Nótári Tamás

Jakab Éva: Borvétel és kockázat. Jogtudomány és jogélet a Római Birodalomban.

(Budapest, Akadémiai Kiadó, 2011. 245 oldal)

 

2011-ben látott napvilágot az Akadémiai Kiadó gondozásában Jakab Éva, a Szegedi Tudományegyetem római jogász professzorának a római borvétel kapcsán a kockázatviselés (veszélyviselés) kérdését elemző monográfiája. A kötet jól példázza a szerzőnek a római joggyakorlat iráni elkötelezett érdeklődését, amely mintegy szerves folytatása, korábbi, az adásvétel tárgykörét gazdagító monográfiáinak.[1]

A veszélyviselés kérdése röviden ekként foglalható össze. Ha nem készvételről van szó, hanem az adásvétel megkötése (ami még önmagában nem viszi át a tulajdont, hanem csak a tulajdon-átruházás – ez az ún. tradicionális tulajdonszerzés, szemben a kauzálissal, amelynél már az adásvétel megkötése átviszi a tulajdont) és az áru átadása időben különválik, kit terhel a dolgot vis maior miatt ért kár, a veszélyt (periculum)? Köteles-e a vevő megfizetni a vételárat, ha az adásvétel megkötése után, de a dolog átadása előtt a dolog véletlen károsodás folytán megsemmisült, vagy megrongálódott, ám e megrongálódás egyik félnek sem róható fel? Tankönyvi szinten a válasz erre a következőképpen adható meg. klasszikus jog szerint a köztes időszakban az eladó custodia-felelős (mivel úgymond már csak színleg tulajdonos), ám a vis maior az adásvétel megkötésétől (emptio est perfecta) a vevőt sújtja. (Természetesen a vétel csak akkor kész, ha pl. nem kötötték felfüggesztő feltételhez, ha a fajlagos szolgáltatásnál már lemérték a dolgot, vagy ha a vagylagos szolgáltatásnál már megtörtént a választás.) A iustinianusi jogban az eladó az adásvétel megkötésétől már csak culpa levisig felel, vagyis a casus minor és a vis maior is a vevőt terheli (periculum est emptoris), ezt kompenzálandó a köztes időben beállt növekmények (gyümölcs stb.) a vevőt illetik.[2]

Az előző, a római jogi communis opiniót összefoglaló bekezdésben vázoltaknál a kérdés azonban jóval összetettebb és bonyolultabb. Jakab Éva kiindulópontja a Ludwig Mitteis által a XIX. század végén felállított tétel, miszerint a Római Birodalomban nem egyetlen homogén jogrendszer, hanem egy sajátos, a személyi és területi elvet kombináló partikularizmus érvényesült.[3] Ezt Mitteis a Reichsrecht–Volksrecht–Provinzialrecht hármasságában ragadta meg. A birodalmi jog (Reichsrecht) elsősorban Rómában és Itáliában érvényesült a római polgárok és az állam viszonylatában, valamint a római polgárok egymás közti és a peregrinusokkal fennálló jogviszonyaiban. A helyi népjog (Volksrecht) még a római hódítás előtti kor terméke (kiváltképp a fejlett jogélettel rendelkező területeken, pl. Egyiptom, Görögország stb.). Ez a római hódítás után egyfelől a helyi bírói fórumok, másfelől a tartományban működő római bíróságok előtt is érvényesül. A provinciai jog (Provinzialrecht) nem más, mint a meghatározott tartományokra, ill. a birodalom összes provinciájára kiterjesztett római jog. Az egyes provinciák számára alkotott (a népjogot is figyelembe vevő) tartományi helytartói hirdetmények (edicta provincialia) és provinciai törvények (leges provinciae) szabályozták a különböző tartományok lakosainak egymás közötti pereit is – ezért a nemzetközi magánjog előfutárainak is tekinthetők.

