Orosz P. Gábor*

 

Jogos védelem és végszükség, mint a jogellenesség kizáró okai a római jogban és napjainkban

 

 

1. Bevezető megjegyzések

 

olgozatomban olyan tényállásokat mutatok be a Lex Aquilia1 által szabályozott esetkörből, melyeknél a törvény első részében szereplő occidere, illetve a harmadik részben szabályozott urere frangere rumpere, vagy dologrongálás formálisan megvalósul, de a szándékos elkövetés ellenére sem kerül megállapításra a cselekmény jogellenessége.

Célom e jogesetek bemutatása segítségével annak bizonyítása, hogy a római jog ismerte azokat a szituációkat, melyekben a modern büntetőjogi dogmatika azt mondja, hogy bár az adott cselekmény formailag jogellenes, a materiális jogellenesség bizonyos, a jog által konstruált okok alapján mégis hiányzik. Az elkövető felelősségre vonása tehát elmarad annak ellenére, hogy megölt valakit, vagy más súlyos sérelmet okozott. A –mai értelemben vett– jogellenességet kizáró okok közül is a jogos védelem és végszükség római jogi megítélése képezi vizsgálatom tárgyát, a hatályos Btk–beli szabályozással összehasonlítva.

Természetesen a mai büntetőjogi terminológia nem vetíthető vissza teljes egészében az ókorba2, mégis úgy gondolom, hogy meglepő párhuzamokat találhatunk a két kornak az általam elemzett tényállásokhoz kapcsolódó álláspontját illetően.

A jogellenességet kizáró okok jogi természete kapcsán a Nagy-Tokaji-féle büntetőjogi tankönyv tipizálását elfogadva három esetkörről beszélhetünk.³

Az elsőben a védett érdek lényegesen nagyobb súlyú, mint az, amelyikkel összeütközésbe kerül. Ilyen esetekben a jog a fontosabb érdeket védi a jelentéktelenebbel szemben. Ez a magyarázata a végszükség jogi szabályozásának. Másodsorban léteznek olyan esetek, melyekben nincs szükség jogi védelemre, mert az adott érdek kapcsán rendelkezésre jogosult személy erről lemond, vállalva a testi épségének, vagy javainak sérelmét. A modern terminológia ezt nevezi a sértett beleegyezésének, de hasonló a helyzet a sportsérülések esetében, amivel kapcsolatban a Digesta is több érdekes esetet tartalmaz. Végül vannak olyan esetek, amikor lehetetlen rangsorolni a konkuráló érdekek fontosságát. Ezek alapján tehát a jogellenességet kizáró okok a túlnyomó, a hiányzó, vagy azonos jelentőségű érdekek elvén nyugodhatnak.

Általánosan igaz, hogy mivel a római jog alapvetően esetjogként fejlődött, az ókori jogászok nem szívesen alkottak elvont elméleteket, mert ez ellentmondott volna alapvetően praktikus gondolkodásmódjuknak.4

Nincsen másként az általam vizsgált kérdéskör kapcsán sem. Nem találjuk meg tehát a jogellenességet kizáró okok dogmatikai rendszerét, mégis a jogesetek fényében érdemesnek tűnik áttekinteni, hogy a római jogászok milyen kritériumok fennállta esetén állapították meg a jogellenesség hiányát.

 

2. A jogellenesség kizáró okai a római jogban

 

Álljanak most itt –először a felsorolás szintjén– azon típusesetek a Digestából, melyekben a testi sérülés okozása, vagy az emberölés, illetve a dologrongálás szándékos megvalósulása ellenére a jogászok a jogellenesség hiányáról beszélnek.5

 

·        Paulus azt mondja, hogy

vim enim vi defendere omnes leges omniaque iura permittunt. (D.9,2,45,4)

Eszerint erőszakot mindenkinek joga van erőszakkal visszaverni, akkor, ha a védekezésnek más módja nem kínálkozik.

 

·        Ulpianus nevéhez fűződik a következő négy szabály:

is qui iure publico utitur, non videtur iniuriae faciendae causa hoc facere. (D.47,10,13,1)

Ha valaki a köz érdekében okoz kárt, méltánytalan lenne felelősségre vonni a cselekmény miatt, ha a társadalmi előny nagyobb a magánérdek sérelme mértékénél.

