Nótári Tamás

Szerzői jogi reformkísérletek a 19. században és a 20. század első felében

 

 

 

 

Írásunkban először a szellemi alkotások védelmére irányuló kezdeti törekvések vázolása után (I.) a Toldy Ferenc nevéhez fűződő javaslatot elemezzük (II.), majd Szemere Bertalannak az 1844. évi országgyűléshez beterjesztett törvényjavaslatát (III.), amely a királyi szentesítés elmaradása miatt nem emelkedett törvényerőre. Az első magyar szerzői jogi törvény – az 1884. évi XVI. törvény – Arany László kezdeményezését követően Apáthy István előterjesztése alapján született meg. A szerzői jogi reformkísérletek elemzése sorában hosszabban kitérünk a Magyar Jogászegylet 1906-os vitájára (IV.), amely az 1884-es szerzői jogi törvény korszerűsítését tűzte ki célul. A magyar szerzői jog másfél évtizeddel későbbi újrakodifikálását azt tette szükségessé, hogy megteremtődjenek a Berni Uniós Egyezményhez történő csatlakozás belső jogi feltételei: az 1921. évi LIV. törvény összhangba hozta szerzői jogunkat az egyezmény akkori szövegével, valamint a technikai fejlődés eredményeihez is hozzáigazította szabályozásunkat. A polgári szerzői jog korszerűsítésére tett utolsó kísérlet Balás P. Elemér nevéhez köthető; 1934-ben készült törvényjavaslatát 1947-ben adták ki, a politikai változások miatt azonban e javaslatból már nem válhatott törvény – tanulmányunk utolsó részében e reformjavaslatokat tekintjük át (V.).

 

I. A szellemi alkotások jogi védelmének kezdetei Magyarországon

 

A szerzői jog magyarországi szabályozása erősen az osztrákokhoz kötődött. Kiindulópontjának a Takács Ádám által a törvényhozókhoz intézett felkiáltást tekinthetjük, melyben a gönyi református lelkész arra hívta fel a Helytartótanács figyelmét, hogy a halotti beszédeit kiadó Paczkó pesti nyomdász munkáját megbecstelenítve Landerer nyomdász az egész kötetet utánnyomta, … az ezzel okozott kár miatt Paczkó elállt attól, hogy a második kötetet is kiadja, félvén, hogy azt Landerer ismét elorozza”.[1] E tisztességtelen eljárás folytatásának megakadályozása végett fordult a lelkész a Helytartótanácshoz, melynek eredményeképp 1793. november 3-án az 12157. sz. királyi rendelet került kiadásra, mely az Ausztriában 1775. február 11-én kelt rendelet javított változata volt. Ez a belföldi utánnyomást büntetéssel, valamint elkobzással, illetve a szerző részére fizetendő kártérítéssel szankcionálta. Mindez azonban nem állt a külföldön megjelent és már belföldön más által utánnyomott könyvekre, ezeket már bárki szabadon kiadhatta. Kiterjesztette a jogvédelmet az író jogutódjára (cessionarius) is, valamint a későbbről jól ismert elévülés intézményét is megfogalmazta, vagyis azt, hogy bizonyos, a szerző halálától számított idő elteltével a mű „köztulajdonba” kerül, és bárki szabadon kiadhatja, de ennek részletes szabályait még nem rögzítette. 1794-ben, egy másik királyi rendelettel (1812. sz.) mindezt azzal a kölcsönösséggel (reciprocitással) egészítette ki, amely szerint az Ausztriában nyomtatott munkákat Magyarországon tilos utánnyomni, és a magyar területeken kiadott művek tekintetében ugyanezt a védelmet biztosították az osztrák utánnyomásokkal szemben. E szabály egészen, a már fentebb említett magyar-osztrák nemzetközi szerződés (1887. évi IX. törvény) megkötéséig hatályban maradt.[2] A védelem azonban fejletlennek bizonyult, hisz a bírósági út helyett csak a cenzúrát megfogalmazó „előzetes út” létezett. A védelemben részesített művek köre tovább bővült az 1831. április 22-én kelt 4232. sz. udvari rendelettel, mely a „rajzolatokra és rézmetszetekre” is kiterjesztette a védelmet.

Az élet egyre fokozódó igényei és a szellemi javak élénkülő forgalma, valamint a sajtó felszabadítására irányuló politika a szerzői jogok önállóbb fejlődését is magával hozta. A reformmozgalom Magyarországon előbb érvényesült, mint Ausztriában, de törvényhozási eredmények nem kerültek bevezetésre. A Kisfaludy Társaság kezdeményezésére Szemere Bertalan vezető tevékenysége mellett az első magyar szerzői jogi törvényjavaslatot is megalkotta. A javaslat az 1837. évi porosz javaslat után készült az 1844. évi országgyűlésen lett elfogadva és a király elé terjesztettek. A javaslat a szerzői jogok megsértését a közigazgatásból már a büntetőbíróságok hatáskörébe utalta.

Az uralkodó azonban visszadobta e javaslatot azzal az indokolással, hogy „a törvényjavaslatban kitűzött elvek … részint nagyobb világosság, részben némely hézagok kipótlása tekintetéből … módosíttassék.”[3] A visszaküldött javaslatot azonban az időközben feloszlott országgyűlésnek nem volt lehetősége ismét vizsgálat tárgyává tenni. Az uralkodó valódi indoka azonban ott kereshető, hogy ekkor már nagy lendülettel készülő osztrák szerzői jogi törvény életbe léptetési szándéka okán nem akarta megbontani az addigi egységet.[4]

Az irodalmi és művészeti tulajdon védelméről szóló új ausztriai pátenst 1846. október 19-én hirdették ki, és a király felszólította a kancellárt, hogy a pátensek Magyarországon való alkalmazásáról adjon véleményt. A jelentés alapján a budai Helytartótanács utasítást kapott arra, hogy az 1844. évi országgyűlési javaslatot – figyelemmel az Ausztriában érvényes pátens szabályaira – újratárgyalja. A Helytartótanács a törvényjavaslatot és a kancelláriától kapott ausztriai jogszabályokat a Magyar Királyi Könyvbíráló Főhivatalnak adta tovább véleményezés és jelentés elkészítése céljából. A jelentés elkészült és 1847. július 27-én a királyhoz felterjesztették, s ennek alapján született meg egy új kormányhatósági törvénytervezetet Magyarország számára, amelyet az 1847. évi országgyűlésnek kellett volna tárgyalnia, ám ezt a politikai események megakadályozták.[5]

Magyarországon 1849-ig az 1793. évi királyi rendelet maradt életben, míg Ausztriában az 1846. október 19-i pátens egészen az 1895. december 26-i szerzői jogi törvény (Gesetz betreffend das Urheberrecht an Werken der Literatur, Kunst und Photographie) életbelépéséig érvényben maradt.

A forradalom idején két olyan jelentős jogszabály is született, amelyek a témakört jelentősen érintették, azonban ezek egyike sem volt közvetlen szerzői jogi törvény. Az 1848. évi XVIII. törvény a sajtó szabadságát kimondta ugyan, s a nyomdát is megszabadította a régi közigazgatási rendszabályok bilincseiből, az „1848. évi XXXI. törvénycikk a színházakról” pedig a színházak cenzúráját törölte el, de a szerzői jogok szabályozása elmaradt. Az 1848. évi XXX. törvény a színházak felállításáról rendelkezett, de egyben azt is biztosította, hogy a színműveket szabadon előadhassák. Az 1846. október 19-i osztrák császári pátenst, amelynek címe „Törvény az irodalmi és művészeti tulajdonnak a jogosítatlan közzététel, utánnyomás és utánképzés elleni védelmére” hazánkban az 1852. november 29-i nyílt parancs léptette hatályba 1853. május 1-jei hatállyal az ABGB-vel együtt. A pátens 1861-ig bírt törvényerővel, Erdélyben pedig annak érvényessége egészen az 1884. évi XVI. törvénycikk életbelépéséig megmaradt.[6]

Az 1861-es jogrendezés alkalmával az Országbírói Értekezleten a szerzői jog szabályozása is szóba került, mivel azonban e téren alkotmányos törvény még nem volt és az OÉ az osztrák jogállapotnak megörökítésétől e részben is tartózkodni akart, az Ideiglenes Törvény Szabályozás I. rész 23. szakaszába a következő elvi kijelentést vették fel. Annak felismerésével, hogy a szellemi alkotások is tulajdon tárgyát képezhetik, a szerzői jogok védelme az addig fennállott közigazgatási és büntetőbírósági körből a polgári bíróságok hatáskörébe került.[7] Az így előállt jogállapot nem állította vissza ugyan az 1793. évi királyi rendelet erejét, de mint a szellemi tulajdon elvi megállapítása, a törvénypótló bírói gyakorlatnak nagy teret adott. Mégis fejlődésről beszélhetünk, hiszen ettől kezdve a könyvnyomtatás és az utánnyomás hatósági engedélyezéséről – a régi privilégium maradványáról – nem esett többé szó, valamint a polgári bíróságnak hatásköre már nemcsak a könyvre, hanem minden „ész-szüleményekre”, vagyis minden irodalmi, képzőművészeti és zeneművészeti műre s azok nemcsak többszörösítésére hanem nyilvános előadására is kiterjedt. Érdemi bírói gyakorlat az 1861. évi elvi kijelentés alapján nem alakult ki.[8]

A jogállapoton lényegében nem változtatott a magyar korona országai és az egyéb tartományok közt megkötött vám- és kereskedelmi szövetségről szóló 1867. évi XVI. törvénycikke sem, mely a Magyarország és Ausztria közt kötött első vám- és kereskedelmi szerződés 19. cikkében említi, hogy az írói és művészeti tulajdonnak mindkét állam területén való kölcsönös oltalma miatt a két törvényhozás útján születik majd megállapodás. Ezt a kijelentést a magyar korona országai és a többi, Ausztia-Magyarországhoz tartozó tartomány közt kötött vám- és kereskedelmi szövetségről szóló 1878. évi XX. törvénycikkbe is belefoglalták, ám erre csak az 1887. évi IX. törvénycikkben foglalt szerződésben került sor, amely a két állam között már az 1884. évi XVI törvénycikk életbelépése után kötötték meg.[9]

További rendezést tartalmaz a Horvátországgal és Szlavóniával való kiegyezés becikkelyezéséről szóló 1868. évi XXX. törvénycikk 9. szakasza, amely az írói és művészeti tulajdonra vonatkozó törvényhozást a közös törvényhozás tárgyai közé sorolta, így e területek e vonatkozásban nem nyertek autonómiát. Nevezetes törvényhozási tényt foglaltak bele az 1867. évi XVI. törvénycikk 2. szakaszába, amely a korábbi, abszolút kormány által Franciaországgal 1866. december 11-én kötött, a szellemi és művészeti munkák tulajdonjogát kölcsönösen biztosító nemzetközi szerződést becikkelyezte, és igen serkentőleg hatott a további jogfejlődésre. Ezzel a magyar jogba számos új intézmény került be, és siettette egy magyar szerzői jogi törvény elkészítését.[10]

A magyar kiadói és szerzői jog törvényes szabályozásával kapcsolatban az első lépést a kodifikálás terén az 1875. évi XXXVII. törvénycikk II. rész 8. címében a kiadói ügylet szabályozásával tette meg a magyar törvényhozás. E törvényes rendelkezés csak szerződés hiánya esetére, és csakis az irodalmi, műszaki vagy művészeti munkák szerzőjének és a többszörözésre, közzétételre és forgalomba hozatalra vállalkozó kiadónak jogviszonyait szabályozta ugyan, azonban már felhasználta az Európában mutatkozó jogfejlődés eredményeit is. Az új törekvéseknek különösen az 1870. június 11-i német szerzői jogi törvény adott táptalajt – nemcsak azáltal, hogy intézkedései mind az általános szükségeknek, mind a jogtudomány elvárásainak megfeleltek, de azáltal is, hogy világos jogtechnikával került megszerkesztésre, s a régi adminisztratív beavatkozásokat a bírósági eljárás szabályozásával helyettesítette.[11]

A Kisfaludy Társaság 1867-ben felvette az 1844-ben elejtett fonalat, és kidolgozta az új szerzői jogi törvényjavaslat tervét ki, azonban ez – mint a javaslat művészeti részének a Magyar Képzőművészeti Társaság által átdolgozott része – csak az igazságügyi minisztériumig jutott el. Az 1870. évi német törvény életbelépése után azonban nagyobb sikerrel folytatta a törvény előkészítését a Magyar Írók és Művészek Társasága, ahol különösen Kováts Gyula igyekezetének hála már 1874-ben elkészült egy törvénytervezet. A tervezet különös figyelemmel volt a sok tekintetben önálló szabályozást igénylő magyar viszonyokra, azonban a javaslat az akkori politikai viszonyok és a kodifikáció más, fontosabbnak ítélt teendői – így például az 1875. évi kereskedelmi törvény – miatt háttérbe szorult.[12]

Időközben az egységessé vált német törvényhozás folytatta a szerzői jog kodifikálását. 1876-ban megszületett a képzőművészeti alkotások szerzői jogáról szóló, valamint a fényképek jogtalan utánzásáról szóló törvény. Így már kimerítő és a tudományosság követelményeinek megfelelő törvényminták álltak a hazai reformtörekvés rendelkezésére: megint a Kisfaludy Társaság volt az, amely immáron harmadszor, ezúttal a Magyar Tudományos Akadémiával összefogva folytatta az előkészítés munkáját. Arany László az irodalmi, művészeti és fényképészeti szerzői jogokról egyetlen törvénytervet készített,[13] Pauler Tivadar igazságügy-miniszter e tervet a szakértekezlet, majd átdolgozás után 1882. november 20-án a képviselőház elé terjesztette. A képviselőház igazságügyi bizottsága (Horváth Lajos elnök, Apáthy István előadó) jelentését már 1883. február 9-én előterjesztette a képviselőháznak, de ott csak 1884. február 21-én kezdődött az általános tárgyalás, amelynek lefolytatása alatt az időközben megbetegedett Apáthy Istvánt mint előadót Teleszky István helyettesítette. A képviselőház utasítására az igazságügyi bizottság több szakaszt is újraszövegezett. A javaslat végső szövegét 1884. március 12-én hitelesítette a képviselőház, a főrendiház pedig március 28-án változtatás nélkül el is fogadta azt. Az így befejezett törvény a királyi szentesítést 1884. április 26-án nyerte el, és május 4-én az Országos Törvénytárban, május 7-én pedig a képviselőházban pedig az 1884. évi XVI. törvénycikkel került kihirdetésre.[14]

A magyar szerzői jog későbbi újrakodifikálását azt tette szükségessé, hogy megteremtődjenek a Berni Uniós Egyezményhez történő csatlakozás belső jogi feltételei. Az 1921. évi LIV. törvény összhangba hozta szerzői jogunkat az egyezmény akkori szövegével, valamint a technikai fejlődés eredményeihez is hozzáigazította szabályozásunkat.[15] A polgári szerzői jog korszerűsítésére tett utolsó kísérlet Balás P. Elemér nevéhez köthető; 1934-ben készült törvényjavaslatát 1947-ben adták ki, a politikai változások miatt azonban e javaslatból már nem születhetett törvény.

 

II. Toldy Ferenc és a szerzői jog

 

A reformkorban számos olyan területtel találta magát szemben a magyar társadalom tagjai, amelyeket addig nem kerültek jogilag szabályozásra. Így merülhetett fel alapvető problémaként a szellemi alkotások elhelyezése a jogrendszerben, hiszen a reformkor kezdetéig nem alakult ki az írói „szakma”, nem voltak folyóiratok, hírlapok, a színjátszás és a drámaírás mint önálló műfaj pedig nem fejlődhetett ki.

Ilyen joghézag kitöltésére hívja fel a figyelmet Toldy Ferenc[16] két cikke, amely rendkívüli hozzáértésről és retorikai képességről tesz tanúbizonyságot. A témában írt első cikke az Athenaeum hasábjain jelent meg 1838-ban „Néhány szó az írói tulajdonról ’s kérelem a folyóiratok kiadóihoz” címmel,[17] a másik pedig a Budapesti Szemlében 1840-ben Az írói tulajdonról” címmel.[18]

Elsőként a tulajdon fogalmát definiálja közérthető módon a következőképpen: „Mindaz, amit saját, akár belső tehetségeinkkel, akár külső eszközeinkkel, idegen jogok sérelme nélkül szerzünk, elidegeníthetetlen, igaz tulajdonunk, birtokunk.” A definíció tartalmaz minden fontos elemet, ami a tulajdon ismérveit illeti. Ezt követően a tulajdon fogalmát átülteti a szellemi munkákra is és bebizonyítja, hogy azok, miután nyomtatás útján alaki formát nyernek, tulajdonná válnak, mégpedig elidegeníthetetlen tulajdonná.[19] Meghatározza továbbá az utánnyomás fogalmát: „az igaz birtokon elkövetett eltulajdonítás”.[20]

Miután tisztázta az alapvető fogalmakat, rátér azok részletes kifejtésére: először is mindenki szabadon rendelkezhet tulajdonával (ius disponendi). Ezt a következő formák szerint teheti meg Toldy szerint: „Eredeti jogát másra tetszés szerint átruházhatja, …a tulajdonról le is mondhat, … amíg ezt világosan meg nem teszi vagy azt tudva el nem hagyja (nem derelinquálja) vagy elévülni nem engedi, addig őt e természeti birtok jogaiban nem háboríthatja senki.”[21] Toldy kifejti azt a folyamatot, miként válik az író gondolata dologgá. Ha azon ajándékozás vagy eladás útján túlad, azt mindig feltételesen teszi. Nem a szellem művét adja el, hanem valami egyedi dolgot, példányt, eszközt ad erkölcsi haszonbérbe. A szerző művével a vevő felé eszméket, ismereteket továbbít, melyeket az feldolgoz és beépít tudástárába. „Más jogot a szerző munkája bármely eladó példányához nem kötött, okosan nem köthetett, áruba nem bocsátott: mást a vevő nem vett, nem vehetett, s így ama szellemi használhatásnál többet nem is bír.”[22] Olyan hallgatólagos szerződés ez, amelyet – ha az ellenkezője nincs kikötve –, sem erkölcsileg, sem jogilag nem lehet megtámadni és kétségbe vonni.

