Nótári Tamás

Cicero és Caesar viszonya a polgárháború előtti cicerói védőbeszédek tükrében

 

 

 

Írásunkban Cicero és Caesar több évtizeden át tartó politikai viszonyának alakulását kívánjuk vizsgálni Cicero perbeszédeinek, ezek közül is a polgárháborút megelőző védőbeszédeinek tükrében – ebből következik, hogy vizsgálódásunk nem terjed ki az ún. orationes Caesariae körére, a 46-ban és 45-ben elhangzott Pro Marcellóra, Pro Ligarióra és Pro rege Deiotaróra, mivel azokat egyenként, önálló tanulmány keretében szándékozzuk elemezni. tükrében. A köztük fennálló amicitia kapcsán alapvető kérdésként merül fel, hogy mennyire tekinthető személyes, illetve politikai alapú barátságnak. Lossmann a barátság személyes aspektusait hangsúlyozza kiemelve, hogy Cicero a római elit köréből egyedül Caesartól kapta meg azt az őszinte odafordulást, amit sokaktól, többek között Pompeiustól hiába remélt.[1] Cicero több helyütt kiemeli barátságuk személyes motivációit,[2] ugyanakkor nem hallgatja el az amicitia árnyoldalait és problematikus voltát sem.[3] Spielvogel ezzel szemben a barátság politikai vetületeire helyezi a hangsúlyt.[4]

Noha Cicero Caesarhoz fűződő barátságát vetus amicitiának nevezi,[5] puszta spekuláció volna a barátságot kora ifjúságukra visszadatálni.[6] Az első dokumentálható politikai összetűzés a Catilina-összeesküvés kapcsán bontakozott ki kettejük között, amikor is Cicero szigorú büntetés kilátásba helyezésére, önkéntes száműzetésbe vonulásra akarta kényszeríteni Catilinát.[7] D. Iunius Silanus consul designatus halálbüntetést kért a catilinariusokra, Caesar ezzel szemben a lex Semproniára hivatkozott, amely megtiltotta, hogy a népgyűlés jóváhagyása nélkül római polgárt kivégezzenek.[8] Cicero Caesart ennek kapcsán popularisnak nevezi, ám különbséget tesz közte és a demagógok között.[9] Ennek során Caesart – némi iróniával – homo mitissimus atque lenissimusként említi,[10] és kiemeli előkelő származását[11] és népszerűségét.[12] Ebben a helyzetben semmiképpen sem beszélhetünk személyes ellentétről, hiszen Caesar a helyzetet kiválóan ismerő és az összeesküvést leleplező Cicerót is tanúul hívhatta azokkal szemben, akik az összeesküvésben való részvétellel vádolták meg.[13]

A Catilina-összeesküvésnél komolyabb gondot okozott a szónok számára a Caesar és Pompeius közti ingadozó kapcsolat, illetve időről időre felmerülő ellentét, amit Cicero rendszerint igyekezett elsimítani. Mindezt tapintatos diplomáciával tette, nem pedig a Cato minorra jellemző szigorral és keménységgel, aki úgy viselkedett, mintha Platón ideális államában, nem pedig Romulus disznóóljában élne.[14] 59-ben Caesar felajánlotta Cicerónak, hogy tartson vele Galliába mint legatus, ám Cicero elutasította a felkérést – ezzel Caesar lehetőséget teremtett volna Cicerónak, hogy méltósággal távozzék Rómából, és elkerülje Clodius cselvetéseit, a szónok azonban bízott Pompeius és az optimaták segítségében,[15] ám e reményében csalatkozni kényszerült.[16] Később 49-ben még kísérletet tett a Caesar és Pompeius közötti közvetítésre, minthogy mindkettejük amicitiájában biztosnak érezte magát.[17]

