MIME-Version: 1.0 Content-Type: multipart/related; boundary="----=_NextPart_01C8410A.48AD1440" This document is a Single File Web Page, also known as a Web Archive file. If you are seeing this message, your browser or editor doesn't support Web Archive files. Please download a browser that supports Web Archive, such as Microsoft Internet Explorer. ------=_NextPart_01C8410A.48AD1440 Content-Location: file:///C:/D0E24E92/pekar32.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii"
Pekár Tamás
Az Európai jog és jogfilozó=
fia
című konferencia összefoglalója
Jogi rendszerelemek és a jogászi
gondolkodásmód alakulása az elmúlt fél
évszázadban
2007. november 9-10-&eacu= te;n a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara adott otthont az éves jogfilozófiai vándorgyűlés őszi eseményének, a konferencia a Jogbölcseleti Tanszék szervezésében zajlott. Párhuzamos aktualitást a= dott a rendezvénynek az, hogy idén ünnepeltük a későbbi Európai Uniót megalapozó Ró= mai Szerződés aláírásának 50. évfordulóját. Ehhez a két eseményhez igazodva a konferencia témája kissé szélesebb v= olt, mint a hagyományos értelemben vett jogelméleti találkozóké, az európai jog témakörének beépítésével közelebb kerültünk a joggyakorlat kortárs problémáihoz is. Ez elejét veheti annak a sokszor hall= ott kritikának, miszerint a jogelmélet távol került a gyakorlattól, és mint későbbiekben majd láthatjuk, az elméleti szakemberek körében is élénk vitát vált ki egy-két gyakorlati-jogalkalmazási probléma. Ezen összefoglal&oac= ute; ténylegesen csak egy összefoglaló, és nem is vállalkozik az elhangzottak részletes szakmai értékelésére, a konferencián elhangzott hozzászólásokra azonban helyenként kitér= .
A kétnapos konfere= ncia első napján Schanda Balázs dékán úr ünnepélyes megnyitója után Varga Csa= ba díszelőadását hallgathattuk meg az európai jogrendszer és nemzeti jogrendszerünk kölcsönhatásairól, történetér= 37;l és jövőjéről. A II. világháborút követően egyrészt gazdasági-politikai okok, másrészt a humanista eszmék vezettek el az európai egység kialakításának szükségszerűség= éhez. Az integráció a jövő ígérete volt, me= ly elvezethet a konfliktusok megelőzéséhez, illetve az esetlegesen keletkező konfliktusok formalizált megoldásához. Kezdetektől felmerült azonban a kérdés, hogy melyik jogcsaládhoz válik majd hasonlatossá a kialakuló európai jog, valamint az ehhez kapcsolódó bíráskodás; megmarad-e az ere= deti alapítókhoz köthető római-germán családban, átveszi-e a common law jellegzetességeit, esetleg egy vegyes rendszer alakul ki? Ezzel párhuzamosan felmerülő kérdés, hogy vajon a kialakuló közös jog, annak minden aspektusával, mil= yen hatással lesz a nemzeti jogrendszerekre, és paralel hatásként miként hathatnak a belső jog szabályai a közösségi jogra. Az előadó lényegi elemként fejtette ki, hogy nemzeti jogrendszerünk semmiképpen nem vethető alá egyoldalúan a közösségi jogalkotásnak és –alkalmazásnak, együttélésüket, együttműködésüket kell megvalósíta= ni. Léteznek belső jogunkban is olyan hagyományok, intézmények és alapelvek, amelyek az európai szintű jogi struktúrákat is pozitív irányba hajthatják. A sajátos kelet-közép-európai történelmi fejlődés nyomán ugyanakkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy ez a régió nem vehet= ett részt az európai egység gondolatának kezdeti manifesztálódásánál. Négy évtizednyi eltérő fejlődés után csak mintegy húsz éve merülhetett fel komolyabban az, hogy visszatérjünk az európai fejlődésvonalhoz. Emiatt vannak olyan jellegzetességek, vannak olyan, már kiala= kult gyakorlatok, melyeket nekünk is el kell fogadni, tudomásul kell venni. Ma azonban, teljes jogú tagként, fő törekvésünknek a nemzeti érdekek képviseletét kell tekintenünk az európai egységben, különösen a kétpólusú világrend felbomlása után, amikor égető feladatként jelentkezik Európa felzárkóztatása az Egyesült Államok politikai-gazdasági dominanciája mellé, a „gazda= sági óriás-politikai törpe” státusz megszüntetése érdekében.
