Pokol Béla

Gondolatok Kaarlo Tuori többrétegű jogkoncepciójáról

 

 

 

 

 

 

 

A finn Kaarlo Tuori az 1990-es években egy kisebb tanulmányban egy többrétegű jogkoncepció kifejtésébe kezdett, és 2002-ben egy rendszeres monográfiában foglalta össze angol nyelven nézeteit (lásd Tuori 1997; 2002). Mivel én is ebben az irányban láttam a leggyümölcsözőbbnek a jog átfogó szerkezetének megragadását már az 1980-as évek végétől (lásd Pokol 1990a; 2001) nagy szellemi izgalmakat jelentett, amikor tudomást szereztem az ő hasonló irányú elemzéseiről. Néhány hete meg tudtam szerezni finn professzor angol nyelvű könyvét, és ez alapján már tisztábban látom elméleti megközelítéseink egyezését és különbözőségeit. Írásom első részében összegezni szeretném Tuori többrétegű jogra vonatkozó koncepcióját, majd a második részben az általam kifejtett elmélettel hasonlítom össze.

 

 

1. Tuori a többrétegű jog koncepciójáról

 

 

Kaarlo Tuori a ’80-as évek elején egy marxista elméleti álláspontról kiindulva jutott el a jog eltérő szintjeinek megfogalmazásához. Ebben egy honfitársa, Sakari Hanninen 1981-es doktori disszertációjára támaszkodott: “Doktori disszertációjában Sakari Hanninen a burzsoá társadalom többszintű szerkezetének leírását dolgozta ki, amely a cselekvők szituációját a társadalomban uralkodó gondolati formákkal összehasonlítva elemezte. Hanninen több-szintű elemzése volt számomra az elsődleges forrása annak a megkülönböztetésnek, amit a saját doktori disszertációmban 1983-ban dolgoztam ki a burzsoá jog három szintje között: a törvényi forma (legal form), a jogi ideológia (legal ideology) és a jogi forma (law form) között” (Tuori 2002: 150). Tuori ekkor a kritikai marxista elméletet vallotta, és ennek ösztönzései és iránymutatásai alapján elemezte a jogot: “A Frankfurti Iskola befolyása mellett akkor az ideológia-kritika szempontjából építettem ki a jog eltérő szintjeinek koncepcióját, mely szinteket jogi formában, jogi ideológiának és törvényi formának neveztem. Elemzésemet a burzsoá törvényi forma vizsgálatával kezdtem. A módszer, amit alkalmaztam, a XIX század végi és a XX. század eleji német alkotmányjogi iskola kritikai olvasata volt, ahhoz hasonlóan, ahogy Marx fogalmazta meg a kapitalista gazdaság működését a politikai gazdaságtan kritikai-tudományos feldolgozásán keresztül. A disszertációm nagyobb része a szűkebb tárgyammal, az államigazgatásban működő bizottságokkal foglalkozott a felületi törvényi forma szintjén. De bevontam az alkotmányjogi ideológia elemzését is, amely a finn alkotmányban benne rejlett. Ez az ideológia, melyet én a burzsoá társadalmi formáció jogi formájában rögzítettem le, adta azt az eszközt, mellyel kritikailag tudtam közelíteni a kutatási tárgyamhoz, ahogy az megjelent a szabályainkban, az értelmezésben és a rendszerezésben a jogi forma felületi szintjén (…). Disszertációmban a burzsoá társadalom szintjeinek marxista képét összekötettem e társadalom jogi szintjeivel” (Tuori 2002:XII). Később Tuori - saját bevallása szerint - észlelte a marxista társadalomelmélet túlzott ökonomista jellegét és az ebből eredő torzításokat, és a jog több szintjének eszméjét megtartva új alapokra igyekezett ezt áthelyezni. A ’90-es évektől Max Weber, Michel Foucault és Habermas elméletéből igyekezett újrafogalmazni a jog többszintűségének elképzelését, és 1997-ben jelent meg  angol nyelven az első írása, mely már a jog többrétegűségét hangsúlyozza (“multi-layered dimensions of law”).  Foucault-tól az egy-egy korszak episztemé-inek eltéréseit vette alapul, amely - rímelve a korábbi marxista szemléleti irányára - a felszín alatti mélyebb gondolati struktúrákra irányítja a figyelmet; Habermas-tól - az 1992-es Faktizitat und Geltung könyvből – a modern társadalmak alapjogi posztulátumait emelte ki, és ezt mint a jog mélystruktúráit értelmezte át; Weber-től pedig a professzionalizálódást, az egyes értékszférák elkülönülését és a jog racionalizálódásában a konceptuális jogdogmatika szerepét látta használhatónak (lásd Tuori 2002:34-121). Ezek alapján formálódott át a ’80-as évek többszintű  joga Tuori gondolkodásában a többrétegű jog koncepciójává.

