Nótári Tamás

A szerzői jog bitorlásának jogkövetkezményei az 1884-es szerzői jogi törvényben

Az 1884. évi XVI. törvény szerint a szerzői jog megsértése a szerző kizárólagos jogának jogosulatlan általi gyakorlása útján valósul meg.[1] A bitorlást megvalósító cselekmények eltérőek lehetnek, így az írói műveknél, rajzoknál, zeneműveknél utánnyomás; a képzőművészeti alkotások (metszés, festés, szobrászat, fényképek) esetén utánképzés; a színművek és zeneművek esetében jogosulatlan előadás, valamint a jogosulatlan többszörözés közzététele és forgalomba helyezése.[2] A bitorlás egyes eseteit a törvénycikk az 5–9.,[3] 22–24.,[4] 46–48.,[5] 54.,[6] 61–62.,[7] 68.[8] és 71–73.[9] szakaszaiban sorolja fel.[10]

Az első három vétség csak tárgyi tényállásában különbözik egymástól, a negyedik esetben azonban a tényálláshoz szükséges az is, hogy az utánnyomott vagy utánképzett példányok forgalomba, illetve eladás útján vagy más módon terjesztésre kerüljenek. Mindezek a vétségek vagyon elleni vétségek, de a vagyon elleni vétségek egyik osztályába sem sorolhatóak, ugyanis a bitorlás nem hamisítás, nem csalás, és nem lopás. A bitorló az, aki idegen szellemi művet mint sajátját közzétesz, ezáltal nem a szerzőt ejti tévedésbe, hanem az utánnyomott mű vevőjét, aki azonban károsodást nem szenved. A szerzői jogbitorlás vétségének tényállásához szükséges az, hogy az eredeti mű (amely utánnyomandó lenne) az írói művek körébe tartozzon, az írói mű többszörözésre kerüljön, a többszörözés gépi úton történjen, a gépi többszörözésre pedig a jogosult beleegyezése nélkül kerüljön sor. A törvény nem határozza meg részletesen, hogy mi értendő a gépi többszörözés fogalmába, e tekintetben két ellentétes felfogás érvényesül, az egyik csupán a nyomtatásra mint külső eljárásra vonatkozik, ezzel szemben a másik nézet átvitt értelemben egy mű minden olyan megújítását ide sorolja, amely az eredetit nem önálló szellemben kihasználja.[11] A törvényt alaposabban tanulmányozva megállapítható, hogy gépi többszörözésnek az tekinthető, amelynél külső műszerek vagy segédeszközök által az írói mű több példánya egyidejűleg, egyszerre kerül előállításra, vagy amely eljárásoknál olyan technikai eszköz kerül alkalmazásra, amely nagyobb számú példány elkészítését úgy teszi lehetővé, hogy az egész mű vagy annak egy része egyszerre kerül előállításra.[12]

A szerzői jogbitorlás tárgya a szerzői jog tárgyát képező írói mű. Nem tartozik ebbe a körbe, ha egy hivatalos irat közlése következtében hivatali titok megsértése történt, vagy ha például magánlevél újság hirdetési rovatában jogosulatlanul történő megjelentetésével becsületsértést követnek el, mivel ezek a jogsértések nem esnek a szerzői jogbitorlás fogalma alá. A szerző közzétételre irányuló szándéka közömbös, hiszen azok az írói művek is védelem alatt állnak, amelyeket a szerző adott esetben soha nem kívánt közzétenni, sőt titokban kívánt volna tartani. Az sem szempont, hogy a többszörözőnek származik-e tevékenységéből haszna, hiszen az is szerzői jog bitorlását követi el, aki idegen író művét jótékony célra vagy ingyen, annak beleegyezése nélkül helyezi forgalomba.[13]

A szerzői jogbitorlás az idegen írói mű jogosulatlan többszörözését jelenti. A többszörözés történhet egészben, részben vagy a többszöröző szellemi tevékenységével összekötve. A szerzői jogbitorlás tényállásának bekövetkezéséhez nem feltétlenül szükséges, hogy a művet szó szerint többszörözzék, annak megállapítása, hogy utánnyomásnak minősül-e a részben kiegészített mű, szakértői feladat. Az sem feltétele az utánnyomásnak, hogy ugyanolyan betűkkel legyen nyomva, az is jogosulatlan többszörözés, ha egy német betűs művet később latin betűkkel utánnyomnak. A részben többszörözés egyenlő az egészben többszörözéssel. Ebben az esetben azonban körültekintően kell eljárni, hiszen maga a törvény is lehetőséget biztosít arra, hogy a már megjelent mű kisebb részei szó szerinti idézhetőek legyenek, vagy már megjelent dolgozatok indokolható terjedelemben és módon átvételre kerüljenek nagyobb önálló tudományos műnek minősülő munkákba, egyházi, iskolai és oktatási célból, a forrás megnevezésével. A „mű kisebb részeinek szó szerinti idézése” szinte lehetetlenné teszi a szerzői jogbitorlás megállapítását abban az esetben, ha a részbeni többszörözésre a többszöröző szellemi tevékenységét jelentő toldások beiktatásával kerül sor. Szerzői jogbitorlásról csak abban az esetben lehet szó, ha az idegen mű töredéke az utánnyomó saját toldása nélkül mint önálló írói mű kerül kiadásra. Ugyanez vonatkozik az idegen nyelvű mű rövidített kivonatban történő közlésére is. Nem minősül jogbitorlásnak a kritikai tevékenység során történő idézés sem, kivéve, ha a kritikai értekezés, ismertetés szándéka alatt a mű közlésének szándéka húzódik meg.[14]

A szerzői jogbitorlás bekövetkezéséhez szükséges feltétel az is, hogy a többszörözés a jogosult beleegyezése nélkül történjen. A jogosulatlan többszörözéssel vádolt bizonyítani köteles, ha azt állítja, hogy az utánnyomás a jogosult beleegyezésével történt. A beleegyezés kinyilvánításának nincsenek alaki feltételei, ezért akár szóban, akár írásban megadható.[15]

Kérdés, hogy egy idegen nyelven írt műnek vagy annak egy részének átvétele szerzői jogi bitorlást jelent-e. Az általános jogelvek alapján „igen” lenne a válasz erre a kérdésre, ugyanakkor a gyakorlatban a tételes jog szabályai a törvény hatályát csak bizonyos területre korlátozzák, ezért a válasz nemleges, a szerzői jog csak azon nyelvterületre terjed ki, amelyen a szerző a művét közzétette.[16] Külföldi írók művei csak annyiban részesülnek védelemben, amennyiben külföldiek részére az idézett törvény vagy nemzetközi szerződések azt biztosítják. Más kérdés a magyar nyelvű műnek az ország területén belül más nyelven történő közzététele. A válasz ebben az esetben is nemleges, ugyanakkor itt már nem a mű jogosulatlan gépi többszörözéséről van szó, hanem az eredeti műnek a szerző beleegyezése nélkül történt lefordításáról.[17]

Gépi többszörözés alatt olyan eljárást kell érteni, amely külső eszközök alkalmazása mellett lehetővé teszi egész művek vagy azok egyes ívei többszörözését. Tipikus példája ennek a könyvnyomtatás, de ebbe a fogalomkörbe tartozik a kőnyomás (litográfia), a metallográfia az autográfia, a fényképezés (fotográfia), valamint a másológép által történt többszörözés és az átnyomás. A gépi többszörözés ellentéte a leírás, ebben az esetben a mű előállításának eredeti menete ismétlődik meg. A betűk és írásjelek egyenként, egyedileg formálódnak meg, ugyanakkor a törvény a leírást is gépi többszörözésnek tekinti, amennyiben szerepe a gépi többszörözés helyettesítése. Nincs jelentősége annak a ténynek sem, hogy a leírás pénzért vagy ingyen történik, mivel a jogosulatlan többszörözés fogalma független attól, hogy biztosít-e valami előnyt, vagy haszonszerzésre irányul-e, lévén hogy kizárólag attól függ: megsértették-e a szerző többszörözési jogát? A tiltott többszörözés esetében nem számít, hogy az abban közreműködő vállalkozóként vagy alkalmazottként, ingyenesen vagy visszterhesen végzi-e tevékenységét.[18]

