Pokol Béla

Jogtörténeti jegyzetek

 

 

 

 

A jogrendszer szerkezeti elemeit összefoglaló átfogó és elméleti elemezéseket készítve sokszor kellett fordulnom az elmúlt években jogtörténeti monográfiák és tanulmányok felé,  és az így nyert információk fényében megérteni illetve bemutatni a modern jogrendszerek össz-szerkezetét. A hivatásos jogász alakjának kibontakozása és térnyerése a jog egyes folyamataiban, a jogi kategóriák elválása a mindennapi élet gondolkodási sémáitól és fogalmaitól, a jog saját logikájának önállósulása az állami törvényhozás megjelenése idejére önálló jogfogalmi világ alakjában, ennek folyamatos jogdogmatikai továbbfejlesztése az egyetemi jogászok és a felsőbíróságok tagjai által, illetve ennek állandó veszélyeztetése a jogon kívüli törekvések által - ezek voltak azok a jogi szerkezeti elemek, melyeket jogtörténetileg is igyekeztem  kutatni és megérteni. Ezek a szórványos kutatások azonban nem elégségesek egy minőségi szintű jogelmélet kidolgozásához, rendszeresebb jogtörténeti kutatások folytatása szükséges ehhez. Ezeket kezdtem el az elmúlt hónapokban, és a következő jogtörténeti jegyzetek így egy alapvetően jogelméleti irányultságú szerző jogelméleti célú, jövőbeli munkáihoz készültek - és terveim szerint készülnek még továbbiak -, de mivel a hazai jogtörténet utóbbi fél évszázadának irodalmában csak kevés anyag jelent meg a középkori magyar jog és az átfogó európai jogtörténeti monográfiák és tanulmányok feldolgozása terén, talán nem haszontalan ezeket a jegyzetet is megjelentetni -  még ha végső felhasználásuk jogelméleti rendszeremet tartalmazó könyvem átfogó újraírásánál is történik majd meg.    

 

 

 

I. Európai jogtörténeti vázlatok

 

((Három átfogóbb európai jogtörténeti könyv kivonatolása található e részben, röviden Wenzel Gusztáv 1869-es munkája, Hajnik Imre néhány évvel később született egyetemes európai jogtörténete részletesebb jegyzeteléssel, és végül legbővebben Franz Wieacker 1952-es európai jogtörténetének második, átdolgozott változatának kivonatolása, illetve ezekhez fűzött megjegyzések. Ezután néhány e témával foglalkozó újabb tanulmányból rövid jegyzetek, majd a Szásztükör nem régen magyarul megjelent anyagából néhány kivonat következik. ))

 

 

 Wenzel Gusztáv (1869): Egyetemes európai jogtörténet. Királyi Egyetemi Magyar

 Nyomda. Budapest. 1869.

Mivel ez 760 oldalas könyv, Hajnik Imre írta később, hogy 1877-től egy rövidített verzió is volt a diákok részére.  Négy részre osztja a történelmet, az ókor után a Nyugat-Római Birodalom bukása utáni évektől Nagy Károlyig, kb. 800-ig, ezután a tulajdonképpeni középkornak nevezve a frank birodalom elenyészésétől és a magyarok bejövetelétől az 1200-as évek végéig, ezután a harmadik korszak, reneszánsz kora az 1300-as évek kezdetétől a kelet-római birodalom bukásáig (1453-ig), és végül a negyedik az újkor ettől kezdve egészen a könyv írásáig 1850-ig.  Nagyon sok benne az államtörténet, a jogtörténetre rátérve az egyes szakaszoknál, a „tulajdonképi jogtörténet” cím alatt mindig a külső jogtörténet, majd a belső jogtörténet következik. Az előbbi az egyes országokban jogra hatott eseményeket, így pl. az egyetemek megjelenését tárgyalja, a belső jogtörténetben pedig - külön mindig a közjogra és külön a magánjogra rátérve - az egyes intézményeket, jelezve az országonkénti verziókat.

368. oldaltól: a második szakasz (800-1300) közötti „Tulajdonképi jogtörténet” c. rész

Általános megjegyzései:

-         az addigi személyi (népjog) helyére egyre inkább e szakasztól kezdve a letelepedett lakosság territoriális joga lép, most már eltekintve a törzsi hovatartozástól (Hajnik e kapcsán jelzi majd, hogy e helyére a hűbéri szervezet lép Nyugat-Európa nagy részén, széttörve a törzsi jog egyenlőségét, főként a déli és francia illetve hispániai részeken,  míg a németeknél az északi részek csak később mentek el ebbe az irányba,  illetve a skandinávok különösen sokáig kitartottak a hűbéri renddel szemben.)

-         Másik megjegyzés, hogy a római jogot a hohenstauffeni császárok a közjogi része miatt pártfogolták, míg a francia királyok a magánjoga miatt.

 

Külső jogtörténet (370-481. o.).

     - Az általános európai jogfejlődés szempontjából fontos, hogy míg a nyugat-római birodalom által befolyásolt területeken a kialakuló közös jog három részből állt: a kánonjogból, a római jogból (ahogy Justiniánus kodifikációjával átvették) és a longobárd hűbéri jogból, addig keleten az utóbbi elmaradt, és amúgy is a római jog is jobban görögösödött, inkább már késői bizánci volt, és ez lett a kelet-európaiak közös joga. (Vagyis a bizánci részeken illetve befolyásuk alatti területeken nem alakult ki a hűbéri rendszer és az ez által lehetővé tett, az egyes nagyhűbéresek területén levő autonómia! Így a hűbéri rend mind Nyugat-Európa sajátossága a bizánci despotizmussal szemben!) Magyarország és Lengyelország is, noha kulturális szempontból nyugati, és a nyugati közös jog szolgált belső jogfejlődés iránymutatójaként, de csak a hűbéri jog nélkül hatott ránk is.  (A magyar koronához tartozó Szerbia, Moldávia, Havasalföld és  Galícia  is már a kelet-európai közös jogon fejlődött, és nem a nyugatin!)

Jelzi hogy az 1050-ben Pisa-ban megtalált Digesta -  melynek nyomán Pepo, a tudománykedvelő gyakorlati jogász kezdett tanítani az 1100-as évek fordulóján Bolognában - előtt a római jogot már Padovában addig is oktatták, de ott a longobárd hűbéri jog volt a fő, és azt rendszerezték igazán, és csak mellékesen és eltorzult formában a római jogot.

   -  A 382. oldalon jelzi, hogy míg a bolognai és nyomában az egyetemek „universitates scolarium” voltak, addig a párizsi és nyomában a franciák „universitates magistorum”-ok, és a legtöbb egyetem aztán a párizsi mintát követte. (Egy másik eltérés még, hogy míg a bolognai egyetemet a diákok önkormányzata jellemezte, addig a párizsit egyházi felügyelet és állami ellenőrzés is jobban befogta.).  Ír a Szásztükörről -  Eike von Repgow munkájáról -  és a Svábtükörről, de Hajniké jobb, majd onnan.

 

Egyáltalán: végigolvasva már Hajnik európai jogtörténetét, az már jobb nyelven és okosabban van megírva, így onnan veszem a továbbiakat.

 

 

 

 

Hajnik Imre (1891): Egyetemes európai jogtörténet. A középkor kezdetétől a franczia forradalomig (Harmadik javított kiadás). Eggenberger Könyvkereskedés Budapest 1891.

 

Hajnik 1875-ben adta ki először ezt a könyvét - így alig hat évvel Wenzel könyve után -  de ez a harmadik javított kiadása. Bár jelzi, hogy lényeges eltérés nincs e javításban az elsőhöz képest, az tény, hogy minden rész előtt az irodalmat  jelzi, és ebben sok az 1880-as anyag. Vagyis az újabb irodalmat továbbolvasta ehhez, és úgy javított. Ez is még kissé archaikus nyelvezetű, de sokkal tisztább magyar nyelvű ez – már a maihoz hasonlítható - szemben Wenzel könyvével. Ez a könyv csak 380 oldal, és rengeteg benne az államtörténeti rész, igazán fontos e könyvből jogtörténetileg a negyedik könyv első három fejezete, a 242-303 oldal között, de még előtte a 70-71 oldalról a frank kapitulárékról:

 

„A királyi törvényhozás, mely e korszakban királyi rendeletalkotás (Constitutiones, Edicta, Decreta stb.) formájában kelt, nem a népjogot megszüntetve, hanem inkább melléje helyezkedve alkot jogszabályokat, melyek a népjog szigorát enyhíteni és a haladó míveltség igényeinek érvényt szerezni hivatva volt. Országos rendszeres jognak alkotására a királyi törvényhozás ép azért sehol sem emelkedik, még a Karolingok capitularei sem, melyek még leginkább gyakoroltak átalakító hatást. Szorosan véve a capitularé-k csak a Karolingok rendeletei, de tágabb értelemben e kifejezés a frank királyok rendeleteire egyáltalán vonatkoznak.

 

A capitularé-k jogszabályokat vagy kormányszervezeti intézkedéseket tartalmazó rendeletek, kelnek pedig vagy mint az utóbbiak, önállólag (capitularia per se scribenda) vagy pedig egyes vagy az összes népjogok kiegészítéseik végett (capitularia addenda), melyek hogy jogi erővel bírjanak, a nép beleegyezésére szorultak. E capitularék, így elnevezve tartalmuknak fejezetekre (capitula) oszlásáról, keletkezésük éve és helyének vagy pedig a tárgynak, a melyekkel foglalkoznak, megjelölésével idéztetnek” Hajnik 1891:70). (Példa az elsőre: Capitulare Aquisgranense  817-ből, példa a másodikra… Capitulare de villis). A Karolingok capitularéinak fő szerepe, hogy – lévén ők a pápa és a keresztény egyház fő támasza és felfogásának terjesztői voltak – általuk a keresztény egyház felfogása jobban áthatotta a germán szokásjogokat. Igaz, hogy a kapitularék formai érvénye megszűnt a Karolingok után, de átszivárogva a szokásjogokba  a nyugati jog fejlődését tartósan befolyásolták.

 

És most a 242. oldaltól a jegyzetelés: Negyedik könyv - „A jogélet Európában a X. századtól a XVI.-ig.

 

A törzsi jogéletről a területi jogéletre áttéréssel ebben a szakaszban a hűbéri rend is felváltja a korábbi törzsi egyenlőséget, és ezzel együtt a központ teljhatalmát, és ez utóbbi révén a szakadozottság jön létre. És minél teljesebb a hűbéri rendre áttérés, annál inkább.  (A hűbéri rend és az autonómiák létrejöttének összefüggéseit majd meg kell nézni Bónis (Hűbériség és rendiség” c. könyvében, mert a bevett történelmi tanulmányok ezt egyáltalán nem emelték ki, csak a hűbéri rend „sötét feudális” jellegét…). Ti. a hűbéri területté válás, egyben annak önálló joghatóságát is létrehozta, és ez hamar annak önálló jogát is. Minden autonómia ekkor egyben önálló jog keletkezését is magával hozta, és ez okozta a jogi decentralizációt a hűbéri rend miatt:

„Azon nyugat-európai országokban ellenben, hol a hűbériségnek nem sikerült felbontani a közjogi egységet (Anglia), vagy hová a hűbériség csak későn és már fogyatkozó erővel hatolt (Magyarország, Lengyelország, Skandinávia), valamint a Kelet- Európát alkotó Oroszországban, a jogélet teljes egységének hiánya egyes országrészeknek nem annyira uralmi, mint inkább nemzetiségi különállásával függött össze” (Hajnik 1891:244).  („Példák erre hazánkban a székely- vagy  szász föld, vagy Angliában a kelta lakosságú Wales stb.” - lábjegyzet ehhez.)

 

246.    o. A kapitulárék érvényének megszűnésével noha ezek szokásjogilag részben tovább éltek, de írott jog nem volt már az 1000-rel induló években, „Így jutott a tulajdonképi középkor kezdetén a nyugat-európai jogélet újból a merő szokásjog korszakába, melyből Európa keleti és éjszakkeleti vidéke még egyáltalában ki sem bontakozott”  A hűbéri rend uralomra jutása szétszaggatta a szokásjogokat és megszüntette az egységes jogot, kivétel itt Anglia: „Az összes jogéletre kiterjeszkedő országos egyszersmind nemzeti szokásjog csak Angliában (common law) és pedig már a 13. században, alakul, és még azon inkább keleti és éjszakkeleti országokban is, hol mint például Magyar- vagy Lengyelországban, egy törzsi jognak még a középkorban sikerült közönséges vagy országos joggá emelkedni” (Hajnik 1891:246).

247.     o. A szokásjog feljegyzései illetve „kérdezés a szokásjog iránt”: „És ha per alkalmával mindkét fél az ő állítását a szokásjogon alapulónak tudta bizonyítani, a bíróságnak a népből választott tagjait, az un. bírótársakat (Schöffen) tartották arra hivatottaknak, hogy kimondásukkal a való szokásjogot megállapítsák, vagyis a fennforgó kételyek közepette a jogot mint mondták megtalálják (das Recht finden); sőt idővel szokásossá lett, hogy a bíróság nem csak midőn ítéletet hozott, hanem a szokásjog iránt  egyszerűen kérdezve is, tett ilyen jognyilatkozatokat. A szokásjog és különösen ennek időnkénti változásai felismerésére tehát sokáig fő fontosságuak voltak a bíróságok nyilatkozatai a fennálló szokásjog iránt, azoknak erre való utalásai, melyek a lauda recordationes (récords), scita, Weissthümer, Öffnungen, ordele stb. neve alatt ismertek, és milyenek különösen a városi jog terén, hazánkban sem hiányoztak  (...)  A falusi jogéletben nem csak ily egyes esetre adott jognyilatkozatokkal lehet találkozni, hanem szokásban volt a szokásjognak egyáltalában a községgyűlésben koronkénti előadása. Ezek feljegyzései Németországban a szorosabb értelemben vett Weissthümer vagy Pantaidinge, Francziaországban a rotuli (Rodel)”  ( Hajnik 1891:47).  (Korábban írta, hogy a falusi jog megállapításainak falugyűléseit ding-nek hívták).

248.    „A jog megállapítása mindig nagy probléma volt e korban, és az egyes területi szokásjogokat a XII. századtól magánosok  -  ritkábban  a hatóságok megbízásából - készítettek erre feljegyzéseket, a jogot írásba foglalva, ezek a jogkönyvek (Rechtsbücher). Készítésük fénykora a nyugatibb országokban a XIII. és a XIV. század, de kivált a XV. századba tartozó jogkönyvek amazokat sem számban se pedig jelentőségre el nem érvén. Az inkább keletre fekvő országokban, hol a XI. és XII. századig, sőt van ahol később is, még csak a törzsi jogok feljegyzése eszközöltetett, a nyugati jogkönyvekhez hasonlítható munkák csak a XV. és a XVI. századokban készülnek”

249.    A kiváltságok (vagy privilégiumok) szerepe a középkorban: mivel a teljes alávetés volt a kiinduló állapot, vagyis „minden tilos, ami nincs külön írásban megengedve”- gyakorlat alapján az egyes csoportoknak, városoknak stb. adott privilégiumok adták meg a jogok nagy részét, és nem egy közös jogon belül. „A kiváltságok tehát egyének és testületek pergamenre vetett jogai vagy szabadsága lévén, szabadság (libertas) és kiváltság (privilegium) a középkori népek gondolkodásában egyértelműkké lettek, és a privilegiumokaat megerősíteni s ezek megtartását ígérni, mit az új úrtól vagy a trónra lépő fejedelemtől vártak és kívántak, annyit jelentett, mint biztosítani a szabadságot.

250.     „Hasonnevű kifejezés erre a chartae (chartes, charters) Olaszhonban, Francziaországban és Angliában, a Freibriefe Némethonban, a fueró-k az ibériai félszigeten, sőt idővel e kiváltságok oly annyira elfoglalták a jogéletet, hogy minden jog, mely nem szokásból fakadt, a kiváltság formájában öltött alakot”.

251.    A törvények és a rendeletek későbbi szerepéről írja: „Az államhatalom és az államegység kifejlődésével a későbbi középkorban végtére törvények és rendeletek (ordinationes, decreta, stabilimenta, statuta, sanctiones pragmatice) lesznek folyvást jelentékenyebb jogforrásokká, de azért a jogélet jellemére határozókká még sem lesznek. Túlnyomólag közjogi tárgyak iránt intézkedve, törvény és rendelet ugyanis még sehol sem szabályozzák kizárólag, sőt még túlnyomóssággal sem a jogéletet vagy ennek valamely ágát (péld. büntető vagy perjogot), hanem csak égető hiányok pótlása vagy visszaélések megszüntetése érdekében alkotnak szabályokat. Törvényt és rendeletet egymástól fogalmilag sokáig nem különböztették meg; különállásuk csak későn és akkor is csak az alkotmányosság felé haladó országokban, kivált Angliában és Magyarországon megy véghez”.

252.    Nincs.

253.    Nincs.

254.    Fontos kiemelés, hogy 1050-ben csak a Digestákat találták Pisa-ban, meg, és a Justiniánusi kódex, illetve Institutiói illetve a Novellák már ismertek voltak, és Paviában ill. Ravennában már tanították ezeket, miközben itt főként persze a longobárd hűbéri jogot tanították. „Nagy jelentősége e paviai iskolának a longobard jognak tudományos mívelésében rejlik, a XII. század előtti irodalmát az kizárólag neki köszönvén; de a római jog is részesült mívelésben, ti. a római jognak ekkor már ismertebb részei, az institutiók, a codex és novellák”.

255.      „De a római jog tanulmánya csak a XII. században jutott virágzáshoz, midőn Irnerius (1085-1125) a bolognai egyetemen a pandektákat, melynek legnevezetesebb kézirata (littera pisana) ez időtájt lett ismeretessé, kezdé tanítani. Rövid idő multán számos tanszékkel bírt Olasz- és Délfranciaországban, hol a jogiskolák Orléans-ban, és Montpellier-ben voltak híresek, és a spanyolhoni salamancai egyetemen. Németország XIV. századbeli egyetemein ellenben római jogot kezdetben nem tanítottak, és csa a XV. században nyert ott tanszéket; a párisi egyetem tanulmányai köréből pedig a római jogot pápai tilalom a XIII. század elején csaknem teljesen kirekesztette egész a XVI. század végéig (…) Hazánkban végtére, ahol az árpádkori veszprémi főiskoláról csak azt tudjuk, hogy jogiskola is volt, de szervezetét közelebbről nem ismerjük,  a pécsi és az óbudai főiskolában a római jogot is tanították, de ez nagy jelentőségre itt nem jutott”. Írja még hogy míg a párizsi egyetem a hittudomány tanításának fő helye volt a kezdetektől, addig bolognai a jogé, és ebből adódott, hogy a párizsi egyetemen később is a kánonjogot oktatták különösen. A pápák a római jogot igazán csak a kánonjogba felvett és átformált alakban támogatták, - mondja Hajnik valahol -, hogy a világi főhatalom   önállóságának hangoztatása miatt alakult ki a pápáknak ez az ellenkezése a római joggal szemben -  és ez adhatja meg a párizsi egyetemre kimondott tilalom okát is.

256.    Accursius 1182-1260 között élt, és ő foglalta össze a glosszátorok munkáját, utána a posztglosszátoroknak vagy kommentátoroknak vagy Accursianusoknak hívják a következő nemzedékeket, mely már nem exegétikus módszerrel, hanem casuistikus módszerrel élt a XIII. század végén, de főként a XIV. és a XV. században, leghíresebbek Bartolus de Saxoferrato és Baldus de Ubaldis voltak. Őket sokszor keresték meg egyes peres ügyek kapcsán véleménykéréssel (consilium-ért), és ezért e jogtanárokat juris consultus-oknak is hívták. Ők olasz irányba fejlesztették a jogot. (Vagyis a gyakorlati életbe való bekapcsolódás miatt helyi jogi dilemmák is befolyásolták őket, innen az olasz irány.)

257.    Irnerius gyakorlati jogtól való távolsága, és a kezdeti római joggal való foglalkozás nem gyakorlati jellege:  „A római jognak a XII. század végén újból megindult tanulmányozását nem valamely gyakorlati érdeknek, hanem merőben az akkor felébredt tudományos szellemnek kielégítése végett karolták fel oly lelkesen. A glosszátorok, kiknek legelsője, Irnerius hivatásánál fogva nem is volt jogász, nem arra irányozták foglalkozásukat, hogy mit lehetne a római jogból a gyakorlati élet számára hasznosítani, hanem, hogy a római jogot azon alakjában felismerjék, melyben az Justinian korában élt és ennek törvénykönyveiben előadva volt”.  Két dolog adta később a római jog tekintélyét: „ Az egyik , a római jognak a középkori nézet szerint a csak újból feléledt római császársággal való összefüggése volt, mely felfogást a római császárok, különösen I. és II. Frigyes, istápolták, miután az imperatori absolitismusnak kedvezett. A másik, a melyre különösen a francziaországi legisták hivatkoztak, a római jog tartalmának ésszerűsége, tanainak vitatott helyessége, miért is azt „ratio scripta” (raison écrite) melléknévvel tisztelték meg, és tanainak oly értelemben tulajdonítottak közönséges érvényt, mint a mathematika és a logika szabályainak”. És mivel az egyetemeken csak a római jogot illetve a kánonjogot tanítottak, ezért egy megvetés jött léte a hazai szokásjogok iránt, melyeket nem is tanultak az itt végzett jogászok.

258.     Mi vezetett a római jog gyakorlati elterjedéséhez? - teszi fel itt a kérdést: Olaszországban a hajdani Róma nimbusza gyakorolt hatást, Németországban pedig a római császárság és a német királyság összekapcsolásának az eszméje. A pápák a XIII. századi ellenkezés után egyre inkább a római jog hívévé váltak, és terjesztéséért sokat tettek, de a gazdasági élet egységesülése a széttagoltság után is kedvezett ennek, és ezentúl különösen az, hogy a tanult jogászok a helytartó tanácsokban tanácsadóként és a felső bíróságok megszállása után ezt elterjesztették. „De a római jog befogadásának mindezeknél hathatósabb tényezője, sőt tulajdonképi eszközlője, romanistáknak a fejedelmi tanácsban és a bíróságoknál alkalmazása, az úgynevezett jogtudós bíróságok (das gelehrte Richterthum) keletkezése volt”.  Tehát előbb a fejedelmek melletti tanácsadóként, majd itteni befolyásukat felhasználva a bíróságokba jutottak és itt átformálták a hazai jogot a tudós jogászok a római jog szerint.  „Németországban, hol a római jog recepciója névleg a legkorábban volt végrehajtva, de tényleg azonban az csak a XV. század végén, de leginkább a XVI. században ment végbe, miután elébb a nemzeti joggal itt is erős küzdelmet volt kénytelen vívni” (Lábjegyzetben teszi hozzá, hogy Bajor Lajos 1342. évi rendelete már előírta a Hofgericht-nek a római jog szerinti ítélkezést.) Angliában csak doktrinális hatást gyakorolt a római jog,  „És ez volt a római jog szerepe hazánkban is (különösen Verbőczynél) míg Skandináviában és a szláv tartományokban e korszakban annak még ily hatása sem észlelhető”.

 

277.    A Szásztükör és a Svábtükör eltérése: A szásztükröt (Sachsenspiegel) Eike von Repgow, anhalti lovag 1230 körül latin nyelven írta,aki a Billingshöhe grófságban bírótársi tisztet teljesített, és a Falkensteini Hoyer gróf óhajára fordította le szász tájnyelvre a szásztükröt. Ezután egész Észak-Németország legfőbb könyve lett ez, amely  „a római és kánonjognak úgyszólván minden befolyásától ment feljegyzése a szász közönséges és hűbéri jognak.” Ezzel szemben a svábtükröt 1275 körül írták, valószínűleg Augsburg-ban, amely Dél-Németország legjelentékenyebb jogkönyve lett, és ez a közönséges jogot nem annyira függetlenül a római jogtól és a kánonjogtól ábrázolta, mint a szásztükör, és a hűbéri jogi részben pedig a longobárd hűbéri jogot vette át erősebben, nem úgy mint a szásztükör, amely ettől is ment maradt. De azt tudni, hogy a svábtükör a szásztükör felhasználásával is készült. E két jogkönyvet lefordították franciára, lengyelre, hollandra, és a keleti tenger mellékén is sok helyen használták a szásztükröt. Így az 1495-ös Reichsgerichthof alakításáig  német jog jórészt független maradt a római jogtól, és a longobárd hűbéri jogtól, noha ezeket a svábtükör óvatosan már elkezdte bevenni, de csak e tudós bíróság kényszerítő ereje 1495 után erősítette fel itt a római jog recepcióját, és szakította meg az önálló német jog országos joggá válását. (Feltehetően itt Hajnik a romanistákkal szembenálló germanisták jogtörténeti hangsúlyait mondja….)

278.    Nincs

279.    Nincs

280.    Nincs

281.    Nincs

282.    Itt tér rá a franciákra. Lényege, hogy ez eléggé eltér a Dawson által adott képtől (Oracles of Law, 1968), és egy erőteljes királyi rendeletalkotást ír le, ami a királyi parlamentek által kifejtett elveket alakítja írott rendeletekké, és a nagy hűbérurak törvényszékei is a királyi parlamenteket mintázták joggyakorlatukkal. És az 1453-as rendelettel előírt szokásjogi hivatalos összeírás, amely egészen a forradalomig tartott, megteremtették az egységes francia jogot. A Code Napóleon csak így tudott kialakulni.  

283.     „A merő partikuralismus kora a franczia jogélet terén a XIII. századik tart. Ekkor mutatkoznak egy közönséges szokásjog alakulásának, valamint idegen jogintézmények befogadásának kezdetei. Az erősbülő királyságnak volt ez a műve, mely azt az igazságszolgáltatásnak a királyi curiá-ban, majd a királyi parlamentben nagyobb összpontosítása útján és egy tekintélyes hivatalnoki kar segélyével létesítette. Az elveket, melyeket a királyi bíróságok,  a hatalmasabb koronahűbéresek székeinek ezen példányképei kifejtettek, a királyi rendeletek (ordonances) öntötték határozottabb alakba, mely királyi rendeletek (a legrégibb, országos jelentőségű 1155-ből, VII. Lajostól való) IX. Lajostól kezdve folyvást növekvő mennyiségben kiadva, a jogállapotokat mindinkább átalakító törvényhozást képviselnek.   A XV. század második felében, midőn az ország területi egyesítése már végre volt hajtva, a franczia jogélet egy újabb korszaka kezdődik. A tartományi coutumes-eknek VII. Károly Montil-lez-Tours-ban 1453-ban kiadott rendeletével megindított, de csak a XVIII. században befejezett feljegyzése és megállapítása, a királyi ordonance-ok törekvése egységes jogélet alkotására és a jognak tudományos formulázása jellemzik e korszakot, mely csak a nagy franczia forradalommal ért véget ”.

284.    „A középkori franczia jog legönállóbb ismertetője és a középkori jogirodalomnak egyáltalán legértékesebb termékei egyike Philipp de Beaumanoir „Les Coutumes de Beauvoisis” (Beauvoisis szokásjoga) czímű 1283-ban elkészült műve. Habár szerzőnek, ki előkelő bírói hivatalokat viselt (bailli volt, majd parlamenti tag is) az idegen jogokkal való ismeretsége nyomokat hagyott is munkájában, a hazai jog tiszta előadása ott nincs elhomályosítva, és  római jog ismerete csak segédeszközül szolgált a joganyagnak több jogászi éllel és módszeresebb feldolgozására, miben Beaumanoir-t a középkori jogászok egyike sem haladta meg”.

285.    „A tulajdonképpeni jogkönyvek mellett  középkori franczia jog megismerésének forrásai még az ítéletek és a jognyilatkozatok. Ezek nevezetesebb gyűjteményei 1. az un. Olim, vagyis a franczia parlament registrumai 1254-től 1318-ig, melyek Montlucon János és még három királyi jegyző feljegyzéseinek köszönhetők, és arréts czímű részükben a parlamenti közönséges ítéleteit, inquestae czím alatt pedig annak rendkivüli eljárása (ti. inquisitio, enquete) alapján hozott ítéleteit tartalmazzák”. Lábjegyzetben jelzi, hogy ezt 1681-ben Du Moulin összes munkái második kötetében adták ki, úgy tűnik, hogy -  majd száz évvel élete után - először csak ekkor jelent ez meg nyomtatásban, és így csak igaza lett Dawson-nak a titkosságról. (Amiről pedig Hajnik egy szót sem ejt…). 

      

 

 

 

 

Wieacker, Franz (1967): Privatrechtsgeschichte der Neuzeit unter besonderer Berücksichtigung der deutschen Entwicklung.