 

·        A sértett beleegyezésével kapcsolatban:

…quia nulla iniuria est, quae in volentem fiat. (D.46,10,1,5)

 

·        Ha valaki a collucatioban, vagy a pancratumban, nyilvános küzdelemben ölte meg ellenfelét, a rómaiak úgy tekintették, hogy itt nincs szó iniuriáról, tehát jogellenes cselekményről, mivel a virtus és a dicsőség hevében történt mindez, amit a jognak tiszteletben kell tartania.

quia gloria causa et virtus non iniuriae gratia videtur damnum datum.(D.9,2,7,4)

 

·        Szintén a sporteseményekkel kapcsolatos a szabály, mely szerint ilyen esetekben a sértett elkerülhetetlen közrehatása is kizárhatja a jogellenességet. Az ide vonatkozó híres jogeset szerint: Amikor egy mezőn gerelyhajítók versengtek, és egy gerely egy ott járó rabszolgát halálra sebzett, nem áll meg a Lex Aquilia szerinti kereset, mivel a rabszolgának más útvonalat kellett volna választania, ha tudta, hogy abban az időben az adott területen ilyen veszélyes játék folyik.6 (D.9,2,9,4; D.9,2,11,pr.)

 

·        A római jognak volt egy speciális rendelkezése az éjjel tetten ért tolvaj megölését illetően. A XII. Táblás Törvény megengedte az éjszaka elfogott tolvaj megölését akkor, ha tettenérő ennek kiabálással tanúbizonyságát adta. Más napszakban erre csak akkor volt lehetőség, ha a tolvaj fegyverrel rendelkezett.(D.9,2,4,1)

 

·         A Digesta tartalmaz továbbá eseteket, amikor a károkozó végszükségben cselekedett E körben – mint látni fogjuk – bizonyos értelemben speciális csoportot alkotnak a tűzvésszel kapcsolatos rendelkezések. (D.9,2,29,3; D.43,24,4,7)

 

A fenti, példálódzó felsorolás után a következőkben szeretném részleteiben is bemutatni a jogos védelem és a végszükség, mint a jogellenesség kizáró okainak szabályozását a római jogban,7 és – ahol lehet – rávilágítani a hatályos büntetőjogi rendelkezések hasonlóságaira.

 

 

3. A jogos védelem

 

A magyar Büntető Törvénykönyv szerint:

 

Nem büntethető, akinek a cselekménye a saját, illetőleg a mások személye, javai vagy a közérdek ellen intézett, illetőleg ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához szükséges (Btk. 29.§ (1) bek.)

 

Nem vitás, hogy a jogos védelem jogi konstrukciójának alapja az ősi vim vi repellere elvben keresendő, amely szerint: vim vi repellere cuique licet. Ezt a szabályt egyébként az ókori Róma jogtudósai mind a ius naturale, mind pedig a ius gentium részének tekintették.8

Ebben a helyzetben tehát erőszak áll szemben erőszakkal, azonban csupán az egyik oldal tekinthető jogellenesnek.9 Így pontosabban úgy fogalmazhatunk, hogy egy jogos pozíció áll szemben egy jogtalannal. Ezt a szituációt ismerhetjük fel a Digestában, amikor A halálra sebzi B útonálló rabszolgáját, aki ki akarja rabolni őt.

 

Itaque si servum tuum latronem insidantem mihi occidero, securus ero: nam adversus periculum naturalis ratio permittit se defendere. (D.9,2,4 pr.)

 

Gaius tehát úgy fogalmaz, hogy ilyen fenyegető veszély esetén a józan ész alapján mindenkinek joga van magát megvédeni. Ha meggondoljuk, tulajdonképpen a jogos védelem szabályozásának ma is ugyanez az elvi alapja. 

Különösen emberéletet ellen intézett, illetőleg azt közvetlenül fenyegető támadás esetén a jogos védelem olyan pozíciót biztosít a védekező számára, amikor a jog által egyébként támasztott követelményeket figyelmen kívül hagyhatja.