Toldy indokolása máig érvényes megállapításokat tartalmaz. Az írói tulajdon törvényben történő szabályozása elengedhetetlen feladata az államnak, hiszen az író és annak szellemi alkotása közkincs, amely a társadalom épülését, szellemi és erkölcsi morálját alakítja. A társadalom feladata az író megbecsülése és annak biztosítása, hogy az író minden idejét és erejét az alkotásra, saját szellemi fejlesztésére fordíthassa: ezáltal olyan alkotások kerülnek ki a keze közül, amelyek az egész ország épülését, haladását szolgálják. Ha az író nem látja igazolni tehetsége és fáradozása jutalmát, de még anyagi ráfordításainak megtérülését sem, el fogja hagyni a pályát, amivel a társadalom, a tudomány lesz szegényebb. Véleménye szerint alapvető feltétel, hogy mindegyik állam védje a saját szellemi termékét és viszonosság alapján ne engedélyezze a külföldi irodalmi alkotások utánnyomását és árusítását. (Számos országban engedélyezték, vagy legalábbis nem tiltották a külföldi munkák utánnyomását vagy az utánnyomások árusítását:[23] Franciaország, Belgium, az Amerikai Egyesült Államok, a Deutscher Bund államai és Ausztria is – utóbbi melegágya volt a korlátlanul működő utánnyomásnak mind a külföldi, mind a legnagyobb német irodalmi alkotások esetében: e nyomdákat az állam is védelmébe vette.) Toldy szerint az lenne igazán üdvözítő helyzet, ha az államok nem engedélyeznék az utánnyomást, és egymástól vásárolnák meg az eredeti műveket, s a behozatal-kivitel aránya már csak attól függne, „melyik ország nyújt polgárainak több eszközt, támogatást, amely a tudomány világában nélkülözhetetlen és szükségszerű”.[24]

Toldy szerint egyetlen okot lehet mentségül felhozni, mely valamelyest magyarázza az utánnyomás pártolását: „ez pedig az eredeti kiadások drágasága”.[25] Természetesen ezt az okot sem fogadja el, mert tudja, hogy azért drágábbak ezek a könyvek, mert a kiadók csak az eladott példányokból tudják fedezni a költségeiket. Véleménye szerint a kiadók is olcsóbban tudnák adni könyveiket, ha nem kellene az utánnyomóktól tartani, hiszen több példányt lehetne kinyomtatni és megfelelő biztonsággal árusítani: amivel kevesebbe kerül egy-egy utánnyomat és amennyivel egyes vásárlók nyernek, annyival többet veszítenek a jogos tulajdonosok, a kiadók és az írók. Az író azért, mert a fáradtságát a kiadó nem tudja érdeme szerint megfizetni, a kiadó pedig azért, mert a vállalkozásból eredő haszna kétes. De nem csak az egyén károsodik, hanem az állam is, mert hosszú távon ezzel a tudományos élet, a tudományos fejlődés kerül veszélybe és így a társadalom marad el a fejlődésben. Az írói munka nem különböztethető meg más kenyérkereső tevékenységektől, tehát díjazás jár érte. A díjazás kérdése azonban roppant bonyolult feladat. Toldy számos lehetőséget vet fel.

Lehetséges volna egyfelől, hogy az állam fizetést adjon az íróknak. Ez azért nem járható út, mert az ország költségvetéséből nem volna finanszírozható, valamint azért is problematikus, mert akkor meg kellene határozni azt a mércét, amellyel az írókat mérik, és csak az kapna fizetést, aki megfelel ennek a mércének. Ezt elkerülendő egyforma mértékű jutalmat lehetne felállítani, ami azért nem megfelelő módszer, mert író és író között is nagy különbség van: „A szellemet pedig nem lehet rőffel mérni.”[26] Felveti még annak lehetőségét, hogy az állam tegye szabaddá az írói tulajdont, „de jogot adván az írónak a’ kiadóktól minden nyomtatott, vagy már eladott példány után osztalékot követelhetni. … De ki fogja ez osztalékot megszabni? Ki ellenőrzeni a’ példányok számát, elköltét? Ki az írónak behajtani illetőségét?”[27] Kérdések, kérdések, kérdések, melyekre Toldy szerint csak egyetlen válasz létezik: ha az állam az íróknak munkái felett tulajdonjogot ismer el, vagy másként fogalmazva: megtiltja az utánnyomást. „A közönség – a vox populi – fogja ez úton íróit jutalmazni.”[28]

A megoldást tehát csak törvény meghozatala jelentheti. Követendő példának az e tárgyban 1835. november 9-én kihirdetett német törvényt tekinti, amely nemcsak a Német Szövetség minden tartományát kötelezte egyenként és kölcsönösen mind a tudományos, mind a művészi tulajdon elismerésére és védelmére legalább tíz évig az utánnyomók ellen, hanem a külföldről behozott utánnyomatok árulását is megtiltotta és büntetést helyezett kilátásba. Az utánnyomó és az utánnyomat árusítója azon kívül, hogy a tartományi törvények által határozott büntetést kap, minden példányt, valamint az előkészületekhez használt eszközöket elkobozzák tőle, és teljes kárpótlással tartozik az írónak és a kiadónak. A porosz kormány még szigorúbb és mindenre kiterjedő, harmincnyolc szakaszból álló törvényt hozott, mely már szabályozza a külföldi államokkal kapcsolatos viszonosság és „visszatorlás” kérdéskörét is.

Magyarországon eddig még nem került napirendre a törvényhozásban az írói tulajdon kérdése, „mert nem volt ok félteni”, és „ha megsértették is, a sérelmet elnézték, vagy legalábbis nem lett panasz tárgya”.[29]

Toldy azonban reménnyel tekint a jövőbe: megemlíti Kazinczy nyelvújító törekvéseit, gr. Széchenyi István Hitel című könyvének megjelenését, a Magyar Tudományos Akadémia megalapítását és ezzel egy új réteg megalakulását a polgári társadalomban, amely nem más, mint az íróké. Az irodalom életre kelt, mert állandó közönsége keletkezett, különösképpen a sajtó munkássága révén, s e részvétel aránya bármilyen alacsony is az ötmilliós népességhez képest, azért nem ad okot az elégedetlenségre. Úttörőnek számítottak a folyóiratok szerkesztői mint Kisfaludy Károly, aki az általa szerkesztett Aurora hasábjain megjelentetett nagyobb tanulmányok után honoráriumot fizetett. Bajza József volt az első, aki almanachjában kiadott tanulmányok mindegyikét kifizette, mégpedig előzetesen megállapított rendszer szerint. Ezzel a szellemi munka áruvá kezdett válni, és az áruval járó tulajdon eszméje is valóság lett.

 

III. Szemere Bertalan és a szerzői jog – az 1844-es szerzői törvényjavaslat

 

A tulajdonjog védelmének szükségességére figyelt fel Szemere Bertalan[30] a szerzői jog területén. A végbement technikai forradalom miatt a művészek és alkotók művei védtelenné váltak, emiatt egy kellően kidolgozott törvénycikk megalkotása indokolttá vált.

Szemere modern tulajdonjogi felfogása túlhaladta a nemzetközi, illetve nemzeti szinten is a kor uralkodó felfogását, amely sok tekintetben a jogi szabályozást is egyszerűsítette. A jogtudós ideális mértékben ötvözte a gyakorlati és az elméleti jogász gondolatvilágát műveiben, amit legjobban az egyik legjelentősebb műve is kifejez; az 1844-ben megalkotott irodalmi és művészeti jogok biztosításáról írt jelentése és törvényjavaslatai. [31]

1844. szeptember 23-án mutatta be tervezetét, melyet kevés módosítással el is fogadtak. A törvényjavaslatot a Főrendi Tábla 1844. november 9-én jóváhagyta, az uralkodó azonban nem szentesítette azt, mivel az udvar már javában dolgozott az egész birodalomra irányadó szerzői jogi pátensen, amely 1852. november 29-én kelt császári rendelettel Magyarországra nézve is hatályba lépett.[32] A szerzői jog lényegi minősítését illetően Szemere felülemelkedett az akkoriban bel- és külföldön egyaránt uralkodó, és a jogi szabályozást sok tekintetben egyszerűsítő tulajdonjogi felfogáson.[33]

Elsőként német területen az 1865-ös bajor törvény használta a szerzői jog (Urheberrecht) elnevezést, amelyet öt évvel később a német szövetségi szerzői jogi törvény is követett. Francia területeken először 1886-ban a belga törvényhozás használta a propriété fogalma helyett a „droit d’ auteur” kifejezést. Hazánkban az 1884. évi XVI. tc. már Szemere felfogását tükrözte, azonban ebben jelentős szerepet játszott Kováts Gyula is, aki általános műszóként sikerrel javasolta a „szerzői jog” fogalmát.[34]

Szemere a szerző személyéhez fűződő jognak fogta fel a művén biztosított jogokat, ezt jól tükrözi a jogok érvényesítésére és gyakorlására javasolt szakaszai. Felfogása szerint a műre vonatkozó jogokat a szerzőtől elválaszthatatlan módon rendezi a jogi szabályozás és az egységes szerzői jogot a szerző csak gyakorlását tekintve ruházhatja át. Ez is jól mutatja, hogy jogfelfogása mennyire megelőzte a kor fejlődését, hisz például Ausztriában csak az 1895-ös törvény kezdte el követni ezt a szellemiséget.[35]

A szerző jogának védelme prioritást élvez, hisz a szerző egyértelműen megtartja jogát akkor is, ha annak gyakorlását a kiadóra ruházta és azt perrel maga is érvényesítheti, ha ezt a jogosított kiadó elmulasztja.[36]

Az eredeti jogosult szerző és a mű kizárólagosan jogosított felhasználójának harmadik személlyel szembeni, bíróság előtti fellépésének összehangolásával és a szerzői szerződések jogának alapjai lerakásával is korát megelőzően gondolkodott. Az utóbbira példa az „Általános rendeletek” című VII. fejezetében a 44. szakasz, mely kimondja, hogy „midőn a szerződésben a kiadások száma nincs meghatározva, […] törvény előtt csak egy kiadás tekintetik. Midőn pedig a példányok száma nincs meghatározva, minden egy kiadás 1000 példánnyal számíttatik”.[37] Fontos, hogy a szerző nem a saját jogát ruházza át, hanem csak engedélyt ad a kiadásra, vagyis az ilyen jogbirtokos csak a kiadásra nézve gyakorolhatja az író jogait és ezért tűnik inkább jogosításnak, mint a tulajdonjog átruházásának. [38]

Szemere az írói jogok mellett külön szólt a színművekről, zeneművekről, továbbá a rajz és festészeti művekről is, ezeket egy törvénycikkben összefoglalóan szabályozta. A külföldi példát követve a kalózkiadásként emlegetett engedély nélküli kiadást álkiadásnak nevezte, és büntetőszankciókkal sújtotta volna. Az összehasonlító elemzése során megállapítja, hogy az álkiadások esetében külhonban is pénzbüntetést alkalmaznak, amely megfizetésének elmaradása esetén fogsággá változik át. [39]

Szemere indokolása is hangsúlyozza a szerzői jogok védelmének fontosságát, miszerint Nyugat-Európában, közelebbről Franciaországban az íróság rang, akárcsak a nemes, a pap és a kereskedő. A francia irodalmi élet jogi szabályozását és a társadalmi megbecsültségét Szemere példaként állította a magyar jogalkotás elé. Igyekezte hangsúlyozni, hogy a „művelt nemzetnek” már voltak a szerzői jogot törvényi szinten védő jogszabályai.

Az eldöntendő kérdés Szemere számára az volt, hogy oly tulajdon-e az írói, művészi jogosítványok együttese, mint a többi?” Az addigi hagyományos felfogás szerint a tulajdonjogi jogviszony abszolút szerkezetű, a tulajdonost mindenkivel szemben megilleti a jogvédelem eszközei. A tulajdonjog tartalmának fontos jellemzője, hogy tartama elvben végtelen, tárgya a tulajdonos által elidegeníthető, halála után pedig az öröklés szabályai szerint száll át. A szerzői jogok tartalmának elemzésében a nehézség abban áll, hogy tartama semmiképpen nem végtelen, ez joggal veti fel a szerzői tulajdonjog dogmatikai vizsgálatának fontosságát. Egyesek szerint egyfajta sui generis tulajdonról van szó, amely „a tulajdon minden jellemjegyével bír, kivéve az örökséget”.[40]

Sokáig tartotta magát az a felfogás, hogy az írói és művészi tulajdon lényegében azonos az általános értelemben vett tulajdonnal. Így az 1846-os osztrák törvény első szakaszában megállapította: az irodalom termékei és a művészet alkotásai szerzőjük tulajdonát alkotják. Hazánkban is elfogadott volt az írói és művészi tulajdon (literarisches und artistisches Eigentum) hosszú ideig. Magyarországon csak a polgári korban, a képviselőház igazságügyi bizottsága rögzítette a „szerzői jog” terminussal felváltva a „szellemi tulajdon” elnevezést.[41]

A témakör egyik legfontosabb kérdése volt a védelmi idő, amit Szemere Bertalan a szerző halálától számítandó ötven évben állapította meg. Szembeötlő, hogy Európa többi országához képest ez egy viszonylag hosszú időtartam. A Kisfaludy Társaság tervezete hatvan évben szerette volna rögzíteni a védelmi idő maximumát, ám Szemere ötven évnél hosszabb időtartamot nem tartott célszerűnek, kevesebbet viszont határozottan hátrányosnak tekintett. Indokai három pontban összegezhetők. Könnyen elképzelhető rövid határidő esetén, hogy a szerző jogszerű utódain kívül idegenek élvezik egy esetleg csak az utókor által méltányolt alkotásból eredő hasznokat. Köztudott – mondja –, hogy éppen a legértékesebb művek igénylik az időben, energiában mért legnagyobb „befektetést”, ráadásul az ilyen remekművek gyakran csak az írójuk élete végén jönnek létre. Ha tehát a jogvédelmi idő rövid, ez éppenséggel nem a kiérleltebb, hanem a gyorsan írható művek készítését szorgalmazza. Nyilvánvaló, hogy nyomósabb érdek fűződik az előbbi alkotások támogatásához. Az is életszerű lehetőség, hogy a szerző egy alkotását életében ki sem adják, vagy legalábbis nem értékelik megfelelően, azonban utólag értékelik. Szemere fontosnak tartotta, hogy az írók, ill. művészek legalább abban a megnyugtató tudatban alkothassanak, hogy az ötven éves határidő alatt családjuk, utódaik élvezhetik majd ősük munkájának gyümölcsét.[42]

A szerzői jogok utódlásában az öröklési és a kötelmi jog általános szabályai érvényesülnek; tehát az író akár ingyenes, akár visszterhes ügylet formájában átruházhatja az őt megillető jogokat (vagyis a kiadást). Az ötvenéves határidőben a jogutód is gyakorolhatta a jogosítványokat, de pusztán a kiadásra nézve, azaz a változtatás joga már nem illette meg. Szemere javaslatában felmerül a túlélő házastárs joga is, a szerző halálakor. Ha az író nem készített végrendeletet, akkor a szerzői jogok a törvényes örökösökre szálltak.[43]

A túlélő hitvestársat az özvegyi jog (ius viduale) keretében biztosított jogosítványok illették meg, melyek közül az állagöröklés kivételesnek számított, lényegében csupán bizonyos ingóságokra korlátozódott. A túlélő házastárs főszabály szerint csak haszonélvezetet kapott a javakon. Szó esik a jogutódlás különös változatáról is, amely szerint a védelmi idő azt is megillette, aki – nem lévén sem rokon, sem végrendeleti örökös – a szerző halála után a kézirat birtokába jut, és azt kiadja.

Ha pedig a kézirat az író halálát követő ötven év elteltével kerül csak elő, a jogszerű birtokost a megjelentetés joga a mű első kiadásától számított harminc évig illeti meg. A jogvédelmi időt Szemere tehát ötven évben maximálta. Jóval rövidebb, harmincéves oltalmat ígért azoknak a szerzőknek, akik hazai nyelvemlékeket, történeti kútfőket, okleveleket, illetve népregék, mesék, mondák, dalok vagy közmondások gyűjteményét teszik közkinccsé.[44]

Az alkotás első megjelenésének alkalmával jogfenntartó nyilatkozatot kellett tenni az idegen nyelvre való fordítás engedélyezésének kapcsán, ez a szerzői jog egyik jelentős eleme. Ha ezt nem tették meg, akkor a fordítás joga közbirtokká vált, és abban az esetben is, ha a szerző a megjelenéstől számított három éven belül nem adta ki alkotását „a hazában élő” valamely nyelvre. Így a német, román, szlovák stb. nyelvekre való fordítás joga csak három évig állott a szerző rendelkezésére, ha ez idő alatt nem élt vele, végleg elesett gyakorlásának lehetőségétől.