Vandenheck & Ruprecht. 2., neuarb. Aufl. Göttingen.

(Az első kiadás 1952-es volt.)

 

(Első átolvasás utáni jegyzetelés). Nyilvánvaló Wieacker romanista vonzódása és a germanistákkal való szembenállása, így ebből a szempontból a történeti anyag rendezésénél ezt a beállítódását érvényesíthette, de ennek ellenére kiegyensúlyozottak  elemzései, és ez nem nagyon nem torzíthatta el a leírásnál a történelmi tények összhangját.

 

-14.o. jelzi, hogy a németeknél 1500 körül végbement Vollrezeption (melytől ő kezdeni akarja a részletesebb elemzést) előtti recepció leírását  Coing épp most adta ki egy nagy munkájában. Már itt jelezni kell, hogy a Vollrezeption (vagy sokszor praktische Rezeption név alatt) előtti Frührezeption-t alapjaiban Wieacker a kánonjog általi közvetett recepciót érti, és nem az „egyetemek általi szűk recepciót”, noha a tömeges gyakorlati recepció a Vollrezeption név alatt ezt is sugallja.

 

- 19.o. E könyv 1952-es születésének szellemi hangulatához adalékot adhat egy itteni hosszú lábjegyzet, amiben a II. Világháború után a német nemzetállami gondolat katasztrófáját említi, ami egy átfogó átértékelést hozott a háború előtt a német joggal és jogtudománnyal szembeállított római jog kutatásában, „die ihren ideologischen Ausdruck in Koschakers Nachkriegsbuch „Europa und das römische Recht” fand”, és írja, hogy e könyv nemzetközi visszhangját és támogatottságát jelzi, hogy a könyvet külön nemzetközi szimpóziumokon méltatták, illetve ezután új kutatási részlegek jöttek létre, mint pl. az IRMAE (Iius Romanum Medii Aevi).

 

- Az Erster Teil (26-96.) az újkori jogtudomány -  amivel részletesebben foglalkozik – középkori előzményeit foglalja röviden össze

 

- 27.o. A széteső nyugat-rónai birodalom az új népeknek a területén a központi monarchia igazgatási és pénzügyi szervezetét hagyta hátra, és míg ezek számára a jog korábban csak az életviszonyok spontán áthagyományozása volt, és a központilag alkotott jogról, illetve a jogról mint szellemi intézményről nem tudtak, ezek áthagyományozódtak rájuk. E mellett még a központosított keresztény egyház maradt meg az itt újra kezdődő birodalmak szerveződéséhez. Áthagyományozódott még a korai középkorra a bizánciak által a göröggel vegyitett alsófokú iskolai rendszer, a trivium: grammatika, logika (dialektika) és a retorika hármasságával, illetve a további szabad művészetekkel (artes liberales): artimetika, geometria, zene és asztronómia négyesével (Quadrivium) együtt a hét szabad művészet. (És mivel ezt az egyetlen épen maradt intézmény, az egyház tudta csak működtetni - és az interregnum idején ténylegesen is csak ez szervezte a központi életet -  ennek nyelve, a latin maradt még meg a nyugati részeken újjászerveződő birodalmak számára, az ő egyszerűbb intézményeik felett.)

 

- A grammatika biztosítja az alapul fekvő szövegek értelmezését, a retorika ennek rendezett előadását és összerendezését, és a dialektika a megvitatás módját mind a teológiában, a filozófiában és a  jogtudományban.  Ez a három elementáris tudás a lesüllyedt római jognak ebben az idejében elég is volt a triviál-tanításon belül, illetve az erre épülő retorikai-dialektikai felsőbb iskolában, de külön jogi iskola nem volt már a késői nyugat-római birodalomban, hanem csak a bizánciaknál, és innen ment át később az európai országokba. (Sőt azt is mondja máshol, hogy az eredeti nyugat-római korszakban eleve nem volt külön jogi iskola, és csak az előbb leírt módon az általános képzésen belük tanították meg a jogot is, és külön jogi iskola csak a bizánci császárság területén alakult ki, igaz ezt többször mint kutatási eredményt bizonytalanítja el…)

 

- 33.o. „Az európai filozófia hamarabb találkozott Boetius-sal, Dionysius Aeropagitájával, Sevillai Izidor írásaival mint Arisztotelesz-ével és Platon-éval, és később a Szókratész előttiekkel, ugyanígy a képzőművészetünk  is először a későantik-bizáncival találkozott, és csak ezután az eredeti  római-göröggel, majd ennek archaikus elődeivel. És a jogban is először csak a szűk római jogi szöveggel a Digesta formájában találkozott, és csak később a humanizmus fordult az eredeti római jog tágabb kultúrája felé, és ennek fényében próbálta rekonstruálni az eredeti római szellemet és kultúrát.

 

-39. A középkori jogi tanítás újjáéledése kapcsán írja, hogy a bizánci befolyás két fő helye a koraközépkor (500 körül) idején Róma és Ravenna volt, és itt jött létre bizánci mintára ekkor külön jogi iskola, és innen terjedt el (talán) aztán először Padovába, majd Bolognába a Digesta megtalálása után. Padovában persze már a bolognai előtt egy lombardiai (longobárd jogi) iskola volt. De nem lehet tudni, hogy az 1000 körül itt már bizonyítottan lévő jogi iskola és az 500 körüli jogi iskolák közötti időben volt-e itt folyamatosság.

 

- 52. o.  Bologna eltérése az egyházi  alapú többi európai jogi tanítástól: „Während nördlich der Alpen die artes liberales und damit der allgemeine Rechtsunterricht noch an der Kloster- und Kathedralschulen verblieb und sich noch bei den alten westeuropäischen Universitäten, an der Sorbonne und in Oxford, infolge ihrer engen Verbindungen mit dem geistlichen Stiftungs- und Pfründewesen, erst spät vom Primat der theologishen Fakultät löste, wurde die Universität zu Bolgna als profane städtische Anstalt gegründet, deren propädeutisches Artistenstudium unmittelbar auf die Schulung des profanen Nachwuchsbedarf ausging.” Ezen kívül egy másik eltérés -  az előbbiből kifolyóan -, hogy míg az egyházi alapú egyetemek egy hierarchia tagjaiként maguk is belülről hierarchikusak voltak, Bologna városi egyeteme - miután megkapta Barbarossa Frigyestől az autonómia privilégiumát - egy testületi szerveződés volt, belső és felső tekintély nélkül. A létrejövő, új világi jogászi réteg számára ez a nevelés így fontos sajátosság volt.

 

- Egy fontos könyvre hívja fel a figyelmet: P Hazard: Die Krise des europäisches Geistes 1680-1815. (Német fordítást 1947-ben adták ki, és a Descartes utáni nagy szellemi átalakulást elemzi!!!)

 

- 56.o. A glosszátorok idejének felfogása az antik szövegekről, mint ratio scripta-ról: már az egyes jogi szövegek is, önmagukban a teljes igazat adják, ezért az egyes szöveghely értelmét kell (és elég!) feltárni, innen az egyes szövegeket glosszáló stílusuk. És ehhez elég a grammatika és legfeljebb a trívium egyszerű dialektikája, melyet ők még csak az 1200-as években az arabok és a bizánciak által közvetített Arisztotelész írások előtti szinten ismertek. Ez jellemző főként Irnerius fejtegetéseire. Ezután azonban itt is a teljes szöveg értelmébe ágyazott értelmezés lépett előtérbe, és mivel így a szövegek közötti ellentmondások feltárultak, ezeket a megkülönböztetésekkel (érvényük korlátozásával) illetve a korlátozott területre szorított érvényűek alá-fölérendelésével (subdistinctiones) harmonizálták. Ezzel hozták létre az első jogdogmatikát – mondja Wieacker, és jelzi, hogy a római jogászok még a legjobb korszakukban sem törekedtek egy ellentmondásmentes egészet jelentő jogdogmatika létrehozására, már csak a személyes jogászi tekintély sem engedte meg ezt náluk:

„Denn die (klassische) römische Jurisprudenz zielt trotz vollendeter Analyse der konkreten juristischen Sachproblematik auch in ihrer höchsten Bemühungen nicht auf ein harmonisiertes Lehrgebäude, das schon die persönliche Autorität der Juristen nicht zuließe” (59.)

 

- 60. o. A középkori ’jogdogmatika’ működésének összehasonlítása a maival: „Die Regeln werden daher auch nicht aus obersten Begriffen und Grundsätzen abgeleitet: weder aus einer allgemeinen Rechtsidee (denn dies setzte eine selbständige Rechtsethik voraus, vor der sich die Texte erst rechtfetigen müßten), noch aus Allgemeinbegriffen wie im Vernunftsrecht des 18. Jhs. und der Pandektenwissenschaft (denn das setzte ein geschlossenes System von Axiomen und Begriffen voraus), noch gar aus sozialen Wertungen, wie in der modernen Interessen- oder Wertungsjurisprudenz (denn dies setzte voraus, daß das Recht einem außer ihm selbst liegenden Lebenszweck zu dienen hätte)”. 

 

- Még azt jegyzi meg, hogy azért is keveset tudunk a glosszátorok életéről és személyéről, mert - noha Itáliában már ekkor erősebb volt az individualitás kulturális elterjedtsége mint a többi európai részen – de az individualitás fontossága még itt is csekély volt, és így lényegtelen volt a felfogás szerint, hogy személyesen ki csinált egy művet, és ki ő.

 

- 62.o. Irnerius után (talán itáliai neve Guarnerius volt?) az egymás utáni „négy doktor”alapozta meg Bologna hírnevét: Bulgarus, Martinus, Hugo és Jacobus, és a ronkali törvények (1158) létrejöttében közreműködtek, valamint Barbarossa Frigyes harcát a lombard ligával jogi eszközökkel is segítettek, és ezért adta meg a kiváltságot ő a bolognai egyetemnek. Ezután Placentinus (1192-ig élt) majd Azo (1235-ig élt), aki egy nagyon befolyásos summát (Summa in Codicem) készített a kódexekről, és Odofredus (1265-ig) volt jelentős. Különösen 1220-ban nőtt meg az áramlás Bolognába, mert III. Honorius pápa ekkor megtiltotta a párizsi Sorbonne számára, hogy a klerikusoknak jus civile-t tanítson. Épp erre az időszakra esett Accursius működése (1185-1263), aki összegezte a glossszátorok munkáját a Glossa ordinaria c. munkájában.

 

- 63.o. A délfrancia és középfrancia egyetemeken a jus civile oktatása Bologna után már rögtön az 1100-as években létrejött, és az 1200-as években már európai hírnévre emelkedtek ill. növekvő önállóságuk a Bolognai tanítástól kialakult. Rövidesen egy állandó csere és versengés alakult ki az itteniek (az ultramontánok) és az itáliai egyetemek között. De a római joggal való foglalkozás itt még korábbra nyúlik vissza. A Loire volt a felső határa az 507-ig létezett nyugati gót birodalomnak, és itt a római jogi alapú Lex Romana Wisigothorum, és az ezen túl is tovább létező római jogi vulgárjogot irodalmilag is feldolgozták már a Digesta megtalálása előtt. Itt keletkezett az Irnerius előtti római jogi irodalom tekintélyes része. De már az első glosszátorok idején - tőlük függetlenül - 1150 körül itt keletkeztek Orléans közelében a Brachylogus és az Exceptiones Petri c. munkák. Amikor 1220-ban III. Honorius pápa megtiltotta a lelkipásztori funkciókra készülő diákok számára a római jog oktatását, az már 1131-ig visszanyúlt, tehát majd egyidős volt a Bologna-ival. Montpellier-ben hosszú évekig Placentinus tanított. Később Orléans egyeteme lépett előtérbe, ahol a híres ultramontán Jacques de Revigny (Jacobus de Ravanis) és Pierre de Belleperche (Petrus de Bellapertica) tevékenykedett.  (Angliában Oxford volt a római jog tanításának helye, ide Vacarius - 1139-49 között - jött át tanítani.)

 

- 65.o.  „Als eine Eigentümlichkeit der ultramontanen Methode wird der starke Einfluß der französischen Scholastik und die Neigung zur Systematisierung des Stoffs hervorgehoben, die sich im allgemeninen aus der engen Verbindung des französischen studium civile mit scholastischen Ausbildung der Kleriker, in Paris auch aus der räumlichen Nähe der Hochburg der Scholastik erklärt”.  Tehát az egyháztól független itáliai egyetemeknek - az előbb említett előny mellett - hátránya is maradt, hogy „egyedül”, praktikusan, de átfogóbb filozófiai-tudományos képzettség nélkül foglalkoztak a római joggal, míg a franciák a klerikusok tanításában fontos filozófiai-teológiai háttértudás birtokában foglalkozva ezzel, túlléptek a mindennapi gondolkodás praktikumán, és onnan átvéve a gondolkodást, rendszerezni kezdték a római jogi anyagot és problémaköröket. Ez az eltérés gondolati frontokat kezdett kialakítani, és a versengést fokozta, hogy az 1200-s évek végétől egyben egyházpolitikai versengés és hegemónia-vita is kialakult az itáliai és a francia részek között. Ebben a vitában felerősödött a két egyetemi szféra eltérése is, és az együtt művelt római-kánonjogi jus utrumque a franciák újítása volt. De (más szempontból fontossággal bíróan) a rómaiaktól átvett szuverenitási és törvényhozási elmélet is a franciáknál, a legistáknál alakult ki a középkorban. A végül mos gallicus-nak nevezett stílus így alakult ki, és később humanisták által megvetően mos italicus volt vele szemben az uralkodó a legtöbb európai egyetemen, egészen a német usus modernus megjelenéséig.

 

- 70.o. Noha Irneriust V. Henrik, a további bolognai doktorokat Barbarossa Frigyes bevonta hatalmi vitái segítésébe -  és más jogászokat is a városok egymás közötti hatalmi vitáiba legitimációs érvek nyújtására bevontak -, de a tényleges jogi életbe ezek nem kapcsolódtak be, és bár a tanításuk a jövendő jogi funkcionáriusok kiképzését jelentette, maguk távol álltak a mindennapi jogi praxistól. Ám sikerüket az biztosította, hogy a vitatkozó felek között - hatalmi és alkotmányjogi vitáikra -  nem volt más közös alap, csak a frissen megtalált római jogi érvgyűjtemény

 

- 80. o. A konziliátorok, kommentátorok vagy praktikusok, akiket korábban kissé szintelenül posztglosszátoroknak neveztek. Egyik teljesítményük volt, hogy a lassanként konkrét alkalmazásra feldolgozott római jogi szabályok és a helyi jog közötti kapcsolatra megadták a megfelelő választ. Ez a városok jogára kialakított „Statutentheorie” kapcsán történt meg először, és innen a többi helyi jogra vitték ezt át. Ti. a statútumok specialitására tekintettel ezek elsőbbségét adták meg az általánosan érvényesülő római jogi szabályokkal szemben. Másrészt azonban mivel a speciálist mindig szűkebben kell értelmezni, mint az általánost, így bár elsőbbsége lett a helyi jognak, de a szűk értelmezés kötelezettségével együtt ez mégis tág teret adott (kevésbé feltűnően) a szubszidiárius szerepre szorított római jognak. És mivel ezt az értelmezést egyre inkább a római jog hívei, a képzett jogászok végezték, a szűk értelmezést eltúlozva, a római jognak nagy teret biztosítottak a gyakorlatban a helyi jog rovására.

 

- 85.o. Mivel a konziliátorok a gyakorlati jogi életben tanácsokat adva foglalkoztak a joggal, az így keletkezett konziliumaikat másolással terjesztették, és az 1300-s években olyan óriási tekintélye volt ezeknek, mint napjainkban a felsőbírósági döntésgyűjteményeknek. Amikor pedig megindult a nyomtatás, állandóan újranyomták ezeket a gyűjteményeket, és a német Spruchfakultät-ok idézési gyakorlata mutatja, hogy a 18. századig használták ezeket a konkrét esetek eldöntésére.

 

- 86.o. Az első a sorban a kommentátorok között Cinus da Pistoia (1270-1336) aki Dante kortársa és földije volt, és egyben korai humanista, költő, aki az olasz kulturális életben is fontos volt. A legnagyobb hatású közülük az egy emberöltővel később Perugia-ban tevékenykedő Bartolus de Saxoferrato volt (1317-1357), aki rövid élete alatt is óriási produktivitással és nagyon széles skálát jelentő problémaköröket feldolgozó művet hozott létre. Utána a valamivel fiatalabb és kevésbé széles skálán dolgozó, de még nála is precízebb és szellemileg magasabb szinten álló Baldus de Ubaldis (1327-1400) jött. Majd az 1400-as években az irányzat végét jelentő szakaszban Paulus de Castro (1441-ben halt meg) és Jason de Mayno (1435-1519) tevékenykedett, ám mivel a teljes jogi életet megragadó Vollrezeption ebben az időben következett be az egész német földön, nagyon szélesen idézték őket is.  A németek közül ekkor kezdtek az elsők megjelenni a franciák és a spanyolok mellett, de ők igazán még alárendeltek voltak ezek mellett európai szinten.  

 

- 88. o. A kommentátorok ismertségét jelzi hogy akik el is utasították a római jogot annak nyomulása ellen küzdve, ismerték neveiket. Pl. egy ekkori Frauenfeld-i Schöffenstuhl ítélete írja: „Höret Ihr, Doktor, wir Eidgenossen fragen nicht nach Bartele und dem Baldele und anderem Doktoren. Wir haben sonderbare (=besondere) „Landbräuche und Rechte”.

 

- Egyes itáliai kommentátorok 1300-ban és 1400-ban már egyben korai humanisták is voltak, ezért egy feszültség volt kétféle működésük közben. Ugyanaz a személy másként gondolkodott és írt, mint jogász, vagy mint irodalmár. Jelzi, hogy a humanisták a saját koruk jogtudománya elleni harcukban felhasználták Cicero pro Murena c. írását, amiben ő kora jogtudományának hibáit mutatja ki.

 

- 90. o. A humanista jogtudomány alapítója a Milánó-ban tevékenykedő Alciatus volt, és az ő tanítványai voltak Budaus ill. Zasius, akik révén ez átment a franciákhoz és a németekhez is. A humanista irányzat elődje a Firenzében indult Platon-reneszánsz volt az 1400-as években, és először egy vallási megújulási irányzat volt ez. Támadták a barbárrá lett középkori latint, a humanista jogászok aztán Accursius módszerét és a Bartolus és Baldus körüli kultuszt is. De félre is értették a jog közéleti szerepét – mondja Wieacker -  amikor a gyakorlati tekintélyek helyére az irodalmi ideálokat akarták állítani. De módszerük még az itáliai városokban sem tudta megdönteni a mos italicus uralmát, és hatás nélkül maradt. Csak a történeti jogi iskola az 1800-as években mint újhumanizmus segítette győzelemre néhány gondolatukat.  Noha a franciáknál majd a hollandoknál az „elegáns juriszprudencia” révén sok megvalósult tevékenységükből.

 

-97.o.  Zweiter Teil: Die Rezeption des römischen Rechts in Deutschland.

 

- Csak a német területek nyugati része volt érintve az antik tradícióktól, és a többi a helyi törzsi intézmények és jogi felfogáson nyugodott, noha még ezen az alapon sem jött létre olyan írásbeliség előtti stabilabb törzsi jogi kultúra, mint a skandinávoknál, Izlandon, Norvégiában.

 

- A Sachsenspiegel beágyazása az 1200-as évek közepe táján keletkezett más nagy jogi feljegyzések közé: a spanyol Siete Partidas, a francia Philippe de Beaumanoir szokásjogi összefoglalása, Bracton és Glanvill munkái közé. Közös középkori sajátossága ezeknek: „die zeichenhafte, symbolische oder allegorische Ausdruck geistiger Sachverhalte (…) die Bildfreudigkeit und Anschaulichkeit der Rechtsformen und dem Sippenethos der engeren und weiteren Blutsverbände” (98.). Ám a Stauferek után időben aztán ez az egységesség ismét eltűnt, és a jogi rendszerek és felfogások differenciálódása következett be az általános kulturális szétszakadozással együtt. Míg a Staufer-ek idején a felsőnemesség és a felsőpapság egységesen átfogó európai síkon tájékozódott, addig ezután a regionális perspektívába bezárkózott elitek domináltak, és a feltörekvő tartományi uralmi rétegek vették át helyüket. A Staufer-időszak végéig még hatott a frank birodalom utáni szétválásból maradt keleti frank birodalom intézményi és hivatali maradványa, és a Sachsenspiegel még az ez idő alatt létrejött egységes rendet tudta összegezni.

 

- A szétesés oka: „”weil der Kampf der Staufer mit den Welfen, den lombardischen Städten und der Kurie nur unter großen Opfern an die größten Lehnsträger, die principes, geführt werden konnte. Diese Opfer waren Erblichkeit der Lehn, Leihezwand und dauernder Erwerb königlicher Befunisse durch die Fürsten, besonders durch die Kurfürsten (später Abschluß durch die Goldene Bulle, 1356)”.

 

- 103.o. A régi német bíráskodási felfogás a ténylegesen ítélkezők és a bírósági elnök funkciójának elválasztására: „”Trennung von Gerichtsvorsitz und amtslosen Urteiler. Der Richter als Hoheitsträger wirkt den Gerichtsfrieden und leitet die Verhandlungen („hegt das Ding”); allein die Urteiler finden das Urteil, welches wieder der Richter vollziehen läßt. (….) Erst mit dem Abschluß der Rezeption siegte nach vielhundertjähriger Auseinandersetzung der (im letzten Ursprung byzantinische) Beaamtenprozeß über jene Scheidung zwischen Richter und Urteiler” (103.)

 

- A német birodalom szétesésével párhuzamosan az egyes tartományi urak udvari bíróságának szerepének megerősödése, különösen, ahol a „de non-appelando”-privilégiumot el tudta a tartományi úr érni, és így a legfőbb bírói fórummá vált ezen a területen az ő udvari bírósága.

„Besitzer des Hofgerichts waren zwar Vertreter de Stände: Ritter, Prälaten und Städte. Aber in dem Maße, in dem der Fürst sie durch Räte ersetzte oder erreichte, daß die Stände gelehrte Juristen entsandten, fand hier die gelehrte Rechtsprechung Eingang - um so leichter, als gerade die größten Territorien kein einheitliches Recht vorfanden und zur Sicherung der politisch zweckmäßigten und von den guten Landesherren auch als Gerechtigkeitsgebot empfundenen Rechtseinheit auf das römische Recht zurückgriffen. Da das Hofgericht auf einheitliche Rechtsprechung hielt, drängte es auch den Niedergerichten des Landes das gelehrte Recht auf” (105.)

 

- 111.o. A Sachsenspiegel éppúgy mint Bracton  (Leges Angliae) angliai, a római jog tudós módszerével való, ám helyi jog feljegyzése úgy működött ott a római jog recepciójának megakadályozásában, mint egy védőinjekció ellene. De ugyanígy Philippe de Beaumanoir coutume-gyűjtése és rendszerezése, vagy később a párizsi parlament bírói jogának tervszerű rendszerezése is így hatott a dél-francia római jog átgyűrűzése ellen. 

 

- Még utólag is a római jogi tudós módszerrel glosszálták a Sachsenspiegelt, pl. Johann von Buch 1325 körül és Nicolaus Wurm az 1300-as évek végén.

 

- 130.o. Azt emeli ki Wieacker, hogy az 1800-as években egy hibás kép keletkezett a római jog recepciójáról, mintha az egyszerűen egy más nép szabályainak átvételét jelentette volna -  és ez abból fakadt, hogy a kor pozitivista jogfelfogása szerint a jog az szabályok rendszere, így jogátvétel csak szabályátvétel útján jöhetett szóba. Ezzel szemben ténylegesen  a római jog recepciója még a Vollrezeption idején sem szabályátvétellel valósult meg döntően -  bár részben ilyenek is voltak -,  hanem a hazai, német eredetű jogi szabályok római jogi kategóriákkal való rendszerezésével, és a római jog fogalmi rendszere szerinti tagolásával. A teljes szabályátvétel szintű jogátvétel pl. a törököknél valósult meg, amikor átvették 1926-ban egy az egyben a svájci törvénykönyvet.

 

- A recepció főútja a németeknél intézményesen - a Vollrezeption idején -, hogy a tartományi igazgatási és kancelláriai helyekre a tanult római jogi doktorok kerültek be, és csak innen a második lépésben, a tartományi hercegek és udvari vezetőik nyomására kerültek ezek be lassanként a felsőbíróságok helyeire, és innen kényszerítve a római jog szerinti gondolkodás átvételét az alsóbíróságok felé.

 

- 152. o.. a német világi (profán) jogászréteg kialakulása. Már az 1200-as évek végén jelentős német diáksereg volt Bolognában, Perugiában és Padovában, illetve a a franciáknál, főként Orléans és Montpellier egyetemén. A fő szabály szerint a dél-német és a délnyugat-német részekről inkább az itáliai egyetemekre, az északi és az északnyugati részekről pedig a francia egyetemekre mentek a német diákok. 

 

- 155. o. Csak 1460-tól induló generációban lehet a németeknél jelentősebb jogászt találni, ezek főként a humanistákhoz tartoztak. Így Ulrich Zäsy (Udalrichus Zasius) 1461-1535 között élt, és városi szindikus, majd professzor volt Freiburgban, aki egyben a gyakorlati jogélet alakításában is részt vett (az ő műve a freiburgi városi jogkönyv), de állandó kapcsolatban volt pl. Erasmus körével. Két Zasius-tanítvány: Johann Sichard (1499-1557), aki a württembergi Landrecht rendszerezésében játszott nagy szerepet, és Johann Fichard (1512-1581) aki Frankfurtban lett szindikus, és a Franfurter Revidierter Reformation 1581-ben az ő részvétele mellett jött létre. Mellettük Johannes Apel (1485-1536) jelentős, aki Württemberg-ben volt az kancellárián, majd Melanchton hatása alatt Wittemberg-ben tevékenykedett. További alak Gregor Haloander, aki az első humanista Digesta kiadását szervezte meg, és Bonifacius Amerbach (1496-1562), aki mivel itáliai egyetemen végzett, humanista beállítottsága ellenére a mos italicus alapján tevékenykedett, és ezért éles vitái voltak Sichard-dal, sőt Zasius-szal is. Végül mint a kor jelentős jogpolitikusát, a jogot nem tanult, de máskülönben képzett lovag, Hans von Schwarzenberger (1463-1528) emelhető ki, aki a Carolina előtti és arra döntő hatást tévő Bambergischer Halsgerichtsordnung-ot alkotta meg 1507-ben.  Ebben az olasz büntetőjog és a frank büntetőjogi gyakorlat egy szintézisbe került.

 

- 167.o. A humanista jogászi irányzat veresége a németeknél 1500-s évek vége felé Zasius és tanítványai működése után, és az olaszoknál is, majd ezután egy időre a franciáknál majd onnan is kiszorulva csak a hollandoknál virágzott. „Auch in Italien verlor er durch den konservativen Aristotelismus der Gegenreformation wie durch die Vorurteile des großen Dogmatikers Alberius Gentilis im Laufe des 16. Jhs. seinen Eifluß. Zur voller Blüte reifte er nur im calvinistischen Westeuropa. Für zwei Jahrhunderte wurden zunächts Frankreich und nach den Religionskriegen die Niederlande die führenden Länder der „Eleganten” (d. h. antiquarisch-humanistisch) Jurisprudenz” (166.). Az elegáns jogelmélet fő alakjai Cuias (Cuiacius) 1522-1590 között volt, és Dionysos Gothofredus (1549-1622 ill. Jacobus Gothofredus (1587-1652) volt, de Francois Hotman (1524-1590) és Hugo Doneau (Donellus) 1527-1591 között is említhető, az utóbbi nagy rendszerező és jogdogmatikus volt. Ők és még egy sor további általában hugennota volt, és így a vallásháborúban vagy elpusztultak, vagy menekülni kellett a németek felé vagy a hollandokhoz. Otthon Bourges volt a székhelyük az 1500-as években, és ezt - az első Bologna, a második Orléans után - a római jog harmadik nagy felvirágzása központjaként lehet minősíteni. A németekhez menekültek számára azonban nem volt kedvező az itteni légkör, mert minden hatás nélkül tevékenykedtek itt, pl. Donellus és Dionysos Gothofredus Strassburgban volt néhány évig, Hotman Tübingenben. Ezzel szemben a reformált vallású hollandoknál a szellemi szabadság légkörébe kerültek a humanista jogászok, és a későbbi nagy hatású Roman Dutch Law ennek is gyümölcse lett. Itteni fő alakok: Vinnius (1647-ig élt), Huber (1694-ig) Voet (1714-ig) Noodt (1725-ig) Antonis Schulting (1734-ig) Westenberg (1737-ig). A később beinduló német jogtudomány aztán még többet köszönhetett a hollandoknak, mint az eredeti francia irodalomnak, mert később velük voltak termékeny kommunikációs kapcsolatban. Pl. Grotius természetjoga erősebben talált tanítványokra később a németeknél, mint otthon. És az 1700-as évekbeli német protestáns egyetem-újra-alapítások (Halle 1690, Göttingen 1737) Leiden és Utrecht felől veszik az anyagukat. 

