MIME-Version: 1.0 Content-Type: multipart/related; boundary="----=_NextPart_01CA7CF5.0323F3C0" This document is a Single File Web Page, also known as a Web Archive file. If you are seeing this message, your browser or editor doesn't support Web Archive files. Please download a browser that supports Web Archive, such as Microsoft Internet Explorer. ------=_NextPart_01CA7CF5.0323F3C0 Content-Location: file:///C:/AE4AAAB0/notari40.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii"
Nó=
;tári
Tamás
Törekvések a szellemi alkotás=
ok
jogi védelmének megalkotására Magyarorszá=
;gon
Toldy Ferenc munkásságának
tükrében
A modern kodifikációs
törekvések – a történelmi fejlődés
sajátosságaiból folyó késéssel
– a reformkorban bontakoztak ki, amelyek közül a szerző=
;i
jog területén a Szemere Bertalan nevéhez
fűződő törvényjavaslatok érdemelnek
említést. A szabadságharc leverése, illető=
leg
a kiegyezés után lényegében az osztrák
törvények kerültek alkalmazásra.
A második világháború
utáni közép- és kelet-európai
államokban a szellemi alkotások joga is magán viselte a
központi gazdaságirányítás és
devizagazdálkodás, jövedelemszabályozás
és cenzúra bizonyos nyomait. Ez a jogág mégis
– országonként eltérő mértékb=
en
és okokból – ekkor is megőrizte fő
hagyományos vonásait, ami nem utolsó sorban a több
évtizedes nemzetközi szerződéses tagságoknak=
is
volt köszönhető. A szellemi alkotások jogterülete
– a lényeges elvek sérelme nélkül –
állandó fejlődést mutat. Mint
kialakulásánál, így a modern fejlődé=
;si
tendenciák megjelenésénél is a gazdasági
körülmények és a műszaki feltételek
változásai jelentik a fő hajtóerőt. A
történeti fejlődés általános
vonásai a jogterület a magyar fejlődésen is
tükröződnek.
1. Toldy Ferenc és a szerzői jog
A magyar irodalomtörténet
atyjaként tisztelt Toldy Ferenc Franz Karl Joseph Schedel név=
en
1805-ben született Budán németajkú szülő=
;k
gyermekeként. Az első gimnáziumi osztályt
Cegléden végzett azzal a céllal, hogy megtanuljon
magyarul. 1819 és 1822 között bölcsészeti
tanulmányokat, 1822-től pedig orvosi stúdiumokat folytat=
ott
Pesten, majd 1829-ben avatták orvosdoktorrá. 1830-ban a Magyar
Tudós Társaság rendes tagjává vál=
asztották,
1835-től pedig annak titkára lett. 1836-ban az ő
ösztönzésére alakult meg a Kisfaludy
Társaság.
A reformkorban számos olyan területt= el találta magát szemben a magyar társadalom tagjai, amelyeket addig nem kerültek jogilag szabályozásra. Így merülhetett fel alapvető problémaként a szellemi alkotások elhelyezése a jogrendszerben, hiszen a reformkor kezdetéig nem alakult ki az írói „szakma”, nem voltak folyóiratok, hírlapok, a színjátszás és a drámaírás mint önálló műfaj pedig nem fejlődhetett ki. <= o:p>
Ilyen joghézag kitöltés&eacut=
e;re
hívják fel a figyelmet Toldy Ferenc írásai, ame=
ly
rendkívüli hozzáértésről és
retorikai képességről tesz tanúbizonyságot.