A folyóiratok és tanulmánykötetek kiadása során az írói jogok a kiadót illeték meg, de köthető volt a kiadóval ellenkező tartalmú szerződés is, másrészt a szerző a megjelenés után két évvel önálló gyűjteményében megjelentethette cikkeit. Ebben az esetben a szerző jogai részesültek elsősorban védelemben. Több szerző együttműködésének eredményeként született alkotásokhoz fűződő jogok a szerzői együtteseket illette meg, a határidő számítása szótárak esetében az utolsó kötet, gyűjtemények és évkönyvek esetében az egyes kötetek megjelenésétől kezdődött, a kommentár szerint a védelmi idő itt is harminc év.[45]

A kétszeres díjazás nem volt szokatlan, hiszen a szerzőket a színpadi jogok mellett az általános írói jogok is megillették.[46] A zeneművekre vonatkozó szabályozás hátterében is ez húzódhat meg.[47] A zeneszerzők és jogutódaik műveik kiadására és használatára mindazokat a jogokat megkapták, mint az írók, azon szerzemények pedig, amelyeket színházakban és hangversenyeken adtak elő, a színművekre vonatkozó jogokat is élvezték.[48]

A „rajz és festészeti művek” is szabályozást nyertek a törvénycikkben. Fogalmi meghatározásuk azonban nehézségekbe ütközött, Szemere exemplifikatív módon felsorolta a leggyakoribb változatokat, „vonalok és színek által maradandólag előállítható minden művek” jogvédelmet élveztek. A képzőművészeti alkotók (illetve jogutódaik) az első fejezetbe foglalt jogosítványokat bírták. A sokszorosítási jogának átengedése természetesen nem jelentette azt, hogy az eredeti darab ne maradt volna az alkotó tulajdonában, erről csak kifejezett nyilatkozattal mondhatott le.[49]

Szemere részletesen foglalkozott a szerzői jogokkal kapcsolatos jogsértésekkel, illetőleg ezek orvoslásával. Az álkiadás témakörével kapcsolatosan is behatóan vizsgálódott. Természetesen nem csak a kiadó, hanem a szerző is elkövethetett jogsértést, történetesen például a kiadóval szemben, ha a szerződésben kikötött idő eltelte előtt másik kiadóval is megjelentette ugyanazt a művét, amire megkötötték korábban a szerződést. Másfelől a kiadó járt el jogellenesen, ha a szerződésben megállapított példányszámmal többet nyomtatott és adott ki. Ez utóbbi változat minden bizonnyal csak akkor fordulhatott elő, ha fölös számban előállított nyomtatványok nem keltek el, vagy vevőre találtak, de a kikötött példányszám felett eladottak hasznából a kiadó nem részesítette a szerzőt. Álkiadásnak számított továbbá a külföldön kinyomtatott munkáknak engedély nélküli hazai forgalmazása is, ha a szerző honi illetőségű volt.[50]

A jogosult tudta és beleegyezése nélkül tilos volt bármiféle olyan kivonatot, rövidített kiadást vagy átdolgozást készíteni és kiadni, amely az eredeti tartalmát lényegében magában foglalta. Az akkori javaslat álkiadásnak tekintette azt is, amikor a már köztulajdonban álló műhöz a szerző vagy jogutódainak engedélye nélkül írtak bevezetéseket, magyarázatokat, jegyzeteket. Ha erre mód nyílt, meg kellett szerezni a szerző (jogutód) hozzájárulását. A tanárok által, szószéken elhangzott beszédeket, előadásokat is csak az előadó engedélyével lehetett megjelentetni. Szemere gondolt a folyóiratokban és hírlapokban megjelent írásokra, csakis a forrás megjelölésével adhattak ki ezekkel kapcsolatban bármiféle írást. Javaslata szerint az is álkiadásnak minősült, ha a szerző az olvasóközönség megtévesztése végett olyan címet ad munkájának, amelyet már forgalomban lévő más alkotás visel.[51] Részletesen kitér a quasi álkiadásokra is. Ezek a magatartások hasonlítottak az előzőekben leírtakhoz, mégsem minősültek álkiadásnak. Ezek szerint jogszabályokat bárki megjeleníthetett: vagyoni hátrány ezzel senkit sem ért, viszont jelentős érdek fűződött ahhoz, hogy a jogszabályok mind szélesebb körben váljanak ismertté. Hasonló szabadsággal lehetett az országgyűlési, törvényhatósági és minden egyesület nyilvános ülésén elhangzott beszédeket publikálni, azzal a lényeges megszorítással, hogy egyetlen személy szónoklatainak gyűjteményes kiadása már jogvédelmet élvezett. Szabadon lehetett továbbá bárhonnan idézni, de csak szó szerint. Dolgozatokat, értekezéseket, költeményeket és szónoki műveket is teljes szabadsággal lehetett oktatási célt szolgáló munkákba átvenni.[52]

A szankció vagyoni kártérítés formájában jelent meg. A károkozónak kötelessége volt a Nemzeti Múzeum javára hatszáz forintig terjedő pénzbüntetést leróni, azonban értelemszerűen meg kellett térítenie a jogsértést elszenvedő teljes kárát. A felbujtók és bűnsegédek a beszámítás arányában feleltek tettükért. A részeseknek egyetemleges felelősségük volt. A hatszáz forintos pénzbüntetés az akkori viszonyokban mértéktartónak tűnt, hiszen például Franciaországban kétezer (visszaesők esetén négyezer) frank és legfeljebb egy évi szabadságvesztés volt a büntetés, míg Angliában pedig száz font és az összes kinyomott példány árának kétszeresét kitevő összeg volt visszatérítendő.[53]

Ha az álkiadás eladott példányainak száma megállapítható, a jogszerű birtokos számára minden példányért az eredeti példány árát kellett megfizetni, ha pedig nem a kinyomott, sem az eladott álpéldányok száma nem volt meghatározható, vagy még meg sem jelentetett munka sérelmére követtek el szabálysértést, az első esetben az eredeti példányok számának legalább a fele, a másodikban a hasonló munkáknak „szokott ára” szolgált volna zsinórmértékül a bíróságok előtt a kár megállapításához. A szerzőnek jogában állt eldönteni, hogy az egyébként elkobzásra kerülő álpéldányokat, valamint az előállításukhoz szükséges érc- és kőlapokat, fatáblákat stb. átveszi-e, vagy megsemmisítteti. Az előbbi esetben a gazdagodásának mértékéig menő összeget levonták a kártérítés összegéből. A színpadi és zeneművek alkotói esetében, valahányszor jogosulatlanul adták elő a kérdéses darabot, zeneművet, annyiszor kobozták el a teljes bevételt (levonások nélkül!), tekintet nélkül arra, hogy a művet önállóan vagy más darabbal együtt adták elő. Ha a bevétel utólag nem állapítható meg, a kártérítés összegének meghatározásában irányadó az időben legközelebbi bevételek.

A visszaesést súlyosan szankcionálták, az alapbüntetés maximum hatszáz forint volt, és a teljes kártérítés együttes összegének akár a kétszeresét is elérhette. Az elkövető, ha nem tudott

fizetni, akkor büntetését szabadságvesztés formájában is leróhatta. Egy napi fogság öt forintnak felelt meg. Azonban ez nem a jogsértő opcionális döntése volt, csak akkor volt átváltható szabadságvesztésre a büntetés, ha a) a jogsértő teljes korát még el nem érve (férfiak huszonnegyedik életévük előtt) és vagyona nem lévén szülei helyette nem kívánnak teljesíteni, b) továbbá ha a marasztalt vagyonára már csőd vagy pazarlás miatt zár volt kihirdetve, c) végül ha a kötelezett vagyonából a rá kiszabott pénzbüntetés nem került elő.[54]

 

IV. A Magyar Jogászegylet 1906-os vitája az 1884-es szerzői jogi törvényről

 

Márton Miksa,[55] a színpadi szerzők egyesületének tagja, felszólalása érdemi részében felhívta a figyelmet a szerzői törvény hibáira. Nem tért ki a törvény szakaszaira egyesével, hanem csak általánosságokban mutatott rá a szerzői törvény hibáira, melyekről a gyakorlatban is meggyőződött már.

Nézete szerint az 1884-es szerzői jogi törvény hatályba lépése óta számos olyan tényező, amelynek viszonyait a szerzői törvény szabályozta, a törvény hatályba lépése óta nagy mértékben megváltozott, különös tekintettel a kor a színpadi és írói viszonyaira. Beszédében Márton Miksa nem kívánt politikai véleményt nyilvánítani, vagy okfejtésbe bocsátkozni, azonban a következőkre hívta fel a jelenlévők figyelmét: „… a magyar íróember nemcsak a kultúra oltárán áldozó pap: a magyar íróember az ő tollával, a szónok a szavával, a festő az ecsetével: egy katona, akinek a szava, az írása a fegyvere: fegyver, amely egyesít, amely terjeszti a magyarságot, amely meghódítja a magyar elem számára a hazát és amely biztosítja a magyarság fennállását”.[56] Felhívta a figyelmet arra, hogy az irodalmi élet igen is jelentős szerepet tölt be a nemzeti életben, kiemelkedő feladatot lát el a magyarság szellemisége fenntartásában, s hogy akik tisztelettel állnak az irodalmi élet előtt, azok örömmel láthatják, hogy irodalmunk meg tudta tartani minden külső nyomás, ráhatás ellenére is a „maga faji magyar voltát, speciális magyar színét”.[57] Követelményeket állított fel a szerzői jogról szóló törvénnyel szemben, amelyek megtartását mindenekelőtt kívánta elérni a reform kapcsán. A törvénnyel szemben támasztott elvárásai között szerepel, hogy más törvényhozással ellentétben sokkal radikálisabban védje meg a tulajdonjogot.

Kiemeli, hogy a kiadói ügyleteknek a kereskedelmi törvény csupán a viszony üzleti jellegét szabályozta, és csak azon jogügylet tartalmát vette figyelembe, amelybe a szerző a kiadójával lép, és nincsen tekintettel a szerzői jogosítványok tartalmára. Példaként említi, hogy a német törvényhozás taxatíve felsorolja a szerző azon jogosítványait, amelyekkel a kiadóval szemben élhet: ezek közé tartozik a fordítás, valamint az átdolgozás joga (utóbbinak a zeneműveknél lehet kiemelkedő szerepe), ezt követően rátér a szerzői törvény részletes elemzésére.

Megemlíti, hogy a szerzői törvény nem elég radikális: a törvénycikk 1. szakasza[58] tartalmazza az általános intézkedést, amely a törvény legfőbb tétele is egyben – ez rendelkezik az író, szerző művének többszörözésére, közzétételére és forgalomba hozatalára vonatkozóan, ám ez a rendelkezés szerinte nem tartalmaz minden lényeges elemet. Márton Miksa véleményét követve már az első szakasz is rendkívül szűk körű szabályozást ad, s ezekre a későbbiekben részletesen kitér. A következő kritika a 6. szakaszt[59] éri: az első szakasz hiányosságait mintha itt szeretné kárpótolni a jogszabály, vagyis azt a problémát, hogy a szerzői jog fogalmát nem az elvárásoknak megfelelően definiálta, felsorolja a szerzői jog bitorlásának eseteit. Mintha ellensúlyozásként jelenne meg, hogy ki az, aki a szerzői jogot megsérti, majd ebből esetleg következtethetünk arra, hogy mi is valójában a szerzői jog. Ezzel a fordulattal viszont egy másik problémát vet fel a törvény, mégpedig azt, hogy a bírósági eljárás során mind az 1., mind pedig a 6. szakaszt figyelembe kell venni, s a bíró mindkettőhöz kötve van. Miután a bitorlást hét pontban sorolja fel, mely taxatívnak tekinthető, felmerülhet olyan eset, amely kapcsán nem lehet egyik lehetőséget sem alkalmazni, mert nincs a felsoroltak között, ám a szerzői jogot mégis megsértették, a bíróság pedig nem állapíthatja meg a bitorlás esetét a szerzői jog kapcsán, tehát a törvény nem éri el célját, nem védi kellőképpen a szerzőt és annak jogát. Az előadó így indokolja a ezt: „Amidőn tehát a törvényt, a melynek első kelléke a precizitás, a világosság, ilyen hézagokat hagy, legelső, legfőbb meghatározásai tekintetében, akkor világos, hogy bizonytalanság, ingatagság származik a judicatura terén…”.[60] Az előbb ismertetett gondolatokban megfogalmazódik az a lehetőség is, miszerint a bíró kiterjesztően kezeli a fent említett szakaszokat a könnyebb alkalmazhatóság érdekében, ebben az esetben viszont könnyen meginoghat a jogszolgáltatásba vetett hit. Márton Miksa hivatkozik mind az osztrák, mind a német szerzői törvény rendelkezéseire. Véleménye szerint a német törvény rendkívül precízen szabályozza a jognak ezen területét, s úgy látja, hogy a németek tökéletesen kimunkált szerzői joggal rendelkeznek az abban található konzervatív elemek ellenére. Mintaként szolgálhat az osztrák törvény is, amelynek előnye, hogy területileg is közelebb áll hozzánk, így még jobban azonosítható saját rendelkezéseinkkel. Ezzel szemben a francia joggal kapcsolatban kritikai észrevételeket tesz, és nem is hivatkozik rá, indokolva ezt azzal, hogy Franciaországban a vonatkozó jogszabály elavult, s így a századforduló táján már inkább csak a jogszolgáltatás eredményeit alkalmazzák, nem pedig a tételes intézkedéseket. Az osztrák jogszabály röviden és tömören adja meg a szerzői jog bitorlásának definícióját: „a szerzői jog bitorlásának tekintendő a szerzői műnek a szerző engedelme nélkül való átdolgozása”.[61]A hazai törvény hiánya tehát abban rejlik, hogy ha valaki szabadon rendelkezhet saját alkotása felett, miért ne rendelkezhetne annak átdolgozása, felhasználása felett is? A bírósági gyakorlatban ez további problémákat vet fel, mert a jogi szabályozás híján csak az akták gyűlnek az ezzel kapcsolatos ügyekben. Gyakran fordul elő, hogy novellából, elbeszélésből drámát készítettek, így ez egy tipikus esete annak, hogy megvalósul az átdolgozás. Ebben az esetben az ekkor hatályos jogszabály nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely védelmet nyújtott volna a szerzők számára az átdolgozással szemben. A felszólaló következő példaként az írói levelet hozza fel, amely korábban gyűjteményes kiadásban jelent meg, és igen kedvelt műforma volt, a törvény azonban ezekről még csak említést sem tesz, tehát nem is szabályozza ennek tárgykörét, ellenben a német törvény határozottan rendelkezik erről is.

A következő komoly problémát a kivonatok szabályozatlansága adja, vagyis az, hogy mit szabad átvenni a szerzeményből, és mit nem. A törvény 9. szakasza kimondja, hogy „a már megjelent mű egyes helyeinek, vagy kisebb részeinek szó szerinti idézése nem tekintetik a szerzői jog bitorlásának”, majd folytatva „a közzétett kisebb dolgozatoknak a cél által indokolható korlátolt terjedelemben való felvétele oly nagyobb munkába, amely tartalma szerint önálló, tudományos műnek tekinthető”.[62] A törvény ezen részében taglalja azt, hogy a szerzőt milyen jogától fosztják meg, itt egy korrekt, pontos meghatározást várnánk, azonban csak homályos, átláthatatlan törvényi meghatározást találunk. Feltehetőleg az indokolja a rendszeres visszaéléseket a szerzői joggal, hogy az nem támaszt megfelelő jogbiztonságot, morális és etikai értéket, így mindenki szabadon járhat el a joghézagok miatt e téren a művekkel, hiszen nincs vele szemben alkalmazható megtorlás vagy megfelelő büntetés. Ennek következménye, hogy a szerzők nem bíznak a szerzői törvényben, szemben a büntető jogszabályokkal, hiszen az abban lefektetettek sokkal érthetőbbek és átláthatóbbak, tehát kikényszeríthetők, így jobban garantálják a jogbiztonságot.

Márton szerint szerkezeti felépítését tekintve sem mondható jónak a szerzői jogról szóló törvény, mert az átláthatatlanság jellemzi, amellett pedig előfordul, hogy a kérdéseket összevegyíti, vagy olyan részben rendezi, ahová az azok rendszertanilag nem volnának besorolhatók. Az előadó felhívja a figyelmet a törvény 1. szakaszának második mondatára, amely bizonyítja ezt a rosszul felépített szerkezetet, aminek szöges ellentéte az osztrák szerzői törvény 7. szakasza.[63] („az olyan műveknél, amely szellemileg több részre el nem különíthetők, a rendelkezési jog a szerzőket csak együttesen illetheti” Vagyis anyagi kérdésekben beszélhetünk oszthatóságról, amely lehet akár arányos is, de a rendelkezési jog oszthatatlan.[64]

A következőkben az előadó a fordítást érintő rendelkezéseket vitatja, amely szintén kiegészítést igényelne. A fordítás a szerzői jog legelemibb részét képezi, így méltán érdemes vele bővebben is foglalkozni, ahogyan ezt Márton Miksa is tette. Mint a korábbiakban már kiderült, hogy a szerző rendelkezik a mű közzététele, forgalomba hozatala, a terjesztés és az ezzel kapcsolatos határidők, módok felől, akkor a fordításról is annak kell rendelkeznie, hiszen ez a terjesztés egyik formája. Jelentős kérdés tehát, hogy a művet ki fordítja más nyelvre, ami egyúttal a szerző egyik legfőbb érdeke is. A törvénnyel szemben felhozható az a generális probléma, hogy a szerző csak akkor rendelkezhet a fordítás felett, ha erre vonatkozó jogát fenntartotta. A pontosnak ismét nem mondható törvényi szabályozás a 7. szakaszban a következőképpen alakul: „…hogy a szerzői jog bitorlásának tekinthető az eredeti műnek a szerző beleegyezése nélkül való fordítása, ha a szerző az eredeti mű címlapján a fordítás jogát magának fenntartotta, feltéve, hogy a fordítás közzététele az eredetinek megjelenésétől számítandó egy esztendő alatt megkezdett és három esztendő alatt befejezett”. A homályos és érthetetlen fogalmazás talán egyik legjobb példájaként ragadható meg a fenti törvényi idézet. Pontosan nem derül ki belőle, hogy kire nézve állapítja meg a határidőket, és ennek mi a kezdő- és a végpontja. Márton Miksa által felvett újabb probléma a 7. szakasszal kapcsolatban: „színműveknél a fordításnak az eredeti mű megjelenésétől számítandó hat hó alatt teljesen be kell fejeztetnie”. Ezzel szemben támasztott kérdése, hogy „kinek kell befejeznie, és mikortól számíttatik a hat hónap?”[65] Kérdése második felére ugyan maga adja meg a választ saját tapasztalatai alapján, miszerint az első előadás napjától számítódik, hamarosan megérkezik a válasz a hallgatók köréből is: a jogosult fordítónak kell befejeznie.

