Pokol Béla

Olajfegyver és globális uralmi rend. (Olvasónapló)

(William F. Engdahl: Mit der Ölwaffe zur Weltmacht. Der Weg zur neuen  Weltordnung.

Dr. Böttinger Verlag. Wiesbaden. 1992).

 

 

 

 

A könyv szerzője 1944 -ben született Texasban, és gazdasági újságíróként működött az USA-ban. A mérnöki szakon Princeton egyetemén végzett, majd Stockholm-ban a közgazdaságtanból szerezte meg a diplomát, nemzetközi gazdaságtanra szakosodva ezen belül. Mint szabadúszó a könyv írásakor Németországban, Bonnban élt. A könyvet az öböl-háború után írta közvetlenül 1991-92-ben. Összbenyomás a könyv elolvasása után: egy sor részletes anyag és adat található benne az angol és az amerikai bankár-csoportosulásokról és a nagy olajtársaságokról, illetve ezeknek az angol és az amerikai külpolitikára tett befolyásáról, e társaságok embereiről a mindenkori itteni kormányzatokban.  Más aspektusokban folytatja ez az olvasmány azt, amit Kees van der Pijl „The Making of an Atlantic Ruling Class” c. 1984-es könyve nyomán a globális uralmi rend hordozóiról írtam a Jogelméleti Szemle korábbi számában (lásd Pokol, Jogelméleti Szemle 2004/2.)

 

- Először az 1880-as évek angol világbirodalmáról ír. E birodalom három pilléren nyugodott: a korlátlan  tengeri hatalmon a szabadkereskedelem biztosítása mellett, a világ fontos nyersanyagbázisai feletti rendelkezésen a és a City világpénz-központ szerepén. 

n   A Napóleon feletti angol győzelem igazi hatása, hogy ezzel vált végképp versenytárs-nélkülivé a tengeren Anglia, és ezzel a világkereskedelemben is óriási előnyt szerzett, mivel a világ monopolhelyzetben lévő, londoni tengeri biztosítója, a Loyds szinte ingyen biztosította az angol hajókat, míg a többi ország hajóit csillagászati áron. Már ez versenyfölényt adott az angol tengeri kereskedőknek.

n    A gabona törvények fontossága: ezt azért vezették be korábban, hogy a lakosság saját forrásból ellátást biztosítani lehessen, és ez az angol sziget blokád alá vételi lehetősége miatt más tengeri hatalmak (franciák) léte esetén fontos volt. Így 1846-os eltörlése a szabadkereskedelem jegyében azért volt ambivalens hatású, mert ezután olcsó tengerentúli gabonát be lehetett hozni, és ezzel otthon ugyan tönkretették a gabonatermelést, de az olcsó gabonával le tudták vinni az akkor fontos élelmiszerek árát. De ugyanezzel a szabadkereskedelemre kényszerítéssel más országokban is tönkretették azok fejlődőben lévő iparát. Így szabadkereskedelem a már előnyben lévők fegyvere volt, és az ma is..  A szabadkereskedelemért folyó politikai harcokban mint fegyver jelent meg 1843-ban Londonban a a City pénzügyi köreinek hetilapjaként a The Economist, a szabadkereskedelmi hívek propaganda-fegyvereként. A gabonatörvények eltörlése után az ír parasztok is teljesen tönkrementek, éhezés jött létre, így alakult ki a nagy ír kivándorlás az USA-ba. Ezután Nagy-Britannia a gyarmatairól hozott be olcsón termelt élelmiszereket, és e mellett ez még le is törte az otthoni angol béreket is, mert a gyarmatokkal csak így lehetett konkurálni, de ugyanakkor az olcsó gabonával le lehetett vinni a munkások megélhetési költségét és vele a bérét minimumra, és ez az angol gyáriparosok érdekeit is szolgálta, a kereskedelmi és banktőkés csoportok mellett. De végül is mindez a City nagy bankházai és kereskedelmi társaságainak az érdekeit szolgálta, mert az otthoni termelés és a (termelőtőkés csoportok) helyett ők látták sok szempontból el az országot a tengeri kereskedelem révén.

 

n   Az angol külpolitikát 150 évig a hatalmi egyensúly és az ebben levő “oszd meg és uralkodj!”-elv irányította.

n   Ez a kereskedelmi szemlélet, tönkretette az angol ipart és a mezőgazdaságot, és teljesen a pénztőkés érdekek szerint építette fel az ország gazdaságát. A világ összes aranyát igyekeztek a City-ben összegyűjteni, a búroktól így vették el a nagy aranybányáikat, és bárhol nagy aranybánya nyílt vagy megszerezték vagy igyekeztek kiiktatni az új  konkurenciát a világkereskedelemből.  

n   A Bank of England magánbank, de a központi állai jegybank szerepét játszotta és játssza ma is.

 

 

Ezután a németek óriási fellendüléséről ír, és az így keletkezett angol félelemről. Ti. a németek a védővámokkal és az ipar állami támogatásával és egyáltalán a termelőtőke segítségével egyre inkább lehagyták az angolokat az ipar területén. A Friedrich List által megalkotott vámunió eszméje majd ennek átültetése a gyakorlatba az 1800-as évek első évtizedeiben robbanásszerű német fejlődést hozott létre.  Továbbá a német bankok a termeléssel voltak összefonódva, és azt finanszírozták, nem a puszta kalmárszellem mozgatta őket, mint az angoloknál, és ez gyors termelés-fejlődést tette lehetővé. Továbbá, amikor 1890 körül egy bankpánik jött létre Berlinben, a német kormány egy ellenőrzést épített ki a bankok fellett, és ez visszanyomta a bankspekuláció veszélyeit a németeknél, nem így az angoloknál. E mellett hajóflottájuk egyre fejlettebb lett, és az angolok tengeri fölényének végét jövendölte mindez. Ezért az 1880-as évek végén az angol pénzügyi körök és a politikai elit állandóan a  németek előzésétől félt.  A vasútépítések, a flottaépítések terén a versengés az angolok és a németek, de a franciák között is állandó lett, és ehhez jött az olaj fontosságának felfedezése után az olajért folyó verseny.

 

Meglepő, hogy az olaj fontosságát csak 1880-as évek végén kezdte egy-két ember sejteni, és szénre alapozott és így gőzzel hajtott hajók energiaszükséglete volt addig a kizárólagos. Addig csak a petróleumlámpa világító anyagaként használták. John D. Rockefeller 1870-ben is erre hozta létre a Standard Oil  Company-t. Noha egyes orosz gőzhajókon már 1870-ben a Kaszpi-tengerből nyert olajat használtak fűtésre, de ez csak kivétel volt, és még nem jelent meg szélesen az olaj fontosságának a felismerése. John Fisher admirális volt az, aki felismerte ennek jelntőségét, és hogy így a hadihajók olajjal feltankolása néhány órára -  néhány napról - lerövidül, és ez óriási előnyt jelent a tengeri csatákban. Ennek ellenére 1914-ben még csak néhány angol hajó volt olajfűtésre átállítva, és a többség itt is széntüzelésű volt. Ezzel szemben, mire vége lett az első világháborúnak, ez lett a főszabály. Ezzel felfedezték az olajat. Különösen, hogy időközben a belsőégésű motorokat felfedezték, és így a gőzmeghajtás helyett egy hatékonyabb meghajtás jött létre a benzinre alapozva. Mindez fokozta az olajlelőhelyek fontosságát. A németek már 1888-ban egy Berlin-Bagdad vasútvonalat kezdtek építeni a Deutsche Bank vezetésével, hogy a tengeren elkerüljék az angolokat. Az Isztambul vonalat akarták meghosszabbítani, és ere megkapták a törökök engedélyét, akiknek annak idején az egész Közel-Keletet magában foglaló Oszmán Birodalma létezett. Ezzel megindult az angolokkal a versenyfutás, akik Irán és mai Irak (akkor Mezopotámia) területének olajkitermelésének jogát trükkel megszerezték.  Korábban ez egy ausztrál mérnöké, Knox d’Arcy-é volt ez a koncessziós jog, aki a török kormánynak tett szolgálatai matt kapta meg, de tőle egy angol titkosszolgálati alkalmazott megszerezte egy angol cégnek a -  a későbbi BP-nek -  amely ténylegesen az angol kormány tulajdonában volt, de strómanokkal működtetve, mint magáncég jelent meg.

 

Engdahl leírja, hogy a Berlin-Bagdad vasútvonal megakadályozására mindent elkövettek az angolok, a szerbeket is ők támogatták, és Ferenc Ferdinánd elleni merénylet mögött is az angol titkosszolgálat machinációi is álltak. A terv a németek mindenáron való legyőzése volt, és a vasútvonal megakadályozása.

 

Fontos kiemelés, hogy az európai fronton a németek ellen igazán a franciák viselték a fő terhet, és itt az angolok csak néhány gyengébb egységet vetettek be, ezzel szemben egy milliós válogatott seregük a Közel-Keleten és Afrikában az angol birodalom kiterjesztésén munkálkodott. A lényeg, hogy ennek révén a franciák teljesen legyengültek az első világháború utáni időkre, míg az angolok sokkal kisebb veszteségeket szenvedtek, illetve egy sor új területet szereztek a Közel-keleten illetve Afrikákban. Vagyis az angol világbirodalom csak az első világháború után érte el a legnagyobb kiterjedését és erejét.