A jogos védelem szabályozása nyilvánvalóan arra a tényre vezethető vissza, hogy az állam –vagyis az állampolgárok védelmét ellátó testületek tagjai– nem lehetnek jelen minden jogtalan támadásnál, így az ilyen esetek nagy többségénél részükről legfeljebb az utólagos beavatkozás lehetősége áll fenn. Erre tekintettel ruházza fel a jog az egyént, hogy az őt, mást, javaikat, vagy a közérdeket ért támadást maga háríthassa el. Természetesen ennek a kedvezményezett helyzetnek nagyon pontosan meg kell húzni a határait, aminek a modern büntetőkódexek maximálisan eleget is tesznek.

Tudjuk, hogy az ókori Rómában nem írtak büntető törvénykönyvet, de mégis érdemes az esetek fényében megvizsgálni, hogy vajon a római jogászok milyen követelmények teljesülése esetén állapították meg a jogos védelmet a védekező személy javára,10 mindezt összevetve –a Btk. szövegén túl– a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága által közzétett néhány eseti döntéssel is. 

A mai büntetőjog fontos elve, hogy jogos védelmi helyzet csak a támadó és a védekező között keletkezhet. Ártatlan harmadik személy sérelme esetén a római jog sem zárta ki a jogellenesség megállapítását, aminek kapcsán Paulus neve alatt a következőket olvashatjuk:

 

…sed si defendendi mei causa lapidem in adversarium misero, sed non eum, sed praetereuntem percussero tenebor lege Aquilia: illum enim solum qui vim infert ferire conceditur… (D.9,2,45,4)

 

 

A Lex Aquilia szerinti felelősség tehát fennáll akkor, ha a támadó helyett az én általam felé hajított kő egy ártatlan arra járót talál el, mivel csak a támadó viszonylatában megengedett az erőszak alkalmazása. A harmadik személy vonatkozásában legalábbis gondatlanságról beszélhetünk és iniuria valósul meg, mivel ő szintén jogos pozícióban van. [OG1]

 Megjegyzendő, hogy ma erre a helyzetre nagy valószínűséggel a végszükség szabályait alkalmazná bármelyik magyar bíróság.

A jogos védelem megállapíthatóságának a mai joggyakorlatunk szerint további, időbeni korlátja, hogy az elhárításnak a támadáshoz képest azonnalinak kell lennie. Talán meglepő, de ez a követelmény is megtalálható római jogban, amint az a fentebb idézett Paulus – szöveg folytatásában egyértelműen megfogalmazásra kerül.

 

…, et hoc, si tuendi dumtaxat, non etiam ulciscendi causa factum sit.

 

Azaz kizárólag az önvédelem érdekében fogadható el az erőszak alkalmazása, ezen túl már sokkal inkább bosszúról beszélhetünk, amit viszont a jog már akkoriban sem tolerált, tehát jogos védelmi helyzetre ilyen esetben nem alappal lehet hivatkozni. Napjaink ítélkezési gyakorlata ilyen esetekben általában a Btk. 167.§–ában meghatározott, erős felindulásban elkövetett emberölés bűncselekményét tartja megállapíthatónak.

A Legfelsőbb Bíróság az időbeli túllépés kapcsán több eseti döntést hozott, ráadásul szinte egybecseng Paulus szövegével a magyar Legfelsőbb Bíróság által a BH. 1999.97. számú jogesetben levont konklúzió, amely szerint:

 

A jogos védelmi helyzet nem állapítható meg, ha az elkövető a testi épségét sértő cselekmény befejezése után, annak megtorlásaként bosszúból bántalmazza a neki korábban sérelmet okozó személyt. Ha a jogtalan támadás már befejeződött, és ilyen támadásnak a reális veszélye sem áll fenn: a jogos védelem szóba sem kerülhet.

 

Szintén majdhogynem analóg Paulus véleményével a BH. 1993.654. szám alatt közzétett eseti döntés, amely alapján:

 

Nem állapítható meg a jogos védelem annak javára, aki a jogtalan támadást a sértett által használt eszköz elvételével elhárította, majd azzal úgy bántalmazta a támadással felhagyó sértettet, hogy annak halála következett be.

 

A jogos védelem megállapításával kapcsolatos másik elengedhetetlen feltétel, hogy a jogtalan támadás elhárításának az adott körülmények között szükségesnek kell lennie. Ez jelenik meg Paulusnál a fentebb már idézett D.9,2,45,4 első mondatában, ahol azt mondja, hogy akkor beszélhetünk csak jogos védelemről, ha “cum aliter se tueri non possent.”