Elsőként a tulajdon fogalmát definiálja
közérthető módon a következőképpen=
: „Mindaz,
amit saját, akár belső tehetségeinkkel, aká=
;r
külső eszközeinkkel, idegen jogok sérelme
nélkül szerzünk, elidegeníthetetlen, igaz tulajdonu=
nk,
birtokunk.” A definíció tartalmaz minden fontos ele=
met,
ami a tulajdon ismérveit illeti. Ezt követően a tulajdon
fogalmát átülteti a szellemi munkákra is és
bebizonyítja, hogy azok, miután nyomtatás
útján alaki formát nyernek, tulajdonná
válnak, mégpedig elidegeníthetetlen tulajdonná.=
[1]
Meghatározza továbbá az utánnyomás
fogalmát: „az igaz birtokon elkövetett
eltulajdonítás”.[2]
Miután tisztázta az alapvető
fogalmakat, rátér azok részletes
kifejtésére: először is mindenki szabadon rendelkez=
het
tulajdonával (ius disponendi). Ezt a következő
formák szerint teheti meg Toldy szerint: „Eredeti jog&aacut=
e;t
másra tetszés szerint átruházhatja, … a
tulajdonról le is mondhat, … amíg ezt világosan =
meg
nem teszi vagy azt tudva el nem hagyja (nem derelinquálja) vagy el&e=
acute;vülni
nem engedi, addig őt e természeti birtok jogaiban nem
háboríthatja senki”.[3]
Toldy kifejti azt a folyamatot, miként válik az ír&oac=
ute;
gondolata dologgá. Ha azon ajándékozás vagy
eladás útján túlad, azt mindig feltétele=
sen
teszi. Nem a szellem művét adja el, hanem valami egyedi dolg=
ot,
példányt, eszközt ad erkölcsi
haszonbérbe. A szerző művével a vevő fel&eacut=
e;
eszméket, ismereteket továbbít, melyeket az feldolgoz
és beépít tudástárába. „=
Más
jogot a szerző munkája bármely eladó
példányához nem kötött, okosan nem köth=
etett,
áruba nem bocsátott: mást a vevő nem vett, nem
vehetett, s így ama szellemi használhatásnál
többet nem is bír”. Olyan hallgatólagos
szerződés ez, amelyet ha az ellenkezője nincs kikötve,
sem erkölcsileg, sem jogilag nem lehet megtámadni és
kétségbe vonni.
Toldy indokolása máig
érvényes megállapításokat tartalmaz. Az
írói tulajdon törvényben történő
szabályozása elengedhetetlen feladata az államnak, his=
zen
az író és annak szellemi alkotása közkincs,
amely a társadalom épülését, szellemi
és erkölcsi morálját alakítja. A
társadalom feladata az író megbecsülése
és annak biztosítása, hogy az író minden
idejét és erejét az alkotásra, saját
szellemi fejlesztésére fordíthassa: ezáltal oly=
an
alkotások kerülnek ki a keze közül, amelyek az
egész ország épülését,
haladását szolgálják. Ha az író n=
em
látja igazolni tehetsége és fáradozása
jutalmát, de még anyagi ráfordításainak
megtérülését sem, el fogja hagyni a
pályát, amivel a társadalom, a tudomány lesz
szegényebb. Véleménye szerint alapvető
feltétel lenne, ha mindegyik állam védené a
saját szellemi termékét és viszonosság
alapján nem engedélyezné a külföldi irodalmi
alkotások utánnyomását és
árusítását. (Számos olyan országb=
an
engedélyezték, vagy legalábbis nem tiltották a
külföldi munkák utánnyomását vagy az =
utánnyomások
árusítását:[4]
Franciaország, Belgium, az Amerikai Egyesült Államok, a =
Deutscher
Bund államai és Ausztria is. Utóbbi melegág=
ya
volt a korlátlanul működő utánnyomásnak
mind a külföldi, mind a legnagyobb német irodalmi
alkotások esetében: e nyomdákat az állam is
védelmébe vette. Toldy szerint az lenne igazán
üdvözítő helyzet, ha az államok nem
engedélyeznék az utánnyomást, és
egymástól vásárolnák meg az eredeti
műveket, s a behozatal-kivitel aránya már csak att&oacut=
e;l
függne, „melyik ország nyújt polgárainak
több eszközt, támogatást, amely a tudomány
világában nélkülözhetetlen és
szükségszerű”.[5]
Toldy szerint egyetlen okot lehet
mentségül felhozni, mely valamelyest magyarázza az
utánnyomás pártolását: „ez pedi=
g az
eredeti kiadások drágasága”.[6]
Természetesen ezt az okot sem fogadja el, mert tudja, hogy azé=
;rt
drágábbak ezek a könyvek, mert a kiadók csak az
eladott példányokból tudják fedezni a
költségeiket. Véleménye szerint a kiadók is
olcsóbban tudnák adni könyveiket, ha nem kellene az
utánnyomóktól tartani, hiszen több
példányt lehetne kinyomtatni és megfelelő
biztonsággal árusítani. Amivel kevesebbe kerül
egy-egy utánnyomat és amennyivel egyes
vásárlók nyernek, annyival többet veszíten=
ek a
jogos tulajdonosok, a kiadók és az írók. Az
író azért, mert a fáradtságát a
kiadó nem tudja érdeme szerint megfizetni, a kiadó ped=
ig
azért, mert a vállalkozásból eredő haszna
kétes. De nem csak az egyén károsodik, hanem az
állam is, mert hosszú távon ezzel a tudományos
élet, a tudományos fejlődés kerül
veszélybe, és így a társadalom marad el a
fejlődésben. Az írói munka nem
különböztethető meg más kenyérkereső
tevékenységektől, tehát díjazás
jár érte. A díjazás kérdése azonb=
an
roppant bonyolult feladat. Toldy számos lehetőséget vet =
fel.