Érdekes adalékot nyújt a Cicero és Caesar közötti viszonyhoz a Sestius-per kapcsán 56-ban elhangzott, illetve publikált invektíva, az Interrogatio in Vatinium testem. Caesar számos alkalommal igénybe vette politikai céljaihoz a Vatinius által elkövetett vagy mozgatott erőszakos cselekményeket, így például Bibulus obnuntiatiójának erőszakos megakadályozását.[18] Caesar szintén Vatiniusnak köszönhette a lex Vatinia de Caesaris provincia keresztülvitelét, amely számos rendkívüli hatalmi jogosultságot garantált számára Gallia Cisalpina és Illyicum területén. Nemkülönben elérte, hogy megszülessen a lex de alternis consiliis reiciendis, amely – ellentétben a korábbi büntetőeljárási gyakorlattal – nemcsak egyes bírák, hanem decuriák vagy rendek kizárását is lehetővé tette az esküdtbíráskodás során.[19] P. Vatinius legkésőbb 59-es néptribunussá választása után Caesar elkötelezett híveként tevékenykedett, s tribunusi működésének évében két, meglehetősen sötét ügynek vált részesévé. Caesar ugyanakkor tisztában volt Vatinius morális tartásának hiányával, hiszen állítólag Aquileiában ki is jelentette, miszerint tribunusi működése idején Vatinius minden fizetség ellenében tett.[20] Vatinius ekkoriban augurrá akarta magát választatni,[21] ám e tisztséget csak 48-ban nyerte el. 58 elején Vatinius Rómában tartózkodott, hogy támogassa Clodius mesterkedéseit, amelynek végső céljai között Cicero száműzetése is szerepelt, utóbb pedig legatusként csatlakozott a Galliában helytartóként működő Caesarhoz. Cicero közvetlenül rámutat Vatinius Caesarhoz fűződő viszonyára, és felhívja hallgatósága, illetve olvasói figyelmét arra, hogy amikor Vatinius Caesar példájára hivatkozik, önigazolása nem helytálló, hiszen nem engedheti meg magának azt, amit befolyásos pártfogója. A Vatinius elleni támadások során Cicero következetesen megpróbálja Vatiniust leválasztani Caesarról, és hangsúlyozza, hogy bizonyos gaztettei során Caesar parancsával ellentétesen járt el,[22] illetve hogy a caesari törvényekkel is szembehelyezkedett,[23] valamint bizonyos esetekben – így például Vettius feljelentése kapcsán – egyszerűen elhallgatja Caesar részességét.[24] A szónok maróan gúnyos hangvételben nyilatkozik Vatinius kudarcba fulladt aedilisjelöltségéről,[25] valamint ellenfele tribunusi működés kapcsán[26] a szónok burkolt támadást intéz Caesar ellen anélkül, hogy név szerint említené.[27] Nagy valószínűséggel invektívája megalkotása során nem pusztán személyes indulata vagy azon hit, hogy Vatiniust le tudja választani Caesarról, hanem azon meggyőződése vezethette, hogy megerősítheti az optimaták, és a Caesartól némiképp elhidegült Pompeius helyzetét, ugyanakkor – a kényes momentumok elhallgatásával – Caesar felé is gesztust tett, mintegy bizonyítva közeledési szándékát.[28]

Az 55-ös évre megválasztandó consulok proconsuli tisztségét eldöntendő 56 nyarán tárgyalásra került sor a két galliai provincia, valamint Syria és Macedonia sorsa, s ennek kapcsán hangozott el a De provinciis consularibus.[29] Cicero e kérdésben arra törekedett, hogy Caesar megtarthassa mindkét Galliát, s hogy Syria és Macedonia kerüljön kisorsolásra, amelyek élén ekkor az 58-as év consuljai, a Cicero száműzetésében szégyenteljes szerepet játszó A. Gabinius és L. Calpurnius Piso álltak, akiket Cicero ily módon el tudott volna mozdítani tartományaik éléről.[30] Cicero e kérdés kapcsán nyíltan beszél Caesarral szembeni – múltbeli[31] és jelenbeli[32] – politikai ellenérzéseiről, ám ezen ellenséges viszonyt nem személyes, hanem közéleti okok motiválják: Cicero mint a res publicához hű szenátor kötelességének érzi, hogy határozottan fellépjen a meggyőződése szerint annak érdekeivel ellentétesen eljárókkal szemben,[33] vagyis mintegy felajánlja Caesarnak a választást, hogy amennyiben az állammal szemben ellenségesen jár el, úgy Cicerót is elszánt ellenségei közé kell majd számítania, ha azonban az állam érdekeinek megfelelően cselekszik, akkor őt is barátai között tudhatja.[34]