 

- 174.o. Az 1500-as évekbeli német jogi irodalom könyvei még éppúgy csak tradicionális- tárgyalótermi döntésközpontúak – és nem rendszeres-fogalmiak – mint az egész Európában ekkor. Csak az usus modernus évtizedei után jöttek létre az első rendszeres-fogalmi tanköny-feldolgozások. De pl. a Reichskammergericht egyes bírái az itteni döntési gyakorlatot sokszor publikálták, és ezeknek nagy gyakorlati értékük volt. Pl. ilyen kameralista publikáció volt Mynsinger von Frundeck műve (1514-1588) és Andreas Gael-é (1526-1587). (A kameralisztika  - eltérően a pénzügytani jelegű, későbbi kameralisztikával - ebben az értelemben a Reichkammergericht döntési gyakorlatát jelentette, és a „kameralisták” az ezzel foglalkozók voltak!)

 

Dritter Teil: Der Usus Modernus und der Abschluß der praktischen Rezeption (204-248).

- Az 1600-tól induló usus modernus a magánjog mellett a mai büntető-jogtudomány általános kategóriát is sok szempontból kidolgozta, pl. a büntető tényállás alapelemeinek szétválasztását és az általános rész többi fogalmát is ekkor formálták ki.

 

-208. o. A római jog érvényére több alátámasztó elmélet született a középkortól, az első a „translatio imperii” volt, amely a római majd a frank és a német-római császárság egymásutánisága révén magától értetődőnek tüntette fel érvényesként a római jogot. Ennek utódja az 1500-as évek elejétől a Lothar-legenda, mely szerint az 1100-as években Lothar császár egy kifejezett rendeletével hatályba léptette a római jogot ismét, és noha ez nagy segítője volt az ekkor végbemenő Vollrezeption-nak, ennek megtörténte után már veszély nélkül cáfolhatta meg ezt Herman Conring (1606-1681) diplomata, író és politikus az 1643-ban született jogtörténeti kutatások alapján írt munkájában. De a 30 éves háború után a birodalom összeroppanása amúgy is elerőtlenítette a birodalmi szintű római jog gondolatát. Conring mint a protestáns alapú tartományi hercegliberalizmus híve (Fürstenliberalität) a Habsburg-birodalom ellen is tevékenykedett. Az ő értelmezése után a római jog nem egy központi ok miatt volt érvényes, hanem azért, mert a gyakorlatban ténylegesen recipiálták. Így ezzel az értelmezéssel minden egyes római jogi tétel érvénye attól függött, hogy tényleg recipiálták-e. Másrészt ezzel a fordulattal a római jogi források „szentsége” is megszűnt, és a szabad gondolkodás és alakítás lehetősége jött létre.

 

- 210. o. Egy harc folyt az 1600-as években a német egyetemeken a mos Italicus vagy a mos Gallicus tanítási módszere között, és míg a mos italicus egy-egy szöveghelyet magyarázott nagy glosszaapparátusok bemagoltatásával, addig a  mos gallicus az  egyes jogi szabályozások átfogó rendszerszerűségére helyezte az előadás súlypontját. Lipcse és Wittemberg egyetemei - az itteni Schöffenstuhl-okkal való szoros kapcsolat miatt is - jobban megmaradtak a mos italicus mellett, és pl. és Konrad Carpzow-ot kifejezetten figyelmezették, hogy „nicht mehr synopticos tractatus” zu lesen, sondern „die textus zu explicieren”. E mellett a professzori státusokat és a tanszékeket is átalakították a legtöbb helyen, és nem a Pandekták és a justztiniánusi kódex egyes könyvei szerint tagolták ezeket már, hanem belső dologi összefüggések alapján. De inkább szintetizálók voltak az usus modernus nagy alakjai és nem rendszerezők a korábbi Zasius szellemében. Hozzá képest inkább a kazuisztika állt figyelmük középpontjába, ám épp ezért tudták az ebből absztraháló beállítódásukkal a reális jogot jobban feldolgozni, és a későbbi rendszerezéshez kézhez tartani. Míg a franciáknál Donellus majd később Jean Domat már rendszerezni tudta a gyakorlati jogot, addig a németeknél csak később és csak a holland munkák alapján jutottak el ide.

 

- Az usus modernus egyes főalakjai: A szász területek voltak a német jogtudomány nagy központjai az 1500-as évek második felében, és itt az idősebb, Benedikt Carpzow (1595-1666) volt európai hírű. Miután 1618-ban doktorált, Carpzow olasz, francia és angol tanulmányúton volt, és 1620-tól halálig a lipcsei Schöppenstuhl ülnöke volt, ill. 1645-tól ordinarius az itteni egyetemen. Nagy rendszerező könyvekben fektette le a szász-római jog gyakorlati rendszerét. Kisebb jelentőségű Johannes Brunnemann (1608-1672) és David Mevius (1609-1670), bár az utóbbi, mint a Wismarer-i felsőbíróság elnöke egy kilenckötetes műben összegezte a wismareri bíróság döntési gyakorlatát, és mivel ezt Carpzow-hoz hasonlóan egy átfogóbb rendszerben össze tudta fogni, jelentős hatást tett. (Még 1791-ben is kiadták tizedszer ezt a kilenckötetes munkát!) Georg Struve (1619-1692) Magdeburgból származott, és doktorálása után Jena-ban lett professzor és a Schöppenstuhl ülnöke. Kis összefoglaló rendszeres művét, a „Jurisprudentia Romano-Germanica forensis”-t még 1771-ben is kiadták.

 

- 219. o.  A usus modernus következő generációján már a korai felvilágosodás gyakorlati morális hangsúlyai érződnek, és később az észjogi racionális-rendszerező hatások is. Ennek fő alakjai: Samuel Stryk (1640-1710), aki Brunnemann veje volt, és Halle egyetemén lett professzor, itt Thomasisus-t is tanította. 1690-1712 között jelent meg fő műve a Usus Modernus Pandectarium, amely őt e korszak fő alakjává tette. Justus Henning Böhmer (1674-1749) szintén Halle egyetemén lett professzor, és egyben Magdeburg hercegének kancellárja is, és ő a protestáns egyházi jog rendszeres feldolgozását végezte el. De a usus modernus teljes rendszerét is világos tankönyvben rendszerezte. Egy generációval később Augustin Leyser (1683-1752) Wittemberg-ben volt professzor, és egészen halálig az itteni Schöppenstuhl ülnökeként is tevékenykedett. Bár nem volt rendszeres, hanem inkább kazuisztikusan írta meg bírói jogra támaszkodva munkáit, az észjogi morális elvek nagyon kiütköztek már nála, ami már a méltányosságot mindenek felé emelő kádi-bíráskodást súrolja. Rá és döntési stílusára illett az öntörvényűség jelzőjeként a „Richterkönig” kifejezés.

 

-222.o. A hollandoknál a humanista jogászok utódaiként e korban egy gyakorlatiasabb oldalág jött lére, akik a humanista hagyományokon belül az usus modernus holland alakjaiként minősíthetők. Ezek így összekötették az usus modenus gyakorlati irányultságát a humanista jellemzőkkel. Így Noodt említető itt, vagy Johann Voet, később Cornel von Eck (1664-1732), Brenkmann (1680-1736), Antonis Schulting (1659-1734), Cornelius van Brynkenshoek (1672-1745), akik a reformáció német részeinek területén nagy hatást fejtettek ki, de hatásuk az akkori holland gyarmatokra is kiterjedt -  le a dél-afrikai részekre -  és Skóciára is. (A skótoktól rendszerint Leiden egyetemére mentek, és innen volt nagy hatás rájuk.) De Svájc felé is hatottak. Mivel a hollandokat megkímélte a 30 éves háború, így az épen maradt kulturális intézmények révén tudott innen hatás irányulni a lerombolódott, de újjászülető német részekre. Igazán fontos hatás a hollandok felől a német usus modernus-ra a holland humanizmus által kiformált általános római szellem közvetítése volt, és ezzel összekötődve a német, gyakorlatibb usus modernus munkák általánosabb kulturális irányultságot kaptak. De e mellett egyre inkább a saját német hatás, Thomasius és tanítványai, pl. Johann Gotlieb Heineccius (1681-1741) is hatottak a németeknél ezután, de ez már átvezet az észjogi korszakra.

 

- 228.o. Az usus modernus fogalmi-rendszerező teljesítményére, de egyben korlátaira, és a későbbi észjogi rendszerezésnek ezt meghaladó jellegét kiemelve írja, hogy a klasszikus római jogtól olyan átfogó fogalmak, mint a jogügylet, a jogképesség, a jogi személy teljesen idegenek voltak, és ezt csak az észjogi irányzat alkotta meg: „Dem antiken römischen Recht waren fundamentale Begriffe der heutigen Privatrechtstheorie (das subjektive Recht, das Rehtsgeschäft, die Rechts- und Geschäftsfähigkeit, de Juristische Person) als solche, d. h. als allgemein formulierte Begriffe, ganz fremd gewesen. Auch die Glosse und ihre Nachfolger im Usus modernus entwickelten sie meist nur in exegetischen Einzelanwendungen. (…) Der größere Teil dieser Begriffe ist ebenso wie das moderne Privatrechtssystem in dieser Form erst vom Vernunftrecht formuliert worden” (228-229.). Mint a két szöveg közötti kisbetűs részben írja, az a paradoxon, hogy míg az usus modernus kifejezetten exegetikus és kazuisztikus módszerrel dolgozó jogászat volt, és az általánosításoktól illetve az axiómáktól viszolygó volt a beállítódása, ám mégis ez lett az általánosító és axiómákkal dolgozó észjogi irányzat előiskolája. A lényeg tehát, hogy az észjog rendszerező, axiómákból induló rendszere nagyobb törést jelentett az usus modernus-szal szemben, mint az eddig kiemelésre került….  És még annyit, hogy az észjogi irányzat sokszor a morálteológiából és másrészt a kánonjogi előmunkákból vette kiindulópontjait, pl. a jogi személyt a kánonjog a persona moralia alakjában már megalkotta.

 

- Vierter Teil: Das Zeitalter des Vernunftrechts. (249-348.). Ez a korszakot szintén 1600-1800 közöttinek írja, mint az usus modernus-ét, de helyesen talán ez utóbbi már az 1500-as évek végén elkezdődött, míg az észjogi korszak csak az 1600-as évek első évtizedei után, és míg ennek inkább a hollandoknál volt a központja eleinte, addig az usus modernus a németeknél levő praktikus irányt jelentette, és csak az 1700-as évektől fonódott ebbe bele (és részben váltotta itt fel, ill. állt mellé új hangsúllyal!)  az észjogi irányzat.

 

-254. o. Az észjogi rendszerezés lehetővé tétele Galilei fizikai törvényszerűségekre alapozott világképe és Descartes által - közvetlenül különösen az utóbbi szerepe:

„Ohne diese beiden wäre die logisch-systematische Phase des Vernunfrechts nicht möglich geworden. Insbesondere Descartes hat die von der Spätscholastik angebahnte Mathematisierung der Natur vollendet, indem er durch Reduktion auf die Subjekt-Objektdimension des denkenden Ich und der ausgedehnten Objektwelt die Darstellung des Weltbildes erst systematisierbar machte”. Még jelzi, hogy az axiómákból kiinduló ám a külső világ megfigyelésén keresztül nyert empírián leellenőrző kettős módszerben Descartes-é az axiómatikus tendencia, és Galilei-é az empirikus megfigyeléssel megerősitő szerep egy állítás igazolásánál, és az észjogi konstrukciókra e kettős módszer adta meg a alapot. (Ezzel szemben vitatkozni lehet hogy nem inkább a dedukciókkal dolgozó, és az empíriát félresöprő módszer volt a jellemző a legtöbb észjogásznál…?!))

 

- 261.o. A keresztény ember és valóság kép az isteni teremtés eltérő felfogásaiban: Aquinói Tamás, Duns Scotus és Occam illetve később Luther és Kálvin különbségei:

„ Wenn Thomas von Aquinoi mit der analogia entis auf die aristotelische Ideenlehre zurückgreift, welche die wertwidrige Existenz als unvollkommenen Seinsmodus begreift, bestimmte er das Sein vom Wert her und entschied sich für den Vorrang der Vernunft vor dem Schöpferwillen. Gegen diesen repristinierten Idealismus erhob sich alsbad der nominalistische Einspruch. Wenn schon Duns Scotus das gute Handeln auf den Willen und Gottes Gerechtigkeit auf seine freie Willenstat gründet, so bezieht vollends Occam die Urteile Gut und Böse, Gerecht und Ungerecht nicht mehr auf vorgegebene ewige Wertverhältnisse, sondern auf unergründliche Entscheidungen Gottes über die Verpfichtung des Menschen zu Handlungen und Unterlassungen. Damit war für die weitere Entwicklung des Naturrechtsgedankens der Vorrang der Geschichtlichkeit vor den ewigen Vernunftwahrheiten, des Individuellen vor dem Allgemeinen, der Verbindlichkeit des Rechtsgewissens vor der objektiven Seins- und Wertordnung zur Entscheidung gestellt” (261-262).  Mind a kettőben azonban az emberi jog alapja a földön kívüli isteni akarat.

- Ezután következett Luther, aki a régi problémát  az isteni igazságosság és a földi emberi lét igazságtalanságai között ismét középpontba tette: „Schüler des irrational-voluntaristischen Gottesbegriff  der Occamschen Theologie und bestärkt durch seine persönliche Erfahrung von Zorn und Gnade des Vernunft verborgenen Gottes, hatte Luther dem natürlichen Menschen zunächts die Fähigkeit zur Erkenntnis selbst des natürlcichen Rechts abgesprochen, auf der da thomistische Naturrecht aufruht: der unerlöste Mensch ist Untertan des Herrn dieser Welt.

 

- Calvin: „Durch Calvin wurde die katholische Naturrechtstradition weniger zerstört als vielmehr juristisch umgebildet und politisch aktiviert. Der Jurist Calvin sieht Gottes Allmacht (potentia absoluta) als souveräne Rechtssetzungsbefugnis: sein Gemeindebegriff macht die weltliche Gewalt zum Mitstreiter in dem Kampf, der in dieser Welt um das Gottesreich geführt wird. Unter dieser Voraussetzung konnte das Naturrecht zum Feldgeschrei der calvinistischen Weltkämpfe mit der Gegenreformation und dem absoluten Fürstenstaat und zum Gesinnungskern der alten ständischen Demokratien Westeuropas werden. So erklärt sich, daß die ersten Dokumente des neueren Vernunftrechts auf reformierten Boden entstanden, und daß es hier immer am besten gediehen ist”. (264-265.)

 

- 265.o. Ezután a nem keresztény, világi természetjogot nézi át: Ez a profán természetjog volt már e korszak igaz inspirálója nem a keresztény. A keresztény irányzatok közül e profán természetjog két irányzata tovább vitte egyrészt az ágostoni-tomista irányzatot, másrészt a voluntarista irányzatot is. (Másik megjegyzés: az isteni jogot félretolva csak az antik dualizmus tanát a természeti jogról és a pozitív jogról viszik tovább.) Hobbes és Thomasius a voluntarista irányzat folytatója világi alapon, míg Leibniz és Wolff az idealista-racionalista alapokat vitte tovább

 

- 270.o. Az újkori természetjogászok első generációja -  Althusius, Grotius - még közvetlenül kötődött a skolasztika és a teológia tradícióihoz. Csak a második generáció - Hobbes, Spinoza és Pufendorf - dolgozta ki a morálteológiától önálló és egy világi társadalmi etikára és társadalomképre alapozott természetjog alapgondolatait.  Ezt a módszert -  közvetlenül Galilei és Descartes hatása mellett -  Hobbes dolgozta ki, és az így lehetővé vált alapokon Pufendorf egy általános természetjogi rendszert alkotott meg.  „Damit war endgültig der Raum für ein vernunftrechtliches System freigelegt, in dem die naturrechtlichen Lehrsätze als Naturgesetz der Gesellschaft erscheinen. Eine Epigone dieser Stufe, Chrisrian Wolff, hat das System so weit ausgeführt und detailliert, daß es nunmehr reif zur Übernahme durch die positive Recht war” (271.) Majd még kitér Thomaisus kilengésére a természetjogi alapok kivájására -  amit csak Wolff visszatérése Pufendorf-hoz tesz ártalmatlanná -, és jelzi az angol természetjog eltérését is a kontinentálistól: „Aber in England selbst ist das Naturrecht nicht oder in geringerem Maße säkularisiert worden, vielmehr weithin traditionsgebunden und religiös-moralisch geblieben. Gerade unter dem Einfluß des naturrechtlichen Widerstandsrechts hat sich in England das mechanistische Staatsbild des Absolutismus und der Französischen Revolution nicht ausbilden jönnen oder doch seit dem Sturz des Stuarts (1688) wieder zurückgebildet -  und nur dieses Staatsbild hatte auf dem Fetsland die ganze revolutionäre Wucht der autonomen Vernunftideologie entfesseln können” (279.) Mellesleg megjegyezve: itt lehet az igazi eltérés az angol jog és a kontinentális jog fejlődésre, és eltúlozták illetve félrevitték ezt azzal (pl. René David?), hogy a római jog recepcióját illetve ennek elmaradását tették erre a helyre, mint a fő különbséget okozó eseményt. Ti. csak azzal, hogy a tradíciókötött és vallásilag kötött angol gondolkodásban az axiomatikus gondolkodás nem tudott kialakulni, és ezért  nem alapozták egy axiomatikus rendszerre a jogot, váltak el igazán az angolok a kontinentális európai jog épp ekkor rendszerré vált és kodifikált jogától!!! Vagyis bár bizonyos jogi fogalmak és tagolások tényleg a római jogi fogalmi recepció elmaradása miatt más az angol jogban, de az igazi különbség az, hogy az 1600-as évek végétől a kontinensen absztrakt fogalmi rendszerré formálták át a jogot a szabályok fölött, és egyben a tudatos jogalkotással kodifikált jogot erre a fogalmi rendszerre alapozták, addig az angolok megmaradtak a tradícióhoz kötött és nem axiomatikus rendszerre épített jognál, illetve nem is tértek át a kodifikált jog uralmára!!! Ezt takarja le, ha csak a római jog recepciójának elmaradását emeljük ki az angoloknál! E kor angol természetjoga és a kontinentális természetjog közötti eltérésére, főként Blackstone elemzésére a fontos könyvek: Benser (1938): Die Systematik des Privatrechts in Blackstones „Commentaries” és Rinck (1952): Das Naturrecht bei Blackstone.

 

-303.o. Az újkori természetjogászok második generációja részletesen:

- Thomas Hobbes (1588-1679) filozófiát és természettudományokat tanult Oxfordban, az olaszoknál és a franciáknál, majd I. Károly tanácsadója lett otthon, és a jövendő II. Károly nevelője. 1649-ben egy ideig az addigi tábora ellenfelével, Cromwell-lel is koketált, de aztán visszatért gazdáihoz, és a restauráció után tért haza II. Károllyal 1660-ban Angliába. Az tény, hogy hazája fő szellemi-politikai erői nézetei ellen döntöttek, és az abszolutizmust alátámasztó írásai otthon nem valósultak meg.  A természetjogot illetően: „Unter dem unmittelbaen Einfluß Galileis hat Hobbes als erster die Denkform des Naturgesetzes konsequent auf die menschliche Gesellschaft übertragen. Daraus folgte, wie einst in der griechischen Sophistik, eine Rationalisierung und eine Entmoralisierung, die erst Pufendorf wieder zurückgenomen hat. (…) Ihr Ergebnis ist eine radikale Auflösung des ursprünglichen Naturrechts im positiven Rechtsgebot der Herrschers”. ((Mellesleg megjegyezve, Luhmann más alapokon, de a társadalmiság minden eresztékében funkcionális összefüggéseit szem  előtt tartva, éppolyan Entmoralisierung-ra jut mint Hobbes, és kisebb mértékben, de  ugyanazt a felháborodást hívta elő egy sor elemzőből, mint Hobbes…)) (Pufendorf és Spinoza jegyzetelését kihagytam!)

 

-312.o.  A harmadik generáció: Thomasius, Wolff és tanítványaik.

-  Az  ő idejükre az észjog összekötődött a felvilágosult monarchákkal, körükkel és az általuk (újra)alkotott egyetemekkel, és ezeken az egyetemeken képezték azokat, aki később a központi udvari kancelláriákba kerülve a kodifikációs tervek kidolgozását végezték.

- Thomasius és Wolff eltérése: „Der Empirismus des Thomasius reicherte das Vernunftrecht – unter gefährlicher Schwächung seiner philosophischen Substanz -  so stark mit praktischen ethischen Erfahrungen und Postulaten an, daß es zu einem „relativen” oder „historischen” Naturrecht, d.h. zum vernünftigen Recht konkreter Staatswesen und damit zum Programm praktischer Rechtspolitik werden konnte. Dagegen stellte Christian Wolffs Rationalismus die moralische und die logische Theorie des Vernunftrechts wieder her und ermöglichte damit sowohl die Philosophie des aufgeklärten Absolutismus wie die Systematisierung des positiven Rechts in Wissenschaft und Gesetzgebung”­

 

- Thomasius (1655-1728) apja egy lipcsei arisztotelianus volt, és Frankfurtban tanult Pufendorf-ról, majd otthon német nyelven hirdette meg előadásait, és az első német nyelvű folyóiratot kiadta. De e provokációk miatt Lipcséből Halle-be kellett mennie 1690-ben, ahol az egyetemalapítást is végigcsinálta, és itt tanított, sőt 1714-ben I. Frigyes még az ekkor először elhatározott kodifikáció szerkesztésével is megbízta egy időre. Természetjogi teljesítménye:

„Denn Thomasius reduziert, insofern Poufendorfs Kampf gegen die Ortodoxie fortsetztend, die Kirche auf eine innerliche Geistkirche, das ius divinum folgerecht auf das individuelle, persönliche Gewissen. Der gleiche altlutheranisch-pietistische Pessimismus gegenüber dem Gesinnungswert der sozialen Konvention führt ihn auch zu einer radikalen Trennung zwischen Recht und Sittlichkeit. Damit wurde, wie spät oft regügt, die Ethik als nur innerlich verpflichtend, auf die Kräfte des Gemüts und der Innerlcihkeit eingeschränkt und dem Durchstoß des Vernunftrechts auf eine verblindliche Sozialethik der Boden entzogen” (316.) És ezzel, bár axiomatikus fogalmi rendszerre törekvésével folytatta az észjogi irányzatot, de tulajdonképpen zsákutcába juttatta azt, annak etikai alapjának felszedésével.

 

- Ezt fordította vissza Christian Wolff (1679-1754), aki miután Jenában Pufendorf hatása alatt tanult, Halle-ben először matematikát filozófiát és teológiát tanított. Természetjogi teljesítménye:

„Seine Naturrechtstheorie nimmt unter Pufendorfs Einfluß Thomasisus’ Trennung zwischen individuleller Gewissenpfllicht und rechtlicher Zwangspflicht wieder zurück. Für Wolff ist das Naturrecht wieder „Pflichtlehre von den guten und schlechten Handlungen”; die Natrurrechtssätze Aussagen über Menschen- und Bürgerpflichten (…) Seine eigenes Bemühen gilt aber der Konkretisierung der natürlchichen Sozialethik und dem ihm vorgegebenen geschichtlichen und politischen Raum der aufgeklärten Monarchie, in der Fürst und Untertan im gegenseitigen Pflichtverband „zur Beförderung des gemeinsamen Nutzens und der Glückseligkeit der Untertanen” stehen” (318-319.) Wolff egy hézagmentes axiomatikus rendszerben ábrázolta a legkisebb részletes észjogi szabályt logikailag levezetve és a legabsztraktabb rendszerelemre visszavezetve. Igazán Wolff ezzel vitte be a rendszerszerű döntés módszerét az egyes bírói döntési munkájába, és a kódex alkotásába is.

„…seit Wolffs Lehrbuch das Programm einer logishen Ableitung juristischer Entscheidungen aus Obersätzen und allgemeinen Begriffen mit einem zuvor festgestellten Stellenwert im System nicht mehr aus der fachlichen Rechtswissenschaft verschwunden. War das methodische Werkzeug der älteren Gemeinrechtswissenscft der analytischen Schluß aus einem Einzeltext von autoritativer Geltung, so wurde nun zum letzten wissenschaftlichen Entscheidungsgrund der synthetische, d.h. der systemgerecht auf die letzten Obersätze zurückführbare Rechtsbegriff”. (320.) Igy ő a későbbi Begriffsjurisprudenz igazi atyja – mondja Wieacker.

 

-322. o. A természetjogi törvénykönyvek. Közös jellemzőjük - a németeknél legalábbis -  eltérve a korábbi és a későbbi törvénykönyvektől, hogy nem a szakmabeli egyetemi jogászok vagy bírói testületek tagjai alkották ezeket, hanem filozófiailag iskolázott és politikailag tevékenykedő uralkodó-bizalmasok. (És hozzátéve, épp a bírói joggal szemben, továbbá  - ahogy ma is történik az észjogi utódokkal, a mai alapjogi aktivistákkal: - a hagyományos jogdogmatikával és a bírói joggal szemben, és morálfilozófusokra visszanyúló axiomatikus rendszerrel. Ide passzol Dworkin „egyetlen helyes válasz”-tézise).

 

- Az első kezdet a poroszoknál 1714-ben volt, amikor a Halle-i egyetemet bízták meg egy kódex tervezetének elkészítésével, és Thomasius-t ennek vezetésével, ám az ő alapvető kételyei miatt ez leállt. Ezután hosszú időre csend lett, és csak Nagy Frigyes trónra kerülésével újult fel, amikor 1746-ban egy újabb kabinet-határozatban rendelték el a kódex elkészítését, és ezzel a  kancellárt, Samuel von Coccei-t (1679-1755) bízták meg, aki még az usus modernus neveltje volt. Ez a határozat ösztönzést adott a bajoroknak és az osztrákoknak is, és mindkét helyen ekkor adták ki az első döntést egy kódex elkészítésére; a bajoroknál von Kreittmeyer el is készítette ezeket, először a büntetőjogi, majd az eljárásjogi és végül 1756-ra a magánjogi kódexet is. Ezzel szemben itt a poroszoknál a tervezetet az elkészülte után -  amely csak a ius commune egyszeű összefoglalása volt, mint a bajor kódex is - félretették,  és jött a hétéves háború közben, majd csak 1780-ban indult meg ismét komolyabban, ekkor már a kancellárrá lett Casimir von Carmer lett a vezetője, és két bizalmasát, Svarezt, (1746-1798) és Ernst Ferdinand Kleint (1744-1810) bízta meg a konkrét munkákkal. Carmer elődje Fürst  volt -  aki végig blokkolta a kodifikáció tervét - a kancellária székben, de 1799-ben az Arnold molnár ügye kapcsán menesztette a király. A tervezet 1787-re kész is lett, és egy pályázat kiírása mellett a nyilvános kritika alá bocsátották, de az 1789-es francia események a kódex belső ellenzékét aktivizálták, és noha 1792 június 1.-re már tervbe volt véve a törvény kihirdetése, ekkor a politikai és teológiai reakció nyomására leállították ezt, és határozatlan időre elnapolták. Csak Carmer ügyes taktikája révén lehetett ez megmenteni, és 1793-ban próbaképpen az újonnan anektált délporosz-lengyel területekre vezették be, majd néhány kritizált mondat kihagyásával 1794-ben a teljes porosz királyságban kihirdették, noha egy időre a családjogi és öröklésjogi részt még felfüggesztették a régi országrészekben.

 

 

Fünfter Teil: Historische Rechtschule, Pandektenwissenschaft und nationalstaatlicher Positivizmus 348-513.)