A következő érvelése a 46. és a 48. szakaszt érinti,[66] pontosabban ezeket tartja sérelmesnek. A jogszabály 46. szakasza rendelkezik a szerzői jog bitorlásáról a zeneművek esetében: „A szerző beleegyezése nélkül kiadott minden olyan átdolgozás, amely sajátlagos szerzeményen nem tekinthetők”. Ezzel a szakasszal állítja szembe újfent az osztrák törvény 32. szakaszát, amely megállapítja azokat az eseteket, amelyekben a zenemű átdolgozása jogsértést valósít meg, és amelyekben ezt a megengedi az átdolgozónak: „bizonyos variációkat, fantáziákat bizonyos zeneművekből szabad csinálni, másokat pedig nem szabad”.[67] A fentebb említett szakasz után kitér az általa még sérelmesebbnek tartott 48. szakaszra is. Nem tekinthető a szerzői jog bitorlásának egy megjelent írói mű zenemű szövegeként való felhasználása, s ebből következik, hogy a költők művei szabadon felhasználhatók. A törvény ezen részét véleményezve Márton elmondja, hogy ez a szerző legelemibb jogával ellenkezik, hiszen a vers vagy szöveg felett csak a szerzőnek kellene rendelkeznie. Ez a felhasználási lehetőség a méltányossággal ellentétes, hiszen a zeneíró felhasználja a művet és ebből ő jövedelemhez jut, míg a mű eredeti szerzője semmilyen ellenszolgáltatást nem kap ezért cserébe, pedig nélküle nem lenne bevétele a zeneszerzőnek sem. Márton a következő példát hozza ezzel kapcsolatban: „…’A falu rossza’ mint népszínmű íródott és Hubay Jenő zeneszerző egy operát csinált belőle. Tót Edéné beperelte Hubay Jenőt jogtalan felhasználás és szerzői jogbitorlás címen. A curia a 48-ik szakasz alapján hozta meg az ítéletét, hogy kivétetik a bitorlás fogalma alól az olyan szöveg, amely természeténél fogva csakis a zeneszerzésre nézve bír jelentőséggel, amilyen az opera, oratórium szövege.”[68]

Márton szerint a törvény a színpadi művek védelmét nem tartja elég fontosnak, ami az 50. szakaszból is látható, miszerint a színpadon kívül a színpadi művekből nyitányok, felvonásközi és egyéb zenerészek a jogosult belelegyezése nélkül előadhatók, a szerzők azonban ezen szakasznak köszönhetően esnek el bevételi forrásuktól. Az osztrák törvény szerint ellenkező szabályozást hoz, mivel ott szerző zenéjének felhasználásáért ellenérték jár. A 51. szakaszt[69] Márton Miksa szintén sérelmesnek találja, miszerint a többszörözve megjelent és áruba bocsátott zeneművek nyilvánosan a jogosult beleegyezése nélkül is előadhatók, amennyiben a szerző a mű címlapján vagy a mű elején az előadási jogot nem tartotta fenn magának. A fordításra vonatkozó szakasznál ez még jobban sújtja a szerzőt, hiszen a szerzőnek a legalapvetőbb joga a színpadi mű nyilvános előadása. Arra hivatkozik, hogy a német szabályozás szintén liberális, de csupán bizonyos esetekben: jótékony célú estélyeken, amelyen a részvétel ingyenes, valamint a közreműködők is térítés nélkül végzik munkájukat; a magyar szabályozás azonban korlátozás nélkül szabad prédává teszi, és egy formasághoz köti a szerzői jog érvényesülését, holott a szerzőtől nem követelhető, hogy külön fenntartsa magának egy formális jog érvényesülését.

Az 52. szakasz szerint, ha a műnek több szerzője van, a nyilvános előadás tekintetében az 1. szakasz második és harmadik bekezdése azon eltéréssel alkalmazandó, hogy a szöveges zeneműnek előadásához – ideértve a zenés színműveket is – rendszerint elég a zeneszerző beleegyezése. A felszólaló szerint érthetetlen, hogy a zeneszerző munkáját miért ítélik meg máshogy, mint a szövegíróét, és miért adnak neki nagyobb rendelkezési jogot.[70]

A szerzői jogról szóló törvény 58. szakasza a színpadi művek előadására vonatkozik, megállapítja, hogy jogsértése esetén „kártérítésül fizetendő a jogosulatlan előadásból befolyt egész jövedelem az azokra fordított költségek levonása nélkül”. Ez a korabeli gyakorlattal ellenkezik, mert a sértett csak bizonyos részt kaphat meg. Ha ez a törvényi szakasz valóban helytállna, akkor minden szerző azt figyelné, hogy mikor sértik meg a szabályokat, keresné az összeütközést, ezzel pedig azt, hogy részére átadják kártérítés gyanánt az egész befolyt jövedelmet. Valószínűleg itt valami tévedés lappang – állítja –, hiszen Magyarországon a kártérítés alapja az egész jövedelemnek csak az a része lehet, amely a szerzői jogdíjnak megállapításául szolgál.

A szerzői törvény számos kérdésről nem rendelkezik, azonban a fejlődéssel elkerülhetetlen a gépi többszörözéssel, a közzététellel és a forgalomba hozatallal kapcsolatos szabályok megalkotása: nem lehet megfeledkezni arról, hogy a fejlődésnek köszönhetően mindig jönnek korszerűbb, modernebb technikák, amelyek a jog területén is problémákat vetnek fel. A fentebb említett gépi többszörözésre, a közzétételre és forgalomba hozatalra nincsen korrekt törvényi meghatározás, a német törvény ezzel szemben előrelátóbban számolva a technikai fejlődésekkel, kimerítően leírja, hogy mit takar a gépi többszörözés fordulat. Konkrét kérdés például, hogy a fonográf gép-e, és hogy lehet-e a szerzői jogot bitorolni, ha fonográf útján adjuk vissza a szerző munkáját. A német szabályozás szerint a fonográf útján nem lehet elkövetni a jogbitorlást, a francia jog viszont szigorúbban szabályozza ezt a kérdést, mert náluk már arra alkalmas eszköznek minősül a fonográf is.

Az elévüléssel kapcsolatban felmerülő, reformra szoruló szabályok sorából kiemeli a 36. szakaszt, amely kimondja, hogy a szerzői jogbitorlás megbüntetése, továbbá az okozott kár és jogtalan gazdagodás iránt támasztható kereset három év alatt évül el, még pedig a három év azzal a nappal kezdődik, amelyen a jogosulatlanul többszörözött példányok terjesztése megkezdődött, vagy a mű közzététele megtörtént. Ezt Márton méltánytalannak tartja, kevesli a három évet, ezen felül ésszerűtlennek tartja az elévülési idő kezdetének meghatározását is. Ha például a szerző külföldre utazik hosszabb időre, ezalatt valaki kiadhatja a művet, és ha a szerző csak négy év múlva érkezik haza, és szerez a történtekről tudomást, a jogérvényesítési idő már lejárt, mert már több, mint három éve kezdődött meg a terjesztés, és nem tud fellépni a bitorlóval szemben. Méltányosabb megoldás lenne, ha az elévülési időt nem a terjesztés megkezdésétől számítanák, hanem a szerző tudomásszerzésétől, hiszen ez a szabály a szerző érdekeit védi, így azt az ő ismereteihez, tudomásához kellene inkább igazítani.

A törvény perjogi részével kapcsolatban is talált kifogásolandót, ismét saját tapasztalata alapján: nem tartja méltányosnak, hogy a szerzői joggal kapcsolatos keresetek ítélet meghozatali ideje egy évnél hosszabb. Márton eddigi praxisa során még nem fordult elő, hogy a bíróság egy éven belül hozott ítéletet szerzői jogi keresetben: „…nem beszélek a kártérítésről, amelyet az összeg nagysága szerint meg lehetne hagyni az illetékes bíróságnál, de magának a szerzői jog bitorlásának tényét a törvényszéki és jegyzőkönyvi eljárásnak, a mely a mint tudjuk, fájdalom, nagyon elhúzódik, fenntartani, flagráns jogsértővel szemben”.[71]

Említést tesz továbbá arról, hogy a szerzői jog terén hazánkban mekkora a bizonytalanság, valamint a külfölddel fennálló kapcsolatokról. Sérelmezi, hogy az ország „kiesett” a Berni Egyezményből,[72] és sok külföldi állammal, nem vagyunk jó kapcsolatban, ami „valódi rabló gyakorlatot” teremtett. Hangsúlyozza, hogy a Szerzők Egyesülete minden erőfeszítést megtesz azért, hogy a maga hatáskörében eljárjon, és a például a budapesti amerikai konzullal egyeztetve megpróbálja megteremteni a viszonosságot a két ország között.

Kenedi Géza[73] meglátása szerint általánosan szerencsétlen vonás a magyar jogalkotásban, hogy minden törvényünk akkor került becikkelyezésre, amikor abban az országban, ahonnan származik már idejétmúltnak tekintették (ez az elmaradottság egyéb hazai jogágakban is előfrodult). A szerzői jogunkat is az 1870. évi német szerzői törvény recepciójának tartja, azonban ez Németországban 1884-re elavultnak számított. „Meg akarom ragadni ezt a régi törvényt, hogy kritika alá vessem és az intézményeket s a törvénynek nagy motívumait keressem, és mindig kisiklik a kezeim közül. Mindig találok – a mint jól részletezte a t. előadó úr – töredékes intézkedéseket, a melyek rosszak, részben nincs is értelmük vagy a melyek közül soknak, ha van is értelme, inkább ne volna az az értelme.”[74] – kezdi meg érdemi beszédét Kenedi Géza. Az előző felszólalóval hasonló véleményen van a reformot illetően, a kérdés tehát nem az, hogy szükséges-e a reform, hiszen ez egyértelműen kitűnik a jelenlegi helyzetből, hanem az, hogy milyen irányba haladjon. Kenedi Géza véleménye több ponton eltér a korábban felszóló Márton Miksa meglátásaitól. „A haladó műveltség a gondolatok és – mert hiszen zenéről is van szó – az érzelmek kifejezése és terjesztése tekintetében tulajdonképpen ezen törvény keltétől kezdve nem produkált sok új instrumentumot.” A telefonon és a fonográfon kívül lényegében csak a mozgókép jelent meg új eszközként, tehát csak ezeknek az eszközöknek a szabályozását kellene belevenni a törvénybe, melyet a németek részben meg is tettek, hiszen az ő törvényük 1901-ben jött létre.

A következőkben néhány példát említ felszólalásában. Az elsők között szerepel a Telefon Hírmondóval[75] kapcsolatos eset, mikor is felidézi, hogy milyen nehezen helyezték el a dogmatikai fogalmak között, annak ellenére, hogy szerzői jogi és sajtójogi vonatkozása megkérdőjelezhetetlen volt. (A Telefon Hírmondó útján az egyik magyar költő versét elterjesztették az egész városban. Pert is indítottak ebben az ügyben, amelynek keresetében azt állították, hogy ez gépi többszörözés útján történt, első fokon az volt az ellenvetés, hogy ez nem gépi, hanem csak akusztikai többszörözés. Első fokon ezért elvesztették a pert, a másodfokon kihasználták viszont azt, hogy a bíróság szigorúan ragaszkodik a fogalmi meghatározásokhoz, és ezzel érveltek. A bíróság végül megállapította – túlságos fogalomhoz kötöttség nélkül – a bitorlást.) Hasonló problémát vetett fel ebben az időben a büntető törvényi szabályozás szempontjából a villamosság lopása, vagyis, hogy a villamosság anyag-e vagy sem, ez nem volt eldöntve, azonban az biztos volt, hogy elvétele a lopás tényállását kimeríti. A német szabályozás erre külön kitért, megállapította, hogy a villamosságot el lehet lopni, noha nem anyag.

Kenedi a gondolkodás és a jogtudomány kimagasló fejlődését tartja a reform fő indokának, valamint azt, hogy időközben már számos fogalom sokkal precízebb meghatározást nyert, s hogy a jogsértő cselekmények száma is bővült. A szerzői jog esetében a lopása helyett – ami igazából nem is mondható lopásnak, hiszen nem a hagyományos értelemben vett tulajdonról van szó, hanem más természetű jogról – inkább elsajátításról, más szellemi termékének bitorlásáról kellene beszélni. Ezen gondolatok kifejtése után hívja a fel a hallgatóság figyelmét arra, hogy ha reformálni akarnak, akkor ne feledkezzenek meg arról, hogy a kiskapukat az emberek rendszerint megtalálják, így érdemes ezek felderítésére és kiküszöbölésére is komoly gondot fordítani. Némiképp idealisztikus és a jog reaktív természetétől idegen véleménye szerint lényeges szempont lenne, ha a bírót arra motiválnák, hogy ne a csalárdságok után járjon, hanem mindig előtte.

„A szerzői jogok védelmét a nagy közérdek és az egyéni szempont tekintetében két vezető gondolat kell, hogy vezesse, irányozza mindenkor.”[76] Az egyik gondolat lényege az, hogy az eszmék, gondolatok szabadsága, terjedése az egész társadalomban minél szélesebb körben, korlátozás nélkül történjen. Hosszútávú reménye Kenedinek, hogy a szabad terjedés teljesen korlátlan legyen, de ez csak akkor valósulhat meg, ha az állam nagyobb törődést mutat majd a kultúra, a művészet termékei iránt; a másik az, hogy a szerző védelme, valamint a saját jogainak védelme, mely a szerzői jog védelmét jelenti, és egyben a közérdeket is szolgálja.

Felmerül Kenediben a kérdés, hogy „vajon igazságos dolog-e az, hogy az emberi értelem teremtő munkájának védelme alatt egyszersmind a selejtességek, a hitványságok és a romboló elmeproductumok is ilyen védelemben részesüljenek?”[77] Ezzel azt kívánja tudatni a hallgatósággal, hogy ugyan a nagy költők hasznát is vennék ennek a reformnak, kell-e védeni azokat, akik „ponyva műveket” írnak az igazi irodalmi művekhez nem hasonlítható szókinccsel és témában. Előadásában megemlíti, hogy véleménye megegyezik Mártonéval a bitorlás tekintetében, ő is úgy gondolja, hogy a megfogalmazás pontatlan, nem tökéletes: érdemes összehasonlítani az 1901-es német törvénnyel, mert meglepően tapasztalhatjuk, hogy akkoriban Németországban mennyivel fejlettebb, mennyivel nagyobb érdekeket ölel fel e törvények tendenciája, ami még inkább indokolja, hogy a magyar szerzői jogról szóló törvény helyett újat alkossanak. A nehézséget abban látja, hogy a gyakorlatban meg kell határozni, azt hogy ki az irodalmi mű tulajdonképpeni tulajdonosa, ez azonban könnyedén bonyodalmat okozhat: a szerző, vagy az ügynökség, amelyre átruházta, vagy az akire az ügynökség átruházta. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szerzői jog kizárólagosságot jelent, erre hoz is Kenedi egy példát, miszerint egy híres író eladta a művét egy kiadónak, amelyre a neve rá volt írva, aki szerezett jogával élt, fellépett egy másik kiadó egy korábbi szerződéssel, hogy neki már korábban eladta a szerző, pontosan hat évvel korábban. Előfordult olyan eset is, amikor akár két három, vagy több kiadó is fellépett ilyen igénnyel, miszerint nekik már korábban eladták a művet. Nem említett Kenedi neveket, de azt még hozzátette, hogy az írók gyakran elfelejtik, hogy melyik művüket adták már el, és így meglehetősen sok per indul. Ezek során „megtörténik azután az, hogy abba botlik a perlő, a ki a bitorlást nem követte el, hanem jogszerű alapon állott és mégis a törvény értelmében, miután erről provideálva nincs, megfenyítik és kártérítésre kötelezik, legalább az interesse megtérítésére, holott ebben ártatlan”.[78]

A szerző halála után ötven évig tart a szerzői jogi védelem, s ez további kérdéseket is felvet. A német szabályozás a következő képen alakul: ezen intézményeknél sokkal nagyobb figyelmet kapott a közérdek, amennyiben harminc év van kitűzve a szerző halála után, de mégis egy kikötéssel, amely a kiváló, megbecsült műveknek védelmét jelenti, nevezetesen ha ebben a harminc évben kiadták a művet, akkor további tíz évig tart a védelem. Ez a kitétel a tudományos, matematikai művekre vonatkozik, mert gyakran előfordul, hogy a valós értéke csak később a technika előrehaladtával derül ki, és akkor további tíz évig még fenntartják a szerzői jogokat. Ez a legmagasabb szintű szellemi munka védelmét jelenti. Egy ehhez hasonló szabályozás nálunk is megállná a helyét, így az ötven évet csökkentenék, ami a nemzeti kultúra érdeke is lenne.

A magyar törvényben az irodalmi mű lefordítási joga, valamint a szerző fordítási jogának megszorítása elfogadhatatlan. Értelmetlen és hasztalan lenne azt a szabályt fenntartani, miszerint a szerző halála után ötven évig ne lehessen újabb fordításokat végrehajtani tehát „a szerzőnek saját művéhez, hogyha egy bizonyos nyelven kiadta, halála után még ötven évig joga legyen és ha ezen munkát lefordítva akár maga, akár más által kiadatja, ez korlátozva legyen öt esztendőre, de ezen felül is még azon föltételekhez legyen kötve, hogy az első év alatt a fordítás kiadását megkezdheti és három esztendő alatt befejezze”.[79] Jogsérelem ez a szerzőnek is, melyet külföldön a törvényhozási gyakorlat kezelhetőbben oldott meg. A korszerűtlen szabályozást még a korábbi, 1870-es birodalmi törvényből emeltük át, a német törvény megalkotásakor uralkodott Németországban az a nézet, hogy az irodalmi műveknek és a német szellemnek a hatása a birodalmi eszme felébredésének idején ne legyen korlátozva, s ezzel azt kívánták elérni, hogy a német birodalmi eszme és kultúra „fészkelje be magát más országokba is”. Magyarországon ez el is érte célját, hiszen a törvényt átvettük tőlük, de ez nem mondható szerencsés lépésnek, hiszen ezzel együtt minden hibáját átvettük, ahelyett hogy a törvényhozás jobban átvizsgálta volna ezt a szabályt, és módosító intézkedésekkel élt volna a hatékonyabb törvény létrehozása érdekében.

A felszólalása során érintett következő témakör a megzenésítés problematikája. Kenediben is felháborodást kelt azon eljárás, amelyet itthon alkalmaztak ekkoriban a szerzővel szemben. A törvény sem megfelelő, mert szabályai szerint nem minősül bitorlásnak az az eset, ha valamely írói művet felhasználnak egy zenemű elkészítéséhez, és a szöveg zenekísérettel együtt készül el.[80] Ismételten felmerül a fentebb már említett példa A falu rossza című művel kapcsolatban. A mű írója, Tóth Ede örökösei pert indítottak az opera szövegkönyvének írója ellen, aki a művet elsajátította; az ügy az országos szakértői bizottság elé került, ahol megállapításra került, hogy az operában előforduló alakok, nevek, karakterek, az események sora a Tóth Ede által készült művel azonosak, az opera tehát teljes egészében másolata Tóth művének, minden lényegesebb változtatás nélkül használták fel. A szakértői bizottsága a megállapításait előterjesztette a bíróságnak, amelyben megfogalmazta, hogy „ez egy legtisztább bitorlás s a bíróság kimondta, hogy – rettenetes betűmagyarázat, a melytől Magyarország judicaturája igen sok kérdésben nem tud szabadulni – hogy ez nem bitorlás, mert a törvény ezt megengedi.”[81] Már ebből a példából is világosan kitűnik, hogy a szerzői jogról szóló törvény reformja nem tűrhet halasztást. Az 1901-ben készült német szabályozás jóval fejlettebb, mert annak értelmében a költemények egyes részeit vagy kisebb költeményeket szabad megzenésítéshez felhasználni.