Cicero számára ezzel megkezdődött azon ötéves időszak, amelyben mintegy a triumvirek kényszerű szövetségeseként működött egészen távozásáig Ciliciába.[35] Ebben az időben megkísérelt mind Caesarral, mind Pompeiusszal baráti viszonyt fenntartani,[36] s ebben hajlandó volt odáig elmenni, hogy – noha nem fogadta el a Caesar által felkínált különféle tisztségeket – mentségeket keresett és talált Caesar számára a Clodiusszal való együttműködésre.[37] Pompeius esetében nem mulasztotta el kiemelni, hogy az hazatérését a száműzetésből nagyban elősegítette, és támogatta.[38] A beszéd végén összegzi Caesarhoz fűződő viszonyát: ha ellenségesség állt volna fenn kettejük között, akkor legfőbb ideje volna azt a köz érdekét szem előtt tartva felszámolni, vagy legalábbis máskorra halasztani, minthogy azonban nincsen szó ilyesfajta ellentétről, a vélt sérelmek élét immáron a beneficiumok elvették.[39] Ily módon Cicero egyértelműen kijelenti: magánjellegű rokon- és ellenszenveit teljes mértékben alárendeli a közérdeknek.[40]

Az In Pisonem 55-ben hangzott el a szenátusban,[41] Piso ugyanis kijelentette, hogy a szónok már rég ellenségévé tette Caesart és Pompeiust, akik aktívan elősegítették, hogy Clodius száműzetésbe kényszeríthesse, és Cicero szemére vetette, hogy csak támadásait kizárólag olyanok ellen intézi, akikről úgy véli, hogy nála gyengébb pozícióban vannak, azokat pedig, akikkel szemben ténylegesen haragot kellene táplálnia, kíméli, mi több, hízeleg nekik.[42] Ugyanakkor óvatos kritikát fogalmaz meg Pompeiusszal szemben, hiszen engedte magát Cicero ellenségei által befolyásolni, és nem nyújtott neki kellő támogatást Clodius cselvetései ellen,[43] Caesar azonban – a köztük fennálló politikai feszültség ellenére – felajánlotta neki segítségét és az együttműködés lehetőségét,[44] amivel Cicero nem élt, így hát Caesar saját, Ciceróéval merőben ellentétes érdekeinek megfelelően járt el.[45] Minderre azonban a szónok hajlandó fátylat borítani, és a köz érdekében szoros együttműködésre törekedni velük.[46]

A Caesar iránti baráti viszonyulás a Quintushoz írott levelekből is kiderül,[47] ami fakadhat egyfelől abból, hogy a római arisztokrácia köreiből – maga szintén szellemi ember (is) lévén – szinte kizárólag Caesar ismerte el Cicero tehetségét annak teljes valójában, nem éreztetve vele a homo novus felé kimondva-kimondatlanul megnyilvánuló gőgöt, másfelől pedig gyakorlati, az ön- és a közérdek által egyaránt motivált megfontolásból.[48] Ugyanakkor határozottan visszautasítja az opportunizmus vádját, vagyis azon szemrehányásokat, hogy feladta volna egykori politikai alapelveit, a Caesarhoz való közeledést a körülményekhez alkalmazkodó józan politizálás iránti elkötelezettséggel, az állam nyugalma iránti óhajjal, valamint a polgárháború és az erőszak elkerülése iránti vággyal magyarázza.[49] Az ebből az időszakból származó, Atticushoz írott levelekből azonban világosan kihallik az elkeseredettség és a csalódottság: az optimaták cserbenhagyták,[50] ő szamárként viselkedett,[51] lenézés és megvetés veszi körül,[52] államról Róma esetében már nem lehet beszélni,[53] egyértelműen a diktatúra beköszönte fenyeget,[54] a hajótörés közepette az egyetlen szilárd támasz Caesar lehet.[55] Ezen utóbbi kijelentést ironikus megjegyzésnek is tekinthetnénk, ám az 54-ben kelt levelekből egyértelművé válik: Cicero valóban Caesarra mint biztos pontra kívánt támaszkodni,[56] vagy legalábbis az ő személyében látta a legkisebb rossz megvalósulásának lehetőségét.