A törvény 6. szakasza sorolja fel azon eseteket, amelyek a szerzői jogbitorlás általános fogalmának megfelelően megvalósítják a szerzői jogbitorlás vétségét.[19] A törvény a védelem tárgyául a még nyomtatásban meg nem jelent kéziratot (manuscriptum) jelöli meg. Azonban nem minden kéziratra áll ez a védelem, hiszen az 1. szakasz megállapította, hogy a törvény védelme alá csak olyan írói művek tartozhatnak, amelyek valóságos írói művek, vagyis melyeknél egyéni szellemi tevékenység nyilvánul meg.[20] Védelemben kizárólag a kézirat szerzője részesül, tekintet nélkül még arra az esetre is, ha a kézirat vagy annak bármely módon készített másolata jogszerűen van valamely más személy birtokában.[21]

Szóbeli előadásokat vagy szabadon, vagy kézirat alapján, felolvasással szokás tartani – utóbbi esetben létezik (írott) írói mű, amelynek felolvasása éppen olyan, mintha lemásolnák vagy többszöröznék azt, így egyértelműen védelemben részesül. A szabad előadások azonban nem írói művek, mert nem irodalmi forgalomba helyezés céljából tartják azokat, ennek ellenére a törvény egyes esetekben mégis védelmet biztosít számukra. Természetesen ezen előadásokra is áll az a követelmény, hogy irodalmi forgalom tárgya lehessen. A védelem indokát pedig a törvényhozó az előadás szerzőjének többszörözés elleni védelmében látja, mert a többszörözéssel csökkenne az a vagyonjogi haszon, amelyet az előadások tartásából szerez, emellett pedig személyes érdek is megjelenik a közzététel alakját illetően, hiszen a szerző érdeke, hogy előadása minél tökéletesebb alakban kerüljön a közönség elé. A védelmet nem befolyásolja az a tény, hogy az előadást tartónak egyébként szándékában állt-e az előadás többszörözése vagy irodalmi értékesítése. Fontos kiemelni, hogy például a lelkészek, tanárok elsajátíthatják a társaik előadásait és beépíthetik a sajátjukba, „mert a szóbeli előadás szóval történő utánmondása ugyan plágiumnak tekintendő, de nem gépi többszörözés”.[22]

A kiadói ügyleteket szabályozó rendelkezés[23] értelmében a szerző akkor követ el a kiadó ellen szerzői jogbitorlást, ha az általa a kiadónak átengedett művet – amíg az el nem kelt, vagy ha a további kiadások jogát is a kiadóra ruházta – más kiadónál vagy saját kiadásaként újra kiadja. Egy tekintet alá esik ezzel azon esetkör is, ha a szerző a művét anélkül, hogy a kiadó beleegyezését kérné vagy egyébként erre jogosítva lenne, az összes művének kiadásában megjelenteti.[24] Akkor is jogsértést követ el a szerző, ha egy másik kiadónál olyan művét jelenteti meg, amely a korábbival annyira azonos, hogy annak gépi többszörözésének tekinthető, ám ha olyan művét jelenteti meg, amelynek csak a tárgya azonos az előbbivel, akkor még az esetben sem követ el jogsértést, ha az új műve versenytársa lesz a régebbinek.

A kiadó szerzői jogbitorlást követ el akkor, ha több példányban állítja ki a művet, mint amennyi darabra joga lett volna, vagy ha a szerződés, törvény ellenére új kiadást eszközöl, illetve ha a szépirodalmi vagy tudományos folyóiratok számára átengedett dolgozatokat külön kiadja, vagy azokat gyűjteményes műbe felveszi.

Külön kell foglalkozni azzal a két esettel, ha a több szerző által írt műnek a szerzők általi egyes részei elkülöníthetőek. Az el nem különíthető részekből álló műre egyetlen szerzői jog létezik, amely az egész műre nézve a szerzők bármelyikét megilleti, és amely a többieknek előzetesen adott kárpótlás mellett gyakorolható, illetve a szerzők társasági szerződésben is megállapíthatják a többszörözés feltételeit és azt, hogy ki legyen arra jogosult. Mindezt a törvény már az 1. szakaszban kimondja. Ha a szerzők részei elkülöníthetők, az elkülöníthető részek többszörözéséhez az illető szerző beleegyezése szükséges. A törvény 9. szakaszának 4. pontja megengedi a nyilvános tárgyalások és tanácskozások alkalmával tartott beszédeknek a hírlapokban, folyóiratokban történő többszörözését, azonban megtiltja ugyanazon szónok különböző alkalmakkor tartott beszédeinek a beleegyezése nélküli gyűjteményes kiadását és jogtalan többszörözését.[25] A törvény 9. szakaszának 2. pontja szerint a hírlapok és folyóiratok egyes közleményeit át lehet venni, ugyanakkor az összegyűjtött és többszörözve megjelent táviratok és tudósítások csak a jogosult beleegyezésével vehetők át.[26]

A 7. szakasz[27] fejti ki azon szerzői jogbitorlási eseteket, amelyek az eredeti műnek a szerző beleegyezése nélküli fordításából keletkeznek. Egy írói mű más nyelvre történő lefordítását az általános alapelvek szerint szerzői jogbitorlásnak kellene tekinteni, hiszen a fordító a mű gondolatát és eredeti alakját is közli, és csak a nyelvet változtatja meg. Azonban a gyakorlat leszűkítette a védelem tárgykörét, és csak arra a nyelvre nézve maradt meg, amelyen a szerző a művét közzétette. Ugyanis ha a törvényhozás a külföldi művek utánnyomását megengedte, meg kellett engednie azok magyarra fordítását is, hogy a jelesebb idegen irodalmi műveknek a magyar irodalomba való átültetése a fordítás által lehetővé váljon. Azok az esetek, amelyek jogsértésnek tekintendők, a következők. Holt nyelvek azok a nyelvek, amelyeket mostanra kihalt népek, nemzetek egykor anyanyelvként használtak. Ennek a szabályozásnak pedig az az indoka, hogy a holt nyelvek nem köthetők egyetlen államhoz sem, mert az így írt művek csak egyes nemzetek bizonyos osztályai számára születtek, akik az ismereteik alapján képesek meg is érteni azokat. A védelmi idő tehát ugyanannyi, mint amennyi az eredeti művekre vonatkozik. (Ha a szerző nevét feltüntetik, vagy azt a mű megjelenésétől számított ötven év alatt beiktatás végett bejelentik, akkor a szerző egész életén át és a halálát követő ötven évig tart, ha pedig a művet a szerző nevének feltüntetése nélkül vagy álnéven írták, illetve ha jogi személyek vagy nyilvános tanintézetek írták, akkor a megjelenéstől számított ötven évig tart.) Arról, hogy a holt nyelven írt mű egy másik, szintén holt nyelvre lefordítható-e, nem szól a törvény, azonban ennek lehetősége a gyakorlatban igen csekély, ám ha a szerző mégis biztosítani akarja magát arról, hogy ez ne következzen be, akkor a fordítás jogát fel kell tüntetnie a mű címlapján vagy elején.[28]

Ha a művet, amely egyszerre több nyelven jelent meg, e nyelvek valamelyikére lefordítva adják ki, bitorlásnak tekintendő. Ez a tilalom azzal indokolható, hogy ha például egy mű magyarul és németül is megjelenik, majd valaki a német példányt magyarra lefordítja, akkor az tartalmilag az eredeti, magyar nyelven kiadott mű többszörözésének felel meg. Jelen esetben nem releváns, hogy a különböző nyelvű kiadások egy szerzőtől származnak-e, vagy sem. A védelem tartama ez esetben öt év, amely rövidségét az indokolja, hogy a „magyar olvasó közönség igen megkárosíttatnék”[29] – habár véleményünk szerint inkább a „fordító közönség” károsodna azáltal, hogy egy külföldi szerző arra számítva, hogy műve Magyarországon is kelendő lesz, az eredeti nyelven írott mellett magyarul is kiadatja azt, hosszabb védelmi időt biztosítva ezzel magának. Megjegyzendő, hogy ez az ötévnyi védelem csak a fordítás jogára vonatkozik, mert a többszörözés ellen ugyanúgy van védve, mint minden más eredeti mű. Eszerint tehát ha a példának vett alkotás magyarul és németül egyaránt megjelenik, akkor a német példány öt év után magyarra fordítható, azonban a magyar kiadás a szerző egész életén át és halálát követő ötven évig nem többszörözhető.