A Magyar Kúria K.5493/1888. B.H.T. III. 265. szám alatt foglalt állást a kérdésben, amikor 1888–ban kimondta, hogy:

 

Nem követeli meg a törvény, hogy a megtámadott megfutamodás, elrejtőzés, elzárkózás, vagy a rendőrség előhívása által iparkodott légyen megelőzni az ellen intézett megtámadást. A törvény a jogos védelem feltételéül csupán azt követeli meg, hogy a megtámadás legyen jogtalan s hogy a védelmező cselekedet ne lépje túl a védelem szükségét.

 

A szükségesség a védekezővel szemben kettős követelményt támaszt. Egyrészt jelenti azt, hogy a védekezés általa választott módjának arányban kell állnia a támadás súlyával, másrészt, ha az adott szituációban több lehetséges mód kínálkozik a támadás elhárítására, ezek közül a lehető legenyhébbet kell választani, tehát azt, amelyik a legkisebb sérelemmel jár. Természetes, hogy az arányossággal kapcsolatban nem lehet általános érvényű zsinórmértéket felállítani, így a kérdés megítélése minden esetben csak a konkrét körülmények körültekintő értékelése alapján lehetséges.11

Az arányossággal kapcsolatban az egyetlen általános érvényű elv talán ma is az, hogy ha valakinek az élete forog közvetlen veszélyben, akkor joga van megölnie a támadót.

A magyar ítélkezési gyakorlatból erre vonatkozó példaként hozhatók az alábbi eseti döntések: (BH 1992.566., illetve BH 2000.42.):

 

Élet ellen irányuló jogtalan és közvetlen támadásnak lőfegyver használatával történő elhárítása esetén az elhárító tevékenység arányosságának a vizsgálata nem merül fel.

 

Jogos védelem folytán nem büntethető a hivatásos vadász, aki az élete ellen intézett jogtalan támadást az orvvadász életének kioltásával hárítja el.

 

A reálisan bekalkulálható, maximálisan fenyegető veszély mértékének megítélése persze ilyenkor is csak az adott eset objektív körülményeinek rekonstruálásával képzelhető el (ld.: BH 1995.685), ami azért legtöbbször –a teljesen nyilvánvaló életveszély eseteit kivéve– enged bizonyos teret a mérlegelésnek.

Az arányosság kérdésének római jogi megítélésével kapcsolatban Ulpianus neve alatt a következő szöveget találtam a forrásokban:

 

Sed et si quemcumque alium ferro se petentem quis occiderit, non videbitur iniuria occidisse: et si metu quis mortis furem occiderit, non dubitabitur, quin lege Aquilia non teneatur , sin autem cum posset adprehendere, maluit occidere, magis est ut iniuria fecisse videatur: ergo et Cornelia tenebitur. (D.9,2,5,pr.)

 

Tehát, ha A önvédelemből megöli B-t, aki karddal (azaz az élet kioltására kétséget kizáróan alkalmas eszközzel) támad rá, nem beszélhetünk jogellenességről.

A szöveg további elemezését megelőzően kell kitérnem a könnyebb összehasonlíthatóság kedvéért az ijedtség, illetve menthető felindulás mai büntetőjogi megítélésére, amivel kapcsolatban a magyar Btk. a következő szabályt tartalmazza a 29.§ (2) bekezdésében:

 

Nem büntethető az sem, aki az elhárítás szükséges mértékét azért lépi túl, mert azt ijedtségből vagy menthető felindulásból képtelen felismerni.

 

Valami meglepően hasonlót olvashatunk az utóbbi Digesta–szövegünk első mondatán tovább haladva, nevezetesen azt, hogy ha A halálfélelem által vezérelve öl meg egy tolvajt (…et si metu quis mortis furem occiderit…), nem kétséges, hogy nem áll meg a felelőssége a Lex Aquilia alapján. Hasonló eset nyomán mondta ki a magyar Legfelsőbb Bíróság (BH 1982.173), hogy:

 

Jogos védelem címén felmentésnek van helye, ha a jogtalanul megtámadott ijedtsége olyan fokú volt, amely kizárta az elhárítás szükséges mértékének felismerését.

