Nótári Tamás: A jogi nyelv összehasonlító elemzése

 

 

Összehasonlító jogi kultúrák, szerkesztette, a bevezetô tanulmányt írta, a szövegeket gondozta, a bibliográfiát és a mutatókat összeállította Varga Csaba. Budapest, 2000.

 

Jelen írás az ,,Összehasonlító jogi kultúrák” címû tanulmánykötet négy dolgozatát kívánja ismertetni. A kötet négy tematikus részre tagozódik (I. rész - Nyugati jogi kultúra: gyökerek és változatok, II. rész - Angolszász és kontinentális jog: találkozások, III. rész - A jogi kultúra változatai, IV. rész - Jogászi módszerek összehasonlító látószögbôl),  amit a Varga Csaba által írt bevezetô tanulmány (Jogi kultúrák - összehasonlító megvilágításban) és bibliográfia elôz meg.

A romanisztikai tárgyú, illetve indíttatású tanulmányok közül elsôként kiemelendô Donald R. Kelley ,,Gaius noster: A nyugati társadalmi gondolkodás alapstruktúrái” (27-51. o.) címû írása (eredeti lelôhelye: Donald R. Kelley ,,Gaius noster: Substructures of Western Social Thought” The American Historical Review 84 (1979), 619-648. Ford.: H. Szilágyi István és Szabó Miklós). Dolgozatát a gaiusi életmû újrafelfedezésének és keletkezésének ismertetésével kezdi. 1816-ban Barthold Georg Niebuhr Veronában rátalált egy Hieronymustól származó mû kézirata alatt Gaius Institutióit tartalmazó dupla palimpszesztuszra, amely felfedezéstôl a hamarosan tudósított Savigny azt remélte, hogy ez bizonyosan új életet ad a kor jogászainak. A sabinianusok iskolájába tartozott Gaiust Kelley szerint három fô ismérv emeli ki korának jogászai közül: a történeti orientáltság, a didaktikus módszer, valamint a társadalmi kategóriák hármas felosztása, amibôl azt szûri le, hogy ,,a gaianizmus nem egy doktrína ... hanem inkább egy metodológiai módszer ..., egy Weltanschauung kerete, mely egyaránt körülfogja a természeti és társadalmi tapasztalatot”. A források, amelyekbôl Gaius dolgozott, illetve a hatások, amelyek gondolkodásmódjára bélyegüket rányomták, a görögségbôl erednek, világosan megtalálhatók a gaiusi corpusban a platóni ideák, az arisztotelészi kategóriák, a szofista toposzok nyomai és a dialektikus módszer, amelyek révén a római jogi gyakorlatból tudomány lett. Görög hatást mutat a felosztások készítése, a definíciók lefektetése és a retorikai toposzok. Ugyanakkor világosan el is különül a görög filozófiai hagyományoktól, lévén a gaiusi tankönyv anthropocentrikus és szociológiai indíttatású, nem pedig kozmológiai és ontológiai jellegû.  A továbbiakban Kelley Gaius utóéletét elemzi, hosszabban kitérve a hatására az 533-as iustinianusi Institutiókra, valamint a XII. és XIII. századi glosszátoriskolák magyarázataira, majd kimerítôen tárgyalja a jogi gondolkodás alakulását a gaianizmus tükrében. Itt kell szót ejteni a szerzônek azon olykor igaztalanul szubjektív megállapításairól, amelyekkel Cicerót és a cicerói De legibust illeti (pl.: ,,E mellôzés miért Gaius Institutionesét éri,  s miért nem például Cicero viszonylag üres De legibusát?”, majd Schulzot idézi: ,,Panaszkodhatnánk a sorsra, mely megôrzött egy olyan, teljesen értéktelen mûvet, mint Cicero De legibusa, s veszni hagyta a könyvet (ti. Quintus Mucius Scaevola mûvét), mely nem csupán Róma, de maga Európa jogtudományának alapjait fektette le.”) Cicero De legibus címû mûve természetesen nem mérhetô filozófiai jelentôségét tekintve a platóni Törvényekhez, vagy az arisztotelészi Politikához – elegendô itt Cicero ,,sapiens non sum” kijelentésére gondolnunk –, viszont indíttatásában és szemléletében forradalmian újat hozott a római gondolkodásban, hiszen elôször mert ,,törvényt alkotni”, ami a római felfogás szerint kizárólagosan a népgyûlés feladata, valamint elôször merte kimondani Rómában, hogy a jognak, illetve a törvénynek meg kell felelnie az igatságosság ideájának – ,,Lex iusta esto!” Ezek alapján tehát mindenképpen túlzó és igaztalan a De legibust üresnek, vagy értéktelennek nevezni.