A törvény egy mű fordítását az előző két pontban kifejtett eseteket kivéve nem minősíti szerzői jogbitorlásnak, de lehetőséget ad a szerzőknek arra, hogy biztosítsák magukat az ellen, hogy más fordítsa le helyettük a műveiket. Ezt úgy tehetik meg, hogy az eredeti mű címlapján vagy elején a fordítási jogot maguknak világosan fenntartják, és a fordítás a törvényben szabályozott időn belül meg is jelenik, illetve a fordítást beiktatás végett bejelentik. Az, hogy a jog fenntartását az eredeti mű minden kiadásán világosan kell kifejezni, azt jelenti, hogy nem elegendő például egy olyan formula alkalmazása, hogy „minden jog fenntartva”, hanem konkrétan kell említeni a fordítási jogot, ugyanakkor nem köteles a szerző felsorolni a nyelveket, hiszen előre nem tudhatja, hogy mely területeken lesz kelendő a műve. A törvény azt is meghatározza, hogy a fordítás jogát magának fenntartó szerző a fordítás egy részét egy éven belül tegye közzé, különben a jog elvész, illetve az is szükséges, hogy három éven belül az egész fordítás befejeződjön. A színművek esetében hat hónap alatt kell befejezni a teljes fordítást, mert színműveknél jobban érvényesül az „újdonság ingere”. A beiktatásra, vagyis egy közhatóságnál történő bejelentésre azért van szükség, hogy bárki, aki egy művet le szeretne fordítani, meggyőződhessen arról, hogy a szerző a fenntartás jogát valóban érvényesítette-e. A beiktatás az érdekelt szóbeli vagy írásbeli kérelemére történik. A fordítás kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy tájszólásban írott mű átültethető-e irodalmi nyelvre. A válasz nemleges, mert a fordítás fogalma idegen nyelvre vonatkozik, a tájszólás pedig nem idegen nyelv, hanem egy nyelv irodalmilag nem helyes formája, vagyis ugyanaz a nyelv. Ezért az ilyen áttételt külön fenntartani nem szükséges, és az ilyen áttétel ugyanolyan szerzői jogbitorlásnak számít, mint a mű jogosulatlan többszörözése. A törvény jogbitorlásnak ítéli a még meg nem jelent kéziratok, illetve az oktatás vagy szórakozás céljából tartott előadások vagy felolvasások fordítását is.[30]

A 8. szakasz[31] kimondja, hogy az írói fordított művek az eredeti művekkel egyenlő védelemben részesülnek. E rendelkezés szerint tehát a fordítás – függetlenül attól, hogy a fordítónak volt-e joga fordításra, vagy hogy a fordítás által az eredeti mű szerzőjének fenntartott fordítási joga sérült-e – az eredeti művel egy tekintet alá esik. E szakasz értelmében tehát a fordításnak a fordító beleegyezése nélkül történő többszörözése, közzététele és forgalomba helyezése szerzői jogbitorlásnak számít. Ha azonban a fordítás az eredeti mű szerzőjének a fenntartott fordítási jogát sértette, akkor a szerzőnek joga van a fordítást és annak többszörözését is betiltani, mivel mindkettő a szerzői jogot sérti. Abból, hogy a törvény a fordítást az eredeti művel egyenlően védi, az következik, hogy a fordítónak jogában áll a fordítás jogát a címlapon fenntartani, azonban ez nem zárja ki azt, hogy az eredeti művet más le ne fordítsa és azt közzé ne tegye.[32]

A törvény a 9. szakaszban[33] szabályozza azon kivételes eseteket, amelyekben a szerzői jog esik korlátozás alá, mégpedig a hírlapi, irodalmi eszmecsere, a politikai tárgyalások nyilvánossága, a tudományos kutatás és a kritika szabadsága, a nevelés és irodalom fejlődése érdekében. Az idézés a tudományos és irodalmi forgalom nélkülözhetetlen módja, amely nélkül az írói mű tartalmának bírálása és feldolgozása lehetetlenné válna. A törvény kimondja, hogy a még meg nem jelent kéziratból nem lehet idézni, ugyanis ha később azt a szerző mégsem akarja közzétenni, akkor ezzel az ő személyes érdekei sérülnének, ugyanez vonatkozik a szórakoztatás vagy oktatás céljából tartott előadásokra és felolvasásokra is, mivel a törvény ezeket sem tekinti megjelent műveknek. A forrást úgy kell megjelölni, hogy világosan, határozottan és kétséget kizáróan lehessen tudni, hogy mely, e törvény védelmében részesülő írói műből lett a cikk átvéve. Azzal, hogy a törvény megengedi a már többszörözött és közzétett kisebb dolgozatok a cél által indokolt, korlátolt terjedelemben történő felvételét bizonyos művekbe, azt segíti elő, hogy ezek újabb szellemi munka tárgyául szolgáljanak. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ezzel könnyítené, engedné a gépi többszörözést, ezért köti ki, hogy mely művekbe szabad átvenni azokat.[34]

Az általános irodalmi forgalom megköveteli, hogy a hírlapok és a folyóiratok közleményeit szabadon lehessen használni, hiszen ezzel az eredeti hírlap vagy folyóirat igen ritkán szenved vagyonjogi hátrányt. Közlemény ez alapján minden olyan cikk, amely valamely hírlapban vagy folyóiratban megjelenik, így a jogalkotó feleslegesnek ítéli a cikkek minden fajtáját felsorolni, és csak azokat a kivételeket említeni meg, amelyeket a közleményekre nézve a törvény tesz. Ezek a szépirodalmi és tudományos dolgozatok, illetve az olyan nagyobb közlemények, amelyeknek az elején kifejezték az utánnyomás tilalmát.

Nyilvános ügyiratok azok az iratok, amelyeket valamely közhatóság vagy tisztviselő a törvényes illetékességükhöz tartozó tényekről állít ki. Ilyen közhatóságok például a megyei bizottságok, városi képviselő testületek, polgármesterek, községi bírák. Nyilvános ügyirat például a bírói határozat, hivatalos emlékirat, jegyzőkönyv, végzés. Nem tekinthetők nyilvános ügyiratnak az olyan írói művek, amelyeket egyes hivatalnokok hivatalos megbízásból vagy hivatalos adatok felhasználásával adtak ki, ezek magánjellegű irodalmi munkák, amelyek ugyanolyan védelemben részesülnek a többszörözés és közzététel ellen, mint más írói művek. Nyilvános tárgyalások és tanácskozások a bíróságok, a közigazgatási, egyházi hatóságok, a politikai és közgazdasági gyűlésekben tartott beszédek, amelyek közlését a törvény szintén megengedi, a törvény csak az ilyen iratokból és adalékokból készült gyűjteményes műveket mint egységes egészeket védi.[35]

A 10. szakasz[36] csupán deklarálja, hogy az előbbi szakaszban tárgyalt nyilvános ügyiratok közül ki kell emelni a törvényeket és rendeleteket, azok kiadásáról külön szabályozás, a törvénytár, törvénygyűjtemény és rendeletek tárának kiadásáról és elárusításáról szóló 1880. évi LIII. törvény rendelkezik. E törvény kimondja, hogy az állam kizárólagos joga a törvények és rendeletek fordításának kiadása és árusítása, amiről kizárólag a kormány gondoskodhat. A belügyminiszter állapítja meg a kiadás és árusítás módjait, gondoskodik arról, hogy ezen kiadások az ország teljes területén könnyen megszerezhetők legyenek, meghatározza az egyes példányok árát, illetve a jogosulatlanul kiadott vagy árusított kiadásokat közigazgatásilag lefoglaltathatja. „A törvényhatóságok, rendezett tanácsú városok, nagyközségek és körjegyzői szövetkezetek”, illetve a belügyminiszter által kijelölt törvényhatóságok tisztviselői kötelesek minden évben a törvénygyűjtemény egy-egy magyar nyelven kiadott példányát megvásárolni. Nem tartoznak a törvény hatálya alá a törvények és a rendeletek olyan kiadásai és gyűjteményei, amelyek azokat tudományos vagy gyakorlati magyarázatokkal látják el, illetve amelyek a szakszerű használat céljából csupán az egy jogágba tartozó törvényeket és rendeleteket tartalmazzák.[37]