-348-350. Az észjogi kódexek létrejötte - az egész addigi és későbbi jogfejlődéstől eltérően - nem a bírói szféra és az egyetemi jogászság közreműködésével és vezetésével ment végbe, hanem ezt egy ezen kívüli kis adminisztratív elit az abszolutista uralkodó megnyerésével hajtotta végre, és ez legfeljebb magával ragadta egy idő után ehhez az egyetemi emberek egy részét -  mint írta úgy, hogy új jogi karokat hoztak lére pl. német-prosz protestáns részeken, és itt az észjog szellemében nevelték a jogászokat, és egy kis részük ezzel a neveléssel került be az uralkodó udvarába kodifikátornak. De nem csak e kódexek létrejötte volt a joggyakorlat és a jogtudományon kívüli, hanem létrejöttük után beszűkítették ezek mozgásterét a jog továbbfejlesztésében, és vagy egy parlamenti bizottság felállításával (a franciák) vagy egy külön minisztériumi jogértelmezési bizottság (poroszok) felállításával megtiltották a  kódexek értelmezését és kommentálását. A kodifikálás tehát a jogi szféra és a társadalom belső erőinek lefojtásával jött létre, és később ez lett a veszte, amikor a demokratikus mozgások megindultak a társadalomban, és a lefojtott jogi szféra erői is ezért léptek fel vele szemben a későbbi jogi irányzatokban – írja. Az észjogi korszak nagy vívmányai igazán a büntetőjog és a büntetőeljárás területére estek, és itt a barbár büntetéseket visszaszorították, és a középkori babonákat, a boszorkányság üldözését eltüntették. Ezzel szemben a magánjog területén nem volt ilyen látványos a hatása.

 

-352. Kant mint a rég természetjog és az észjog széttörője (bár az is igaz, hogy Wieacker nem mond semmit itt arról, hogy Kant maga is következetlenül mégiscsak felállított egy észjogi követelményrendszert, és ezt csak Stammlerék vetették el…) Bár a lábjegyzetben Welzel-re hivatkozva írja ez ügyben: „Zu Berechtigung von Mißverständnissen der neukantischen Interpretation Welzel: da Kants Rechtspflicht – im Gegensatz zu Thomasius’ „Zwangspflichten” -  die moralische Pflicht meint, deren Erzwingung berechtigt ist”, habe er die Möglichkeit eines denkbaren Pflichteninhalts und damit einer materialen Ethik der Gerechtigkeit gewahrt”.  ((Csak az marad innen ki, hogy Kant követleményeit a legtöbben jogi követelményeknek és nem erkölcsi követelményeknek fogták fel! és ma is ez a helyzet: a morális követelményeket észrevétlenül jogi követelményeknek állítják be a jog moralizálásának hívei. Azt azonban el lehet fogadni, hogy a Kant előtti észjogra hivatkozók egy egész részletes kódexet is  le mertek vezetni az észből, míg utána ezt már óvatosabban tették, és csak átfogóbb jogelveket vettek alapul észjogként. Persze nálunk Csatskó még egész részletes levezetéseket hajtott végre 1839-ben is a kanti észjogra alapozva…))

 

-354.  Már Kant - Hegel előtt - felfedezte az összes materiális erkölcsi norma „Situationsbedingtheit” jellegét, és ezért egy örök materiális természetjog lehetetlenségét.  Ezután nézi meg a jog és az erkölcs történetiségének feltárását a történeti jogi iskola előfutáraiként. Thomasius az 1700-as évek elején a természetjogot már egy relatív történeti természetjoggá értelmezte át, Montesquieu 1748-ban a „De l’esprit de loix”-ban már a jogot és az alkotmányt mint a társadalmi és természeti folyamatok általi formáltságot ragadta meg, a németeknél ennek nyomán Justus Möser fogta fel ezeket és a kultúrát az empirikus-történeti okokból kinövőnek. Ennek nyomán Göttingen-ben az 1700-as évek második felében egy általános történeti iskola virágzott fel, és a jogtudomány részéről Hugo és Eichhorn itt kapott kiképzést. Átfogóbban az egyediség szerepe a fejleményekben pl. Leibniz monász elméletében, másrészt Vico felfedezése az emberi kultúra és történelem ciklusairól átformálta a felfogást ebben a korban. Schelling-nél ezek nyomán már a történelem mint az abszolútum megnyilvánulása jelenik meg, és fejlődési szakaszai az egymást követő kultúrákban az abszolút szellem mindenkor megnyilvánulásai. Így a természetjogi eszme örök világa és változatlansága alól eltűnt az alap.

 

- 369. A jog és a jogtudomány tételeinek rendszerben megragadását eredetileg nem Savigny és a történeti jogi iskola, hanem Anselm Feuerbach vetette fel, mint Kant tanítványa. E korban az összes tudományban egyik fő kérdés volt az alaptudományhoz, a filozófiához való viszony és ebben egy rendszer levezetése volt -  mert csak ez teszi tudománnyá az adott szakot -, és ezt végezte el első fordulóban Feuerbach. Noha látta, hogy a régi természetjog módjára nem lehet már rendszert felállítani, de átvette ebből a joganyag ellentmondásmentes rendezésének módszerét, mert csak ez emelheti fel a jogtudományt egy filozófiához kötött igazi tudománnyá. „Ein ähnliches Programm hat mit viel bescheideneren Mitteln fast gleichzeitig Gustav Hugo für die Wissenschaft des Gemeinen Rechts formuliert. Etwas später haben, unabhängig von der historischen Schule, die Germanisten Falck und Reyscher der wissenschaftlichen Organisation des nicht gemeinrechtlichen Privatrechts ihr Augenmerk zugewandt”. De - kevésbé hatásosan ekkor még - Savigny is hasonló programot fejtett ki már 1802/3-as korai jogi módszertani anyagában is.

 

 - 374. Lényeg: a történeti jogi iskola átvette a régi észjogból a fogalom, a rendszer és az axiomatikus levezetés fontosságát a joganyag rendezésénél. Ez legjobban nem is Savigny-nál, hanem Puchta „Begriffspyramide” eszméjében látszik meg, és Puchta ezzel saját korában is befolyásosabb lett, mint maga Savigny.

 

- Itt azt írja még, hogy a pandektisták a magánjogi fogalmakat nem az usus modernus-ból vették át, hanem az észjogi rendszerezésben kialakított fogalmakat vették át. (Itt ismét úgy tűnik, hogy akkor az usus modernus inkább mellékvágány volt még a joganyag rendszerezése és fogalomalkotása szempontjából is, és az észjogi rendszerezések adták nemcsak a fogalom és az axiomatikus rendszer fontosságának tudatát, hanem magukat a felhasznált fogalmakat is. És ez az értékelés állandóan hullámzik…) Pl. az objektív jog, a szubjektív jog és osztályai, a jogügylet, az akaratnyilatkozat, a kölcsönös szerződés, a teljesítési kötelezettség, a teljesítés lehetetlensége stb. mind észjogi alkotás.

 

- 388. Irja, hogy Savigny a többkötetes munkája a római jog középkori történetéről nem igazán a tényleges jogot elemezte történeti változásaiban, hanem a jogi okatás és az egyes jogi egyetemek történetét, és az ezekben tanítók életművét - vagyis inkább középkori egyetemtörténetet írt, mint valódi jogtörténetet.

 

- 390.  A. F. J. Thibaut (1772-1840) Goethe és Schiller barátja volt, és a zenetudománytól ment át a jogtudományba. Az észjog híve volt és kivételesen e hívek közül az usus modernus-t is művelte, és ismerte.

 

-399-400. Georg Friedrich Puchta (1798-1846) egy ismert ansbachi bíró gyermeke volt, és Nürnbergben a gimnáziumban Hegel-től tanult, és hatott is rá.  Puchta 1828-as (második kötet 1837) Gewonheitsrecht-je ment el a népszellemtől a jogászi-jogtudósi monopólium felé. Ebben a legmegvetőbben nyilatkozott meg a nép naivitásáról és a s szokásjogáról, és ez lett az alapja a német szokásjoghoz tapadó germanisták és a romanisták végleges elkülönülésének. Beseler ezen felháborodva írt egy ellenművet Puchta e könyve ellen, és ez volt a kezdet.  Ti. Savigny-nál nem volt kifejtve az, hogy ki a népszellem és vele a jog hordozója, és itt Puchta ezt tisztán felvetette illetve megválaszolta, és ezzel a germanista német szokásjogi hívők és a romanisták fogalmi rendszer-hívők között nem lehetett fenntartani az egységet többé. Maga Savigny is ennek hatására ment el Puchta-val együtt a fogalmi rendszer felé.

 

- A germanisták: Karl Frierdich Eichhorn (1781-1854) Göttingenben habilitált, így az ottani történeti iskola neveltje, és 1834-től még  bírói posztot is betöltött Berlinben már mint ottani professzor,  és a Berliner Obertribunal bírája egészen haláláig. Savigny-val együtt volt alapítója 1814-ben a történeti jogi iskola folyóiratának, és 1808-as „Deutsche Rechts- und Staatsgehichte„ c könyve teljesen úttörő jelentőségű volt. A jog és alkotmánytörténet összekötése a germanisták jellemzője lett ezután. (Ötlet: nálunk is a germanistáktól kapott impulzus vitte volna el a főáramot az állam- és jogtörténet összekötésére? Vagy inkább az osztrákoktól kapott liberális-állambarát impulzus hatása és onnan ennek ösztökélése 1860 körül?!)  Eichorn is fogalmi rendszerbe akarta szedni a német jogi hagyományokat, de ezt csak Carl Friedrich Gerber (1823-1891) tette meg 1846-os könyvében. Ezzel és követőivel vált a germanisták német joganyaga is egy zárt fogalmi anyaggal rendszerezett joggá a római jogi rendszer mellett az 1800-as évek második felére.

 

- 408.o. Georg Beseler (1809-1888) Schleswig-Holstein-ből származott, és itt Kiel-ben járt egyetemre, és e kor itteni politikai harcaiba bekapcsolódva alakította ki német-történeti gondolatvilágát. Ugyanis itt a történelmi-feudális rendek a dán uralkodó abszolutista törekvéseivel szemben  jogi-történeti érvekre hivatkozva harcoltak. Beseler meg is tagadta 1831-ben lelkiismereti okok miatt a dán királyra való hűségesküt, és Heidelberg-ben habilitált 1834-ben, majd 1835-től Basel-ben professzor lett, majd 1837-től Rostock-ban. Egész életén keresztül a közéletbe is bekapcsolódott, pl. a Paulskirche-i Nemzegyűlésben az örökletes császári irányzat frakciójának tagja, később a porosz kamara majd a felsőház tagja, és a törvényhozásra és a jogpolitikára közvetlen behatása volt. Kiel-ben Falck (1784-1850) volt a tanára, ezen kívül  Reyscher (1802-1880) hatott kiindulópontjaira. Falck a jog meghatározását a jelenlegi népben élő jogtudatra alapította (és nem egy történeti múlt néptudatára!), ezért Falck már 1819-ben népbíróságokat követelt, de nem romantikus múltba fordulással, hanem a jelenlegi népben gyökerező jogot illető hitvallása miatt. Ez Schleswig-Holstein-ban az itteni ténylegesen régi német jogra és alkotmányos állapotokra visszamenő domináns felfogás miatt nagyon is élő gondolat volt. „So konnte Falck ohne romantische Illusionen schon 1819 Volksgerichte fordern, die das „in den Begriffen des Volkes noch lebende Recht finden sollten” (408.). Falck után Reyscher 1839-ben ezt a gondolatot fejtette tovább, és Beseler ezek alapján írta meg „Volksrecht und Juristenrecht” c. munkáját 1843-ban.  Ez a tanulmány a Puchta-könyv 1835-ös provokációjára adott válasz volt. Noha elismeri, hogy a római jogi alapú közös Gemeinrecht-ben legalább egy egységes jogot kapott a német nép, de ezt mint jogászjogot a népjoggal szembe állította a Puchta-val való harc hevében, noha ő nem volt olyan torzító, mint egy sor vadabb germanista a római joggal szemben.

 

- 411.o. Egy másik jogpolitikai harc a germanisták és a romanisták között 1848 körül az volt, hogy Beseler ismét felelevenítette Thibaut-ék harcát a kodifikációért, de most már nemzeti demokratikus alapon. E mellett elvileg felvetette a kérdést a jog továbbfejlesztésében a felelősséget illetően, és Puchta-ék jogtudományi pozitivizmusából fakadó jogtudósi felelősséggel szemben a nemzeti demokratikus törvényhozásnak ítélte ezt a szerepet. Vagyis a Savigny-Thibault vita ismétlődött, de most tudatosabban a jog alkotása feletti rendelkezés alanyát tették a középpntba. „Mit Puchtas Wendung von der Geschichtsromantik zum wissenschftlichen Positivismus und der Beselers von der Volksgeistromantik zur nationaldemokratischen Forderung des Tages brachen die Gegensätze auf”.

 

- 416-430.o. A jogtörténet felfedezése -  ti. eddig a jogtörténetet a jogdogmatika céljai szerint űzték, és nem a felnövő történettudományi kutatások szintjén és céljai szerint. Niebuhr (1776-1831) kezdte és Theodor Mommsen (1817-1903) volt ennek beteljesítője

 

- 421. Írja, hogy ezzel az egész ókortudomány kiterjedt és stabilabb alapra jutott, és a római jog és a római társadalom története egy tágabb -  a jogtudománytól eltérő logikával dolgozó  -  tudományba ágyazódott bele. De - írja - szerencsére a római joggal való foglalkozás tanszékei a jogi karokon maradtak, mivel ha a böcsészettudományi karokra kerültek volna át, akkor a magánjogászok nevelésétől elszakadna. ((Ám így pedig mint segédtanszékeken, komolytalan tanárok foglalhatják el a státusokat, mint néhol nálunk is megmutatkozott az elmúlt évtizedekben, és ezzel az egész jogtörténeti kutatás elhal: a jogi karok közössége nem jelent olyan fegyelmező-jutalmazó-szankcionáló közönséget, mintha a történettudományokon belül lennének…))

 

- A pandekta-tudománytól a jogtudományi pozitivizmusig (430-458.) Csak azért lehet pandektistának nevezni ezt az irányzatot, mert tankönyvük ezt a címet viselte, máskülönben az egész német magánjogtudományt évszázadok óta így lehetett volna hívni, mert mind a Pandektákat vette alapul. A történeti jogi iskola azért is kapta ezt a nevet, mert szórványos jogtörténeti munkák mellett igazán a fő erőt a magánjogi dogmatikára fordította., mellyel az észjogi rendszerezést átvitte a római jogi eredetű közösjogi anyagra, és e mellett a fogalmakkal való logikai egymásra vonatkoztatás rendszerét vitték be a jogalkalmazói bírói döntésekbe. (A jogtudományi pozitivizmust Wieacker a jogdogmatikai pozitivizmus értelmében használja!)

 

- Mellékesen: Gerhart Husserl (1925): Rechtskraft und Rechtsgeltung” c munkája a fenomenológiai nézőpont jogra átvitele!!!

 

- 436.  A hézagmentességre egy jó elemzés: A jogtudományi pozitivizmus ugyan egy hézagmentes rendszert tesz fel, ám a hézagmentesség nem a pozitívjogi szabályok hézagmentességét jelenti, hanem azt, hogy a fogalmi piramis hézagmentessé tesz!! Ugyanis a szabályokat e fogalmi rendszer egyes elemeivel értelmezve, mindig ki lehet tölteni hézagmentessé a jogot.

 

- 446. Bernard Windscheid (1817-1892) először nyelvtudományt tanult, és Savigny hatására ment át jogot tanulni. Fő műve a „Pandekten”, első kötetét 1862-ben adta ki, és még ő adta ki a hetedik, 1891-es kiadást. Mivel akkor nem volt létező törvényi kódex, ez egyben össze is fogta a -  fogalmi rendszerbe hozott - joganyagot, és törvény híján ez egyben maga a jog forrása is lett, és nem csak mint kommentár a modern időben. Egyesítette a kommentár, a törvény és a konkretizáló felsőbírósági praxis elemeit, és így hatott a bíróságokra évtizedekig a BGB előtt.

 

- Otto von Gierke (1841-1921) Falck és Beseler nyomán a germanisták nagy alakja. A testületi közösségek jogát, Genossenschaftsrecht-jét már 1868-tól fogalmazta, és a nemzeti-történeti beállítottság illetve az individualizmussal szembeni szociális követelések egyvelege jött ki gondolatvilágából, mindezt történeti-romantikus köntösben. Nagy belátása a társadalmi csoportok spontán jogképző tevékenysége, ((amit később Ehrlich dolgozott ki)). Mind az állam széles hatalma ellen, mind az individualizmus ellen fellépett, és e két frontos harcban a közös fegyvere - mindkettő ellen - a társadalmi csoportok organikus felfogása volt. „Die Gesellschaft erscheint als Hierarchie solcher Verbände, die vom Einzelnen über die Familie, die Genossenschaften und die Selbstverwaltungskörper bis zum Staat als der körperlichen Gestalt des Gesamtvolks organisch aufsteigt, in dem der Gegensatz zwischen Staat und Bürger, Gesellschaft und Individuum, öffentlichem und privatem Recht in der Dreieinigkeit Privatrecht, Sozialrecht und öffentliches Recht aufgehoben ist” (455.). 

 

- A jogtudományi pozitivizmustól a törvénypozitivizmusig (458-468.) Az 1800-as évek második felében először a kisebb német államokban majd a bismarcki, egyesített Németországban a jogtudósokról átment a súlypont a minisztériumi felsőbürokráciára, noha ez erősen a jogtudomány pozitivizmus szellemében volt kiképezve: „An ihre Stelle trat der Idee nach der im Gesetz sich ausdrückende „Volkswille (…). In Wahrheit war die Gesetzgebung einstweilen das Werk einer streng wissenschaftlich gesonnenen Ministerialbürokratie” (459.).

 

- A BGB (468-488.) A nemzeti liberálisok követelték ezt a birodalmi szintű törvényt, és ezzel a tartományi magánjogok felett az egységesítést, mert a tartományi szabályozások jobban a feudális külön jogokat, illetve  beavatkozó állam jogosítványait tartalmazták. Egy liberális magánjogi szabályt akartak, és ezt a birodalom egészének szintjén látták megvalósíthatóbbnak, a tartományi konzervatív erők ellen. Mivel 1871-ben a nemzeti liberálisok a fő erőként kerültek be a Reichstagba, ezt keresztül tudták vinni, és be tudták vonni a birodalmi joghatóságba a földjogi-, a családjogi- és az egyesületi jogi részeket is, melyeket a konzervatív erők a tartományi szinten erősebben védtek.  Először 1873-ban a lex Lasker (egy nemzeti liberális képviselő volt) alapján egy öt gyakorlati jogászból álló bizottság jött létre a törvény kerettervének elkészítésére, és ennek alapján 1881-ben egy 11 tagú bizottság állt fel, melyet később Erste Kommission néven neveztek (a második tervezetet kidolgozó bizottság létrejötte után). Az első bizottság elnöke lett Pape, egy kiemelkedő gyakorlati jogász, a birodalmi felsőkereskedelmi bíróság elnöke és még hét további gyakorlati jogász, közöttük a kiemelkedő Gottlieb Planck. Professzor csak von Roth, Mandry és Windscheid volt. Az egészet Planck és Windscheid uralta, a többiek alkalmazkodtak hozzájuk. 1887-re kész volt az első tervezet, és a nyilvánosság elé bocsátották.

 

- 470.o. Ekkor 600 állásfoglalás érkezett be, gyakorló jogászoktól és professzoroktól, és ezek közül Gierke „Entwurf eines Bürgerliches Gesetzbuch und das deutsche Recht” c. munkája emelkedett ki (aminek volt is gyakorlati hatása egyes megoldásokra, és Gierke ezzel vált híressé a közvéleményben is) illetve a katedra-szocialista Menger „Das bürgerliche Recht und die bezitzlosen Volksklassen” c. munkája. Ezután 1890-ben egy második bizottság állt fel, és 1895-re lett kész az új átdolgozott tervezet. Ez már némileg engedett a doktrinér liberalizmusból, és a szociális szempontokat is figyelembe vette, ill. az extrém fogalmi rendszert és a számtalan keresztbeutalást kiirtotta részben, és 1896-ban elfogadták.

 

- Kitekintés az általános rész elkülönítésének a kérdésére: Wieacker jobbnak látja a svájci megoldást, melyben nem különítettek el általános részt. Ezt a tankönyvben meg kell alkotni, de nem a törvénybe való - mondja. Ám nem vitás, hogy a távoli kultúrákba az általános rész miatt absztraktabb szinten megfogalmazott jogot könnyebben át lehetett venni, mint ha e nélkül és ezért életközelibb módon készítették volna el a szabályozást, pl. Japán, Kína vagy Sziám átvétele így érthető. De elvetették a svájciak után az általános részt az olasz 1942-es Code civile-ben is, és Meiers alapos megfontolása után a holland polgári jogi törvénykönyvben is elvetették ezt

 

- 530.o. Az 1900-as évek elejének Reichgericht-je és a mai Bundesgerichtshof eltérő elszakadása a törvényszövegtől: „Bei aller Kontinuität in der bereits vom Reichsgericht eingeleiteten oder vollzogenen Rechtsfortbildung unterscheidet sich die Rechtsprechung des Bundesgerichtshofes von der früheren des Reichsgerichts grundlegend durch ihr Verhältnis zum Gesetzwort. Während das RG grundsätzlich an Gesetzestreu festhielt (und dadurch allerdings auch oft zu Umwegen, Hilfskonstruktionen und Krypto-Interessenjurisprudenz genötigt war), bekennt sich der BGH offen und selbtsbewußt zu einem richterlichen Auftrag zur Fortbildung der geschriebenen Rechtsordnung nach den sozialen Bedürfnissen und moralischen Wertungen der gegenwärtigen westdeutschen Gesellschaft”. (Persze talán Wieacker-t úgy lehet módosítani, hogy nem a „jelenlegi társadalom morális értékelései” szerint szabja át a jogot a felsőbírói kar, hanem a szellemi szférában domináló médiaértelmiség és más szellemi értelmiségi értékelés szerint…)

 

 

 

 

 

Rövid jegyzetelések

 

Eisenhardt, Ulrich (1995): Deutsche Rechtsgeschichte. (2., überarbeitete Auflage.) C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung. München 1995.  582. p.

 

51.o. Két fontos változás a német jogban a római-kánonjog recepciójával: „Als typisch für das mitteralterliche Recht wird das Fehlen einer begrifflich-instrumentellen oder systemhaften Geschlossenheit angesehen. (…) das System bildeten sich in Deutschland erst mit der Verbreitung des römisch-kanonischen Rechts aus. Unter seinem Einfluß entwickelten sich die Vorstellungen von der Gültigkeitsdauer des Rechts, wie sie bis heute vorhanden sind”.

 

52.o. Volt egy országbéke mozgalom az egész Nyugat-Európában, kiindulva a franciáktól az 1200-as években, amely az istenbéke időszakokból alakult ki. Ezek adtak az írott jogalkotásnak első impulzust, és ezekben főként büntetőjogi, kereskedelmi jogi, pénzérmékre vonatkozó rendelkezések voltak. Legfontosabb a jogi küzdelmek felfüggesztése ezen időszakokban, és büntetés ennek megsértése esetén, a németeknél az 1235-ös Reichlandsfrieden volt a legfontosabb, de egészen 1495-ig voltak ilyenek.

 

56.o. A városi jogokat már az 1200-as évektől leírtak városi jogkönyvekben, és ezzel a jog pozitivitása is létrejött itt, szemben Luhmann állításával, hogy ez a modernség eredménye volt. Noha nem minden városban volt leírva a jog, hanem maradt szokásjogi alapon.  A városi jog nyelve az 1200-as évekig latin volt, és ekkor kezdte leváltani a német a latint.  Egyes városi jogokban az 1400-as évek második felében „reformációkat” adtak ki, melyek lényegében a római jog alapján való átdolgozást jelentett.

 

64.o. A szerződéseket a középkorban erősen kötöttek voltak bizonyos formák betartásához, ez volt a legfontosabb, és csak a kánonjog hatására ment át az a gondolat, hogy a puszta megegyezés már létrehozza a szerződést, és ezt abból a morális szempontból támogatta a kánonjog, hogy egy adott ígérethez a morális fontossága miatt egyben jogi következményt is fűzni kell, és a formák csak másodlagosak ehhez képest. 

 

65. o. A munkaszerződések a középkorban ismeretlenek voltak, mert tartós munkát függőségi viszony alapján végeztek, és ez vagy családi függőségben vagy hűbéri függőségben azzal együtt meg volt oldva, ezzel szemben a modern individualizálódással a tartós munkavégzés mellett már nem áll az átfogóbb függőségi viszony, ezért kell a külön munkaszerződéssel való szabályozás.

 

67.o. Az Eigentum szó létrejötte: „auf  „einem ganz gehören” zurückgeführt wird”. Először ebből „eigan” vagy „egen”. Ti. a fő ekkor a „nem teljes odatartozás” volt a bevett, pl. a Gewere és a középkori osztott tulajdonlás nem egészen adta oda a dolgot a vele rendelkezőnek, és ezzel szemben a „einem ganzen” (eigan) a mai tulajdont jelöli.

 

98. „Verhältnismäßig spät, zeitlich erheblich hinter anderen Ländern, wie z.B. Frankreich und Spanien, fand Deutschland Anschluß an die gelehrten Rechte. Andererseits fand das gelehrte Recht in Deutschland eine besonders intensive Aufnahme und verursachte die tiefgreifendste Veränderung der deutschen Rechstkultur”. A Vollrezeption vagy Totalrezeption csak az 1400-as évek második felében ill. az 1500-as években ment végbe, és előtte csak a Frührezeption-ról lehet beszélni. Sőt még az német egyetemeken is csak az 1400-s években kapott önálló helyet a római jog a kánonjog mellett, és jó ideig csak a kánonjogon keresztül ment át a hatása  római jognak.

 

162. o. A Klagspiegel és a Laienspiegel szerepe a római jog gyakorlati recepciójában. „Der Klagspiegel wurde am Anfang des 15. Jahrhunderts von einem unbekannten Autor verfaßt und zunächts in Handschriften verbreitet. 1516 gab der elsässische Humanist und Rechtswisenschaftler Sebatian Brant (1458-1521) einen Druck unter dem Titel „Der richterliche Klagspiegel” heraus, ohne den Text von seinen Verunstaltungen gereinigt zu haben. (..) Seine Aufgabe sollte darin bestehen, das römisch-kanonische Recht für die Praxis in Gestalt eines leicht faßlichen Handbuchs zu vermitteln. Die Darstellung enthält wesentlich gelehrtes Recht und nur wenig einheimisches deutsches Recht. (…) Auch der von dem Stadtschreiber und späteren pfälzischen Landvolgt Ulrich Tengler (um 1447 bis 1511) verfaßte Laienspiegel ist keine umfassende Darstellung des Rechts, sondern ein Hilfsbuch für Praxis und Studium. Ziel und Zweck des Werkes war es, die Laien „im gemeinen Rechte des Reiches” zu unterrichten”. Ehhez is az előszót Sebastian Brant írta.

 

163.o. A Montpellier és Orléans egyetemein a korábbi mos italicus-tól elszakadva alakították ki a mos gallicus-t, mely nagy hatással voltak németekre is. Kiindulópontjuk eredetileg a Digesta alkotása idején a klasszikus szövegekben tett változtatások (interpolációk) feltárása és e helyett az eredeti szöveg megtalálása volt, de eközben a szövegkritika kapcsán a szövegtől való távolsághoz jutottak el, és új, szabadabb értelmezési módokon keresztül való alkalmazásig mentek el. Ráadásuk mivel a hugenotta üldözések miatt sok híres francia humanista jogtudós a németekhez menekült, itt tanítottak és ez elterjesztette a mos gallicust itt is. PL. Hugo Donellus (1527-1591) vagy Charles Dumoulin (1500-1566) Tübingenben tanított, vagy Francois Hotmann is.

 

165. o. Samuel Stryk (1640-1710) könyve, az „Usus modernus Pandectarum” címe adta később e korszak nevét, és majd kétszáz évig (1600-1800) római jog német földön így fejlődött.

 

167.o. Herman Conring (1606-1681) volt az, aki elvetette azt az addig elterjedt elképzelést, hogy III Lothar (1125-1137, de császár csak 1133-tól) a justuniánuszi törvénykönyvet hivatalosan hatályos német jognak nyilvánította, és kimutatta, hogy ez csak szokásjogilag jött be a német jogba. Ezzel elesett a tagállamok felett, a birodalom szintjéről a római jognak elképzelt legitimációja.

 

169. o. Jelzi, hogy az 1800-as évek német jogtudománya talán mégis egy kissé eltúlozta a római jog recepciójának mértékét és korai időpontját, ennek ellenére az végbement.  

 

 

 

 

Dölemeyer, Barbara/D. Klippel (Hg.) (1998): Gesetz und Gesetzgebung im Europa der Frühen Neuzeit. (Zeitschrift für Historische Forschung, Beiheft 22.) Duncker und Humblot. Berlin. 1998.

