez mutatja a monarcha iuris és az asellus bipes fordulatok használata, a meg nem nevezett jogásszal folytatott – nagy valószínűséggel fiktív – vita, valamint célpontjaik, a kommentátorok, Cinus, Bartolus és Baldus, a követendő példaképek, Servius Sulpicius, Scaevola, Paulus és Ulpianus felsorolása, valamint a galád Iustinianus megemlítése.[49]
Összefoglalásként a következőket emelhetjük ki. Piccolominit jogi tanulmányai képessé tették arra, hogy átlássa a baseli és bécsi joggyakorlat minőségét, és méltán hiányolja az általa nagyra értékelt római jog alkalmazását. Személyes kapcsolatai korának jogászaival mindvégig szívélyesnek, olykor barátinak nevezhetők, saját jogi tanulmányaira – amelyeket saját érdeklődésének iránya mellett az őt Siena elhagyására kényszerítő háború miatt adott fel – és professzoraira történő emlékezései semmiképpen sem keserű vagy csalódott hangvételűek, mi több, nagy elismeréssel nyilatkozik a iurisprudentia e művelőiről és tanárairól. A jog és az igazságosság alapjai ellen nem intéz támadást, sokkal inkább elismeri a jogrendszer társadalomformáló, az embereket közösségbe tömörítő erejének hasznosságát. Kritikája a jog gyakorlati művelői, a kor joggyakorlatának visszásságai ellen irányul – ebben példának tekinthette Cicero Pro Murenájának studiorum atque artium contentio néven nyilvántartott, a szónoki és a katonai erényeket a jogászi hivatással az előbbiek javára kontrasztáló szellemes passzusait,[50] valamint kétségkívül nagy hatást gyakorolt rá a kiváló humanista, Lorenzo Valla Antibartolusa.
[1] Életéhez és munkásságához bővebben lásd G. Voigt: Enea Silvio de1 Piccolomini als Papst Pius der Zweite und sein Zeitalter I–III. Berlin 1856–1863. (Nachdruck: Berlin 1967.); Pór A.: Aeneas Sylvius – Pius pápa. Budapest 1880; W. Boulting: Aeneas Sylvius, orator, man of letters, statesman and pope. London 1908; M. C. Ady: Pius II. (Aeneas Silvius Piccolomini), the humanist pope. London 1913; E. Hocks: Pius II. und der Halbmond. Freiburg im Breisgau 1941; G. Papparelli: Enea Silvio Piccolomini. Biblioteca di cultura moderna 481. Bari 1950; G. Bürck: Selbstdarstellung und Personenbildnis bei Enea Silvio Piccolomini (Pius II.). Basler Beiträge zur Geschichtswissenschaft 56. Basel–Stuttgart 1956; R. J. Mitchell: The Laurels and the Tiara, Pope Pius II. 1458–1464. London 1962; D. Gebel: Nikolaus von Kues und Enea Silvio Piccolomini – Bilder der aussereuropäischen Welt als Spiegelung europäischer Sozialverhältnisse im 15. Jahrhundert. Hamburg 1977; J. Blusch: Enea Silvio Piccolomini und Giannantonio Campano – Die unterschiedlichen Darstellungsprinzipien in ihren Türkenreden. Humanistica Lovaniensia 28. 1979. 78–138; P. J. Weining: Aeneam suscipite, Pium recipite. Die Rezeption eines humanistischen Schriftstellers im Deutschland des 15. und 16. Jahrhunderts. Wiesbaden 1998; Nótári T.: Szemelvények Aeneas Sylvius Piccolomnini Európa című művéből. Documenta Historica 42. Szeged 1999; Nótári T.: A török terjeszkedés állomásai Aeneas Sylvius Piccolomini Európa című művében. Aetas 1999. 4. 149–162; Nótári T.: Aeneas Sylvius Piccolomini szónoki művészete. in Középkortörténeti tanulmányok. Szeged 2003. 103–112.