 

Mivel igazán ez van közel az általam kifejtettekhez, nézzük meg ezt közelebbről. “Jelenlegi megközelítésem annyiban közös korábbi ideológiakritikai programommal, hogy nem látja lehetségesnek a jogot az olyan konkrét  jogi anyagokkal azonosítani, mint az egyes jogszabályok, a bírói döntések, hanem belevonja a felszín alatti rétegeket is. E rétegeket én a jogi kultúrának és a jog mélystruktúrájának nevezem (Tuori 2002:XIII). Tehát a jog felszíni rétege, a jogi kultúra és a jog mélystrukturális rétege az a három jogréteg, melynek együttműködéseként írja le Tuori a jogot. Fontos kiemelni elhatárolódását a rendszerelmélettől, ami korábbi Frankfurti Iskolai élményéből fakadhat, és ami ab ovo elutasítás és kevésbé a  tudatos végigolvasás után kialakult meggyőződés lehet nála, mivel Webert (öntudatlanul) lényegében a rendszerelméleti társadalomdifferenciálódás fényében fogja fel, és egy sor olyan kiemelést tesz Weber alapján (pl. a társadalmi tevékenységek professzionalizálódását), amire én Niklas Luhmann rendszerelméletéből, ezt korrigálva jutottam el (lásd Pokol 1990a; 1990b). A teljesség kedvéért jelezni kell, hogy Tuori megkülönbözteti még a három jogréteg mellett a három fő “jogi praxist” is, a törvényhozást, az ítélkezést és a jogtudományt.

 

Mi tartozik az egyes jogrétegekhez? A jog felszíni rétege a törvényeket, a bírói precedenseket tartalmazza, de nem reflexív formában megjelennek itt a jogdogmatikai tételek besulykolt formái is, ahogy a jogalkotók, a bírák rutindöntéseikben alkalmazzák azokat. Ami a mélyebb struktúrában reflexív formában van jelen, az a felszíni jogrétegben a napi rutin döntésekben implicit tudásként van csak jelen. De nézzük Tuori példáját: “A jog rétegei megtalálják párjukat a jogi aktorok tudatában és cselekvési szerkezetükben: a felszíni réteg egy individuális, tudatos cselekvőnél van, mondjuk a Helsinki Egyetem családjogi professzora Urpo Kangas vagy a finn Legfelsőbb Bíróság elnökének, Olavi Heinonen cselekedeteinek szintjén. A jogi kultúra a finn vagy a kontinentális jogász tipikus habitusával rendelkező jogász szintjén van, míg a jog mélystruktúrája a modern társadalom tagjának, mint átlagos jogalanynak a szintjén (Tuori 2002:151).