A szerzői jog keletkezésénél figyelmen kívül hagyták ugyanakkor a jogi személy minősítését és annak akaratát, valamint cselekvőképességét, mert írói mű szerzője csak természetes személy lehet, a szellemi termék ugyanis nem jogügylet, így jogi személynek általában nem tulajdonítható szerzői jogképesség. A törvények és rendeletek azonban közhatóságok tevékenységének eredményei, vagyis jogi személyeké, mégis vonatkoznak rájuk bizonyos szerzői jogi szabályok. Ez különleges helyzetükkel magyarázható, amely szerint a szerzői jogról szóló törvény értelmében aki idegen (nem saját) ügyben eljárva írói művet készít, köteles az így létrejött szellemi tulajdont a megbízóra átruházni. Jelen esetben ez azt jelenti, hogy a törvényhozás tisztviselői által írt műveket az államra kell átruházniuk, aki e törvény értelmében is kizárólagosan jogosult azok többszörözésére, amely jog egyértelműen a szerzői jogok közé tartozik, és mint ilyen védelemben részesül. Továbbá a törvények és rendeletek a keletkezési módjuk szerint „közügyiratok”,[38] amelyeket az irodalmi és könyvkereskedői forgalomba bevontak.

Végül a szerzői jogról szóló törvény a jogi személyek által kiadott műveket is védelemben részesíti. Mindezekből következik, hogy az állam a saját nevében kiadott törvények és rendeletek mint írói művek felett bír szerzői joggal, azonban ez a jog nem eredeti, hanem származékos, mégpedig a köztisztviselőktől mint természetes személyektől átszármaztatott szerzői jog. Az állam kizárólagos joga a többszörözésre több kérdést vetett fel. Egyrészt a gyakorlat a törvények és rendeletek védelem alóli kivételét szorgalmazta, amelynek oka, hogy az állam ezen joga a gyors és olcsó terjesztést akadályozza, másrészt az, amikor teljesen a magánvállalatok irányítása alatt folyt a kiadás és az árusítás, sok visszásságot és visszaélést idézett elő. Ezért került be végül a törvénybe az, hogy főszabályként ez az állam kizárólagos joga, amely rendelkezés az államkincstár érdekeire is figyelemmel volt, mert ezzel az államnak is biztos és jelentős bevételi forrást garantált, e mellett a törvény ismeretére szoruló közönség érdekeit is számításba vette, mert a gyorsabb terjesztést elősegítve megengedi, hogy az olyan gyűjteményeket, amelyek jegyzetekkel, magyarázatokkal is ellátják a törvényeket és rendeleteket, bárki többszöröztethesse. [39]

A zeneszerzőt illeti tehát az a kizárólagos jog, hogy művét gépileg többszörözze, közzétegye és forgalomba hozza. Ezért mondja ki a 45. szakasz azt, hogy a törvény 1–6. szakaszainak és 9–44. szakaszainak határozatai a zeneszerző többszörözési, közzétételi és forgalomba helyezési jogára is alkalmazandók. A 7. és a 8. szakasz rendelkezései a zeneművekre azért nem vonatkoznak, mert a zeneművek fordítása fogalmilag kizárt.[40] Zenés szerzemények esetében nem csupán akkor valósul meg szerzői jogbitorlás, amikor azt egyszerűen lemásolják (utánnyomás), hanem amikor a művet bármely formában úgy dolgozzák át, amely lényegében nem tekinthető egyedi szerzeménynek. Ellenben azt megengedi a törvény, hogy meglévő zeneműveket szabadon felhasználhassanak egy új mű alkotásakor, amelyből saját szellemi termék születik, így például megengedett olyan variációk, fantáziák, etűdök komponálása, amelyek önmagukban szabad átdolgozásnak számítanak, mert az idegen szerzeményből átvett téma csak az alapot, a mű tárgyát képezi, kivonatok, átírások (transscriptio) készítése kifejezetten tilos. A quodlibetek, ha azok egyes művekből átvett kis részekből, ütemekből állnak, még nem valósítják meg a jogbitorlást, ha úgy, mint az írói művekbe átvett idézetek esetén, megjelölik a forrást.[41]

Az 57. szakasz szerint az, aki valamely színművet, zenés színművet, vagy ilyen művekből egyes részeket a szerző beleegyezése nélkül szándékosan vagy gondatlanságból előad vagy előadat, bitorlást követ el.[42] A Királyi Kúria 18. számú jogegységi döntvénye szerint kávéházi vagy vendéglői helyiségben előre megállapított műsor nélkül játszó zenekar által jogosulatlanul eszközölt előadás esetében az illető tulajdonos azon az alapon, hogy a zenekart játszásra felfogadta, a szerzői jog bitorlása miatt büntethető és kártérítésben marasztalható. Abból a célból, hogy a vendéglők, kávéházak és egyéb nyilvánosnak tekinthető szórakozóhelyek a zeneművek nyilvános előadása szempontjából hatékonyan ellenőrizhetők legyenek, illetve hogy a jogosulatlan előadásokat megelőzzék, alakult a Magyar Szövegírók, Zeneszerzők és Zeneműkiadók Szövetkezete, amelynek célja a tagjainak gazdasági érdekeinek védelme és előmozdítása, valamint a zeneművek színpadon kívüli, nyilvános előadásának (petit droit) védelme. A szövetkezet hatáskörébe nem tartozik bele a zenés színművek zeneszámainak a színművel kapcsolatos színpadi előadása. Alapszabályai szerint minden újonnan belépett tag köteles egy nyilatkozatot kiállítani, amelyben az összes zeneműveinek nyilvános előadási jogát a Szövetkezetre ruházza át. Ekként a Szövetkezet a szerzőtől már a belépés tényénél fogva megszerzi a szerző összes zeneművének kiadási jogát, kivéve azokat a zeneműveket, amelyek egy meghatározott mulató vagy színpad részére készültek, továbbá az ilyen célra megszerzett idegen nyelvű szöveggel bíró zeneműveket, ezeket a műveket a Szövetkezet a lapjában az ügyfelei tudomására hozza. Azok, akik zeneműveket nyilvánosan előadnak vagy előadatnak, a Szövetkezettől meghatározott összegű jogdíj megfizetése ellenében jogot szereznek a védett zeneművek nyilvános előadására, előadatására, a jogdíjak révén befolyó tiszta jövedelem pedig meghatározott kulcs szerint a szerzők között kerül felosztásra megélhetésüket téve lehetővé. A Szövetkezet a külföldi hasonló szervezetekkel kölcsönösség alapján összeköttetésben áll. Magyarországon az egész kultúrvilág zeneműveinek előadási jogával rendelkezik, és hivatott védeni a külföldi alakulatok jogait is, valamint üldözni azok zeneműveinek jogosulatlan előadásait is. Lehetővé kívánja tenni annak elkerülését, hogy a zeneművek előadásából kifolyóan a jogdíjat befizető vendéglők, kávéházak tulajdonosait felelősség vonják.[43]

Az 58. szakasz a bitorlás jogkövetkezményeire vonatkozó rendelkezéseket megfelelően kiterjeszti a nyilvános előadás jogaira is, a szakasz nem hivatkozik a 22. szakaszra, a miniszteri indokolás szerint azok nem vágnak ide, tehát a 22. szakasz a maga egészében nem alkalmas arra, hogy a nyilvános előadásra kiterjesszék. Kétségtelen azonban, hogy az ott említett üzletszerű használt történhet nyilvános előadás útján is.[44] Az 59. szakasz a bírói eljárásra, a szerzői jogi szakértői bizottságra, az elévülésre és a beiktatásra az írói műveknél megállapított szabályokat, amennyiben erre alkalmasak, megfelelően kiterjeszti a nyilvános előadás jogára is.[45]