 

Még mindig a legutóbbi Digesta - forráshelynél maradva, de már az arányosság követelményéhez visszatérve azt mondja Ulpianus, hogy abban az esetben, amikor A annak ellenére, hogy a tolvajt könnyedén elfoghatta volna, mégis inkább megölte, iniuriáról kell beszélnünk, és nemcsak a Lex Aquilia, de a Lex Cornelia alapján is megállapítható a felelősség.

Úgy gondolom, nem erőltetett a párhuzam a Legfelsőbb Bíróság által BH. 1983.261. szám alatt közzétett jogesettel, amelyben a Bíróság nem állapított meg jogos védelmi helyzetet, midőn a vádlott a lopáson ért sértettet felszólította a távozásra, és miután a tolvaj a kezét kézfogásra nyújtotta felé, ennek ellenére a vádlott baltával fejbe verte.

 

Ezen a szituációkban tehát nincs másról szó, mint hogy a védekező a legenyhébb elhárítási mód választásának követelményét hagyta figyelmen kívül, ezzel kívül kerülve a jogos védelmi helyzet jog által körülhatárolt területén.12

Úgy gondolom, hogy a hivatkozott –és sok helyütt a magyar Bírósági Határozatokban szereplőkkel egybecsengő– Digesta-beli jogesetek fényében nem lehet kétséges, hogy a modern büntetőjog által elfogadott alapvető követelmények a jogos védelem megállapításával kapcsolatban már a római jogászok számára ismertek voltak. Ezek tehát még egyszer: (1.) jogos védelmi helyzet csak a támadó irányában állhat fenn, (2.) a támadás jogellenessége, a védekezés (3.) azonnalisága, és (4.) szükségessége, ami magában foglalja (4./a.) az arányosság és (4./b.) a lehető legenyhébb elhárítási mód választásának követelményét.

A jogos védelem, mint a jogellenesség kizáró oka csak e feltételek együttes fennforgása esetén áll meg, némileg kiemelve az ijedtség és menthető felindulás esetét, amit a szükségesség mértékének túllépése kapcsán a törvényhozó ma külön szabályoz, és ami a fentebb bemutatott egyik jogeset tanulsága szerint már a római jogtudósok által is elfogadott kimentési ok volt.

 

4. A végszükség

 

Dolgozatom befejező részében egy másik jogellenességet kizáró ok, a végszükség római jogi szabályait szeretném röviden ismertetni. Szabadjon azonban az összehasonlíthatóság kedvéért elsőként újfent felhívnom a hatályos magyar büntetőjog ide vonatkozó rendelkezéseit.

 

Btk. 30.§ (1) Nem büntethető, aki saját, illetőleg a mások személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható veszélyből menti, vagy a közérdek védelmében így jár el, feltéve, hogy a veszély előidézése nem róható a terhére, és a cselekménye kisebb sérelmet okoz, mint amelynek elhárítására törekedett.

(2) Nem büntethető az sem, aki azért okoz akkora vagy nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett, mert ijedtségből vagy menthető felindulásból képtelen felismerni a sérelem nagyságát.

 

A hivatkozott jogszabályhely tehát meghatározott feltételek fennállta esetén –a jogos védelemhez hasonlóan– a saját, vagy mások személyének, illetve javainak védője, illetve a közérdek védelmében eljáró személy számára biztosít büntetlenséget.

 

Amíg azonban a jogos védelem esetében jogtalanság áll szemben jogszerűséggel, addig a végszükség kapcsán azt mondhatjuk, hogy itt két jogszerű pozíció kerül összeütközésbe.13

A végszükség csak valamilyen veszélyhelyzettel összefüggésben értelmezhető, amely veszélyhelyzet azonban nem fakadhat más személy jogtalan támadásából (tehát nem eredezhet más felróható magatartásából) hiszen ebben az esetben az elhárító magatartás nem a végszükség, hanem a jogos védelem szabályai szerint értékelendő. Ilyen, a végszükség megállapítása szempontjából releváns veszélyhelyzetet idézhet elő például valamilyen természeti csapás, vagy egy állat támadása.

[OG2] A magyar törvényi szabályozás csak arra az esetkörre vonatkozik, amikor a védekező által okozott sérelem egy várhatóan nagyobb kárral fenyegető eseményt hárít el, vagy igyekszik elhárítani. Könnyedén belátható, hogy a veszélynek egy másik jogos pozícióban levő személyre való áthárítása csak ekkor jár társadalmi előnnyel.