 

A Sykes-Picot titkos megállapodás 1916-ban jött létre az angolok és a franciák között, és az arab olaj-területek felosztásáról szólt, illetve az oroszoknak a török részekből adott volna ez a szerződés. Ez teljesen szemben állt azzal  amit az angolok az arab vezetőknek ígértek a háború alatt arra az esetre, ha szembefordulnak a törökökkel, és ezért nagy volt a felháborodás, amikor a bolsevikok hatalomra jutása után -  megtalálták a szerződést a cári archívumban - nyilvánosságra hozták ezt a szerződést. Igazán végül az angolok profitáltak a szerződésből, és amit ez a franciáknak nyújtott volna, azok a háború után legyengülten nem tudtak mit kezdeni az olajfeltárási jogukkal, nem volt hozzá se eszközük, se tőkéjük. Így minden az angol olajvállalatoké lett ténylegesen.  Engdahl jelzi,m hogy T. E. Lawrence (Arábiai Lawrence) ténylegesen az angol titkosszolgálat ügynöke volt, és szervezte az arabokat a törökök ellen, akik a németek oldalán álltak, és számukra a szuverenitást ígérte, ha harcolnak a törökök ellen. A Sykes-Picot szerződés után nyilvánvaló volt, hogy ez csak ígérgetés volt.

 

Az olaj biztosítására a másik terv a cionisták önálló zsidó államának felhasználása volt, amely révén a  az arabok között egy zsidó államra támaszkodva lehet biztosítani az olaj feletti ellenőrzést.Vagyis, amit az amerikaiak később tényleg megtettek, azt már az angolok eltervezték. Lord Rothschild az angol cionisták egyik vezetője volt, és hozzá írta Lord Balfour angol külügyminiszter 1917-ben hogy az angol kormány támogatja a cionisták törekvését a zsidó államról. Ennek módja lett volna, a Népszövetség mandátuma alapján a britek igazgatják Palesztinát, és így létre tudják hozni zsidó államot. Noha ekkor Palesztinában alig egy százalék volt a zsidók aránya. E terv segítői a Round Table csoportok emberei voltak.

 

Kitér Cecil Rhodes-ra is a szerző: 1910 körül hozták létre a folyóiratukat Round Table néven, és így lett ez a neve a csoportnak, amit az Oxford és Cambridge diákjaiból hoztak létre korábban. Philipp Kerr, aki később Lord Lothian néven lett ismert, írta 1911-ben a Round Table-ben egy cikkében.: a világban két eltérő morális rend küzd, a német-kontinentális és a brit-angolszász, és ha nem lépnek az angolok, akkor a másik fog győzni. Másik lapjuk a Times volt. A Round Table csoportok a titkosszolgálatok vezető helyeit mind megszerezték, például egyik tagjuk, Arnold Toynbee a szürke eminenciása volt e szolgálatnak, és ő lett az első igazgatója az 1920-ban megalapított Royal Institute of International Affairs-nek is.  H. G. Wells is közéjük tartozott. Később jelzi, hogy egy országban sem vált a titkosszolgálat olyan szétágazóan belefonódottá az elit körökbe, mint Angliában. Aki nem volt (vagy most: nincs) velük valamilyen összeköttetésben, túl magasra nem tudott feljutni a szellemi-hatalmi szektorok egyikében sem.

 

 

 

 

5. Fejezet - Anglia és Amerika egymás elleni küzdelme az olajért

 

 

 Anglia az első világháborúból látszólag sérthetetlenül került ki mint a világ vezető hatalma. Ám ténylegesen már háború elkezdésére sem volt pénze a költségvetésnek, az angol állam épp csődben volt 1914-ben - a korábbi búr háború miatt is. Csak J. P. Morgan a Wall Street bankárcsoportjaival tette lehetővé Anglia számára a háború elkezdését. A versaillesi békeszerződések idejére az angolok államadósága az USA felé már 4,7 milliárd dollár volt, ami akkor csillagászati összegnek számított. A brit gazdaság lehanyatlott, épp a pénzközpontú tőkéscsoportok nemzetközi kereskedelmi (és behozatali) irányultsága miatt. Ezzel szemben az USA úgy jött ki a háborúból, hogy semmilyen államadósága nem volt. A nemzetközi irányultságú  amerikai bankárok most először érezték magukat vezető bankároknak, és többé nem az angol bankházak ifjabb partnereként kellett fellépniük. Így az 1920-as években a megizmosodott amerikai, nemzetközi pénzügyi elit az angol világhatalom mindhárom pillérét megingatni törekedett. (Ugye a fő tengeri kereskedelmi utak ellenőrzése, a világpénzügyi központ-szerep eljátszása és a világ nyersanyag-készlete feletti ellenőrzés jelenti ezt a három pillért.). E pénzügy körök korábban az angol bankárcsoportok “iskolájába jártak”, és az ő stratégájukat tanulták el. Most ez a törekvésük nagy feszültséget keltett az angol bankárcsoportokban.  Fenn maradt külügyminisztériumi diplomata jelentések mutatják, hogy az aggódásukat az angolok már 1921-ben kifejezték.

 

Írja Engdahl, hogy 1915-ben nevezte ki az angol kormány J. P. Morgan bankházát az angolok általános pénzügyi képviselőjévé a semleges USA-ban való szükséges javak bevásárlására. Sőt ez kiterjedt a britekkel szövetséges Franciaország és más háborúban álló állam felé is, mint ezek kizárólagos beszerzője az USA-ban. (Az USA semlegesessége tiltotta ennek közvetlen állami intézését, és magánbankot kellet ehhez felhasználni, bár a nemzetközi jog szabályai szerint még ez is tilos lett volna.) Ez nagy hatalmat adott Morgan-nak, mert így ő döntötte el, hogy  mely vállalatoktól vásárol az angolok számára, és ez egy sor hozzá közeleső vállalat felfutását hozta a jó és tartós  üzlet révén a háború végéig. Otthon az USA-ban a kiszorult konkurencia igyekezett is a háború után kongresszusi vizsgálóbizottságokkal ezt feltárni. A történelem során ez volt az első eset, hogy egy magánbank ilyen volumenű üzletet tudott több éven át kezelni, és ez nagyon megemelte a Morgan-bankház erejét, illetve bankja európai leágazásait. Ezek Londonban, Párizsban és máshol is szintén óriásai tőkeerőre tettek szert a háború végéig. Londonban a Morgan and Grenfell volt ez (itt Morgan partnere C. E. Grenfell volt), Párizsban a Morgan Harjes Company volt ez. Morgannak ez a hatalma az otthoni vállalatok közül a exportirányultságuak között ezzel döntőbírói szerephez jutott, és akit ő felkarolt, bevett ebbe az üzletbe, az naggyá lett, akit kihagyott, az pedig reménytelen helyzetbe került. Pl. a DuPont Chemicals, a Remington, a Winchester nagyvállalatok így nőttek fel Morgan segítségével. A nyugati part felé eső részeken pedig egy gabonakartellé fogta össze az általa támogatottakat, és tőlük vette a háborús Európába szállított gabonát, de ezek jórészt az ő bankja által létrehozott vállalatok voltak, így ezzel is ő vált még hatalmasabbá. Egyedül az angol hadügymisztérium 20 milliárd dollár értékben vásárolt Morgantól árukat a háború alatt, de e mellett Morgan még sok milliárd kölcsönt is nyújtott az angol államnak, amely ezen felül volt. Az még tény, hogy a Federal Reserve 1913-as létrehozása nélkül ez a tevékenység nem lett volna lehetséges, így a háború 1914-es kirobbantása ezzel összefüggésben is szemlélhető. Ti. a szabad amerikai hitel lehetőségének előzetes felmérése nélkül az angolok egyszerűen nem vághattak volna bele üres államkasszával a háborúba, ami pedig az ő részükről a németek viharos erősödése miatt már nagyon szükséges és halaszthatatlan volt. A német jóvátétel összegét is Morgan emberi  - köztük partnere Thomas Lamont és annak barátja Bernard Baruch -  számolta ki Versailles-ben. Az angolok azt várták a győzelmi eufóriában, hogy az amerikaiak majd nagylelkűen elengedik nekik a háborús adóságokat, de egy centet sem engedtek el, amit nehezményeztek is.

 

Említi Engdahl ismét a Round Table-csoportokat, akik egy “informális birodalmat” hoztak létre Balfour, Milner és Mackider körül az angol állami politika meghatározására. Ezek Versailles-ben 1919 május 30.-án a tárgyalások alatt létrehozták a Royal Institute of International Affairs-t. Ennek célja volt ekkor, hogy a béketárgyalások “hivatalos” verzióját a közvélemény elé tárja. Ehhez adott Thomas Lamont számukra a Morgan -bankház pénzéből kétezer angol fontot, és az első állandó munkatárs a később híressé vált Arnold J. Toynbee lett. Az amerikai ikerszervezetet másként nevezték, hogy ne legyen feltűnő az egyezés, és Council on Foreign Relations lett a neve.  Ennek tagjai kezdetben kizárólag a Morgan Bankház bizalmi embereiből álltak, és feladata a háború utáni időkre az amerikai és az angol érdekek illetve fellépés összehangolása volt. De az ekkor fellángoló ellentét az amerikaiak és az angolok között a világhatalmi vezető pozícióért, néhány évig még minimálisra csökkentette a két szervezet együttműködését.