Pokol Béla előadásában – legújabb, átfogó kutatásai alapján – a jog értelmi rendszerének történelmi kialakulását tekintette át, azt a folyamatot, melyben a római jog XII. század környéki újrafelfedezése után fokozatosan kialakult mind a magán-, mind a közjog területén a fejlett jogdogmatika. A keresztény egyházi iskolákban és a városi iskolákba= n a szentírások értelmezése kezdetben szigorú= ;, szövegszerű volt, majd a reformáció tanainak hat&aa= cute;sára ez az interpretáció fokozatosan szélesedett. A francia szellemi életben gyökerező, majd innen a németalföldi területekre továbbgyűrűz!= 7;, leginkább Descartes, Pascal, Leibniz és Puffendorf nevé= ;hez köthető új felfogás alapján az igazsá= got absztrakt elvek segítségével, logikai úton is lehetséges bizonyítani, nem szükséges szövegszintű rögzítettség. Egy másik változás a Galilei nevéhez köthető okozati törvényszerűségekkel történő magyarázat, melyet Hobbes a társadalomra is alkalmazhatónak lát. Grotius, majd az ő nyomán Puffendorf is egyre inkább az absztrakt szerkezet felé l&eacu= te;p tovább a jog területén, mely felfogás a né= met jogfilozófiában a XVIII. század végére elfogadottá és elterjedtté vált. A felvilágosodás és az ezzel együtt jár&oacu= te; humanizmus is az absztrahálás felé hatott, később Christian Wolff az absztrakt elveket igyekezett konkretizálni a jogalkotók és –alkalmazók számára. Az általa kidolgozott dogmatikai fogalmak, el= vek, az így létrejövő összefüggő rendszer jelentette immár a kodifikálás alapját, vetette= meg egy fejlettebb, összetettebb jogrendszer alapjait. Az a Hugo ál= tal elindított folyamat, melyben a természetjogot igyekeztek különválasztani a jogfilozófiától, Savigny munkásságában teljesedett ki, aki történeti jogi iskolájában ismeretesen a népszellem és a jogdogmatika szerepét emelte ki, beteljesítve ezzel a természetjog detronizálását. Savigny nyomán haladt kezdetben Puchta, majd egyre inkább a jogtudomány, a jogelmélet és az ennek nyomán mind részletesebbé váló jogdogmatika központiságát emelte ki.= Egy újabb fejlődési vonalat jelentett az Austin és Langdell nyomán a joggyakorlat vizsgálatába beépülő geometriai típusú gondolkodás= . Az előadás így tablószerűen felvázolta a= zt a fejlődési vonalat, melyben az érett középkor századaiban az európai jogi gondolkodásban előtérbe került az absztrakt-dogmatikai típus&uacut= e; gondolkodás a korábbi esetjogi-rögzített szemlélettel szemben.