Lehetséges volna egyfelől, hogy az
állam fizetést adjon az íróknak. Ez azért
nem járható út, mert az ország
költségvetéséből nem volna finanszíro=
zható,
valamint azért is problematikus, mert akkor meg kellene határ=
ozni
azt a mércét, amellyel az írókat mérik,
és csak az kapna fizetést, aki megfelel ennek a
mércének. Ezt elkerülendő egyforma
mértékű jutalmat lehetne felállítani, ami
azért nem megfelelő módszer, mert író
és író között is nagy különbs&eacu=
te;g
van. „A szellemet pedig nem lehet rőffel mérni.”=
[7]
Felveti még annak lehetőségét, hogy az áll=
am
tegye szabaddá az írói tulajdont, „de jogot
adván az írónak a’ kiadóktól minden
nyomtatott, vagy már eladott példány után
osztalékot követelhetni. … De kifogja ez osztalékot
megszabni? Ki ellenőrzeni a’példányok
számát, elköltét? Ki az írónak
behajtani illetőségét?”[8]=
span>
Kérdések, kérdések, kérdések,
melyekre Toldy szerint csak egyetlen válasz létezik: ha az
állam az íróknak munkái felett tulajdonjogot is=
mer
el, vagy másként fogalmazva: megtiltja az
utánnyomást. „A közönség – a =
vox
populi – fogja ez úton íróit jutalmazni.”<=
/i>[9]
A megoldást tehát csak
törvény meghozatala jelentheti. Követendő
példának az e tárgyban hozott német szabá=
;lyozást
tekinti. Az 1835. november 9-én kihirdetett törvény nem =
csak
a Német Szövetség minden tartományát
kötelezte egyenként és kölcsönösen mind a
tudományos, mind a művészi tulajdon
elismerésére és védelmére legalább
tíz évig az utánnyomók ellen, hanem a külf=
öldről
behozott utánnyomatok árulását is megtiltotta
és büntetést helyezett kilátásba. Az
utánnyomó és az utánnyomat
árusítója azon kívül, hogy a tartomá=
;nyi
törvények által határozott büntetést =
kap,
minden példányt, valamint az előkészületekhez
használt eszközöket elkobozzák tőle, és
teljes kárpótlással tartozik az írónak
és a kiadónak. A porosz kormány még
szigorúbb és mindenre kiterjedő, harmincnyolc
szakaszból álló törvényt hozott, mely
már szabályozza a külföldi államokkal
kapcsolatos viszonosság és „visszatorlás̶=
1;
kérdéskörét is.
Magyarországon eddig még nem
került napirendre a törvényhozásban az
írói tulajdon kérdése, „mert nem volt =
ok
félteni”, és „ha megsértették
is, a sérelmet elnézték, vagy legalábbis nem le=
tt
panasz tárgya”.[10]
Toldy azonban reménnyel tekint a jövőbe: megemlíti Kazinczy nyelvújító törekvéseit, gr. Széchenyi István Hitel című könyvének megjelenését, a Magyar Tudományos Akadémia megalapítását &eacut= e;s ezzel egy új réteg megalakulását a polgá= ri társadalomban, amely nem más, mint az írók&eacu= te;. Az irodalom életre kelt, mert állandó közönsége keletkezett, különösképpen= a sajtó munkássága révén, s e részvétel aránya bármilyen alacsony is az ötmilliós népességhez képest, azért= nem ad okot az elégedetlenségre. Úttörőnek számítottak a folyóiratok szerkesztői, mint Kisfa= ludy Károly, aki az általa szerkesztett Aurora hasáb= jain megjelent nagyobb tanulmányok után honoráriumot fizete= tt. Bajza József volt az első, aki almanachjában kiadott min= den tanulmányt kifizetett, mégpedig előzetesen megállapított rendszer szerint. Ezzel a szellemi munka áruvá kezdett válni, és az áruval járó tulajdon eszméje is valóság lett. <= o:p>
A szerzői jog magyarorszá=
;gi
szabályozása erősen az osztrákokhoz
kötődött. Kiindulópontjának a Takács
Ádám által a törvényhozókhoz int&ea=
cute;zett
felkiáltást tekinthetjük, melyben a gönyi
református lelkész arra hívta fel a
helytartótanács figyelmét, hogy a halotti
beszédeit kiadó Paczkó pesti nyomdász
munkáját megbecstelenítve Landerer nyomdász az
egész kötetet utánnyomta, … az ezzel okozott
kár miatt Paczkó elállt attól, hogy a
második kötetet is kiadja, félvén, hogy azt Lande=
rer
ismét elorozza.[11]
E tisztességtelen eljárás folytatásának
megakadályozása végett fordult a lelkész a
helytartótanácshoz, melynek eredményeképp az 17=
93.