 

Fontos volt még, hogy a békeszerződésbe az említett német kártérítési összeg beírása mellett bekerült az is, hogy a  németek egyedül felelősek a világháború kirobbantásáért, és ezt a Morgan Bankház bizalmi embere John Foster Dulles érte el, aki az USA vezető képviselője volt a delegációban. Dulles úgy számította, hogy Anglia és szövetségesei felé a háborúban 12,5 milliárd dollár költséget okozott a “vétkes” Németország, és ennek öt százalékos kamattal növelt összege 33 milliárd dollárt tett ki, ami 132 milliárd aranymárkára rúgott német valutában. Ennek fizetése lehetetlen volt a háborúban lerobbant németek részéről, és ez fel is merült otthon az amerikai sajtóban. Ennek ellenére a németek hat napot kaptak, hogy elismerjék ennek jogosságát, mert ellenkező esetben a Ruhr-vidékre bevonulást írta elő a szerződés. E kártérítés fejében aztán minden német kinn lévőséget lefoglaltak és elvettek az angolok maguk és más szövetségeseik, lényegében a franciák részére. Pl. a németeknek a török Petróleum Társaságban levő 25%-os részesedése az angolokra szállt ezután. Ekkor 1920 áprilisában az angolok San Remo-ban tartottak e tárgyban egy felosztó értekezletet, ahol nem voltak jelen az amerikaiak (erre az angolok beszélték rá őket), és itt megegyeztek , hogy a közel-keleti olajból ki mennyit kap meg. Ebben a franciák megkapták a Moszulból szálított olaj 25 százalékát (ez volt a jelzett korábbi német tulajdonrész), ám az 1916-os Sykes-Picot szerződés szerint őket illető iraki (mezopotámiai) olajforrások az angoloké lettek, és ezt el kellett fogadniuk a franciáknak itt San Remo-ban. E szerződés mozgatója Sir Henry Deterding volt, aki ugyan hollandnak született, de angol állampolgár lett, és a Royal Dutch Shell vezetője volt, illetve e mellett az angol titkosszolgálatban volt magas pozíciója. Mivel a franciák nem voltak ekkor képesek ekkor semmilyen olajkitermelésre, ténylegesen az angoloké lett az egész közel-keleti olajkincs a háború eredményeként.  Ez nagyon felbőszítette az amerikai olajmágnásokat, főkét a Standard Oil-t, akik követelték bevételüket ebbe az üzletbe, és koncessziót követeltek az angoloktól, akik keményen nemet mondtak erre. De az angolok már korábban még Mexikóban is konkuráltak a a Standard Oil-lal, és csak 1920-ban vonultak vissza az a amerikaiak javára az itteni olajüzletből.

 

 

6. Fejezet -  A brit-amerikai összefogás

 

A rappaloi  szerződés sokkot okozott az angoloknak, a franciáknak és az amerikaiaknak is. Ezt Rathenau német és Csicserin orosz külügyminiszter titkokban tárgyalta ki a genovai konferencia szüneteiben. (Rappalo egy kis hely itt, innen kapta a szerződés a nevét.) Maga a genovai értekezlet a britek nyomására létrejött gazdasági csúcstalálkozó volt, és itt egyezett meg a kétségbeesett helyzetben levő Németország az oroszokkal abban, hogy az orosz nyersanyagbázisaik kiaknázásában a német technika segítségével segítenek egymáson, ám ez alapjaiban ingatta volna meg az angolok nyersanyag bázisok feletti kontrollját a világban, és ezzel a világhatalmi vezető szerepük egyik pillérét. Korábban már Kolcsakék támogatásával, expedíciós hadsereg küldésével megpróbálták már megbuktatni a bolsevikokat, majd ennek sikertelensége után tárgyalmi is próbáltak, hogy a Kaszpi-tengeri olajat a Royal Dutch Shell aknázhassa ki, és ekkor jött a német-orosz titkos tárgyalás után a meglepetés, hogy elhalászták előlük az olajat.  Ugyanígy az amerikaiak is külön meg akarták szerezni a Kaszpi-tengeri olajat, és Harry Sinclair - aki mögött a Rockefeller-ek áltak ténylegesen - egészen előrejutott az oroszokkal a megállapodásban. Ám ekkor megelőző csapásként 1922-ben az angolok egy ahhoz hasonló botrányt robbantottak ki Sinclair körül nagy médiakampánnyal, mint később a Watergate botrány volt  - az információk Deterdingéktől, a Shell vezetőjétől származtak -, és még Harding elnök is alaposan belekeveredett, így ezután Sinclair és vele az orosz-amerikai olajüzlet kiesett.

 

Az angolok rappaloi szerződésre a választ két nappal azzal adták meg németeknek, hogy átadtak egy jegyzéket nekik, melyben tiltakoztak ez ellen, majd két hónappal ezután Rathaneu gyilkosság áldozata lett. Hivatalos verzió szerint egy szélsőséges nacionalista szervezet két embere volt a merénylő, de mindkettőt megölték mielőtt tényleg bebizonyosodott volna ez a verzió, és hírek voltak a merénylet külföldi titkosszolgálati szálairól.  Mindesetre ezután ténylegesen üres papír maradt a Rapallói-szerződés.  Ezután pedig Poincaré francia miniszterelnök egy ürüggyel parancsot adott a bevonulásra, formálisan a belgák és az olaszok kísérete mellett e Ruhr-vidékre. 

 

Az amerikaiak más módon vonták ellenőrzés alá a németeket, a Dawes-terv keretében olyan feltételekkel adtak kölcsönt, hogy a reparációt fizetni tudják, és ehhez a termelést be tudják indítani, amely végén még a visszafizetett összeg után is nagyobb lett a németek adóssága mint az elején. Vagyis amit az 1970-es évektől az “eladósítási politikával” az amerikaiak újra megcsináltak egy sor országgal, azt már a németekkel is megtették, és ezzel hozták függésbe őket.  Ennél Hjalmar Schacht a Morgan-csoport  Dresdner Bankjától alaposan közreműködött.

 

Az angol-amerikai olajtársaságok végül 1928-ban egy megállapodásra jutottak a skóciai Achnacarry kastélyában, amely a Royal Dutsh Shell-hez tartozott, ekkor jött létre e a “hét nővér” megállapodása, mint magán-megállapodás, de a kormányok jóváhagyták ezt ezután. E hét nővér: az Esso (Standard Oil of New Jersey), a Mobil (Standard Oil of New York) , a Gulf Oil, a Texaco, a Standard Oil of California (Chevron) és másik oldalról  a Royal Dutch Shell és a British Petroleum voltak.

 

 

(A Hitler projekt)  Először is az 1929-es pénzügyi összeomlás létrejöttéről: Ezt közvetlenül Montagu Norman, a Bank of England kormányzója okozta azzal, hogy felszólította a Fed elnökét, George Harrison-t, hogy emeljék meg a kamatokat az USA-ban lévő spekulációs láz megfékezésére. Harrison követte ezt, és ez hozta létre a nagy pénzügyi összeomlást. E mellett Montagu Norman és egy kis csoport körülötte Közép-Európa akkori politikai viszonyainak megváltoztatását tartotta szükségesnek a stabilitás megteremtése és a feléjük meglévő itteni adósságok illetve kamatok fizetésének biztosítása miatt. Ebben az időben a Wiener Creditanstalt volt a legnagyobb közép-európai bank, nagy expanziót - egy sor kis bankot magába olvasztóan - végrehajtva az 1920-as években, és ez a bankház a bécsi Rothschild bankkal volt szoros tulajdonosi összeköttetésben. A legnagyobb fúziót 1929 októberében hajtotta végre ez a bank, amikor a new yorki tőzsdekrach volt. Ugyanis ekkor a pénzügyi hatóságok felszólították a Creditanstalt-ot, hogy vegye át a Wiener Bodenkreditanstalt-ot, amely gyenge helyzetben volt, noha korábban ez a bank is egy sor kis bankot magába olvasztott. Így 1931-ben a Creditanstalt a világ egyik legnagyobb bankjává vált, ám közben a legbizonytalanabb pénzügyi helyzetben volt, nem függetlenül attól, hogy a versaillesi szerződések szétbontották a korábbi osztrák-magyar államot. Így a leggyengébb láncszemet jelentette a Creditanstalt a nemzetközi pénzintézetek között. Mivel a gyenge osztrák gazdaságból stabil tőkét nem sikerült gyűjtenie, állandóan a rá volt szorulva a Londonból és New Yorkból jövő rövid távú hitelekre, csak így tudta a víz felett tartani magát. A francia külügyminiszter, Briand 1931 márciusában egy tiltakozást jelentett be a Bécs és Berlin között folyó tárgyalások ellen, amely egy osztrák-német vámuniót igyekezett létrehozni, mellyel Bécs csak a katasztrofális helyzetben lévő osztrák gazdaságot igyekezett valahogy jobb helyzetbe juttatni. A franciák erre elrendelték, hogy a francia bankok vonják ki pénzeiket a Creditanstalt-tól, és ezzel bécsi kormány felé nyomást kívántak gyakorolni a tárgyalások leállítására. Az ezután felröppenő hírek a Credianstalt közeli összeomlásáról egy pánikot indított el, és a bank összeomlását ezzel is felgyorsítva az egész európai pénzpiac összeomlott ennek következtében. Azonban későbbi elemzések megállapították, hogy kisebb is lehetett volna a következmények sora, ha londoni és new yorki bankárok ezt nem használták volna ki arra, hogy Közép-Európában egy mélyreható változást indítsanak el.  J. P. Morgan és köre ugyanis meg volt győződve, hogy radikális politikai megoldások szükségesek ebben a térségben, és ezt a nézetüket erősítette meg, hogy korábban Mussolini erős emberként már jó eredményeket ért el Olaszországban a helyzet stabilizálásában.  Csak a radikális változások után látták biztosítottnak azt, hogy az európai államok tovább fizessék az adósságaik utáni kamatokat, és Mussolini-ék hatalomra kerülése után ez ott valóban így történt. Pl. megegyeztek Volpi di Misurata-val, az olasz pénzügyminiszterrel 1925-ben az angolok és az amerikaiak felé lévő olasz adóságok fizetésében, és eztán 100 millió dollár hitelt adott a Morgan-bank nekik a líra stabilizálására. Ezután a Morgan Bank lett a Mussolini Olaszországának kizárólagos pénzügyi képviselője az USA-ban. Montagu Norman és J. P. Morgan tanácsára Misurata 1926-ban megalapította a Banca d’Italia-t, az olasz központi bankot, hogy ez levegye a pénzügyi politika irányítását a kormány válláról, és fő feladata volt, hogy az adóságot és a kamatokat külföld felé pontosan fizessék.