Fordítsuk most figyelmünket néhány, a Digestában szereplő jogeset felé, melyekben a római jogászok álláspontja szerint a szubjektíve szándékos károkozás ellenére a végszükségben való cselekvés kizárja a cselekmény jogellenességét.

 

Item Labeo scribit, cum vi ventorum navis impulsa esset in funes anchorarum alterius et nautae funes praecidissent, si nullo alio modo nisi praecisis funibus explicare se potuit, nullam actionem dandam. idemque Labeo et Proculus et circa retia piscatorum, in quae navis piscatorum inciderat, aestimarunt.. plane si culpa nautarum id factum esset, lege Aquilia agendum. (D.9,2,29,3)

 

Ulpianus neve alatt itt tulajdonképpen két jogesetet találunk a végszükséggel kapcsolatban. Az elsőben a szél erejének hatására egy hajó egy másik hajó kötelei közé sodródott, majd rendesen be is gabalyodott. A csapdába került hajó legénysége elvágta a köteleket, de mivel csak így tudta megmenteni a hajót, a forráshely tanulsága szerint nem beszélhetünk jogellenes dologrongálásról.

A következő, nagyon hasonló eset kapcsán Proculus egyetértett Labeoval. Egyöntetű véleményük az volt, hogy ha egy halászhajó beleakad egy másiknak a halászhálójába, és ezt elvágva tudja csak a legénység a hajót kiszabadítani, nem áll fenn a Lex Aquilia szerinti felelősség, feltéve azonban, hogy nem a legénység idézte elő a veszélyhelyzetet.

Ezen szituációkban tehát a római jogtudósok elismerték a károkozó javára a rendkívüli szükséghelyzet fennálltát jogellenességet kizáró okként.

Érdemes azonban a mai joggal való összehasonlítás érdekében kicsit részletesebben megvizsgálni, hogy milyen követelmények olvashatók ki a fenti szövegből a végszükség megállapíthatósága tekintetében.

A Btk. a végszükség vonatkozásában is –miként azt a jogos védelem esetében láthattuk– megköveteli a veszélyhelyzet közvetlen jellegét. Közvetlennek tekintendő a veszélyhelyzet akkor, ha az meghatározott személyeket, javakat fenyeget, és a sérelem előreláthatóan rövid idő múltán bekövetkezne, kiegészítve azzal, hogy a közbelépéssel való késlekedés a veszély későbbi elháríthatóságát kérdésessé tenné. Vitán felül áll, hogy mindkét fentebb ismertetett Digesta-beli casus–ban olyan veszélyhelyzetről van szó, ami a csapdába került hajót közvetlenül fenyegeti. Ráadásul az első esetben valószínűleg a legénység élete is közvetlen veszélyben forog, mivel ekkor a tomboló szélvihar miatt fennáll a hajótörés reális lehetősége is.

A veszély forrásaként az első jogesetben a szél ereje (vis venti) szerepel, ami a felelősség szempontjából vis maior–ként értékelendő (azaz senkinek fel nem róható), feltéve azonban, hogy a kapitány és a legénység minden tőle elvárhatót megtett, hogy elkerülje a túlzott kockázatvállalást. Wacke ezzel kapcsolatban írja, hogy bár az ókorban nem létezett hivatalos időjárás–előrejelzés, mégis egy tapasztalt tengerész sok következtetést képes volt már akkor is levonni az égre tekintve a viharveszélyt illetően.14

Vis maior helyett tehát a veszélyhelyzet előidézése kapcsán adott esetben felvethető az imperitia, mint a gondatlanság nevesített formájának kérdése akkor, ha a kapitány kellő szakmai hozzáértés, tapasztalat és az ezek alapján elvárható körültekintés esetén dönthetett volna úgy is, hogy aznap nem is száll tengerre.15 

A veszélyhelyzet előidézésének fel nem róhatósága tehát a római jogban is a felelősség alól való mentesülés alapvető feltétele volt, ahogyan ezt a szövegünk végén kifejezetten meg is találjuk: …plane si culpa nautarum id factum esset, lege Aquilia agendum.

A veszélyhelyzet keletkezésének módján túl a végszükség megállapításával összefüggő másik, feltétlenül vizsgálandó kérdés az elhárító cselekmény, ami valamilyen sérelmet okoz. Láthattuk, hogy hatályos büntetőjogunk szerint az ilyen cselekményre jogszerűen csak akkor kerülhet sor, ha a veszély közvetlen és másként nem hárítható el.

