Nótári Tamás

Nótári Tamás

J. R. W. Prag (ed.), Sicilia Nutrix Plebis Romanae: Rhetoric, Law, and Taxation in Cicero’s Verrines

(Bulletin of the Institute of Classical Studies, Suppl. 97. Institute of Classical Studies, University of London, London, 2007. ix + 189 old.)

A Prag szerkesztésében megjelent, nyolc munkát tartalmazó tanulmánykötet Cicero Verres elleni beszédeinek a római köztársaság nehezen alábecsülhető jog-, gazdaság- és adóztatás-történeti forrásának elemzéséhez járul hozzá színvonalas tanulmányokkal, amelyek eredetileg 2004 februárjában, a londoni Institute of Classical Studies konferenciáján hangzottak el előadásként, és láttak három évvel később napvilágot. Az alábbiakban érdemesnek tűnik áttekinteni a Verrinák mint forrás történeti hátterét és keletkezéstörténetét, s ennek fényében bemutatni a kötetben összegyűjtött tanulmányok meritumait.[1]

A Verrinák a C. Verres ellen 70-ben lefolytatott perben, illetve a per kapcsán részben elhangzott beszédek, amely során Cicero – pályafutása során először és utoljára – vádlói szerepet vállalt.[2] A hét darabból álló, teljes terjedelmében fennmaradt beszédsorozat egyedülálló az antik retorikatörténetben. Az első beszéd, a Divinatio in Caecilium a pert megelőző szakaszban hangzott el, amikor mind Cicero, mind Q. Caecilius feljelentést tett a praetornál Verres ellen, s a két feljelentő között azon kérdésben kellett döntést hozni, hogy melyikük igénye megalapozottabb, vagyis utóbb melyikük „képviselheti” a vádat – tekintettel arra, hogy Rómában a közvádló, vagyis az ügyész funkciója ismeretlen volt. A Verres elleni első beszéd (Oratio in Verrem prima) nem Verres szicíliai helytartósága idején elkövetett bűncselekményeivel és visszaéléseivel foglalkozik – Cicero ebben rávilágít a védő, Hortensius taktikájára, és egyértelművé teszi, hogy lemond a szokásos kimerítő részletességű vádbeszéd megtartásának lehetőségéről, vagyis megmagyarázza, hogy miért nem tart tényleges vádbeszédet, s miért tér rá egyenesen a bizonyítékok bemutatására, amire rendszerint csak az összefüggő vádbeszéd után került sor. Az öt könyvből álló Verres elleni második beszéd (Oratio in Verrem secunda) mindenre kiterjedő részletességgel pótolja az elmaradtakat: az első könyv Verres előéletével, az ezt követő négy pedig Szicíliában elkövetett bűntetteivel foglalkozik. Az öt könyvet felölelő második beszéd azonban sohasem hangzott el: a helyzete kilátástalanságát belátó vádlott nem várta meg a per befejezését, hanem önkéntes száműzetésbe (exilium) vonult. A második oratio tehát csupán fiktív beszéd, ténylegesen a politikailag nagy jelentőségű per anyagát szónoki formában feldolgozó publicisztikai mű.

