Nótári Tamás
Milena Polojac:Actio de pauperie and Liability for Damage Caused
by Animals in Roman Law
(Belgrade 2003. 245 oldal)
Milena Polojac „Actio de pauperie and Liability for Damage Caused by Animals in Roman Law” című monográfiája az állatkárok római jogi szabályozástörténetét elemzi, különös tekintettel az actio de pauperie, vagyis az állattartó alapvetően noxális jellegű felelősségének fejlődésére. Az llatkárokból fakadó kötelmeket a római jog ún. vegyes jellegű kötelmekként tartotta számon – anélkül, hogy ezt a fogalmat összefoglaló jelleggel megalkotta volna –, tekintettel arra, hogy ezeket a iustinianusi felosztásba (contractusok, delictumok, quasi contractusok, quasi delictumok) nem lehetett besorolni.[1]
A római jog nem ismert álalános jellegű szabályt az állatkárokból fakadó igény megtérítésére, szabályozásukra azonban igen korán, már a tizenkéttáblás törvény idejében sor került. Polojac kiemeli, hogy a római jog nem vonta az állatokat a „büntetőjog” szabályozási körébe, ellentétben az ókori kelet jogrendszereivel, illetve bizonyos görög városállamok jogával.[2] Áttekintő jelleggel, mintegy történeti kitekintésként említést tesz ugyanakkor több, ezen archaikusabb felfgást tükröző normáról. Így például az Exodus szerint a szabad ember halálát okozó ökröt meg kellett követni, húsát azonban nem volt szabad megenni.[3] A mezopotámiai és a hettita jog tarifális büntetést határozott meg erre az esetre.[4] Érdemes megemlíteni, hogy a XIII. és XVII. század közötti időszakból Polojac szintén példálózó jelleggel kiemel bizonyos eseteket, amelyek típuspéldái lehetnek az állatokkal szemben lefolytatott eljárásoknak, amelyek során a világi bíróásgok szabályos tárgyalást folytattak le az emberek halálát okozó állatokkal szemben, és az állatot például kötél általi, illetve tűzhalálra ítélték.[5] A legkorábbi, forrásszerűen igazolható eset 1386-ból származik Normandiából, amikor egy kötél általi halálra ítéltek egy (vad)disznót egy gyermek megölése miatt: az ítéletet a város főterén hajtották végre, az állatot pedig emberi ruhába öltöztették. Ausztriában például a a XVII. században börtönbüntetsre ítéltek egy kutyát, amiért egy kormányzati tisztviselőt megharapott. Az utolsó, „állat-vádlottal” szemben hozott ítélet 1906-ból (!) származik Svájcbl, amikor egy kutyát rablógyilkosságban való bűnrészesség miatt halálra ítéltek.[6] Mindezen eseteket csupán a jogi kurrióiumtörténet szellemében emeltük ki – Polojac is csak e szándéktól vezérelve említi ezeket: munkája a római jog állatkár-felelősségét taglalja.
Érdeklődésének középpontjában az actio de pauperie áll, amely eredetileg a háziállat károkozásának esetére vonatkozott, később azonban már csak azon esetekre, ha az állat természetellenes vadsága okozta a kárt. A sedes materiae a forrásokban általában jól elhatárolható: mind a iustinianusi Digesta és az Institutiók,[7] mind pedig Paulus Sententiái önálló titulusban tárgyaláják e keresetet.[8] A tényállás legkorábbi előfordulási helye a tizenkéttáblás törvény, amely valószínűleg a „si quadrupes paiperiem faxit, ni sarcit, noxae dato”[9] fordulattal szabályozta a károkozás esetén a ulajodos általi kártérítés megfizetésének, illetve ennek hiányában az állat noxába adásának kötelezettségét.[10] A szerző ezzel összefüggésben hosszabban taglalja az állatok e szemszögből lehetséges klasszifikációját a római jogban, aminek szempontjait a rómaiak egyfelől az állatok alaptermészetében, másfelől az ember számára történő hasznosíthatóságukban határozták meg. Az első szempont szerint a vad- és a háziállatok között heylezkedtek el a megszelídíthető, például teherhordásra használható állatok, a második szempont szerint külön kategóriát kepeztek a iumenta, a res manicipi körébe tartozó állatok és az egyéb négylábúak, vagyis a quadrupedes, amelyek alatt házállatokat értettek.[11]
