Pokol Béla
Politikai agytrösztök, alapítványok és közvetlen akció
csoportok – a
politikai akaratképzés struktúraváltozása
Az 1970-es évek közepétől több fontos változás indult be a
nyugat-európai és az észak-amerikai országokban, melyek fokozatos kibontakozása
és összegződő hatásai döntő pontokon átrendezték a politikai akaratképzés
mechanizmusait az 1980-as évek végén. Akár a politikai demokrácia újabb
struktúraváltásának is nevezhetjük, ahogy korábban a tömegpártok megjelenését
vagy a második világháború utáni évektől a neokorporatizmus térnyerését interpretálták,
de mint látni fogjuk, ez egyben a demokrácia részleges félretolását és a
pénztőkés csoportok közvetlen politika-meghatározásának felerősödését is
jelenti. A szovjet katonai-politikai blokk szétesése után az 1990-es évek
elejétől a közép-és a kelet-európai országok már ehhez az átalakult politikai
szerkezethez igyekeztek hasonulni, és a belső demokratikus akaratképzési
mechanizmusaik is jórészt ez által formálva-deformálva jöttek létre.
Ez a struktúraváltás több okra vezethető vissza. A legalapvetőbbnek egy átfogó társadalomszervezési átalakulás tekinthető, melyet a bretton woodsi egyezmény összeomlása után 1971-től a korábbi keynesi kapitalizmus helyett az országhatárokon keresztüllépően szerveződő globális-neoliberális kapitalizmus létrejötte jelentett. Ennek hatására egyrészt az addig országhatárok közé szorítva működő banktőkés csoportok kiszabadultak a demokratikus politika és az ezáltal vezérelt közigazgatás meghatározása alól, és globális szinten tudtak megszerveződni - és az eközben lezajlott küzdelemben a német illetve a francia-belga tőkéscsoportok rovására az összefonódott amerikai-angol-holland banktőkés csoportok jutottak hegemón pozícióba - másrészt a megerősödő globális pénztőkés csoportok a termelésen túli társadalmi szektorok közigazgatási szervezését visszaszorították, és sorozatos privatizációval és piacosítással a piaci szerveződést átfogó társadalmi szerveződési mechanizmussá formálták. Nos, ez a kontroll alól kiszabadult és az össztársadalmi piaci szerveződést ellenőrző globális pénztőkés csoport ezzel a változással a korábbinál is jóval nagyobb forrásokhoz jutott és nagyobb profitot tudott megszerezni, másrészt közvetlenebb utakat épített ki az államhatalmi csúcs-szervek felé, részben a saját ellenőrzése alá kényszerítve a demokratikus akaratképzései formákat, részben ezeket félretolva saját akaratképzési formákat ültetve azt államhatalmi döntési testületek mellé.
Ez volt a legalapvetőbb változás, amely az említett struktúraváltást
létrehozta, de e mellett több kiegészítő folyamat hatása is kimutatható ennél.
Egy ilyen folyamatot jelentett az amerikai közéletben működő nagy alapítványok
szerepváltozása az 1970-es évek közepétől, amely ezután - az amerikai
világjelentét és szellemi export révén - áttevődött a világ több országába is. Az
amerikai szellemi-közéleti szektorok
működését ugyanis már az 1900-as évek elejétől nagymértékben meghatározta
néhány ”mega-alapítvány” - így a
Rockefeller, a Ford, a Carnegie és a
Mellon alapítványok – szponzorálása, és
ezek sok-sok milliárdos összeggel illetve célzatos adományozási mechanizmusaik
révén befolyásolni tudták a társadalomtudományi kutatást és az itteni
káderkiválasztást, a kibomló tömegmédiumok (újságok, rádiók majd a televízió)
témaválasztásait, politikai irányultságát, vezető szerkesztői állományukat, és
a filmes szakmában, a zenei életben ugyanígy a mozihálózatok, hangversenytermek
működését és ezen keresztül az itteni karriervonalakat is. Ez sokszor nagyon hasznos és fontos újítások
elterjedésére is vezetett, de átfogó keretként mindig ott volt az érintett
tőkés csoportok értékeinek és érdekeinek szem előtt tartása, és az ezzel
szembenállókat visszafogni és marginalizálni igyekeztek. Ez a szellemi-közéleti
befolyásolás az amerikai és az angol társadalomban alapvetően a balliberális-progresszívnak
nevezett irányzat támogatását jelentette, melynek egyik hatása volt a fennálló
közösségi kötelékek és intézmények porlasztására törekvés. Az ezzel szembenálló
társadalmi csoportok illetve tőkés csoportok - ez utóbbiak zömmel a belföldi
piacon működő termelő tőkés csoportokat jelentik, szemben a nemzetközi szinten
szerveződő bankárcsoportokkal és az általuk ellenőrzött világcégekkel - alig
jelentek meg a szellemi-közéleti szektorokban az 1970-es évekig. Ekkora azonban
oly mértékben nyilvánvalóvá vált e csoportok számára is a szellemi-közéleti
szektorokat meghatározó balliberális alapítványok tevékenységének behatása a
politikai harcokba - és ezzel számukra eleve esélytelen pozícióból indulás ezen
a terepen -, hogy visszacsapásként ezek a tőkés csoportok is gyors
hátrányledolgozási stratégiákat kezdtek kidolgozni. Ennek menetében a
konzervatív irányba húzó tőkéscsoportok is alapítványokat létesítettek, ezek
mellé politika-kutatási intézeteket gründoltak, majd széles
ösztöndíjhálózatokkal professzori gárdákat építettek ki az egyetemek
társadalomtudományi részlegein, később lapokat, rádióadókat és televíziós
csatornákat alapítottak és a gondosan ápolt professzori gárdájuk tagjai számára
itt biztosítottak megnyilvánulási formákat, milliószorosan felhangosítva ezek
közvéményformáló hatásukat. Ezzel lényegében ugyanazt tették, mint korábban a
balliberális irányban működő bankárcsoportok is tették, de azzal a fontos
különbséggel, hogy míg azok több évtizeden át építkezve csak közvetetten és
lépcsőzetes áttételeken keresztül határozták meg a politikában közvetlenül
fellépő erőket, addig a hátrányos helyzetben lévő és innen gyorsított tempóban
utolérni törekvő új konzervatív alapítványok irányítói közvetlenebbül, szinte a
politika „előcsarnokából” szervezték meg a politika-alakításukat (lásd Bothwell
2001, Covington 1998). Így Richard Mellon-Scaife és Joseph Coors a Heritage
Alapítvány 1973-as megszervezésével említhető erre a „konzervatív forradalomra”
példaként, de rajtuk kívül több tucat konzervatív alapítvány jött létre az
1980-as évektől. Ennél a változásnál pedig a mega-alapítványok említett
szellemi-közéleti befolyása közvetlenebb politikai akaratképzési formává
alakult át, és ez aztán döntő módon hatott a nagy pártok belső működésére, a
politikus-kiválasztó mechanizmusokra és a politikai karriervonalakra is. A
konzervatív sikerekre válaszként - a balliberális elemzők sokszor szinte
hisztérikusan reagáltak korábbi hegemón helyzetük megingására (lásd pl.