A Verres elleni vád a crimen pecuniarum repetundarum (az eufemisztikus kifejezés pontos jelentése: visszatérítendő pénzösszegek miatt emelt vád) kategóriájába tartozott, ami magában foglalta a jóformán korlátlan hatalommal rendelkező helytartók által tartományok lakosságával szemben elkövethető visszaélések számtalan fajtáját – egy szóval hozzávetőleg a zsarolás kiterjesztően értelmezett fogalmával adható vissza ezen, a köztársaság korának (a választási visszaélések, az ambitus különféle formái mellett) legnagyobb rákfenéjét képező tényálláscsoport. Az első perekre ilyen ügyek kapcsán a források tanúsága szerint 171 után került sor. A 149-ben e cselekmények kivizsgálásra és megbüntetésére felállított quaestio perpetua arra enged következtetni, hogy az ilyen jellegű esetek, illetve panaszok meglehetősen elszaporodtak. A hagyomány szerint Caius Gracchus egyik párthíve, Acilius Glabrio néptribunus kezdeményezésére 122-ben megszületett a lex Acilia pecuniarum repetundarum, amely az eltulajdonított összeg addigi egyszeres megtérítése helyett szankcióként duplumot, vagyis az összeg kétszeresének visszafizetését rendelte el immáron tényleges crimenné téve a tényállást. Sulla ugyan ismét egyszeresre szállította le a büntetés összegét, azonban önálló quaestio perpetua felállítását rendelte el, és az elkövetőket a pénzbüntetés mellett becsületvesztéssel (infamia) sújtotta. A tényállás elemei is ekkorra kristályosodtak ki a gyakorlatban: a Verres-per idején ezek közé tartozott, ha a helytartó nagyobb értékű ajándékot fogadott el, ha akár maga, akár közvetítők útján adásvételt kötött a tartományban, a zsarolás, a lopás és a rablás, továbbá az adók önkényes emelése és egyéb terhek kivetése a tartomány lakosaira. A kárvallottak római patronusuk segítségével léphettek fel panasszal, illetve érhették el a vádemelést. Sem a törvényi rendelkezések, sem a nem ritkán megvesztegethető törvényszékek nem nyújtottak kellő védelmet a tartományi lakosok számára, ugyanis a helytartóságot a római vezetőréteg a városi magistratus megszerzéséért kiadott összegek és az annak ellátása során felmerülő költségek megtérülési terepének tekintette, ahol busásan kárpótolhatta magát az akár pusztán ambitióval, akár ambitusszal megszerzett és hatalmas összegeket felemésztő hivatal után. Verres nem véletlenül határozta meg három éven át tartó harácsolása mottóját akképpen, hogy neki magának elegendő volna az első év zsákmánya, a másodikéra ügyvédei miatt, a harmadikéra pedig a bíróság megvesztegetése céljából van szüksége.[3]

A Verres elleni vádemelés és per során Cicerónak számtalan nehézséggel kellet megküzdenie, hiszen a Verres mellett véd- és dacszövetségben felsorakozó szenátusi arisztokrácia minden befolyását latba vetette, hogy a nyilvánvalóan súlyos bűntettekkel terhelt helytartó elítélését megakadályozza – az eljárás sikeres kimenetele Cicero páratlan kitartásának, taktikai érzékének és szónoki képességének volt köszönhető. Már Verres 73-ban megkezdett szicíliai helytartóságának utolsó évében, 71-ben szinte egész Szicília minden városa követséget menesztett Rómába, hogy felkérjék a 75-ben Szicíliában proquaestorként működő Cicerót: vállalja el ügyüket a Verres elleni indítandó perben. Cicero ugyan addig – és azt követően is – védői szerepet látott el, azonban felmérte a példátlan politikai botrányt ígérő perben rejlő lehetőségeket, és igent mondott a követségek kérésére. 70 januárjában Verres elhagyta Szicíliát, hivatali örökébe – a hagyományosan Szicília patrónusaiként számon tartott Metellusok közül való – L. Caecilius Metellus lépett. Amikor 70 elején Cicero vádat akart emelni a crimen repetundarumban illetékes quaestiót vezető M’. Acilius Glabrio praetor előtt, úgy tűnt, falba ütközik: Verres híve és egykori quaestora, Q. Caecilius Niger az egykori helytartóval összejátszva szintén a vádemelés jogáért lépett harcba, hogy meggátolja a tényleges, Cicero általi vádelemelést. A Caecilius elleni beszéddel Cicero elérte, hogy elnyerje a vádemelés jogát, és egyúttal száztíz napos határidőt kapott a praetortól a bizonyítékok feltárására és összegyűjtésére.