Az előadások sorát Szabó Miklós folytatta, feltéve a kérdést: létezik-e európai egység a jogi okfejtésben? Az európai egység, mely - mint kifejtette – nem 50 éve kezdődött, gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza, azonban a legtöbb eszméb= en csak, mint politikai egység jelent meg. Bár mind a mai napig a politikai dimenzió az egyik legszembetűnőbb (sőt, a laikus közönség számára mondhatni kizárólagos) oldala az egységnek, helyesebb, ha azt tágabban, mintegy kulturális egységként fogalma= zzuk meg. Szükségszerűen felmerül itt a kultúra fogalmának tisztázása, melyet az előadó mintázottságként határozott meg, amely mintaképzést és –követést, szociális megnyilvánulásokat, szimbolikus jeleket taka= r. Ennek a kultúrának képezi a részét a civilizáció is, amely az egyént a jog közvetítésével a közösséghez kapcsolja, és amely civilizációk között a mintázottság alapján szintén kimutatható= ak rokon vonások. Tovább tekintve: a jogi egység is mint kulturális egység fogható fel, tehát mintázottságot mutat, mely szerint differenciálhat&oac= ute; is. Az európai egység fejlődésének folyam&= aacute;n a korábban jól elkülöníthető jogcsaládokra való felosztás sem tartható már egészében, ugyanis a kontúrok viszonylagossá váltak. Nagy igazság fedezhető fel itt: az európai jogra egyszerre jellemzőek a két alapul fekvő jogcsalád jellegzetességei, a római-germán örökség angolszász típusú ítélkezéssel vegyül. Vitát generált a szocialista jogcsalád tovább&e= acute;lésének mikéntje, hogy valóban visszatértek-e az ebbe tartozó-tartozott országok a kelet-közép-európai gyökerekhez a demokratizálódás után, vagy továbbélnek a szocialista jellegzetességek. Szab&oacut= e; Miklós szerint a stílusjegyek alapján mondható, hogy visszatértek, azon stílusjegyek alapján, amelyek a szocializmus évtizedeiben is tovább éltek, azonban létezhetnek olyan különbségek, amelyek nem tűn= tek el a demokratizálódás után sem. A modern európai jogrendszerek gyökerei messzire nyúlnak, a kisázsiai jogon alapuló grékoromán jog, amelyből a nyugati, majd a római-germán jogcsalád kifejlődött, jelenti modern jogrendszereink alapját is. A jogon belül a jogi okfejtés, a legal reasoning is megalapozhat egységet, azaz a jogi norma és a jogeset egymásra vonatkoztatásának mikéntje is mutathat mintázottságot. Ez az egységképző minta pe= dig a formalitás, a rögzített eljárási rend, a= mely valóban jellemző mind a tagállami jogrendszerekre, mind = az európai jogérvényesítésre.
Frivaldszky Ján= os előadásában feltette a kérdést: van-e összefüggés az Ulpianus által meghatározott jogászi feladatok é= ;s a jelenkor jogászainak feladatai között, külön&oum= l;s tekintettel az Európai Unióra? Ulpianus szerint a Római Birodalomban a jogászoknak a törvényalkotási kont= roll területén vannak feladataik, mégpedig a császári jogalkotás termékeinek az igazságossági elvekhez történő mérésében. Azzal együtt, hogy a jogászok a jogalkotás területén teljhatalommal felruházott fejedelem felé mintegy jogtudományi segédlettel élnek, meghatározzák a jogalkotás termék= einek a gyakorlati megvalósulását. Ugyanis kizárólag a jogászok azok, akik a jogon belül az igazságot keresni képesek, a természetes méltányosság és igazságosság elve= inek segítségével. Mindez annyiban kapcsolódik jelenkorunkhoz, amennyiben pl. az Európai Unió döntéshozó szerveiben, hasonlóan a tagálla= mi jogalkotó szervekhez, a jogászok azok, akik meghatározó szereppel bírnak, ők gyakorolhatnak kontrollt a jogalkotás és jogalkalmazás felett. Különös jelentőségét pedig az adja ennek a tételnek, hogy az Unión, mint politikai egységen belül jogi egységgel nem találkozunk, az igazságosságot a gyakorlati megvalósulás során kell felfedeznünk és érvényesí= ;tenünk.