A következőkben egy olyan körülményről beszél, amely egyértelműen meghatározza, hogy a reform szükséges és kikerülhetetlen. Ez a fordítás jogának kérdése egy olyan országban, ahol a művészeti termékek, eszmék befogadásával gyorsan fejlődik a kultúra, valamint a nemzeti irodalmi műveket rendkívüli módon óvni kell. Ebben az országban, Magyarországon kiemelkedő jelentősége van, hogy a művek fordításával kapcsolatos jogszabályok milyenek, hiszen ezek alapján dől el, az esetleges jogsértés problémája, továbbá kérdéses az is, hogy milyenek legyenek a nemzetközi szerződések, melyekkel a fordítási jogot a hazai igényeinknek megfelelően szabályozzuk. Magyarország az irodalmi művek tekintetében nagyon keveset „exportál” külföldre, azonban ehhez képest rendkívül sok mű érkezik hozzánk. Irodalmi mérlegünk rendkívül deficites, hiszen hatalmas mennyiségben áramlik be az országba leginkább Németországból irodalmi mű. Ezzel kapcsolatban azt a kérdést veti fel, hogy miként fizessük meg a beáramló importot és hogy ha már tényleg fizetünk adót egy idegen kultúrának, miért fizessük: „Selejtesebb, gyengébb, hitványabb művek nagy sokaságáért-e, vagy módjában van-e törvényeit úgy elrendezni, hogy ha már védi az idegen fordításokat, tegye úgy lehetővé a fordítás biztosítását, hogy az a mi abban az idegen kultúrában igazán becses és csakugyan képes gazdagítani a nemzet életét és kultúráját, az előnyben részesüljön.[82] Nem kétséges, hogy a nemzetközi szerződéseket ezen elv alapján kellene megkötni.

Felszólalása következő pontja a Berni Egyezmény kérdése. A hazai szerzői törvény készítésekor, az 1800-as évek végén a Berni szerződés alapjai már le voltak rakva, ennek ellenére Magyarországon elkészült egy nem helytálló törvény. 1906-ra az európai államok nagy része ratifikálta az egyezményt, kivéve Ausztria-Magyarországot. A Berni Egyezmény lényege, hogy a szerző fordítási jogát biztosítja a maga államában, külföldön tíz évet ad a fordítás megkezdésére, ha megkezdték a fordítást ugyanazon jogokat, amelyeket otthon élvez, ez sokkal nagyobb biztonságot jelent a nagy irodalmi művek számára. Ezzel a szabályozási módszerrel tehetnének szert az értékes magyar irodalmi művek külföldi piacokra, fontos lenne tehát belevenni a reformba az Egyezmény szabályait – ezt a nézetet a kereskedők és a kiadók is vallják. Annak idején nem hazánk érdeke volt, hogy a nemzetközi szerződést ne ratifikáljuk, azt csehek és a lengyelek hiúsították meg, hogy német kultúra előretörését Ausztriában gátolják. Zárógondolatában Kenedi Géza megemlíti, hogy törvényhozási apparátusunk nagyon nehezen képes adaptálni a törvényt, pedig kiemelkedő fontosságú lenne azt a nemzet érdekeihez alkalmazni: „Azon lények, melyek alkalmazkodni nem tudnak, tengenek vagy elsorvadnak: ez természeti törvény.”

Szalai Emil[83] véleménye szerint – az előző felszólalókat követve – a magyar szerzői jog mélyreható reformra szorul, bár ő nem találja annyira kétségbeejtőnek a jelenlegi szerzői joggal kapcsolatos helyzetet, de nem is emelné ki az 1884. évi XVI. törvénycikket, mint a jogalkotás remekét. Sem szövegezését, sem koncepcióját, sem szerkezetét tekintve sem mondható elsőrendű munkának, ám egy megfelelő bíró kezében használható a jogszabály, de csak akkor, ha a bírónak van érzéke a művészeti és az irodalmi élet iránt. Egy hiányos, pontatlan fogalmazású, régi törvény alkalmazhatóságán segíthet a bírói gyakorlat és a jogszokás, ha nem akad fenn az esetleg kevésbé jól kidolgozott jogszabályhelyeken, a bíró a jogalkalmazás során pótolhatja a hiányokat. A régi szabályok hatékony alkalmazására példaként említi meg a francia joggyakorlatot, ahol a szerzői jog szabályozásánál hasonló a helyzet a magyarhoz.

Véleménye szerint a hazai törvény jobban sikerülhetett volna, ha megalkotásakor figyelembe veszik a képviselendők érdekeit. A bíróság védelmében felhozható, hogy rendkívül kevés esetben kerül hozzájuk szerzői joggal kapcsolatos ügy, így igen ritkán kerültek abba a helyzetbe, hogy a szerzői joggal összefüggésben kelljen ítéletet hozniuk. Elmondható továbbá az is, hogy a művészek, írók és kiadók az esetlegesen jogsértésnek vélt ügyeiket tétlenül tűrték, nem éltek a jog adta védelemmel, tűrték, hogy jogosulatlanul elvegyék tőlük műveiket, visszaéljenek azokkal. Ennek következtében a bírósági gyakorlatban nem jelentek meg az ilyen tárgyú keresetek sem, eddig csak néhány fordult elő a fővárosban, sok vidéki bíróság előtt még nem is volt szerzői joggal kapcsolatos per. Elképzelhető, hogy a helyezet másként alakult volna, ha csak a budapesti, kolozsvári és marosvásárhelyi bíróságokat ruházták volna fel hatáskörrel a szerzői jogi kérdésekben, és így az elbírálás szakmai színvonala is magasabb lett volna. Ha csak az előbb említett három törvényszék előtt intézték volna a pereket, akkor a gyakorlat jobban kiforrott volna, és szakszerűbben kezelték volna az ügyeket, hiszen itt koncentrálódtak volna a hasonló ügyek, ami a bírák számára is könnyebbséget jelenthetett volna.

Szalai nem a szerzők jogvédelmére tenné a hangsúlyt a reformban – szerinte ez benne foglaltatik a jelenlegi törvényben is, és csak értelmezés kérdése – inkább társadalmi jellegű intézményeket emelne be. Meglátása szerint fel kell hívni a szerzők figyelmét arra, hogy keressenek jogvédelmet, és kérjék a sérelmek bírósági orvoslását, amellyel felismernék a szerzők, hogy a jelenlegi törvény alapján is anyagi előnyöket érhetnek el, és vissza lehetne szorítani az irodalmi életben a növekvő számú illegális műveket; ennek legkézenfekvőbb formája egyesülések, szakegyletek létrehozása, és a művészek ezen körökbe tömörítése lenne.

Szalai nem tartja helyesnek a reform oly módon történő megvalósítását, amely csak a szerzők (anyagi) érdekeit emeli ki, és erre tekintettel alkotja meg a szabályozást, be kell látni ugyanis, hogy a szerzőknek morális, erkölcsi érdekei is léteznek. A szerzők csak egy része vélekedik úgy, hogy elsődleges célja a művével vagyona gyarapítása, többen inkább arra helyezik a hangsúlyt, hogy saját gondolataikat, eszméiket hirdessék, terjesszék el. Némely kiadó is inkább ezt kívánja elérni az anyagi javak gyarapítása helyett: létezik ugyanis olyan kiadó, amely non-profit jelleggel jött létre, például egy politikai párt vagy társadalmi mozgalom, amelynek lételeme az irodalmi mű eszméjének terjesztése, de itt elsődlegesen nem is az a cél, hogy a bevételeit növelje, hanem hogy híveket, követőket toborozzon eszméinek. Több író gondolja úgy, hogy művének elismeréseként nem anyagi javakat vár, hanem azt, hogy minél szélesebb réteg ismerje meg műveit. A társadalom és az állam érdeke, hogy a művek minél szélesebb körben terjedjenek, azonban szintén ezek érdeke az is, hogy az anyagi előnyök is gondolkodásra serkentsenek, illetve, hogy az írással, gondolkodással rendszeresen foglalkozzanak. Természetesen szükséges az is, hogy akinek tehetsége van az íráshoz, az anyagilag is biztosítva legyen, megélhetését művészi munkásságából tudja fedezni. „A kultúra és a szerző anyagi érdekeinek harmóniája kell tehát, hogy a vezérmotívum legyen a szerzői jog reformjánál.”[84]

Az előbbi gondolatnak kellene meghatároznia az irányt a szerzői jog reformja során, kiváltképp a nemzetközi vonatkozású területen és a fordítás kapcsán. Megemlíti Kenedi Géza beszédéből azt a gondolatmenetet, hogy a hazai irodalom kevésbé jelentős az export területén, annál jelentősebb az importja. Mérlegelendőnek tartja, hogy a hazai értékeket és érdekeket tartjuk-e elsőbbrendűnek, vagy az egyébként is jól megfizetett szerzők műveit. Felesleges minél előbb arra törekedni, hogy a fordítási jog szabályozásával és nemzetközi szerződésekkel szerzői díjak formájában egyre nagyobb vámot fizessünk a könyveket vámmentesen behozó országoknak. Ez fontos szempont a Berni egyezménybe történő belépés kérdésében – Szalai ezért nem támogatja a Berni Egyezményhez való csatlakozást sem[85].

A reform során különös hangsúlyt kell fektetni arra, hogy az új törvény úgy legyen átdolgozva, hogy anyagi hasznot szerezzünk az importált szerzeményekből a jelenleg hatályos szabályozás helyett, amely alapján a külföldi szerzők művei jelenleg vám megfizetése nélkül áramlanak be az országba, ezzel a fordulattal esélyt adva a magyar kiadóknak, fordítóknak arra, hogy nagy mennyiségben beáramló külföldi irodalom magyar nyelven kerüljön forgalomba, és ezzel nyereséget is termeljen. A színvonalas külföldi munkák elterjedésének is kedvez, ha a piacon versenyhelyzet alakul ki. Kenedi véleményével ellentétben áll azon gondolata, miszerint a népszerű tudományos munkák magyar nyelvű kiadásait igen is szélesebb körben, alacsonyabb áron kell a piacra vinni.

Külön kiemeli a nyilvános előadás jogának kérdését, mivel ennek szabályozását eléggé homályosnak ítéli meg. A nyilvános előadás egy speciálisnak mondható műfaj a szabályozás tekintetében, hiszen ez nem a hagyományos értelemben maradandó, kevésbé kézzel fogható alkotás, ezért itt eredeti, önálló rendelkezések szükségesek. Szalai szerint szintén meglehetősen sértő a törvénycikk 50. szakasza,[86] amely a színdarabok nyitányait nem védi meg. Példaként Kacsóh Pongrác János vitézét hozza fel: zenei előadások bemutatására alakult vállalkozások, mint például a zenés kávéházak vagy zenetermek becsalogatják a nézőket (belépődíj megfizetése mellett vagy emelt árakat alkalmazva) a János vitéz zenéjével, azonban az előadás alatt mást sem hall a vendég, mint az Egy rózsaszálat. Egy másik dal esetén, amely egy színdarab része, országszerte énekelték, zenekarok játszották, de a szerzőnek csak minimális összeget fizetett a kiadó, mikor az első előadás előtt eladta neki. Az osztrák és német törvény ennél sokkal szigorúbban a szerző javára szabályoz, mert minden előadásért külön fizettet a szerzőnek díjat, míg a hazai szerzők azonban a színdarabok zenéjének előadási jogáért szinte semmit sem kapnak a törvényi rendelkezés alapján. A törvény 51. szakaszát Szalai érvényben hagyná a színpadi művek zenéjére nézve is, amit azzal indokol, hogy gyakran a zeneszerző és a színházak érdeke, hogy minél szélesebb körben ismert legyen a dal, mellyel nézőket csábíthatnak be az előadásokra.

A törvény büntetések és kártérítések fejezetét hasznavehetetlennek titulálja, amely szerinte is halaszthatatlan átalakításra szorul. Az alapelvek tekintetében ez a rész rendkívül elavult, és a gyakorlati életben bebizonyosodott, hogy ezek a szabályok a szerzői jog védelmét kevésbé biztosítják. A bitorlással kapcsolatos törvényi rendelkezések büntetőjogi szabályozásra jellemző módon lettek létrehozva, s talán – jegyzi meg – ezért is viseli a fejezet a büntetések címet. Ezzel szemben a cél az „anyagi kárpótlás” lenne, s a büntetésnek is inkább a szerző javát kellene szolgálni: kevésbé látszik reálisnak, hogy ha a szerző látja, hogy a büntetésből befolyt összeg az államkincstárt gyarapítja, ő maga pedig a jogsérelme miatt semmit sem kap, pert indítana az ügyben, viszont ha az erkölcsi kárpótlás mellett anyagi előnye is származna a perből, akkor előbb lépne fel a bíróságnál jogsértés esetén. A német szabályozás elsőrendűnek tartja a szerző kártérítését, az ehhez kapcsolódó fejezet címe a Rechtsverletzungen: a kártérítést helyezi a középpontban, a büntetés kérdése másodlagos, a bíróság által kiszabott bírság összege a szerzőt illeti meg, amely mellett büntetés is kiszabandó, ami az államkincstárat illeti meg.

Marton Sándor[87] előadása kezdetén leszögezi a reformmal kapcsolatos alapelveit. Az első, amit megemlít, hogy a szerző munkájának anyagi javait magának kell élveznie, vagyis a szellemi tevékenységet materiálisan csak a szerzőnek lehessen „kizsákmányolnia”. A másik irány a szerző erkölcsi értékeinek megóvása. A szerzőnek ez a két irányú védelme összeütközésbe kerül az államérdekkel, pontosabban a kulturális érdekkel, „az emberi elme productumaiban rejlő művelődésfejlesztő erő az összességnek biztosíttassék, a mi szükségképen a szerző oltalmi igényeinek korlátozásával jár”.[88] A korlátozás abban nyilvánul meg, hogy a forma, amelybe a szerző művét önti csak a saját belsőjéből fakad, azonban minden szerző a közös emberi kultúrkincsből meríti ihletét műve elkészítéséhez, és ehhez csak a saját eszméit, gondolatait fűzi hozzá. Ennek megfelelően megemlíti az olasz törvényt, amely szerint a szerző az emberiség számára dolgozik és a társadalmi rend a szerzőnek csupán művének – a védelmi időn belüli haszonélvezetét biztosítja. (Marton hangsúlyozza, hogy Jhering a személyjogi felfogás révén a bitorlási keresetet iniuriarum actiónak minősítette, amire a századfordulós szerzői jogi rendszerekben maximum az a római jogi utalás található, amit Ulpianus éppen az iniuriarum actióról beszélve fejtett ki: „…iniuriam damnum accipiemus … culpa datum, etiam ab eo, qui nocere noluit”.[89])

Bőséges irodalommal rendelkezett a német vagyonjogi felfogás, amely szerint a szerzői jog tulajdonjog – a legszélsőségesebb e téren Proudhon felfogása, aki az írót, aki könyvét eladja, a bájait áruba bocsátó nőhöz hasonlítja. Marton nézete szerint a római jog és az antik világ a szerzői joggal kapcsolatban semmit nem hagyott ránk, amiből e kérdésnél kiindulhatnánk, csak a nyomtatás és a papír elterjedésének köszönhetően vetődött fel ennek a problémája, leginkább a kiadók szempontjából, ugyanis a szerzői jog az utánnyomási tilalmakból fejlődött.

Kevés elérhető jogforrásból kiindulva Suhajda János magánjogában azt tanácsolja az íróknak, bíróknak, hogy „ki ki segítsen magán, amint lehet”. Marton példaként említi Rákosi Jenő esetét: 1878-ban a Gyapjú utcai német színház igazgatója a Niniche című darab előadását hirdette, azonban ennek a darabnak az előadási jogát Rákosi Jenő, a Népszínház igazgatója szerezte meg, így kérték a darab előadásának betiltását a rendőrségtől, s a premier estéjén az előadást be is tiltották. Természetesen a német színház igazgatója fellebbezett az ügyben, azonban a rendőri intézkedést másodfokon is jóváhagyták. 1878-ban, amikor már szerte Európában megalkották a szerzői jogi törvényeket, a rendőri beavatkozást magánjogi természetű ügyben a prevenció általános elvével indokolták. Ilyen körülmények között jelent meg a Kisfaludy társaság évkönyveiben az írói és művészi tulajdonjogról szóló törvényjavaslat tervezete, amit Arany László, aki az írói és jogászi szakma határán tevékenykedett, készített el, s ami az 1884. évi XVI. törvénycikk alapját képezi. Marton véleménye teljes mértékben megegyezik a korábban felszólalókéval a tekintetben, hogy a szerzői jogról szóló törvényt radikálisan csak úgy reformálható, ha erre egyszerre kerítenének sort a kiadói jog megreformálásával.

Marton a fordítás jogával kapcsolatban a törvénycikk 7. szakaszát fenntarthatónak tartja abból a célból, hogy a művek széles körben eljussanak az olvasókhoz. A szerző joga kellően védett, mert saját jogosult fordítása esetén a rendes szerzői jogi elévülési időt élvezi, vagyis a volenti non fit iniuria elve érvényesül. Ha a szerző ezen jogával nem él, feltehető, hogy műve közkincsé válását nem akarja megakadályozni. Eltörlendőnek tartja azonban a fenntartási és bejelentési eljárást, és a fordítás tekintetében a szerzőnek fenntartott védelmi idő egységesen három évben akarná meghatározni.