Callahan 1995) - a többi politikai táborban is közvetlenebb politikai
alapítványok és ezek politikai „agytrösztjei” („think tank”) illetve
akciócsoportjai jöttek létre. Ezek közül egyik legfontosabb az Egyesült
Államokban, de azon túli tevékenysége miatt is a Soros-alapítvány-hálózat és
ennek több rétegű intézeti rendszere. Ez azért is fontos, mert ez a hálózat az
otthoni, amerikai környezetben kialakult közvetlen akcióformákat és más
politikai cselekvésformákat tudatosan exportálni igyekezett más országokba is -
különösen a szétesett szovjet blokk országaiba (lásd ehhez Guilhot 2003, Hrab
2004), és ezzel nagy mértékben hozzájárult a világban folyó politikai események
meghatározásához. Az előbbieket kiegészíti még az 1990-es évek elejétől
kiteljesedő információs forradalom, mely az interneten, az email-listák,
sms-hálózatok stb. segítségével közvetlenebb és szélesebb politikai szervezést
tesz lehetővé a megfelelő pénzeszközökkel rendelkező pénztőkés csoportok
számára is.
Mindezek a változások tehát átalakították a pártokon nyugvó
akaratképzési formákat és ezek állami döntéshozatalba bekapcsolódásának útjait.
Ennek részletes kifejtéséhez meg kell nézni az alapítványok világát, majd az
ezek által létrehozott és finanszírozott „politikai agytrösztök” szerepét,
illetve az információs forradalom által is fokozott hatáshoz jutó „közvetlen
akciócsoportok” működést.
Az 1800-as évek végéig nem játszottak nagyobb szerepet az alapítványok
az amerikai szellemi életben, néhány nagy „iparbáró” (az akkori ottani
szóhasználatban „robber barons” „rablóbárók”) a széleskörű társadalmi
visszatetszést keltő meggazdagodási mód kompenzálására és a felsőbb körök
előtti legitimáció megszerzésére egyetemet alapított (pl. a telekspekulációval
dúsgazdaggá lett kaliforniai kormányzó, Leland Stanford és John Hopkins) vagy
az egészségügyi szférában jótékonykodni kezdett, mint John D. Rockefeller, de
szélesebb körben és nagyobb pénzek vonatkozásában ez nem volt elterjedt. Ezen
változtatott 1910-ben az eleinte csak a gazdagokat sújtó, erősen progresszív
jövedelemadó és az öröklési adó bevezetése, és ezután a legnagyobb vagyonokat
felhalmozók egymás után alapítványokba tették át vagyonukat. Az e feletti
családi ellenőrzés kiépítésével lényegében adózás nélkül tudták továbbörökíteni
vagyonukat. Ezt tette idős korában az azóta többgenerációs tőkés dinasztiává
vált család hatalmát kiépítő John D. Rockefeller, majd Andrew Carnegie, később
Henry Ford, de a mai sokszoros milliárdosok közül is a legtöbben, pl. a
Gates-házaspár, vagy a Packard-házaspár. Ezek az alapítványok már az 1910-es
évek elején milliárdos nagyságrendűek voltak, ami akkor a teljes amerikai
egészségügyi vagy egyetemi szektor többéves költségvetésének felelt meg, ma
pedig már húsz milliárd dollárt meghaladó a legnagyobb amerikai alapítványok
pénzállománya és éves adományaik is majd egymilliárdos nagyságrendűek,
összességében pedig 27 milliárd dollárt értek el ezek 2003-ban (lásd Morris
2004).
De még az 1910-es utáni időknél maradva két dolgot kell kiemelni. Az
egyik az, hogy ezt az alapítványokba átmentést döntő módon csak a pénztőkével
rendelkezők vagy a termelő tőke működtetéséből végleg kiváltak tudták
végrehajtani, így a termelő egységeket működtető tőkés csoportok ebből
nagyrészt kimaradtak. Ebből adódott az is, hogy az adó-kikerülés technikáját az
alapítványokba mentéssel kidolgozó banktőkés csoportok nagymértékben támogatták
a progresszív adózás, a jövedelemadó és az öröklési adó bevezetését, így
például Rockefeller rokona, Nelson Adrich szenátor a progresszív adózás
bevezetésének motorja volt 1910-ben. Ennek hatására míg a banktőkés csoportok
az adóelkerülő alapítványaikkal veszteség nélkül jöttek ki a progresszív adózás
bevezetéséből, a velük állandó küzdelmet folytató termelőtőkés vetélytársak a
létrejött szociális és jóléti állam
teljes terhét viselték. Mint ennek
kritikusai kiemelik, a progresszív adózás törvénybe foglalásáért az 1900-as
évek elején hosszan lobbizó keleti parti bankárcsoportok az adóelkerülő
alapítványaik révén továbbra is a legteljesebb „laissez faire” kapitalizmus
körülményei között élhettek, míg az általuk megteremtett szociális állam
terheit a vetélytárs termelő tőkés csoportok viselhették. Innen is adódik az a sokak számára talán
meghökkentő kiemelés, hogy a keleti parti banktőkés csoportok, az „eastern
establishment” döntő mértékben mindig is a balliberális-progresszív irányzatot
és az ezt erősebben felkaroló demokrata párt liberális csoportjait támogatták,
és mivel a velük szembenálló konzervatív amerikai többség leküzdésére egyik fő
eszközként a többség-tördelő, kisebbség-támogató politikai stratégiát dolgozták
ki. Így a feketék mozgalmait, később a nemek közötti törés viszonyában a
feministákat, majd a nemi identitás dimenziójában lévő törések mentén
homszexuális/leszbikus csoportokat, majd egymás után a többi kisebbségi
csoportot, a testi fogyatékosokat, hajléktalanokat, az illegális bevándorlókat,
állatvédőket, drogosokat, alkoholistákat stb. is támogatni kezdték, és ezeknek
óriási publicitást biztosítottak az általuk uralt szellemi szektorokban és a
tömegmédiumokban (lásd Epp 1998: 21-42).