 

A Creditanstalt összeomlása után a keresztbehitelezés rendszere miatt láncreakciószerűen omlottak össze a német és más közép-európai bankok. Ez azért is erős volt, mert a német Reichsbankprasident, Hans Luther - Montagu Norman, J. P. Morgan és a Fed elnöke követelésére - tartózkodott minden pénzpolitikai intézkedéstől. Hiába próbálta Brünning kancellár rávenni Hans Luthert jegybankelnököt a közbelépésre, ő inkább a nemzetközi bankárok követeléseire figyelt.

 

Még egy közjáték 1930-ból: ekkor Ivan Krüger svéd bankár és nagyvállalkozó - és egy bankárkör körülötte - 500 millió német márka hitelt ajánlott fel a német kormány számára, hogy átmenetileg stabilizálja a pénzügyi helyzetet, ám erre Hjalmar Schacht bejelentette visszalépését a birodalmi bank elnöki posztjáról, és ekkor lett ez Hans Luther.  Krüger már többször közbelépett korábban, ha az amerikai-angol bankárkörök miatt valamely kormánytól megtagadták a hitelt ezek bankjai. Rudolf Hilfeding, aki ekkor a SDD részéről a pénzügyminiszter volt, követelte Schacht-tól, hogy fogadja el a hitelt Krügertől, ám ő erre inkább lemondott. Néhány hónap után Krügert egy párizsi hotelszobában holtan találták, a rendőri jelentés szerint öngyilkos lett., de néhány évtized után a vizsgálatok kiderítették, hogy valójában meggyilkolták. Schacht, lemondása után Hitler mozgalmát támogatta, és ezzel az angol-amerikai bankárkörök politikáját követte, akik a Hitler-projekt-tel képzelték el a német helyzet stabilizálását. David Stirling ezredes a brit titkosszolgálatoktól, egy félévszázad múlva egy magánbeszélgetés alkalmával mondta, hogy a legnagyobb hibát követték el akkor, amikor Hitlert támogatva azt remélték, hogy a felerősödött német birodalmat az oroszok ellen fordítva mindkettő nagy ellenség elvérzését érik el. Ezért támogatta még 1938-ban is Hitlert Nevin Chamberlain kormánya, akinek ezt Philipp Kerr (Lord Lothian) tanácsolta a Round Table-hálózatból. De Lord Breaverbroock, az akkori angol sajtócézár is a nagy bulvárlapokban állandóan reklámozta Hitlert, ugyanígy az akkori - néhány hónapra angol király lett - VIII. Edward is szimpátiával figyelte Hitler mozgalmát.  Tény hogy pénzelték Hitlert és mozgalmát az amerikai bankok a német bankjaik révén, de ugyanígy a Royal Dutch Shell is bőven adott pénzt számukra.

 

 

7. fejezet -  Az olaj és a Bretton Woods-i egyezmény

 

A brit birodalom, amely a versaillesi egyzemény után a legnagyobb terjedelmét érte el, 1949-re a feloszlás felé haladt, a gyarmatai fellázadtak az anyaország kizsákmányolása ellen, és a háború adta mozgásszabadság a lefoglalt angol erők miatt előre vitte a gyarmatok függetlenedését. 1946-ban például fellázadt a királyi indiai hadiflotta, és ezután már csak a szabályozott visszavonulásra törekedtek az angolok Indiából, az igazgatási személyzet és a katonaság rendezett kivonása volt a cél. Azonban ez csak az uralmi forma átalakítása volt, és az “angol nemezközösségen” belül akarták az új uralmat létrehozni. Az anyaország csődben volt, pénzügyi helyzete romokban hevert, ugyanígy ipara, szolgáltatás-rendszerei is, és teljes mértékben az USA-tól vált függővé. Az USA keleti parti bankárkörei az új világhatalmi szerepet az angol Round Table csoportok “informális birodalom”-módszere felhasználásával igyekeztek megszervezni. Ugyanígy fontos volt az angol elitkörök bevonására az amerikai politikába az, hogy a második világháború alatt a titkosszolgálataik vezetései már integrálódtak, és ebben - a formai amerikai felsőbbség helyett - az angol OSS (Office of Strategic Services) vezetői domináltak, és a háború alatt az integrált angol-amerikai titkosszolgálat csúcsvezetése Londonban székelt. A II. Világháború után a CIA ebből nőtt ki. Ezzel a megoldással az angolok a háború után alaposan be tudtak avatkozni az amerikaiak belső politikai harcaiba. Pl. Churchill előre tervezte az 1946-so fultoni beszédét a “a vasfüggöny” szükségességéről, ami új irányt adott az amerikai politikának is. Ti. az akkor éppen csak hatalomra került új elnök, Truman még gyakorlatlan volt a világpolitika kérdéseiben, és Churchill ezt akarta kihasználni beszédével és ebben levő stratégiai irányszabásával. Ugyanis ekkor még egyáltalán nem volt eldöntött, hogy minden kapcsolatot megszakítanak-e az szovjetekkel, és Közép-Európát bezárják velük együtt egy vasfüggöny mögé, és az új amerikai elnök még nem látta át ennek nyitottságát és ennek alternatíváit. Ám Churchill 1946-os - előre eltervezett - fultoni beszédével ezt eldöntötte.

 

A bretton woodsi egyezmény három lába, a Világbank, a Valutaalap és a Gatt szabadkereskedelmi rendszere volt; az aranyalaphoz kötés azt jelentette, hogy a dollár aranyértékét az 1934-ben rögzített 35 uncia finomaranyban állapította meg, amire a Fed átváltja a hozzá benyújtott más valutákat. (Később a dollárnak ez az aranyértéke egyre jobban elszakadt a tényleges piaci értőktől, de az amerikaiak ragaszkodtak ehhez a névleges értékhez.)

 

Leírja Engdahl, hogy Mossadegh, az iráni miniszterelnök a korábbi előnytelen olajszerződést az angolokkal meg akarta változtatni az 1940-es évek végén, és 50%-ot követelt a bevételből Iránnak, ahogy Venezuelában is tették az amerikaiak az ottani kormány részére. De az amerikai és angol titkosszolgálatok fellázították ellene lassanként az iráni angolbarát elemeket, az ottani olajtárságaik machinációi révén nagy káoszt is okoztak, így elégedetlenség volt már Mossadegh-kel, és végül megbuktatták, majd Reza Pahlavi-t hozták vissza külföldről.  Ugyanígy leírja Engdahl az amerikai-angol érdekekkel szembeszálló Enrico Mattei sorsát. Lényeg, hogy ő felépítette az AGIP-ot, mint állami vállalatot, egy sor ügyes szerződéssel elhalászta az angol-amerikai olajtársaságok elől a közel-keleti olajforrások egy részét, illetve fellépésével alternatívát nyújtott olajforrásaik felhasználásában az ottani kormányoknak az amerikai-angol társaságokkal szemben,  olajfinomítókat építtetett, mint az olasz állami holding vezetője, és már a szovjetek felé is, a Kaszpi-tengeri olaj felé nyomult, végül 1962-ben lezuhant a repülőgépe, és ezzel az angol-amerikai pénzügyi és olajtársasági körök egyik legnagyobb problémája megoldódott.