A törvény indoklása szerint a bitorlás természete azt hozza magával, hogy a szerzői jogi jogsérelem úgy orvosolható, ha azt rövid idő alatt torolták meg. A bitorlás megtorlása Marton gondolatai szerint is büntetőjogi elemeket hordoz, s ebből következik, hogy a bitorlás sértettjének majdnem ugyanazon jogai vannak, mint a büntetőjog magánindítványos cselekményeinek körében a sértett félnek. Az elévüléséi idő meghatározása összhangot teremt a büntető törvénnyel: a szerzői törvény 22. szakasza megvalósul a bitorlás a mű többszörözött első példánya (jogosulatlan) elkészültével, az elévülés azonban a 36. szakasz szerint a terjesztés megkezdésétől, a mű közzétételétől kezdődik. A szerző vagyoni érdeke ellen elkövetett bitorlásnak csak a szerzői törvény 23. szakaszában rögzített bitorlást, az üzletszerű áruba bocsátást és terjesztést lehet tekinteni, az ezzel kapcsolatos kereset elévülése azonban a terjesztés utolsó napjával veszi kezdetét. Ha a szerző a rendelkezésére álló három év alatt nem kívánt élni a jogával, akkor vélelmezhető, hogy nem is tekintette azt sérelmesnek.[90]

Az átdolgozásra áttérve, felteszi a kérdést, hogy meddig megengedett, és mikor bitorlás az átdolgozás. E ponton elítéli a német szabályozást, mert túl szigorúnak találja, hogy a szerző kizárólagos joga elbeszélő művét színművé alakítani és viszont. „A szerző műve az az egyéni és érzékelhetővé tett alak, melyben saját gondolatait megjeleníti.”[91] Ebből fakad, hogy a tiszta plágium nem meríti ki a bitorlás tényállását: mások gondolatainak feldolgozása akár új művet is eredményezhet. A plágium és a bitorlás között a határt Marton szerint nem lehet abszolút hatállyal megvonni, esetenként kell vizsgálni, hogy az alapgondolat feldolgozása révén önálló irodalmi vagy művészi munka jött-e létre. A 9. szakasz 1. bekezdése szerint az egyes művek kisebb részei, illetve kisebb dolgozatoknak a cél által indokolt terjedelemben való felvétele önálló tudományos műbe megengedett – tehát fontos az, hogy az a mű, amibe importálják az nagyobb tudományos munka legyen.

A képzőművészeti alkotások tekintetében a törvény alapos revízióját követeli. A 61. és 62. szakaszok[92] összevetése szembeötlő analógiát mutat: a 61. szakasz 2. bekezdése az utánképzést a szerzői jog bitorlásának tekintetik akkor is, ha az eredeti művet más műfajban, vagy más műnemben utánozzák; a 62. szakasz 2. bekezdése szerint azonban nem tekintendő szerzői jog bitorlásának, ha az egyes másolatok nem forgalomba hozatal céljából készültek. „Itt az anomália; míg az ugyanazon műnemben az egyszerű copizálás fennakadás nélkül állandóan történhetik addig a külön önálló munkát igénylő más műnemben való átdolgozás még egyes példányokra is tiltott.”[93]

Felveti a zenei művekre vonatokozó szerzői jog bitorlásának kérdését a gramofonra vagy fonográfra történő alkalmazása kapcsán. A német törvény szerint ez többszörözésnek minősül: „durch Platten, Walzen und ähnliche Bestandteile von Instrumenten … welche zur mechanischen Wiedergabe von Musikstücken dienen”, ami egész Európában megengedett, kivéve Magyarországon. A szerzői jogról szóló törvény 5. szakasza szerint szerzői jog bitorlásának tekinthető az írói mű gépi többszörözése, de a 2. bekezdés szerint gépi többszörözés a leírás is, ha az a gépi többszörözés helyett alkalmazzák.[94] A zeneműveknél nem a hangjegy vagy a kotta részesül védelemben, hanem maga a zenei gondolat. A bitorlás a 45. szakasz szerint – megfelelően alkalmazva az 5. szakaszt és annak 2. bekezdését – mindazon módon elkövethető, amelyeken zenei gondolatot, a szerző hangcsoportosításait oly módon rögzíti, hogy arról a zenei gondolat reprodukálható. A hangjegy is csupán a hang előállítására szolgáló eszköz, a hang azonban nemcsak hangjeggyel, hanem sok más eszközzel, így fonográffal is utánképezhető. A zenei művek védelme esetében tehát Marton szerint nem elegendő az, hogy a hangjegyek ne legyenek nyomdai úton többszörösíthetők, védelmet kell biztosítani az írói művek esetében arra a lehetősségre is, hogyha az a vakok számára készül dombornyomással, és védelem kell a zeneművek esetében is, ha nem a hangjegyek többszörösítésével, hanem más módon történik a többszörözés.

A német törvény 22. szakasza a zeneszerzők jogának megszorítását tartalmazza, magyar szerzői törvény a 9. szakaszban[95] taxatíve felsorolja a szerző természetes jogát korlátozó intézkedéseket, azonban nem tartalmaz megszorításokat a többszörözés és a közzététel megengedett formái kapcsán. A német szabályozástól függetlenül a századfordulón hatályos magyar szabályozás a zenemű gramofon útján történő forgalomba hozatalát jogsértő magatartásnak minősítette.

A német szerzői törvény tárgyalásánál a Reichstag felkérte a kancellárt, hogy azon államokkal, melyek az 1886. évi szeptember 9-i Berni Egyezményhez csatlakoztak, kezdjen tárgyalásokat arról, hogy a szerző engedélye nélkül a zeneműveknek átvitelét tiltsák meg bármelyen hangszerre, amellyel a zeneművek visszaadhatók. Többszörösítésről tehát csak akkor beszélnek, ha meghatározott számban, olyan formában állítják elő a művet, amelyből a szerző gondolatának közlése másokkal lehetővé válik, de nem kell ugyanolyan formában elkészíteni, mint az eredetit. Nem szükséges továbbá, hogy ugyanazt a közönséget célozzák meg vele, a mechanikus többszörözés tehát a mű más érzékszervek útján való érzékelést is elősegíti. A gépi többszörözésre kimondták, hogy formai, célzati, lényegi szempontok alapján a nyomtatással egyenértékűek, így a bitorlás szempontjából is egy kategóriába sorolhatók azzal – a szakértő ugyan valamelyest élvezheti a hangjegyek olvasását, de annak olvashatósága nem feltétele a zenemű szerzői jogi oltalmának, a nagyközönség ezt csak hangok formájában élvezheti. A szerzői jogról szóló törvénycikk 46. szakasza kimondja: „A szerzői jog bitorlásának tekintetik, a zeneműnek a szerző beleegyezése nélkül kiadott minden olyan átdolgozása, mely sajátlagos szerzeménynek nem tekinthető. Ilyenek … a zeneműnek egy vagy több hangszerre berendezése … vagy dallamainak … lenyomata.” Marton szerint ebből következik, hogy a gramofon a zenemű gramofon-hangszerkészülékre való berendezése.

Marton szerint Kenedi álláspontja – miszerint a szerzői jogi védelmet a ponyvaművekre ne terjesszék ki – elavult nézet. Felmerül számára a kérdés, hogy a védelemből való kirekesztés nem ellenkező hatást váltaná-e ki, és versenyképességük jobb lenne a piacon: ha egy mű valóban obszcén tartalmú, akkor a hatályos büntető törvény adott tényállása alá tartozik. Egy ponton egyezik a véleményük: nem feltétlenül kell minden nyomtatott terméket szerzői joggal védeni, ekkortájt ugyanis számos nyomtatott anyagot próbáltak védeni a szerzői jog segítségével, amelyek a bírói jogszolgáltatásnak köszönhetően oltalom alá is kerültek (például árjegyzékeket, programokat, színlapokat). Ezt a felszólaló helytelennek ítéli, mivel szerinte ezek a termékek a tisztességtelen verseny keretébe tartoznak, nem pedig a szerzői jog tárgykörébe.

Marton és Kenedi álláspontja államszerződések tekintetében teljesen megegyezik: az államszerződések kérdése gazdasági kérdés. Hibás intézkedésnek véli az első szerződést, amelyet hazánk Franciaországgal kötött 1866-ban a szerzői jog tárgyában, mikor a francia műveket tekintve a fordítás védelmi határideje korlátlan volt, míg a magyar művek nem részesültek semmilyen védelemben. Statisztikai adatok hiányában ugyan, de ismereteire hivatkozva állítja, hogy évente mintegy ötszáz idegen nyelvű irodalmi mű és körülbelül negyven színmű kerül fordításban színpadra Magyarországon. Ebből következik, hogy nagy összeget juttatunk külföldre a fordítási jogok megszerzéséért, hozzánk viszont ennek csak töredéke érkezik vissza. Érdemes lenne szerinte a német törvényhozási gyakorlatot követni, és „iparpolitikai szempontból” szűkíteni a szerzők jogait.

Felszólalásában Fényes Samu[96] azon a nézeten van, miszerint a hazai szerzői törvény feltétlenül és általában minden tekintetben a lehető legrosszabb. Nézete szerint a kultúra és a szerzői jog védelme számára előnyösebb volna, hogy ha nem is létezne ez a szabályozás.

Márton Miksához hasonlóan a törvény 7. szakaszát próbálja értelmezni, majd arra a megállapításra jutott, hogy a törvény ezen szakasza érthetetlen: „De mi, akik azt mondjuk, hogy nem értjük, még mindig többet értünk belőle, mint azok akik azt mondják, hogy értik, mert ki azt mondja, hogy érti az egyáltalán nem érti”.[97] Megdöbbentőnek tartja a törvényben, hogy a bitorlás kapcsán a legelső lehetséges tényállás, hogy bitorlást követ el az, aki egy holt nyelven készült művet fordít le élő nyelvre. Rávilágít arra, hogy ezt is a korábbi német szabályozásból vettük át, s hogy a németeknél azért került bevezetésre e szabályozás, mert a Sprachwissenschaftliche Gesellschaftnak akarták biztosítani a jogot a holt nyelvű fordításokra, s ennek Németországban meg is volt a maga jelenősége, hiszen e társság nagy mennyiségű keleti holt nyelvű szövegeket adott ki – minderre azonban Magyarországon kevés szükség lehet. Mindez annyit jelentett, hogy érdemesebb a műveket holt nyelven megírni, és azt magyarra fordítani, mert így öt évinyi védelmet élveznek.

Megállapítja, hogy a 7. szakasz 3. bekezdése[98] azonban valóban a hazai érdekeknek megfelelően lett kimunkálva, miszerint csak akkor minősül bitorlásnak az engedély nélküli fordítás, ha egy év alatt a fordítást megkezdték, és három év alatt be is fejezték. Rámutat a törvény hézagos szerkezetére, miszerint az az egyik mondatban kimondja, hogy a közzétételnek kell egy éven belül megkezdődnie, a másikban pedig már úgy fogalmaz, hogy a fordításnak kell megkezdődnie, ami nem ugyanaz. Ha tehát valaki egy éven belül kezdi meg a fordítást és a három év letelte után adja ki azt, akkor az már nem minősül bitorlásnak, viszont ha három éven belül adja ki, akkor sem áll fenn a bitorlás esete. Érdekes momentuma a szabályozásnak, hogy a színművek esetében a fordítást az eredeti megjelenésétől számított hat hónapon belül be kell fejezni. „Minthogy a bevezetésben a bitorlás eseteit statuálja a szakasz, nyilvánvalólag azt kellene itt érteni, hogy az a kijelentés van itt, hogy az eredeti megjelenéstől számított hat hó alatt be kell fejezni, hogy a bitorlás létrejöjjön. De ennek igazán nincs értelme, hogy quasi parancsolólag megszabja, hogy hogy kell bitorolni, tehát csak másik értelmét lehet ennek az intézkedésnek tulajdonítani.”[99] Az imperatív norma természeténél fogva nem minősíthető szerzői védelemnek.

A törvény hibája, hogy nem védi kellőképp a vagyoni jogokat, mert egy év után szabaddá teszi a fordítást, illetve több irodalmi műből csak egy gyűjteményes kiadást lehet kiadni a szerzői jog védelme alatt. „Csak e két sarkalatos kívánalmat lehet a szerzői törvényhez kötni, hogy megvédelmezze a szerző anyagi érdekeit, munkájához való jogát, tehát vagyoni jogait, másodszor megvédelmezze az ő munkája egyéniségét, tehát erkölcsi jogkörét és minthogy e célokat ez a törvény meg nem valósítja, tehát olyan törvényt kell alkotni, a mely ezt a két postulátumot érvényesíti.”[100]

A következőkben Kenedi álláspontját taglalja a ponyvaregényekkel kapcsolatban. Kenedi védelmet adna az erkölcstelen, alacsony színvonalú munkák ellen, mellyel Fényes Samu is egyetért a tekintetben, hogy nincsen olyan fórum, amely meghatározná, hogy mi minősül obszcenitásnak. Figyelmet érdemel szerinte, hogy a világirodalomi viszonylatban Magyarországon kiemelkedően magas a pornográf munkák száma, ennek oka – mondja – feltehetőleg az is, hogy ezeket bárki elveheti, a három év, mely védi a szerzőt, fordítót gyorsan letelik, ez után pedig szabad prédává válik a mű, könnyedén telíthetik vele a piacot; nem kerül semmibe, nem kell hozzá tudomány, sem nyelvismeret, és egy haszontalan irodalmat kapunk. Tudományos könyv szerinte viszont alig akad magyar nyelven a piacon, leszámítva egy-két művet. Megfordítva az előbbi okfejtést a szerzői jognak védelmeznie kellene hosszú éveken át a selejtet, hogy a selejt írója csak magas anyagi ellenszolgáltatás fejében adja át munkáját többszörösítésre, s ez azzal járna, hogy a selejt ára felemelkedne, így nem lehetne olcsó kiadványokkal a piacra lépni.

Fényes Samu véleménye szerint a szerzői törvény reformja nem valósítható meg másképpen, csak úgy, ha az írók védelmet kapnak a fordításoktól és a gyűjteményes kiadásoktól, s ezért az idegen művek fordítóira nézve is ezen oltalmi jognak a szerző halála harminc-negyven évig kellene érvényesülnie.

 

V. Balás P. Elemér szerzői jogi reformjavaslatai az 1921-es szerzői jogi törvény kapcsán

 

A XX. század eleji reformtörekvéseket a szerzői jog területén, a 1921. évi LIV. törvénycikket átalakítására Balás P. Elemér[101] munkásságán keresztül kívánjuk bemutatni, a Berni Egyezménnyel, illetve a Római Egyezménnyel összhangban. Az irodalmi és a művészeti művek védelméről szóló, Rómában megalkotott nemzetközi egyezményt becikkelyező 1931. évi XXIV. törvénycikk lényeges újításokat alkotott a szerzői jogban oly szerzők javára, akik nem voltak magyar állampolgárok, azonban a Berni Unióhoz tartoznak – ezen szabályok a magyar állampolgárokra nem terjedtek ki. Balás úgy látta, hogy ezen a téren összhangra van szükség, mert az egyezmény lényegesen kedvezőbb helyzetbe juttatta a külföldi szerzőket, s az új szabályok haladást jelentettek a szerzői jog felfogása terén.[102]

Azok az újítások, amelyeket a Római nemzetközi egyezmény megvalósított, különböző irányúak. Egyfelől arra vonatkoztak, milyen jellegű védelemre tarthatnak számot a szerzők, másfelől az oltalom terjedelmére, amelyben a szerzők részesülnek. A Római Egyezmény értelmében nemcsak vagyoni jellegű oltalom illette meg a szerzőt, hanem egyéb oltalom is, amelynek átfogó elnevezését az Egyezmény nem adta ugyan, azonban egyes jogokat felsorolt, amelyek az Egyezmény szerint a szerzőt a vagyoni jogoktól függetlenül, sőt ilyen jogok hiányában is megillették, tehát a személyiségnél fogva megillető jogi oltalmat. Ezen oltalomnak a természetes feltétele volt, hogy legyen olyan szellemi alkotás, amelyre az ilyen jog vonatkozik. Az Egyezmény gyarapította a szerzői jogi oltalomban részesülő művek körét olyan művek felsorolásával, melyeket az akkor hatályban lévő Egyezmény külön nem említ meg, másfelől biztosította az oltalmat az eddig is kifejezetten védett művek olyan közlési módjára, melyet a technika újabb haladása tett gyakorlati jelentőségűvé, például a rádió útján való közlésre.[103]

Csak alakilag jelentett újítást annak kimondása, hogy az előadások, hitszónoklatok és egyéb beszédek általában szintén szerzői jogi oltalomban részesültek. Kifejezetten ugyan nem említette ezeket a műveket az írói művek mellett a szerzői jogról szóló 1921. évi LIV. törvénycikk, azonban egyes rendelkezéseiből közvetve világos, hogy az ilyen szóbeli művek is oltalomban részesültek. Nagyobb a jelentősége annak az újításnak, amely a rádió útján történő közlésre is világosan biztosította a szerzői jog szabályainak alkalmazását.[104]

Kimagasló jelentősége van azonban a személyiségi oltalomra vonatkozó újításnak. Az 1921. évi LIV. törvénycikk kifejezetten nem tartalmazott olyan rendelkezést, amely általános elvként mondaná ki, hogy a szerző személyiségi joga védelemben részesül. A törvénycikk nem tett különbséget a szerző vagyoni jogai és egyéb tekintetében élvezett oltalma közt, még kevésbé jutott kifejezésre az, hogy a vagyoni érdekű oltalom nem előfeltétele a szerző egyéb érdekeire vonatkozó oltalom érvényesülésének.[105]

A szerző személyiségi jogának kifejezett törvényi elismerésével nem lehetett fenntartani a szerzői jog szabályozásának akkori rendszerét, amely a szerzői jogi oltalomban részesülő műveknek és a szerző ezek értékesítésére vonatkozó jogosítványainak kimerítő felsorolására volt alapítva. Balás szerint a helyes rendszer az általános szabályokon épül és az egyes művek és jogosítványok felsorolása csak példázó, a szerző korlátozásainak felsorolása pedig csak kivétel lehet. Mellőzni javasolta továbbá a szerzői oltalom alatt álló művek különbözőségére alapított felosztást, újragondolni a szerzői jog alapvető fogalmait és modernizálni javasolta a terminológiát is.[106]