A konferencia konkr&eacut= e;tabban jogelméleti jellegű „blokkjának” következő előadásában Szilágyi Péter a jogelmélet és a jogi dogmatika strukturális és reflexiós kérdéseit ecsetelte. A jogfilozófia, jogelmélet és jogbölcs= elet viszonyát taglalva történetileg három elkülönült szakaszt említ: Werner Maihofer nyom&aacut= e;n a 70-es években megindult törekvés a jogelmélet elkülönítésére többek közt a filozófiától, jelenti az első szakaszt, ahol a jogelmélet, mint a jogtudomány alapja jelenik meg. A következő lépcsőfokot Niklas Luhmann megfogalmazása jelenti, miszerint a jogi elméletek a jogrends= zer önmegfigyelésének eredményeként, a joggyakorlat és a jogi oktatás szféráiban megfigyelhető jelenségek következményeként jelennek meg. A jogelmélet a jogi elméleteket próbálja meg általánosabb szintre emelni, bels&= #337; és külső reflexió útján, ugyanis a jogelméleti reflexió foglalkozik közvetlen tárgyával, a jogrendszerrel, valamint saját magá= ;val is. A jogi dogmatika pragmatikus aspektusa maga a tudományos gyakorl= at, a kutatás, míg apragmatikus részeként az előadó magát az ismeretanyagot, a sajátos funkciójú objektivációkat, fogalmakat jeleníti meg. A jogelméleti reflexió ez utóbbira épít, elmélettörténeti és tudományelméleti szinten, ahol találkozhatunk mind tudományontológiai, tudományrendszertani, mind önmeghatározási irányokkal. Az említett elkülönülés harmadik szakaszát pedig a jogfilo= zófia és a jogelmélet viszonyában egymás elutasítása jelenti.
A konferencia első napjának további részében olyan előadásokat hallhattunk, amelyek jóval közelebb álltak a jogelmélet és joggyakorlat találkozásához, mint a „vegytiszta” jogelmélethez. Részben azért, mert az előad&oacut= e;k egy része a jogelmélet tudományán kívülről érkezett, akár gyakorlati jogász, részben pedig az előadások tém&aac= ute;ja is gyakorlati kérdéseket, problémafelvetéseket érintett. Valóban hasznosnak tűnik, ha a jogelmél= et művelői egy alapvetően teoretikus megközelítésű konferencia keretében is találkoznak a gyakorlat művelőivel, és – mint= ezt tapasztalhattuk is – újabb kérdéseket és = megközelítésmódokat adhat ez mindkét oldal részére.
Elsőként egy polgári jogász, Fuglinszky Ádám refer&aa= cute;tumát hallhattuk az európai kártérítési jog néhány alapproblémájáról. A kártérítési jogot, mint a polgári jog létkérdését nem pozitív jogi, hanem általános-elméleti szemszögből közelítette meg. A kártérítés legitimációja kapcsán annak célját kell megvizsgálni, miszerint a reparáció, a prevenció= ;, esetleg az elégtétel az elsődleges? E téren figyelembe lehet venni a kártérítés szociális funkcióját és a méltány= osság alkalmazhatóságát is. A finalitás, azaz a kártérítés korlátai kapcsán az előadó a teljes kártérítés ellenében foglalt állást, a „mindent vagy semmit” típusú módszertan helyett helyesebbnek tűnik a teljesítőképességhez igazodó, fokozatos, „több-kevesebb” jellegű kártérítés. Végezetül a kártérítés érték-közvetítő funkcióját eme= lte ki, miszerint ebben – illetve tágabban ide sorolhatjuk a teljes felelősségre vonási eljárást is – fejeződik ki a társadalom értékítél= ete a védendő jogi tárgyak, az alapvető értékek vonatkozásában. A legújabb tendenciákról szólva kiemelte a culpa-fogalom válságát, a használat és fogyasztá= ;s felértékelődését, valamint azt a körülményt, hogy a kártérítés terén igazán jó megoldást talán soha nem lehet kidolgozni.