[2] Ady 315. skk. L. M. Veit: Pensiero e vita religiosa di Enea Silvio Piccolomini prima della sua consacrazione episcopale. Analecta Gregoriana 139. Roma 1964. XIII. skk.; H. Jedin: Bischöfliches Konzil oder Kirchenparlament? Vorträge der Aeneas-Silvius Stiftung an der Universität Basel II. Basel 1963. 27. sk.
[3] Voigt I. 17. sk.; II. 258; H. G. Gengler: Über Aeneas Sylvius in seiner Bedeutung für die deutsche Rechtsgeschichte. Erlangen 1860. 1. skk.; A. Weiss: Aeneas Sylviuss Piccolomini als Papst Pius II., sein Leben und Einfluß auf die literarische Kultur Deuschlands, mit 149 bisher unveröffentlichen Briefen. Graz 1897. 7. sk.; T. Buyken: Enea Silvio Piccolomini: Sein Leben und Werden bis zum Episkopat. Bonn–Köln 1931. 14; B. Widmer: Enea Silvio Piccolomini – Papst Pius II. Ausgewählte Texte aus seinen Schriften. Herausgegeben, übersetzt und biographisch eingeleitet. Festgabe der Historischen und Antiquarischen Gesellschaft zu Basel an der Universität bei Anlaß ihres 500jährigen Bestehens. Basel 1960. 16; B. Widmer: Enea Silvio Piccolomini in der sittlichen und politischen Entscheidung. Baseler Beiträge zur Geschichtswissenschaft 88. Basel 1963. 14; 60; A. Lhotsky: Die Wiener Artistenfakultät 1365–1497. Festgabe der österreichischen Akademie der Wissenschaften zur 600-Jahr-Feier der Universität Wien. Wien 1965. 133. skk.
[4] G. Kallen: Aeneas Silvius Piccolomini als Publizist in der Epistola de ortu et auctoritate imperii Romani. Köln 1939. 30. skk.
[5] Zsinati működéséhez, valamint a pápa és a zsinat egymáshoz képest elfoglalt rangjára vonatkozó, az idők során fokozatosan változó nézeteihez bővebben lásd Boronkai I.: Aeneas Silvius Piccolomini – Pápa vagy zsinat. Válogatott levelek. Budapest 1980.
[6] E levelet lásd G. Toffanin: Pio II. (Enea Silvio Piccolomini): Lettera a Maometto (Epistula ad Mahumetem). Collezione umanistica diretta da G. Toffanin 8. Napoli 1953.
[7] II. Piusz pápa feljegyzései II/1–2. Fordította Bellus I.–Boronkai I. Budapest, 2001.
[8] Egyéb műveit lásd W. Buchwald–A. Hohlweg–O. Prinz: Tusculum-Lexikon griechischer und lateinischer Autoren des Altertums und des Mittelalters. München 1963. 406.
[9] Nem tűnik érdektelennek, ha néhány mondatban összefoglaljuk, amit Piccolomini a Cosmographia előszavában történetírói módszeréről előad. Tisztában van azzal, hogy minden cselekedet alá van vetve az emberi rosszindulatnak, ezt még a pápa sem kerülheti ki, ám akit az ő írása untat, előbb olvassa el azt, s csak azután becsmérelje (verum qui scripta nostra fastidit, prius legat, deinde vituperet). Ha valakit az írásmód eleganciája nem ragadja meg, mégis le fogja bilincselni az elbeszélt dolgok változatossága és újdonsága. Méltán menthető, hogy idejét ilyen tevékenységnek szentelte, hiszen nem hanyagolta el sem isteni hivatását, sem a tanácskozásokat, s a könyörgéssel hozzá fordulókat sem utasította el – saját magát fosztotta meg csupán a pihenéstől és az éjszakai nyugalomtól, hogy leírja azt, amit említésre méltónak tartott. Elismeri ugyan, hogy mások talán gyümölcsözőbben használták fel a virrasztás óráit, ám ő szükségesnek vélte, hogy elméjének valamely szellemi tápot nyújtson, s ezen tevékenység sem maradt eredménytelen; történetet (történeti munkát) írt ugyanis, amit a régiek az élet tanítómesterének neveztek (historiam enim teximus quam nostri maiores vitae magistram appellaverunt). Ezzel ugyan nem kerülheti el a gáncsoskodást, ám a közös emberi sorsot nyugodt lélekkel kell viselni (communem sortem aequo animo ferre debet). Az írás során a következő eljárást követte: el kívánja beszélni, ami saját korában említésre méltó történt, ám több hajdani dolgot elhagy, az eseményeket történésük helyének megfelelően adja elő: keleten kezdvén és nyugat felé haladván – Magyarországnál kezdve az elbeszélést. A De Europa Magyarországról, Konstantinápolyról és a Balkánról szóló szemelvényeit (1–17. könyv) e sorok írója ültette át magyar nyelvre, s jelenleg az egész mű magyar fordításán is dolgozik.