(Egy 1995-ös konferencia anyagai ezek. Jó tanulmány ebben a bevezető Klippel-től, az angolokéról Lottes, a franciákról Cremer, de jó még a hercegi kisállamok feletti német birodalmi jogalkotásról Mohnhaupt anyaga, illetve Schiemann anyaga az usus modernus hatása alatt keletkezett német kisállami törvényekről.)

 

Klippel, Diethelm (1998): Zur Geschichte der Gesetzgebung in der Frühen Neuzeit. Eine Einführung. In: Dölemeyer, Barbara/D. Klippel (Hg.) (1998): Gesetz und Gesetzgebung im Europa der Frühen Neuzeit. (Zeitschrift für Historische Forschung, Beiheft 22.) Duncker und Humblot. Berlin. 1998. S. 7-13.

 - Jean Bodin a szuverenitás alapjának a szabad és más hozzájárulásától (rendektől) nem függő törvényhozási jogosítványt tekintette, de ez még a franciáknál sem állt az ő idejében, és itt is csak XIV. Lajos érte ezt el. Bodin a római jog kötőerejével e miatt szemben állt.

 -  A németeknél attól függően, hogy a rendek közreműködésével vagy e nélkül jött létre egy jogalkotási döntés nevezték az elsőt Abschied, Rezeß, Statut, Konstitution, Ordnung stb., vagy a második esetben Edikt, Dekret, Resolution, Reskript, Mandat. De sokszor keveredtek az elnevezések,pl. a Nantesi Ediktum éppen hogy megállapodás eredménye volt, mégis ediktum lett a neve, sőt néha a szövegen beül egy-egy ilyen döntés többféleképpen is nevezi magát.

 

Lottes, Günther (1998): Souveränität, Recht und Gesetzgebung im England des 16. Jahrhunderts. In: Dölemeyer, Barbara/D. Klippel (Hg.) (1998): Gesetz und Gesetzgebung im Europa der Frühen Neuzeit. (Zeitschrift für Historische Forschung, Beiheft 22.) Duncker und Humblot. Berlin. 1998. S. 17-32.

 - A „King-in-Parliament” mint az angol törvényhozó hatalom kifejezés a király és a rendek együttes törvényhozását jelentette, vagyis a rendek parlamentjével együtt hozza a törvényt a király. Ez Erzsébet uralkodása idejére már kialakult, de a Tudorok alatt (1485-1640) mindvégig egy küzdelem folyt, hogy merre menjen el a hatalmi súly a két szereplő között, és míg a franciáknál XIV. Lajossal a király felé ment el, az angoloknál végül a parlament felé dőlt el a hatalom súlypontja,

 -  A proklamációkon keresztüli törvényhozás: VIII. Henrik kb. 200 proklamációt adott ki, ez a törvény mellett kb. a mai kormányrendeletnek felelt meg, és a törvényben kellett felhatalmazási alappal bírni ehhez, de sokszor nem volt ilyen ténylegesen. A hatalmi küzdelem állása döntötte el, hogy a parlamenttel együtt hozott törvény és a proklamációval létrehozott szabály viszonyát hogy fogták fel, volt amikor a törvénnyel egy szintűnek fogadták el.  Ám a király halálával ez a döntés elvesztette érvényét, ha az új irály nem újította azt meg: „mit seinem Tod seine Gültungskraft verlor”. Pl. egy vámtarifa megváltoztatásához nem kellett törvény, elég volt egy proklamáció .

 

Cremer, Albert, (1988): Die Gesetzgebung im Frankreich des 16. und 17. Jahrhunderts. In: Dölemeyer, Barbara/D. Klippel (Hg.) (1998): Gesetz und Gesetzgebung im Europa der Frühen Neuzeit. (Zeitschrift für Historische Forschung, Beiheft 22.) Duncker und Humblot. Berlin. 1998. S. 33-53.

- A középkorban a törvényhozást a bíráskodásba belefoglalva fogták fel, ahogy Baldus mondta: „Qui statuit, ius dicit”, és csak a 16. században önállósodott elméletileg is a törvényhozás joga a bíráskodástól, döntően Jean Bodin szuverenitáselméletében, melynek magvát jelenti a „puissance de doner & casser la loy”. A királyon kívül mások részvételének visszaszorítását a törvényalkotásból tendenciaszerűen Bodin elmélete is hangsúlyozta. De a király bizonyos törvények alá vetését még 1586-ban Achille de Harlay, a párizsi parlament elnöke is hangsúlyozta, aki kijelentete a király kérdésére: „Nous avon, Sire, deux sortes de lois, les unes sont les ordonances des rois qui se peuvent changer selon la diversité des temps et des affaires; les autres sont des ordonances du royaume qui sont inviolables et par lesquelles vous etes monté au trone royal” (34.).  Bár ezt úgy is lehetne itt érteni, hogy a rendi gyűléssel együtt hozott törvények a királyság törvénye az ő személyes királyi rendeletei mellett, de a szerző itt a lois fondamenetales-okat emeli ki, melyek pl. a Loi Salique, mely a trónutódlás férfiágon következését mondta ki, vagy az, hogy a királynak mindig katolikusnak kell lenni - 1599-ben kimondva -  de egy sor további is volt, és a párizsi parlament ezeket szaporította is, különösen a 17. és a 18 század második felében, amikor erre hivatkozva a királyi rendelet regisztrálását meg akarta tagadni.

 

A kirlyi döntések formái:

1)      A grand lettres patentes -  ezek a legünnepélyesebb középkori formákat jelentette, és az örökkévalóság kérdéseiben adták ki.

2)       A petites lettres patentes -  ezek a kisebb ügyekben - lokális, vagy időben korlátozott, vagy csak néhány személyt érintő ügyekben való döntéseknek volt ez a formája.

3)      És égül a lettres missives -  a magánlevélnek számító dolgok ezek, de a titkos kormányügyek intézése is ezekben történt. Ezek kiadására a kb. 30 intendáns és az államtitkárok is jogosultak voltak, és egész készletük volt biankó ezekből, így ez lett a leggyakoribb állami ügyintézési forma a legfelsőbb szinten XIV. Lajos idején és utána. (Mivel ez utóbbi kikerülte a kancellárián való átfutást is!)

 

Az ordonance-ok, a nagy ügyek elnevezésére való döntések voltak, ezzel szemben az edit (ediktum) a király saját kezdeményezésére és nem a teljes országra vonatkozó döntések voltak. Ennek ellenére a híres Nantes-i Ediktum -  a hugenottákkal való kiegyezés döntése – bár a legfontosabb ügyet zárta le, mégis ediktum lett elnevezésében.

 

41. o . A parlamentek, különösen a párizsi parlament a szabad regisztrációs jogot mindig fenntartotta, kivéve a XIV. Lajos idejét, ahol ez nem volt lehetséges. PL. a Nantes Ediktumot is csak változtatásokkal fogadta el a párizsi parlament, így van egy eredeti kibocsátott szöveg, és egy ettől eltérő regisztrált szöveg. És ez többször előfordult.

„Das Parlament konnte die registrierung eines Ediktes von Anderungswünschen abhängig machen (remostrances) oder gaanz verweigern, worauf der König zwei recht barsch abgefaßte lettres de jussion (Befehlsbriefe) an das Parlament sandte. Insistierte dieses jedoch, war der König genötigt, im Sitzungssaal zuentscheiden, um die Regsitrierung durchzusetzen (lit de justice).  Dieses Verfahren vermochte das Parlament zu unterlaufen, indem es nicht den gesamten Text zurückwies, sondern an diesem -  allerdings oft substanzielle – Anerungen vornaahm, in der Hoffnung, dass wegen dieser der König nicht ein aufwendies lit de justice anberaumen würde” (42.)

 

Számok a francia törvényhozás méreteire:

 -1561-1610 között összesen 2287 döntés, ebből 186 ordonance, 623 ediktum, 441 deklaráció, és 1030 egyéb királyi levél.

 - 1661-1710 között 5393 döntés, ebből 1134 ordonance, 1503 ediktum, 1719 deklaráció és 1028 egyén királyi döntés.

Az egyéni királyi  döntések súlyára jellemzőként írja, hogy pl. ilyen döntés volt az, amikor egy uraságot hercegi rangra emelt, ám ennek következménye volt, hogy a hercegi uradalom alattvalói is ettől kezdve más bíróság alá tartoztak:

„Wurde z. B. eine Herrschaft zugunsten eines einzelnen zum Herzogtum erhoben, bedeutete dies nicht nur, daß das Parlament qua Pairsgericht für den Herzog die unterste Gerichtsinstanz bildete, vielmehr appellierten  auch die herzoglichen Gerichtsuntertanen von seigneurialen Gericht unter Umgehung der königlichen Prévoté, Bailliage und Siege Présidial direkt an das Parlament, sogar königliche Bailliages wurden in herzogliche umgewandelt usw.” (44.)

 

Még jelzi egy ábrán, hogy az előbbi számokból adódik: az 1561-1610-es években évenként alig ötven volt átlagban a királyi döntések száma, ezzel szemben az 1600-as ével második felében ez felment 150-200-ra. Pl. 1662-ban csak 3 ediktum volt, ezzel szemben 1704-ben 123.

„Einige édits betrafen Materien, die zur police générale gehörten, die Stadtreinigung oder die Straßenbeleuchtung, den Luxus, das Kartenspiel, die Lotterie”.

 

 

 

 

 

Hubert Mordek által szerkesztett jogszociológiai szemléletmódban írt jogtörténeti kötetből három tanulmány kivonatolása:

1) Kottje, Raymund (1986): Die Lex Baiuvariorum -  das Recht der Baiern. In: Mordek, Hubert (Hg.) (1986): Überlieferung und Geltung normativer Texte des frühen und hohen  Mittelalters. Quellen und Forschung zum Recht im Mittelalter. Band 4. Thorbecke Verlag. Sigmaringen.  9-23.p.

A Mordek által szerkesztett egész kötet egy történeti jogszociológiai kísérlet, hogy a koraközépkori királyi dekrétumok tényleges használatát és elterjedtségét - vagyis mai szóval: szociológiai érvényét -  elemezze. Ez szinte lehetetlen, mert néha még maga a dekrétumszöveg is csak kétes átiratokban maradt fenn, és az elterjedtségére utaló oklevelek megtalálása ebből a korból nagyon nehéz. Egyik indikátor a tényleges elterjedtség megállapítására, hogy hány példányt találták meg, és hogy főként ezek mennyire szétszóródva kerültek elő, tehát pl. Felső-Olaszországból, Dél-Franciaországból stb. PL. Herman Nehlsen 1976-ban azt írta, hogy Nagy Károly nem tudta elérni, hogy a lex Salica átmenjen rendelkezései átmenjenek a gyakorlatba. Vagyis az, hogy a későbbi klerikusok, történészek között, vagy a hatalmi vitákban egy-egy ilyen dekrétum nagy jelentőségre tett szert, nem jelenti azt, hogy saját korában egyáltalán tudtak róla… De előtte már az ő tanára, Wilhelm Ebel is a koraközépkori írott joganyagok csekély gyakorlati elterjedését állította, sőt ő nem is csak a királyi dekrétumokra, hanem a népjog feljegyzéseire is ezt állította. Ennek oka: noha volt a dekrétumoknak hivatalos szövegverziója, és ezt felolvasták a grófsági bíróságokon, de a szöveg tényleges elterjesztését nem tudták biztosítani ebben az alapvetően szóbeliségre épülő korban. Pl. a Lex Alamannorum  vizsgálatakor Clausdieter Schott arra a megállításra jutott a kor okleveleit elemezve, hogy nem a szöveget idézték meg, hanem  az alemann népjogra csak általában utaltak. (10.p.)

- A Lex Baiuvariorum-ból  30 teljes vagy csonka példányt találtak meg, és ezen kívül több koraközépkori könyvtárkatalógus tartalmazta ezt, vagyis ott még megvolt, ill. e mellett néhány később kinyomtatott példány olyan kéziratra alapozást jelez, melyek azóta eltűntek. Vagyis ez egy elterjedt és használt jogkönyv volt. Úgy tűnik, hogy e jogkönyv 700 körül keletkezett (vagy korábban?) és az olaszoknál az északi részeken és dél-francia részeken találták meg ezeket többek között. Ti. a frank uralom 774-ben váltotta fel  Észak-Olaszországban a longobárdokat, és itt egyes helyeken nagyobb tömegben bajuvárok is éltek, és a kor szokása szerint a csoport saját joga szerint ítélkeztek az itteni bíróságok felettük, tehát beszerezték a szöveg kéziratát.

 

 

2) Mordek, Hubert (1986): Karolingische Kapitularien. In: ders. (Hg.) (1986): Überlieferung und Geltung normativer Texte des frühen und hohen  Mittelalters. Quellen und Forschung zum Recht im Mittelalter. Band 4. Thorbecke Verlag. Sigmaring.  25-50.p.

A capitulare kifejezés csak 779-ben jelent meg - feltehetően longobárd átvétellel -, mert korábban Nagy Károly rendelkezéseire a decretio, decretum, edictum, actum, auctoritas, charta, constitutio, pactus, praeceptio, praeceptum kifejezéseket  használták az adott rendelkezés szövegében. De ez is változott, mert néha capitula-nak, capitularium-nak is nevezték. Nem mindig normatív tartalmat hordozott egy-egy ilyen kapitularium, hanem egyedi döntéseket. E mellett a frankoknál az állami törvényhozás még nem  vált el élesen az egyházi törvényhozástól. A hamisításokról írja, hogy a francia Simon Stein 1941-ben azt állította, hogy Nagy Károlynak és Kegyes Lajosnak az összes, utólag híressé vált kapituláriuma tulajdonképpen hamisításként született Karl de Kahl idején (ez mintha 850 körül lett volna) de ezt Mordek szerint Rudolf Buchner nagyon alaposan megcáfolta egy 1952-es anyagában.

- 32. p. „Kapitularien weder im Original noch in unmittelbar auf Originale zurückgehenden Abschriften vorliegen, daß wir in die Realitäten der Zeit keinen unverstellten Einlick hätten”. Ennek ellenére Morek hisz e kapitulariumok létezésében, úgy tűnik… (De ez mindenesetre a „Kitalált középkor” szerzőjét némiképpen alátámasztja…)

- 37. o. Egy Ansegis nevű szerzetest említ, aki 827-ben egy kapitulárium-gyűjteményt állított össze, és a százból ő is 26 talált meg, és vett fel ebbe. Mordek ezt arra hozza fel, hogy már Nagy Károly halála utáni alig néhány év múlva sem voltak meg a szövegek, és ez a kor rossz szövegbiztosítását példázza számára (Bár a hamisítások bizonyítéka is lehet ez…)

- 45. Jelzi, hogy Jámbor Lajos (Ludwig der Fromme) rögtön uralkodása elején egy kapitulárium-ban megváltoztatta a bírói eljárást, és míg előtte a megvádolt csak esküvel és párviadallal tudta kimenteni magát, de a bizonyítás csak a felperes oldalán volt, ettől kezdve mindkét felet megillette a bizonyítás joga, és ettől vált függővé, hogy kinek ítélték oda az esküt. És ez a rendelkezés átment a gyakorlatba, tehát hatásos volt a kapituláré.

-  Nagy Károly tudatában volt, hogy nem megy át a gyakorlatba a rendelkezése, és ezért állandóan újra kiadta, ismételte ezeket - ez is példázza most, hogy rossz volt a törvénykezés gyakorlatba áttevődése.

 

3) Schieffer, Rudolf (1986: Rechtstexte des Reformpapsttums und ihre zeitgenössische Resonanz. In: Mordek, Hubert (Hg.) (1986): Überlieferung und Geltung normativer Texte des frühen und hohen  Mittelalters. Quellen und Forschung zum Recht im Mittelalter. Band 4. Thorbecke Verlag. Sigmaringen.  51-69.p.

A téma akár a fenti, két később híressé vált pápai dekrétumot elemez, bizonyítva, hogy a kiadásakor szinte nem is vették tudomásul ezeket, míg ezzel szemben később évszázadokra idézetté váltak, és legitimáltak nagy változásokat.

-  Egyik ilyen rendelkezés 1059-ből II. Miklós pápa dekrétuma, amelyet az 1059-es lateráni zsinatra bocsátott ki, és ebben a pápaválasztást illetően előírta, hogy a kardinálisoknak előjoga van a pápaválasztási gyűléseken az egyszerű püspökökkel szemben, illetve a városi nemességgel szemben. E mellett egy mellékes megjegyzésben a királynak egy és a későbbi császárnak, IV Henriknek egy fenntartási (kifogásolási?) jogot állapított meg, de nagyon homályos fogalmazásban. Ezután alig három olyan gyűjteményt találtak egy 1893-as elemzésben, melyben ez a fontos dokumentum másolásra került -  pedig máig hatóan ez határozta meg a egyház belső hatalmi szerkezetét, mintegy alkotmányi fő előírása ez lett. Így Ivo von Chartres 1095-ös gyűjteményében benne volt ez, és Hugo von Flavigny 1102-ből származó gyűjteményében is. De a  pápa maga csak egy rövidített verziót küldött szét a zsinat előtt, de nem a teljes szöveget, és ebben a rövidítésben is nem a fő rendelkezést emelte ki, sőt még hozzá fűzött egy olyan rendelkezést is, amely nem is volt benne az eredetiben (a pápa halála után a pápai javak fosztogatását tiltotta meg). Ezután 1084 körül egy hamisított dekrétum kezdett terjedni, amely a császár jogait fokozta és a kardinálisok választási előjogait visszavette. ((Mindez a pápaság és a császárság közötti harc előjátékaként…)) Vagyis a pápa sem vette - a kor szokásai szerint - komolyan az írásbeli terjesztés fontosságát.

- Másik ilyen rendelkezés volt VII. Gergely pápa „Dictatus papae” néven kiadott rendelkezése, melyben a római egyház és püspöke előjogait sorolja fel 27 mondatban, de nem is számozták be ezt a pápai hivatal regiszterében, csak így, ilyen néven jegyezték be.  Ebben a rendelkezésben ilyen előírások voltak például, hogy a pápa nem jelenlevőt is elítélhet, hogy az összes herceg az ő lábát megcsókolva jöhet csak elé, hogy a pápa a császárt megfoszthatja koronájától, és hogy aki a római egyházzal szembekerül, az eretneknek minősül. Ezután kezdődtek 1076-ban a nagy belső küzdelmek és események, de ez a diktátum fel sem merült, nem is került át sehova a pápai regiszterből, mintegy belső feljegyzés maradt.

 

 

Repgow, Eike von (2005): A Szász tükör. (Közreadja Blazovich László, Schmidt József).

     Pólay Elemér Alapítvány. Csongrád Megyei Levéltár. Szeged.

 

(A bevezetőben írt tanulmány végén jelzik a közreadók, hogy a mai német nyelvre „átfordított” (Übertragung) verziót vették alapul. Másrészt a sok régi verzió közül a bevetté vált 1369-es szöveget, és az ehhez fűzött tartalmi utalásokat Ruth Schmidt-Wiegand és Klaus Dieter Schott kiadásából. Az eredeti Repgow szöveghez később (az 1369-es szöveg idején?) fűzött szövegeket zárójelbe téve közölték ők is.)

 

A  rímekbe szedett előszóban írja a tükör szó magyarázatához Repgow:  „Szászok tükrének neveztessék e könyv, mert a szász jog ismerszik meg belőle, mint ahogyan egy tükörben az asszonyok arcukat ismerik fel, melyet megpillantanak benne” (110.) Mivel előtte írta, hogy ő ezt a jogot az életben találta és nem ő találta ki, így ez a hasonlata ezt akarja erősíteni, és talán az ő nyomán terjedt el aztán, hogy „tükörnek” hívták a német földön az ilyen összesítőket? A francia Beaumanoir mindenesetre nem így nevezte az övét.

 

111.o. Az előszó további  részében az derül ki, hogy már 1230 körül  -  leglábbis Repgow  - egy környezetbe helyezett szövegértelmezést tart a szem előtt, így talán mégis eltúlzott az a Coing által 1985-ben írt megállapítás, hogy ebben az időben még teljesen a szöveg szó szerinti szentségét vallották az értelmezésben, (vagy lehet, hogy ez csak a régi „szent” szövegekre vonatkozott?): „ Aki ebben a könyvben tudásra érett választ keres, és nem tetszik valami neki, ne menjen perre azonnal, hanem mérlegeljen mindent annak értelme, végkifejlete és kezdete szerint, és vitassa meg bölcs emberekkel” (111.) Egy másik „modern” meglátása a későbbi kommentárokkal, értelmezésekkel eltorzítástól való félelme: „Attól tartok, némelyek bővíteni akarják, és ezzel ellentétébe változtatni a jogot, nekem tulajdonítva mindezt (…) Nekik küldöm emez átkot, és azoknak, akik hamisat költenek hozzá” (112.)

 

114.o. Az anyag jogesetekből összeállított jellegét jelzi a szerző, és ennek kapcsán kéri az olvasót, hogy „ha netalán olyan jogesettel találkozna, amely felett én tudatlanságomban átsiklottam, és e miatt könyvem nem szól róla, akkor a joggal egybehangzóan saját belátása szerint döntse el úgy, ahogy szerinte a leghelyesebb”.

 

A jogkönyv két részből áll, első részben három könyvben a tartományi jog, és ezután a hűbéri jog. Blazovichék jelzik a régi felvetést, hogy volt egy ős-latin verzió, amit Repgow felhasználhatott, és ez különösen a hűbéri jogot foglalta össze, és ezért van az ismétlés, mert sok rendelkezés, amit a tartományi jogban is leír, az szó szerint  ismét megjelenik a hűbéri jogi részben.

 

A Szász tükör általános jellemzése:

- A mai (több száz év alatt) analitikailag széttagolt, és így külön jelzett témák a jogi gondolkodásban - öröklési jogi rendelkezések, eljárásjogi rendelkezések, joghatóságra vonatkozó rendelkezések, büntetőjogi rendelkezések, tulajdonjogi rendelkezések - néha egy mondatban is együtt vannak. Vagyis a vitákat és jogi döntések mindennapi előfordulása szerint  vitássá lett kérdéseket egyszerre döntötték el a bíróságokon, és Repgow így egyben ismerteti itt az egyes vitás szituációra vonatkozó minden normatív támpontot, míg a későbbi analizálás szétbontotta ezeket, és a jog dilemmákat eleve külön részekbe sorolva (és a külön részeken belüli összefüggéseket is utólag analizálva, absztrakt fogalmakat formálva rájuk vonatkozólag)  alakította ki a jogi feldolgozási  szempontrendszert, és mi már így döntjük el kb. az 1600-s évek végétől a jogi dilemmákat. Vagyis itt a legteljesebb mindennapi életbe beágyazottságnál, és minden elkülönült jogi probléma-elemzés előtt vagyunk még!  Bár e mellett fontos, hogy a mindennapi életbe beágyazottság ellenére sokszor meglepően reflexív a meglátás és a normatív támpont.

 

- Igaz, hogy sokszor felmerül - olvasva a szöveget -, hogy ez csak egy aspektust jelenthet, és egy sor olyan helyzet merülhet fel, amire a normatív támpont nem ad eligazítást, nem válaszolja meg előre ezeket… Vagyis az absztrakt kategóriarendszer és osztályozási szempontok, illetve ezzel a szétbontott és homogénné tett jogi témák belső összefüggései koherens végiggondolásának hiánya láthatónak hézagossá teszi a jogkönyv szabályozását. E mellett sok az ismétlés, ugyanaz a rendelkezés félmondatokban vagy egészben is ismétlődik más helyen (más jogesettel együtt).

 

- A rendszeresség és  jogesetek szerinti felfogás ellenére alkalmilag vannak olyan szövegrészek is,  ahol egész problémakört alkérdéseivel együtt végigtárgyal, pl. az egyes főbb bűncselekményekre a kiszabadó büntetéseket felsorolja szinte teljességgel.

- További jellemező még, hogy alkalmilag beiktat történelemmagyarázó tételeket is, pl. a jobbágyság keletkezését, utalva több nézetre e témában, és állást foglal egy mellett. És ilyen több is van. Vagyis a jogi és a történelemmagyarázó elemzések nem válnak még el.

- Összegzeve tehát: jogesetekre épül a feldolgozás, és így kompakt-egységes (nem analitikailag szétbontott) a jogi támpontok megadása, de azért a jogeseteket együtt nézve már egy probléma-kiemelő tendencia megindult a gondolkodásában, és sokszor egy-egy nagyobb kérdéskört is végigjárva adja meg a normatív támpontokat, miközben vannak részek, amikor teljesen a jogeset konkrétsági szintjén maradva adja meg e normatív támpontokat.. Az előbbi büntetési felsorolások mellett pl. azt a kérdést, hogy mikor fordulhat szembe a hűbéres a hűbérurával, és váráig üldözheti (ti. nyilvánvaló bűncselekményt követ el, és ő vészkiáltást hallatva hívja fel erre figyelmét, és ha nem tudja bíróság elé vinni, akkor üldözheti, sőt be is hatolhat a várába ezért).

 

147.o. „akkor harmadmagával olyan tanúkkal kell bizonyítani igazát, akik látták és hallották a fizetés tényét”. Ezt 1230-ban leírva azt jelenti, hogy a tartalmi tanúvallomást a németeknél hamarabb vezették be, mint nálunk, és  nálunk talán ekkor még csak a formai tanúvallomás volt. A lábjegyzetbe írják a közreadók, hogy az esküt is tanúvallomásnak írja le Repgow, és ez a formális tanúvallomás. Ezzel szemben nálunk Hajnik a formális tanúvallomás idején is megkülönbözteti az esküt, vagyis ő külön veszi ezt, és talál rá külön oklevéli utalásokat 1200-ból…

 

153-154.o. Itt is sokat ír a párviadalról, de mindig a saját felek általi párviadalról ír, és nem merül fel a bérharcos (pugil). Ez a 143. oldalon merül fel a testileg nem ép ember párviadalánál: „Ha azonban bérharcossal védekezik, akkor a panasztevő szintén bérharcost vehet igénybe igaza bizonyítására, és ez nem csorbítja jogát.  (…) Egy bérharcos ellen alapjában véve bérharcossal lehet védekezni, de jogilag feddhetetlen ember ellen bérharcossal semmi sem bizonyítható”. Vagyis úgy tűnik, hogy a bérharcos csak inkább kivétel volt itt, és mintha nálunk ez bevettebb lett volna -  legalábbis Hajnik leírása szerint.

 

117.o. A hétköznapi „életközeli”, de pontatlan mértékek alkalmazására - és így a komoly esetben bizonytalanságra okot adó normatív támpontra - példa: Meddig adhat még el egy nemes (lovag, szabad) férfi örökösei engedélye nélkül ingó dolgát (ingatlant eladni amúgy is csak az örökösök engedélyével), vagy ezzel szemben ereje csökkenése már a végét jelzi, így megszűnik elidegenítési joga?:

„52. 2. Egy férfi valamennyi ingóságát bárhol elidegenítheti az örökös hozzájárulása nélkül, továbbá átengedheti, és hűbérbe adhat birtokot mindaddig, amíg képes rá, hogy karddal övezve és pajzzsal felszerelve egy rőf magas fatönkről vagy kőről emberi segítség nélkül lóra szálljon, ha a lovat és a kengyelt tartják neki. Ha erre képtelen, akkor nem idegeníthet el, nem engedhet át, és hűbérbe sem adhat saját tulajdont, megfosztván ezzel attól azt, akinek az ő halála után várományossága van rajta” (145.). De hasonlóan életközeli az a normatív támpont, amit a per viteléhez szükséges életkor megállapításra mond egy más helyen a Szásztükör: a hónaljszőrzet léte vagy a nemiszerveken levő szőrzet megjelenése az eligazító ebben a kérdésben, és ennek leellenőrzése révén döntsön a bíró…

 

 

 

 

 

 

II. Magyar jogtörténeti jegyzetek

 

((Ebben a részben két régebbi jogtörténeti könyv kivonatolása található - Hajnik 1899-es és Illés József 1910-es magyar jogtörténete - ezután Bónis könyveiből jegyzetek, és a végén néhány kivonat és megjegyzés Werbőczy Hármaskönyve kapcsán))

 

 

 

 

Hajnik Imre (1899): A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a Vegyes-Házi

        királyok alatt. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia. Budapest.

