(Lund 2003 aug.12-18.)
Naplószerűek lesznek a következő feljegyzések, és csak néhány témára,
előadásra térek ki a mintegy 350 előadásból, melyek a plenáris ülésen, a
különböző munkacsoportokban és szekciókban hangzottak el. A válogatás
bevallottan szubjektív, saját érdeklődésem szempontjából ezek az előadások
váltak fontossá, vagy legalább adtak valamilyen szempontból új információt. A
plenáris ülésen előadást tartott Richard Posner, Gerald Postema és még néhány
nagyobb név az elméleti jogászság köréből, de a legtöbbjüknél új dolgot nem
lehetett találni az eddig általuk írtakhoz képest.
Philipp Pettit, az amerikai Princeton University professzora
“Depoliticing Democracy” címmel az egyik első plenáris előadást tartotta a
konferencián, melyben a sok eddig megírt tanulmányának eredményeit összegezte a
“deliberative demokrácia” eszméjéről. A politikai demokrácia gyakorlati
megvalósulásnak negatív tapasztalatai óta már itthon is tudjuk, teljes mértékben
igaza volt valaha Winston Churchill-nek, amikor kijelentette, hogy a demokrácia
egy nagyon rossz intézmény, de sajnos eddig még nem bizonyult jobbnak semmi más
a történelem folyamán. A deliberative demokrácia eszméjén gondolkodó
teoretikusok, köztük Jürgen Habermas is az 1990-es évek elejétől, a
politizálást a hivatásos politikusoknak átengedő és az állami döntési hatalmat
négyévenként egyetlen szavazással gyakorló tömegdemokrácia helyett fogalmazták
meg a folyamatos állampolgári tanácskozás ellenőrzése mellett megvalósítandó
politikai döntési rendszert. A pusztán időnkénti szavazással kontrollált
politikai elit helyett így - elképzeléseik szerint - a tényleges állampolgári
tanácskozásokra alapozott politikai döntési rendszer jönne létre, és a szavazási
demokrácia helyett ez lenne a deliberative (tanácskozó-vitatkozó) demokrácia.
Habermas-nál ez még csak általános alapvetésben jelent meg, de az utóbbi
évtizedben hatalmas irodalmat termelő deliberative-hívők írásaiban már konkrét
intézményei megoldások tervei is mutatják, hogy mit is jelentene ez az eszme
megvalósulva.
Philipp Pettit ezeket a konkrét megoldásokat vázolja anyagában, és ezek
mind arra futnak ki, hogy a milliós tömegek által választott képviselők és a
parlament jogkörét szűkíteni, e jogkörök egy részét átadni állampolgári
testületeknek, illetve olyan alkotmányjogi és más ellenőrző szerveknek, melyek
megakaszthatják a parlamenti többség kormányának döntéseit, ha az általános
értelem (“public reason”) mércéi szerint ezek önző érdekek és partikuláris
szempontok szerint alakultak. “Depolitization is likely to be at its most
intense, however, in arrangements for officials and boards that operates at
arm’s-length from elected
representatives. These will create various
roles or bodies to which people are appointed by an established
procedure, and then allocate to them
decisions that it would be dangerous to leave in the hands of representatives.” (Pettit
2003:36). Pettit számára -
tanulmányából kitűnően - nem jelent gondot, hogy az “általános értelem” adott
foka és a “partikuláris érdekek által motiváltság” minősítése a véleményformáló
elit által előállított minőség egy-egy döntési alternatíva vonatkozásában. De
az sem, hogy a “folyamatos állampolgári tanácskozásokon” a társadalomnak csak egy
egészen szűk kis rétege tud részt venni az egész napi munkateher miatt, és
különösen érdemben részt venni, megfelelő információkkal felkészülve ezekre a
tanácskozásokra. Pontosan az a véleményformáló elit lenne képes erre, amely ma
is abból él – felmentve más munka alól - hogy figyel a közélet vitáira, maga is
formálja azt a tömegmédiumokban és szűk, kis létszámú vitakörökben. A milliós választásokhoz kötött demokrácia
háttérbe tolása és a folyamatos tanácskozó “népi fórumok” felhatalmazása
lényegében csak egy másik kis elitet juttatna hatalomhoz a mai választott
politikai elit helyett. Kinek lenne ez jobb a mai helyett? Feltehetőleg azoknak
a tőkés csoportoknak, akik kevésbé sikeresek a választói küzdelmekben, ám a
médiaszférát és az egyetemi-szellemi szférát jobban uralmuk alá tudták vonni. A
deliberatív demokrácia - amely persze épp e tőkés körök és szellemi-média
köreik nyomása révén bizonyos részben már megvalósult a gyakorlatban is az
elmúlt évtizedben – a banki-pénzügyi tőkés körök hatalmát növelné, ha híveinek
elgondolásai mind valóra válnának. Pettit mindesetre fel lenne háborodva, ha a
különböző tőkéscsoportok közötti küzdelem egyik eszközeként látná magát
feltüntetve, de számomra most ez az egyetlen lehetséges minősítése.