De ezt az egyenlőtlenséget a banktőkés csoportok és a termelőtőkét
működtető csoportok között az is fokozta, hogy ezáltal az akkor kibomló
szellemi szektorok - egyetemek, tömegmédiumok, filmszektor, a zenei élet és a
kultúra többi szektora - nagy mértékben a
„mega-alapítványok” adományozási, intézetalapítási és finanszírozási
döntésétől váltak függővé. Mindez olyan szellemi környezetet teremtett a
politikai közvélemény formálására, amely egyensúlytalanságban csapódott le a
politikai erők küzdelmeiben. Mivel az alsóbb néprétegek életkörülményeit, munka
és egészségügyi feltételeit tényleg kellett állami költségvetéssel és az ebbe
befolyó adókból is javítani, az ennek terheit jórészt leadó és a konkurens
tőkés csoportokra hárító banktőkés csoportok mint a jóléti állam hívei léptek
fel. Ezt a balliberális taktikát a
baloldali elemzők mint az átfogó baloldali ellenállás széttörését, a nemzeti
önszerveződés hívei pedig mint a nemzeti egység szétporlasztását élték meg (lásd
Roelofs 2002). Mindenesetre a
bankárkörök alapítványainak és az általuk befolyásolt szellemi szektorok és
tömegmédiumok balliberális dominanciája bevetté vált az Egyesült Államokban, és
innen kisugározva az elmúlt évtizedekben Európában is. Az 1980-as évektől Soros
alapítványi birodalma ezt még közvetlenebb politikai tevékenységgé alakította
át, vele szemben pedig a már említett konzervatív alapítványok egy része az
ezzel való küzdelmet állította tevékenysége középpontjába.
A milliárdos összegek felett rendelkező mega-alapítványok
kiegyensúlyozatlan befolyását a demokratikus politika eltorzításában már az
1950-es évek elejétől vizsgálni kezdték az ezekből kiszorult politikai erők az
amerikai kongresszusban, és adományozási céljaik, felügyelő bizottsági tagsági
állományuk rendszeres elemzésével kimutatták, hogy egyrészt számukra tiltott
módon politikai prioritások szerint osztják el pénzadományaikat és támogatnak
professzorokat, művészeket, újságírókat stb., másrészt mindezt összhangoltan
teszik (lásd Roelofs 2002). Elemzéseikkel kimutatták, hogy a Ford-Alapítvány, a
Rockefeller-Alapítvány és a Carnegie-Alapítvány (ez a három volt a
legmeghatározóbb az amerikai szellemi-közéleti szektorok befolyásolására az
1970-es évek végéig) egy összefonódó igazgatósági stábbal rendelkezik, és a
kiosztott pénzek is tervszerű koordinálást, munkamegosztást, adott esetben
halmozott preferálást mutattak (lásd Wooster 2004 és 2005). Ezek a vizsgálatok
megismétlődtek az 1960-as években is, de ténylegesen nem tudták visszaszorítani
a nagy alapítványok és a mögöttük álló banktőkés csoportok befolyását.
Ha az amerikai alapítványok mai rangsorát és politikai irányultság
szerinti csoportosulásait vesszük szemügyre, akkor azt lehet látni, hogy a
többmilliárd felett rendelkezők többsége ma is balliberális irányba húz, néhány
új, mint például a Gates- és a Packard alapítványok irányultsága még nem
kiforrott, és a kisebbek között több konzervatív irányultságú alapítvány
létezik. Ezek a Scaife alapítványok, a Bradley Foundation, az Olin Foundation,
a DeVos Foundation és a Koch Foundation. Ám fontos felhívni a figyelmet arra,
hogy az amerikai szóhasználatban a balliberális körök jóléti-állami
újraelosztó prioritásaival szembenálló, szabadpiaci-államot visszaszorító
alapítványok is konzervatívnak, sőt „ultrakonzervatívnak” minősülnek éppúgy
mint a tradicionális közösségeket és értékeket védők is, melyek pedig más
oldalról állnak szemben a balliberális körök törekvéseivel. Így az a paradox
helyzet áll elő, hogy az alapvetően szabadpiaci szemléletű alapítványokat és
intézeteket az „ultrakonzervatív” táborba sorolják be, és e szerint a magyar
politikai élet terminusaiban a balliberálisok fő szerveződését jelentő
szabaddemokraták „ultrakonzervatívnak” lennének minősíthetők, mint a piacosítás
és az állami szerep visszametszésének hazai élharcosai. Az amerikaiaknál ilyen
szabadpiaci konzervatív a Cato Intézet, a Hudson Intézet, vagy az American
Enterprise Institute, és szinte csak a Heritage Alapítvány tekinthető az
egyetlennek, amely a szabadpiac-pártisága mellett a tradicionális közösségek és
értékek mellett is kiáll, így az európai értelemben vett konzervatívnak
minősül. Mindez nem véletlen, és ez annak a következménye, hogy az 1960-as évek
közepétől a republikánusok között is a periférára szorultak azok a politikai
csoportok, melyek társadalmi konzervatívnak voltak minősíthetők, és így álltak
szemben a balliberálisok közösség-porlasztó törekvéseivel. Ifjabb Bush elnökkel
pedig főként azok a „neokon”-nak nevezett neokonzervatívok jutottak hatalomra
2000-től, akik ha más eszközökkel és utakon is, de ugyanúgy a stabilizálódott globális bankárcsoportok és
világcégeik uralmát védik, mint azt a demokraták mögötti balliberális csoportok
tették.