Balás a szellemi alkotás lényegét egyfelől az eredetiség, másfelől a közlésre alkalmasság kritériumai alapján próbálta megfogni. Az eredetiség nem csupán újszerűséget jelent, hanem egyénien újszerű jelleget is. Az egyéni jelleg hangsúlyozása a szellemi alkotás meghatározásában világossá teszi azonban, hogy általános törvényszerűségeknek vagy egyszerűségükben kétségtelenül határozott tényeknek újszerű közlése a szerzői jog oltalma alá esik. A közlésre alkalmasság a más részéről való felismerhetőséget jelenti, a szellemi alkotóműveletnek azt a szakát, amikor az alkotás alkalmassá válik arra, hogy mint alkotás gyakoroljon hatást arra, aki számára hozzáférhető. Hangsúlyozta: közömbös hogyan van rögzítve a szellemi alkotás, mint ahogy közömbös az alkotás szellemi értékének és eredetiségének foka is. A szellemi alkotás jellegének, és a szerzői jogi oltalom körének meghatározása nem értékelő, hanem minősítő, logikai tevékenység. Így továbbra is védett szellemi alkotás maradt volna az iparművészeti alkotás.[107]

Balás kifejti, hogy az esetleg megszülető új törvénynek a szerző meghatározását is tartalmaznia kell. A javasolt új rendszer különbséget tenne a szerző szellemi és vagyoni érdemeinek oltalma közt, és az előbbit általában csak a szellemi alkotó értelmében vett valóságos szerzőnek juttatná, míg a vagyoni érdekű jogok gyakorlását ügyleti alapon is lehetővé tenné. A meghatározás szükségességét támasztja alá az is, hogy a vagyoni értékű jogok átruházása esetében is megmaradnak a szerzőnek a szellemi érdekű jogok, a puszta kivitelező tevékenység ezzel kiesik a szerző fogalma köréből. Alátámasztja ezt az is, hogy általában a szellemi tevékenység az irányadó, nem pedig az – egyébként az alkotás létrehozatala tekintetében bármily nagy jelentőségű – egyéb, így különösen üzleti szempont.[108]

A szerzőtársak fogalmának jelentősége – szerinte – különösen igaz a filmalkotásokra, melynek létrehozatala körül a közreműködőknek egész sora fejt ki olyan tevékenységet, amely egyébként a szerzői tevékenység tekintete alá esik, azonban egyik közreműködőnek tevékenysége sem áll meg egymagában, de nem is helyezhető el a szerzőtársi együttműködés szokásos viszonyában. Be kell látni , hogy a filmalkotás létrejövetele tekintetében legfontosabb szempont annak a vállalatnak az üzleti érdeke, amely a filmalkotást értékesíteni kívánja. Balás véleménye szerint a filmalkotás szerzőjének meghatározása tekintetében a jogalkotónak alkalmazkodnia kellene a valóságos tényekhez és ki kellene mondania, hogy az üzleti vállalat körében előállított filmalkotás tekintetében az részesül a szerzőt megillető oltalomban, akinek vállalkozó tevékenysége a filmet létrehozta.[109]

Teljes szerzői oltalom illeti meg továbbá a gyűjtemény szerkesztőjét, illetve a színrehozatal módjának mint egésznek megalkotóját, amennyiben szellemi tevékenységükkel szellemi alkotást hoztak létre. Az ilyen szerzők azonban csak az eredeti alkotás szerzőjének jogait érintetlenül hagyó oltalomban részesülhetnek, de oltalmuk független lenne attól is, hogy az elsődleges vonatkozásokban van-e helye szerzői jogi védelemnek.[110]

Balás szerint kifejezetten rendelkezni kell a szerző szellemi érdekeiről és ezeknek oltalmáról. E tekintetben ki kellene mondani, hogy függetlenül a szerző vagyoni jogaitól – sőt még azoknak átruházása esetében is – a szerző megtartja azt a jogát, hogy követelhesse annak elismerését, hogy ő a mű szerzője, továbbá megtartja azt a jogát, hogy ellenezze a mű minden eltorzítását, megcsonkítását vagy más olyan megváltoztatását, ami becsületére vagy hírnevére sérelmes lehet.[111]

A szerző kizárólagos elhatározására kell bízni, vajon létrehozza-e, és nyilvánosságra hozza-e alkotását, továbbá hogy nyilvánosságra hozza-e szerzői minőségét. A szerző szellemi érdekeit érinti azon alkotandó szabály is, hogy az átruházott vagyoni érdekű szerzői jogot csak a szerzőnek vagy örökösének beleegyezésével lehet másra ruházni. Balás eltérést javasol a hatályos szerzői jogtól abban is, hogy a szerző vagyoni érdekű jogait nem kell kimerítően meghatározni, hanem csak példaképpen felsorolni azok közül a legfontosabbakat.[112]

A szerző vagyoni érdekű jogai tekintetében a szerzőtárssal egyenlő megítélésben kell részesíteni azt, aki a szerzőnek csupán bíráló megjegyzésekkel, átnézésekkel, a nyilvánvaló elvétések kijavításával, vagy hasonló módon nyújtott segítséget, ha erre nézve a szerzővel megállapodás jött létre. Az ilyen közreműködés nem szoros értelemben vett alkotó tevékenység ugyan, azonban ha a szerző maga így ítéli meg, nincs ok arra, hogy a törvény megtagadja a közreműködőtől azt, hogy az alkotás tekintetében – megállapodás alapján – a szerzőtársat megillető vagyoni érdekű jogokat gyakorolhasson.[113]

Balás a szerzői jog bitorlásának magánjogi következményei tekintetében lényegesen eltérne a hatályos szerzői jogtól. E szerint keresetet lehet indítani pusztán abbahagyás vagy az ismétléstől eltiltás iránt is. Lényeges újítás lenne az is, hogy a sértett fél akár kártérítés, akár a gazdagodás kiadása helyett szabad választása szerint méltányos díjazást követelhetne, továbbá hogy kártérítésen belül az ezt meghaladó tiszta nyereség kiadását is követelhetné a bitorlótól.[114]

Előremutató azon javaslata is, amely szerint szerzői jog bitorlásának büntetendő eseteit részletesen meg kellene határozni. A tulajdonos és a megbízó büntetőjogi felelőssége tekintetében, ha a vétséget vállalati alkalmazott vagy megbízott követte el, és a vállalat tulajdonosát illetőleg a megbízót a hivatásából folyó felügyeleti vagy ellenőrzési kötelességének teljesítésében akár szándékos, akár gondatlan mulasztás terheli, a vállalat tulajdonosa, illetve a megbízó vétsége miatt büntetendő. Ennek a rendelkezésnek nagy jelentősége éppen a szerzői jog körében nyilvánvaló. a büntetés meghatározása tekintetében el kellene térni a hatályos szerzői jogtól annyiban, hogy szabadságvesztés-büntetés alkalmazását is lehetővé kell tenni arra az esetre, ha a tettes visszaeső.[115]

A szerzői jog oltalmának egyes tárgyait nem az általános szabályok keretében, hanem a vegyes rendelkezések között javasolja szabályozni. A fényképészet alkotásai nem részesülhetnének a szerzői jog egyéb tárgyaival azonos megítélésben, mivel a szellemi alkotás meghatározása nem alkalmazható egész terjedelmében a fényképészet alkotásaira, ezek ugyanis nem kizárólag szellemi tevékenységnek eredményei, hanem létrejöttüknek nélkülözhetetlen feltétele a gép alkalmazása. Így a fényképek oltalmát abban az irányban kívánta korlátozni, hogy csupán a közönséges, puszta technikai ismereteket feltételező, ipari módra előállított fényképeken túlmenő jelentőségű termékekre terjedjen ki. A filmalkotás szerzői jogi szempontból a fényképpel kell egy megítélés alá esnie.[116]

Külön javasolt szabályozást a képzőművészeti vagy iparművészeti alkotásnak nem tekinthető szövegkép (illusztráció), térkép, plasztikai mű, földgömb, földrajzi, helyrajzi (topográfiai), valamint újszerűséget mutató mérnöki, műszaki vagy tudományos vonatkozású terv, rajz, ábra vagy vázlat oltalmáról is. Mivel újszerűségük időbeli, nem egyénies, amennyiben a konkrét megoldás meglelése nem a meg nem ismétlődő egyéniség sajátosságából fakad, hanem az időbeli véletlentől függ.[117]

Külön említendő azon figyelemreméltó javaslata, amivel a szabadalmi jog szabályait javasolja kiegészíteni azzal, hogy a szabadalmi leírások a szabadalom megadásáig, amennyiben pedig a szabadalmat nem adták meg, a bejelentésnek az erre rendelt hivatalos lapban közzétételétől számított öt évig ugyanolyan szerzői jogi oltalomban részesülnek, mint a nyelvi alkotások.[118]

A rádió útján történő közlést tekintve Balás kifejti, hogy a rádió útján való közlés közzététel akár megjelent már az írói mű, akár nem, és mint ilyen, a szerzői jog körébe tartozik. Az írói műnek rádió útján való közlése olyan tevékenység, amelyben egyidejűleg megy végbe a többszörözés, a forgalomba hozatal és a közzététel.[119] A rádió szempontjából a szerzői jogi törvény 56. szakasza annyiban jelentős, hogy a kifejtettekhez képest a még meg nem jelent, de már rádió útján előadott színművek, zenés színművek és zeneművek szerzőjének az ellenkező bizonyításáig azt kell tekinteni, akit az előadást hirdető jelentésben mint szerzőt megneveztek.[120]

 

Összegzés

 

A polgári korszak szerzői jogának fejlődését – a reformkísérletek sorát végigtekintve – a szellemi tulajdon koncepciója, a szerzői jog tulajdonhoz hasonló, vagyoni értékű jognak való minősítése uralta, ami megfelelt a piacgazdaság, a kereskedelem körülményeinek és igényeinek. A szerzők személyhez fűződő jogainak fokozatos elismerése is megkezdődött, e jogok védelme azonban sem az elméletben, sem a gyakorlatban nem vált a szerzői jogi felfogás központi elemévé. Erre – paradox módon, az akkori ideológia különös hatásaként – csak a tervgazdálkodás és az egypártrendszer idején került sor. Az 1969. évi III. szerzői jogi törvényünk – amely a harmadik a sorban az 1884. évi XVI. és az 1921. évi LIV. törvénycikket követően – annak ellenére figyelemre méltó kodifikációs teljesítmény volt és maradt, hogy magán viselte annak a kornak a jegyeit, amelyben fogant. Az akkori gazdaságpolitikai iránynak köszönhetően nem kellett szakítani a szerzői jog alapelveivel és hagyományaival, a szabályozás nem távolította el véglegesen a szerzői jogot társadalmi és gazdasági rendeltetésétől. (Szerencsére nem annyira a szabályozást, mint inkább csak az elméletet hatotta át az az ideológiai megfontolásokból is táplálkozó dogmatikus felfogás, amely a szerzői jog személyhez kötődő elemeinek túlhangsúlyozásával éppen a szerzők vagyoni érdekeinek érvényesülése ellen hatott.) Talán ennek is köszönhető, hogy az 1969. évi III. törvény – igaz, számos módosítással – jó ideig lépést tudott tartani a nemzetközi jogfejlődéssel és a technika újabb és újabb eredményeivel éppúgy, mint a gyökeresen megváltozó politikai és gazdasági körülményekkel.



[1] KELEMEN M.: Adatok az írói tulajdonjog hazai történelméhez. Budapesti Szemle, 14. 1869. 305–317., 311., BALOGH E.: A Szemere-féle szerzői jogi törvényjavaslat. In: Ruszoly J. (szerk.): Szemere Bertalan és kora, I. Szemere Bertalan Alapítvány, Miskolc, 1991. 149–172., 151.

[2] KENEDI G.: A magyar szerzői jog. Athenaeum, Budapest, 1908. 9.

[3] KNORR A.: A szerzői jog magyarázata. Nagel, Budapest, 1890. XIII.

[4] KNORR: i. m. XII. sk., KENEDI: i. m. 10.

[5] KNORR: i. m. XIII., KENEDI: i. m. 10. sk.

[6] KNORR: i. m. XIII. sk., KENEDI: i. m. 11.

[7] KNORR: i. m. XV., KENEDI: i. m. 11.

[8] KNORR: i. m. XV. sk., KENEDI: i. m. 12.

[9] KENEDI: i. m. 12.

[10] KENEDI: i. m. 12. sk.

[11] KENEDI: i. m. 13.

[12] KENEDI: i. m. 13.

[13] ARANY L.: Az írói és művészi tulajdonjogról. Budapesti Szemle, 20 (1876) 225–257.

[14] KENEDI: i. m. 14.

[15] SZALAI E.: A magyar szerzői jog magyarázata. Athenaeum, Budapest, 1922. 3. sk.

[16] A magyar irodalomtörténet atyjaként tisztelt Toldy Ferenc Franz Karl Joseph Schedel néven 1805-ben szültett Budán németajkú szülők gyermekeként. Az első gimnáziumi osztályt Cegléden végzett azzal a céllal, hogy metanuljon magyarul. 1819 és 1822 között bölcsészeti tanulmányokat, 1822-től pedig orvosi stúdiumokat folyttott Pesten, majd 1829-ben avatták orvosdoktorrá. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság rendes tagjává vlasztották, 1835-től pedig annak titkára lett. 1836-ban az ő ösztönzésére alakult meg a Kisfaludy Társaság.

[17] TOLDY (SCHEDEL) F.: Néhány szó az írói tulajdonról. Athenaeum, 1 (1838) 705–717.

[18] TOLDY (SCHEDEL) F.: Az írói tulajdonról. Budapesti Szemle, 1 (1840) 157–237.

[19] TOLDY: Néhány szó az írói tulajdonról. i. m. 705.

[20] TOLDY: Néhány szó az írói tulajdonról. i. m. 706.

[21] TOLDY: Néhány szó az írói tulajdonról. i. m. 706.

[22] TOLDY: Az írói tulajdonról. i. m. 160. 4. szakasz

[23] TOLDY: Néhány szó az írói tulajdonról. i. m. 707.

[24] TOLDY: Néhány szó az írói tulajdonról. i. m. 708.

[25] TOLDY: Néhány szó az írói tulajdonról. i. m. 709.

[26] TOLDY: Az írói tulajdonról. i. m. 161. 5. szakasz

[27] TOLDY: Az írói tulajdonról. i. m. 162. 5. szakasz

[28] TOLDY: Az írói tulajdonról. i. m. 162. 5. szakasz

[29] TOLDY: Néhány szó az írói tulajdonról. i. m. 711.

[30] Szemere Bertalan 1812-ben született, jogi végzettségét 1832-ben a Sárospataki Református Kollégium jogakadémiáján szerezte meg. A jogakadémia elvégzése után ügyvédi oklevelet szerzett és Borsod vármegye szolgálatába lépett. 1836-ban már táblabíró, 1841-ben az egri járás főszolgabírája. 1838/39-ben, majd 1841/43-ban is tagja a követutasítást előkészítő bizottságnak, s nagy szerepet játszik abban, hogy a reformeszméket összegző 1841. évi „Szatmári 12 pont” általános helyeslésre talál Borsodban. Az 1843. évi követválasztás során ő is bejutott az 1843/44. évi pozsonyi országgyűlésbe.

[31] BOYTHA Gy.: Szemere Bertalan és a „jövő zenéje”. In: Emlékkönyv Nizsalovszky Endre születésének 100. évfordulójára. ELTE, Budapest, 1994. 42–58., 48.,           SENKEI-KIS Z.: A szerzői jog kialakulása és fejlődése. Első Század, 2007/1. 322–331., 328.

[32] BOYTHA: i. m. 53.

[33] BOYTHA: i. m. 53.

[34] KOVÁTS GY.: Az írói és művészi tulajdonjog. Wilckens és Fia, Budapest, 1879. passim

[35] BOYTHA: i. m. 55. sk.

[36] BOYTHA: i. m. 56.

[37] BOYTHA: i. m. 56.

[38] BOYTHA: i. m. 56.

[39] BOYTHA: i. m. 56. sk.

[40] BALOGH: i. m. 156.

[41] BALOGH: i. m. 157.

[42] BALOGH: i. m. 157. sk.

[43] BALOGH: i. m. 158. sk.

[44] BALOGH: i. m. 159.

[45] BALOGH: i. m. 159.

[46] BALOGH: i. m. 160.

[47] BALOGH: i. m. 160.

[48] BALOGH: i. m. 160.

[49] BALOGH: i. m. 160.

[50] BALOGH: i. m. 161.

[51] BALOGH: i. m. 161.

[52] BALOGH: i. m. 162.

[53] BALOGH: i. m. 162.

[54] BALOGH: i. m. 163.

[55] Márton Miksa (1871–1936) hírlapíró, ügyvéd. Jogi tanulmányait Budapesten, Berlinben és Bécsben végezte, majd doktorátust szerzett és Budapesten ügyvédi irodát nyitott. Hosszabb ideig több napilap színikritikusa volt. Az 1900-as években mint zenekritikus működött, majd színházi és irodalmi ügynökséget alapított, amely az előkelőbb magyar írók műveit juttatta el a külföld nagyobb színpadaira.

[56] SZLADITS K. (szerk.): A szerzői jogról szóló törvény reformja. A Magyar Jogászegyletben 1906. évi március havában tartott vita. Márton Miksa, Kenedi Géza, Szalai Emil, Marton Sándor és Fényes Samu felszólalásaival. Franklin, Budapest, 1906. 5.

[57] SZLADITS: i. m. 5.

[58] 1884. évi XVI. tc. 1. § Az írói mű gépi többszörözése, közzététele és forgalomba helyezése, a jelen törvény által meghatározott védelmi időn belől, a szerző kizárólagos jogát képezi. Ha a műnek több szerzője van és az egyes szerzők részei el nem különíthetők: ellenkező megállapodás hiányában, a mű többszörözésére, közzétételére és forgalomba helyezésére, a többieknek előzetesen adandó kárpótlás mellett, a szerzők mindegyike feljogosítottnak tekintendő. A kárpótlást a bíróság, esetleg szakértők meghallgatása mellett, a fennforgó körülmények alapján határozza meg. (29. §) Arra, hogy a műhöz nevét adja, akarata ellenére, a szerzők egyike sem kötelezhető. Ha a szerzők részei elkülöníthetők, az elkülöníthető részek mindegyikének többszörözéséhez, közzétételéhez és forgalomba helyezéséhez, az illető szerző beleegyezése szükséges.