Valamennyi előad&aac= ute;s közül a praxishoz Parlagi Mátyás referátuma állt a legközelebb, tekintve, hogy az előadó gyakorló polgári bíró. Ennek okán különösen érdekes volt hallani, hogy a jogelmélet egyik alapkérdése, a jogértelmezés miként érvényesül a gyakorlatban, illetve egyes jogszabályi rendelkezések alapján milyen tényleges és komoly dilemmák merülhetnek fel. Aki dolgozott már a joggyakorlat bármely területén is, akár bíróként, akár ügyvédként, felismerhette, és az előadásból ebben megerősítést is nyerhetett, hogy a bíró számára még mind= ig a grammatikai értelmezés jelenti az alapot, ez befolyáso= lja őket a döntéseik meghozatala, a jog- és ténykérdések vizsgálata során leginkább. Az előadás során konkrét, gyakorlati példákból ismerhettük meg, milyen eltérő eredményre vezethetnek az eltérő értelmezési módok. Rendkívül érdekes volt például az a kérdés, hogy ha az ügyvéd a saját ügyében jár el, akkor alkalmazhatóak-e vele szemben azok a rendelkezések, jogkövetkezmények, amelyeket a Pp. a jogi képviselő= vel eljáró ügyfél keresetének nem megfelel!= 7; benyújtásához kapcsolódnak, azaz keresetlevelét el lehet-e utasítani idézés kibo= csátása nélkül? A nyelvtani és a jogszabály célja szerinti értelmezés alapján nem, ugyanis e szerint az ügyvéd a saját ügyében nem tekinthető a saját jogi képviselőjének. Azonban ha a rendszert= ani, illetve a törvény alapelvei szerinti értelmezést vesszük alapul, akkor a kereset el is utasítható. Felhívta a figyelmet az előadó egy kaotikus, lehetetlen Pp-szabályozásra is, mégpedig a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírós= ág megállapítása kapcsán, ahol a gyakorlat tapasztalatai alapján a Pp. egymást követő szakaszai mondanak ellent egymásnak. Szintén bizonytalanságot eredményeznek az illetéktörvény rendelkezé= sei a sajtóhelyreigazítási eljáráshoz kapcsolódó illetékfeljegyzési jog vonatkoz&aacu= te;sában, ahol szintén csak a különböző értelmezési metódusok nyújthatnak segíts= éget. Az előadást követő hozzászólások és kérdések is megerősítették, hogy= a különböző értelmezési módszerek közül a nyelvtani a legjelentősebb, míg – legalábbis a magyar bírói gyakorlatból – a teleológiai értelmezés szinte teljesen hiányzik. Azonban a bíró igazságérzete akkor tud érvényesülni, ha a jogszabály többféleképpen értelmezhető és a bírónak lehetősége van ennek alapján a biz= onyítékok szabad mérlegelésére.
A nap további előadásai erőteljes közösségi jogi relevanciával rendelkeztek. Bencze Mátyás &eacu= te;s Bartha Ildikó közös előadásukban azt vizsgálták, mennyire érvényesül az európai jog a magyar bírói érvelésben. Lényeges ez a kérdés, ugyanis érdekes köve= tkeztetéseket lehet levonni abból, miként viszonyul az alapvetően a belső jogon szocializálódott magyar bírói = kar a közösségi joghoz. Méghozzá itt nem azt vizsgálták, hogy milyen módon érvényesül a döntéshozatalban a relevá= ;ns közösségi joganyag, hanem hogy egyáltalán mi= lyen szerepet játszanak ezek a normák a jogalkalmazás során. Elsőként rögtön felmerül a kérdés: mi minősül közösségi jogna= k? Erre a kérdésre a legtisztább válasz, miszerint közösségi jog az, amit az Európai Közösségek Bírósága hivatkozási alapnak tekint. Az európai jog és a belső jog viszonyában kiemelendő, hogy a tagállamok azzal, hogy sz= uverenitásuk egy részét átruházták, elfogadták= azt is, hogy a tagállami bíróságok előtt, egy konkrét jogvitában a közösségi jog közvetlenül alkalmazható. Az elhangzott külföldi példák megmutatták, hogy még egy olyan alapító