Polojac érdekes elemzést nyújt a pauperies mint a kereset ényegét érintő kifejezés etimológiája kapcsán is: a vonatkozó nomen a pauper melléknévvel áll kapcsolatban, hamarosan azonban önálló jelentést kapott állatkár értelemben – ugyanakkor a szerző nem foglal állást azon (teljes biztonsággal valóban megválaszolhatatlan) kérdésben, hogy miért éppen e kifejezést implementálta a jogi terminológia e tartalom kifejezésére.[12] Ezt követően behatóan elemzi az actio de pauperie sorsának alakulását a praetori jogfejlesztés tükrében, vagyis azon actio utilist, amit a praetor azon esetekre adott, amikor a kárt nem az eredeti körbe tartozó állatok, hanem bármely más állat, vagyis magántulajdonban álló házi- vagy vadállat okozta.[13] Az actio de pauperie és a korai jogtudomány kapcsolatán belül kiemeli Q. Mucius Scaevola[14] és Ser. Sulpicius Rufus[15] responsumait, amelyeket a Digesta, azon belül pedig Ulpianus közvetítésével ismerünk, amelyek értelmében az állat természetes vadságából eredően lehet, emberi mulasztás, illetve vétkesség esetében pedig nem lehet helye a vonatkozó actio megadásának.[16] A klasszikus iurisprudentia állatkárokhoz való viszonyulásának elemzése során Polojac kiemeli, hogy a klasszikus jogtudomány jutott el odáig, hogy az actio de pauperie csupán a háziállatok contra naturam vadsága esetén áll meg, és ennek kapcsán – ennek részletes bemutatására itt nem nyílik lehetőség – hosszabban analizálja a feritas contra naturam-szöveghelyeket, illetve talál magyarázatot e fogalom tartalmára.[17]
Könyvének másodi fejezetében a szerző először a noxális felelősség kérdékörét elemzi, ennek során először a noxális keresetek problemtikájával, ezek természetével és a pater familias noxába adási jogával foglalkozik behatóan.[18] Ezt követően az actio de pauperie noxális természetét taglalja: ennek során a szakirodalomban található nézeteket, elsősorban Kaser,[19] Ankum,[20] Biondi,[21] Kerr Wylie[22] és Robbe[23] álláspontját ismerteti, és vonja le ezek ütöztetésével, a forráshelyek elemzése fényében saját következtetéseit.[24] A noxa fogalmának elemzése során, illetve a noxae deditio intézményének lényegét feltárandó szintén részletesen foglalkozik a szakirodalomban kialakult nézetekkel, az előbb említett szerzőkön kívül De Visscher,[25] Sargenti[26] és Pugliese[27] álláspontjával,[28] valamint a passzív legitimáció kérdéskörével e kereset tekintetében.[29]
A monográfia harmadik fejezete az állatok által okozott károk kapcsán az actio de pauperie mellett/helyett alkalmazott egyéb jogi eszközökre tér ki. Vagyis az actio de pastu pecorisra,[30] amely az idegenbe belegelő állat gazdája ellen volt indítható már a tizenkéttáblás törvény szerint is,[31] az actio ex lege Aquiliára, amely olyan esetekre vonatkozott, amelyben a kárt okozó ember az állatot eszközként használta fel a károkozó magatartáshoz,[32] az actio de ferisre,[33] valamint a lex Pesonalia de canére, amely az actio de pauperie hatályát a köztársaság idején kiterjesztette a kutyákra is, amelyek korábban vadállatoknak számítottak.[34] A könyvet összegzés, irodalomjegyzék, forrás-, név- és tárgymutató zárja.[35]
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a belgrádi romanista, Milena Polojac monográfiája a témakört jó érzékkel, alaposan, a források és a szakirodalom beható ismeretével feldolgozó, stilárisan pedig kellemes olvasmányt nyújtó munka, amely mindeképpen megérdemli, hogy a benne foglaltak helyet kapjanak a nemzetközi romanisztika felelősségi kérdésekk foglalkozó szakirodalmában.
[1] Földi A.–Hamza G.: A római jog története és institúciói. Budapest, 2010. 580.
[2] Polojac 17.
[3] Exodus 21, 28.
[4] Polojac 10.
[5] Ehhez bővebben lásd K. v. Amira: Thierstrafen und Thierprocesse. Innsbruck, 1891.
[6] Polojac 13.
[7] D. 9, 1; Inst. 4, 9.
[8] Sent. 1, 15.
[9] XII tab. 8, 2.
[10] Polojac 19.
[11] Polojac 24.
[12] Polojac 26.
[13] Polojac 28. skk.
[14] D. 9, 1, 1, 11.
[15] D. 9, 1, 1, 4.
[16] Polojac 36. skk.
[17] Polojac 42. skk.
[18] Polojac 55. skk.
[19] M. Kaser: Das altrömische ius. Göttingen, 1949.
[20] H. Ankum: Actio de pauperie et actio legis Aquiliae. In: Studi Sanfilippo, II. Milano, 1982. 13–59.
[21] B. Biondi: Actiones noxales. Cortona, 1925.
[22] J. Kerr Wylie: Actio de pauperie. In: Studi Riccobono, IV. 1936. 459–521.
[23] U. Robbe: L’Actio de pauperie. Rivista italiana per le scienze giuridice, N.S. VII. 1932. 327–384.
[24] Polojac 76. skk.
[25] F. De Visscher: La nature juridique de l’abandon noxal. RHD 9. 1930. 411–471.
[26] M. Sargenti: Contributo allo studio della responsabilità nossale in diitto romano. In: Publicazioni della Univ. di Pavia 1949. 59–135.
[27] G. Pugliese: Appunti in tema di azioni nossali. In: Scritti Carnelutti, II. Padova, 1950. 115–156.
[28] Polojac 93. skk.
[29] Polojac 133. skk.
[30] Polojac 171. skk.
[31] XII tab. 8, 7.
[32] Polojac 183. skk.
[33] Polojac 193. skk.
[34] Polojac 202. skk.
[35] Polojac 207. skk.