Cicero Szicíliába utazott, és megkezdte azon bizonyítékok összegyűjtését, amelyeket a második beszéd második, harmadik, negyedik és ötödik könyvében adott közre. Az új helytartó, L. Caecilius Metellus minden lehetséges eszközzel megpróbálta hátráltatni és akadályozni a vádlót: bizonyítékokat sikkasztatott el, megtiltotta a tanúknak, hogy megjelenjenek Cicero előtt, illetve Rómában, keményen megfenyegette a közösségeket, arra az esetre, ha Verres ellen mernének vallani. Metellus eljárásának hátterében a Verresszel kötött alku állt: a 69-es év consuli méltóságát Verres fővédője, Q. Hortensius Hortalus és a helytartó fivére, Q. Caecilius Metellus akarta elnyerni, az egyik praetori tisztségre pedig a helytartó másik fivére, M. Caecilius Metellus pályázott – Verres ígéretet tett választási hadjáratuk finanszírozására. A Rómába a megadott határidőre visszatérő Cicerót újabb akadály várta: Verres szövetségesei az achaiai zsarolási ügyek kapcsán újabb (színleges) vádlót állítottak, aki a bizonyítékok megszerzését száznyolc nap alatt vállalta. A praetor a nyomozási időnek megfelelően tűzte ki a tárgyalást, a szicíliai ügyeket az achaiai zsarolás miatti per mögé sorolta, s így az első tárgyalásra 70. augusztus 5-én kerülhetett csak sor.

Az időhúzásra amiatt volt szükség, mert 70-ben Cn. Pompeius Magnus és M. Licinius Crassus töltötték be a consuli méltóságot, akik a sullai restauráció intézkedéseit nagyban visszaszorították, megszüntették a szenátorok bíráskodási privilégiumát, és visszaállították a néptribunusok jogait – ezért Verres hívei megpróbálták taktikájukkal a pert a következő évre halasztatni, aminek az idő is kedvezni látszott, hiszen a törvény előírása miatt a crimen repetumdarum miatt folyó eljárásban legkorábban két tárgyalás után születhetett ítélet, augusztus közepétől november közepéig pedig néhány hét kivételével az egymást követő négy hosszabb ünnep miatt szünetelt a törvénykezés. (A Ludi votivi augusztus 16-a és szeptember 1-je, a Ludi Romani szeptember 4-e és 19-e, a Ludi Victoriae október 26-ától november 1-je, a Ludi plebeii pedig november 4-e és 17-e között zajlottak.) Július végén lezajlottak a választások, Horetnsius és Q. Caecilius Metellus lettek a 69-es év consuljai, M. Caecilius Metellus pedig elnyerte az egyik praetori tisztséget – úgy tűnt, hogy a véletlen is Cicero ellen dolgozik, minthogy a sorsolással a praetorokhoz hozzárendelt quaestiók közül M. Caecilius Metellus a következő évre éppen a zsarolási ügyekben bíráskodó törvényszék elnöki tisztségét kapta meg, vagyis azét, amely Verres ügyében ítélkezni volt hivatott. Az egyetlen kedvező fordulatot az hozta, hogy Cicerót 69-re aedilisszé választották.

Augusztus 5-én kezdetét vette az első tárgyalás, amelyen Cicero bejelentette, hogy eltekint a szokásos, hosszú és átfogó vádbeszédtől, és ellenfelei halogató taktikáját keresztülhúzva hozzákezd a bizonyítási eljáráshoz, vagyis a tanúk kihallgatásához és az okiratok bemutatásához, amellyel világossá fogja tenni, hogy három éves helytartói működése alatt Verres negyvenmillió sestertiust zsarolt ki a szicíliaiaktól. Verres és Hortensius tehetetlenül nézték a váratlan fordulatot, az első tárgyalás, amely immáron nem hagyott kétséget a vádlott bűnössége felől, augusztus 13-án befejeződött. Mire két ünnepsorozat végén, szeptember 20-án a törvényszék ismét összeült, Verres – összerabolt kincseivel együtt – önkéntes száműzetésbe ment, ami a bűnösség beismerésével egyenértékű volt. Nem maradt más hátra, mint a büntetési összeg megállapítása (litis aestimatio), amit a törvényszék az éppen még lefoglalt javakkal arányban nevetségesen alacsony összegben, háromezer sestertiusban határozott meg.[4] Mindazonáltal a per sikeres befejezést nyert: Verres további pályafutásának reménye semmivé vált, a tartományi helytartók számára a események elrettentő példaként szolgáltak, Cicero pedig Hortensiust legyőzve immáron vitathatatlanul Róma első törvényszéki szónoka lett.