Jakab Éva monográfiája a Mitteis-féle elmélet helytállóságát vizsgálja, méghozzá az árucserejog területéről származó jogintézmény tükrében, ami annál is helyénvalóbb, mivel Mitteis a személyi, a családi és az öröklési jog forrásaira alapozta teóriáját, a szerződési joggal azonban nem foglalkozott. A kockázatviselés problematikájának a szerződési gyakorlatban való megjelenését Jakab Éva a borvételre leszűkítve vizsgálja, amit azon körülmény is indokol, hogy a iustinianusi Digesta vonatkozó, a periculum rei venditaevel foglalkozó titulusában (18, 6) a jogtudósok responsumainak jelentős része a borvétel kapcsán felmerülő veszélyviselési kérdésekre koncentrál, s hogy e titulusból az is kiviláglik, hogy a jogtudósok számára is a szerződési gyakorlat volt a fő kiindulási pont e kérdésben.

A szerző rámutat arra, hogy a veszélyviseléssel foglalkozó szakirodalom elsősorban definícióalkotásra törekedett, s ennek során a periculum est emptoris elvét igyekezett a perfectio elméletével pontosítani, ám e definíciók legtöbbször nem vezettek kielégítő eredményre, lévén hogy csak számos kivétel leszögezésével voltak fenntarthatók, nem ritkán azért, mert az ilyesfajta, rendszerezésre törekvő elméletek a konkrét tényállásnak nem szenteltek kellő figyelmet. Jakab Éva a jogirodalomban egyedülállóan a veszélyviselés kérdését a szerződési gyakorlat szemszögéből vizsgálja, vagyis a „jogszabály” helyett a „jogélet”, az ókori Rómára oly jellemző kazuisztikus gyakorlat, valamint a gazdasági és társadalmi háttér képezi elemzésének kiindulópontját.

Jakab Éva a borvétel gazdasági hátterét és a borkészítés technológiáját is behatóan vizsgálja, hiszen mindennek ismerete elengedhetetlen a bor megromlási lehetőségeinek feltérképezése során. Mindezek mellett értékes megállapításokat tesz a bortermő birtokok igazgatása, könyvelési rendje kapcsán. Ezen elemzése során a szerző a régészeti leletekre, a történetírói és szakmunkákra, a papiruszos és feliratos forrásokra támaszkodik.

Ezt követően a szerző rátér a bor értékesítésére s az ennek során alkalmazott szerződési formulákra (leges venditionis). Ennek során kiemelt figyelmet szentel az idősebb Cato De agricultura című műve 148. caputjának, amelynek tanúsága szerint az árverésen eladott hordós bor hitelezett vétele – amelynek során a bor a vétel létrejötte után még hosszabb ideig az eladónál maradt – bevett gyakorlatnak számított. Ennek alapján az adásvétel és az átadás megtörténte közti hosszabb időszakban fokozott jelentőséget nyert a veszélyviselés. E forrás alapos, és a szakirodalmi vitákat kielégítő álláspontra juttató elemzése során a szerző elkülöníti a vétel alkalmával végrehajtott borkóstolás, és az átadáskor végrehajtott borkóstolás jogi jelentőségét, az előbbi a visszalépést lehetővé tevő mellékegyezményként, az utóbbit jótállásként meghatározva.

A következőkben a szállítási szerződést és a foglalós szerződést elemzi a monográfia, amelyek Egyiptom mint római tartomány jogéletébe engednek bepillantást, majd a római források fényében vizsgálja ugyanezen szerződéstípusokat. Az első vizsgálati szempont a mindennapi joggyakorlat dokumentumaira alapoz, a második pedig a jogtudósi döntések alapján derít fényt ezen intézményekre – mindez jól rávilágít a hellenisztikus és a római jogi gondolkodás számos eltérésre. Az ezt követő, a görög szerződési jogot elemző rész a foglaló (arrabón) kérdéskörére koncentrál, amit a foglalóval (arrha) kötött római adásvételi szerződések elemzése követ.

A szállítási szerződés egyiptomi papiruszok alapján történő elemzése során – lévén hogy azok küldő jellemzőikben az adásvétel és a kölcsön elemeinek keveredését mutatják – a szerző határozottan önálló nézetet alakít ki, amellyel meggyőzően kimutatja, hogy ezen szerződés sajátos veszélyviselési konstrukciót indukál. Ezt követően a szerző a szállítási szerződés római megjelenését, illetve az ezekről szóló jogtudósi döntések alapján annak gyakorlati alakulását mutatja be.