 

 

 

8. fejezet -  Adeauer, de Gaulle és az angol font 1967-es válsága

 

 

A Római Szerződés alapján az Európai Gazdasági Közösség 1959 január 1.-től kezdett csak működni. Az 1958-ban hatalomra került de Gaulle gazdasági tanácsadója Jacques Rueff volt, aki különösen törekedett egy stabil pénzügyi alapra a francia gazdasági fejlődés érdekében. Az új Közös Piac világkereskedelemben lévő aránya már 30 milliárd dollár volt 1960-ra, és ez a világkereskedelem 26%-át adta, meghaladva az USA-ét. A gazdaságilag megerősödött Európának de Gaulle egy erős politikai aspektust is adott az USA-val szembeni függetlenség hangsúlyozásával. De Gaulle és a németek Adenauer alatti közeledéséhez illetve az önálló egyesült Európa tervével szemben az amerikai-angol körök válaszként a szorosabb atlanti kapcsolatokat állították szembe, közöttük John McCloy, a korábbi amerikai főmegbízott Németországban, McGeorge Bundy, Douglas Dillon pénzügyminiszter, George Ball külügyminiszter-helyettes és Robert Bowie a CIA-tól. Ez a kör Jean Monnet Európa-koncepcióját dicsérte mindenhol. A Kennedy-adminisztráció mindent megtett, hogy a CDU belső köreit rávegyék Adenauer eltávolítására. Ahogy közeledett  1963 április 24.én a német-francia szerződés parlamenti tárgyalásának első olvasata, a CDU két nappal ezelőtt Adenauer utódjaként Ludwig Erhardot jelölte kancellárnak. Ezelőtt volt 1962-ben a Spiegel-affér, amely ürügyet adott az FDP-nek arra, hogy felmondja a CDU-val a koalíciót. Az akkor még pártonkívüli Ludwig Erhard így lett kancellár. Ő nem helyeselte a létrejött francia-német szerződést, és az angolok Közös Piacba felvételéért szállt síkra. Ezután noha ratifikálta a Bundestag a szerződést, az holt papír maradt Adenauer nélkül. De Gaulle panaszkodott is erről 1964-ben egy sajtótájékoztatón. Mindenesetre ezzel a lépéssel sikerült elhárítani a francia-német együttműködésen alapuló független kontinentális Európa rémképét az amerikai-angol köröknek.

 

Engdahl írja, hogy McCloy hozta Európából - amikor ott főmegbízott volt - a Harvardra Henry Kissingert, és ő helyezte el a Council on Foreign Affairs-nél is.

 

Az 1950-es évek végén történt meg a változás a magas bérek melletti termelés helyett - a “vásárolj olcsón és adjál drágán!”-elv korlátlan uralomra jutása mellett - a bérek leszorítására való törekvés, és ezzel a Henry Ford által valamikor bevezetett magas bérek rendszere -  a jó termékre törekvés mellett-  a múlttá vált, és a puszta kalmárszellem uralta el a gazdasági irányítókat.

 

A ‘60-as évek dollárválsága: az amerikai bankok az ‘50-es években hátat fordítottak az USA-nak, mert Európában jobb profitot tudtak termelni, így olcsón megvették az európai cégeket, és oda vitték ki a  tőkét, mivel ott az újjáépítés még mindig tőkét igényelt és árukat.

 

A vietnámi háborúról: a new yorki bankok és a befolyásuk alatt álló fegyvergyárak számára a háború fontos volt. Amellett az otthoni lakosság számára a áldozatvállalás hátterét adta a kommunisták elleni vietnámi fellépés hangoztatása. Ám a nagy kiadások miatt a dollárbankóprést nyomni kellett, és az államadósság növekedett. Ebben az helyzetben az európai központi bankokat afelé nyomta az amerikai kormányzat, hogy tartalékaikat ne aranyban, hanem dollárban tartsák. Így a dollár kezdett nagyon eltávolodni a megállapított aranyárától, ám ezzel az USA költségvetési hiányát a többi ország fedezte.  A Kennedy-gyilkosságról annyit ír Engdahl, hogy Kennedy egy sor gyökeres változtatást akart halála előtt, amely szemben állt a keleti parti bankárkörök érdekeivel és bevett útjaival. Például 1961-ban elment de Gaulle-hoz, és de Gaulle meggyőzte az amerikai elnököt a vietnámi háború kilátástalanságáról, és e találkozó után Kennedy nyíltan mondta, hogy e bölcs szavára hallgatniuk kell az amerikaiaknak. A vietnámi helyzetet de Gaulle - mint ott már tapasztalatokat szerzett tábornok - elmagyarázta számára, és hogy ott miért nem lehet nyerni. Ezt később de Gaulle, már Kennedy gyilkosság után  le is írta memoárjaiban, és hogy érvei hatottak az amerikai elnökre, és végiggondolta a vietnámi háború befejezésének lehetőségét.  Mindenesetre a keleti parti bankárkörök számára egy de Gaulle tanácsaira hallgató és vele együttműködő amerikai elnök a legnagyobb fenyegetést jelentett volna.  Ezzel szemben Kennedy utóda, Johnson elnök a korlátlan vietnámi háború mellett döntött, rögtön az elnöki poszt átvétele után.

 

Ezután még Engdahl  is ír arról,  hogy a CIA pszichológiai előzetes kísérletei a tudatváltoztató drogok hatásáról abban csapódtak le, hogy az 1960-s években a hippi mozgalom és a “virággyermekek” népszerűsítése a drogok elterjedéséhez vezetett, és ebből egy sor tudat-átalakító mozgalom született -  úgy tűnik hogy a CIA tudatos támogatásával. Ebben az LSD-apostol harvardi professzor, Timothy Leary sokat tett.   A Harvard-egyetem dékánja volt ekkor McGeorge Bundy, aki mind Kennedy, mind Johnson tanácsadója volt, és 1966-ban a Ford Alapítvány elnökeként tevékenykedett. Ő azon munkálkodott, hogy a feketéket a fehérek ellen, a munkanélkülieket a foglalkoztattak ellen, a nőket a férfiak ellen stb. fellázítsa, és ezzel a “hatalmi egyensúlyt” létrehozza.

 

(De Gaulle eltávolítása)  Az arany felvásárlása tragikussá vált a központi valuták, a dollár és az angol  font számára, az aranykészletek kezdtek vészesen leapadni, erre 1968 áprilisában a Tízek tanácskozását hívták össze Stockholmban, ahol egy “papírarany” rendszert akartak létrehozni az aranykészletek megkímélése érdekében. Egy különleges lehívási jogokat jelentő papírral akarták pótolni a Bretton Woods-i tényleges aranyalapot, ám de Gaulle pénzügyminisztere, Michel Debré ebbe nem ment bele. Jacqus Rueff a dollár felére leértékelését javasolta az arannyal  szemben, és így megoldani a helyzetet, de az amerikai-angol bankárkörök ellenálltak ennek. Ezután mint egy kommandó, a baloldali diákok hirtelen elkezdtek tüntetni először Strassbourgban, majd az egész Franciaországban. Csak a kommunisták álltak ellen, és próbálták lecsendesíteni ezt, de a többi baloldali erő nyíltan tüzelte őket. Vagyis az ekkori zavargások a választ jelentették a bankárkörök részéről de Gaulle-nak. Ám ez beleillik abba, hogy a szocialista körök az 1900-as években végig a nemzeti tőkés körök ellen harcoltak, akik az ország gazdasági függetlenségét akarták, így objektíve a globális szintű tőkés csoportok támogatását érték el akcióikkal. Ezután felvásárolták a francia aranykészletet, amit az a francia törvény tett lehetővé, amely a frank szabad konvertibilitását mondta ki. Így 1968 végére a francia aranykészlet 30%-át kivitték az országból. Ezzel egy válság jött létre, és ez vezetett de Gaulle eltávolításához.  Ugyanígy Dél-Afrika független aranypolitikája került még szembe az amerikai-angol bankárkörökkel, és ez vezetett a nyugati média nagy dél-afrikai ellenességéhez ezután.

 

 

 

9. fejezet- A világgazdaság a lejtőn

 

Az amerikai gazdaság recesszióban volt 1970-ben, és válaszként a kormányzat leengedte a kamatokat, hogy ez majd felpörgesse a gazdaságot, ám a tőke inkább Európába átment, hogy ott jobb kamattal fektessen be, és semmi hatása nem volt a recesszió megszüntetése irányában. Ezután még tovább engedték a kamatokat, ám erre még több tőke ment ki, mintegy 20 milliárd dollár értékben. Így 1971 májusában az amerikai kormánynak egy kereskedelmi deficit-jelentést kellett tennie, ami egy pánikot váltott ki. Az USA hivatalos aranytartaléka ekkor már csak a külföldi adósságuk negyedét fedezte, és ha a külföldi dollártulajdonosok ragaszkodtak volna az aranyra váltáshoz, akkor ez lehetetlen lett volna.  A Wall Street-i bankárok meggyőzték Nixont, hogy ne védje tovább a dollárt, de abba nem egyeztek bele, hogy le is engedje az értékét az aranyhoz képest a tényleges piaci érték szerint. Ennek megfelelően Nixon - bizalmas tanácsadói ösztökélésére - 1971 aug. 15.-én bejelentette a dollár aranyra átváltásának felfüggesztését. E tanácsadói kör tagjai voltak: George Schulz, aki a kormány költségvetési főtanácsadója volt akkor, Paul A. Volcker, aki a pénzügyminisztérium belső stábjához tartozott, Jack E. Bennett, az Exxon későbbi elnöke. Ezzel Nixon egyoldalúan széttépte a bretton woodsi megállapodást. Ezután megpróbálta utólag egy nemzetközi értekezleten szentesíteni ezt a lépését, és 1971 decemberében a vezető európai hatalmak Japán és még néhány más állam képviselőivel Washingtonban összehívtak egy tanácskozást erről.  Ekkor jött létre a később “Smithsosiánus kompromisszum”-nak” nevezett megállapodás, melyben az USA hozzájárult, hogy a dollárt 8%-kal leértékeljék az aranyhoz képest, ami persze szinte semmit nem jelentett a ténylegesen jóval alacsonyabb értékéhez képest. Ettől kezdve a dollár aranyára unciánként 35 helyett 38 dollár lett, noha a szövetségesek a felére akarták levinni a dollár aranyárát. E mellett a valuták egymáshoz való viszonyában nagyobb ingadozást engedtek meg, és míg a bretton woodsi egyezmény szerint csak egy százalék lehetett ez, most 2,5% -ra felemelték ezt a sávot. Ám azzal, hogy a dollár papírját ettől kezdve nem lehetett aranyra beváltani, Nixon egy dugót húzott ki a világkereskedelem falából, ami egy sor következménnyel járt hamarosan. Ezzel a  dolláralapú világkereskedelem egy gigantikus nagy játékkaszinóvá alakult át, és a szerencsejáték szabályai szerint folyt ezután, miután oda lett minden garancia. Ezentúl ez egy világméretű spekulatív tőkeáramlásnak adott teret a bizonytalan valuták, a leértékelések és a felértékelődések káoszában. Ez megnövelte a kereskedelemben a biztosítás árát is, és ez erősen megterhelte a világkereskedelmet. London City bankárainak világa jött el ezzel a lépéssel, és Sir Siegmund Warburg, Edmond de Rothschild, Jocelyn Hambro ujjonghattak Nixon e lépése után. Gyakorlott pillantással rögtön felmérték, hogy London ismét a világ fő pénzügyi központja lehet az eurodollárok óriási tömege révén, amit főként e bankok forgattak. (Nixon a dollárt 1973-ban még egyszer leengedte, és ettől kezdve 42,22 dollárt ért egy uncia arany.)