A tanulmánykötet – ellentétben a műfajra olykor jellemző sajátossággal – egységes látásmóddal elemzi a Verrinákat, amint ezt a tanulmányok közti számos kereszthivatkozás is bizonyítja, s a szerzők egyetértenek abban, hogy a Verrinák bizonyos szempontból többet mondanak el Ciceróról és pertaktikájáról, mint magáról a szicíliai helyzetről. Andrew Lintott tanulmánya (The Citadel of the Allies) behatóan elemzi a per lefolyását, politikai hátterét, a beszédek és a köztársasági kor quaestiós perrendjének viszonyát, külön kitérve a crimen repetundarum büntetőjogi és büntetőeljárási jellegzetességeire. Kathryn Tempest írása (Saints and Sinners: some thoughts on the presentation of character in Attic oratory and Cicero’s Verrines) a cicerói jellemábrázolási technika attikai előképeire vet fényt, alaposan feltárva a Cicero által Verresről festett kép realitásának kérdéskörét, illetve a Verres-kép megalkotása során alkalmazott toposzok rendszerét. Ennek kapcsán ki kell emelnünk, hogy nézetünk szerint a Cicero által Verres szicíliai helytartóságáról festett rendkívül komor kép első látásra túlzónak látszik, és – tekintettel arra, hogy az teljes valójában csak a második, a vádlott száműzetésbe vonulása után keletkezett második, soha el nem hangzott, a cáfolat lehetőségét eleve kizáró beszédben bontakozik – talán bizonyos pontokon valóban egyoldalúnak tűnhet, ám azt a felsorakoztatott tanúvallomások és okiratok alapján mégis helytállónak kell ítélnünk. Cicero nem csupán szörnyetegnek, hanem a történelemben példátlan szörnyetegnek ábrázolja Verrest, azonban éppen az egyéb zsarolási ügyek, amelyekben Cicero védőként lépett fel, azt engedik valószínűsíteni, hogy bizonyos visszaélései korántsem tekinthetők egyedülállónak és példátlannak a köztársaság utolsó századában. Míg a Rómában tevékenykedő magistratusok intézkedései ellen collegájuk, illetve collegáik, valamint a néptribunusok felléphettek, addig a provinciai magistratusok esetében kizárólag a szenátusi ellenőrzés működött – illetve működhetett volna, amennyiben a szenátust nem foglalta volna le egyfelől az ekkortájt egyre viharosabbá váló kül- és belpolitika, másfelől pedig nem kovácsolta volna össze a rend tagjait legtöbbször alig megbontható véd- és dacszövetség. A provinciai magistratusok tehát bizonyos mértékben önmérsékletükre és jellemszilárdságukra voltak utalva, ám ezen értékeket a polgárháborús időszak zűrzavara nagyban aláásta.