november 3-i 12157. sz. királyi rendelet került kiadásra,
mely az Ausztriában 1775. február 11-én kelt rendelet
javított változata volt. Ez a belföldi utánnyom&a=
acute;st
büntetéssel, valamint elkobzással, illetve a szerző
részére fizetendő kártérítés=
sel
szankcionálta. Mindez azonban nem állt a külföld&ou=
ml;n
megjelent és már belföldön más által
utánnyomott könyvekre, ezeket már bárki szabadon =
kiadhatta.
Kiterjesztette a jogvédelmet az író
jogutódjára (cessionarius) is, valamint a
későbbről jól ismert elévülés
intézményét is megfogalmazta, vagyis azt, hogy bizonyo=
s, a
szerző halálától számított idő
elteltével a mű „köztulajdonba” kerül,
és bárki szabadon kiadhatja, de ennek részletes
szabályait még nem rögzítette. 1794-ben, egy
másik királyi rendelettel (1812. sz.) mindezt azzal a
kölcsönösséggel (reciprocitással)
egészítette ki, amely szerint az Ausztriában nyomtatott
munkákat Magyarországon tilos utánnyomni, és a
magyar területeken kiadott művek tekintetében ugyanezt a
védelmet biztosították az osztrák utánny=
omásokkal
szemben. E szabály egészen, a már fentebb említ=
ett
magyar-osztrák nemzetközi szerződés (1887. é=
vi
IX. törvény) megkötéséig hatályban
maradt.[12]
A védelem azonban fejletlennek bizonyult, hisz a
bírósági út helyett csak a cenzúrá=
;t
megfogalmazó „előzetes út” létezett. A
védelemben részesített művek köre tová=
;bb
bővült az 1831. április 22-én kelt 4232. sz. udvari
rendelettel, mely a „rajzolatokra és rézmetszetekreR=
21;
is kiterjesztette a védelmet.
A XIX. század dereka
táján azonban hazánk irodalmi, tudományos &eacu=
te;s
politikai élete is fellendült, amelynek erőteljes
segítsége volt a sokszorosítás, hisz így=
az egyre
több, változásra vágyó emberhez eljuthatta=
k a
magyar gondolatok. A fejlődéssel egyidejűleg érkezt=
ek
panaszok a szerzői jogokkal való visszaélésekr=
37;l
is. Az első, igen jelentős írások a
témakörben Toldy Ferenc nevéhez köthetők, amint
ezt fentebb már bemutattuk.
A törvényalkotás
elkötelezett hívének mutatkozott hosszú időn
keresztül a Kisfaludy Társaság. Az első
próbálkozásuk 1844-ben történt, amikor a
választmány, egy tervezetet dolgozott ki. E javaslat
pontosítások végett került Szemere Bertalanhoz, a=
ki
erősen az 1837-es porosz szerzői jogi törvény, valami=
nt
az 1843-as magyar büntetőjogi koncepció hatása alatt
elkészítette a végleges változatot. Egyré=
;szt
kiterjesztette a védelem körét (az írói
művek mellett a színművek, zeneművek, rajz és
festészeti művek kerültek meghatározásra),
másrészt a védelmi időt is az
átlagostól eltérő ötven évben hat&aac=
ute;rozta
meg, mert így mind a szerző, mind annak jogutódja nagyobb
biztonságban érezhette magát. A Nemzeti Múzeum
részére fizetendő pénzbüntetés
dominált (amely fizetési képtelenség eset&eacut=
e;n
fogságra volt átváltható), de a károsult
kárának megtérítésére is sor
került a magánjogi szankciónak minősülő
„kárpótlás” megfizetésére
való kötelezés folytán. Újító
és jelentős érdeme volt még az, hogy
eljárásjogi szabályozást is adott. A tervezet
haladó szelleméről tanúskodott többek
között az az elképzelés, hogy az akkor
irányadó öröklési jogi gyakorlattal szemben a
túlélő házastárs ne haszonélvezeti
jogot nyerjen az alkotásra, hanem tulajdonjogot. Javaslatának=
47.