 

Ezek a sorok a jog felszíni rétegét jól bemutatták. De miben áll a jogi kultúra és a mélystrukturális jogréteg? A jogi kultúra tekintetében Tuori két irányba is elindul, és ezeket nehéz összehozni egy egységes képbe. Egyrészt ugyanis a jogi kultúra jogrétege jelenti számára azt - egyezően e kifejezés általánosan elfogadott értelmével -, amit a kontinentális római-germán jogrendszerek és velük szemben a common law jogrendszerek szembenállása mutat. Azok a jogi beállítódások, melyek az angol-amerikai jogász számára léteznek, ezzel szemben, ami a kontinentális jogász számára ered a kontinentális jogi kultúrából, adják itt a mélyebb jogréteget. Másrészt azonban elindul Tuori egy olyan irányba is, amely a felszíni réteg alatt a jogdogmatikát érti a jogi kultúra jogrétegeként: “Az a nézet, hogy a jog különböző rétegekkel rendelkezik a német történeti jogi iskolától származik, és ezt a Begriffsjurisprudenz vitte tovább a fogalmi jogdogmatika felé, amely uralta a német jogtudományt a XIX. század második felében” (Tuori 2002:152).  Ez a megfogalmazás azonban nem fér össze a jogi kultúra jogrétegének másik gondolati irányával, vagyis azzal a “közössel”, ami egyrészt a common law jogi kultúra másrészt a kontinentális jogi kultúra jelent. Mert nem vitás, hogy a kontinentális jogokban erősebb a jogdogmatika, mint az angol jogban, de a jogdogmatika csökkent mértékben itt is jelen van. Nem beszélve az amerikai jogrendszerről, ahol még erősebb a jogdogmatika szerepe. Tuori tehát csúszkál a jogi kultúra és a jogdogmatika között a “felszín alatti” mélyebb jogréteg megfogalmazásában.

 

Hogy áll a helyzet a jog mélystruktúrális rétegével? Mi tartozik ide?  Ennek egyik jellemzője az, hogy ez még a felszín alatti jogi kultúra rétegénél is mélyebb szinten van. Ez egyrészt jelenti azt, hogy a reflexív jelleg itt még csekélyebb, és tudattalan beállítódások adják ezt (mintegy a jog “tudatalattija” ez), másrészt azt, hogy ez már nem korlátozódik a jogászságra és ennek elkülönült jogi gondolati tartalmaira, hanem a modern társadalom közös meggyőződésébe fonódnak bele. Ezekhez Foucault “episztemé” elemzései adták számára az impulzusokat. Más helyen úgy kísérli meg bemutatni ezt a legmélyebb jogréteget, hogy ami közös a kontinentális Európa és az angol-amerikai kultúrkör társadalmainál, az jelenti a modern jog mélystruktúráját. Korábbi, marxista-kritikai korszakában Tuori ezt a tőkés társadalmi formáció alapstruktúrájában találta meg, ami az alávetettséget és a kizsákmányolást “hangtalanul” megalapozta. Most Habermas alapjogi katalógusában és általában az emberi jogokban leli ezt fel, mint a modern jog legmélyebb rétegét: “Kritikai megjegyzéseim ellenére, melyeket a 4. fejezetben tettem, alapvetően elfogadom Habermas nézeteit, amely a modern ’érett’ jog normatív mélystruktúráját az emberi jogokban és a jogállam elveiben rögzíti” (Turoi 2002:190). Ehhez még azt kell hozzáfűzni, hogy Tuori azért kritizálja Habermast a jelzett helyen, mert 1992-es művében – a korábbiakhoz képest – elvetette a jog közvetlenebb átmoralizálását és morális érvekre alapozását (Tuori 2002:78-85).

 