Antik jogtörténeti vonatkozásai miatt is értékes Hessel E. Yntema ,,Méltányosság a kontinentális és az angolszász jogban” címû dolgozata (eredeti lelôhelye: Hesel E. Ynetma ,,Equity in the Civil Law ad the Common Law” The American Journal of Comparative Law 15 (1967), 60-86. o. Ford. Szabó Miklós). A rövid kérdésfelvetést követôen a méltányosság görög, római, közép-, majd újkori fogalmának alakulását veszi górcsô alá. Az archaikus görög gondolkodás bemutatása során Themiszt és Dikét említi megszemélyesítésnek nevezve ôket. Véleményem szerint e jelenségek jellemzése során a megszemélyesítés helyett kifejezôbb a személy-hatáskör-egység (Person-Bereich-Einheit) pötscheri fogalmának bevezetése, hogy ennek segítségével jobban megérthessük az archaikus görög és részint az archaikus római elképzelést a jogról. Az ôsi – inkább mitikus, mint logikus – gondolkodás képtelen elkülöníteni az adott fogalmat és a mind nyelvében, mind mítoszában hozzá kapcsolódó személyt –– olyannyira, hogy a személy és a fogalom mint egység jelenik meg. ,,Arész” tehát – attól függôen, hogy kis vagy nagy kezdôbetûvel írjuk – jelenti a harcot és magát a harc istenségét. (..Area egeirein” olvashatjuk a homéroszi Iliászban, amit nyugodtan fordíthatunk akár az ,,Arészt felkelteni”, akár a ,,harcot megkezdeni” fordulattal – mindkettô megállja a helyét. Jelentôs különbség az archaikus és a modern gondolkodás között, hogy míg nekünk választanunk kell a fordítás során, addig a görögök az ,,Arész/arész”, ,,Themisz/themisz”, vagy ,,Diké/diké” szavak kimondásakor vagy leírásakor annak mind személyes, azaz mitikus, mind pedig tárgyi, illetve fogalmi aspektusát egyaránt érzékelték.) A szerzô a homéroszi-preszokratikus korszak bemutatása után a platóni, majd az arisztotelészi méltányosságfogalmat ismerteti behatóan. Az Arisztotelész által megalkotott fogalom ugyanakkor elég hományosnak utatkozott ahhoz, ,,hogy a késôbbi korokban is használható maradjon nemcsak a törvények értelmezésével kapcsolatban, de a jogfejlesztés és a méltányossági bíróságok intézményének értelmezésében is”. A római jogtörténetrôl szóló részben kiindulásként Johannes Stroux ,,Summum ius summa iniuria” címû tanulmányának alaptételébôl és tudománytörténeti utóhatásaiból indul ki, majd a Rómát ért görög hatás csatornáit és jelentôségét boncolgatja. ,,Történelmi törvényszerûség, hogy egy magasabb kultúra hódítja meg azokat, akiket meghódítottak.” – mondja Ynetma a horatiusi ,,Graecia capta ferum victorem cepit et artes intulit agresti Latio” szellemében.  A méltányosság arisztotelészi fogalmára vezethetô vissza a ius honorarium számos intézménye, így pl. aequm et bonum, metus, circumscriptio minorum, bona fides stb. (A bona fides kapcsán ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a fentebb említett személy-hatáskör-gondolkodást (Person-Bereich-Denken)  figyelembe véve érdemes volna a ,,Fides/fides” fogalompárnak az archaikus római jogban való kialakulását, majd az arisztoteliánus gondolkodás hatására bekövetkezett módosulását behatóbban szemügyre venni. Ennek során nem volna figyelmen kívül hagyható az sem, hogy az ôsi római gondolkodásban hiába keresnénk a görög mitológiának megfelelô átfogó rendszert, sokal inkább a jelenségben és cselekvésben megnyilvánuló numinózus szemlélettel kellene a ,,Fides/fides” személy-hatáskör-, illetve személy/fogalom-párhoz közelítenünk.) A szerzô ezt követôen kitér a ius naturale kialakulására, majd azon 314-es és 316-os constantinusi rendeletekre, amelyek kimondják, hogy az igazságosságnak és a méltányosságnak minden esetben meg kell elôznie a szigorú jogot, valamint hogy a császár dönti el, mi a méltányosság és az igazságosság.