Az 50-ben polgárháborúval fenyegető helyzetben Cicero egyértelműen érzi, hogy mind Pompeius, mind Caesar a maga oldalán akarná tudni.[57] A polgárháború kitöréséért elsősorban Caesart teszi ugyan felelőssé, azonban Pompeiust sem tekinti vétlennek a helyzet kialakulásában, hiszen mindketten kizárólagos dominatióra törtek, és saját érdeküket az államérdek fölé helyezték.[58] A Rubicót átlépő Caesart Hannibálhoz hasonlítja,[59] és kizárja a neki tehető engedmények lehetőségét.[60] A fegyveres konfliktus kirobbanásakor mélységes elkeseredéssel tölti el, hogy Pompeius is kész volt véres háborúba kezdeni,[61] és leszögezi: amíg e két ember életben van, nincsen remény a szabad res publica helyreállítására,[62] hiszen bármelyikük győzne is, az eredmény nem lehetne más, mint a tyrannis, így kizárólag a béke megőrzésének, illetve megteremtése lehet az egyedüli cél,[63] az ő számára pedig az az egyetlen járhatónak látszó út, ha nem foglal állást, és igyekszik távol tartani magát kettejük vetélkedésétől.[64] Caesar ugyan megkísérli megnyerni magának,[65] ám a Cicero által támasztott feltételt, nevezetesen a béke helyreállítását és a kiegyezést Pompeiusszal nem vállalja.[66] Pompeius indokait jogosnak, háborúját kegyetlennek, mind győzelmét, mind pedig vereségét veszedelmesnek ítéli,[67] Pompeius győzelme esetében proskripcióktól tart, Caesarról azonban azt vélelmezi, hogy megkímélné egykori ellenségeit.[68] Úgy érzi, hogy csupán azt tudja, kitől kell magát távol tartania, azt azonban nem, kihez kellene közelednie.[69]

Cicero Caesar arra vonatkozó kifejezett kérése ellenére, hogy tartózkodjék az állásfoglalástól,[70] 49 júniusában csatlakozik a szenátusi állásponthoz, vagyis Pompeiushoz, amit az optimaták által rá gyakorolt nyomással,[71] illetve a Pompeius iránti régi kötelezettségeivel indokolt,[72] döntése tehát valószínűleg inkább személyes, mintsem politikai motivációra vezethető vissza,[73] ám Itáliát elhagyva Pompeius táborában sem időz sokáig, a pharsalusi csata után 48 nyarán Brundisiumba megy, és ott várja ki az események alakulását egészen a 47 szeptemberében Caesartól kapott kegyelem elnyeréséig, amikor végre hazatérhet Rómába.[74]

Caesar 46. július 25-én tért vissza africai hadjáratáról Rómába, Cicero pedig ekkortájt biztonságban érezhette magát Rómában, mivel egyfelől Caesartól megfelelő biztosítékokat kapott, másfelől pedig az új igazgatásban helyet kapott barátai, A. Hirtius és L. Cornelius Balbus, valamint a kegyelmet nyert C. Cassius Longinus, M. Iunius Brutus és P. Cornelius Dolabella jóvoltából. Brutus kérésére megírta az azonos című retorikatörténeti munkát, és elkezdte a Cato maior de senectutét.[75] Cassius, Dolabella és Hirtius hosszasan időztek mesterük tusculumi villájában, aki Caesar elé küldte őket.[76] Barátaihoz intézett leveleiben arról számol be, hogy befolyása Rómában jelentősen csökkent,[77] az általa nem kedvelt Epikurost követi,[78] lemond arról, hogy Caesar igazgatására hatást gyakoroljon,[79] és kizárólag elméleti munkájának kíván élni.[80] E munkái természetesen a köztársasági államforma magasztalását és helyreállítását célozta.[81]