 

 

(Egy szokatlan találkozás Saltsjöbaden-ben) Lényege: a Bilderberg Csoport összeült Saltsjöbaden-ben, a Wallenberg-ek családi birtokához tartozó kastélyban, és egy tervet vitattak meg, amely a gyenge dollárt illetve az angol-amerikai bankárkörök érdekeltségeit az olaj árának 400 %-os felemelésével kívánta megerősíteni. A terv szerint ezzel a dollár ismét olyan erős lenne a többi valutával szemben mint korábban volt, de emellett még további haszon, hogy így az északi tengeri olaj - melybe az angolok és az északiak jócskán befektettek - így már rentábilisan a felszínre lenne hozható, továbbá a megnövekedett olajdollár-milliárdokat a közel-keleti sejkségek úgyis dollárban és angol-amerikai bankokban tartják majd, és ez majd stabilizálja a dollárt és az angol fontot. Ezen felül az USA-t nem érinti saját olaja miatt sem annyira az OPEC olajárának emelkedése. Kissinger itt a “petrodollár-recycling”-ról beszélt, ami felviszi majd a nyugati világ erejét ismét (benne persze az amerikai-angol bankárkörökét).

 

Saltsjöbaden-ben 84 személy vett részt, és egy amerikai vezette elő a szcenáriót, a 400%-os olajár emelésének hatásait modellezve, melyet az OPEC jelentene be. Jelen voltak itt: Robert O. Anderson az Atlantic Richfield Oil Company vezetője, Lord Greenhill a BP felügyeleti tanácsából, David Rockefeller, Zbigniew Brzezinski, Gianni Agnelli, Henry Kissinger, Otto Wolf von Amerongen, Sir Eric Roll a londoni S. C. Warburg bankháztól, George Ball a Lehmann Brothers beruházási banktól. (Ball adta tíz évvel korábban barátjának, Siegmnund Warburg-nak azt engedélyt amerikai pénzügyminiszter-helyettesként, hogy az eurodollár-piacot felépítse.).

 

A terv egyszerű volt, egy világméretű olajembargó létrehozza a kívánt olajáremelést a drámaivá  váló olajhiány miatt. Az olajár emelkedésével - amit a kialakult helyzet szerint már régóta csak dollárban lehetett megfizetni - drámaian növekszik majd a dollár utáni kereslet, és ez megnöveli a dollár értékét. Ezzel az évek óta állandó nyomás alatt levő dollár megszabadul a nyomástól, sőt alaposan lehet új dollármilliárdokat nyomni ezentúl, mert kell a világméretű dollárvásárlásokhoz.

 

Az 1973. október 6.-i Jom Kippur ünnepségek napján az egyiptomi és a szíriai támadás Izrael ellen meghozta a kívánt eredményt. A tömegmédiumok úgy tálalták ezt, mint egy szerencsétlen véletlent, mint a kölcsönös félreértések nyomán keletkezett háborús konfliktust, illetve az arab államok összeesküvését Izrael ellen, azonban a szálakat Londonból és Washingtonból irányították, titkosszolgálati és diplomáciai csatornákon keresztül, a legfelsőbb szinten Kissinger-rel mint biztonsági főtanácsadóval az élen. Ő a legszorosabb kapcsolatban állt a Washingtonban lévő izraeli nagykövettel, Simcha Dinitz-cel, és rajta keresztül nagy befolyással volt az izraeli külpolitikára. Ugyanakkor jó kapcsolatai voltak Egyiptommal és Szíriával is, és az ingázó utazásaival sokat tett azért, hogy végül “kölcsönös félreértések” és “hibás kalkulációk” miatt meginduljon a támadás.

 

Az olajár alakulása ezután: 1973 októberében az olaj hordónkénti ára az OPEC országokból 3 dollár volt, ezt október 16.-án 5,11 dollárra emelték, vagyis 70%-os volt az emelés, és ugyanaznap egy olajembargót rendelt el az OPEC az USA és Hollandia ellen, és az utóbbinak a kikötőiből ment korábban az OPEC legtöbb olaja a kontinentális Európa országaiba. Az ürügy az volt, hogy ezek az országok a Jom Kippur-i háborúban Izraelt támogatták.  Elhatározták még ezen az OPEC-értekezleten, hogy 5%-kal csökkentik a napi kitermelést, ezután a következő hónapban ismét 5%-ot, és ez a csökkentés addig folytatódik, amíg Izrael nem vonul ki az 1967-ben elfoglalt arab területekről. A világ ekkor élte meg az olajsokkot. Nixon utasította 1974-ben a pénzügyminisztériumot és vezetőjét George Schulz-ot, hogy dolgozzanak ki egy olyan tervet, ami kényszeríteni tudja az OPEC államokat a túl magas olajár csökkentésére, de a minisztériumban egyszerűen elsikkadt ez az utasítás, semmit nem tettek. (Közben a Watergate ügy miatt Nixon csak látszat-hatalommal bírt már, és Kissinger lett az államügyek tényleges irányítója.)

 

Az OPEC vezetők 1974 január 1.-én ismét találkoztak, és az olajárat hordónként 11, 65 dollárra emelték, és ez már a korábbi októberi 3 dollár helyett már közelített a 400%-os emeléshez… A hatás ezután drámai volt, eladósodtak például az amerikai önkormányzatok, így New York is, és minden korábbi tervet a hídépítésekre, utcaépítésekre stb. le kellett állítani.

 

Ezután Engdahl az olaj-lobbinak az atomenergia elleni akcióit, a felbérelt “zöldeket”, a Greenpeace-t elemzi, ami ahhoz kellett, hogy az olaj alternatívátlan legyen energiaként, mert az egész terv csak így lehetett hézagmentes. Még 1955-ben Eisenhower meghirdette az “atomerővel a békéért!”-jelszót azon országok számára, melyek szén vagy olajforrásokkal nem rendelkeztek, és ez egy perspektívát jelentett akkor. Most az 1970-es évek elején aztán igazán nagy lökést kapott az atomenergiára átállás, és  gazdaságilag illetve környezetkímélés szempontjából igazi alternatívának nézett ki az olajjal és a szénnel szemben az atomenergia.  Kissinger és köre észlelte ezt a gondot, és korábbi mentorával a Harvard dékánjával, McGeorge Bundy-val -  aki később még egyszer főnöke volt, amikor  Kennedy biztonsági tanácsadó stábjában volt, és ennek főnöke Bundy volt - megtanácskozták a tennivalókat. Mint a Ford Alapítvány elnöke, Bundy 1971-ben már egy kutatási projekt-et indított be, energiapolitika címen, és 1974-ben az olajválság csúcspontján egy nagy tanulmányt publikált a Ford Alapítvány “Amerika jövőbeni energiahelyzete” címmel. Ekkor dobták be először a köztudatba, hogy a gazdasági növekedés nem szükségszerűen az energiaszükséglet növekedésével jár együtt, és e mellet az atomenergián túli alternatív energiaforrások felé irányították a figyelmet. Továbbá annak veszélyére, hogy a békés atomenergia terméke a plutónium hamar atomfegyver-gyártáshoz vezethet.  A németeknél az ifjuszocialista Holger Strohm kapta fel ezt a téztist, és a “Békésen a katasztrófába” címmel vitte be a német baloldali fiatalok közé az atomenergia-ellenességet. Ezután Karl Beckert a SDP-től azzal vádolta meg a német kormányt, hogy az atomenergia kiépítésével tulajdonképpen atombombához kíván jutni, és ez a közvéleményben nagy médiatámogassal jutott be. Az olajválság kirobbanása után az EGK országaiban 160-200 atomerőmű építését kezdték tervezni 1985-ös befejezésre, és még a Helmut Schmidt kormánya is folytatta ezt, egy olyan tervet készítve, mely a német gazdaság energiaszükségletének 45%-át tervezte 1985-re atomenergiából. Ezt a franciák még felül is múlták, ugyanígy az olaszok is ilyen volumenben kezdtek neki. Ez fenyegette a “hét nővér” olajbirodalmát, sőt az amerikai atomerőmű építés konkurenciája is lett a francia és a német kapacitás a világ több pontján, például a franciák Ali Bhutto Pakisztánjával kötöttek szerződést erre, a németek Brazíliával szerződtek.