Különleges figyelmet érdemel Albert Kiralfy ,,A ,jog’ terminusa az angol jogtörténetben” (52-62. o.) címû, kiváló filológiai mûgonddal megírt tanulmánya (eredeti lelôhelye: Albert Kiralfy ,,Law and Right in English Legal History” The Journal of Legal History 6 (1985) 1, 46-61. o. Ford. Szabó Miklós). Vizsgálódásait azzal kezdi, hogy megállapítja, az angol nyelvben egyetlen szó van a jogra (law), s ez inkább a szabály autoritását, mint igazságosságát hangsúlyozza. Az angol jogfejlôdés elsôsorban az angolszász szókincsre támaszkodott, majd az 1066-os normann hódítás után a latin és a francia vette át az angol helyét, majd a XIV. században az angol vált a hivatalos jogi nyelvvé (a francia a XVI., a latin a XVIII. századra eltûntek a jogi használatból). A VII. század végén az ,,ae, aewe” ôsi germán szavak szerepelnek ,,jog” értelemben a forrásokban. A ,,geraednes, asetnys” konkrét törvényt jelentett, a ,,riht” jelzôként fejezi ki a korrektet és igazságosat, mint fônév pedig igazságosságot jelentett. A dánok és norvégok szintén ismertek egy a ,,riht”-hez hasonló etikai töltetû szót, de a jogra szokásosan használt szó a ,,log” volt. Ezen fogalmak és kontextusuk elemzése után Kiralfy rátér a német terminológia vizsgálatára. A ,,reht” a német szóhasználatban jogot jelent, nem pedig igazságosságot, amint ez egy Grimm által idézett, 1549-re datált szentenciából megtudjuk: ,,Scharf recht ein boes recht.” A német kitérô után az angliai latinitást mutatja be. A ,,ius” kifejezést a középkori Angliában inkább csak a római jog ismertetésekor használták, ezért nem vált az angol jogtörténet terminológiájának szerves részévé. A ,,lex” szó története már annál színesebb képet mutat, azonban az angol törvények neve nem ,,leges”, hanem ,,statuta”, a ,,leges” szabálygyûjteményt jelentett (pl. Leges Edwardi, Leges Henrici). A középkori nyelvben a középlatin ,,directum” szó helyettesítette a ,,ius” kifejezést a jogrendszer egészének leírásakor. A ,,right” jelentését az angol nyelv a jogból fakadó individuális jogokra korlátozta, szemben az alapjog ,,fundamental law” szélesebb fogalmi kört felölelô kifejezésével. A nyelvi fejlôdésben Kiralfy azon jellegzetesen brit szemlélet leképezôdését  mutatja ki, amely szerint ,,a britek sokkal szívesebben bízták sorsukat politikai intézményekre, mint filozófiai eszmékre, inkább az eljárásokra, mint az elvekre, s inkább a parlamentre, mint a jogászokra.”  

A jogi topika témáját tárgyalja A. M. Honoré ,,Jogi érvelés a római jogban és napjainkban” (265-275. o.) címû tanulmánya (eredeti lelôhelye: A. M. Honoré ,,Legal Reasoning in Rome and Today“ Cambrian Law Review (1973), 58-67. o. Ford. Varga Koppány). Viehweg (Topik und Jurisprudenz, 1953) és Horak (Rationes decidendi, 1969) immáron klasszikussá vált mûveinek nyomvonalán indul el, vizsgálva a topika tudománytörténeti helyének módosulását. Ezt követôen a római jogászok érvtípusait sorolja fel, általában példákkal is illusztrálva ezeket. Az adott jogszabályra hivatkozásra elsôsorban Iulianus gyakorlatát  hozza fel példaként. A nyitott érvek, toposzok vagy principiumok közül a hasznosság, a jogszabály céljának, a természet és a méltányosság érveit  említi típuspéldaként. Az eset tényeire történô hivatkozásra egy Proculus által megoldott jogesetet említ. Ulpianus szívesen hivatkozott tekintélyekre, ezek döntéseit mintegy precedensnek tekintve. Találhatunk a Digestában ugyanakkor olyan eseteket is, amikor a jogász mindennemû hivatkozás nélkül dönti el a kérdést egyik vagy másik fél javára, akár azért, mert a jogszabály túlságosan közismert volt ahhoz, hogy idézzék, akár azért, mert az érvelés túl bonyolult volt ahhoz, hogy a laikus közönség megérthesse, vagy pedig – némi rosszhiszemûséggel – azért, mert attól félt, hogy érvelése nem eléggé helytálló. A görögök retorikai-filozófiai szemléletû, erôsen ad hominem érvelési rendszerét a római professzionális jogászság leszûkítette – ebben állott azon vívmányuk, amelybôl máig profitálunk. Felettébb különös ugyanakkor a szerzô következô mondata: ,,A fecsegô és mûveletlen görögök képtelenek voltak egy ehhez fogható, a társadalmi ellenôrzést és összetartást szolgáló eszközt megteremteni.” Tény, hogy a görög jogrendszer nem jutott el a római iuris prudentia magaslataiig, ugyanakkor viszont a rómaiak nem tudták a görögöket például a filozófia vagy a (képzô)mûvészet terén utolérni. Egy nép, illetve egy kultúrkör nem minôsíthetô azáltal, hogy mit nem, hanem csak azáltal, hogy mit hozott létre – miként Szofoklészrôl sem mondhatjuk azt, hogy rossz író volt, csupán azért, mert nem mûvelte sem a nagy-, sem a kisepikát, hanem ,,csak” a drámát. A görög mûveltség nélkül pedig  felesleges ezt különösképpen hangsúlyozni, hiszen közhely – sem a római, sem az egész európai kultúra nem léteznék, illetve nem ilyenként léteznék.