A Caesartól kapott kegyelem Cicero egzisztenciális fenyegetettségét megszüntette ugyan, kényszerű belső emigrációját azonban nem, hiszen tudatosodott benne, hogy egyre inkább – és talán végleg – kiszorul a közéletet aktívan alakító személyek és tényezők köréből, ami kedélyét nem csekély mértékben beárnyékolta. Marcus Iunius Brutus – Caesar későbbi gyilkosa –, a caesari hatalom és a dictator által adható kegyelem korrumpáló gesztusa elleni tiltakozás legkövetkezetesebb formáját, az öngyilkosságot választó sztoikus állam férfi, Marcus Porcius Cato Uticensis unokaöccse biztatására egyre mélyrehatóbb érdeklődéssel fordult a filozófia felé. Az 55 és 51 közötti időszakot követően ezen években dolgozott legtermékenyebben bölcseleti művein, szellemi horizontja azonban kiszélesedett, s immáron a némiképp mégis a közélet alakítására irányuló állambölcselet mellett a rómaiak szemében öncélúnak tűnő morálfilozófia és ismeretelmélet került munkássága homlokterébe.

A De oratorével együtt libri oratorii-trilógiát alkotó Brutusban és Oratorban a szónoki és az államférfiúi hivatás viszonyát vizsgálja: a Brutusban a római ars oratoria történetét taglalja, az Orator célja pedig az ideális szónok bemutatásában állt. A 46 tavaszán megalkotott Brutusból egyértelműen kicsendül a közélet alakulása felett érzett elkeseredése, amikor az államot körülvevő éjszakáról ír, amelyben az ékesszólás hangjának is el kell némulnia, és világosan érzékelteti, hogy a libera res publica bukásával a szónoki tevékenység valódi értelme is elveszett, s az eloquentia pusztán immáron irodalmi tevékenységgé vált[82] – utóbb e gondolatot fogalmazza meg Tacitus is a Dialogus de oratoribusban.

A Brutusban a római ékesszólás történetét dolgozza fel, amelynek csúcspontjaként egyértelműen – az esetleges szerénység, ami eleve nem volt sohasem sajátja itt kínosan mesterkélt álszerénységnek hatott volna – saját magát, valamint Hortensiust említi. Elismerően nyilatkozik Caesar szónoki teljesítményéről is, mintegy viszonozva, hogy az De analogia című művét neki ajánlotta elismerve szellemi nagyságát és szónoki kiválóságát. Az Oratorban a perfectus orator eszméjét tovább vizsgálva élesen elhatárolódott a római szónokok fiatalabb generációja – többek között Iunius Brutus – által követett szikár és választékosan hűvös atticismustól féltve a latin eloquentiát és magát a nyelvet is a mesterséges elszegényítéstől. Cicero életteli, sokszínű stílusa kiválóan megfelelt a köztársaság utolsó szakaszának egyfelől viharos, másfelől azonban mégiscsak a szabadság lehetőségét magában hordozó korának, a neoatticismus viszont már a akadémikussá váló, a Forum mindennapjaitól elszakadt, immáron a közéletet alapjaiban befolyásolni nem képes ékesszólás stílusideálja lehetett.