tagállamban is, mint Olaszország, egészen a 80-as évek közepéig vonakodtak a közvetlen alkalmazhatóságot elismerni. Az Európai Bíróság új jogi indokait megpróbálták például a szerintük nem megfelelő belső jogszabályok kikerülésé= re alkalmazni, másrészt sok olyan esetben is hivatkoztak a k&oum= l;zösségi jogra, ahol pedig közösségi relevancia nem állt fen= n. E túlzott kötődés a közösségi joghoz megjelent Finnországban is, amit mutat az is, hogy sokszor egy jogvi= ta favorizált eredményéhez kerestek megfelelő jogszabályokat és indokokat. Különösen az &uac= ute;n. nehéz esetek kapcsán merült fel több jogi ér= v, az értelmezés tágításának lehetősége, ahol tehát nem volt lehetséges rutinszerűen dönteni. A magyar bírói szférára áttérve az előadók n&eacut= e;gy fő problémát fedeztek fel. Elsőként az a külföldön is tapasztalt probléma merül fel, miszerint a közösségi jogot félreértik, azaz olyan esetekben is alkalmazni kívánják, amelynek nincs= en közösségi relevanciája, miként ez tört&= eacute;nt a Vajnai-ügyben is. Másrészt sokszor igyekeznek a magyar bírák a nehéz esetekből könnyű esetet faragni, hogy a szinte automatizált, begyakorolt ítélkezés mindennapi rutinjából ne essen= ek ki. Itt sokszor egyszerűen kikerülik a közösségi jogot, nehogy egy túl bonyolult üggyel találják magukat szembe. Előfordul az az eset is, amikor a bíró mintegy látja maga előtt az eljárás általa favorizált eredményét, és ehhez próbál meg valamilyen megfelelő szabályt találni. Felmerül végül annak a kérdé= se is, hogy a csak a szabályozás keretét megadó irányelvek nem megfelelő átültetése esetén az állam kártérítési felel= őssége megállapítható-e? Itt ugyanis a tagállamoknak e= gy nyilvánvaló szabályozási kötelezetts&eacut= e;ge áll fenn, amely nem teljesítése esetén ak&aacut= e;r súlyos károkat is okozhat a jogalanyok vonatkozás&aacu= te;ban. A magyar bírói tevékenységről azonban megállapítható a túlzott formalizmus, a begyako= rolt ítélkezés, ami különösen a nehéz esetek megoldásánál lehet problémás.
A nap utolsó előadásában Fekete Balázs a jogösszehasonlító módszer szerepét emelte = ki az Európai Bíróság gyakorlatában. Sz&uum= l;kségszerűen jelen van ez a módszer, mind a közösségi jogalkotás, mind a bíráskodás terén, tekintve, hogy egyre növekvő számú, többé-kevésbé eltérő jogrendszert kell egyidejűleg vizsgálni. Kiemelendő itt újfent a bíróság jogfejlesztő szerepe, amikor olyan fogalmakat, elveket tesznek a közösségi jog részévé, amelyek eredetileg a Szerződésekb= en nincsenek nevesítve. Az előadó példaként az emberi jogok körét hozta fel, amelyek nem szerepeltek az alapító szerződésekben, és egészen 1969-ig a Bíróság nem is vizsgálta az emberi jo= gok és a közösségi jog összhangját. Azonban ekkor, a Stauder-ítéletben beemelte a Bíróság az emberi jogokat a közösségi= jog alapelvei közé. Ennek kimunkálásában k&uum= l;lönös szerepet kapott a jogösszehasonlítás, ugyanis a Bíróság a tagállamok közös alkotmányos hagyományát tekintette alapnak az emberi jogokat érintő ítéleteiben, ami később gyakorlattá is vált. Másrészt, a jogösszehasonlítás jutott szerephez a Jégo-Quéré-ítéletben is, ahol a Bíróság úgyszintén a közös hagyományokra hivatkozással állapította meg a jogorvoslathoz való jog közösségi jog alá tartozását. Ez pedig a keresetindítási jog kapcsán lehet nagy jelentőségű az állampolgárok tekintetében. A Bírós&aacu= te;g tehát kifejezetten aktivista szemléletűnek tekinthet!= 7; az emberi jogok és a közösségi jog összefüggéseinek értékelésében= .