A jog rétegeinek ez az elrendezése és az emberjogi elvekkel és az alkotmányos alapjogokkal azonosított mélystruktrurális jogréteg pozitív kiemelése meghatározza Tuori értékelését az egyes országokban eltérő erőséggel felbukkanó alkotmányjogiasítási tendenciákról is. Ebből a többrétegű jogkoncepcióból az alkotmány alapjogi része (és a nemzetközi emberjogi szerződések) nem egyszerűen a formális jogforrási hierarchia csúcsát jelentik, hanem a jog mélystrukturájának a “felszínre hozását” (Tuori 2002: 217-241). A demokratikus törvényhozók az ő felfogásában - követve Dworkint - csak a praktikus társadalmi célok dimenziójában tudnak tevékenykedni, így a “mélystruktúrát” közvetítő alkotmánybíráskodási kontroll felettük minél szélesebben megvalósítandó. De emellett üdvözli a finn szerző azokat a törekvéseket is, hogy az összes bíróság az alkotmány alapjogai fényében értelmezze az összes törvényi rendelkezést, és korrigálja ezek fényében a rendlékezéseket az ítéletében. Azokat, akik ebben a bírói állam létrejöttét és a demokrácia sérelmét látják, elítélően a “vulgáris demokrácia” híveinek nevezi: “Sok nyugati országban, köztük Finnországban is, melyeket stabil demokráciának lehet tekinteni, akad néhány kritikus megfigyelő, akik ezeket a fejleményeket a bírói állam létrejötteként fogják fel. A bíróságok - mondják e kritikusok - a törvényhozó kárára eltulajdonítják azt a hatalmat, melyre nekik nincs felhatalmazásuk (…). Ez egy vulgáris koncepció, amely a demokráciát azonosítja a törvényhozás abszolút primátusával” (Tuori 2002: 233).

 

De nemcsak asz ítélkezés alkotmányjogiasítását és a törvényhozás feletti kiterjedt alkotmánybírósági kontrollt tekinti jótékony fejleménynek, sőt követelménynek Tuori, hanem az egyes jogági dogmatikai munkák alkotmányjogiasítását is. A jog mélystrukturája így jótékony hatást vált ki mindkét felületi jogrétegben, állapítja meg elégedetten.

 

 

 

2. A jog értelmi többrétegűségének koncepciója

 

 

Társadalomelméleti alapjaimat tekintve én a Niklas Luhmann által összefoglalt rendszerelméleti vonalból jutottam el a jog többrétegű koncepciójának megfogalmazásához, melyben a társadalom a természeti valóságra ráépült értelmi rendszerszintként ragadható meg -  Dilthey és Husserl értelmi valóság felfogására alapozva. Ez alapján az európai, majd az ebből kinövő észak-amerikai társadalmi fejlődés több évszázados menetét, mint a társadalom funkcionális differenciálódását és a komplexitás növekedését lehetett az elemzés középpontjába helyezni. A jog esetében az értelmi komplexitás növekedése kapott formát a kontinentális Európa jogrendszereiben a római jog recepciójával és erre támaszkodva - több száz év folyamán – a jogi szabályok mellett egy jogdogmatikai réteg elkülönülésével. A jog értelmi rendszerszerűségének megtartása a komplexitás magasabb szintjein - történetileg a XIX. század kontinentális jogrendszereiben – a jogdogmatikai tevékenység és a tudatos jogszabályalkotó tevékenység párhuzamos működésével vált lehetővé. Számomra ez a felismerés Niklas Luhmann “Rechtssystem und Rechtsdogmatik” c. munkájából eredt, és összehasonlítójogi kibontást ehhez első lépésben Josef Esser és Karl Larenz munkái adták. Ám míg Larenz a jog két fő rétegének a törvényhozói-jogalkotó tevékenységet és ez alatt a rendszeres jogdogmatikai kategóriákkal kidolgozó jogtudósi tevékenységet tekintette, addig Essernél a hangsúly az eseti szintű jogi döntéseket végző bírói jogréteg és az ezt (utólag) rendszerező jogdogmatikai réteg közötti együttműködésre került. E két gondolati vonalat egyesítettem én, és alakítottam ki a jog három rétegének koncepcióját: a törvényalkotásban és az ezen túli jogalkotásban megjelenő szövegréteget; a rendszeres értelmi összefüggéseket tartalmazó jogdogmatikai kategóriák jogrétegét, melyek kötik a szövegréteg felett rendelkező politikai döntéshozókat, amennyiben változtatni akarnának a jogdogmatikai helyi értékkel rendelkező szövegrészeken; és végül a bírói konkretizáló jogréteg, amely a törvényszövegréteg nyitottságait, nyitva hagyott dilemmáit dönti el egységesen, és ezeket egy-egy jogrendszerben a legfőbb bírói fórum alakítja ítéletei sokaságával. Az ezt kidolgozó tanulmányom angol nyelven először a német Rechtstheorie-ban jelent meg 1990-ben (lásd Pokol 1990b).