 

Átolvasva a könyvet, a fő szakaszolást a következőképpen lehet megadni:

-         az államalapításunk után 1000-1200 között a bizonyítást a próbák (tűzpróba, vízpróba stb.) jelentették; a teljes szóbeliség jellemezte a pert végig, még az ítéletet is, és később a jog tanúsítását vita esetén az ügyben tanú szerepet is betöltő poroszlók (a szláv prisztaldus átvételéből) biztosították, legalábbis amíg még éltek;

-         az 1200-as évek közepétől kezdődően, de teljesen csak az 1300-s évek elejétől a poroszlók mellé belépnek a hiteles helyek és ezek emberei (hiteles bizonyságok) és a per egyes részeit mindinkább oklevélbe foglalják, és ezzel a per egyre inkább írásbelivé válik, lassanként  szinte -  mai szóval – „közjegyzői perré”, mert az egyes percselekményeket hiteles helyek embereinek helyszínre kiküldésével és a lefolyás írásba foglalásával, és a dokumentumokat a központi vagy a megyei bíróságra eljuttatva, a bírák már csak ezek alapján döntöttek (a francia perjog ezt tartotta meg napjainkig!!!); a bizonyításból a próba teljesen kiszorul és helyette a bajvívás, az eskü és ezeket is háttérbe szorítva a dokumentumokkal bizonyítás lép. Átalakul a tanúvallomás is, és míg az Árpádkor királyai alatt főként a formális tanúvallomás volt ez -  ahol a tanúk magáról az ügyről esetleg nem is rendelkeztek tudással és ezt nem is kérdezték a perben, hanem csak a perlő fél általában vett becsületességét tanúsították - addig erre a korszakra az „anyagi tanúskodás” lép, vagyis a ma ismert tanúskodás.

-         1400-as évek végétől Mátyás király megszünteti a bajvívással bizonyítást - igaz egy időre halála után visszaállítják ezt még -, de a városi jogban és perlésben a dokumentumokkal és a tanúvallomásokkal bizonyítás egyre inkább kizárólagossá lesz már erre az időre.

 

I. Rész.  A bírósági szervezet (1-144.p.)

 

3.  oldal. Az államalapítás előtti magyar nemzetségi bíráskodásról: főként a magán és vérbosszú volt a jellemző ekkor, amit még Szent László törvényei is megengednek később, de volt már bírói hatalom is, ez volt a gyula és a harka a vezetők között. A törzsek szövetségre lépése után is a közös fővezér mellett volt a gyula és harka ugyanilyen célból. Az államalapítás sután a királyság létrejöttével a bírói hatalom a királyra szállt át, aki vagy az udvarában, vagy a megyékben körbejárva gyakorolta azt.

 

4. o.  A vármegyék élére  ispánok (comesek) kerültek, és ezek tisztviselői, az udvarbíráik (curiales comites) látták el a bíráskodást is, vagy a hadnagyok, és később a községek formálódásával ezek elöljárói (villici). Ám e rendszerbe nem tartozott bele a szorosabb királyi nép és a királyi udvarnokok, melyek főbírája a nádorispán lett. Ezen túl a közszabadok és a nemesek vitáira sem a vármegyei királyi közegek, hanem ezek eleinte nemzetségük bíráihoz, vagyis előkelőikhez fordultak. Vidéken Szent László kísérelte meg külön királyi bírói rendszer létesítését, és az egyes megyékbe királybírákat (judices regii) küldött ki, akiket - mivel a királyi pecséttel jöttek - királyi billogoknak neveztek Főként a tolvajlások és rablások megszüntetése volt a feladatuk, de ezen túl általában is mint az adott vidék bírái működtek. Szent László ugyanis a nemzetségek bíráskodását tiltani igyekezett, és törvényben előírta, hogy ha titokban mégis bíráskodnának, akkor mint hamis bírákat sújtsák bírsággal őket. Megengedte ugyan a magán- és vérbosszút, a jogsérelmek magánüldözését, de ha akarta, a közszabad is e helyett fordulhatott a királyi bíróhoz. Ennek ára volt, hogy a bíró kapott egy részt, aminek egyharmada maradhatott az övé, és kétharmada a királyt illette. Csak a papok és az ispánok felett nem ítélkezhetett  királyi billog, de ezentúl mindenki köteles volt megjelenni előtte, ha erre felhívta. Egy megyébe -  felosztva köztük ennek területét - több billog is működött. De végül a királyi billog intézménye nem maradt fenn, csak  székelyeknél és a szászoknál, de szorosabb magyar vidékeken elhalt ez később. Ott a széki főbíró lett a király által kiküldött bíró később e bírói székek szerveződésével.

 

6. o. A királybírák háttérbe szorulásának oka, hogy ispáni hatalom föléjük emelkedett, és egyre inkább mint az ispánok közege lettek a királybírák, és az ő felügyeletük alatt működtek, mint  a tolvajok és a latrok üldözői. Az udvarban már Szent László idején egyre inkább a nádorispán járt el, a király idéző pecsétjét kezelve, vagy ha ő nem volt ott, egy helyettese volt megbízva ezzel. De sokszor a királyok maguk is bíráskodtak. A nádor önhatalmából való bíráskodása is kialakult, és már az 1100 elejére szokásként kialakult, hogy ha nemesek ezt választották - ti.  nemzetségek bíráskodásának elenyészésével -, akkor a nádor elé vihették vitás ügyeiket, és ő eldönthette teljes hatállyal.

 

7. o. „Kálmán király alatt, tehát a XII. század elején, megszűnik a királynak az első Árpádok gyakorolta vidéki bíráskodása. Ha király eljár is a megyébe, rendeli Kálmán, a nép pereit az őt kísérő megyei bírák ítéljék, az ezek ellen emelt panaszokat pedig a nádorispán intézze el; és hogy a nép ne legyen kénytelen mindig, amikor annak szükségét érzi, a királyi udvart sok fáradsággal és költséggel felkeresni, egyházmegyék szerint az udvari bíráskodást pótolni hivatott bíróságot szervezett. Ezek az un. zsinati törvényszékek voltak, melyek évenként kétszer, tavaszkor (május 1.) és ősszel (október 6.) voltak megtartandók”. Ám e bíróságok nem maradtak fenn, Kálmán után hamar eltűntek.

 

8. Tanulság: „Egyfelől az, hogy a vármegyei ispánok a nemességet is bíráskodásuknak nagyobb mértékben alávetni iparkodtak, de sikerült a nemességnek ez ellen küzdve az attól való függetlenséget kivívni. Másfelől pedig az, hogy miután a zsinati törvényszékek életrevaló intézménynek nem bizonyultak, a nádorispán bíráskodását a királyi udvaron kívül is mindinkább kiterjeszté, és már a XII. század végén, legkésőbb a XIII század elején a királyi kúriából kiválva a nemesség rendes országos bírájává lőn, aki e működéséhez már helyettesekkel rendelkezett”. A nemesítési oklevelek egyik fontos pontja volt, hogy kiemelték a nemesítettet az ispán eljárása alól, és a király illetve a nádorispán bíráskodásának vetik alá. Az Aranybulla már ezt az állapotot rögzítette Ez a nemesség önálló renddé válásához az egyik legfontosabb lépés volt.

 

9-10.  Az országbíró poszt létrejötte: „Mióta a nádor a királyi kúriából kivált, az, ki egykor ott helyettese volt, a királyi udvarbíró, vagy mint őt az arany-bulla után már rendesen hívják, az országbíró lesz a királyi kúria rendes bírájává. Mint hajdan a nádorispán, úgy az országbíró is a tulajdonképi királyi bíráskodásnak lévén közege, ő is csak a királyi kúriában ítélhetett, de ott azután bárki felett” (…)  „Ha az ügy fontossága végett vagy a peres felek előkelősége úgy kívánta, a király e korszakban is személyesen tartott bíróságot. Rendszerint az udvarában, az ott jelenlévő egyházi és világi nagyokkal, tehát tanácsával, hozta ítéletét, de néha nagyobb országos gyülekezetekben is; nem ritkán pedig a király egyes ügyek elintézésére az ő tekintélyével eljáró külön bírákat rendelt. És bizonyára régi szokás alapján, melyről csak III. Béla korából van határozott tudomásunk, a király évente egyszer, mégpedig a XII. század végétől fogva István király napján, általános ünnepélyes törvénynapot tartott Székesfehérvárott a panaszos ügyek elintézésére, a nemesek és a nép elnyomása megakadályozása végett” Az Aranybulla 1. cikke és az 1231-es I. törvénycikk már szigorúan megkívánta a királytól ennek megtartását.

 

10.  A hospesek -  „Németországból majd olaszföldről” letelepedve -  külön bíráskodása. Mivel e kor felfogása szerint az emberek a származási jogik szerint élhetnek, magukkal hozhatták otthoni jogukat is. Így a nekik adott első kiváltságlevelek a XIII. század elejéről községeiknek bíróválasztást engedett meg, és ezeket kivette a vármegyei bíráskodás alól. Szent István is ilyen kiváltságot adott a székesfehérvári vendégeknek, és ez a vendégszabadság később minta volt a többi hospes község-város részére is.

 

11. Az alsóbb néprétegek feletti külön bíráskodás (lényegében az úriszék kifejlődése). „Egy másik bírósági külön állással bírt osztály a szolga-osztály volt, rabszolgák, udvarnokok és egyéb foglalatosságuk szerint elnevezett szolgákból állva, kik mindinkább úri bíráskodásnak lettek alávetve, elébb közönséges ügyekben és csak később mindinkább büntetőjogilag is. Az úr vagy esetleg tisztje, a nagyobb földesúri udvarokban működő udvarbíró (comes curialis) tartották e bíróságot; nagyobb uradalmakban pedig még a szolgák egyes osztályai fölé helyezett  tisztviselők vagy egyes falvakban földesúr vagy tisztje által tett bírák (villici) ítéltek kisebb jelentőségű ügyekben” (…)  „ Végtére nem osztály, hanem törzsi (nemzetségi) vagy országos különállás alapján sajátos bíróság szerkezetük volt a székelyeknek és a II. Endre alatt (1224) egy politikai egésszé vált királyföldi szászoknak Erdélyben, valamint a Szent László és Kálmán királyok alatt az országhoz csatolt Horvát- és Dalmátországoknak is. A Meszesen túl fekvő megyék, valamint Horvátország és a Dráván túli vidék felett pedig Kálmán óta külön királyi tisztviselők, amott a vajda, emitt a bánok gyakoroltak a nádorispánéhoz a tulajdonképi Magyarországban hasonlítható bírói hatalmat”.

 

12. o.   A nemesség, a polgárság és a parasztság önálló csoporokba szétszakadása, és a nemesség a korábbi törzsi szerveződésből rendi szerveződésbe átfejlődése: „A nemesség, melynek törzsi sőt részben nemzetségi kötelékei a királyság első két évszázada alatt felbomlottak, idővel folyvást közvetlenebbül a királyi közhatalom alá jutván, a XIII. század elején már nem mint törzsi, hanem mint a királyi közhatalomnak szolgáló nemesség jelentkezik, melyhez tartozók jelölésére a királynak szolgálók (servientis regis) kifejezést kezdik mindinkább használni. És a nemesség részint  e megváltozott helyzeténél fogva, részint pedig azért, hogy a kebeléből kiemelkedő egyházi és világi birtokarisztokrácia ellenében védelmet nyerjen, a vármegyék szerint kezd sorakozni és szervezkedni. Beljebb lépve a vármegyében, a nemesség azt királyi kormányterületből országos kormányterületté alakítja át, melynek ezentúl ő a legtekintélyesebb, az uralkodó eleme. A régi vármegyei elemek előkelőbbjei, a várjobbágyok, hovatovább a nemességbe beolvadnak, alsóbbjai pedig, a várnépbeliek, és a parasztság, királyi hatalom alól magánúri hatalom alá kerülnek, és csupán a tekintélyesebb vármegyei községek lakossága tartja meg és fejleszti tovább királyi kiváltságok útján szabadságát. Az ország lakossága ezzel hovatovább három nagy rendi csoportba, a nemességbe, a polgárságba és parasztságba kezd sorakozni”. A nemesség a megyében szerveződik meg, míg a polgárság kiváltságokat szerezve a megye alól kiszakad, és önálló városi szervezetben szerveződik meg. A parasztság pedig a magánhatalom alá jutva a földesúri jobbágyságban olvad össze. E rendi elválás egyben a bírói szerveződés ezek szerinti különválását is maga után vonja.

 

13. o. A megyei bíráskodás fejlődése: a nemesség főbírája már a nádor a XIII. században, aki részben a királyi kúriában bíráskodik felettük, részben a megyékbe eljár bíráskodni, és itt megyei congregatio-t tart, megyei bírósági gyűlést, amely a szabad ég alatt volt, és évi egyszer volt rendszerint csak, de ha országos gondok voltak, akkor még ennél is ritkábban. Mivel ez a gyakori birtokfoglalások és egyéb hatalmaskodások miatt kevés volt, a megyei nemesi gyakran kérték a királyt, hogy kisegítő eljárásban küldjön ki egy előkelőt a bírói gyűlés megtartására. Pl. 1232-ban a zalamegyei nemesek kérték, hogy maguk is tarthassanak törvényszéket.

 

14-15. o.  Mivel a kisebb bűnügyekre különösen szükség volt a gyakoribb bíráskodásra, már IV. Béla megteremtette a megye önálló lakosai áltál választott bírák rendszerét, akiket a királyi szolgák (szerviensek) bíráinak (judices servientum) neveztek, megszüntetve ezzel együtt a korábbi királyi billogokat, akik kiküldött bírák voltak.  (Vagyis a „királyi szolga-bíró”, királyi szerviensek bírója volt eredeti értelemben a szolgabíró!) Így alakul ki a szolgabíró posztja, akik a XIII század közepétől fordulnak elő az oklevelekben, és az ispán, mellette az alispán mint általános helyettese valamint a szolgabírák vesznek részt a nádor ott tartott megyei bírósági közgyűlésén bírótársként, és e század vége felé már, amikor a nádor nélkül is megindul a megyei bíráskodás, ők jelentik a megyei bírákat. E század folyamán  - miközben a megye egyre inkább nemesi vármegye lesz - megy végbe másik oldalról a hospesek és a jobbágyságba nem lesüllyedt várbéli elemek kiválása a megyéből. A tekintélyesebb községeket királyaink e században veszik ki a vármegye alól, és a kiváltságlevelekben teljes polgári és büntető joghatósággal ruházzák fel. A szabad bíróválasztásuk mellett az ítéletük elleni panasz elbírálásával egyre inkább a tárnokmestert bízzák meg, aki mint a királyi bevételek és vagyoni ügyek kezelője válik spontán módon a kiváltságos városok főbírájává, és ezeket így egyre inkább tárnoki városoknak nevezik. Így ő lesz a keletkező polgárság főbírája, és később már csak ez lesz a funkciója, és a kincstárnoki, királyi vagyonügyi feladatát le is adja.

 

16. o. Úriszéki bíráskodás: „A magyar földesúr a XIII. század elején talán már korábban is, már nemcsak tulajdonképi szolgáinak, hanem birtokán tartózkodó személyükre nézve szabad parasztoknak vagyis a jobbágyoknak is bírája egymás közötti ügyeikben, a tulajdonképpeni criminalitások, tized- és pénzkérdések kivételével. Ez utóbbiakban illetékes csak a megyei bíráskodás e nép felett. De e században egyre több olyan királyi kiváltságlevél is születik, melyek egyes földesúri uradalmi népet ezekben is kivonja a megyei bíráskodás alól, és így csak uruk ítélkezhet úriszékén felettük. Kivált a főpapok kaptak ilyen kiváltságot, és az uradalmuk népét ezek kiveszik a megyei bíráskodás alól teljesen, a világi főurak csak ritkábban kaptak ilyen kiváltságot. A nagyobb főurak az ilyen bíráskodást tisztviselőikre bizzák, pl. az esztergomi érseknek saját nádora és udvarbírája is volt, de át is ruházták sokszor főuri kiváltságlevélben egyes (városiasodó) községeikre a bíráskodás jogát, bár a nagyobb bűnesetekben ítélni mindig a földesúrnak vagy annak tisztjének tartották fel ilyenkor is.

 

17. o.  Másik irányú kiemelést a megyei bíráskodás alól a birtokarisztokrácia jelenti ebben a korban, melyeket a megyétől a királyi udvar felé vonták el, egyre több birtokos arisztokrácia tagot ilyen kiváltságlevéllel ellátva: „Királyi kiváltságlevelek ennek folyvást több tagját részesítik ilyen mentességben, és ezzel abban a szabadságban, hogy felettük csakis a királyi udvarban a király, az országbíró vagy akit a király ezzel esetleg megbíz, ítélhessenek”

1

8-19. o.  A XIII. végén a királyi udvar már állandóan Budán volt, és a bírói funkcióra szakosodott poszt is kialakul az országbíró személyében: „Ő tartja ott, még pedig rendes időközökben (oktavák) a királyi bíróságot, ő ott a király bírósági jelenléte (praesentia regia). Bíráskodási teendői az exemptió-k és az adományrendszer terjedésével folyvást szaporodnak, azok teljesítéséhez már korán rendelkezik állandó helyettessel, az alországbíróval, parancsai és ítéletei kiadására és szerkesztésére pedig ítélőmesterrel (prothonotarius). Ám a király személyes bíráskodására, különösen, ha épp az országbíró vagy a nádor ítélete ellen fordulnak a királyhoz, már az Árpádkor végén a királyi különös jelenlét bírósága jön létre. Ilyenkor a király nagyjaitól, nem ritkán az egyházi és világi nagyok egész tanácsától körülvéve, sőt néha országgyűlésen ítélkezik, és erről az ítéletlevelet mint a királyi tanács vagy a királyi gyűlés határozatát, a kancellár adta ki. De a királyi udvar bíráskodásának emelkedésével is az 1300-as évek közepéig még nem itt volt az országos bíráskodás súlypontja, hanem a nádor vidéki bíráskodásain. A nemességnek a nádor a bírája, és ő tart annak vidéki értekezletein bírósági gyűléseket. Az írásbeliség terjedésének következménye, hogy a nádor is rendelkezik már ítélőmesterekkel ekkor és jegyzőkkel is, akik az ítéletlevelet és a per alatti parancsokat írásban kiadják a nevében.

 

20. o.  A vegyes-házi királyok korszaka. Egy nagy változás, melynek lényege, hogy a nádori önálló vidéki bíráskodás megszűnik, és a nemesi megye önálló bíráskodása felett lassan beindul az ez elleni panaszok (majd fellebbezések) királyi udvarba felterjesztésének rendszere, és így a királyi udvarban levő országos bírák erős rendszere bontakozik ki, és a nádor is csak itt bíráskodik ezután. „A nemességnek a közvetlen királyi bíróság alá vetése az Anjou-királyok uralkodása idejében indul meg. Károly király, hogy a lesüllyedt királyi hatalmat ismét felemelje, mindenekelőtt a nemességnek a bírói halalmát az eddiginél nagyobb mértékben alávetni vélte szükségesnek.  A tatárjárás után ugyanis a várak és a szervezett katonaság egyes nemesek keze alatt azok hatalmat nagyon megnövelte, és a jogsérelmek rendezése is ebbe az irányba tolódott el. Ezt akarta a Károly Róbert visszaszorítani, ezért fej- és jószágvesztéssel rendelte sújtani a rendbontásban vétkesnek ítéltet, és ezzel meghonosodott nálunk a hatalmaskodás (potencia) vétsége, amely már ugyan elvétve az Árpád-házi királyok utolsó éveiben is megjelent, de ekkor vált elterjedtté ennek megtorlása”. Még egy változás, hogy a hatalmaskodást országos bírói ítélkezés alá vonta, és ez ügyben először behozta a normann jogból a vallató-kutató bizonyítási eljárást (inqusitio).

 

22-23. o.  A hatalmaskodás elleni széleskörű fellépés a nemességet közvetlenebb alávetésbe hozta a királyi udvarral, de Nagy Lajos király ezt azzal toldotta meg, hogy a nádori bíráskodást is beillesztette ismét a királyi kúria bíráskodásába, és ezzel  visszafokozta a királyi kúria egyik bírájává  nádort, de már nem saját jogán, hanem a király képében bíráskodhatott csak. Egy további  fejlemény volt Nagy Lajos alatt, hogy újra rendezte a birtokjogok alapjait, mert miután a XIII. században az adományrendszer már nagymértékben meghatározta a tulajdoneloszlást,  ő a birtoktulajdon régi népjogi forrását eltörölte, és minden nemesi birtok alapjának a királyi adománylevelet tette. „Ezóta a nemesi birtokjogok a királynak ilyent adó vagy biztosítandó kiváltságlevelén alapulván, az azokban való ítélés is a királyi udvarhoz tartozott” A csekély bűnesetektől eltekintve a nemesség teljesen a királyi udvar bíráskodása alá került, és a korábbi exemptiók és kiváltságlevelek ezzel hatályukat veszítették, Nagy Lajos pedig újakat nem adott ki. Mindez a királyi udvari bíráskodás belső széttagozódásával járt, a korábbi országbíró által vezetett királyi bíróság mellé egy újabb bíróság jött létre, és a királyi udvari kancellár vezetése alatt egy másik bíróság alakult meg már Károly Róbert alatt. E mellett volt még a király által személyesen tartott bíróság, de a királyi udvarba bevont nádor bírósága is fontos volt: „ A nádor, az országbíró, és a királyi udvari kancellár az országnak valóságos rendes bíráivá vagyis nagybíráivá lettek”.

 

24. o. Az írásbelivé lett per miatt egyre sürgetőbb volt az igény, hogy a bíráskodási igazgatást és iratkezelést elkülönítsék a királyi kancelláriától, és így jött létre  Károly Róbert alatt a második kancellária, amelyet kisebb kancelláriának neveztek, vagy eleinte titkos kancelláriának is. E a szervezet pedig egyre fontosabb lett az országos igazságszolgáltatásban.   A polgárságra rátérve: míg a nemesség bíráskodása centralizálva lett a királyi udvarba, addig a városok bíráskodásának elkülönülése ekkor épül ki erősebben, és a tárnokmesteri alárendelésük is - ezzel kivonva a városi polgárságot a nádor és a nemesi bíráskodás alól -  ekkor vélik befejezetté.  „A polgárság az ő városi hatóságától vesz igazságot, és nem a polgár , hanem a város az, amelyet esetleg a királyi kúriába idéznek, ha ellene panaszt emelnek, vagy ha egy nemes város ellen pert indított. De ilyenkor a királyi kúriában nem ítél az ország valamely bírája, hanem, az, aki a királyi kincstár és birtokainak Károly király uralkodása végéig kezelője, a királyi kúriában a király legfőbb földesúri hatóságát képviselte, ti. a tárnokmester”. A mohácsi vészig terjedő szakaszig lényegében ez a bíráskodási rendszer csak továbbfejlődött, de lényegében nem változott már meg.  Ez a továbbfejlődés különösen Zsigmond és Mátyás király idején volt lényeges. Ekkor különösen a fellebbezés intézményesülése volt fontos, mert ezzel a vidéki bíróságoktól a királyi udvarba lehetett fellebbezni, és ezzel ennek súlya különösen megnőtt. A legfőbb bíróság Mátyás alatt a királyi személyes jelenlét bírósága lett, melynek élére az ő személyes jelenléti bírája, röviden a királyi személynök került, és így ez a poszt jelenti a legfontosabb nagybírói tisztet ettől kezdve.  Később II. Ulászlónál alakult úgy, hogy a bűnvádilag indított hűtlenségi perekben a király csak az országgyűléssel együtt ítélkezhetett.

 

30. o.   A királyi kiváltsággal élő városok közül néhányat a XV. század elejétől meghívtak az országgyűlésre, és ezzel országos politikai állásra tettek szert, és így később ezeket nemcsak királyi városoknak nevezték, hanem szabad királyi városoknak. Ezzel e kiemelt királyi városok nem a királyhoz tartoztak többé, hanem  magához az országhoz, a szentkoronához, annak tagjaivá váltak.

 

((Ezután a 31-144 oldalak közötti részben részletesen végigmegy Hajnik az előbb általános szinten jelzett bírói rendszer egyes részein; a lényegét már eddig elmondta, ezután már csak inkább részletes leírás szintjén ad újat, így csak egy-két helyről veszek idézetet, melyek fontosat emelnek ki.))

 

44. o. A király bárói és főpapi tanácshoz kötése legfőbb ügyekben - amely már Zsigmond alatt és főként Hunyadi kormányzósága alatt erősödik - már Mátyás uralkodásának kezdetén (1464. évi III.) megtörténik,  majd ezt Ulászlónál ismétlik, és az 1495. évi III. tc. azt írja elő, hogy a „megnótázásra egyedül illetékes az országgyűlés”. „Hűtlenségi perekben tehát ezóta az idézés ugyan a  király elé, de a legközelebbi országgyűlésre szólott. Itt a személynök vádjára az országgyűlés mondta ki az elmarasztaló ítéletet, és az ítéletlevél is az országgyűlésen jelen volt főpapok, bárok, előkelők és az összes nemesség nevében kelt, még pedig az ország mind a három nagybírájának pecsétje alatt”.

 

49.  o. „1464 óta tehát a királyi kúriában állandóan négy protonótárius működik, ú. m. a nádori, az országbírói és a két személynöki (…) Tiszténél fogva tehát a protonótáriusnak nagybírája ítélőszékén jelen lennie kellett, sőt valószínűleg ő volt hivatva ott az ítéletet formulázni és elfogadásra ajánlani, miért is őt nyelvünkön ítélőmesternek hívták. Már a XIV. század közepe táján az egyes nagybíró tartotta ítélőszéken nemcsak saját ítélőmestere, hanem a többieké is mint ítélőtársak szerepelnek, sőt az ítélőmesterek nem ritkán főnökük helyettesítésével is megbízattak, és így nemcsak a segéd, hanem a helyettes (vicesgerens) szerepét is vitték. Az ítélőmesteren fordulván meg leginkább a peres ügyek intézése, a XV. században a királyok már közvetlenül hozzájok vagy legalább hozzájok is intéznek bírói parancsokat.”   

 

55. o. Az egyes nagybírák király nevében ítélkezése mellett a rendek ösztökélésére lassan formálódik a királyi ítélőtábla már Zsigmond alatt, de teljesen Mátyás alatt kialakulva. Itt a királynak állandóan külön szék volt fenntartva, amit ő (Mátyás) néha el is foglalt, és ezen kötelesek voltak megjelenni az ország nagybírái, a helyetteseik és ítélőmestereik, „kik oda másokat is tanúságul vagy más okból hívhattak, mit például a kánonjognak vagy mindkét jognak tudorait”. Ezekhez járultak a főpapi, főúri és a köznemesei rendekből vett ülnökök. „A törvény három főpap, és három főúrnak, később négy-négynek kirendelését hagyta meg, nemesi ülnökökül pedig tizennégy, később pedig tizenhat a jogban járatos nemes küldését követelik meg, még pedig tekintettel az ország négy részére (…) A királyi tábla ülnökeit az országgyűlésen választották,  még pedig az 1500. évi X. tc. értelmében három évre”. Fontos, hogy először merül fel a „jogban járatos kitéte”!!! A szakértő igénybevételének egy példája itt a lábjegyzetben: „Ilyen eset fordult elő péld. 1483-ban, midőn a személynök előtt egy eljegyzési szerződésnek, mellyel a szülők csecsemő korban lévő gyermekeiket egymásnak eljegyezték, érvényessége forgott kérdéses okból, mert a felperes a szerződés nemteljesítésének terhét követelte. Ez ügyben kánonjogi vélemény adása végett utriusque juris doctores-t hivattak”.  

 

57. o. A királyi ítélőtábla állandó megalakulásával nem szűnt meg a királyi tanács (a főpapokkal és főurakkal körbevéve döntött itt a király) bírósági szerepe. A hűtlenségi perekben nem is az királyi ítélőtábla hanem ez volt a az illetékes, és az 1495. évi III. tc. ezt tette át az országgyűlés hatáskörébe.  

 

70. o. A nádori kongregációkról. „A nádori közgyűléseken a megyei közönséghez tartozóknak bírság terhe alatt megjelenni kellett, ha csak nem voltak kiváltságilag mentesítve (…) Jelen lenni különösen tartoztak az alispánok és szolgabírák, továbbá minden ott résztvevő megye részéről ennek sedriáján vagy a közgyűlés színhelyén ez alkalomra választott tizenét nemes, kik felesketve a nádor mellett  bírótársi tisztet teljesítettek (…) Közkiáltókat, kikre a közgyűlésen szükség volt, az érdekelt megye vagy a megyék voltak kötelesek kirendelni, mely szolgálat egyes vármegyei (várnépbeli) falvak lakosait ivadékról ivadékra terhelte. A nádor elszállásolásáról és kísérete eltartásáról a közgyűlés tartalmára az érdekelt megyék gondoskodtak, a szükséges élelmi szereket vagy e helyett költségpénzt szolgáltatva”. E kongregációk elsősorban az adott terület tolvajlásait, rablásait voltak hivatva megszüntetni, de a közbíráskodást is ellátott az ilyen nádori közgyűlés, illetve  egyik feladata volt, hogy a megyékben a királyi jogokat (pl. magszakadás miatti visszaháramlást) felderítse. E célból a király egy külön prókátort rendelt ki mindig az ilyen nádori kongregációk alkalmával. E közgyűlések fénykora a XIV. századra és a XV. század első felére esett, de különösen Mátyásnak a hatalmaskodások feletti ítélkezés központi királyi udvari bíráskodásba bevitele -  és ezzel a nádori közgyűlések hatásköréből kivonása -  csökkenti jelentőségét. Fő feladata  egyre inkább a lett, hogy az ilyen kiszállások alkalmával a kúriában megítélt bírságokat az adott területen ekkor szedték be, és még ráadásul el is kellett őket tartani az adott megyéknek.  A nádor ezzel visszaszorul a királyi kúrián belüli, király nevében való bíráskodásra, igaz mint a király országból távolléte esetén helyettese magas állást adott ezen túl, de ez nem saját hatáskörének ellátását jelentette ilyenkor.  