[10] Adrian van Heck már jó ideje műveli kiemelkedő eredményekkel a Piccolomini-filológiát, vö. Aeneas Silvius Piccolomineus: Commentarii I–II. Ed. A. van Heck. Studi et Testi 312–313. Città del Vaticano, 1984; De viris illustribus. Ed. A. van Heck. Studi et Testi 341. Città del Vaticano, 1991.
[11] Az Európa-gondolat történetéhez Foerster, R. H.: Europa. Geschichte einer politischen Idee. München, 1967; Fuhrmann, M.: Europa. Zur Geschichte einer kulturellen und politischen Idee. Kostanz, 1981; Le Goff, J.: Die Geburt Europas im Mittelalter. München, 2004.
[12] Robert Schumanhoz lásd Hamza G.: Robert Schuman, az Európa-gondolat atyja. In: „Nem akarunk csonka Európát...” Politikai, történelmi, jogi tanulmányok, cikkek és esszék. Budapest, 2002. 11. skk.
[13] Idézi Hamza 2002. 16.
[14] Hom. Apoll. 250. sk.; 290. sk.
[15] Ehhez lásd Biehl, L.: Das liturgische Gebet für Kaiser und Reich. Veröffentlichungen der Görres-Gesellschaft. Sektion für Rechts- und Staatswissenschaft 75. Padeborn, 1937; Ewig, E.: Das Bild Constantins des Großen in den ersten Jahrhunderten des abendländischen Mittelalters. Historisches Jahrbuch 75. 1955; Braunfels, W. (Hrsg.): Karl der Grosse. Lebenswerk und Nachleben I. Düsseldorf, 1966; Classen, P.: Karl der Große, das Papsttum und Byzanz. Die Begründung des karolingischen Kaisertums. Sigmaringen, 1985.
[16] Itt érdemes rámutatni, hogy a magyar történetírásban széltében elterjedt, kettősséget sugalló „német-római birodalom” elnevezés nem pontos, hiszen a a Sacrum Romanum Imperium (az eredeti Imperium Romanum, majd a XII. századtól használt Sacrum Imtperium elnevezésből alakult ki e név) négy koronát testesített meg: a római császárságot, a német, az itáliai és a burgund (areláti) királyságot. A Sacrum Romanum Imperium elnevezést vették át az egyes nemzeti nyelvek fordításai is: Heiliges Römisches Reich, Holy Roman Empire, Saint-Empire Romain. A magyar fordítás alapjául a XV. században megjelent, ám hivatalos terminus technicusszá sohasem vált Heiliges Römisches Reich deutscher Nation megnevezés szolgált. Földi A.–Hamza G.: A római jog története és institúciói. Budapest 200510. 107.
[17] G. Kisch: Enea Silvio Piccolomini und die Jurisprudenz. Basel 1967. 27.
[18] Eneae Silvii de Basilea epistola. In: Concilium Basiliense. Studien und Quellen zur Geschichte des Concils von Basel V. Basel 1904. 363. skk.
[19] Eneae Silvii de Basilea epistola 372.