 

E három jogréteg mellé az alkotmányos alapjogok szerepének feldolgozása után emeltem be az alapjogi réteget, és az 1991-ben megjelent “A jog szerkezete” c. munkámban, majd a 2001-ben angol nyelven megjelent könyvemben már így szerepelt a többrétegű jog koncepciója. Elvileg felmerült számomra, hogy mivel a jogdogmatikához hasonlóan ezek is a törvényszövegek addig nem kötött részei felé hoznak létre értelmi kötöttséget, egy jogdogmatikai-alapjogi jogréteget kellene megfogalmazni, de több ok is ez ellene szólt. Egyik az, hogy míg a jogdogmatikai kategóriák és dogmatikai jogelvek egy-egy jogterület konkrétabb szabályainak absztrahálásából “desztilálódtak”, és eleve ellentmondásmentes egységbe álltak össze egy-egy jogterület szabályai felett, addig a valamikori emberi jogként megfogalmazott alkotmányos alapjogok között sok esetben kibékíthetetlen ellentmondások vannak. Sőt ezek az ellentmondások csak nőttek is, mióta pl. az amerikai alkotmánybíráskodásban az alapjogi mozgalmak és ezek elméleti alátámasztásai politikai célok elérése érdekében sikeresen ki is tágították ezeket. (Lásd újabban ennek konstatálását a “crit”-ek vezérteoretikusának 1997-es monográfiájában: Kennedy 1997:342). A másik indok a jogdogmatikától való elkülönítésre, hogy az alkotmányos alapjogoknak más a helyi értéke a modern jogrendszerekben: ahol létrejön alkotmánybíráskodás, ott ezek a törvényhozás feletti szférában illetve a jogági jogdogmatikák felett önálló úton jutnak be a jog értelmi rendszerébe. Sokkal inkább mint a jogági dogmatikák alternatívái jelennek meg ezek a jog értelmi meghatározásában, és az évtizedes tapasztalatok azt mutatják, hogy az alkotmányos alapjogok expanzív szétterülése esetén a jogági jogdogmatikák háttérbeszorulása jön létre. (Ezért a német jogági professzorok gyakran panaszkodnak “alkotmányjogi imperializmusról…). Mindezen megfontolások alapján inkább az alapjogi réteg önálló megfogalmazását választottam a jog többrétegű koncepciójában.

 

Ezeket a szem elé állítva látható tehát, hogy vannak egyezések a két többrétegű jogkoncepció között, de vannak eltérések is.

 

1. Tuori “felszíni jogrétege” nálam a jog szövegrétegének felel meg. A szövegrétegben a törvények és más jogszabályok szövegei találhatók, melyek felett a demokrácia körülményei között a politikusok rendelkeznek. Tuori ebbe fogja bele a bírói precedenseket és a jogtudományi munkák normatív hatású megállapításait is. Én úgy gondolom, hogy értelmi rétegként - és nem jogi döntési tevékenységként – megragadva a jogrétegeket helyesebb, ha külön választjuk a bírói normákat és a jogtudományi kategóriákat a “felszíni” szövegrétegtől, még ha természetesen el is ismerem, hogy a szöveg megalkotásakor nagyon is figyelembe veszik – kell, hogy vegyék -  a jogdogmatikai összefüggéseket, az ere vonatkozó jogtudósi megállapításokat illetve a releváns bírói normatív támpontokat. Mellesleg az a tény, hogy Tuori “felszínibbnek” tekinti ezt a jogréteget a “mélyebb” jogrétegek” felett, félrevezetőnek tekinthető. A jogdogmatikai kategóriák és a róluk szóló jogtudósi, felsőbírósági viták éppúgy a felszínen vannak, mint a törvényhozás törvényszövegei felett folytatott viták. Csak éppen más tevékenységi körben, a jogi alrendszer más részeiben alakulnak ezek.