A holland Peter Rijpkema szintén a deliberative demokrácia
követelményeiből indul ki anyagában, amikor a bírói jogértelmezésben a
törvényhozói akarathoz kötöttség helyett a közvéleményben kikristályosodott
jogi álláspontok kötelező erejét emeli ki. Átfogó helyzetértékelésként jelzi,
hogy az utóbbi időben - az évtizedekig a bírói jog felé eltolódott jog
preferálása helyett - domináns álláspontként a jogelméletben és a politikai
elméletben a törvényhozó elsődlegességét kezdik kiemelni a befolyásos
elméletek. Ezzel a dworkinista “bírói Herkules” helyett a republikánus
álláspont törvényhozói elsőbbsége tör előre, de ennél a deliberatív eszme a
hivatásos politikusok törvényhozása helyett a szélesebb deliberatív
(“tanácskozó”) közvélemény (= médiaelit, lásd fenn) szerepét domborítja ki: “Currently
there is a strong movement in the philosophy of law, which proclaims that the
role of the judiciary in making substantive law should be restricted, and the
primacy of the legislator should one again fully recognized. Exponents of this
movement (in Europe Habermas is a major source of inspiration, in the U.S.
Waldron, Sunstein and Ely are leading authors) stress the importance of forming collective preferences
and public opinion through a process of free and open debate between citizens
and/or their representatives in elected legislative bodies. Judges should
refrain from formulating substantive legal provisions on the basis of their
best interpretation of the values underlying the legal system. Instead, they
should restrict themselves to ensuring the optimal functioning of the
deliberative process, in particular by upholding equal participatory rights. In
short, Dworkinian constructivism is out republican deliberation is in”
(Rijpkema 2003:174). A holland szerző azonban jelzi, hogy a “deliberatív közvélemény”
bevonása legitimálhatja a bírói jogot is, amennyiben a bírói jogértelmezést
intézményesen a közvélemény jogi álláspontjához köti a bíróság. Ezt hajtotta
végre Hollandiában egy új kódex, amely a konkrét esetekben döntő bíróságot
kötelezi, hogy ellenőrizze, van-e bevett jogi álláspont kikristályosodva az
adott esetre a közvéleményben, és ekkor erre alapozva kell döntenie. Rijpkema
vázolja tanulmányában azokat a módokat, ahogy a holland bírói gyakorlat
feltárja a közvélemény jogi álláspontjait döntési támpontjaként: “Judges aren’t
citizens’ representatives, but they are capable of laying down legal rules that
reflect the public opinion as formed by public deliberation. As a matter of
fact, in the Netherlands the legislator has explicit entrusted the judiciary
with task of interpreting the law in conformity with public opinion, in so far
as it expresses a legal conviction (…) and it even instructs the judicary not
to apply statutory provisions if application would be strongly against public
opinion” (175.p.).
Hosszan lehetne értékelni ezt a megoldást, de aki abból a tézisből
indul ki, hogy a közvéleményt mindenkor a társadalom szűk csoportjai által
uralt tömegmédiumok állítják elő, “mutatják fel”, az csak úgy értékelheti ezt,
hogy a milliók választásán nyugvó parlamenti demokrácia törvényi rendelkezései
helyett ezzel a megoldással a tömegmédiumokat uraló csoportok véleményéhez
kötjük a bírákat. És ezt mint a “nemesebb” deliberatív demokráciát adja el a
parlamenti demokrácia helyett a szerzőnk. Sőt mint látjuk, nem is csak
konkretizáló értelmezési lehetőségként, hanem ha szembenállónak látja a bíró a
“közvélemény” jogi álláspontjaként, akkor még a törvénytől is el kell térni
ennek kedvéért.