A törvény 61. szakasza[46] minden olyan cselekményre, amely a képzőművészeti alkotás szerzői jogát sérti, összefoglalóan az „utánképzés” kifejezést használja, hogy így az a legkülönbözőbb magatartásokat is magában foglalhassa, legyen az gépileg vagy művészi eljárással elkövetett másolás. Az utánképzés éppen abban különbözik az utánnyomástól (jogosulatlan sokszorosítás), hogy elkövetéséhez nem kizárólag a gépi többszörözés szükséges, hanem bármely utánzás, amellyel lényegében az eredeti alkotást előállítják, a törvény tilalma alá esik. Ez általában három esetet ölel fel. Az egyik az alkotás lemásolása, vagyis azon eljárás, amelynél az elkövető az utánképzés minden egyes darabját szabad művészi tevékenység által állítja elő úgy, hogy vagy az eredetinél is alkalmazott eljárást ismétli, vagy más művészi eljárást alkalmaz, például olajfestményt lerajzol. A másik a gépi utánképzés, amelynél külső segédeszközt használnak a másolatok előállítására, ilyen például a lefényképezés vagy lenyomat készítése. A harmadik a gépi többszörözés, amelynél először az eredetiről szabad művészi tevékenységgel olyan, többszörözésre alkalmas képmásolatot készítenek, amelyet utána többszöröztetni tudnak. A törvény a képzőművészeti alkotásoknál a jogosulatlan utánképzést tiltja, nem a közzétételt, ugyanis a közzététel és forgalomba helyezés joga a szerzőt illeti, amelyet nem veszít el és nincs is korlátozva azáltal, hogy helyette más azt közzéteszi. Utánképzést többen, együttesen is elkövethetnek, akik így tettesként vagy részesként büntetendők. Tettes az, aki az utánképzést előkészíti, vagy akinek megbízásából előkészületeket végeznek.[47] Ha ezek más megbízásából cselekszenek, segédeknek tekintendők, ezekre jelen esetben is a vétség részeseire vonatkozó általános szabályok alkalmazandók. Nem tekintendő bűnsegédnek az a munkás, aki anélkül, hogy a jogellenességről tudna, a megrendelést elkészíti.[48]

A törvénycikk 62. szakasza értelmében[49] utánképzéstől különbözik az utánzás: előbbi az utánképzett mű művészi tartalmát adja vissza, míg utóbbi csak a művész egyes művei technikájának, ábrázolás módjának az átvételét jelenti, mivel az ilyen utánzás nem egy mű lényeges tartalmának visszaadását jelenti, ezért nem a törvény nem minősíti a szerzői jog megsértésének. A törvény a szerzőt az utánképzéstől, vagyis a művének tartalmilag azonos megismétlésétől védi, azonban nem tiltja meg, hogy azt más személyek új szellemi termékük előállításához szabadon felhasználják. Az utánképzés gyakran úgy jön létre, hogy előzőleg az alkotásról olyan másolatot készítenek, amely alkalmas a gépi többszörözésre. Másolat készülhet úgy is, hogy például egy szoborról egyetlen rajzot készítenek – mindkét eset a szerző kizárólagos jogát sérti. Azonban előfordul olyan másolatok készítése is, amelyeket egyes műkedvelők vagy tanulók saját használatra hoznak létre, vagy csak azért, hogy gyönyörködhessenek benne, vagy azért, hogy tanulhassanak belőle, az ilyen, mintaszerű másolatok készítését nem tiltja a törvény, hiszen ezeknek az értékesítése nem áll a másoló szándékában. Az egyszeri, illetve a kézi másolatra, ami többszörözésre szolgáló gépi készülék nélkül készült – bizonyos feltételek mellett – nem vonatkozik a törvényi tiltás.[50]

A törvény 62. szakasza nem tekinti szerzői jogbitorlásnak az utcákon, köztereken és más hasonló nyilvános helyen, állandó jelleggel felállított – a törvény e fejezetének szabályozási körébe vont – művek utánképzését más műnemben. Ennek az intézkedésnek az alapját egyrészt az a vélelem adja, hogy a nyilvános megjelentetéssel a mű szerzői jogáról az alkotó hallgatólagosan lemondott, illetve az ilyen közzétételnek a rendeltetése épp a nagyszámú közönséghez való eljuttatás, és mint ilyen, nem állhat ellentétben a többszörözés céljával. Nyilvános helyen felállított műnek csak a szobrok tekinthetők, vagyis csak ezek tárgyai a szabad utánképzésnek, így például a házak falán található képek nem. Az, hogy egy szobor magántulajdonban vagy állami tulajdonban van-e, nem lényeges szempont, csak az számít, hogy a rendeletetése a nyilvánossághoz való könnyű eljuttatás, illetve hogy általánosan hozzáférhető legyen. Az sem mérvadó, hogy a szerző vagy jogutódja által (illetve ez utóbbi esetben az, hogy a szerző beleegyezésével vagy anélkül) történik a nyilvános felállítás – természetesen a jogutód általi szerződés ellenes felállítás esetén a szerző kártérítési igénnyel léphet fel.[51]

Noha a fényképfelvételt a törvény a szerzői jogi védelem körébe vonja, és a 71. szakaszban[52] annak bitorlásának lehetőségéről is szól, az arckép tekintetében a törvény 72. szakasza[53] külön szabályt tartalmaz. Megrendelő általában az, aki a művészt bizonyos mű előállításával megbízza. Maga a cselekmény a megrendelőre eredeti szerzői jogot ugyan nem alapít, de átszármaztatott szerzői jogról a szerzővel megegyezhet, vagyis a megrendelő jogát illetően minden esetben a köztük fennálló szerződésben található válasz. Ettől az alapelvtől a jogszabály az arcképekre és szobor képmásokra nézve tér el, ugyanis ezek megrendelésekor a megrendelő kétségbevonhatatlanul jogosult az utánképzésre és személyes érdekében is áll, hogy arcképe akarata ellenére nyilvánosság elé ne kerüljön, feltéve, hogy a megrendelő saját arcképének elkészítését kívánja. Ez esetben az alkotó a megrendelt arcképet a megrendelő akarata ellenére se a mű átadása előtt, se az után nem többszörözheti. Felmerülhet azonban az az eset is, hogy a megrendelő nem a saját, hanem valaki más arcképének elkészítését rendelni meg, ekkor kérdéses lehet, hogy az utánképzés a megrendelőt, vagy a modellt (akinek az arcképéről a mű készül) illeti-e meg. Két esetet kell megvizsgálni. Az egyik, amikor a megrendelő a modell beleegyezésével rendeli meg az alkotást, ez esetben, ha a modell az utánképzés jogát magának fenn nem tartotta, azt lemondásnak kell tekinteni, vagyis a megrendelőt illeti az utánképzés joga. Ha azonban a modell akarata ellenére és beleegyezése nélkül történt a rendelés, vagyis jogosulatlan a megrendelés, akkor ezzel nem szerez utánképzési jogot a megrendelő, mivel a modell kizárólagosan jogosult eldönteni, hogy az arcképe nyilvánosság elé kerülhet-e, és ezzel együtt azt is, hogy arról utánképzés készülhet-e.[54]