Brutus felkérésére ekkoriban írta meg a caesari dictatura fenyegetése és megalázó clementiája elől öngyilkosságba menekült M. Porcius Cato nekrológját, amelyben a sztoikus bölcsként cselekvő államférfit a legmagasztosabb hangon méltatja. Jól tudta, hogy ezzel kivívja Caesar ellenérzését, s a válasz nem is váratott sokáig magára: Caesar megírta Anticato című, vitriolos hangvételű, invektívaszerű munkáját, amivel egyértelművé tette, hogy sokat magasztalt és magasztaltatott clementiája mégsem vált második természetévé. Noha Caesar nagyvonalúan közelített Ciceróhoz,[83] a szónok azonban közel sem lehetett biztos abban, hogy a dictator valóban helyre akarja-e állítani a köztársasági alkotmányos rendet.[84] Erről tanúskodik a röviddel Marcellus hazahívása előtt Paetusnak írott, meglehetősen borúlátó hangvételű levele is, amelyben kifejti, hogy Caesart, még abban az esetben is, amennyiben helyre akarja állítania res publicát, akkor is túlontúl sokaknak kötelezte le magát ahhoz, hogy esetleges terveit megvalósíthassa, s hogy míg a közösség Caesarnak, addig Caesar a körülményeknek van kiszolgáltatva.[85] Leveleiben a res publica vesztét gyászolja,[86] hiszen egész életét és működését ezen eszme megvalósításának rendelte alá, aggodalommal tekint az egyeduralomra és a jogbiztonság hiányára,[87] tudatában van annak, hogy a kialakult helyzetért részben ő és barátai is felelősek,[88] s még csak azzal sem vigasztalhatja magát, hogy Pompeius győzelme esetén kedvezőbben alakultak volna a közállapotok.[89] Caesar hívei és saját, száműzetésben élő barátai felé ugyanakkor igyekszik fenntartani az optimizmus látszatát, és a res publica feltámadásába és az aequitas napról napra történő térnyerésébe vetett reményének hangot adni.[90] A hajdani pater patriae tisztában van azzal, hogy politikai befolyása jóformán semmivé vált, s ezért – hogy a dictator haragját ne vonja magára – jelen van ugyan a szenátus ülésein, ám néma marad.[91]

Ebben a történelmi-politikai helyzetben született a Cicero szónoki életműve kései szakaszának egyik jelentős – s egyúttal az ún. orationes Caesarianae első – darabja, a Pro Marcello, amely látszólag nem más, mint védőbeszéd, ugyanakkor azonban a cicerói állam- és politikaelméleti corpus kiemelkedően fontos alkotóeleme. A Pro Ligariót mind az antik, mind a modern irodalom a deprecatio klasszikus példájaként tartotta számon,[92] történeti szempontból pedig nem kevésbé figyelemreméltó mű, hiszen – lévén, hogy a Pro Marcello 46 kora őszén a szenátusban hangzott el – a polgárháborút követő időszakból Cicero első, a forumon, vagyis nagy nyilvánosság előtt elmondott beszéde, amelyben Caesar clementiáját magasztalva – egyes kutatók szerint – a dictaturát expressis verbis legitimálta. Cicero 45 novemberében mondta el Iulius Caesar előtt védőbeszédét Deiotarus király érdekében (Pro rege Deiotaro), aki, akárcsak Q. Ligarius, a polgárháborúban Pompeius oldalán állott. Caesar ekkorra – 45 novemberében – legyőzte Pompeius fiait a mundai csatában, majd diadalmenetet tartott felettük. Deiotarus király vádlójaként unokája, Castor és az általa felbérelt egykori királyi orvos, a rabszolga Phidippus léptek fel, akik a királyt főbenjáró bűntett,[93] Caesar elleni – általuk 47-re datált – gyilkosság kísérletével[94] és összeesküvéssel[95] vádolták, vagyis a vádat röviden a perduellio, illetve a crimen imminutae maiestatis tényállásával adhatjuk vissza. Cicero, aki ciliciai helytartósága óta jó kapcsolatokat ápolt a királlyal, vállalta a védelmet.[96] E három oratio elemzésére azonban – amint írásunk elején jeleztük – önálló tanulmányok keretében kívánunk sort keríteni.