Robert Alexy plenáris ülésen kapott lehetőséget, hogy bemutassa előrehaladását
elméleti gondolkodásában, de az írásaiban eddig ismertekhez képest nem sok újat
adott előadása. Talán három mozzanat érdemel kiemelést. Az egyikre a jog
érvényességére adott válasza említhető - korábban egész könyvet írt erről (lásd
Alexy 1994) -, melyben három érvényességi teóriát tekint relevánsnak: a jogi
norma (és a jogrendszer) autoritatív döntésre visszavezethetőséget, a jogi
norma (és a jogrendszer) társadalmi hatékonyságra alapozott érvényességi
elméletet, végül a jogi norma morális igazságosságára alapozott érvényességi
elméletet. Az első kettő a jogi pozitivizmus válasza, a harmadik a jog és a
morál elválasztását tagadó jogelméletek sajátja. Alexy marad régi
álláspontjánál - nem választja el a jogot és a morált -, és a harmadikat is
beemeli jogelméletébe. Ebből ered a probléma, amit általában a morált a jogba
beemelő elméletek sajátjaként ír le, és az erre adott mostani válasza a második
mozzanat, amire ki kell térni előadásával kapcsolatban. Ti. ha beemeli valaki a
morális szempont alapján való döntés lehetőségét a jogba, akkor több problémát
importál a jogba. Az első az, hogy a morális érvelés a társadalom morális
pluralitása és a morális normáknak az egyedi esetek konkrétságához mért
homályossága végtelen hosszúságú és eltérő eredményre vezető értelmezéseket
produkálhat. A másik probléma, hogy mit tegyünk, ha a jogi norma hivatalos
szövegét nyilvánvalóan csak meg kell sérteni a morális értelmezés érvényre
juttatásához? Alexy itt mérsékelt “jogi
moralistának” bizonyul, és nem tekinti lehetőnek eltérni morális érvek alapján
a jogi norma szövegétől. Vagyis a morális érv és értelmezés csak a jogi norma
nyitottságának függvényében és annak határáig lehetséges szerinte. “One of the
main reasons for the authoritative and institutionalized structure of law is
the general uncertainty of moral
reasoning. Moral disputes tend to be endless. Often in social life a consensus
can not be achieved by discourse. For reasons of practical necessity an authoritative
decisions must, then, be substituted. This would, however, only be an argument
for conceiving of moral reasoning as not belonging to law were it not
possible to incorporate moral reasoning into legal reasoning without destroying
the necessary authoritative elements of the latter” (Alexy 2003:74;
kiemelés tőlem - P.B.). Végül a harmadik mozzanat, amire érdemes
utalni Alexy előadásában, hogy a jogi norma értelmi jellegét emeli ki - szemben
ezt a fizikai kauzalitás mozzanatának tekintő, pl. Olivecrona által hirdetett
felfogással - és ebből levonja a jogi norma szükségszerű átfogó értelmi keretbe
foglalását, és ezzel a jogi norma egyedi esetre alkalmazásánál az értelmi
egészbe beágyazott értelmezésének szükségességét. Az ember várná itt, hogy az
egyes norma jogdogmatikai fogalmi rendszerbe ágyazása következik, de Alexy
ezzel szemben a jogelvekre utal, és a norma jogelvek közé beágyazott
értelmezésére. Számomra ez féloldalasnak tűnik, és a jogfogalmi háló
kirekesztésének a jogból, pedig egy komplex értelmi rendszer csak összecsiszolt
fogalmi hálóval képes működni egy komplex társadalomban, és az egyes jogi
normák csak így érthetők meg teljes értelmi mélységükben.
John Rawls “The Law of the People” című, halála előtti utolsó könyve a nemzetközi igazságosságról nagy vitákat váltott ki a konferencia résztvevői között, külön szekció szerveződött a megvitatására, de e szekción túl is több előadás ezt tűzte ki témájaként. Mennyiben támasztja alá Rawls ebben a művében a humanitárius célú háborút? Zömmel e körül forogtak a témával foglalkozó szerzők. Alistaire M. Macloed összegzésében Rawls álláspontja e kérdésben: “ In matters of foreign policy, intervention in the internal affairs of other states may sometimes be justified to put an end and to gross violations of human rights (…) it is only by pursuing domestic policies that are respectful of human rights that status can secure themselves against legitimate intervention in their internal affairs by other states (Macloed 2003:88). Ám Macloed jelzi, hogy ténylegesen elégedetlennek kell lenni minden liberálisnak Rawls-sal szemben e visszafogott álláspont miatt a humanitárius hadműveletek alátámasztására, mert a könyv több fejtegetésében kiderül, hogy önmagában nem jogosít fel egy államot egy másik állam megtámadására az, hogy az belső viszonyaiban megsérti az emberi jogokat, hanem a támadáshoz és a nemzetközi igazságosság helyreállításához még az is kell, hogy agresszív legyen az ilyen állam, és fenyegesse szomszédait: “Rawls seems to be suggesting that military intervention should be limited to occasion when the offending state is also aggressive and dangerous – that is, when also threat to the safety and security of neighboring states” (89.p.). Ugyanez a visszafogottság vált ki kritikát az angol liberális jogtudósból, Chris Brown-ból is, aki külön-külön is törvényen kívüli államnak (és így humanitárius támadást velük szemben igazoltnak) tekinti mind az emberjogi eszméket belpolitikájukban megsértő államokat, mind az agresszív államokat: “Rawls’s account of ’outlaw’ states, generally neglected by his critics, is radically flawed because it confuses two different bases for outlawry, internal oppression and external aggression; as a result Rawls is unable to formulate a doctrine of humanitarian intervention" ”(Brown, 87.p.). Velük szemben a német szerzőpártos, Wilfried Hinsch és Markus Stepanians nem látnak ilyen gondokat Rawls-nak a humanitárius háborút igazoló érveiben, és elégedetten állapítják meg: “According to Rawls, the violation of human rights is, next to self-defence, one of the two reasons that are capable of justifying not only economic sanctions but as a last resort, also ’humanitarian interventions’. Only societies that honour the human rights of their members (and that are non aggressive) may consider themselves save from the threat of external sanctions and military intervention” (87.p.).