A szerzői jogról szóló 1884. évi XVI. törvénycikk nem rendelkezik arról, hogy a szerzőket milyen irányból, kik felől érkező támadások ellen kívánja védelmezni. A szerzői jogot megsértőjének személyi minőségét a törvénycikk csak akkor veszi figyelembe, ha a támadást külföldön követték el, akkor is csak abban a tekintetben, hogy az elkövető magyar állampolgár-e. Szalai Emil álláspontja szerint a szerzői jogról szóló 1884. évi XVI. tc. büntetőtörvény, mivel büntetendő cselekményeket állapít meg, amelyeket vétségeknek minősít és pénzbüntetéssel rendeli büntetni. [55] Az 1878. évi V. tc. (büntetőtörvénykönyv) 5. szakaszának 3. bekezdése kimondja, hogy a fegyveres erőkhöz tartozó személyek által elkövetett vétségekről külön törvény rendelkezik,[56] ennek tükrében tehát indokolt megvizsgálni azt az esetet, ha katona követi a szerzői jogsértést. A Ktbtk. – vagyis az 1885. január 15-i császári nyílt paranccsal életbe léptetett katonai büntetőtörvény a bűntettekről és vétségekről szóló törvény – 740. szakaszában bűncselekménynek minősíti az olyan cselekményeket, amelyek a szerző jogait sértik, ezzel fejezve ki azt, hogy a szerzők jogát (szellemi) tulajdonnak tekinti. Az 1884. évi XVI. tc. értelmében a katonák ellen a szerzői jog megsértése miatt indított eljárás nem a törvény 25. és 26. szakaszában megjelölt (polgári) bíróság előtt fog lezajlani.[57]

A szerzői jog magánjogi rendje katonai személyekre is az 1884. évi XVI. tc. szerint irányadó, az ügyben ítélkező bíró nem lehet tekintettel arra, hogy a szerzői jogot sértő cselekményt a katonai büntetőtörvény (Ktbtk.) büntetni rendeli-e. A büntetés kiszabásánál a szerzői jogról szóló törvény azon rendelkezése releváns, amely a szerző kártérítéshez való jogát biztosítja mindazokkal szemben, akik a szerzői jogi törvény tükrében jogsértést követnek el. Az 1912. évi XXX. tv. 50. szakasza értelmében polgári viszonyaik tekintetében a katonai személyek a polgári törvényeknek vannak alávetve.[58] Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy a szerzői jogot megsértő katona felett két bíróság fog ítélkezni. Az 1912. évi XXXIII. tv. 5. szakasza kimondja, hogy „A honvéd biróságok az előleges magánjogi kérdéseket önállóan itélik meg”,[59] mint ahogy a polgári bíróság sem fog a katonai személy ellen a szerzői jog megsértése miatt indított per során a katonai büntetőbíró ítéletére várni, lévén hogy nem függ az utóbbi ítéletétől a magánjogi perben születendő döntés.

A Büntetések című fejezetben rendelkezik az 1884. évi XVI. törvénycikk a szerzői jogbitorlás, illetve az ahhoz fűződő egyéb jogellenes magatartások szabályozásáról, szankciójáról. A 19. szakasz állapítja meg a szerzői jogbitorlás vétségének tényállását.[60] Aki szándékosan vagy gondatlanságból a szerzői jogokat megsérti, vétséget követ el. A törvény e jogsértést azért vétségként bünteti, mert a büntetendő cselekmények hármas tagolásából a kihágások közé nem jogsértő, csupán jogot veszélyeztető cselekmények tartoznak, a bűntettekhez pedig a súlyosabb törvényszegések sorolhatók.[61]

A tényállás a cselekményhez fűződő tudattartalom alapján három alakzatot különböztet meg, a szándékosságot, a gondatlanságot és a vétlen jogbitorlást. Szándékos (dolus) az a cselekmény, melynek elkövetője az elkövetéskor tudja, hogy tette jogszabályba ütköző, előre látja magatartásának következményeit és e következményeket kívánja, tudja tehát, hogy cselekménye büntetendő, ennek ellenére kifejezetten véghez akarja azt vinni. A tettes szándékos cselekménye célzattal is társul, mégpedig a közzététel az a cél, amely érdekében véghez viszi tettét. Szándékos jogbitorlást követ el a tettes, ha azzal a céllal, hogy közzétegye az írói művet gépileg többszöröz vagy többszöröztet tudva azt, hogy ezzel más szerzői jogát sérti. Gondatlanságból (culpa) követ el vétséget az, aki a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztja, így cselekményének következményeit sem látja előre, vagyis nem szándékosan követi el a szerzői jogbitorlást. Gondatlan jogbitorlást követ el a tettes, ha anélkül, hogy tettének törvényellenességéről tudna egy írói művet gépileg többszöröz vagy többszöröztet, amelynek közzétételével más szerzői jogát megsérti, azonban kellő gondosság mellett e jogsértést elkerülhette volna.[62] Ennek esetei a következők:

-       a tettes nem tudta, hogy a mű védelem alatt áll,

-       azt hitte, hogy a mű szerzőjének halála óta ötven év már eltelt, illetve ha anélkül fordított le egy művet, hogy előtte megbizonyosodott volna afelől, hogy a szerző által fenntartott fordítói jog ellenére a fordítás valóban nem jelent meg kellő időben,

-       abban a tévedésben volt, hogy a szerző vagy a jogosított kiadó az utánnyomásra beleegyezését adta.

Minden esetben a tettest az a mulasztás terheli, hogy mellőzte a tőle elvárható körültekintést és elővigyázatosságot, mellyel a jogbitorlás elkerülhető lett volna.

A vétség megállapításához nem szükséges, hogy az írói művet terjesztés céljából többszörözzék, hiszen a törvénycikk 5. szakasza[63] egyértelműen meghatározza, hogy a mű gépi többszörözését, közzétételét és forgalomba helyezését, ha az a jogosult beleegyezése nélkül történik, jogbitorlásnak kell tekinteni. A 22. szakasz[64] pedig azt állapítja meg, hogy a cselekmény befejezetté válik azzal, ha a mű törvény ellenére történő többszörözésének első példánya elkészül, és a büntetés megállapításához már nem szükséges az, hogy a tettesnek a közzététel vagy a forgalomba helyezés is szándékában legyen. Ugyanezen okokból a vétség megállapítását az a tény sem zárja ki, ha a jogosulatlan többszörözés a szerzőnek kárt nem okozott, hiszen a többszörözés az, amely a büntethetőséget megalapozza.[65]

A jogbitorlás alanya, vagyis tettese az, aki a többszörözést saját részére vagy számlájára hajtja, illetve hajtatja végre azért, hogy az így többszörözött példányokat azok tulajdonosaként forgalomba hozhassa.[66] Ez általában a kiadó, hiszen a kiadó készít többszörözött példányokat azért, hogy azokat mint tulajdonát forgalomba hozhassa. Kiadó lehet maga a szerző vagy az, aki a kiadói ügylet által az írói mű többszörözésére és forgalomba helyezésére kizárólagos jogot szerzett, emellett a könyvkereskedő, könyvkiadó, amely az ilyen célra alakult részvénytársaság, végül az örökös vagy olyan harmadik személy, akire a szerzői jogot átruházták, feltéve, hogy a művet saját kiadványaként közzétette.

Szokás az írói műveket bizományi kiadásban is közzé tenni. Ilyenkor a bizományos az írói mű közzétételét és forgalomba helyezését a szerző számlájára vállalja át, az eladást meghatározott díj ellenében végzi, a többszörözött példányok tulajdonosává nem válik, vagyis ez esetben a szerzői jog átruházása nem történik meg, a bizományos csak mint részes működik közre az elkövetésben.[67]

A kártérítési kötelezettség azt terheli, aki a szerzői jogbitorlást elkövette, vagy aki mást szerzői jogbitorlásra rábírt, illetve aki a szerzői jogbitorlás elkövetésében részes volt (mindkét esetet a 20. szakasz szabályozza),[68] végül, aki a jogosulatlanul többszörözött példányokat szándékosan terjesztette, forgalomba helyezte (amint ezt a 23. szakasz kimondja).[69] Kísérlet esetén kártérítésnek helye nincs. Különbséget kell tenni ugyanakkor a kártérítési igény és a gazdagodási kereset között. Ha ugyanis az, akit jogsérelem ért csak kártérítési igényt nyújtott be, de a vétséget később nem állapították meg (vétlen szerzői jogbitorlás), a tettes nem kötelezhető arra, hogy a kárt a saját gazdagodása erejéig megfizesse, mert ezt a keresetben határozottan nem kérték. [70]