 



[1] Fr. Lossmann: Cicero und Caesar im Jahre 54, Studien zur Theorie und Praxis der römischen Freundschaft, Hermes Einzelschriften 117., Wiesbaden 1962, 149.

[2] Cic. prov. cons. 40., Att. 13, 52, 2.

[3] Cic. fam. 11, 27. sk.

[4] Ehhez bővebben lásd J. Spielvogel: Amicitia und res publica – Ciceros Maxime während der innenpolitischen Auseinandersetzungen der Jahre 59–50 v. Chr., Stuttgart 1993.

[5] Cic. fam. 1, 9, 12.

[6] U. Riemer: Das Caesarbild Ciceros, Hamburg 2001, 37.

[7] Cic. Cat. 2, 11.

[8] Cic. Cat. 4, 7.

[9] Cic. Cat. 4, 9. Quoniam hanc is in re publica viam, quae popularis habetur, secutus est … intellectum est quid interesset inter levitatem contionatorum et animum vere popularem saluti populi consulentem.

[10] Cic. Cat. 4, 10.

[11] Cic. Cat. 4, 9. dignitas et maiorum eius amplitudo

[12] Cic. Cat. 4, 11. populo carum atque iucundum

[13] Suet. Caes. 17, 2.

[14] Cic. Att. 2, 1, 8. tamquam in Platonis politeia, non tamquam in Romuli faece

[15] Cic. Att. 2, 19, 4. skk.

[16] Cic. fam. 14, 3, 1.

[17] Cic. Att. 9, 11, 2.

[18] Cic. Vat. 22. sk.

[19] Cic. Vat. 27.

[20] Cic. Vat. 38.

[21] Cic. Att. 2, 9, 2., Vat. 19. 20.

[22] Cic. Vat. 22.

[23] Cic. Vat. 29.

[24] Cic. Vat. 24–26.

[25] Cic. Vat. 38. sk.

[26] Cic. Vat. 33–39.

[27] Cic. Vat. 35. sk.

[28] S. Borzsák: Cicero und Caesar, Ihre Beziehungen im Spiegel des Romulus-Mythos, In: Ciceroniana, Festschrift für Kaziemierz Kumaniecki, Hrgs. v. A. Michel–R. Verdière, Leiden 1975, 22–35., 25., Chr. Meier: Die Ohnmacht des allmächtigen Dictators Caesar, Drei biographische Skizzen, Frankfurt a. M. 1980, 185. skk.

[29] A. Giovannini: Consulare imperium, Schweizerische Beiträge zur Altertumswissenschaft 16., Basel 1983, 107–114.

[30] Az ellenséges viszony hátterhez és Cicero száműzetéséhez lásd Nótári T.: Az államkoncepció megjelenése egy cicerói perbeszédben, Magyar Jog 56 (2009/12) 717–725.

[31] Cic. prov. cons. 25. ego me a C. Caesare in re publica dissensisse fateor

[32] Cic. prov. cons. 19. inimicus … homini

[33] Cic. prov. cons. 19. Ergo ego senator – inimicus, si ita vultis, homini – amicus esse, sicut semper fui, rei publicae debeo.

[34] Riemer: i. m. 49.

[35] M. Fuhrmann: Cicero und die römische Republik, München 19913, 148., Chr. Habicht: Cicero, der Politiker, München 1990, 67.

[36] Cic. prov. cons. 41. Illum quidem amico animo me habere eodem loco quo principem civium, suum generum sentiebam.

[37] Cic. prov. cons. 42. sk.

[38] Cic. prov. cons. 43.

[39] Cic. prov. cons. 47.

[40] Vö. D. Epstein: Personal Enemity in Roman Politics, London 1987, 15.

[41] Ehhez lásd bővebben R. G. M. Nisbet: In Pisonem, Oxford 1961, 139.

[42] Cic. Pis. 72–82.

[43] Cic. Pis. 77.

[44] Cic. Pis. 79. Ego C. Caesarem non eadem de re publica sensisse quae me scio; sed tamen … me ille totius consulatus eorumque honorum quos cum proximis communicavit socium esse voluit, detulit, invitavit, rogavit.