E liberális jogfilozófiai körben nagyjából ez a hangvétel uralkodott:
vagy problémátlannak találták az emberjogi alapon indítandó büntető háborúkat
már Rawls megfogalmazásában, vagy éppenséggel keveselték az ő megfogalmazását,
és ennek radikalizálására tettek javaslatokat. Közben épp a konferencia ideje
alatt jöttek a napi hírek arról, hogy az emberjogi alapú amerikai támadás Irak
ellen a nemzetközi közvélemény tudatos félrevezetésén alapult, és a
titkosszolgálati jelentések meghamisításával tudtak némi tömegtámogatást ehhez
szerezni. A konferenciára repülve olvastam a Financial Times egész oldalas
elemzését arról, hogy az amerikai katonai szektor majd harmadát privatizálták
már a ’90-es években, és Irak megtámadásával a nagy katonai és biztonsági
világcégek most több évig mesés profitot könyvelhetnek el, százmilliárd
dolláros nagyságrendben, míg e támadás nélkül ínséges idők vártak volna rájuk a
békésre fordult világban. Így jó volt
olvasni realitás-közeli elemzést is Rawls-ról és a “humanitárius” támadó
háborúról David A. Reidy téziseiben: “ Rawls assumes that it is not
unrealistic to suppose that well-ordered bodies politic will be able as
corporate artificial moral agents to constrain the force of and to resist the
allure and false promises made by
capital. In the the domestic context, this assumption underwrites his hope for
a domestic poitics that is not dominated by the interests and values of the
capitalist class. In the international context, it underwrites his hope for an
international politics through which well-ordered peoples first satisfy their
common duty of assistance and second cooperate with one another toward common
ends on terms both mutually acceptable and consistent with their moral standing
as free and equal peoples (…) a good deal of modern history suggests that it ’s
false” (91.p.).
Alexy, Robert (1994): Begriff und Geltung des Rechts. Freiburg –
München.
Alexy, Robert (2003): The Nature of Legal Philiosophy. In:
Associations. Journal for Legal
and Social Theory. (Vol. 7.)
2003. No. 1. 63-77.p.
Brown, Chris (2033): Decent People, Outlaw States, Burdened Societies:
Conceptual
Categories in the Law of
Peoples. In: ABSTRACTS Special Workshop and Working
Groups. IVR 21st
World Congress. Lund, Sweden, 12-18 August 2003. 86-87.p.
Hinsch, W./M. Stepanians (2003): Human Rights and Duties of Assistance.
In: ABSTRACTS
Special Workshop and
Working Groups. IVR 21st World Congress. Lund, Sweden, 12-18
August 2003. 87-88..p.
Macleod, Alistair M. (2003): Rawls on Human Right: Justification and Selective
Enforcement. In: ABSTRACTS
Special Workshop and Working
Groups. IVR 21st
World Congress. Lund, Sweden, 12-18 August 2003. 88-89.p.
Pettit, Philipp (2003): Depoliticizing Democracy. In: Associations.
Journal for Legal and
Social Theory. (Vol. 7.)
2003. No. 1. 23-37.p.
Reidy, David A. (2033): Justice and the Global Economy in Rawls’ The
Law of Peoples. In:
ABSTRACTS Special Workshop
and Working Groups. IVR 21st World Congress. Lund,
Sweden, 12-18 August 2003.
174-175.p.
Ripkema, Peter (2003): The Democratic Legitimacy of Judge-made Law. In:
ABSTRACTS
Special Workshop and
Working Groups. IVR 21st World Congress. Lund, Sweden, 12-18
August 2003. 174-175.p.