A kártérítési kötelezettség a teljes kárra, vagyis a valós kárra (a szerző a jogbitorlás miatt a saját többszörözésének költségeit is elvesztette) és az elmaradt haszonra (az a bevétel, amelyet a szerző az utánnyomás miatt eladatlan példányai után remélt) is vonatkozik. A kártérítés összegének meghatározására nem tartalmaz intézkedést a törvény. Szigorúan véve a kár alapjának a jogosulatlan többszörözés miatt a jogosan kiadott példányokból el nem kelt darabok értékét kellene tekinteni, mivel a gyakorlatban ezt nem könnyű megállapítani, célszerűbb inkább abból kiindulni, hogy mivel egy mű kelendőségét a szükség és a közönség érdeklődése alakítja, vagyis a jogosan kiadott példányokból éppen annyi kelt volna el, mint amennyi a jogosulatlan többszörözésből elkelt – viszont ez is csak akkor alkalmazható, ha az eredeti művet teljes egészében utánnyomtatják. Ha ugyanis csak egy részében, illetve ha valamely hírlapban jelent meg a mű jogosulatlanul, akkor nem lehet azt feltételezni, hogy mindenki, aki az újságot megvette, az eredeti művet is megvette volna. Ilyenkor tehát a bíróság feladata, hogy az adott körülmények figyelembevételével megállapítsa a kár mértékét. Szintén felmerül a kérdés, hogy amennyiben a kár értékét az eredeti mű megmaradt példányainak vagy a többszörözött mű eladott példányainak ára alapján számítják ki, akkor melyiknek az árát kell figyelembe venni, illetve azon belül is a bruttó vagy a nettó ár a mérvadó-e. A válasz: mindenesetben az eredeti mű árából kell kiindulni, hiszen a szerző ebből remélt hasznot, kára tehát az ezen példányok árából előállt hiány. Nettó árnak azt az árat kell tekinteni, amely a könyvkereskedőnek adott százalék levonása után a szerzőnek fennmarad, sok esetben azonban a szerzők saját maguk adják ki műveiket, ezért nem reális, ha ezt a nettó összeget fogadjuk el alapnak. A hazai nézet tehát azt képviselte, hogy a bruttó árat kell alapul venni, amely a tulajdonképpeni bolti árat jelenti, hiszen a közönség csak ezen az áron szerezheti meg a művet.[71]

Ha a jogosulatlan többszörözés által készült és eladott példányok száma meghaladja az eredeti mű eladott példányainak számát, akkor kérdés, hogy a különbözetből eredő kárpótlás kit illet meg. Erre a kiadói szerződésben található meg a válasz, ha ugyanis a szerző a szerzői jogot minden fenntartás nélkül ruházta át a kiadóra, akkor az ő joga teljes mértékben megszűnt, és a kártérítés csak az eredeti mű kiadására jogosítotté lehet, vagyis a kiadóé. Ha azonban a jogát csak meghatározott példányokból álló kiadásra engedte át a kiadónak, akkor a különbözet után járó kártérítés a szerzőt illeti meg, mert a kiadó az eladási készletben lévő példányokra nézve már kárpótlást kapott és a kiadói szerződésen alapuló joga teljesen érvényesült. A fölösleges példányok tehát új kiadásnak számítanak, amelyek kiadásának jogát a szerző másra át nem ruházta, így az azok után járó kárpótlás csak a szerzőt illetheti meg.[72]

A tényállás rendelkezik arról az esetről is, ha a tettest cselekményében sem szándékosság, sem gondatlanság nem terheli, vagyis az elkövetéskor ténybeli vagy jogi tévedésben volt, és jóhiszeműen cselekedett. Ez a vétlen szerzői jogbitorlás, amelynek büntetése a jogosulatlanul többszörözött példányok elkobzása és a gazdagodás erejéig terjedő kártérítés. Ténybeli tévedésről akkor beszélünk, ha a tettesnek az elkövetéskor olyan tényről nincs tudomása, amellyel már megvalósítja a jogsértést, például, ha a jogbitorló a szerzővel kötött kiadói szerződés értelmezésére nézve volt tévedésben. Jogi tévedésről akkor van szó, ha a tettes nem tudta, hogy a cselekményét büntető törvény létezik, vagy az ilyen törvényt helytelenül értelmezte, például ha a tettes a fennálló könyvkereskedői és írói szokások alapján magát többszörözésre jogosítottnak tartotta, noha ezek a szokások a szerzői jogról szóló törvény rendelkezéseivel ellentétesek. Szintén jogi tévedésre példa az, ha egy idegen műből abban a hitben vesz át idézeteket, hogy azok a törvény szerint még megengedett mértéket nem haladták meg. Büntetés a vétlen bitorlót is sújtja, mégpedig a gazdagodása erejéig tartó kártérítéssel, mert a jogalkotó azt nem engedheti meg, hogy ha bár vétlenül, de jogellenes cselekményből másnak a rovására valaki előnyhöz juthasson. Azt viszont bebizonyíthatja, hogy a szerzőnek okozott káron felül is keletkezett gazdagodása, amelyet megtarthat, hiszen azt csak a sértett kárának erejéig kell visszafizetnie. A gazdagodás alapjául a jogosulatlanul többszörözött és eladott példányokat kell venni, és ezek értékéből kell levonni a vétlen tettes kiadásait. Ilyen kiadások a mű kiállítási költségei, az erre felhasznált tőke kamatai, a szerzőnek fizetett tiszteletdíj (honorárium) és az általános üzleti kiadások megfelelő része.[73]

A 20. szakasz a szerzői jogbitorlás vétségéhez kapcsolódó egyéb jogellenes magatartásokat szabályozza. Felbujtó az, aki a tettest a szerzői jogbitorlás elkövetésére rávesz, rábír, a felbujtó és a tettes cselekménye között olyan összefüggésnek kell lennie, hogy a tettes a vétséget a felbujtó cselekményének hatására kövesse el. Így ha a felbujtó csupán felhívja a tettest az elkövetésre, de a tettesben ez által nem alakul ki az elhatározás a jogsértés megtételére, vagy a tettesben nem a felbujtó tevékenységének eredményeképp születik meg az elhatározás, felbujtásról sem beszélhetünk. Felbujtó leggyakrabban maga a szerző lehet, aki rábírja a könyvkereskedőt egy olyan mű kiadására, amelyről tudja, vagy legalábbis kellő körültekintés mellett tudnia kellene, hogy annak többszörözése szerzői jogbitorlás. Ha azonban a felbujtót sem szándékosság, sem gondatlanság nem terheli, akkor még gazdagodása erejéig sem tartozik felelősséggel, mert a törvény rá nézve ilyen kötelezettséget nem állapít meg. Így az a szerző, aki vétlenül adott át a kiadónak olyan művet, mely később utánnyomásnak bizonyul, még a kiadótól kapott tiszteletdíj visszaadására sem kötelezhető. E szakasz szól a többi részesről is – vagyis a bűnsegédről és a bűnpártolóról –, és kimondja, hogy a rájuk vonatkozó büntetések és kártérítési kötelezettségek az általános jogelvek szerint alakulnak. Ez azt jelenti, hogy velük kapcsolatban a büntető törvénykönyv bűntettekről és vétségekről szóló részében foglaltakat kell irányadónak tekinteni.[74]

A 21. szakasz az elkobzás szabályait állapítja meg.[75] A jogosulatlan többszörözés elkövetéséhez szükséges készülékeket azért kobozzák el, hogy ezzel megakadályozzák a szerzői jogbitorlás folytatását vagy megismétlését. Ezeket a készülékeket akkor is elkobozzák, ha a tettest sem szándékosság, sem gondatlanság nem terheli, mert az elkobzás nem a vétség következménye, hanem a szerző kizárólagos jogából fakadó olyan jogosultság, amely az összes, jogosulatlanul többszörözött példány birtokosával szemben érvényesíthető, azonban elkobozni csak azokat a példányokat lehet, melyeket terjesztés céljából birtokolnak, azokat nem, amelyeket saját használatra szereztek meg. Ez az elkobzás különbözik a büntetőjogi elkobzástól, amelynél a tulajdon elvész, mert ez megsemmisítés céljából vagy a károsított előnyére történik. Ezen elkobzás különbözik a per folyamán érvényesíthető zárlattól is, mely a biztosítási intézkedések egyik fajtája és azért lehet kérni, illetve elrendelni, hogy ezzel ideiglenesen megakadályozzák a jogosulatlan többszörözés terjesztését.[76]