 

Erre indult be az olajtársaságok háttér-finanszírozásával a “Nulla növekedés!”-követelése, illetve a zöldmozgalmak atomenergia-ellenes tevékenysége, melyek az amerikai-angol agytröszt-intézetekből származtak, majd az újságok és a szélesebb média is elkezdte ezt propagálni. Így az Atlantic Richfield Company elnöke Anderson sokat tett ezért, és a “Föld barátai”-csoportot támogatta 200 ezer dollár indulótőkével. Az Anderson-féle “Föld barátai”-csoport először a német atomerőmű-építési programot támadta meg, és az ő emberük volt Holger Strohm, aki egyszerűen a Ford Alapítvány tanulmányának érveit vitte át a német közvéleménybe a könyvével. Az 1976-os Borckdorf-atomerőmű elleni kampányt is ők szervezték. A franciáknál a “Föld barátai”-csoportot Brice Lalonde vezette, aki ügyvéd volt, és ő vezette Rockefeller-ék párizsi irodáját. Később az 1990-es évek elején ő lett Mitterand környezetvédelmi minisztere.

 

Anderson-ék másik fegyvere az Aspen-Intézet volt, mely az atomenergei-ellenesség szellemében tanulmányokat készített és konferenciákat szervezett. Ő volt ennek az vezetője formálisan is, és egy másik elnökségi tag a Richfield-től volt a helyettese, Thorton Bradshaw, de benne volt a vezetőségben itt Robert McNamara is, a későbbi hadügyminiszter. Később a Bundy-féle Ford Alapítványtól áthozta Anderson vezetőnek az Aspen Intézetbe Joseph Slater-t, aki sokat tett az atomenergia ellen és a nulla növekedés népszerűsítéséért.  Pl. az 1972-es környezetvédelmi konferencia Stockholmban az ENSZ égisze alatt lényegében az Aspen Intézet akciója volt, és ezután egy nagy médiakampány következett az egész világon az atomenergia ellen. Épp amikor kirobban a Jom Kippur-i háború és jött az olajárrobbanás… A Római Klub Aurelio Pecei-vel a Bilderberg Csoport-tól is ezután indította be a “növekedés határairól” a kampányát.

 

 

10. fejezet – Nyögés az olajsokk alatt

 

 

Az olajárrobbanás a fejlődő országok számára volt a leghátrányosabb, mert az itt is lassanként beinduló ipari növekedés és a mezőgazdaság modernizálása megakadt. De az egész világgazdasági fejlődés megakadt általában is. A Világbank ezután olyan terápiákat írt fel a hitelnyújtáshoz, amely a saját érdekei szerint alakította ezen országok gazdaságfejlődését, de ezek nem válogathattak, el kellett fogadniuk ezeket. Így a befolyt petrodollár-milliárdok visszaforgatása (recycling) a sokszoros olajáremelés bevételeként egy hatalmi helyzetet jelentett a Világbank és más ilyen szervezet felett rendelkező amerikai pénzügyi körök számára, úgy , ahogy 1973-ban  a bilderbergiek eltervezték. A tervben számításba vették azt is - noha az elmúlt 30 évtől visszatekintve ez nem jött be -, hogy túl nagy a lakosságszám növekedés a fejlődő országokban, és a visszafogott gazdasági fejlődés, majd ezt is visszafogja. Ez az amerikaiak “neo-malthusianizmusa” volt, amire több akkori tanulmány utalt.

 

A megnövekedett petrodollárok az olajországokból jöttek, főként Szaud Arábiából, és az amerikai körök nem bízták a véletlenre az ilyen dollárok sorsát, hanem David Mulford az amerikai White, Weld and Co. korábbi résztulajdonosa lett a szaud-arábiai Pénzügyi Ügynökség (SAMA) főtanácadója és vezetője, és ez a szaudi központi bank egyik osztályaként működött. Így az óriási bevételek amerikai bankokba és értékpapírokba fektetését maguk az amerikaiak tartották kézben. Ennél Mulford partnere a new yorki Citybank volt, amely otthon az olajtársaságok (főként az Esso és az ARAMCO) házi bankja volt., és tiszta amerikai bankként a szaudi fővárosban is közvetlenül működhetett. Így nem meglepő, hogy 1974-ben az összes olajbevételük 70%-át külföldi értékpapírba forgatták a szaudiak, ez 57 milliárd dollárt jelentett, és ebből 60%-ot tett ki az amerikaiak aránya, vagyis kb. 35 milliárdot.  Az OPEC-országok 1975-ben formálisan is elfogadtak egymás között egy határozatot, hogy csak dollárt fogadnak el az olajért, így még a németeknek és a franciáknak is dollárt kellett venniük, hogy olajhoz jussanak. Mindez a dollár magas értékét stabilizálta, és ez amerikai nyomásra és nem véletlenül történt. E mellett egy bizonyos banki kör alakult ki az amerikai és az angol bankok között, amelyek ezt a pénzt kezelték, és ezzel az e körön belüli bankok óriási bankká tudtak fejlődni az egész világ szintjén, míg a kimaradtak számára lehetetlenné vált a velük való konkurencia pénzügyi erőben.  Összességében így az aranyalapról lekapcsolt dollár az olajalapra került át, és ez stabilizálta, így ezért kellett az olajárrobbanás.

 

Ennek kivédésre a fejlődő országok között megindult egy ellenterv kidolgozása, melyben a pénzügyi kör-ellenes amerikai közgazdász, LaRouche nagy szerepet játszott, és 1976-ban Colombo-ban 85 ország küldöttei e világgazdaság újjárendezésének megtanácskozására jöttek össze. Itt Bandaranaike asszony, Indira Gandhi  és Guyana külügyminisztere, Frederick Willms játszott főszerepet, de ezután hatalmi machinációkkal eltávolították őket a kormány éléről, vagy a kormányból, mint Willms-et.  Ugyanígy az atomenergiát felhasználni kívánó szándékokat is keresztülhúzták az amerikaiak, pl. Ali Bhutto-t ezért buktatta meg Kissinger Ziaul Hak segítségével, aki kivégeztette Bhutto-t, de aztán, ahogy ő is szembekerült az amerikaiakkal, egy tisztázatlan repülőgép-szerencsétlenség vele is végzett.

 

Az iráni sah megbuktatása és az iszlám radikalizmus felélénkítése is részben az amerikaiak tervéből fakadt, akik a Szovjetunió destabilizálását akarták elérni a déli szovjet köztársaságok moszlimjainak fellázításával. Az iráni sah bukását és Khomeini hazajuttatását is a CIA tervezte. Ennek konkrét oka volt még, hogy a 25 éves szerződés lejárt Irán és a BP között, és az újratárgyalás a sah követelései miatt lehetetlenné vált az angoloknak előnyös, korábbi módon, és megszakították a tárgyalásokat. Erre az angol kormány egy bojkottot hirdetett az iráni olaj eladása ellen, és kihasználva iráni belső kapcsolataikat, nyugtalanságokat és sztrájkokat szerveztek itt. Ennek kivitelezője a CIA-tól Richard Bowie volt, és az egész Közel-Kelet vonatkozásában az iszlám specialista Bernard Lewis volt ennek kidolgozója, aki ekkor kapott egy professzori státust Princeton egyetemén. Az ő tervét a Bilderbergi Csoport 1979-ben tárgyalta meg. A szovjet destabilizálás mellett a közel-keleti- országok megingatása is cél volt azáltal, hogy a kis törzseket és etnikumokat egymás ellen fordítják. A terv úgy szólt, hogy egyszerűen fel kell bátorítani e kisebbségeket, hogy forduljanak a kormányaik ellen, és támogatni kell ezeket -  “emberi jogok” -, és így egy hatalmi lehetőség jön el a nyugati országok számára. Az iráni hatalomátvétel és nyugtalanságok után újabb olajárrobbanás jött, ahogy tervezték is az angol-amerikai bankárkörök.  

 

Az 1979-es Harrisburg-ban bekövetkezett atomszerencsétlenségről azt írja Engdahl, hogy ott szándékos szabotázsakciókat fedeztek utólag fel, vagyis (olaj)ellenérdekeltek keze benne volt ebben, és ezután óriási médiakampány fújta fel ezt, és ez felerősítette az atomenergia-ellenességet ezután az egész világon.