A hajós jogeseteseteknél maradva a veszély közvetlen jellege –mint arra fentebb utaltam–  nem igényel különösebb bizonyítást, a másként el nem háríthatóság követelményét pedig szó szerint megtaláljuk Ulpianus szövegében: nullo alio modo… explicare se potuit. E helyütt tehát a jogos védelem megállapításánál is elengedhetetlen feltételként szereplő szükségesség kritériuma bukkan fel ismét. Mai felfogásunk szerint ez azt jelenti, hogy a végszükségben cselekvő személy formailag jogellenes magatartása szükségeltetik a veszély elhárításához, mert vagy valóban nem kínálkozik más megoldás, vagy –bár létezik ilyen– de az valamilyen okból (pl. mert kevésbé hatékony, vagy a késedelem a veszély fokozódását, vagy a sérelem bekövetkeztét vetítené elő) nem tekinthető célravezetőnek. A szükségesség kritériuma esetünkben meg is áll, mivel a hajó köteleinek, illetve a halászháló elvágásán kívül nehezen képzelhető el más módja a begubancolódott hajó kiszabadításának.

E követelmény kapcsán érdemes felhívni a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának BH 1993.336. szám alatt közzétett eseti döntését:

 

Végszükségben cselekszik, aki a súlyos sérüléssel járó és azonnali műtétet igénylő, balesetet szenvedett hozzátartozóját –más lehetőség hiányában– a járművét szeszes italtól befolyásolt állapotban kórházba szállítja.

 

A fentiekből egyenesen következik, hogy végszükség esetén a veszély elhárítása körében célzatosan, egyenes szándékkal elkövetett cselekményről, azaz dolózus magatartásról van szó, melynek nyomán –mint láthattuk– kár, illetve jogsérelem keletkezik. Ahhoz azonban, hogy a formailag kétségtelenül jogellenes cselekmény végül mégsem alapozza meg a felelősséget, még egy fontos feltétel fennforgása szükségeltetik.

E feltétel a magyar büntetőtörvény szerint úgy szól, hogy az elhárító kisebb sérelmet kell hogy okozzon cselekményével, mint aminek kivédésére törekedett. Vitán felül áll, hogy a hivatkozott római jogi esetekben a kötél, vagy a halászháló értéke nem vetekedhet a szorult helyzetbe került hajóéval, nem is beszélve a vihar esetén szintén veszélybe kerülő legénység életéről. A konkuráló érdekek mérlegelése nyomán ugyanígy nem áll meg a büntetőjogi felelőssége a gépkocsi vezetőjének, –az ittas járművezetés tényállásának formális kimerítésével okozott jogsérelem ellenére– ha ezzel egy ember életét menti meg.

 

A két, Digestában talált jogeset elemzése nyomán arra a következtetésre jutottam, hogy a római jogászok a mai felfogásunkhoz nagyon hasonlóan látták a végszükség megállapíthatóságának feltételeit mind a veszélyhelyzet keletkezése, mind pedig az elhárító cselekmény és annak a jog által még tolerálható következményei tekintetében.

 

Végül egy némileg speciális, és a római jogtudósok körében sem egységesen megítélt esetet szeretnék bemutatni,16 amely a Digestában három helyen is felbukkan.17 A történet dióhéjban úgy szól, hogy A lerombolja a szomszédja (B) házát annak érdekében, hogy a magáét megmentse a tűzvésztől. 

Rögtön láthatjuk, hogy itt lényegesen bonyolultabb igazságot tenni a megmentett és a feláldozott érték mérlegelése alapján, ugyanis ez esetben már nem csupán egy halászhálóról van szó egy hajóval szemben, hanem a szerencsétlen B –aki ráadásul vétlen a veszélyhelyzet előidézésében– az otthonát veszti el azért, hogy a szomszédja nagyobb eséllyel védhesse meg a saját, hasonló értékű házát.

Két megoldási mód található ki a forrásokban, melyek közül az első Servius nevéhez fűződik, aki ex posto facto azt mondja, hogy a ház lebontása nem jogellenes, feltéve, hogy a tűz végül valóban elérte a szomszéd telket. Másként értékelendő, ha úgy rombolom le a szomszédos házat, hogy nincs tűzvész, de aztán mégis tűz üt ki a környéken. Ez a teljességgel a vak véletlennek köszönhető utólagos esemény ugyanis nem igazolhatja visszamenőlegesen az én cselekményem jogosságát.