paragrafusában azt rögzítette, hogy „egyszersmi=
nd e
törvény védelme addig is, míg az Erdéllyeli
viszonegyelülés megtörténnék, az erdé=
lyi
írók és művészek jogainak
biztosítására is kiterjesztetik”. Vagyis a
politikai célként megfogalmazott (kitűzött)
egyesülést megelőlegezve a szerzői jogi védelem
kiterjesztésére törekedett a keleti területek
tekintetében. Szorgalmazta, hogy a készülőben
lévő törvénnyel ellenkező minden más
törvény, szokás és kiváltság
veszítse hatályát, valamint azt is célul tű=
;zte
ki, hogy a szokásjog helyett törvény szabályozza a
szerzői jogot.
Az uralkodó azonban visszadob=
ta e
javaslatot azzal az indokolással, hogy „a
törvényjavaslatban kitűzött elvek … rész=
int
nagyobb világosság, részben némely hézag=
ok
kipótlása tekintetéből …
módosíttassék.”[13]A
visszaküldött javaslatot azonban az időközben feloszlott
országgyűlésnek nem volt lehetősége ism&eacu=
te;t
vizsgálat tárgyává tenni. Az uralkodó
valódi indoka azonban ott kereshető, hogy ekkor már nagy
lendülettel készülő osztrák szerzői jogi
törvény életbe léptetési
szándéka okán nem akarta megbontani az addigi
egységet. Az osztrák pátenst 1846-ban közzé
tették és egyúttal a király a Szemere-fé=
le
javaslatot újratárgyalta a pátenssel való
összhang megteremtése végett. A Magyar Királyi
Könyvbíráló Főhivatal volt a következ=
337;
állomás, amely jelentését 1847. július
27-én a király elé terjesztette. Mindezekre tekintettel
készítette el Jászay Pál a maga tervezeté=
;t,
amely azonban a felgyorsuló politikai események miatt t&aacut=
e;rgyalásra
már nem került. Hazánkban továbbra is =
az
említett rendeletek maradtak hatályban.
A forradalom idején két
olyan jelentős jogszabály is született, amelyek a
témakört jelentősen érintették, azonban ezek
egyike sem volt közvetlen szerzői jogi törvény. Els=
337;ként
az 1848. évi XVIII. törvényt kell megemlíteni, me=
ly a
sajtó szabadságáról szólt, s ennek
keretében eltörölte a cenzúrát. A nyomda
felállításának feltételévé
tették a kereskedőkről szóló 1840. évi
XVI. törvény előírásainak betartása
mellet a kötelező, négyezer forintnyi biztosít&eacu=
te;k
letételét.[14]
A könyvárusság pedig mindenféle
engedélytől mentesen volt űzhető. Az 1848. évi
XXX. törvény a színházak
felállításáról rendelkezett, de egyben a=
zt
is biztosította, hogy a színműveket szabadon előadh=
assák.
Az említett 1846-os pátenst, melynek címe „T&=
ouml;rvény
az irodalmi és művészeti tulajdonnak a jogosítatl=
an
közzététel, utánnyomás és
utánképzés elleni védelmére”
hazánkban az 1852. november 29-i nyílt parancs léptette
hatályba 1853. május 1-jei hatállyal.
E jogszabályi
rendelkezések nálunk 1861-ig maradtak hatályban
(Erdélyben 1884-ig), amikor az Országbírói
Értekezlet a polgári jog érvényes
szabályainak összegyűjtését elvégezte
(így jött létre az Ideiglenes
Törvénykezési Szabályok gyűjteménye),
amely az irányadó törvényi rendelkezések
kialakításáig minden eljárás
forrásául szolgált. E szabályok szerint a szell=
emi
alkotások épp oly törvényi oltalmat élvezn=
ek,
mint bármely más tulajdon, immáron nemcsak a köny=
vek
részesültek védelemben, hanem az „ész
szüleményei”, vagyis az irodalmi,
képzőművészeti és zeneművészeti
művek, de még a fordítások is. Mindez a
nyilvános előadás és a sokszorosítás
jogát is magában foglalta. Egyúttal kijelentetté=
;k,
hogy a szerzői jog a polgári jogban gyökerezik, s hogy a
szerzői jog tartalma a szerző halálán túlra =
nem
terjed. Megszűnt ugyanakkor a könyvnyomtatás és az
utánnyomás hatósági engedélyhez
kötése.[15]
Igazi gyakorlat azonban nem fejlődött ki, mert ezek a
rendelkezések eléggé bizonytalanok voltak.