 

 

II. Rész  - A per alkatelemei és a perfolyam  bizonyítási szakaszig    (147-245p.)

 

(A 147-185 oldalak között a bíró, a poroszló, a hiteles helyek szerepe, kialakulásuk, majd a prókátorok szerepe. Az 184. oldaltól indul az idézés, a perbehívás a bírói határnapok, majd külön fejezetben a perfolyam a bizonyítási szakaszig.) 

 

147. o. „Mint a középkor jogi műnyelvén egyáltalán, úgy hazánkban is, bírónak sokáig csak azt hívták, kinél volt a hatalom, hogy adott esetben igazságot szolgáltassék, ki tehát a bírói széket hirdette és tartotta. Ez pedig mindig az volt, ki a peres feleknek, vagy legalább az alperesnek, más tekintetben is rendes hatósága volt, mert hisz a bíráskodás egészen külön hatósági ággá még e korszakban hazánkban sem fejlődött. Bírák voltak tehát például a király, az ország nagybírái, bán vajda, főispán, városbíró, földesúr, illetőleg ezek helyettesei”. A bíró illetékessége mindig az alperes lakhelye és rendi állása szerint volt, nem a felperesé szerint! De pl. a per tárgya is fontos volt, mert pl. ha egy nemesnek városban volt ingatlantulajdona, akkor  a városi bíróság volt illetékes, ha őt erre perelték, hiába máskülönben egy nemes nem tartozott a városi bíróság alá..

 

150. o. Bizonyos szakértelem előírása azért: „De a későbbi okiratok is (ti. Kálmán után), különösen a városi jogkönyvek is hangoztatják, hogy a bíró legyen igazságos, jó hírnevű, a jogban, különösen a vidéki bíró a helyi szokásjogban is járatos, miért is a városokban megkívánták, hogy odavaló, még pedig háztűzhelyes polgár legyen”,

 

151-152-153. o. A magyar bíróságok mint a középkorban a fő szabály volt, mindig társas bíróságok voltak. „Társait a bíró vagy maga szemelte ki, mint a király az udvarban tartózkodó egyházi és világi nagyok közül, vagy a királyi kúriában ítélő bírák az egyházi és világi előkelők és a bíráskodás alkalmával oda sereglett nemesek soraiból, vagy hivatalból foglaltak a bírótársak a bíró mellett helyet, mint a megyei ispán és a szolgabírák a nádori közgyűlések alkalmával, vagy a kiváltságolt népek alsóbb bírái a felsőbb bíróságok székén, vagy végtére választották bíró mellé, mint a városokban vagy a községekben és egynémely bírósági gyülekezeten”. Eleinte ez csak ideiglenes volt, de Mátyás és Ulászló alatt kialakult a huzamosabb időre rendelt bírótársak intézménye, és kezd a bírótársi hivatal hivatali jelleget ölteni, különösen felsőbb bíróságokon, de később a megyéknél is. E bírótársakat eleinte ülnököknek (assessores), majd esküdt ülnököknek, majd esküdteknek hívták. Miután lassanként ez hivatali jelleget kapott, nekik is ugyanazon a tulajdonsággal kellett rendelkezniük, pl. a rendi állás tekintetében. A bírótársak voltak a garancia arra, hogy a szokásjognak megfelelő lesz a bíró ítélete. „Ők mint a népből, illetve annak bizonyos osztályából vett egyének a szokásjogot ismerhették, mit leginkább a nép vagy vidék idősbjeinél kerestek, és épp ezért velük szerették a bírósági széket betölteni, mint azt különösen a szláv népek és a szász emlékek hangoztatják. Szoros értelemben vett jogtudósokat, akik a középkori jogtudományban,  ú. m. a római és az egyházi jogokban jártasak voltak, tehát jogtudorokat, hazai bíróságaink rendszerint nem alkalmaztak. 1483-ból van arra példa, hogy midőn egy ügynek elintézéséhez kánonjogi ismeretekre volt szükség, a királyi táblához néhány jogtudóst tanácsadás végett meghívtak”. 

 

154-155. o. A bíró segédei és végrehajtó közegei. „Hazánkban a bírónak legrégibb és századokon át legfontosabb segéde a poroszló (pristaldus) volt, kivel már Szent László és Kálmán törvényeiben találkozunk, és ki jogéletünkben az egész Árpád-korszak alatt szerepelt.  (…) Az írásbeliségnek a perben sokáig teljes hiánya, valamint az a körülmény, hogy az Árpád-korszakban a percselekmények jelentős része, nevezetesen a bizonyítás, a bíróságokon kívül ment véghez, okozták, hogy minden bíró szorult oly hiteles közegre, ki ezekről neki, esetleg másoknak is, bizonyosságot tenni, és a bíróság határozatai és rendelkezései végrehajtását eszközölni alkalmas. E közeg volt a poroszló. Mindenkinek tehát, ki hatóságot gyakorolt, volt egy vagy több poroszlója, miért is királyi, nádori, báni, országbírói, ispáni, bilochus-i poroszlókról olvasunk” (Az utóbbi a királyi billogé lehetett…). E poroszlók általában a hatósági munkákban vettek részt, és csak ha egy bíráskodási ügy keletkezett, akkor mint az ügy poroszlója szerepeltek. Kivételesen egy ügy poroszlója előkelő is lehetett, mint egy kanonok vagy egy ispán, de rendesen ezek alárendeltebb állásúak voltak.

 

156. o. „A poroszló a legkülönbözőbb bírósági és perbeli cselekménynél működött közre. Ő ment a felperessel idézni, vezetett szolgákat a bíróság elé, ő kísérte a peresfelet az eskü vagy a próba letételéhez, ő vallja be a káptalannál az ítéletet, ő jelenti be ott a peregyességet, és ott találjuk őt a becslésnél, a határjárásnál, vagy pedig az osztályoknál. Minden ítéletet nekik kellett végrehajtani, őt küldik ki az iktatáshoz, és ő jelenti, hogy nincs ellentmondó, ő tűzi ki a határidőt a birtok visszaváltására, ő volt, mint az okmányok mondják róla az „assertor veritatis”. Nevét épp ezért  ítéletlevélbe is beiktatták”.

 

157. o. „A poroszlót a bíró küldte ki, és ha valamely ügyben ketten bíráskodtak, mindkettőjük élt a kiküldés jogával.  Bíró a perhez poroszlót mindjárt annak kezdetén rendelt, felperes ő tőle kapott poroszlóval járt el, nemcsak az idézésnél, hanem a per egész  folyamában. Ő neki tehát a per alkalmával a bíróságnál jelen lenni kellett, csak úgy mint a szláv vidékeken még korszakunk végén is látjuk. A poroszlót működése alatt úgy látszik, a fél tartotta, mert az 1231: XXII. t-cz. tilalmazza, hogy a poroszlót egy vagy két évnél tovább, de különösen a per befejezése után magánál tarthassa. A poroszló különben részesült a megítélt bírságokban, melyeket valószínűleg ő is hajtott be”. Esküt kellett tennie, de sok hamisság lehetett a poroszlóknál, mert az 1231: XXI. t-cz már előírta, hogy a poroszlók által végzett idézéshez bizonyosságként kell a megyés püspök vagy a káptalan kisebb ügyekben pedig a szomszéd konvent vagy kolostor bizonysága ennek foganatosításakor.

 

159.  o. A hiteles helyek kialakulása és bevonása perbe: „A poroszlónak adott szóbeli utasítást a káptalanhoz vagy a konventhez intézett parancslevél váltja fel, bizonyságát pedig a végrehajtási eljárásról a hiteles helynek ez bizonyító írásbeli jelentése. Hogy e levelek illetékes helyökre eljussanak, ahhoz külön állandó bírósági közeg nem volt szükség, ezt az érdekelt peres fél teljesíthette. A bíróságnak tehát csupán a tényleges végrehajtáshoz volt a vidékén alkalmas közegre szüksége, ez azonban a hiteles helyhez intézett parancs és onnét vett bizonyosság mellett bármely, a végrehajtás helyén vagy vidéken lakó hitelt érdemlő egyén lehetett. A magasabb bíróságoknak tehát, mint a kúriainak vagy a nádorinak, nem többé állandóan alkalmazott végrehajtó közegre, hanem a leveleik kiadására állandó jegyzőre és a vidéken hitelt érdemlő végrehajtó egyénre volt szükségük. Így fejlődött ki a magasabb bíróságoknál a bírói jegyzők (notarii) és a hiteles bizonyságul működő bírói (királyi, nádori) emberek (homines regii, palatinales) intézménye, mind a kettővel a tizenharmadik század második felében már sűrűn találkozunk. A vidéken, t. i. a megyéken, a poroszló tevékenysége nagyrészt a szolgabírákra szállott át, kik ott idézést és egyéb bírósági végrehajtási cselekményeket végeztek. A poroszlók tehát a XIV. század elején a magyar jogéletből végképp eltűnnek; csak a szlavon-horvát vidéken maradtak meg”.   

 

161. „A királyi embernek, mint 1231 óta a poroszlónak, eljárásához káptalan vagy konvent hiteles bizonyosságra volt szüksége. Ezt csak hiteles pecséttel bíró káptalan vagy konvent adhatta meg, tehát nem a kisebb konventek, mint pl. a sz. jobi. Az erre feljogosított káptalanok és konventek az ú. n. hiteles helyek (loca credibilia), melynek pecsétjeit véglegesen 1353-ban állapították meg.   (…) Mindegyik hiteles hely csak saját megyéjében járhatott el, szomszéd megyében csak a szükség esetén (…) Az országban bárhol eljárni csak a királyi székhelyeken lévő hiteles helyek, ú. m. a budai és a székesfehérvári káptalanok és a székesfehérvári keresztesek konventje voltak jogosítva, mely jogot az 1498: XII. t.-cz a boszniai káptalanra is, hogy ezzel szegénységén segítsenek, megadta” .

 

162. o. „A hiteles hely emberét, ki esküjét megszegve hamisan járt el, javadalma vesztésén kívül még örökös fogsággal büntették, míg hasonló esetben a királyi ember, mint esküszegő, fej- és jószágvesztésben marasztaltatott el (….) Eljárásukban mindkettőt védték. Az 1495: IX. t.-cz. értelmében azok, kik őket mint az igazságszolgáltatás végrehajtóit gyalázzák, hetvenkét arany forintot tevő arany márkát taroznak fizetni; megverőik vagy megsebzőik hatalmaskodásban és ezzel fej- és jószágvesztésben, megölőik pedig hűtlenségben marasztaltassanak el, a mely hűtlenségi ügyekben nem az országgyűlés hanem a kúriában rövid perbehívás alapján járjanak el”. Zsigmond óta a hiteles hely kiküldetése esetén 12 nagyobb dénárt kapott díjként.

 

164. Perszemények -  felperes és alperes. Nem volt  felperes-képessége annak, akit becstelenségben (infamia) elmarasztaltak, akit nyelvváltságban marasztaltak el, míg ennek díját le nem fizették, aki egyházi átok vagy tilalom alá került, de egyházi személyek  perben álló ellenfeleiket nem sújthatták ilyennel. Korlátolt felperesi képesség lehetett patvarkodásból,  mert az ebben elmarasztaltak csak 12 dénár erejéig pereskedhettek a XIII. és XIV. században; rendi állapot okán pl. az Árpád-korszakban csak a tulajdonképpeni szolga nem perelhetett szabad ellenében, de a személyükben szabadok, ha nem is voltak közszabadok, mint a várjobbágyok és a várbéli népek, gyakran álltak perben nemesekkel.  Később a birtok és a rendi viszonyok átalakulásával azonban már nem-nemes nemes ellen nem perelhetett, hanem igazát csak a jobbágynak az ura, vagy a polgárnak a városa kérhette.

 

174. o.  Képviselet a perben. Prókátorok.

„Mint a középkor kezdetén egyáltalában, úgy hazánkban is, sokáig a felek a perben csak személyesen jelenhettek meg, vagy helyettük törvényes képviselőik (gyám, férj). Azonban már a XIII. század közepe táján a perben való képviselet meghatalmazott vagyis prókátor útján szokásos. Személyesen a perben a félnek ezután megjelenni már csak akkor kellett, ha az idéző parancs őt erre kifejezetten kötelezte. Személyesen és nem prókátor által való megjelenésre idéztek a kúria lovagi becsületbírósága elé tartozó perekben, a nóta- és a nagyobb hatalmaskodási perekben”. 

 

175. o.  Csak képviselet útján jelenhettek meg az egyházi és világi testületek, a  káptalanok, megyék, városok, községek, melyekért elöljáróik vagy ebből néhány tag jelent meg, de a nagyobb hatalmaskodásért miatt perbehívott férjes vagy özvegyasszonyok is prókátor útján voltak kötelesek felelni.

 

176. o.  „A képviselőnek, hogy a perben felléphessen, erre szóló megbízással kellett bírnia, még az apa is, ha nagykorú fia vagy özvegy leánya nevében járt el, ily meghatalmazásra szorult. Ily megbízás lehetett hivatalbeli, mint király, város részéről, vagy pedig szerződési. Mindkét esetben a megbízottat prókátornak (procurator) mondották, megbízólevelelét „litterae procuratoriae” hívták, mik helyett újabb időben az ügyvéd és ügyvédvalló levél kifejezésekkel élünk.

 

177. o. „Prókátort vallani azonban csak hiteles pecsét alatt lehetett. Aki azzal bírt, az személyesen, saját pecsétje alatt tehette azt, mint a király, hiteteles helyek, városok, érsekek és püspökök, a vránai perjel, az ország rendes bírái, és később az örökös és szabad ispánok (grófok).” Kinek ilyen pecsétje nem volt az hiteles helyen, a nagybírák előtt és ezek helyettesei előtt vallhatott ügyvédet. De  a megyék és a városi hatóságok által kiállított prókátor megbízó levél csak azon megye, város bírósága előtt volt elfogadható. Egyházi bíróságok előtt találkozunk közjegyzők által kiállított megbízó levéllel, és bár ez világi bíróság előtt is lehetett volna, de ilyennel Hajnik nem találkozott oklevél - kutatásai alatt -­  mondja. 

 

180. o. II. Ulászló idejére kialakult, hogy a prókátor megbízás egy évre szólt, és évenként újítani kellett egy perben. „A prókátor egyidejűleg többeknek is vihette pereit, ezek számát azonban az 1486. LXIX. t.-cz. tizennégyre szabta, nehogy a prókátorok az általuk képviselt felek sokasága következtében eljárásukat hanyagul teljesítsék”.  „A prókátortól megkülönböztetendők azok, kiket az okmányok a peres fél „conlocutor-ának” vagy „prolocutor-ának” mondanak, és akik a fél előadási képességét pótolni vagy helyette a bíróság előtt felszólalni hivatva voltak. Ők a féllel együtt jelentek meg a perben, és hivatalos megbízásra nem szorultak. Velük csak alsóbb bíróságoknál találkozunk; így a XIV. században a megye előtt, de leginkább a városokban, hol ily, mint ott őket hívták, Fürsprecher állandóan szerepelnek, sőt előfordul, hogy a fél képviselőjének is ilyen szószólója van”. Bár jelzi, hogy ez sokszor lehetet a nyelvi nehézségek miatt, pl. a német nyelvű városi eljárásokban.  

 

182. o.  Királyi prókátorok, a királyi jogügyek igazgatója

 A XIV. század első felében találkozunk a király pecsétes gyűrűjével kiadott első prókátor megbízó-levelekkel, de ezek csak esetileg voltak megbízva, ám a XV. század elejétől már állandó királyi prókátorok is vannak, pl. Jakab mester ilyen volt,  és ő már a királyi udvarban alkalmazott több prókátor feje is volt. „Zsigmond uralkodása alatt a XV. század első felében alakult ki a királyi ügyek igazgatósága, és Rawen Mihály, ki tiszti fizetése fejében a biharmegyei Félegyháza helységben birtokot élvezett, az első, aki 1430-ban a „Director et procurator causarum Suae Majestatis” címet  viselte”. Rendszerint a kisebb kancelláriában tett kitűnő szolgálataik nyomán neveznek ki később ilyen királyi jogügyi igazgatót, és ezután innen őket ítélőmesterekké nevezik ki előléptetésként.

 

184. o. „A királyi jogügyek igazgatójának tehát a királyi táblán mindig jelen lennie kellett, hogy a királyi jogokra felügyeljen, és ha a perlekedők ügyei tárgyalása alkalmával észreveszi, hogy akár hűtlenség, akár királyi jog eltitkolásának esete vagy más törvényes ok fennforog, mely beavatkozását a perbe kívánatossá teszi, ő abba azonnal beavatkozhatott, és a perben felmutatott levelek mását kérhette”. ((Vagyis a későbbi ügyészi feladatok egy részét látta el a királyi jogügyi igazgató, különösen a szocializmus nagyhatalmú ügyészeihez volt hasonlítható, pl. az „állam javára marasztalás” előképe volt egyik ilyen jogosítványa!))

 

185-186-187. Idézés. „Az idézésnek hazánkban ismert legrégibb alakja a pecsétküldées (missio sigilli) volt. Szent László törvényeinek első könyve már szól róla, és a tizenharmadik század elejéig az idézés egyedül ismert alakja.” Egyházi és világi bíróságok, alsóbb és felsőbb bíróságok is éltek vele, valószínűleg nyugatról vettük ezt át. „Alperes illetékes bírájának pecsétje volt az, mellyel idéztek, miért is, ha egyházi világi ellen perelt, ennek, viszont amannak bírói pecsétjével idézték. Szigorúan tilos volt tehát a világi bíró pecsétjét papnak kézbesítni, és a bíró, mint Szent László törvényei rendelik, csak szorosan illetősségéhez tartozókra küldhette pecsétjét (….) A pecsét, mellyel idéztek, még nem pecsét a szó későbbi értelmében, legalább nem a vidéki bíróságoknál, hanem egyszerű bírósági jelvény, valóságos billog, melynek használatától hívták a királybírákat királyi billogoknak. Ki mást perbe idézni akart, az az idézőpecsétet a bírótól kérte; ezt a panaszló mellé adott poroszló vitte annak ellenfelére (…) Mindenesetre azonban a bírói pecsét megvetését, melyet az idézett fél elmaradásával tanúsított, sújtották; Szent László törvényei bírságolást, sőt harmadszori ismétlés esetén pervesztést és szolgamódra való hajnyírást szabnak elé”.

 

189„A tizenharmadik század második felében már ki volt fejlődve az illetékes hely és a bíróság által kiküldöttekkel eszközölt perbe idézés, melynek végrehajtásáról a hiteles hely állított ki jelentő levelet”.

 

190. o. A nemes csak szabályos idézés mellett volt köteles megjelenni a bíróság előtt, még ha más nemesi főember familiárisa is volt, míg a jobbágyot nem idézték, hanem őt a bíróság elé állították. Az idézés az írásbeliség elterjedésével és a hiteles helyek megjelenésével bírói parancslevéllé válik, melyet a hiteles helynek küldenek az idézés végrehajtására.

 

191. „ A peres ügynek a parancsban felemlítése eleinte nem volt szükséges, később azonban, tudniillik az Anjou-korszak második felében, a perbehívás sokféle nemei kifejlődésével, valamint a megtörtént perbehívás tanúleveleinek perbeli fontosságának emelkedésével, ezt is a parancslevelekben és így az idézéskor is közölni volt szokás, miáltal a panaszló személyes részvétele az idézésnél idővel megszűnt”. ((Vagyis korábban a  felperes-panaszló jelenléte mutatta az alperesnek, hogy mi a panasz tárgya, illetve ő ezt személyesen rögtön közölhette is…)). „Nemest csak birtokáról lehetett perbe hívni, de csak oly birtokról, mely tényleg a kezén volt, és amelyen tartózkodó jobbágyok vagy szolgák által az érdekelt fél a megtörtént perbehívásról értesülhetett (…) Ha az idézendőnek jobbágya nem volt, ki az idézést tudomásul vegye, akkor ezt az illetékes plébánosnak adták tudomására, ki azt a féllel, mint hívével, közölni volt köteles”.

 

192-193. „Az általuk teljesített perbehívásról a hiteles emberek a kiküldő hiteles helynek jelentést tenni tartoztak, még pedig együttesen, egynek közülük jelentése nem írt elég erővel. E jelentés alapján készült a hiteles helynek a kiküldő bírósághoz intézett jelentőlevele, melybe a perbehívó parancsot belefoglalni már a XIV. század első felében szokássá vált, A jelentő levelet a két fél számára párban állították ki. (…) A perbehívásról tanúskodó e levél szolgált a felperesnek a bírósági határnapon keresetlevélül, míg az alperesnek a jelentőlevél mása arra szolgált, hogy, ha a felperes a kitűzött határnapon a bíróság előtt netalán meg nem jelenne, a pert annak alapján felvehesse. Felperesnek tehát midőn perbehívó parancsot kért, keresete tárgyát szabatosan ki kellett fejtenie, hogy az egész teljességében jusson a perbehívó parancsba és ennek alapján a perbehívás jelentőlevelébe”. Sok panasz volt a gyakorlatban, ami kibúvót adott az alperesnek pl. „hogy a perbehívés nem a kellő időben, vagy helyen történt, hogy olyanokra is kiterjesztették, kik  perbehívó parancsban megnevezve nem voltak, és más hasonlók” 

 

194. Más cselekményekkel együtt történő perbehívás. Pl. iktatás, birtokba bevezetés, határjárás, eltiltás, bírói intés. Pl. ha valaki vitatta birtoka határait, akkor szomszédját azzal hívta perbe, hogy birtoka határainak bírói megjárását kérte, és az átlala kijelölt határok valamelyikének ellentmondó szomszédját az illetékes bíró előtt perbe hívta. Vagy az eltiltást jogbitorlás, különösen birtokfoglalás ellenében kértek, és ha a bírói parancs kérére után az erről szóló eltiltást nem vette figyelembe a fél, a bíró elé idézték, és megindult a per. 

 

208. o. Bíróság határnapok. „Az idézés mindig valamely meghatározott bírósági határidőre szólott. E határidők a felsőbb bíróságoknál, a kúriában úgy mint a vajdai és a báni székeken,  a nyolcadok (ovtavae judiciales) melyek valamely ünnep nyolcadik napjára szólottak”. Tatárjárás után vált bevetté ez, bár rendszeresen az ilyenkor tartott bírósági ülés még nem alakult még ki ekkor sem. „A nyolcadok régente az illető ünnep nyolcadik napján kezdődtek, de e feleknek nem kellett okvetlenül a nyolcad napján megjelenni.  Nyolcad tartama azonban szokásjogilag meg volt állapítva  (…) S Hunyadi-korszakban kezdik a nyolcadokat törvényesen rendezni. 1447:XXX. t.-cz. évenként négy nyolcad tartását állapítja meg, mit azt későbbi törvények is rendelik”.  Általában Szent György napján és Szent Mihály-kor tartották a nagyobb nyolcadokat Mátyás alatt.

 

211. o. „Mátyás úgy mint Ulászló a nyolcadok megkezdése napjául az illető ünnep utáni huszadik napot tűzi ki; nagyobb nyolcadok pedig, régi szokásra való hivatkozással, negyven napig tartsanak, szükség esetén tovább is, kisebb nyolcadok azonban csak húsz napig”.

 

214. „ A vidéki bíróságoknál, mint a megyei és városi bíróságoknál, a nyolcadok nem voltak szokásosak, ott határozott törvénynapok voltak. A XIV. században a megyék már rendszerint két hetenként tartottak törvényszéket, a megyék különböző szokása szerint más-más köznapon; városokban rendszerint hetentént egy törvénynapot tartottak. Később azonban a perek felszaporodása  és a peres eljárás nagyobb bonyolultsága mind a megyéket, mind a városokat több törvénynap tartására kényszerítették”.

 

 

A perfolyam a bizonyítási szakaszig (214-244)

215-216. o. „A régi magyar peres eljárás tehát szintén nyilvános és szóbeli volt, mint ott, egészen a tárgyalási elvre alapítva. A per hazánkban még egészen a tizenharmadik században is az emberek szemében még nem valamely vitás kérdés bírói döntés alá bocsátása, hanem valóságos jogi küzdelme a peres feleknek egymással  (…) Amint régente a magánbosszú idejében, ha jogsértés fennforgott, sértett és sértő nemzetségük segítségével fegyverrel küzdöttek a jogért, úgy a bosszú felváltotta perben is a felek közvetlenül tárgyalnak egymással, mintegy küzdenek a jogért, a bíró ennek a küzdelemnek, mely határozott szabályok szerint folyik, inkább csak szemlélője, mint vezetője, ki annak csak a külső rendjét kezeli. (….) A tárgyalási elve azonban már az Árpád-korszak vége felé ridegségéből veszít, és a bíró tevékenysége a perben mindinkább érvényesül. Ha valaki perlekedni (placitare) akart, annak azt bírói úton perbe fogni (convenire) kellett. E végre az ügy bírájától poroszlót kért, kivel (accepto pristaldo) ellenfelét perbe idézte.

 

217. o. Ha peres fél a nékik kitűzött határidőben a bíróság előtt megjelentek, még pedig akár személyesen, mi régente szabály volt, akár, mint az már a XIII. században szokásos volt, képviselet útján, a bíró és bírótársai pedig székeiket elfoglalták, a peres eljárás megindulhatott. Panaszát a felperes nem a bíróhoz intézte, kérve tőle igazságot, hanem az ellenfeléhez, amint az a megyei sedrián még a tizenötödik század második felében is szokásos volt”. Ha az alperes nem tett kifogást, akkor köteles volt, felelni, mégpedig a felperes állítását szóról szóra elismerve, vagy tagadva. „A perbeli okmányok épp ezért a perbeszédeket szó szó ellen vitt vitatkozásnak mondják”. Ezután a per a felek között függővé vált, és a bíró a feleket állításaik bizonyítására utasította.

 

218-219. o. Az Árpádkorban a pert rendszerint csak esküvel vagy istenítélettel lehetett eldönteni; tanúbizonyítás, melyet még egészen formailag kezelnek, csak előzetes bizonyítás, mely a  végbizonyítás alaposabb odaítélésének csak feltétele Egyedüli anyagi végbizonyítás eszköze az árpádkori perben az okmány, de csak a királyi okmánynak van döntő bizonyító ereje és miután a királyi okmányok is sűrűbben csak a tatárjárás után kelnek, az okmánybizonyítás e kor perjogában még alárendelt jelentőségű. Kivételével annak az esetnek, hogy okmánnyal bizonyítottak, a végbizonyítás nem a bíró előtt megy véghez, hanem a bíróságon kívül, templomban, hiteles helyen, az ellenfél jelenlétében és ellenőrzése mellett. A bíró a végbizonyítás eredményéről csak kiküldöttje alapján vesz tudomást, és ennek eredményéhez képest mondja ki az elmarasztaló vagy felmentő ítéletét. Az ítéletet  végrehajtás nyomban követvén, az ítéletet sokáig nem foglalták, legalább rendszerint, oklevélbe, és ha később a XIII. században a patvarkodás megakadályozása érdekében  már készültek is a per folyamán röviden összefoglaló bírósági kiadványok, ezek puszta emlékiratai a pernek, és nem a  per befejezéséhez tartozó hivatalos okiratok.  (…) Az ítélet ellen, feltéve hogy az jogszerű módon jött létre, a Árpád-korszakban perorvoslat nem volt, de ha a bíróság igazságot nem szolgáltatott, vagy nem a jogos formák megtartásával, akkor az igazságszolgáltatás megtagadása miatt  (ob denegatam justitiam) a magasabb bírósághoz lehetett fordulni”.