A politkai agytrösztök szervezése és a politikai akaratképzési
mechanizmusok közötti
növekvő szerepük legátfogóbban úgy jellemezhető, hogy ezáltal a
pártokon belüli apparátuok politikaformálása csökken, és ez áttevődik a
pártokhoz csak lazábban kötődő, vagy tőlük teljesen független és csak egy-egy
tőkés csoport értékeihez-érdekeihez kötött agytrösztökhöz. A pártapparátusok
már csak a kívülről kapott programok, program-részek színre vitelét szervezik
meg a pártvezérek kampánykörútjainál, és a kormányra kerülve esetleg az állami
apparátusba ideiglenesen átülve. Ezzel a pártok stratégiai céljainak
meghatározása az önálóbb politikai agytrösztökhoz kerül át, és e felett az
ezeket finanszírozó, pártok mögötti tőkéscsoportok közvetlen politkai behatása
nő meg, és mindez a pártvezérkarok velük szembeni autonómiáját csökkenti. Azt
lehet mondani, hogy e változás után már csak az egyes politikai agytrösztökben
kialakított politikai programok választó tömegekhez eljuttatásához kell jó
fellépésű és rutinos szónokokat találni -
és erre rutinos szinészek, vagy nagy előadói gyarokorlattal rendelkező
egyetemi professzorok kiválóan megfelelnek -
de a korábbi karizmatikus prátvezérek és a népvezér típusú politikusok
csak tehertételt jelentenének. A tömegmédiumok egyes részeinek ellenőrzése az
így kiválasztott pártvezetők széles publicitását tudja biztosítani az egyes
politikai táborok tőkés csoportjai számára, és így a szavazatszerzés logikája -
amely azért itt is megmarad végső fokon - közvetlenül meghatározottá válik a
pénz felett rendelkező tőkéscsoportok által. A politikuscsoportok velük
szembeni önállósága és önálló politikai akaratképzési tevéknységük minimálissá
válik. Vagyis ezzel a változással a demokrácia nagymértékben kiürül, és a „pénz
logikája” jobban elfojtja az önálló politikai logikát.
Az egyes országokban létező politikai agytrösztök működése sok
szempontból eltér egymástól, és az a régen megfigyelhető eltérés, amit a laza
szervezettségű amerikai pártok jelentenek, szemben a feszesebben szervezett
európai pártokkal, még most is kimutatja hatását. De általában azért el lehet
mondani, hogy a politikai agytrösztök létrejötte Európában is a lazább
szervezettség felé tolja el a pártok működését, így akár amerikanizálódásnak is
nevezhetjük ezt a fejleményt.
Az első politikai agytröszt az az amerikai-angol bankárcsoportok által
1920-ban létrehozott Council on Foreign Relations (CFR) volt New York-ban,
lényegében a J. P. Morgan bankház által támogatott pénzemberek, politikusok,
egyetemi proefesszorok és laptulajdonosok részvételével (lásd Quigley
1966:936-952). Ennek londoni ikerszervezete a Royal Institute for International
Affairs volt, de ez a feszesebb angol pártszervezés miatt soha nem tudott
játszani olyan közvetlen szerepet az angol politikai életben, mint new yorki
párja. Mindenesetre az Egyesült Államokban az utóbbi 80 évben a külügy-, a
védelmi- és a pénzügyminiszterek túlnyomó többsége - függetlenül az éppen
elnököt adó párt váltakozásától - a CFR tagja volt. Az amerikai kül- és védelmi
politikát lényegében ebben az agytrösztben dolgozzák ki már sok évtizede, és
például a demokrata Carter elnök győzelmével innen jött főtanácsadójának
Zbiegnew Brzezinski, és ugyanakkor ide tért vissza az addig volt republikánus
külügyminiszter, Henry Kissinger. Nagy mértékben emeli a CFR súlyát, hogy közvetlenül
kötődik a több országot átívelő globális politikai szerveződésekhez, különösen
a Bilderberg Csoporthoz és a Trilaterális Bizottség vezető tagjaihoz. Ma a
CFR-nek 3600 tagja van, akik többsége már jelentős kormánytisztviselői és más
csúcspozíciókat tölt be egyidejüleg, ám korábban a CFR álta támogatottként
kerültek ezekbe a pozíciókba, és van egy szűkebb kutatási stábja szintén
tőbbszáz fővel, akik számára ez jelenti a későbbi magas pocíziókba kerülés
előlépcsőjét (Draffan 2002).
A CFR pozíciója még felette áll az amerikai-angol pénzoligarchiát
támogató csoportok alacsonyabb szinten megfigyelhető megoszlásán. Itt éppúgy
igazgatói posztja van Georg Soros-nak, balliberális irányba húzó
alapítványaival és intézeteivel, mint a republikánusok korábbi külügyminiszterének,
Henry Kissingernek. A kisebb jelentőségű agytrösztök azonban már jobban
besorolódnak a táborok szerinti megoszlásba. Így a Brookings Institution az
1960-as években a balliberálisok fő bástyájának számított, ma már inkább
centristának minősül, átmenetet képezve a Soros-féle intézetek és Richard
Mellon-Scaife Heritage Foundation-ja között. A Brookings-nak ma kb. 200 fős
kutató gárdája van, évi 28 millió dolláros költségvetéssel (lásd Draffan 2002).
Az American Enterprise Institute fő profilja a szabadpiac-pártiság és az állami
szerepvállalás viszaszorítása, így ez Amerikában konzervatívnak minősül, de
mint jeleztük, a magyar szabaddemokraták piacpártiságukkal szintén
„ultrakonzervatívnak” minősülnének ott, így vigyázni kell a fogalmak eltéréseire.
Ez az intézet kb. 50 fős állandó kutatói stábbal és kb. 100 fős mellékállásos
stábbal rendelkezik, mely utóbbiak valamelyik egyetemen is dolgoznak. De
ugyanígy említeni lehet a piac-konzervatívoknál a Hudson Insititute-ot, 70
kutatójával és évi nyolcmilliós költségvetésével, vagy a Cato Institute-ot
összesen 130 fős stábjával. Ez utóbbi még azért is kiválik a „konzervatív”
táborból, mert szabadpiac-pártisága mellett még a drogliberalizációt és a
homoszexuálisok házassága mellett is kiáll, így a tradicionális értékek és
közösségek védelmét szem előtt tartó „társadalmi konzervatívok” táborához csak
kevés köze van. Ezt vállalja fel a Heritage Foundation évi 43 milliós
költségvetésével, százat meghaladó ösztöndíjasával és kutatójával, és különösen
ez utóbbi stábjának tagjai jelennek meg sűrűn a konzervatívok által ellenőrzött
tömegmédiumokban, újságokban, televíziókban és rádióadókon, és formálják
szélesen a politikai közvéleményt. Persze ez az összes politikai agytrösztre
jellemző kisebb mértékben, és az itteniek szerepe a politikai programok
kidolgozása és ehhez információszerzés mellett éppen abban áll, hogy a
nyilvánosság előtt rendszeresen fellépnek, és formálják a politikai táboruk
szemszögének megfelelően a közvéleményt. A „médiaértelmiségiek” fő feltaláló
helyei így ezek a politikai agytrösztök. A teljesség kedvéért még említeni
lehet a Hoover Intézetet, melynek szellemisége közel áll a Heritage-hez - tehát
a piacpártiság mellett a tradicionális értékek és közösségi formák védelmezője
is -, és itt szocializálódott például politikai pályára lépése előtt Newt
Gringrich, aki az 1990-es évek elejétől megszervezte a konzervatívok
elllenmédiáját Amerika-szerte a balliberális média hegemón szerepének
megtörésére. Évi 25 milliós költségvetésével és széles kapcsolati hálójával az
egyetemek társadalomtudományi részlegei felé a Hoover Intézet is kiemelkedik a
konzervativ agytrösztök közül.