Az 1867-es év hazánk
történetében újabb két jelentős
eseménnyel szolgált. Először is az Ausztria é=
;s
Franciaország között kötött nemzetközi szer=
ződés
folytán került be jogunkba az, hogy a fordítás
gyakorlása a szerző jogfenntartásához van kö=
tve,
a folyóiratokban megjelent cikkek és közlések
tekintetében pedig mind a fordítás, mind az
utánnyomás tekintetében a szerző
jogfenntartása a feltétel. Bekerült a hatályos
szabályok közé a nyilvános előadáshoz
való jog is, melyet ugyan már az 1846-os pátens rendez=
ett,
de ez, mint korábban említettük, 1853-tól 1861-ig
volt hatályban. Kiemelkedően fontos eszköz lehetett a
jogvédelemre az, hogy újabb feltételként a
megjelent és a többszörözött művek
beiktatására került sor.
A Kisfaludy Társaság
ugyanezen évben készítette el második
törvénytervezetét, mely még 1869-ben sem kerü=
;lt
megtárgyalásra. Ez igazából azért bukott=
el,
mert még nem volt kész a magyar büntetőjogi
koncepció, így nem volt mihez viszonyítani a
büntetések, az eljárás kérdés&eacut=
e;t.
A Magyar Képzőművészeti Társaság
által átdolgozott, művészekre vonatkozó
rész pedig csak az igazságügy-miniszter asztaláig
jutott el.
A Magyar Írók és
Művészek Társasága Kováts Gyulával =
az
élen, felhasználva az 1870-es német birodalmi
törvényt, 1874-ben egy újabb tervezetet kész&iacu=
te;tett,
mely törvényjavaslat formájában az
országgyűlés elé került – hiába
volt azonban tekintettel a magyar igényekre, főleg a kereskedel=
mi
törvény készítése miatt, nem került
elfogadásra.
A
Kisfaludy-társaság 1876-ban próbálkozott
harmadszor, ezúttal a Magyar Tudományos Akadémiá=
;val
együttműködve: Arany Lászlót bízta meg a
javaslat kidolgozásával. A javaslat először az
Akadémia elé terjesztették, majd az
igazságügy-miniszterhez került, aki szakértekezletet
hívott össze az áttanulmányozására.
1882. november 20-án nyújtották be a javaslatot a
képviselőházhoz, amely igazságügyi
bizottságának adta ki azt. A bizottság jelentése
már 1883. február 9-ére elkészült, a
végső szöveget mégis csak egy évre rá,
1884. március 12-én hitelesítette a
képviselőház, melyet a főrendiház
változatlan formában elfogadott. Az uralkodó
végül 1884. május 7-én hirdette ki a XVI.
törvénycikket.
= [1] Toldy Ferenc: Néhány szó az írói tulajdonról ’s kérelem a folyóiratok kiadóihoz 1838. I. 705.
= [2] Toldy 1838 I. 706.
= [3] Toldy 1838. I. 706.
= [4] Toldy 1838. I. 707.
= [5] Toldy 1838. I. 708.
= [6] Toldy 1838. I. 709.
= [7] Toldy 1840. 161. 5§
= [8] Toldy 1840. 162. 5§
= [9] Toldy 1840. 162. 5§
= [10] Toldy 1838. I. 711.
= <= ![if !supportFootnotes]>[11] Kelemen Mór: Ad= atok az írói tulajdonjog hazai történelméhez, Budapesti Szemle, 1869. XIV. 311.
= <= ![if !supportFootnotes]>[12] Kenedi Géza: A = magyar szerzői jog. Budapest, 1908. 9.
= <= ![if !supportFootnotes]>[13] Knorr Alajos: A szerz&= #337;i jog magyarázata. Budapest, 1884. XIII.
= <= ![if !supportFootnotes]>[14] A nyomdai üzlet teljesen szabaddá csak az 1872. évi VIII. tc. rendelkezései folytán vált.
= <= ![if !supportFootnotes]>[15] Kelemen 1869. 315.