 

2. A szövegréteg “alatti” (melletti!) jogi kultúra mint jogréteg két verzióban van jelen Tuorinál, és ezek közül az egyik pontosan az, mint nálam található, a jogdogmatikai réteg, míg a másik verziója, a jogi kultúra szintjén tényleg hagyományosan elkülönített common law kontra kontinentális jog speciális gondolati formáit, mechanizmusait foglalja össze, és ez egy másfajta tematizálást jelent. Tuori eredeti elképzelését látva a ’80-as évekből, ez utóbbi jobban rímel akkori elképzeléseire, de nem tudni, hogy akkor miért vette be az ezzel összeegyeztethetetlen gondolati vonalat, a jogdogmatikai réteget?

 

 

3. Végül Tuori harmadik jogrétege, a jog mélystruktrurális rétege, az alapjogi réteg nálam is jelen van, de a lehető legtávolabbi felfogásban. A finn tudós persze itt is egy kettősséget mutat. Egyrészt hangsúlyozza, hogy ez a leginkább tudattalan, nem professzionális jogi rész a jogban, és hogy ez a modern társadalmak minden emberében közös, másrészt Habermas alapjogi rétegében mutatja ezt ki. Na most, aki empirikusan elemezte az amerikai alkotmányjogiasított ítélkezés jogi, politikai és társadalmi folyamatait – és nem csak Dworkin által stilizált elméleti képéből indul ki – az értetlenül kell, hogy álljon Tuori nézetével. A bírói döntések százai és ezrei és az ezt kísérő felperesi és alperesi ügyvédek ezernyi érvelése naponta termelik az alapjogi réteget -  félretolva a jogdogmatikai érvelést és a törvény nyelvtani értelmezését. Az alapjogi réteg, tehát a realitásban nem néhány absztrakt-tudattalan beállítódásként van jelen a jogban, hanem konkrét ítélkezési érvek, jogtudósi monográfiák és cikkek ezrei alakjában. És ezek – legalábbis az Egyesült Államokban -  háttérbe tolták a törvényszövegeket, az ezeket értelmező bírói precedenseket és a jogdogmatikai kategóriákat valamint az erre alapozódó értelmezéseket. Vagyis míg Tuorinál ez a jogréteg a hosszútávú-mozdulatlan erkölcsi értékekkel azonos, vagy legalábbis közvetlen közelükben van, addig nálam  ez - az Egyesült Államok és az onnan kiterjedő “alapjogi forradalom” elemzése alapján – mint egy újfajta politikai küzdőtér, mint egy újfajta ítélkezési tevékenység jelenik meg, morális álcával fedezve a politikai és napi praktikus célokat.

 

 

Szemben Tuorival, aki a jogban a közvetlen morális érvelést pozitívan szemléli – legalábbis Habermas-kritikájából ez következik - én úgy látom, hogy a modern társadalmak plurális morális rendje, az eltérő morális elveket kiemelő csoportmorálok együttélése nem engedi meg a jogban a közvetlen morális érvelés tolerálását. Ugyanis ez a tolerálás a társadalomban domináló csoportok moráljának közvetlen bevitelét jelenté a jogba más morális hangsúlyokat valló rétegek kárára. A sok millió ember nyilvános politikai akaratképzése és az ebből kinövő mindenkori többségi demokrácia törvényei azokat a közösen elfogadható morális meggyőződéseket tartalmazzák, melyekhez kötni kell a bírákat és a jogdogmatikusokat is.

 