Nézzük most meg a sokszor amerikai minta alapján létrehozott európai
politikai agytrösztöket, de ismét jelezni kell fő eltérésként az európai
politikai életben zártabban szervezett politikai pártok létét. Itt lehetetlen
lenne az, amit a CFR-nél jeleztünk, hogy ugyanabból az agytrösztből jöjjenek
kormánytagok eltérő kormánypártok esetén. Itt inkább az egyes politikai pártok
kiegészítését jelentik ezek.
Az angol politikai agytrösztök között első helyen a már kiemelt Royal
Institute on International Relations-t kell említeni, amely közvetlenül a
globális angol-amerikai pénzoligarchiához csatlakozik. Az átfogó
külpolitikai-katonapolitikai téren az Institute for Strategic Affairs hasonló
szerepet tölt itt be, mint a USA-ban a Brookings Intézet, és az angol kül- és
katonapolitika stratégiai alapkérdéseit itt dolgozzák fel, melyet eredetileg
csak a globális pénzoligarchia által ellenzőrzött konzervatívok pártja vállalt
fel, de a Munkáspárt autonómiájának 1950-es évek végi megtörésével ma már a
kormánypártok váltakozásaitól függetlenül ez határozza meg Anglia politikáját.
Eze mellett a stabilabb pártok léte miatt itt a pártok közvetlenebb
kiszolgálására létrehozott agytrösztök is megtalálhatók. Így a Conservative
Research Develeopment a Konzervatív Párt mögött áll már régebb óta, és az
1970-es évek közepétől Thatcher elnök-asszony és köre a saját politikai
háttér-intézetként hozta létre a Centre for Policy Studies-t (lás Csizmadia
2003:220; Denham/Garnett 1994). Ugyanígy a Munkáspárt mellett az Institute for
Public Policy Research játssza ezt a szerepet.
Az olaszoknál - amerikai minta nyomán - szintén szélesen kiépült
politikai agytröszt-rendszer található, noha finanszírozásnak terjedelme meg
sem közelíti az USA-ban találhatókat. Egy 1996-os felmérés 69 ilyen “think
tank”-intézményt mutatott ki, és átlagban másfél millió dollár volt az éves
költségvetésük, bár ezek közül a 12 legnagyobb intézet kettő-ötmillió dollár közötti költségvetéssel
gazdálkodhatott (lásd Lucarelli/Radaelli 2003:5). Ilyen nagy összegek felett
rendelkező think tank a Fondazione Agnelli intézete, amely az un. “torinói
csoport” (FIAT, Olivetti stb.) atlanticista, amerikai-angol hegemóniát támogató
irányvonala szerint működik. Erre is jellemző - mint általában az olasz
politikai agytrösztökre - hogy stábjukat az egyetemi professzorok bevonásával
építik ki, és nem jelentenek elkülönített karriervonalat a szellemi-értelmiségi
körök számára. Ám az ide bevont egyetemi-akadémiai emberek számára az esetek
egy részében ez az államhatalmi-politikai csúcsra feljutást jelentheti
miniszteri, államtitkári, főbírói stb. kinevezés révén. Ugyanígy a think
tank-ok tevékenységébe bekapcsolódott egyetemi emberek sokszor a tömegmédiumok
sztárjává válnak, mint egy-egy téma politikai-szellemi exponensi. Különösen a
jog, a közgazdaságtan és a politológia egyetemi embereinél jellemző ez az
egyetem-think tank-politika összefonódás (lásd Lucarelli/Radaelli 2003:7). A
Fondazione Einaudi intézete jellemezhető még erős belefonódással a globális
pénzoligarchia átfogó köreibe.
Az erősebben pártkötött olasz think tank-ok közül kiemelhető az
“Ideazione” mint jobboldali beállítottságú think tank, vele szemben a
Micro-Mega a baloldali think tankok legjelentősebbike, Ugyanígy az
“Offizia”-intézet emelhető még ki, melyet Berlusconi már mint miniszterelnök
hozott létre elképzeléseinek szellemi háttérbázisaként. Látni kell, hogy
Olaszországban a think tankok ideológiai szintű szembenállását az
Amerika-barátság, illetve Amerika-ellenesség polarizálja, és miután az átfogó
globális uralmi renddel élesen szembenállókat mindkét oldalon marginalizálták,
a baloldalt inkább az enyhébb Amerika-ellenesség , a jobboldalt az
ugyanilyen Amerika-barátság jellemzi,
értve ezalatt az amerikai-angol pénzoligarchia törekvéseinek ellenzését illetve
támogatását
Vannak szűkebb profillal rendelkező olasz think tankok is, melyek
egy-egy szektorra szakosodtak, és csak az ott felmerülő kérdéseket elemzik. Így
a Fondazione Cattaneo és a Fondazione Segni az 1990-es évek végéig szinte
kizárólag a választási rendszer reformján dolgoztak, és ennek révén kívántak
elérni alapvető változásokat az olasz politikai életben. (Ennek lényege a listás
választások helyett az egyéni kerületi rendszerre áttérés és ennek révén a
belső pártoligarchiák megtörése volt). Összegezve tehát elmondható, hogy
bizonyos témák politikai kidolgozását és a közvélemény elé tárását az
olaszoknál sem a politikai pártok végzik el, hanem tőlük többé-kevésbé
független és csak a szélesebb politikai táborok szintjén elkötelezett politikai
agytrösztök, és ezek az intézmények részben az állami-politikai élet
csúcspozícióira történő rekrutációt és ezek betöltőinek szocializálását is
elvégzik. Itt azonban a politikai agytrösztök nem tudtak oly módon a pártok
fölé nőni, mint az Egyesült Államokban.