[20] G. Kisch: Bonifacius Amerbach als Rechtsgutachter. Festgabe für Max Gerwig. Baseler Studien zur Rechtswissenschaft 55. Basel 1960. 105. skk.
[21] A. Hartmann: Enea Silvio, Descriptio altera urbis Basileae (1438). In: Concilium Basiliense VIII. Basel 1936. 187. skk
[22] Descriptio altera urbis Basileae 202.
[23] Aeneas Sylvius Piccolomineus, De viris illustribus 14. (Bibliothek des Literarischen Vereins in Stuttgart I. Stuttgart 1842/43.)
[24] Kisch 35.
[25] Aeneas Sylvius Piccolomineus, De viris illustribus 18.
[26] Kisch 40.
[27] Cicero, De oratore 2, 144.
[28] Kisch 56. sk.
[29] Az e tárgyban ütköző szakirodalmi véleményeket és a disputatio egyéb körülményeinek elemzését lásd Kisch 45. skk.
[30] Kisch 50. skk.
[31] Aeneae Sylvii Piccolominei Opera. Basel 1551. 759.
[32] Cicero, De legibus 1, 17.
[33] Ulp. Digesta 1, 4, 1 pr.
[34] Földi A.–Hamza G.: A római jog története és institúciói. Budapest 200611. 72. skk.; G. Kisch: Summum ius summa iniuria. In: Aequitas und bona fides. Festgabe Simonius. Basel 1955. 111. skk.; G. Ciulei: Les rapports de l’equité avec le droit et la justice dans l’oeuvre de Cicéron. Revue historique de droit français et étranger 1968. 640. skk.
[35] Celsushoz bővebben lásd H. Hausmaninger: P. Iuventius Celsus. In: Studien zum römischen Recht in Europa I. Budapest 1992.
[36] Földi–Hamza 94. skk; Hamza G.: Az európai magánjog fejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján. Budapest 2002. 30. D. Nörr: Zu den geistigen und sozialen Grundlagen der spätantiken Kodifikationsbewegung. Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 80. 1963; H. Ankum: La Codification de Justinien était-elle une véritable codification? In: Liber Amicorum J. Gilissen. Antwerpen 1982; D. Pugsley: The Justinian Digest and the Compilers. Exeter 1995.
[37] Ulp. Digesta 1, 1, 1.
[38] Ulp. Digesta 47, 10, 32.
[39] Tryph. Digesta 16, 3, 31 pr.
[40] Cels. Digesta 1, 3, 17.
[41] Cels. Digesta 1, 3, 24.
[42] A. Polaček: Ius est ars aequi et boni: In: Studi in onore di A. Biscardi II. Milano 1982. 27. sk.
[43] F. Schulz: Geschichte der römischen Rechtswissenschaft. Weimar 1961. 90; Cicero, De oratore 1, 86. 173.
[44] F. Pringsheim: Ius aequum und ius strictum. Zeitschrift der Savigny Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 42. 1921. 643. skk.
[45] Cicero, Philippicae 5, 20; De imperio Cnaei Pompei 58.
[46] A. Bürge: Die Juristenkomik in Ciceros Rede Pro Murena. Zürich 1974. 52.
[47] Aeneas Sylvius Piccolomineus, De viris illustribus 6.
[48] Kisch 80. sk.
[49] Valla munkájának Piccolominihez kerülésének történetéről bővebben lásd Kisch 96. skk.
[50] Ehhez bővebben lásd Nótári T.: Studiorum atque artium contentio (Cic. Mur. 22–30). Aetas 14. 1999. 1–2. 224. skk.; Jogtudomány és retorika – Cicero pro Murena 26. Jogtudományi Közlöny 56. 2001. 12. 470. skk.; Summum ius summa iniuria – Comments on the Historical Background of a Legal Maxim of Interpretation. Acta Juridica Hungarica 45. 2004. 301. skk.; Jog, vallás és retorika. Studia Mureniana. Szeged 2006.