Catherine Steel tanulmánya (The Rhetoric of the de Frumento), Sylvie Pittia írása (Les Données Chiffrées dans le De Frumento de Cicéron) és Jean Andreau munkája (Registers, Account-Books, and Written Documents in the De Frumento) a Verres elleni második beszéd harmadik könyvének különböző, gazdaság-, jog- és retorikatörténeti aspektusait dolgozza fel. A beszéd, vagyis az utókor által De re frumentaria, illetve De frumento címmel ellátott oratio témája nem más, mint Szicília mezőgazdaság, gabonahozadéka, a gabona piaci ára, az adókiszabás és -behajtás módja, és a jogosulatlan adókövetelések törvényellenes kizsarolása. A harmadik könyvben foglalt jogsértések képezik a vád szigorú értelemben vett tárgyát, vagyis a Verres által elkövetett zsarolás, amit Cicero olyan részéletességgel, a jogi és gazdasági háttér olyan gondos feltárásával, hogy szinte minden további magyarázatot feleslegessé tesz. Amikor a szónok Verres Rómában elkövetett tetteit sorolja, nem ad hosszabb háttérleírást, hiszen bízvást számíthatott arra, hogy közönsége kellőképpen ismeri a viszonyokat, a szicíliai események lebeszélése kapcsán azonban kénytelen a helyi viszonyokban nem ismerő rómaiak előtt részletesen feltárni a jogi, gazdasági, közigazgatási és adóügyi hátteret, alaposan taglalva a tizedadó jellegzetességeit, a Rómának kötelezően eladandó gabona és a gabona becsült- és piaci értékének viszonyát.[5] A beszéd legnagyobb része a tizedadó kérdésével foglalkozik;[6] e rész hosszú bevezetésében[7] Cicero a szicíliai adórendszert[8] és a Verres által kialakított „adóztatási politikát” tárgyalja.[9] A III. századi lex Hieronica által kialakított adóztatási rendszer főbb jellemzőinek vázolása után rátér Verres működésének kétirányú, mind Rómára, mind Szicíliára kiható kártékonyságára. A bevezető részt követik a tényleges vádpontok, a tizedadó kizsarolása során a szicíliaiak ellen elkövetett jogsértések.[10] Cicero először azon földművesek sorsát írja le, akiknek tizedadóját egyéni megállapodás keretében adták bérbe,[11] majd az egész közösségek tizedadójának bérbeadását taglalja;[12] ennek során Verres és bűntársai a következő terheket rakták a közösségekre, illetve városokra: a tizedadót, pontosabban azt, amennyiért az adóbérlők a tizedadót bérbe vették, a bérlő azon „nyereségét”, amit Verres tulajdonított el, a bérlő nyereségéül rendelt összeget. Ezen visszaélések katasztrofális következményekkel jártak Szicília számára: a földművesek tömegesen menekültek el földjeikről, s így számtalan föld maradt parlagon veszélybe sodorva a következő évek termését.[13] A harmadik könyv következő része a Rómának kötelezően eladandó gabonának (frumentum emptum) a helytartó általi felvásárlását és begyűjtését tárgyalja.[14] A frumentum emptum nem adónemnek, hanem a tartomány által a szenátus által esetenként meghatározott ellenérték fejében teljesítendő szolgáltatásnak számított; e gabona felvásárlásával és begyűjtésével a szenátus abban az esetben bízta meg a helytartót, amikor Róma gabonaínséget szenvedett. Verres helytartóságának mindhárom évében feladatul kapta a szenátustól, hogy e kényszervásárlást lebonyolítsa, s ehhez az államkincstár rendelkezésére is bocsátotta a szükséges összeget. A helytartó a helyzetet „természetesen” saját nyerészkedésére használta fel.

Julien Dubouloz tanulmánya (La juridiction du governeur provincial. Réflexions sur les Verrines comme sources pour l’histoire du droit) a hírhedtté vált ius Verrinummal, Verres provinciai jogszolgáltatását és közigazgatási intézkedéseit, vagyis jórészt a Verres elleni második beszéd második könyvben leírtakat elemzi. Ennek keretében Cicero öt nagy kérdéskörrel foglalkozik: Verres jogszolgáltatási visszaéléseivel a magán-[15] és a büntetőjogi perekben,[16] a tisztségek betöltése kapcsán elkövetett vesztegetési ügyekkel,[17] a saját felállítandó szobraira begyűjtött pénzekkel[18] és Verresnek az adóbérlőkkel ápolt viszonyáról.[19] A meglehetősen hasonló tényállások sematikusságát Cicero rövid excursusokkal igyekszik tarkítani, a prototípusként szolgáló ügyek elbeszélése mellett képszerű leírást ad Verres kíséretéről és a szicíliai törvénykezési rendről, majd visszatér az örökösödési ügyek jogtipró jogszolgáltatásának elbeszéléséhez.[20] Alaposabban szemügyre véve a beszédben olvasható elbeszéléseket és tényállásokat, az általános cicerói jellemzés – kiváltképp, ami a helyi lakosokat illeti – nem mentes az ellentmondásoktól. A Heraclius-ügy kapcsán felbukkan két szicíliai kollaboráns, Cleomenes és Aeschrio,[21] kiderül a syracusaei hatóságok bűnrészessége,[22] Epicratest és Sopatert helybeli feljelentik juttatják Verres kezére,[23] Sthenius ellen néhány polgártársa szolgáltat készségesen vádakat,[24] Timarchides a mindenütt a felszín alatt lappangó viszályokat fordítja maga és gazdája javára, s ezek felderítésében helyi lakosok sietnek besúgóként segítségére,[25] a hivatalukhoz maguk is vesztegetéssel jutott censorok készségesen asszisztálnak Verresnek polgártársai további adókkal történő sanyargatásához.[26] Mindebből arra a következtetésre juthatunk, hogy Verrest dolgát jelentősen megkönnyítette a Szicíliában burjánzó korrupció, s hogy a helybeliek egy része nem mint minden hitványságot megtestesítő szörnyre tekintett rá. Cicero a szicíliai adóbérlőket is megkísérli tisztázni a Verresszel folytatott készséges együttműködés vádja alól, ám érvelése ezen a ponton nem túlságosan meggyőző: az ügy körülményeinek leírása alapján aligha valószínűsíthető, hogy egyedül Carpinatius mutatkozott hajlandónak arra, hogy Verresszel kölcsönös előnyöket biztosító megállapodást kössön.[27]