Érdemes kitérni azokra a politikai agytrösztökre, melyek nem elsősorban
egy-egy országon belüli tevékenységükkel nyerik el fontosságukat, hanem az adja
erejüket, hogy egyszerre egy tucat országban megszervezésre kerülnek, és ezek
együttműködve a nemzetállamok feletti intézményekbe bekapcsolódva (pl. az EU
brüsszeli apparátusába) fejtik ki befolyásukat. A legtipikusabb erre Európában
a Soros György és alapítványai által létrehozott “Nyílt Társadalom”
intézet-hálózat, melyet további Soros-finanszírozású intézményi hálózat
(például a Helsinki Bizottságoké) vesz körbe, és erősíti fel hatásukat. Ha valaki az interneten rákattint az “Open
Society” honlapjaira, látni fogja, hogy az EU-hoz csatlakozó mind a 12
közép-kelet-európai országban van ilyen intézmény, és a grúziai hatalmi puccs
óta azt is lehet tudni, hogy ez az intézményrendszer mélyen a volt szovjet déli
tagköztársaságok területeibe is belenyúlik. Soros intézethálózatai és az e köré
szervezett értelmiségi körök egyrészt az amerikai-angol tőkebehatolás gazdasági
előfeltételeinek népszerűsítéséért szállnak síkra a tömegmédiumokban - melyek nagy részét már tulajdonjogilag is ez
a tőkés csoport vonta ellenőrzés alá - másrészt az amerikai balliberális körök
által az 1960-as években kialakított témák és az ezekre kidolgozott
változtatási tervek áthozatalát az európai országokba igyekeznek elérni. Csak
példaként lehet említeni erre, hogy az EU-belépés kapcsán a követelmények
megfogalmazásába, ennek ellenőrzésébe sok esetben a Nyílt Társadalom
intézethálózat is meghatározó módon be tudott szállni, és például főként ennek
révén jött létre a bírói karnak a leszakítása a parlamenti többségtől és ennek
mindenkori kormányától, és egy önálló korporatív-önkormányzati csúcsban való
megszervezésük, noha a legtöbb nyugat-európai országban ez egyáltalán nem jött
létre, és csak a dél-európai országokban (olaszoknál, spanyoloknál és a
portugáloknál) alakult ez így, és ez ott is a bírói kar önálló politikai
szerepének növekedését és a bírák ítélkezésének átpolitizálódását vonta maga
után (lásd a Nyílt Társadalom-intézethálózat erre vonatkozó tevékenységének
adatait: European Commission 2002).
Kevésbé aktivista és állami döntésbefolyásoló, mint inkább
eszmei-politikai természetű a Mont Pelerin Society (MPS) hálózata. Politikai
táborhoz tartozását illetően azt lehet mondani az e hálózatba tartozó
intézetekről és akadémiai-egyetemi résztvevőikről, hogy a korlátlan hazai és
nemzetközi szabadpiac és világkereskedelem hívei, ezzel pedig a
világkereskedelmi szinten fölénnyel rendelkező amerikai-angol-holland
összefonódott tőkés csoport-együttes pozícióit védik. Európában ez liberálisnak
számít, az Egyesült Államokban pedig konzervatív-jobboldalinak, de ismét utalni
kell arra, hogy ez a “konzervatív” itt már meg van tisztítva a globális
pénzoligarchiával szembenálló és a “társadalmi konzervatívként” elkülönített
politikai értékektől, és az ezeket támogató csoportok már kirekesztődtek az
utóbbi évtizedekben az amerikai politikai élet perifériájára. Végül is így az
USA-ban ma már mind a balliberális demokraták, mind a konzervatív
republikánusok is az amerikai-angol tőke egész világon való expanzióját és
uralmát támogatják, csak más-más akcentusok kiemelésével.
A Mont Pelerin Társaság szabadpiac-pártisága így hézagmentesen
illeszkedik a globális politikai szerveződések, a WTO, a Trilaterális
Biztottság, a Bilderberg Csoport amerikai-angol tőke uralma mellett folyó
tevékenységéhez, és az 1980-tól kiteljesedő monetáris-neoliberális kapitalizmus
szellemi hátterét jelentik. Ezt a társaságot 1947-ben Párizsban hozta létre a
szabadpiaci liberalizmus néhány ismert képviselője, Hayek, Karl Popper, Milton
Friedman, Ludwig von Mises, de napjainkra már több mint ezer tagja van, és a
tagok rendszerint más hasonló felfogású intézetek, alapítványok vezetői. Így a
Mont Pelerin Társaság egy nemzetközi síkon szélesen szétágazó hálózat
középpontjaként fogható fel. A
németeknél e hálózatba tartozó intézetnek számít a Ludwig-Erhard-Stiftung, az
Egon-Sohmen-Stiftung, a Frankfurter Institut - Stiftung Marktwirtschaft und
Politik. De állandó kapcsolat és közös konferencia-sorozatok kötik össze az
MPS-hálózatot az amerikai Cato Intézettel, a Heritage Alapítvánnyal, a Hoover
Intézettel és a többi neokonzervatív amerikai think tank-kal (lásd
Plewe/Halpert/Nordman 2001).
Az MPS ezernyi résztvevője a
koordinált tevékenységgel és az otthoni, köréjük települt intézetek révén
további több ezres akadémiai-egyetemi résztvevői kör a globális pénzoligarchia
által ellenőrzött tömegmédiumokban véleményformáló értelmiségiként és
szakértőként tud folyamatosan fellépni sokmilliós közönség előtt, némelyik
médiasztárrá tud válni, és tudatos PR-munkával akár pártvezérekkel szemben is
mint alternatívát lehet prezentálni egy közvetlen választásnál
államelnök-jelöltként, vagy párt színeiben parlamenti képviselőként, vagy mint
szakértő-miniszterjelöltként. A folyamatosan működő politikai agytrösztök, az
őket támogató és megjelenítő tömegmédiumok együttes tevékenysége a mögöttes
nagy tőkés csoportok számára sokszor már fölöslegessé teszi a pártokat, a
pártokon belüli politikai nevelést és az itteni politikusokat. A
szavazatszerzés logikája és ezzel a pénztőkétől elszakadó politikai logika (és
önálló politikai alrendszer) így részben már megszüntetett jelenséggé válik. Ma
még nem kiszámítató, hogy a globális pénzoligarchia jelzett intézményeinek
kiépülése, a piac társadalomszervező hatókörének további bővülése és az
állami-költségvetési szervezés ezzel párhuzamos leépülése meddig folytatódik,
és ezzel mennyiben történik meg a szavazatszerzés logikájának és a nyilvánosság
előtt versengő pártoknak a további visszaszorulása.