 

 

11. fejezet -  Az új világrend mint “istenek alkonya”

 

(Paul Volcker kölcsönveszi a brit modellt)  Előtte Walter Lippmanról beszél, aki Amerikában az arisztokratikus liberalizmus fő szószólója volt évtizedekig, és a britek erős osztálykülönbségeit propagálta itt. A társadalom szükségszerűen esik szét egy massza tömegre, buta köznyilvánosságára, és egy elitre, egy elkülönült felsőosztályra, melynek vezetésére a tömeg rá van utalva. Az alaktalan massza-tömegnek szükséges van arra hitre, hogy ők döntenek, és hogy demokrácia van, és ezt a hitet a felelős elitnek gondozni kell. Ezt a fajta liberalizmust propagálta a II. Világhgáború utáni évektől a befolyásos bankárok és az olajtársasági vezetők egy csoportja az USA-ban Lippman-nal együtt. Paul Volcker 1979 októberétől induló monetarista kurzusa felgyorsította e két társadalmi rész elszakadását egymástól. Mellette az anglophilok csoportjából különösen Lewis Preston a Guaranty Trust-től igyekezett utánozni az briteknél már elkezdett monetarizmust az USA-ban. Thatcher 1979 májusában nyerte el James Callaghan-tól és a Munkáspárttól a kormányrudat, és rövid idő alatt keresztül vitte, hogy az inflációt ki kell szorítani a gazdaságból. Körülötte a szabadpiaci közgazdászok egy csoportja működött. A média segítségével elhitették a széles tömegekkel, hogy az olaj ára nem az iráni sah bukása miatt ment fel 140%-kal ismét, hanem a kormány túlzott költekezését okolták ezzel. Ezért a kormány költekezését teljesen ki kell zárni a gazdaságból, és ott a piacnak kell csak hatnia. Thatcher pénzügyminisztere (vagy főkincstárnoka?), Sir Geoffrey Howe már 1979-ben elkezdte emelni az alapkamatokat a bankok felé 12%-ról 17%-ra, és egy depresszió jött létre e monetarista sokk miatt, amit ők a “thatcheri forradalomnak” neveztek. Ezután a Bank of England még tovább szűkítette a gazdaságban levő pénzt, hogy a kamatokat magasan lehessen tartani. Ekkor a legtöbb állami költségvetési üzemet privatizálni kezdték. Mindezek hatására a munkanélküliek száma megduplázódott, és másfélmillióról hárommillióra ugrott fel az első 18 hóna alatt. E mellett Thatcher eltörölte a valutamozgások feletti állami ellenőrzést, és a szabad pénzmozgás minden korlátját. Ezért a tőke most már szabadon inkább Hong Kong-ba ment ingatlant venni, mert azon nagyobb volt a profit, és tovább csökkentek az angliai beruházások. Az USA-ban ugyanezt csinálta ezután Paul Volcker. E mellett a Harrisburgban történt balesetet kihasználva megindult az atomerőművek építésének akadályozása, és a magas kamat amúgy is elvitte a befektetések lehetőségét a hosszú távon megtérülő erőművek építésétől, hisz itt a megtérülés csak alacsony lehet, és így nem tudott versenyezni ez a befektetés a magas kamatnyereséggel. Így 1980-tól leálltak teljesen az új atomerőmű-építések, és a megépültek átadását is akadályozták. Jimmy Carter nem látta előre, hogy Volcker terápiája miatt az ő újraválasztása elszáll. De még aláírta 1980-ban a “pénzintézetek és a monetáris ellenőrzés megszüntetéséről szóló” törvényt. Ebben felhatalmazta a Fed-et -   egy magánintézményt -,  hogy más bankok számára is, melyek nem tartoztak a Fed alá, a tartalékrátát és más kellékeket előírja, de az állam ennek szabályozásából kiszállt.

 

(Ágyúnaszád-diplomácia és a mexikói kezdeményezés) Még egyszer az eurodollárpiacról: tehát azzal hogy 400 %-kal, majd Khomeini hatalomra jutása után még egyszer 140%-kal felment az olaj ára, és az OPEC az olajat csak dollárért adta, a nyugat-európaiaknak az olajvásárlás miatt sok milliárd dollárt kellett vásárolni, és ez egy recycling volt, mert a sok dollárt (az európaiaktól) nyert olajsekségek a bevételt az amerikai-angol bankokba tették, és aztán azok ezt eladták a dollárban szűkölködő európaiaknak. Az eurodollár-forgalom központja a London City volt, és az itt felhalmozódó sok milliárd dollár egyben a spekuláció hátterét is adta, melyet a deregulálás fel is szabadított az állami ellenőrzés alól, így mindent megtehettek. Ebből rövid távú kölcsönöket adtak a megszorult országoknak, pl. Lengyelországnak, Mexikónak, Brazíliának. Ám ennek kamata a LIBOR-kamatlábtól függött, és Thatcher intézkedései és a kamatemelések után ez nagyon magasra ugrott. Innen indult az országok eladódása, és a kamatok fizetésének ellehetetlenülése egy sor országban. Pl. az1978-as 7% 1980-ra 20%-ra nőtt. A fejlődő országok ekkora kamatteher alatt fizetésképtelenné váltak, és átütemezésekhez folyamodtak. Azonban egy alternatíva volt a visszafizetés nyílt felfüggesztése, és erre már felkészültek 1982-re az amerikai vezető politikusok Latin-Amerika vonatkozásában, mert ott volt a legnagyobb az eladósodás. Elhatározták, hogy egy elrettentő példát statuálnak a kamatfizetést egyoldalúan felfüggesztő első országgal, hogy ez az alternatíva ne tűnjön egyetlen többi országnak sem vonzónak. Az 1982-es Falkland-szigeti katonai összecsapás mögött is ott volt ez, noha a felszínen csak az argentinok egyoldalú sziget-elfoglalása volt a katonai támadás ürügye. Ugyanis 38 milliárd dollár adóssággal Argentína a legeladósodottabb ország volt e térségben. Maga a Falkland-kaland amerikai háttérbiztatásra történt, az argentinok azt hitték a vezető amerikai politikusokkal való négyszemközti beszélgetésekből, hogy szabad utat kaptak a sziget megszállására, ahogy 1990-ben Szaddam Hussein-t is így vezette félre April Glaspie nagykövet-asszony a kuvaiti megszállás következményeit illetően.  (És ezt a falklandi félrevezetést az angolokkal egyetértésben tették az amerikaiak).

 

Rátérve a mexikóiakra. Itt 1979-ben Lopez Portillo elnök elhatározott egy gyors iparosítási és modernizációs programot a saját olajbevétel fokozására alapozva, ám ezzel szemben 1981-ben egy befolyásos amerikai csoport egy ellentervet dolgozott ki azzal a jelszóval, hogy “nem akarunk még egy Japánt, saját déli határunknál!”. Ugyanazt tették, amit az iráni sah megbuktatásánál három évvel korábban. Itt 1981 végén megtámadták a mexikói pezót előkészítésképpen. Ennek kezdetét William Colby, volt CIA-főnök nagy médianyilvánosságot kapott nyilatkozata adta, aki a nagy multinacionális vállalatokhoz fordulva egy New York Times interjúban azt mondta, hogy eltanácsolná a klienseit, hogy Mexikóban ruházzanak be, ugyanis a pezó leértékelés előtt áll. Ez a nyilatkozat végigzúgott asz egész amerikai sajtón, benne a Wall Street Journal-on, és megndult a tőkemenekülés  Mexikóból. Colby ekkor a nagy nemzetközi tanácsadócég, a Probe International egyik vezetője volt, és ugyannők hajtották végre a sah elleni machinációkat is. E válallat más vezetői is hasonló nyilatkozatok sokaságát tette a pezo leértékelésének különböző aspektusait ismételgetve állandóan, és ezek a cikkek Mexikóban is megjelentek, nagy pánikot kiváltva. Lopez elnök nyilvános beszédekben megpróbált védekezni, és a tudatos manipulációt felfedni, de 1882 februárjában egy alapos takarékossági programot kellett bejelenti a kormány részéről a pezo védelme érdekében, és végül e hónap végén 30%-kal leértékelték a dollárral szemben a pezót. Ez egy nap alatt csődbe juttatott egy sor nagyvállalatot, melyek korábban már óriási dollárkölcsönöket vettek fel, és most ez egyharmadával megnőtt egy csapásra. Augusztusban Portillo bejelentette Mexikó fizetésképtelenségét, és ezen az őszön az ENSZ közgyűlésén sűrgette a fejlődő országokat hogy fogjanak össze az adósság kérdésében, és támadta a Volcker-Thacher-féle hitelfeltételeket.  Ám Georg Schulz, aki a gazdaságtan professzora is volt, és Milton Friedmann nagy híve a gazdaságpolitikában, azt válaszolta - elutasítva Portillo javaslatait -, hogy a Valutaalap egyesével fogja megtárgyalni a feltételeket a bajba került országokkal, és majd felpörgetik a magánfogyasztást az USA-ba, ide exportálhatnak majd a fejlődő országok, és ebből vissza tudják fizetni a kamatokat. Portillo hivatali ideje két hónap múlva amúgy is kifutott, és az alkotmány megtiltotta számára az újraindulást, így elhalt vele együtt a kezdeményezése. Ezután az amerikai recept az volt, amit a Dawes-tervben az első világháború után már kipróbáltak Németországgal szemben, és a visszafizetés után még nagyobb adósság maradt fenn. Ezt tették most is.

 

(Segítség, a fal leomlott!) Meglepetés volt a kelet-európai változások üteme London és  Washington politikusai számára, és noha kifelé örömet mutattak, de kételyek voltak bennük a jövő fejleményeit illetően, különösen a német egyesítéstől tartottak. Ezután Szaddam Husszein “rászedését” a kuvaiti kalandra írja le Engdahl, ami már ismert.