Elkobzás csak olyan tárgyakra foganatosítható, amelyeket kizárólag a jogosulatlan többszörözésre lehet használni. Így például ha a jogbitorlás tárgya egy könyv, akkor nem foglalják le a nyomtatáshoz szükséges betűket, hiszen azokat nem csak kifejezetten ennek a könyvnek a nyomtatásához lehet használni, hanem bármely írói műhöz. Azonban, ha a nyomtatás „tömbnyomat” (stereotyp) segítségével történik, akkor az erre használt tömbbetűk minden esetben elkobozandók, hiszen ezek átalakítás nélkül más mű nyomtatására nem használhatók.[77]

A jogosulatlanul többszörözött és még készletben lévő példányokat, melyeket a nyomdász, a könyvkereskedő, az ipari terjesztő, a tettes vagy a felbujtó birtokában találnak és lefoglalnak, meg kell semmisíteni. A jogosulatlan többszörözésre szánt különleges eszközök (például nyomdai minták, lapok, érclemezek) megsemmisítése azt jelenti, hogy megváltoztatják azok alakját, így már az eredeti céljukra (vagyis az adott mű többszörözésére) nem használhatók, azonban az eszköz anyagát a tulajdonosnak visszaadják. A megsemmisítés és az elkobzás is kérelemre történhet, mert a szerzőnek jogában áll, hogy a készletben lévő példányokat, illetve készülékeket megvásárolja. Ezt a jogát szabadon gyakorolhatja akkor is, ha valóban kárt szenvedett és akkor is, ha nem, mert e joga kizárólag egy harmadik érdekelt joga által lehet korlátozva. Ha ugyanis a szerző művet ezer példányt felölelő, egyetlen kiadásra engedte át a kiadónak, akkor a jogosulatlanul többszörözött példányokat sem a szerző, sem a kiadó nem követelheti magának, mert ezzel a másik joga sérülne. A kiadónak csak arra van joga, hogy az ezer példányban készült kiadást forgalomba hozza, ezért ha a jogosulatlanul többszörözött példányokat a kiadó kapná meg, akkor a szerző azon joga csorbulna, hogy az elkelt példányok után új kiadást rendeljen. A szerző pedig addig, míg az ezer példányban készült kiadás el nem kelt, a mű más többszörözését a kiadó hátrányára nem teheti közzé, tehát ő a jogosulatlanul többszörözött példányokat ezért nem igényelheti. Mindezekért, ha a jogbitorlás több jogosított érdekét sérti, akkor az elkobzott példányok és készülékek átadása csak a jogosítottak közös kérésére rendelhető el.[78] Részben jogosulatlan többszörözés akkor áll elő, ha az csak a mű egyes részeit érinti, így például a címlapot, az előszót, egyes oldalakat, fél vagy egész íveket. Ilyenkor az elkobzás is csak ezekre az egyes részekre, illetve az ezek előállításához szükséges készülékekre terjedhet ki, feltéve, ha ezek a részek az egész műtől gépileg elkülöníthetők.[79]

A 22. szakasz a vétség tényállásának stádiumairól szól.[80] A szerzői jogbitorlás vétsége befejezetté válik, ha a törvény ellenére többszörözött első példány elkészül, nem szükséges, hogy azt közzé tegyék, vagy forgalomba helyezzék. Azzal, hogy a törvény szövege „első példányt” említ, arra lehet következtetni, hogy egyetlen példány elkészítése nem tekinthető szerzői jogbitorlásnak, mert akkor az „egy példány” kifejezést használná, illetve a gépi többszörözés fogalma is azt feltételezi, hogy a többszöröző több darabot szándékozik előállítani. Ha valaki egy idegen műnek csak egyetlen példányát készítette el anélkül, hogy több elkészítését tervezte volna, ezzel a vétség véghezvitelét megkezdte, de be nem fejezte, vagyis cselekménye csak kísérletnek tekinthető. Szerzői jogbitorlásnál a kísérlet csak akkor állapítható meg, ha a gépi többszörözést már megkezdték. Ehhez bizonyos előmunkálatok szükségesek, amelyek nélkül a többszörözés nem is történhetne meg, ha pedig az előmunkálatokat megkezdték a gépi többszörözés is lehetővé válik, vagyis a jogbitorlás a kísérleti szakaszba lép. Az így elkészített részek és készülékek szintén elkobozhatók. Ha viszont még csak az anyagbeszerzés valósult meg, de egyéb munkálatokat nem kezdtek meg, akkor még kísérletről sem beszélhetünk, mert ezen anyagokat más mű többszörözésére is felhasználhatják, ezért ezeket az anyagokat elkobozni sem lehet. A vétség elkövetéséhez megkívánja a törvény, hogy legalább az első példány közzétehető formában készüljön el, vagyis olyan alakban, amelyben forgalomba lehet hozni. Ezért ha a műnek még csak egyes részei készülnek el, akkor szintén a jogbitorlás kísérletéről beszélhetünk. Az így elkészült részek is elkobozhatók, még akkor is, ha a vétség véghezvitelétől önként állt el a tettes és ezért maradt a cselekmény a kísérleti szakaszban.[81]

A 23. szakasz az üzletszerű terjesztés vétségének tényállását fogalmazza meg.[82] A törvény ezen szakasza az üzletszerű terjesztést mint önálló vétséget a szerzői jogbitorlással egyenlően rendeli büntetni. Mivel a 22. szakasz a szerzői jogbitorlás vétségét befejezettnek tekinti azzal, hogy az első példány elkészült, ezért az azt követő terjesztés mint részesség sem büntethető. Ennek kiegészítését szolgálja ez a rendelkezés, amely szintén vétség elkövetésének ítéli az üzletszerű áruba bocsátást, eladást vagy más úton történő terjesztést, ha azokat a tettes szándékosan követi el. Ha a terjesztőt (könyvkereskedőt) csak gondatlanság terheli, büntetés alá nem esik, kártérítésre nem köteles, mert a könyvkereskedőktől nem várható el, hogy minden, a könyvkereskedelmi forgalomban fellelhető művet ismerjenek, és tudják, hogy melyik számít jogosulatlan többszörözésnek és melyik nem.[83]

Az elkövetési magatartások tehát az áruba bocsátás, az eladás (mint a leggyakrabban előforduló terjesztési formák) és az egyéb módon történő terjesztés. Ilyen egyéb módon történő terjesztés lehet (miután a törvény nem ad rá pontos meghatározást) minden olyan cselekmény, amely a jogosulatlanul többszörözött mű megszerzését, megismerését teszi lehetővé.[84] Ilyennek számít különösen ezen művek kirakatban történő elhelyezése vagy egyes példányainak megtekintés céljából való megküldése (amelyeket a címzett a vételár utólagos megfizetéssel meg is tarthat), de ilyen a könyvtáros magatartása is, ha a mű jogellenességéről tudva bérfizetés ellenében rendelkezésére bocsátja azokat. Azonban ha valaki csak hirdeti a jogosulatlanul többszörözött mű megjelenését, még nem követi el a vétséget, magatartása azzal válik büntethetővé, ha az így hirdetett művekből eladás céljából ő maga is tart. Ugyancsak nem büntethető az a személy, aki a tilalom ellenére többszörözött műből felolvasást tart, mert ez a cselekvés sem tartozik a terjesztés formái közé. A törvény tilalma alá az üzletszerűen történő terjesztés tartozik: üzletszerűnek az olyan terjesztést tekintjük, amelyet a könyvkereskedő saját üzletében végez, vagy ha a terjesztést főállásban, vagyonszerzés céljából folytatja, továbbá a bírónak is lehetősége van arra, hogy teljes bizonyítottságot nyert tényekből közvetve is megállapítsa a terjesztés üzletszerűségét. [85]