Jakab Éva monográfiájának utolsó nagy részében a periculum fogalmát teszi vizsgálat tárgyává. Ennek során a periculum est emptoris klasszikus jogban dogmaként elfogadott tanát kérdőjelezi meg, s kimutatja, hogy ezen elv alapján nem magyarázhatók kielégítően a forrásokban dokumentált szerződéstípusok. Új, meggyőző koncepciót felállítva rámutat arra, hogy a veszélyviselés a felek megállapodásának tárgyát képezte, s hogy a szakirodalomban túlnyomórészt szinonimaként használt periculum és vis maior kifejezések nem ugyanazon tartalmat fedik, lévén hogy a vis maior objektív, a periculum pedig szerződésspecifikus káreseményt jelölt. Mindennek alapján leszögezi, hogy a periculum est emptoris szabálya csupán a vis maior körébe sorolható káresemények kérdéskörét rendezte, míg a periculum körébe tartozó káresemények kérdését a joggyakorlat a felek privát autonómiája, szabad mérlegelési körébe utalta.

A szerző ezt követően a kockázatelosztás két alapkikötését, a degustatiót és a mensurát elemzi, amelyek közül az előbbi az áru minősége, a második mennyisége felől volt hivatott védelmet nyújtani. A degustatio kapcsán megkülönbözteti az adásvételt rövidesen követő borkóstolást, amely a visszalépés lehetőségét rejti magában, és a második az átvétel időpontjában zajló, jogilag a jótállás körébe tartozó megvizsgálás momentumát. A mensura, vagyis a mennyiség meghatározása pillanatában a veszély a vevőre átszáll a vevőre, függetlenül az elszállítás tényének bekövetkeztétől. Jakab Éva megállapítja a források alapján, hogy a mensurára általában a szüretet követő hetekben került sor – ám e momentum további jogi kérdéseket implikál: az átadásig a quantitas periculumát az eladó viseli, míg átalányár estén az átszáll azonnal a vevőre.

Anélkül, hogy a részletekbe menően vizsgálnánk a szerző megállapításait, elszögeztetjük a következőket. Jakab Éva a jogintézményt a joggyakorlat fényében vizsgálja, és elutasítja a görög és római források szigorú elválasztását. Az absztrakt elméletek helyett az okirati gyakorlat fényében komplexen ábrázolja, és teszi hozzáférhetővé e bonyolult kérdéskört. Ennek során a veszélyviselés tematikáján messze túlmutató, a római jog rétegződés szempontjából korszakos felismerésre jut: elutasítja Mitteis azon elméletét, miszerint a Reichsrecht és a Volksrecht éles ellentétben állt volna egymással. Ehelyett a szerző kimutatja, hogy a szerződési gyakorlat Rómában, Itáliában és a Mediterráneum egészében szerves egységet képez, és a forrásokban mutatkozó eltérést nem területi, hanem a források (a mindennapi jogéletet jelentő szerződések és a jogtudósi vélemények) jellegéből faladó ellentétekben kell keresni.

Összefoglalóan megállapítható, hogy Jakab Éva monográfiája komplex, egyedi szemléletű, messzemenően eredeti megállapításokat tartalmazó, összefüggéseket feltáró munka, amely mind az ókor gazdagság-, mind jogtörténetét vizsgálóm kutatók számára értéket képvisel. A külcsín és a belbecs összhangját jól mutatja az igényes kivitel, a precíz tipográfia, és a kötet használatát megkönnyítő, a szerző eruditióját jelző mutatók és irodalomjegyzék.

 



[1] Jakab É.: Stipulationes aediliciae. Acta Jur. et Pol. Szeged 1993; Paedicere und cavere beim Marktkauf. Sachmängel im griechischen und römischen Recht. München 1997; Risikomanagement beim Weinkauf. Periculum und Praxis im Imperium Romanum. Münchener Beiträge zur Papyrusforschung und antiken Rechtsgeschichte 99. München 2009.

[2] Nótári T.: Római köz- és magánjog. Kolozsvár 2011. 317.

[3] Mitteis, L.: Reichsrecht und Volksrecht in den östlichen Provinzen des römischen Kaiserreiches. Leipzig 1891.