Malcolm Bell tanulmánya (Apronius in the Agora: Siclian Civil Architecture and the Lex Hieronica) elsősorban régészeti szemszögből közelíti meg a kérdéskört: a leletek és a Verrinákban olvasható információk összevetésével viszi az olvasót közelebb a szicíliai építészethez és a Verres által elkövetett visszaélések gyakorlati kivitelezési lehetőségeihez. Jerôme France írása (La loi de Hiéron et les Romains de Jérôme Carcopino: Altertumswissenschaft et histoire économique en France au début du 20^esiècle) azt a tudománytörténeti kérdést vizsgálja, hogy mely körülmények indították 1919-ben arra, hogy megírja a lex Hieronicával foglalkozó monográfiáját, vagyis a Verrinák és a szicíliai adórendszer első nagy ívű feldolgozását fényt vetve a gazdagságtörténet egy jelentős alkotására s egyúttal emléket állítva egy kiváló ókorásznak.

A kötet címe – stílusosan – nem más, mint a Verrinákból vett reminiszcencia: a tizedadó tekintetében irányadó, II. Hiero (275–215) syracusaei uralkodó által megalkotott rendeletet a rómaiak egész Szicíliára kiterjesztették mint lex Hieronicát, a sziget tehát mintegy Róma éléskamrájául és a római nép táplálójául szolgált.[28]

[1] A Verres elleni beszédeket – első alkalommal – magyar nyelven lásd Marcus Tullius Cicero, Válogatott vádbeszédek. Fordította, jegyzetekkel ellátta és a bevezetést írta Nótári Tamás. Szeged 2010.

[2] A Verrinákhoz bővebben lásd Bleicken, J.: Cicero und die Ritter. Göttingen 1995; Degenkolb, H.: Die Lex Hieronica und das Pfandungsrecht der Steuerpachter. Beitrag zur Erklärung der Verrinen. Berlin 1861; Eppers, M.–Heinen, H.: Zu den servi Venerii in Ciceros Verrinen. In: Vincenzo, G. (ed.): Sodalitas. Scritti in onore di Antonio Guarino I. Napoli 1984. 219–232; Frazel, Th. D.: The Composition and Circulation of Cicero’s In Verrem. Classical Quarterly 2004/1. 128–142; Frazel, Th. D.: The Rhetoric of Cicero's ’In Verrem’. Hypomnemata 179. Göttingen 2009; Gerber, S.: Die Statthalterschaft des Verres auf Sizilien unter besonderer Berücksichtigung der res frumentaria. Rostock 2006; Neumeister, Chr.: Grundsätze der forensischen Rhetorik. München 1964.

[20] Cic. Verr. 2, 2, 17–25. 26–34. 35–67.