3. A közvetlen
akciócsoportok
A politikai küzdelmek és a politikai akaratképzés új formáját jelenti a
„közvetlen akciócsportok” („direct action”) szervezése és működése, melyek az
Egyesült Államokban jelentek meg először a környezetvédők radikálisabb
csoportjainál, de az utóbbi években szélesebb körben is megfigyelhető
tevékenységük. A környezetvédelmi akciócsoportok által kialakított technikák
megjelentek azóta az anti-globalista politikai csoportok fellépéseiben, de az
Egyesült Államokból Kelet-Európa országaiba is exportálták ezeket az utóbbi
években az amerikai alapítványok. A szerbeknél, majd Grúziában és 2004-ben
Ukrajnában lehetett megfigyelni olyan közvetlen akciócsoportokat és eszközöket,
melyek a vizsgált témához tartoznak.
A politikai demokráciák hagyományos eszközei közül a tüntetések és a
tömeggyűlések jelentik a közvetlen akcióformákat, ám ezek megmaradnak a
véleménykifejezés nyomatékos megjelenítésénél, és nem tévesztendők össze az itt
tárgyalt formákkal. Ott ugyanis spontán módon összeverődő kisebb-nagyobb
tömegről van szó, mégha egy mozgalmi vezérkar vagy párt szervezi is a
tüntetések és a tömeggyűlések szűkebb magvát. A radikális környezetvédők
akciócsoportjai által kialakított
formák azonban két szempontból is eltérnek ezektől. Egyrészt szélesebb (esetleg
tíz- és százezres) tömegek szervezésével teljesebben át tudják fogni a szűkebb
magon túl a teljes résztvevő tömeget - és ezt döntően az elektronikus
kommunikációs kapcsolatrendszerek (email-listák, sms-körláncok a mobiltelefonok
százezrei között stb.) létrejötte tette lehetővé a ’90-es évek közepétől.
Másrészt eltér ez a forma a hagyományostól abban is, hogy nem áll meg a
véleménykifejezés közvetlen tömeges kifejezésénél, hanem az erőszakos
fellépések sajátos formáit veszik igénybe. Ehhez felhasználják a korábbi
erőszakmentes ellenállás (Gandhi, Martin Luther King stb.) által kidolgozott
különsségtevést, mely szerint a tárgyak elleni erőszak nem vonható a
szembenállók élete és testi élete elleni erőszak fogalma alá, és így ez
megengedett. „Nem vonható az erőszak fogalma alá a nem érző dolgok ellen
elkövetett fizikai fellépés” – idézik Martiun Luther King valamikori mondását
(lásd Hrab 2004b). Ezzel a különbségtevéssel aztán alaposan megnövelték a
cselekvési lehetőségeiket az újfajta akciócsoportok, és a kikötőkben álló
bálnavadászhajók sorozatos elsűlyesztése - a bálnák védelme érdekében - éppúgy belefér akcióikba, mint a házak
oldalán hágcsókkal felmászva az ellenfél szervezete épületére, ott
transzparensek odaláncolása, saját maguk odaláncolása atomerőművek, gyárak keritéseihez, de ugyanígy acélhálók
alkalmazásával az ellenfél-szervezetek épületeinek lezárása stb. És mindezt
pusztán a tárgyak elleni erőszakra korlátozva, miközben az ellenük fellépő
rendőrséggel szemben látványosan testi ellenállás nélkül hagyják magukat
elvonszoltatni. (Az e módszerekkel élő szervezetek közül ismertebbek például a
Ruckus Society, a Rainforest Action Network vagy az Animal Liberation Front.)
Ezek az akcióformák egyre tervezettebbé váltak az elmúlt években, ahogy
a környezetvédőktől átvéve tágabb politikai terepen is elkezdték ezeket
felhasználni. E formáknak az adja az igazi erejét, ha a néhány száz vagy ezer
fős akció kapcsán a média közvetítése
révén milliós televíziós közönség nézheti végig a passzívan, hangsúlyozottan
erőszak alkalmazása nélkül résztvevők rendőrök általi elvonszolását, főként, ha
ezeket az akciócsoport számára kedvező kommentár kiséri, kedvező operatőri
munka beállítása mellett. Így igazán csak azok a csoportok tudnak élni
sikkerrel ezzel, akik mögé beáll egy jelentős pénzügyi tőkés csport - vagy eleve ez szervezi őket - és így a média jóindulata biztosított. E
nélkül visszhangtalan maradna, és rövid hírben csak mint néhány tucat „vandál
randalírozása” érné el a közvéleményt, így a hatás pedig csak negatív lenne.
Egy másik változást jelentett az utóbbi években a közvetlen akcióformák
esetében, hogy egyre tervszerűbben felkészítik az akciócsoportok résztvevőit.
Tréningező táborokat szerveznek, ahol például az épületekre mászás technikáját
részletesen gyakorolják, pszichológai módszereket tanítanak a résztvevőknek,
hogyan lehet a rendőrök idegességét akciók közben oldani, hogyan kell sátrat
verni a köztereken és védelemmel megerősíteni, ha többnapos akciót szerveznek,
hogyan kell tartani az összeköttetést a többezres tömegben a főszervezőkkel
stb. (lásd Hrab 2004b). Vagyis ezek az akciócsoportok zárt és szervezett
alakulatok, és bár kívülről alig különböznek a régi tüntetésektől és
tömeggyűlésektől, de azok spontaneitásával és rövid idő után elenyésző
jellegével szemben itt tartós együtt-cselekvőkről, „professzionális” és
kiképzett résztvevőkről van szó. Bizonyos fokig hasonlatosak ezek a két
világháború között utcai rohamosztagokkal egymás ellen küzdő politikai
csoportok akcióihoz, ám itt a szembenállókkal szembeni testi erőszak hangsúlyozottan
kikerült a repertoárból.