A konferencia máso= dik napjának első szekciójában két francia nyelvű díszelőadást hallgathattunk meg, elsőként a belga Charles-Etienne Lagasse professzortól, aki a belga alkotmányos berendezkedés sajátosságait ecsetelte, azt a rendkívül összetett és egyedülálló modellt, ami manapság kissé veszélyeztetettnek látszik. Belg= ium napjainkban tapasztalható alkotmányos válsága különös érdekességet és jelentőséget adott az előadásnak, és a felte= tt kérdések is leginkább az előadó személyes véleményét és prognózis= ait érintették. Véleménye szerint megoldás f= og születni a problémákra, és ez a megoldás n= em a többször hallható felbomlás lesz. A másik francia nyelvű előadást Keziban Kilic interpretálta, aki egy osztrák alkotmánybírósági döntés kapcs&aacu= te;n azt a kérdést vizsgálta meg, integrálható= ;-e a jogrendszerbe egy újfajta jogi aktus, amely egy közöss&ea= cute;gi kötelezettségen alapul, különösen, ha az egy ún. vegyes aktus. Az osztrák alkotmánybíróság ugyanis megsemmisített = egy vegyes aktust, arra hivatkozással, hogy a nemzeti jogrendbe ütközik, mégpedig a jogforrások rendszerének zártsága miatt.
A magyar nyelvű előadások sorát folytatva Jakab András azt= a lehetőséget vizsgálta, lehetséges-e a szuverenitás fogalmát a közösségi jogi érvelésben alkalmazni? Ennek során történe= ti szemszögből sorra vette, hogy egyes országokban mit is értettek szuverén alatt. Szó esett az angol megoldásról, ahol a Parlament és az uralkodó tekinthető szuverénnek; a francia felfogás szerint viszo= nt a király vagy a nép helyett a nemzet; majd a legújabb kifejezés értelmében a nemzeti szuverenitás a népé. Németországban a monarcha, illetve a nép helyett az államot tekintik szuverénnak, míg Ausztriában – Kelsen nyomán – a szuverenitá= ;s fogalmát kikerülik, és az államon belül nem használják a szuverenitás fogalmát, azt csak nemzetközi vonatkozásban említik. Magyarországon a II. világháborút megelőzően a szuverenitás fogalma nem került előtérbe, ezt a Sze= nt Korona-tan helyettesítette. Az előadó véleménye szerint az európai jogi érvelé= sben a szuverenitás fogalma már nem használható, ugy= anis a fentebb említett megoldások bármelyike legalá= bb egy tagállamnak nem fogadható el. Sőt, magának a fogalomnak az újrafogalmazását is indokoltnak lá= ;tja akként, hogy a szuverenitás csak egy igényként jelenjék meg, igényként a hatalomra.