 

Est et alia exceptio, de qua Celsus dubitat, an sit obicienda: ut puta si incendii arcendi causa vicini aedes intercidi et quod vi aut clam mecum agatur aut damni iniuria. Gallus enim dubitat, an excipi oporteret: ‘quod ‘incendii defendendi causa factum non ‘sit’? Servius autem ait, si id magistratus fecisset, dandam esse, privato non esse idem concedendum: si tamen quod vi aut clam factum sit neque ignis usque eo pervenisset, simpli litem aestimandam: si pervenisset, absolvi eum oportere, idem ait esse, si damni iniuria actum foret, quoniam nullam iniuriam aut damnum dare videtur aeque perituris aedibus. quod si nullo incendio id feceris, deinde postea incendium ortum fuerit, non idem erit dicendum, quia non ex post facto, sed ex praesenti statu damnum factum sit nec ne, aestimari oportere Labeo sit. (D.43,24,7,4)

 

Celsus másként közelít a kérdéshez, amikor A helyébe képzelve magát azt írja, hogy azért nem áll fenn a Lex Aquilia szerinti felelősség, mivel ő az attól való jogos félelem (iustu metu ductus) által vezérelve esett neki a szomszédos épületnek, hogy a tűz az ő házát is hamarosan eléri.

Itt tehát ismét megjelenik az ijedtségnek a károkozó javára való értékelése az arányosság túllépése esetén, csakúgy, mint azt a jogos védelem kapcsán láthattuk. Az ide vonatkozó forráshely így hangzik:

 

Quod dicitur damnum iniuria datum Aquilia persequi, sic erit accipiendum, ut videatur damnum iniuria datum, quod cum damno iniuriam attulerit: nisi magna vi cogente fuerit factum, ut Celsus scribit circa eum, qui incendii arcendi gratia vicinas aedes intercidit: nam hic scribit cessare legis Aquiliae actionem: iusto enim metu ductus, ne ad se ignis perveniret, vicinas aedes intercidit: et sive pervenit ignis sive ante extinctus est, existimat legis Aquiliae actionem cessare.

 

Látható tehát, hogy a tűzvésszel kapcsolatos jogesetek megítélése a végszükségbeli arányosság tekintetében némileg speciális, de ne jussunk arra az elhamarkodott  következtetésre, hogy a szegény szomszéd házával indokolatlanul bántak mostohán a római jogtudomány kiválóságai.

Ennek az első látásra talán némiképp nagyvonalúnak tűnő hozzáállásnak a kézenfekvő magyarázata a korabeli város lakásviszonyaiban keresendő. Róma lakónegyedeinek fa bérházai ugyanis igen közel épültek egymáshoz, így nem nehéz elképzelni, hogy egy tűzvész szinte pillanatok alatt milyen hatalmas pusztítást okozhatott egy ilyen környéken. Ráadásul csak Augustus hozta létre a vigiles testületét18, amely ettől fogva a mai tűzoltóság feladatát is ellátta.

A tűz ezért vált tehát kiemelten nagy kockázatot jelentő, –ha úgy tetszik– a források által nevesített veszélyforrássá. Az pedig, hogy a lángok éppen melyik irányból terjedtek tova, csupán a véletlen műve volt, és persze ellenkező esetben B-nek is joga lett volna lerombolni szomszédja házát hasonló feltételek fennállta esetén.

Az arányosság kérdése tehát teljesen más dimenzióba kerül a fentiek megfontolása után. Esetünkben ugyanis a lerombolt ház ugyanakkora, vagy akár nagyobb értéke mellett is hiányzik a jogellenesség, függetlenül attól, hogy A “helyi hősként” akart –e bevonulni a történelemkönyvekbe, vagy csupán saját tulajdonát védte. Lehet ugyanis, hogy bár szándékán túl, de mégis több száz másik házat mentett meg a környéken, és így tulajdonképpen a köz érdekében okozott kárt –ami önmagában jogellenességet kizáró ok volt már akkor is–, tehát  méltánytalan lett volna  felelősségének megállapítása.