Ezeket a formákat vitték át a ’90-es évek végétől az Amerikával szemben
ellenséges maradt Milosevics Jugoszláviája elleni fellépés megszervezéséhez -
bár itt bombázások és az ezutáni blokád nélkül nem ment a megtörés - majd az
itt felkészített csoportok a jugoszláv fordulat után tréningező táborokban a
grúz változások végrehajtásához gyakoroltatták a résztvevőket azok otthoni
akciójának megkezdése előtt, közben
Grúziában a Soros-féle alapítványhálózat és ennek Nyílt Társadalom
Intézet-hálózata médiaállásokat épített ki, és ezután a Jugoszláviában
kiképzettek segítségével többezres gyűléseken és a kormányépületek
körbezárásával - óriási belföldi és külföldi médiatámogatás mellett - végül
végrehajtották a fordulatot. Ukrajnában 2004 végén már a grúz és a szerb akciócsoportok közvetlenül is résztvettek az
Amerika-barát fordulat végrehajtásában,
és az ukrán résztvevőket itt is döntően Grúziában és Szerbiában tréningező
táborokban készítettek fel a közvetlen akciókra. Csak kitekintésképpen kell
hozzátenni ezekhez, hogy a jugoszláv siker után - az ottani események
előkészítésében aktívan résztvevő - Mark Palmer, volt amerikai nagykövet egy
egész könyvet írt arról, hogy miképpen lehetne egy tucatnyi országban ilyen
fordulatokat végrehajtani, és 2005 elején az ő és Soros szervezésében
Budapesten – az itteni német alapítványi vezetők éles ellenkezése mellett - egy
„Demokrácia Központ” kiépítésébe kezdtek, amely ezeket az akcióformákat
tanítaná a később kiszemelt országokban a változások végrehajtásához.
Ennek értékelésére azt lehet mondani, hogy amíg valóban csak egy
diktatúra megbuktatása történik ezen az úton, nincs mit ellene felhozni, de
veszély abban áll, hogy a már létrejött pluralista demokráciákban is fennmarad
ez az intézményhálózat és a központi „demokráciatervezés”. Ezzel pedig az a tőkés csoport, amely elég nagy pénzügyi
háttérrel rendelkezik ahhoz, hogy ilyen kiképzett akciócsoportokat mozgasson,
és ehhez médiahátteret képes biztosítani, a „közvélemény követeléseként” tudja
ábrázolni azt, amit szűkebb érdekeik kívánnak, és ezzel a demokrácia
kiüresítése történik meg.
Egy stabil demokráciában tehát csak negatívan lehet megítélni az ilyen
fél-erőszakos közvetlen akcióformákat, mégha ezek nem vitásan nem is érik el a
régi „rohamosztagosok” utcai harcainak veszélyszintjét.
Irodalom
Arnove, Robert F./N.adine Pinede (2004): Revisiting the „Big Three”
Foundations. Internet: http://les.manac.uk./government/publications/working_papers_docs/Golbalization/Foundation
Bothwell, Robert O. (2001): The Decline of Progressive Policy and the
New Philantrophy.
Progressive Foundations and
Other Alternatives to Mainstream Foundations Are Created
and Become Substantial, But
Fail to Reverse the Policy Decline.
(internet:
http://comm.org.utoedo.edu/papers
2003
Callahan, David (1995): Liberal Policy’s Weak Foundations, In: The
Nation, November 13,
1995.
Covington, Sally (1998): Conservative think tanks and US policy CAQ.
How Conservative
Phlilantrophes and Think
Tnanks Transform US Policy. In. Covert Action Quarterly,
Winter. 45-59.
Csizmadia Ervin
(2003): Politika és értelmiség. Pártok, agytrösztök, hálózatok. Századvég
Kiadó. Budapest 2003.
Denham, Andrew/M.
Garnett (1994): Rethinking „Think Tanks”: A British Perspective.
University of Nottingham.
Draffan, George (2002): The Corporate Consensus. A Guide to the
Institutions of Global
Power. (Internet).
Garnett, Mark (2003):
Thinks Tank. In: Research and Policy Development. (Internet:
www.odi.org.uk)
Guilhot, Nicolas (2003): Reforming the World: Georg Soros and the
philantrophic
managment of the social
sciences. (Paper presented at the international conference „The
Foundation of
Globalization?”, University of Manchester, November 6-7, 2003.)
Hrab, Neil (2004): George Soros’ Social Agenda for America. In:
Foundation Watch, April,
2003.
Hrab, Neil (2004b): „Direct Action”. The Tactics of Radical Activism:
Part I. In: Foundation
Watch, February, 2004.
Lucarelli,
Sonia/Raddaelli, C. M. (2003): Italy: Think Tanks and the Political System.,
In:
Stone/Garbett/Denham (eds.): Think Tanks
in Comparative Perspective: Indiders or
Outsiders? Manchester: Manchester
University Press. 2003.
Morris, Christopher (204): Guide to Nonprofit Advocacy. Capital
Research Center.
Washington.
Philips, Kevin (2004): Die amerikanische Geldaristokratie. Eine
politische Geschichte des
Reichtums in den USA.
Campus Verlag,. Frankfurt/New York.
Plehwe, D/B.
Walpert/J. Nordman (2001): Neoliberale Wahrheitspolitik: Neo- bzw.
Rechtsliberale Intellektuellen- und
Think-Tank-Netzwerke als Saulen einer hegemonialen
Konstellation. ((internet).
Quigley, Caroll (1966): Tragedy and Hope. MacMillan. New Xork.
Roelofs, Joan (2002): The Third Sector as a Protective Layer for
Capitalism. Internet:
http://www.leftgatekeepers.com/articles/roelofs.htm
Schneider, Jiri
(2003): Globalization and Think-tanks.(Paper presented for SAREM
International Seminar, Istanbul, May 30,
2003
Thunert, Martin
(2003): Think Tanks in Deutschland -
Berater der Politik? In: Aus Politik
und Zeitgeschichte. 2003/51.
Wooster, Martin Morse (2004): The Ford Foundation’s International
Agenda. In: Foundation
Watch. June, 2004.
Wooster, Martin Morse (2005): The Rockefeller Brothers Fund and
Rockefeller Family Fund.
In: Foundation Watch.
January, 2005.