Az ezt követő előadások vázlatos összefoglalását Sólyom Péterével kezdeném, aki az Alkotmány jogi hatásai között beszélt a társadalmi é= s a politikai integráció sajátosságairól, közelebbről a politikai integrációhoz hozzájáruló tényezőkről, és mi= ndezek szerepéről. Az egyik főszervező, Paksy Máté, az originalizmus vizsgálata kapcsán a= nnak európai gyökereit említette, ahol már a felvilágosodás korában léteztek szövegközpontúságot, szószerinti érte= lmezést megkövetelő iskolák. Az Egyesült Államokban mi= ndez a 70-es években az eredeti szándék kutatásának formájában jelent meg, ami pl. Angliában még a 90-es évek elején is tiltott vo= lt. Komáromi László előadásában megismerhettünk pár, igen részletes adatot az ügyvédség szerepéről a XIX. század második felében. A forradalom és szabadságharc bukása után az ügyvédség létszáma jelentősen lecsökkent, azonban aktivitásuk fokozódott. Élénken részt vettek a jogi szabályozás előkészítésében, a jogi szaklapok készítésében, 1875-től pedig kamarák formájában önszerveződésük is alakot öltött. Raffai Katalin a nemzetközi magánjogban megjelenő közrend fogalmát taglalta, amely a nemzeti jogrendszerek „kemény magjának” védelmét segíti elő, azon alapvető értékek védelmét, amelyek az adott jogrendszerb= en elsődlegesek. A kollíziós jog érték-semleg= es, nem ad mérlegelési lehetőséget, a közrend viszont lehetőséget biztosít arra, hogy a belső jog értékrendjével ellentétes külföldi jo= gszabály alkalmazását a bíró visszautasítsa. H. Szilágyi István a jog és irodalom jogelméle= ti irányzatának európai recepciójának lehetőségéről szólt; lehetséges-e Anglián túl más országokban, köztük Magyarországon is „meghonosítani” ezt az elméleti irányzatot, amely az Egyesült Államokban már a 70-es évektől indulva jelentős irányzattá nőtte ki magát. Könczöl Miklós párhuzamot vont az 50-es években megvalósuló Európa-idea, Európa-fogalom, &eacut= e;s Chaim Perelman Új Retorikája közt. A vonatkozó kritikákat elismerve, kiemeli a dialektika és retorika szembeállítását, amelyek kapcsán Perelma= n a két megközelítés kiegészítő voltát is hangsúlyozza. Végezetül Jany János előadásában az általa meghatározott vallási jogrendszerek kapcsán az állam jogalkotó hatalmának hiányát írta körül, tekintve, hogy jogalkotás csakis a szent szövegeknek megfelelően történhet. Ez pedig a jogtud&= oacute;sok középpontba emelését követeli meg, ugyanis e= bben a helyzetben ők azok, akik a jog változtatására hatással lehetnek.
Látható tehát, hogy a konferencia, a címéből már sejthetően, szerteágazó témákat ölelt fel, és különösen örvendetes, hogy az elmé= ;let emberei mellett a praxisban működőket is meg tudta szólítani. Ebből is látszik, hogy témája figyelemfelkeltő, érdeklődésre= számot tartó és időszerű volt. Megállapíthat= ó, hogy a II. világháborút követően elindul&oac= ute; európai egységtörekvések, és a különböző jogalkalmazó-bírói fórumok mindegyike az angolszász jellegzetességek felé mozdítja el a tagállamok többségében hagyományosnak mondható római-germán típusú jogrendszereket. Az Európai Közösségek Bírósága ítélkezésében rendkívül nagy szerepe van a precedenseknek, amint ezt már számtalan elemzés kimutatta. A rendkívüli tömegű, rendkívül összetett pozitív joganyag mögött szükségszerűen ott áll a korábbi döntések halmaza. Másrészt az Emberi Jogok Eur&oa= cute;pai Egyezménye rendelkezéseinek a megfelelő alkalmazá= sára, és az ezzel összefüggő ítélkezés= re létrejövő Emberi Jogok Európai Bírósága joggyakorlatában talán mé= ;g hangsúlyosabb a precedensek szerepe. Az Egyezmény és a= nnak kiegészítő jegyzőkönyvei rendkívül tágan és bizonytalanul fogalmazzák meg az alapvető emberi jogokat és szabadságokat, bizonyos szintig még magát az eljárást is. A Bíróság működése elképzelhetetlen lenne az eseti döntések vizsgálata és elemzése nélkül, elég csak az ügyek elfogadhatóságának vizsgálatára gondolnu= nk, melynek elvei tulajdonképpen a precedensek nyomán került= ek kimunkálásra. Az figyelhető meg tehát, hogy a kontinentális és a common law jogrendszerek megfigyelh= ető közeledése mellett a közös, európai szintű bíráskodás különböző színte= rein szinte spontán módon a precedensek követésé= ;nek modellje alakult ki, terjedt el.