Ez adja a kiinduló pontomat az “alapjogi forradalom” és a törvényhozást illetve a jogdogmatikai réteget háttérbe szorító aktivista alapjogi bíráskodás kritikájához. Én úgy látom, hogy ez a folyamat - miközben alkalmanként tényleg vannak pozitív hatásai is az empirikus népakarat rövid távú szempontjainak bizonyos értékekhez kötésének - alapvetően a társadalomban domináló tőkéscsoportok küzdelméből ered. Az Egyesült Államokban az utóbbi évtizedek társadalmi-politikai küzdelmei alapján ugyanis tisztán kimutatható, hogy a bankár-pénzügyi körök és az ipari-mezőgazdasági tőkéscsoportok politikai küzdelmei és a választásokon az utóbbiak kikezdhetetlen fölénye adták az ösztönzést ahhoz, hogy a bankár-pénzügyi csoportok fokozatosan az alapjogokon keresztüli politikai harcot igyekeztek céljaik érdekében felerősíteni. A fennállóhoz spontán módon ragaszkodó széles amerikai tömegek ugyanis nem voltak fogékonyak a pénzügyi csoportok és mögöttes társadalmi rétegeik célkitűzései és társadalomváltoztató törekvései felé.  A médiaszférában majd a szellemi-kulturális szférában (könyvkiadás, filmgyártás stb.) széles hátteret kiépítő bankár-pénzügyi csoportok ezzel a háttérrel kezdték el támogatni már 1910-től az “alapjogi forradalom” kibontakozását, és a konzervatív amerikai választói tömegekkel szemben a legkülönfélébb kisebbség felkarolásával igyekeztek megtörni a szembenálló társadalmi elitek és tőkéscsoportok dominanciáját (lásd ehhez : Epp 1998; Scheingold 1998). A bírói ítélkezés alkotmányjogiasítása, a törvények feletti aktivista alapjogi kontroll kialakulása 1960-tól kezdve ennek a politikai küzdelemnek a jogi lecsapódása volt. És ennek stilizált “morális olvasatát” adta Ronald Dworkin 1970-től. Tuori Dworkint veszi alapul, és így teszi meg a jog mélystruktúrájának az alapjogi réteget, én pedig ezzel szemben Charles Epp-ék és mások által empirikusan feltárt napi realitást figyelem  az ítélkezés alkotmányjogiasításával.

 

Összegezve tehát, miközben néha meghökkentő azonosságokat is látok Tuori és az én többrétegű jogkoncepcióm között, az eltéréseket szemügyre véve nem látom, hogy ezek felé kellene elmennem a jövőben. Külön érdekesség, hogy míg Tuori a ’80-as évek elejétől a marxi társadalomelmélet elvetésével jutott el az emberjogi ideológia “komolyan vételéhez”, addig számomra épp fordítva, az emberjogi ideológia és a alapjogi bíráskodás elemzése arra ösztönzött a ’90-es évek végére, hogy a funkcionalista rendszerelméleti társadalomelméleti alapjaimat elkezdjem kiegészíteni a marxi társadalomelmélet néhány meglátásával. A társadalom mint funkcionális alrendszerek együttese mellé be kell emelni a társadalom int embercsoport-küzdelmek és a alá-fölé rendeltségek együttesét is, és az egyes funkcionális alrendszerek - mai meglátásom szerint - csak az össztársadalomban domináló társadalmi csoportok hatásaival együtt vizsgálhatók adekvát módon.

 

       

 

 

                                                              

Irodalom

 

 

Epp, Charles (1998): The Rights Revolution. Chicago-London. Chicago

    University Press.

Kennedy, Duncan (1997): Critic of Adjudication.

Scheingold, Stuart (1998): The Struggle to Politicize Legal Practice: A Case

     Study of Left Activist Lawyering in Seattle.  In: Sarat, Austin/S. Scheingold

    (ed.): Cause Lawyering. Political Commitments and Professional

     Responsibilities. New York.

Pokol, Béla (1990a): Law as Professional System of Institution. In: Rechtstheorie 2/1990.

Pokol Béla (1990b): Gesellschaftliche Teilsystem oder Professional Institutionensytem: 

      Reformulierungsvorschlage zur Systemtypologie von Niklas Luhmann. In: Zeitschrift für

      Soziologie.

Pokol Béla (2001): The Concept of Law. The Multi-Layered Legal System. Rejtjel Kiadó.

     Budapest.

Tuori, Kaarlo (1997): Towards a Multi-layered View  of Modern Law. In: Aarnio/Bergholtz

      (ed.): Justice, Morality and Society. Lund 1997, 427-442.

Tuori Kaarlo (2002): Critical Legal Positivism. Ashgate Publishing Limited. Aldershot.

 

2003/2. szám tartalomjegyzéke