[45] Riemer: i. m. 51. sk.

[46] Cic. Pis. 80.

[47] Cic. Q. fr. 2, 13, 1. Caesaris tantum in me amorem, quem omnibus iis honoribus quos me a se exspectare vult antepono.

[48] Riemer: i. m. 54.

[49] Cic. Q. fr. 1, 9, 17. sk., vö. Fuhrmann: i. m. 155. sk.

[50] Cic. Att. 4, 5, 1. incudtus, relictus, proiectus

[51] Cic. Att. 4, 5, 3. me asimum germanum fuisse

[52] Cic. Att. 4, 6, 2. Ego vero, qui, si loquor de re publica quod oportet, insanus, si quod opus est, servus existimor, si taceo, oppressus et captus.

[53] Cic. Att. 4, 18, 2.

[54] Cic. Att. 4, 18, 3.

[55] Cic. Att. 4, 19, 2.

[56] Lossmann: i. m. 129.

[57] Cic. Att. 7, 1, 3.

[58] Cic. Att. 8, 11, 2. dominatio quaestia ab utroque est; 10, 4, 4. patriae salus et dignitas posterior sua dominatione et domesticis commodis fuit

[59] Cic. Att. 7, 11, 1. Utrum de imperatore populi Romani an de Hannibale loquimur?

[60] Cic. Att. 7, 11, 4.

[61] Cic. Att. 9, 6, 6.

[62] Cic. Att. 9, 7, 1. nec duobus his vivis nec uno nos umquam rem publicam habituros

[63] Cic. Att. 7, 5, 4. ex victoria cum multa mala tum certe tyrannis exsistet

[64] Riemer: i. m. 72.

[65] Cic. Att. 9, 6A. 7A–C. 13A. 16.

[66] Cic. Att. 9, 18.

[67] Cic. Att. 10, 4, 3. Bellum … non iniustum ille quidem, sem cum pium tum etiam necessarium, suis tamen civibus exitiabile nisi vicerit, calamitosum etiam si vicerit.

[68] Cic. fam. 7, 3, 2., Att. 9, 10, 6.

[69] Cic. Att. 8, 7, 2. Ego vero quem fugiam habeo, quem sequar non habeo.

[70] Cic. Att. 10, 8B

[71] Cic. Att. 8, 16, 1.

[72] Cic. Att. 9, 19, 2.

[73] H. Bruhns: Caesar und die römisch Oberschicht in den Jahren 49–44 v. Chr., Untersuchungen zur Herrschaftsetablierung im Bürgerkrieg, Hypomnemata 53., Göttingen 1978, 104. sk.

[74] Riemer: i. m. 75.

[75] Cic. Att. 12, 5, 2.

[76] Cic. fam. 9, 18, 1.

[77] Cic. fam. 6, 12, 1.

[78] Cic. fam. 9, 20, 1.

[79] Cic. fam. 6, 12, 2.

[80] Cic. fam. 7, 28, 2.

[81] Cic. Brut. 21. 22. 328. skk.

[82] Cic. Brut. 11. 22. 330.

[83] Cic. fam. 4, 13, 2.

[84] Cic. fam. 12, 18, 2; 4, 4, 2.

[85] Cic. fam. 9, 17, 2. sk.

[86] Cic. fam. 4, 3, 2. 4.

[87] Cic. fam. 9, 16, 3.

[88] Cic. fam. 7, 28, 3; 9, 6, 2.

[89] Cic. fam. 4, 9, 2.

[90] Cic. fam. 6, 10b, 2; 12, 17, 1; 13, 68, 2.

[91] Cic. fam. 4, 4, 3–4; 4, 9, 2.

[92] Vö. Quint. inst. 5, 13, 5.

[93] Cic. Deiot. 1.

[94] Cic. Deiot. 15. 17–22.

[95] Cic. Deiot. 22–25. 33.

[96] Vö. Cic. Att. 6, 1, 14; Deiot. 39.