[59] 1884. évi XVI. tc. 6. § A szerzői jog bitorlásának tekintendő továbbá:

1. a még meg nem jelent kéziratnak, a szerző beleegyezése nélkül történt többszörözése, közzététele és forgalomba helyezése. A többszörözést, közzétételt és forgalomba helyezést, a kéziratnak vagy másolatának jogosult birtokosa is csak a szerző beleegyezésével eszközölheti;

2. a szerző beleegyezése nélkül történt többszörözése, közzététele és forgalomba helyezése az oktatás, vagy mulatság céljából tartott előadásoknak vagy felolvasásoknak;

3. az olyan kiadás, melyet a szerző vagy kiadó, a köztük fennálló szerződés vagy a törvény ellenére eszközöl;

4. a műnek több példányban kiállítása, mint a mennyihez a kiadónak a szerződés szerint joga van;

5. a szerzőtársak által közösen készített műnek olyan kiadása, melyet az egyik szerzőtárs jogosulatlanul eszközöl (1. § második bekezdése);

6. a nyilvános tárgyalásoknál és tanácskozásoknál különböző alkalommal különböző tárgyak felett tartott beszédeknek az illető szónok beleegyezése nélkül történt gyűjteményes kiadása;

7. kizárólag a napilapokba leendő felvétel végett összegyűjtött és többszörözve megjelent táviratoknak és tudósításoknak valamely hírlapba történt jogosulatlan átvétele. Az ilyen közleményeknek valamely hírlapban megjelenése után átvételére a 9-ik § 2-ik pontjának rendelkezése alkalmazandó.

[60] SZLADITS: i. m. 8.

[61] SZLADITS: i. m. 8.

[62] SZLADITS: i. m. 10.

[63] 1884. évi XVI. tc. 7. § Az eredeti műnek a szerző beleegyezése nélkül történt fordítása a szerzői jog bitorlásának tekintendő:

1. ha a mű, mely először holt nyelven jelent meg, valamely élőnyelvre lefordítva adatik ki;

2. ha a mű, mely egyszerre több nyelven jelent meg, e nyelvek valamelyikére lefordítva adatik ki;

3. ha a szerző az eredeti mű címlapján vagy elején a fordítási jogot magának fenntartotta; feltéve, hogy a fordítás közzététele, az eredetinek megjelenésétől számítandó egy esztendő alatt megkezdetett és három esztendő alatt befejeztetett. A védelem azon nyelvek tekintetében megszűnik, melyekre a fordítás az első év alatt meg nem kezdetett. Ha a fenntartás csak bizonyos nyelvekre szólt: a mű azon nyelvekre, melyekre a fenntartás nem szól, azonnal lefordítható. Az olyan eredeti műveknél, melyek több kötetben vagy részekben jelentek meg, minden kötet vagy rész külön munkának tekintendő és a fordítási jog fenntartása minden köteten vagy részen ismétlendő. A naptári év, melyben az eredeti mű megjelent, a fordítási időbe be nem számíttatik. Színműveknél, a fordításnak az eredeti mű megjelenésétől számítandó hat hó alatt, teljesen be kell fejeztetni. A fordítás megkezdése és befejezése, a jelen törvény által megállapított határidőn belől, beiktatás végett bejelentendő. (42. és 44. §) A még meg nem jelent és a jelen törvény által védett írói művek (6. § 1. és 2. p.) fordítása, a szerzői jog bitorlásának tekintendő.

[64] SZLADITS: i. m. 11.

[65] SZLADITS: i. m. 13.

[66] 1884. évi XVI. tc. 46. § A szerzői jog bitorlásának tekintetik, a zeneműnek a szerző beleegyezése nélkül kiadott minden olyan átdolgozása, mely sajátlagos szerzeménynek nem tekinthető. Ilyenek a zeneművekből készült kivonatok, a zeneműnek egy vagy több hangszerre vagy szólamra berendezése, továbbá egy és ugyanazon mű egyes részeinek vagy dallamainak művészileg fel nem dolgozott lenyomata.

48. § A szerzői jog bitorlásának nem tekintetik továbbá a megjelent írói műnek a zenemű szövegéül felhasználása, ha a szöveg a zenekísérettel együtt nyomatik le. Kivétetik az olyan szöveg, mely természeténél fogva csakis a zeneszerzésre nézve bír jelentőséggel, a milyen az opera, oratórium stb. szövege. Az ilyen szövegek, a zenekísérettel együtt, csak szerzőjük beleegyezésével nyomathatók ki. A szerző beleegyezésének tekintendő, ha a szöveget felhasználás végett a zeneszerzőnek fenntartás nélkül átadta. A szövegnek zenekíséret nélküli kiadásához a szöveg szerzőjének vagy jogutódának külön beleegyezése szükséges.

[67] SZLADITS: i. m. 14.

[68] SZLADITS: i. m. 14.

[69] 1884. évi XVI. tc. 51. § A többszörözve megjelent és áruba bocsátott zeneművek, nyilvánosan a jogosult beleegyezése nélkül is előadhatók, a mennyiben a szerző a mű címlapján, vagy annak az elején, az előadási jogot magának fenn nem tartotta.

[70] 1884. évi XVI. tc. 52. § Ha a műnek több szerzője van: a nyilvános előadás tekintetében, az 1. § második és harmadik bekezdése azon eltéréssel alkalmazandó, hogy a szöveges zeneművek előadásához, ideértve a zenés színműveket is, rendszerint elég a zeneszerző beleegyezése, és hogy az ilyen műveknek zene nélkül előadásához a zeneszerző beleegyezése nem szükséges.

[71] SZLADITS: i. m. 18.

[72] 1886-ban, Bernben fogadták el az irodalmi és művészeti művek védelméről szóló Berni Egyezményt.

[73] Kenedi Géza (1853–1935) ügyvéd, publicista, író. Pécsett és Budapesten jogot végzett; 1888-tól ügyvédi gyakorlatot folytatott (az Áchim-perben a Zsilinszky fivérek védője). 1881-től a Pesti Hírlap szerkesztője, 1902-től Az Ujság főmunkatársa. 1910-18-ban kormánypárti országgyűlési képviselő. A Tanácsköztársaság után a Szózat, a 8 Órai Újság, 1926-tól a Budapesti Hírlap munkatársa, 1921-től a Kisfaludy Társaság tagja.

[74] SZLADITS: i. m. 22.

[75] A Telefonhírmondó, az első beszélő újság: 1893. február 15-én szólalt meg először Puskás Tivadar bűvös hírközlő szerszáma a Telefonhírmondó. Színhelyül szolgált Budapesten a Magyar utca 6. számú házban néhány szoba. Igaz, önálló vezetékhálózata akkor még nem volt, így „adásait” csak a telefonállomásokon keresztül hallgathatták. A telefontulajdonosok kérhették közvetlenül a központtól a Telefonhírmondó kapcsolását. Ez a megoldás sok panasznak lett a forrása. Külső zajok, áthallások akadályozták a kifogástalan vételt.

[76] SZLADITS: i. m. 25.

[77] SZLADITS: i. m. 25.

[78] SZLADITS: i. m. 26.

[79] SZLADITS: i. m. 27.

[80] Vö. 1884. évi XVI. tc. 48. § A szerzői jog bitorlásának nem tekintetik továbbá a megjelent írói műnek a zenemű szövegéül felhasználása, ha a szöveg a zenekísérettel együtt nyomatik le.

[81] SZLADITS: i. m. 30.

[82] SZLADITS: i. m. 31.

[83] Szalai Emil (1874–1944) ügyvéd, jogi író. 1900-tól budapesti ügyvéd, főleg a szerzői joggal foglalkozott, részt vett a szerzői törvény tervezetének előkészítésében és megvitatásában. Ügyésze, illetve jogtanácsosa volt a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének, a Budapesti Színigazgatók Szövetkezetének, a Filharmóniai Társaságnak. 1923 és 1938 között a liberális irányzatú Jogállam című jogi szakfolyóirat egyik szerkesztője volt. 1944-ben az auschwitz-i koncentrációs táborba hurcolták, ott is halt meg. Számos külföldi regényt fordított magyarra.

[84] SZLADITS: i. m. 38.

[85] Szalai ezzel együtt 1922-ben – kommentárral ellátva – közétette az Egyezmény szövegét becikkelyező törvényt; vö. SZALAI E.: A Berni Únio-Egyezmény magyarázata. Athenaeum, Budapest, 1922.

[86] 1884. évi XVI. tc. 50. § A színművek és zenés színművek, a jogosult beleegyezése nélkül, színpadon akkor sem adhatók elő, ha nyomtatásban megjelentek és áruba bocsáttattak is. Színpadon kívül az ilyen művekből nyitányok, felvonásközi és egyéb zenerészek, a jogosult beleegyezése nélkül is előadhatók.

[87] Marton Sándor (1871–1939?) 1910-ben alapította a színművek közvetítésével foglalkozó és szerzői jogok képviseletét ellátó vállalkozását. Marton tizenöt évig ügyésze a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének és az Újságkiadók Szövetségének. Működése során több száz magyar színpadi művet helyezett el külföldön, többek közt Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Fodor László, Bíró Lajos műveit. Külföldön a magyar irodalmi és színpadi szerzők jogi képviseletét látta el. A vállalkozás színpadi művek szerzői jogainak értékesítésével (minden előadási és kiadási jog), színházak felé színművek közvetítésével foglalkozó kiadóvállalattá fejlődött.

[88] SZLADITS: i. m. 45.

[89] Ulpianus, Digesta Iustiniani 9, 2, 5, 1.

[90] 1884. évi XVI. tc. 22. § A szerzői jog bitorlása be van fejezve, mihelyt valamely műnek a törvény ellenére többszörözött első példánya elkészült, illetőleg a kézirat közzététetett. A többszörözés puszta megkísérlése sem büntetést, sem kártérítést nem von maga után: de az elkészült részek és készülékek ez esetben is elkoboztatnak.

23. § A ki a törvény tilalma ellenére többszörözött mű példányait, szándékosan üzletszerűleg áruba bocsátja, eladja, vagy más úton terjeszti, az általa okozott kárt a szerzőnek, vagy jogutódának megtéríteni köteles, és a 19. §-ban megállapított büntetéssel sújtatik. Az üzletszerű terjesztésre szánt példányok a 21. § értelmében akkor is elkoboztatnak, ha a terjesztőre a szándékosság ki nem derül.

36. § A szerzői jog bitorlásának megbüntetése, továbbá az okozott kár és az illetéktelen gazdagodás iránt támasztható kereset három esztendő alatt évül el. Az elévülés azzal a nappal kezdődik, melyen a jogosulatlanul többszörözött példányok terjesztése megkezdetett, vagy a mű közzététele történt.

[91] SZLADITS: i. m. 1906. 51.

[92] 1884. évi XVI. tc. 61. § A képzőművészet alkotásainak utánképzése, ha az terjesztési szándékkal és a jogosult beleegyezése nélkül történik, a szerzői jog bitorlásának tekintetik. Az utánképzés a szerzői jog bitorlásának tekintendő akkor is:

1. ha az eredeti más műfajban, vagy más műnemben utánoztatik;

2. ha az utánképzés nem közvetlenül az eredeti után, hanem annak valamely utánzása nyomán készült;

3. ha a képzőművészet valamely alkotása az építészet, ipar, vagy kézműipar alkotásain utánoztatik;

4. az olyan kiadás, melyet a szerző vagy kiadó a köztük fennálló szerződés vagy a törvény ellenére eszközöl;

5. a műnek több példányban kiállítása, mint a mennyihez a kiadónak a szerződés szerint joga van.

62. § Nem tekintendő a szerzői jog bitorlásának:

1. az olyan szabad feldolgozás, mely által az eredeti műtől különböző új mű állíttatik elő;

2. az egyes másolatok, melyek nem áruba bocsátás céljából készültek.

Az ilyen másolatoknál azonban az eredeti mű szerzőjének jegyét, nevét vagy nevének kezdőbetűit használni, a 19. §-ban megállapított büntetés terhe alatt tilos;

3. az utcákon, köztereken és más hasonló nyilvános helyeken maradandólag felállított felállított művek utánképzése más műnemben;

4. az egyes művek utánképzésének csupán a szöveg értelmezése végett, a cél által indokolható korlátolt terjedelemben felvétele olyan munkába, mely lényegénél fogva önálló írói műnek tekintendő.

[93] KOVÁTS: i. m. 41.

[94] 1884. évi XVI. tc. 5. § Az írói műnek gépi többszörözése, közzététele és forgalomba helyezése, ha az a jogosult (1., 2., 3. §) beleegyezése nélkül történik, a szerzői jog bitorlásának tekintetik és tilos. Az, hogy a mű többszörözése, közzététele és forgalomba helyezése egészben vagy részben történt-e, a tilalom tekintetében különbséget nem tesz. Gépi többszörözésnek tekintendő a leírás is, ha az a gépi többszörözés helyettesítésére van rendelve.

[95] 1884. évi XVI. tc. 9. § Nem tekintetik a szerzői jog bitorlásának:

1. a már megjelent mű egyes helyeinek vagy kisebb részeinek szó szerint idézése; vagy a már többszörözött és közzétett kisebb dolgozatoknak, a cél által indokolható korlátolt terjedelemben felvétele olyan nagyobb munkába, mely tartalma szerint önálló tudományos műnek tekinthető, avagy olyan gyűjteménybe, mely több író művéből, egyházi, iskolai-oktatási használatra szerkesztetett; feltéve, hogy a szerző vagy a forrás világosan megneveztetett;

2. a hírlapok és folyóiratok egyes közleményeinek átvétele; kivéve a szépirodalmi és a tudományos dolgozatokat; továbbá az olyan nagyobb közleményeket, melyeknek az élén az utánnyomás tilalma kifejeztetett;

3. a nyilvános ügyiratok és tárgyalások közlése;

4. a nyilvános tárgyalásoknál és tanácskozásoknál tartott beszédek többszörözése (6. § 6. pont);

5. a 2-ik § 3-ik bekezdésében említett gyűjteményes művek egyes adalékainak többszörözése.

[96] Fényes Samu (1863–1937) ügyvéd, regény- és drámaíró, filozófiai, szociológiai és jogi író, a radikális polgárság szószólója. 1907-ig Kassán volt gyakorló ügyvéd, aztán Budapestre költözött. 1908-ban megindította az Úttörő című hetilapot, 1911-ben az Úttörő Társaságot, amelynek célja a szabadgondolkodás és tudomány népszerűsítése volt. Vezetője volt a Szabadgondolkodók Magyarországi Egyesületének. Főleg német filozófusokkal foglalkozott, Nietzsche fő művét, az Also sprach Zarathustrát ő fordította le magyarra először. Antiklerikális és ateista nézeteiért a Tanácsköztársaság bukása után börtönbe került. 1920-ban emigrált és Bécsben a Diogenes című lapot szerkesztette, amelyben József Attilának is meg jelentette néhány versét. Élete utolsó éveit Bukarestben töltötte, ott is kiadta lapját, a Diogenest. Jogbölcseleti munkákat is írt.

[97] SZLADITS: i. m. 70.

[98] 1884. évi XVI. tc. 7. § Az eredeti műnek a szerző beleegyezése nélkül történt fordítása a szerzői jog bitorlásának tekintendő:

1. ha a mű, mely először holt nyelven jelent meg, valamely élőnyelvre lefordítva adatik ki;

2. ha a mű, mely egyszerre több nyelven jelent meg, e nyelvek valamelyikére lefordítva adatik ki;

3. ha a szerző az eredeti mű címlapján vagy elején a fordítási jogot magának fenntartotta; feltéve, hogy a fordítás közzététele, az eredetinek megjelenésétől számítandó egy esztendő alatt megkezdetett és három esztendő alatt befejeztetett. A védelem azon nyelvek tekintetében megszűnik, melyekre a fordítás az első év alatt meg nem kezdetett. Ha a fenntartás csak bizonyos nyelvekre szólt: a mű azon nyelvekre, melyekre a fenntartás nem szól, azonnal lefordítható. Az olyan eredeti műveknél, melyek több kötetben vagy részekben jelentek meg, minden kötet vagy rész külön munkának tekintendő és a fordítási jog fenntartása minden köteten vagy részen ismétlendő. A naptári év, melyben az eredeti mű megjelent, a fordítási időbe be nem számíttatik. Színműveknél, a fordításnak az eredeti mű megjelenésétől számítandó hat hó alatt, teljesen be kell fejeztetni. A fordítás megkezdése és befejezése, a jelen törvény által megállapított határidőn belől, beiktatás végett bejelentendő. (42. és 44. §) A még meg nem jelent és a jelen törvény által védett írói művek (6. § 1. és 2. p.) fordítása, a szerzői jog bitorlásának tekintendő.

[99] SZLADITS: i. m. 72.

[100] SZLADITS: i. m. 72.

[101] Balás P. Elemér (1883–1947) jogász, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja, a Szerzői Jogi Szakértői Bizottság és a Magyar Sajtótudományi Társaság alelnöke, az Iparjogvédelmi Egyesület társelnöke a kolozsvári egyetemen 1905-ben szerzett jogi diplomát. Előbb bíró, majd 1916 és 1937 között az Igazságügy-minisztérium törvényelőkészítő osztályán dolgozott, 1935-től kúriai bírói rangban. 1937-től a szegedi, 1940 és 1944 között a Kolozsvári Egyetemen a törvénykezési jog tanára. A második világháború befejezését követően ismét a Szegedi Egyetemen működött, több jogág területén tevékenykedett, részt vett a Szladits-féle Magyar magánjog című gyűjteményes munka szerzői jogi részének megírásában. Az erdélyi szabályozás reformja kapcsán ld. Balás P. E.: A magyar szerzői jog szabályozásának kiterjesztése a felszabadult kelet-magyarországi és erdélyi részekre. Nagy J., Kolozsvár, 1942.

[102] Balás P. E.: Szerzői magánjogunk de lege ferenda. In: Menyhárt-emlékkönyv. Az Egyetem Barátainak Egyesülete, Szeged, 1938. 3–4.

[103] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 4–5.

[104] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 5.

[105] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 6.

[106] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 9.

[107] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 10–17.

[108] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 17–19.

[109] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 19.

[110] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 21–22.

[111] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 22.

[112] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 23.

[113] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 27.

[114] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 40.

[115] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 41.

[116] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 42–44.

[117] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 45.

[118] BALÁS: Szerzői magánjogunk. i. m. 47.

[119] BALÁS P. E.: Rádió, szerzői jog, sajtójog. Csáthy F., Budapest, 1927. 9., 13.

[120] BALÁS: Rádió, szerzői jog, sajtójog. i. m. 15.