 

220. o. „A német befolyás a magyar jogéletre már az utolsó Árpádok alatt szűnik, és az Árpád-korszakkal hosszú időre egészen letűnik. Királyaink a vegyes házakból többé már nem Németországból vették az európai eszméket és irányokat, hanem ezeket hazánkba Közép-Európa helyett a szorosabb értelemben vett Nyugat-Európából, Olasz-, Francia-, sőt részben Angolországból hozták. A jogélet terén a virágzó hűbéri középkorban, ez a tulajdonképi nyugat-európai szellem a normannoktól származik. A normann jog eredeti fészke Franciaország éjszaki része, de a normann jog nemcsak itt formálta a jogéletet, hanem a normann hódításokkal elterjedt Angliába, Dél-Olaszországba, befolyásolta a spanyol fuerókat, sőt a keresztes háborúk átvitték azt keletre, a jeruzsálemi királyságba is. A virágzó középkorban, a XI. és XII. századokban, abban a hűbéri világban, a normann jog a tulajdonképi Nyugat-Európában általános jelentőségű jog volt, sok tekintetben úgy, mint a megelőzött törzskorszaki Európára nézve a frank jog volt.  (…) Ennek a jognak, mely eredetéhez képest túlnyomóan francia formákkal és kifejezésekkel élt, szellemét hozták át hozzánk Anjou-királyaink, annak egyik hazájából, a szicíliai vagy nápolyi királyságból. De nem  annak eredeti tiszta hűbéri szellemét, hanem amint azt a királyi közhatalomnak Franciaországban éppúgy mint a szicíliai királyságban kifejlődése a XIII. században a királyság érdekében átformálta.

 

221. o.  „A legnagyobb átalakulás az épp megjelölt szellemben a magyar perjogot az Anjou-korszakban a bizonyítás terén érte, midőn ezt mindinkább az anyagi bizonyítás irányában fejlesztette. E végre a legnevezetesebb újítás a kutató vallatás, vagyis a tudakozásnak, az u. n. inquisitiónak, a normann jog ezen egyik legjellegzetesebb intézményének meghonosítása volt, melyet perjogunk magyar nyelve tudománynak hívott. Kivételesen már utolsó Árpád királyaink alatt éltek vele, de a perjog állandó, szerves intézményévé csak az Anjouk idején lett, kivált a hatalmaskodások fékezése érdekében.    

 

222. o. Az Árpád-korszak csak a királyi okmánynak adott teljes bizonyító erőt, az Anjou-korban azonban a közokiratok tere tágult, mióta a királyaink úgy hatósági személyek, mint káptalanok és konventek pecsétjeinek közhitelességét végleg megállapították és rendezték. Velök szaporodtak azok a perek, melyekben merően anyagi bizonyítással éltek. Az Anjou-korszakban ez irányban hatását megérezték még az alaki bizonyítási eszközök is. Róbert Károly mentette meg a formaszerűségtől az esküt, 1324-ben elrendelve, hogy annak szavait csak lassú egymásutánban kell követelni, és az eskü letevésében megbotlottnak az ismétlést megengedni”.

 

223. o.  Az írásbeliség növekedése a XIV. században az Anjouk alatt, és: „A bírósági eljárás súlya mindinkább azokon a bírói parancsokon (mandata judiciaria) nyugszik, melyekkel az eljárást intézik, a hiteles helyeket utasítják, és melyekre azok, eljárásukról számot adva. választ, jelentést adnak. Bírói parancsok előfordulnak már az Árpád-korszak vége felé is, de azoknak még csak kevés fajtái szerepelnek, tartalmuk rendszerint sovány. A tizennegyedik században e parancsoknak folyvást újabb és újabb fajtái támadnak, és folyvást tartalmasabbakká lesznek Minden pernek, minden eljárásnak meg van minálunk is a külön formulázott mandátuma, egészen hasonlóan a normann jogélet breve-ihez és writ-jeihez. E  számos mandátumok formuláinak alapos ismerete a jogászi képzettség egyik ágává lesz minálunk is, melynek segítségére készült már Nagy Lajos uralkodása idejében az „ars notarialis”.

 

 

224. Károly Róbert e változtatásai révén a per a korábbi felek közötti küzdelemből és tárgyalási rendből átalakult, és „az igazságnak a bírói kiszolgáltatásává lesz. Nem többé, legalább nem első sorban, a felek, hanem a bíró kezeli azt. Eredményéről épp ezért a tizennegyedik század első felében már a bíró ad ki hivatalos oklevelet, vagyis ítéletlevelet, mely kiváltsági pecséttel ellátva, a per útján szerzett jognak biztosítására szolgál.

 

225.o. „A királyi kúriában, hová Lajos a nádori bíráskodást is bevonta, az eljárás folyvást fejlettebbé lesz. Külső kifejezést ez már a nyolczados törvényszakok tartamának folytonos kiterjesztésben nyer. Ezek az un. octavák, melyek utolsó Árpádok és Károly Róbert alatt rendszerint csak 8-12 napig tartottak, Nagy Lajostól kezdve folyvást hosszabb időt, majd 50-70 napot is, vesznek igénybe. És ez nem írandó pusztán a perek száma felemelkedése rovására, hanem annak is tulajdonítandó, hogy a perfolyam folyvást több cselekményből áll, és folyvást több írásbeliséget fejt ki.

 

227. o.  A garanciálisabb perszakaszolást, belső jegyzőkönyvek készítését a XIV. század második felében és a XV. század első felében már tisztán láthatjuk, pl. a bemutatott oklevelekről a másik fél a bíróságtól másolatot kérhet, a bíróság is kérhet másolatot a felek okmányairól stb.. A „tiltakozás” intézménye révén az ítélet után újabb bizonyítás következhet  és újabb ítélet, de  perorvoslat lehetősége is rohamosan nő. Így jutunk el a prókátorok mesterkedései révén a per belső szétszakításához  Werbőczi idejére már. „Akkor kezdődik a pereknek ama bonyolítása, mit Verbőczy a II. R. 83. czímében keserű panasszal felemlít, és a prókátorok mesterkedéseinek tulajdonít, és mi a XVI. és XVII századokban azt a szövevényes eljárást szülte, mely a pert számos apró perekre szakította, mi a későbbi magyar pert jellemezte”. 

 

229-230. o. A királyi kúriai bíróság perfolyamata kapcsán írja, hogy a keresetlevél beadása és annak regisztrálása után egy „pretrial”-féle szakasz volt, és ez sokszor a per igazi kezdete előtti megegyezéssel zárult, (ahogy az angol-amerikai jogban ma is főszabály, ugyanúgy a „pretrial” szakasz miatt). „Az eddig ecsetelt eljárás nem a bíróság színe előtt, hanem az ítélőmesterek hivatalos helyiségében, vagy mint azt az okmányok és a törvények hívták, a hospitum-ban folyt le. Itt találkozván a felek, illetve ügyvédeik egymással, gyakran megtörténhetett, hogy a per folyamában az illetékes ítélőmesterrel a pert megbeszélve, az iránt bizonyos megállapodásra eljutottak, és így a pert mintegy sommásan a bírói széken kívül elintézték, sőt erről levelet is kaptak. Ezt azonban az 1492: LXIX. t.-cz szigorúan eltiltotta, és az ítéletnek csak a bírói széken hozatalát és kihirdetését hagyta meg”.

 

 

III. Rész -  A bizonyítás a  középkori magyar perjogban   (249-384.o)

 

249-250. o. „ A perbeli bizonyítás eleinte hazánkban is, mint a középkorban sokáig mindenütt, nem anyagi, hanem formai bizonyítás volt. Kiindulva abból a felfogásból, hogy a jogsérelem csak gonoszságból vagy vétkességből származhatik, vagyis hogy minden per többé-kevésé vétkességi per, a bizonyítás a perrel megtámadottnak vétkessége vagy ártatlansága felett volt hivatva dönteni. A bizonyítás tehát a perbe fogottnak személyes becsületessége körül forgott, és épp azért első sorban neki volt ahhoz joga, mért is a középkori perjogokban nem a  bizonyítás  terhéről, hanem annak jogáról szólottak. Alperes becsületességét, jogi értemben vett tisztaságát pedig oly eszközökkel bizonyították, melyek magával a perkérdéssel semmiféle összefüggésben nem voltak, azt semmivel sem világosították fel, hanem a közvélemény felfogása szerint az alperest formai igazság  szerint tisztázták vagy elbuktatták.  Ezen eszközök az eskü és az istenítélet voltak. (…) Azonban már az első királyaink sem alkalmazták azokat ridegen, hanem, mint már a frank korszakban nyugaton szokásos volt, előzetes tanúbizonyítás alapján, csakhogy e tanúbizonyítás is az Árpád-korszakban még formai (humanum testimonium) és nem anyagi volt. Teljes anyagi bizonyítást hazánkban is csak az okmányoknak a perben használata honosított meg.  (….) Anyagiasabbá a bizonyítás csak az Anjou-korszakban lesz. Az istenítéletek közül  a próbák megszűnnek, és csak a baj marad használatban; a királyi okmányok mellett más közhitelességű okmányok használatba vételével  az okmánybizonyítás is terjed; az eskü pedig a vallatás (inquisitio) behozatalával már több alappal ítéltetik meg az egyik vagy a másik félnek. Mátyás király után tehát, aki a baj alkalmazását a rendes peres eljárásból kirekesztette, a végbizonyítás eszközei gyanánt már csak az okmánybizonyítás és az eskü maradnak meg. 

 

251. o. „A próbák közül, melyek a régi kor azon babonás hitén alapultak, hogy az istenség közvetlen közbelépésével, tehát csoda útján, az igazságot kiderítendi, hazai kútfőink háromnak alkalmazását említik. Ezek a hideg és forró vízpróbák, és a tüzes vaspróba, ugyanazok, melyek a próbák sokféle nemei közül még leginkább voltak a XI. és XII. századokban Nyugat-Európában használatban. A hideg vízpróbát csupán az 1279-ki budai zsinatnak a próbák ellen intézkedő nyolcadik cikkelye említi, de tényleges alkalmazásának nincs nyoma. A forró vízpróbát említik Szent László és Kálmán törvényei, de ezek alkalmazásának sincsenek emlékei. Gyakori használatban csakis a vaspróbát találjuk”.

 

252. o . „Kálmán után a próbák közül már csak a vaspróbával találkozunk, melynek főemléke a váradi regesztrum, mely a nagyváradi egyháznál eszközölt vaspróbák jegyzéke. Az ebben felsorol esetek is többnyire bűnügyek, de azért mégis alkalmazva látjuk a vaspróbát status-perekben, birtok- és vagy adóssági perekben is, vagy ha valakit rokonság, kezesség, vagy károsítás miatt vontak perbe. Ez utóbbi estben a próbát, úgy látszik, csak akkor ítéltek meg, ha az okmány- vagy tanúbizonyítás teljesen hiányoztak, vagy kielégítőnek nem találtattak, mert ellenkező esetben esküvel döntöttek. Ily feltétel alatt minden rendű egyéneket, nemeseket, úgy mint nem nemeseket, férfiakat valamint nőket, világiakat és egyháziakat ítéltek a tüzes vas próbájára, ítéltek pedig arra la legkülönbözőbb bíróságok, felsőbbek úgy mint alsóbbak, sőt fogott bírák is”.  (Lábjegyzetben jelzi, hogy a váradi regesztrumban kb. 300 esetleírás van erről az 1201-1235 közötti ügyekben. 

 

 

253. o. A vaspróba egyoldalú próba lévén, annak a peres felek csak egyike volt alávethető. A bíró ítélettel döntötte el, hogy a tüzes vassal a peres felek közül melyik bizonyítson. Bűnügyekben, mint a tolvajlási, mérgezési és hasonló esetekben, kivétel nélkül mindig az alperesnek kellett magát tisztáznia, egyéb esetekben rendszerint a felperest ítélték praudára, csak kivételesen az alperest”. (Előtte jelezte, hogy a szláv „pravda”-igazság szót is használták a vaspróbára, innen a prauda elnevezés.)

 

254. „Bűnügyekben a próbát az arra hivatott fél midig személyesen teljesíti, és csak ha azt különös okok követelték, például aggkor vagy betegség, váltja fel annál a fiú az anyját, a fivér nővérét, vagy a testvér a testvért. Egyéb ügyekben, különösen midőn próbával a felperes tartozott, azt rendesen még pedig minden okadatolás nélkül, a fél helyett embere végzi. Különösen egyházak ehhez soha nem papot, hanem valamelyik tisztjüket küldték ki”. A próba helye Kálmán óta midig csak székesegyház vagy nagyobb prépostsági egyház színhelye lehetett, így Pozsonyban vagy Nyitrán, de a váradi székesegyházon kívül még Kalocsán, Egerben, Budan és Aradon is voltak ilyen kijelölt helyek.

 

255.o. „A megjelenés határidejét az illetékes poroszló tűzte ki, még pedig úgy látszik egy heti időt, melynek lejártáig kellett az ellenfélre várakozni. Mindkét fél tartozott megjelenni. Ha a próbára köteles fél maradt el, ez elmarasztalást vont maga után, ellenkező esetben a próba elmaradt és a másik felet tekintették vesztesnek (…) A próba előtt az azzal tartozó fél kezét, hogy valamely bűbájos szert ne használhasson, vászonba göngyölve lepecsételték, és azután három napi böjtnek vetette magát alá, meggyónt és ünnepélyes mise alkalmával megáldozott, miknek elmulasztása vagy helytelen teljesítése őt pervesztessé tette, mint Váradon egy Bohus nevű egyén, aki a vas felmarkolása előtt az áldozatai ostyát szájából kivette és kezére helyezte”.

 

256. o. A próba eszköze egy 1-3 fontos vas volt,  melyet e célra a püspök az egyházban szokásos módon megszentelt. A vasat használat előtt izzóvá tették, ünnepélyesen megáldották és exorcisálták. Ártatlansága erősítése után a próbával tartozó fél a z izzó vasat előírt formaságok és szavak kíséretében felmarkolta, és a templomnak más, erre kijelölt helyére vitte. Ennek távolsága nem lehetett önkényes, hanem szokásos, mint azt már Kálmán korában elrendelték. A kéznek a próba alkalmával megégetése vagy épen maradása döntöttek a vétkesség vagy az ártatlanság felől. Ezt azonban nem állapították meg nyomban, hanem ekkor a próbát végzettnek kezét begöngyölték, és a göngyöt egyházi pecséttel lepecsételték, és csak néhány napra reá a göngynek a káptalan tagjai előtt és által történt ünnepélyes felbontása után döntöttek a próba kimenetele felett”.

 

258.o „A próba egészen el is maradhatott, ha felperes vádjának alaptalanságát elismerte, vagy pedig a  felek kiegyeztek. Mindkettőnek a próba végkimeneteléig, tehát a göngynek a tüzes vasat felvett kézről való levételéig, mindig helyt adtak”. A próbák megszűnése: „Fülöp fermói püspök, mint pápai nagykövet által 1279-ben Budán tartott nemzeti zsinatnak kell tulajdonítani. Ez ugyanis nyolcadik cikkelyében, valószínűleg támaszkodva a próbák ellen 1215-ben  kiadott általános egyházi tilalomra, megtiltja, hogy a papság a próbákkal való tisztázásnál, annak eszközei megáldását vagy megszentelését teljesítse”.  Ehhez képest pl. a cseheknél csak 1364-bn törölték el, és olaszoknál illetve a franciáknál is némileg később mint nálunk.

 

259. o. A bajvívással bizonyítás, amit „bajjal bizonyításnak” is hívtak. „A XIII. századot megelőző emlékeink még nem említik. Innét kezdve azonban alkalmazása igen gyakori, és a tűz- és vízpróbák megszűnése után a XIV. és a XV. századokban az istenítéletnek hazánkban egyedüli formája”. Eleinte alsóbb bíróságok is használtak ilyen bizonyítást, azonban a XIV. század közepére mindinkább a felsőbb bírságokra és a megyére szorul vissza ennek használata.. Ennek oka, hogy erre az időre az alsóbb néposztályok egyre inkább a jobbágyságban egységesültek, és itt kiesett a bajvívás lehetősége.  De a polgárság is kiesik a bajvívással bizonyítás köréből, ezt már kiváltságként az Árpádházi királyok is megadták a hospesek községeinek.

 

264-265-266. o. „Ha a kihívás személyes bajra szólott, a kihívó fél a czöveket személyesen nyújtotta át ellenfelének, ellenkező esetben csak bajnokával nyújtatta át az ellenfél bajnokának, kiknek tehát a bíróság színhelyén jelen kellett lenni. Lehet, hogy voltak esetek amikor a kihívást elfogadni illett, rendesen azonban annak elfogadása az ellenfél akaratától függött, csakhogy a visszautasítás a baj helyére lépő eskünek terhét a visszautasító fél veszélyére súlyosbította, majd pedig könnyítette, ahhoz képest tudniillik, hogy az esküt a bajt visszautasított félnek vagy pedig ellenfelének kellett-e letennie.” (…) A bíró döntött a bajvívás feltételeiről. „A bíróság a feleket személyes bajvívásra csak súlyos bűnesetekben kötelezhette, vagy ha a bajra való kihívás határozottan erre szólott, és az ellenfél azt elfogadta (…) előfordult, hogy az alperestársak közül egyik személyes bajra volt kötelezve, a másik nem. Voltak végtére egyének, kik harcképesség hiányában személyes bajnak alávethetők nem voltak, mint a  papok, kiknek azt az egyház tilalmazta, a nők és a zsidók. Rendszerint tehát a peres felek  nem személyesen hanem bajnok útján vívtak. A bajnok (pugil, duellator) a szolgálatot bérét tette. A bér igen jelentékeny lehetett. Nemcsak VI. Kelemen pápa Nagy Lajoshoz intézett levelében panaszkodik, hogy a püspökségek és apátságok az ítéletileg terhükre elrendelt bajvíváshoz nagy költséggel és kockázattal kénytelenek bajnokot fogadni, hanem nem ritka, hogy a kihívást a bajra a kihívott azért utasítja el magától, hogy szegénységénél fogva bajnokot nem fogadhat. Csak természetes tehát, hogy egyházi vagy világi nagyobb birtokú testületekre vagy a királyi fiscus-ra nézve olcsóbb volt, ha állandó bajnokot tartottak. Ilyen volt a királyi bajnoki állás, melyet közel egy századon át egy család tagjai viseltek. Utódai ugyanis Budafalvi Péternek, kit IV. László 1274-ben, mert a király érdekében tizenegyszer szállot volt diadalmasan a küzdőtérre, a harcoló udvarnokok sorából kiemelt, és nemesített”. Németországban a bajnoki foglalkozást megbecstelenítőnek tekintették, de nálunk általában birtokosok voltak ezek, akik ezután további birtokokat igyekeztek a díjból szerezni. 

 

267-268. o. „A bajnokot a viadalért kikötött bér illette meg, melynek nagysága az elbukás vagy a győzelem esélyeihez mérten lehetett előre megállapítva (…) Ha azonban a bajnok a viadal alkalmával ura ügyének árulója lett, mint 1228-ban Hektor ispán bajnoka, ki a viadal közben fegyvereit egyenként elvetve kijelentette, hogy nem harcol, akkor ezért súlyosan bűnhődik, például az épp említett esetben családostól együtt szolgaságra vettetett, és mint szolga vagyonával együtt urának kiszolgáltattatott”. 

 

269. o. „A baj kimenetelét tekintve, a bírói ítélet határozott az iránt, hogy a bajt életre-halálra vívják-e,  vagy nem. Az előbbinek határozott példáját nem ismerjük. Talán a meztelen baj lehetett ily természetű. Rendszerint a bajt csak az egyik vagy a másik félnek a lovagi küzdelem szabályai szerint bekövetkező legyőzetéséig kellet vívni”. Végül Mátyás király kirekesztette  bajt a rendes perből, és a később a bajvívás már csak a lovagiasság terére szorult vissza.

 

276. Az eskü. „Mióta a magyar perjog a próbákat teljesen elvetette, bajt pedig közönséges perekben csak a peres felek közakaratából lehetett megítélni, mindazokban a perekben, melyekben teljes erejű okmánybizonyítást szolgáltatni nem lehetett, rendszerint esküvel döntöttek. Az eskü tehát, mely a perben tett állításnak vagy tagadásnak az Istenségre hivatkozással erősítése, a középkori magyar perjognak csak úgy, mint a korszakban a külföldinek is, a leggyakrabban használt bizonyítéka volt. Szükség volt pedig arra azért, mert ahogy nyugaton is sokáig, úgy hazánkban az egész középkoron át a tanúbizonyításnak perdöntő erőt nem tulajdonítottak (…) A tanúbizonyítás csak előzetes bizonyítás lehetett.

 

277. o. „A perdöntő esküt hazánkban már a legrégibb adatok szerint is megelőző tanúbizonyság alapján tették le, ha csak valamelyik peres fél a másiknak önkényt fel nem ajánlotta, vagy nem szolgált az a perben felmutatott okirat bizonyító erejének pótlására. És egészen kivételes valami, amire IV László király 1288-ban az esztergomi egyházat feljogosította, hogy a károsítások esetében előzetes tanúbizonyság mellőzésével az egyház dékánja és annak  egyik tisztviselője vagy falunagyja (villicius) esküjökkel száz márkáig érő kárt , ha pedig hozzájuk még két kanonok esküje csatlakozik, bármely értéket meghaladó kárt perjogilag megállapíthatnak csak úgy, mint az ország szokása szerint a legteljesebb tanúbizonyságot nyújtották volna”

 

278. o. Az eskü előtt tehát rendszerint tanúskodás folyt. „A tanúknak a tanúskodásra alkalmasnak kellet lenni, mihez általában jó hírnév, vagyon, megfelelő életkor és tudomás lehetősége megkívántattak, de ezeken kívül még szükséges volt, hogy a tanú adott estben képesítve legyen peres ellenfele ellen tanúskodni. Régebben ugyanis világinak tanúságát pap ellenében nem fogadták el, a papot pedig a Kálmán király alatt tartott esztergomi zsinat a tanúskodástól világiak mellett eltiltotta; szolga vagy udvarnok szabad ellen nem tanúskodhatott, és számos kiváltságolt község vagy népbeliek biztosítattak arról, hogy ellenükben csak egészben vagy legalább részben kebelükből vett vagy hasonló szabadsággal és joggal bírók közül választott tanúkkal lehessen bizonyítani; különösen keresztény tanúhoz zsidónak is kellett csatlakozni, hogy zsidó ellen bizonyítson. Néha határozottan megkívánták, hogy a tanúk a fél nemzetségéhez tartozzanak vagy szomszédok legyenek. Ami végtére a nőket illeti, úgy látszik, hogy azok az Árpád-korszak végéig nem tanúskodhattak”.

 

280-281. o. „A tanúbizonyítás értékét tehát merően a két fél állította tanúk számához és minőségéhez mérték.  Annak a félnek, kinek állítását több és hitelt érdemlőbb vagy előkelőbb tanúk erősítették, annak bizonyítása volt a jobb és elfogadhatóbb. A bíró tehát ennek ítélte meg az esküt; ha azonban a két fél tanúbizonyítása egyértékű bolt, az eskühöz közelebb az alperes volt. A jobb tanúbizonyság alapján megítélt esküt, ha a fél közönség vagy testület volt, ennek kebeléből vett egyének tették le, kiknek számát a bíró állapította meg, megválasztásukat pedig gyakran az ellenfélre bízták. Különben a fél rendszerint tanúi társaságában esküdött; (…) tizenkét tanúval letett eskü már egyike volt a legerősebb esküknek”.

 

282.  o. „Csupán bűnesetek vagy hatalmaskodások iránt folyt perekben találkozunk a tanúk sorából vett eskütársak nagyobb számával (40, 100, 140). A tisztító eskühöz, ha ilyenkor a községbeliek jönni vonakodtak, a kereszturi jobbágyok kiváltsága a nőket is oda bocsájtani engedte, egyedül a tolvajlás esetét kivéve. A tanúnak tehát, ki valamely fél mellett tanúskodott, el kellet arra is készülni, hogy esetleg esküt is tenni tartozik. A tanú esküje azonban nem volt a tanúskodást megelőző, igazmondást ígérő eskü, hanem állító, erősítő eskü, mely tartalmára nézve a fél esküjével megegyezett, ahhoz egyszerűen csatlakozott”.

 

283. o. Az árpádkor vége felé már a korábbi nemzetségi kötelékek elporlásával egyre nehezebb volt biztosítani, hogy nagy számú tanú jöjjön el tanúskodni, és ez volt az anyagi tanúskodásra áttérés oka: „E bajon csak úgy lehetett segíteni, ha azok, akik a jogában sértettnek tanúként szolgálhattak volna, mert a kérdéses ügyről tudtak vagy tudhattak, ennek érdekében vallomásra bíratnak. Erre szolgált a tanúvallatás, az un. inqusitio”.

 

284. o. Az új anyagi tanúvallomásra a vallatás másik neve a tudományvétel. „Tudományvétel alkalmával nem a fél az aki a kihallgatandó tanúkat állítja, hanem a bíró az, aki fordul, noha meghatározott körben, azokhoz, akiktől a fennforgó ügyre nézve felvilágosítást vár. (…)  Végtére míg az Árpádkor tanúi mindig csak a fél mellett, ki őket tanúságra felhívta, vallhattak, a tudományvétel a félre nézve, ki azt érte, kedvező éppúgy mint kedvezőtlen eredménnyel járhatott”.

 

306. o. Mátyás reformjai e téren: „Királyi ember és hiteles tanúbizonyosság ezentúl a felek részére nem külön-külön, hanem együttesen küldessenek ki, a vallatásnál pedig a peres felek ne lehessenek jelen, és minden tanú külön hiteltessék meg, és külön kikérdezve valljon”.

 

313. o. Az anyag tanúvallomás és a  vallatás elterjedése után úgy alakult a perjogi állás, hogy a vallatással az előzetes bizonyítást a felperesnek kellett megtenni, és az ennek eredményeként létrejött tudománylevelekkel  szemben az alperes esküvel végbizonyíthatott, (vagy egy ideig még bajvívással). „Három vagy négy egybehangzó tudománylevéllel támogatott kereset ellenében az alperesnek teljes erejű esküt kellett helyeznie, mely csak két tudománylevéllel szemben felényire, egy ellenében pedig ismét felényire szállott alá. Ezen nem változtatott a per folyamán szerzett köztudomány sem, ha az a peres félre nézve egyenlő eredménnyel végződött. Ha azonban a megejtett köztudomány inkább az alperesnek kedvezett, vagy a felperes az alperes ajánlotta köztudományt elutasította, és így az meg sem tartatott, akkor az alperes három felperesi tudománylevéllel  szemben csak félerejű esküvel tartozott. Egy felperesi tudománylevéllel szemben végtére a köztudományban győztes alperes a teljes eskü nyolcadával is beérte”.  (A teljes erejű eskü mindig ötvened magával letett esküt jelentett, és a törtszámok ennek megfelelően értendők!)

 

317. o. Eskütársak.  Nagy átalakulás ezen a területen az Árpádkor után az Anjouk idején: „Mert míg az Árpád-korszakban határozottan a tanúknak, vagy legalábbis olyanoknak, kik viszonyainknál fogva a peres kérdésről tudhattak, köréből vett több-kevesen egyén társaságában kellett a perdöntő esküt letenni, és még ezek kiválasztására is gyakran az ellenfélnek befolyást adtak, addig az újabb perjog megengedte, hogy a fél bárhol kereshesse azokat, kik őt esküjénél segítsék. Azok tehát, akik későbbi perjogunk korszakában a féllel esküsznek, ezt nem teszik tudomásuk alapján, hanem esküjükkel az esküt tevő fél hitelességének csak egyszerű kezesei”.

 

318. o.  „Az eskütársak minőségére nézve különösen azok rendi állása volt főfontosságú. Az esküt tevő félnek valamint eskütársainak is hitelességét ugyanis rendi állásukhoz mérték. Kifejezést ez annak az értéknek magasságában lelt, melyet a különböző rendekhez tartozók akár maguk számára, akár pedig mint eskütársak, felük számára megtarthattak, vagy megszerezhettek. Úgy tartották ugyanis, hogy  az ország bárói, és a püspöksüveg és gyűrűvel ékeskedő főpapok perben tíz márka erejéig esküdhettek, melyet Mátyás király idejében a nyúlszigeti apácák és az óbudai Mária-kolostor fejedelemasszonyai is élveztek. Nemesektől és papoktól ellenben csak egy márka, jobbágyoktól pedig csupán egy forint erejéig fogadhattak el esküt, mi Verbőczy szerint a különböző rendi elemek vérdíja különbségével állott kapcsolatban”.

 

321. o. „A nemesség vagy más megkívánt tulajdonság hiánya miatt megtámadott eskütárs a bíró által e végre kitűzött határnapon magát megvédhette, mit ha sikerrel végzett, az ellene kifogást emelt fél neki teljes vérdíjával, vagyis ötven márkával tartozott . (…) Az eskütársi szolgálat nem volt jogi kötelesség, és mivel az eskütársi intézmény alapja az eskütevő peres fél becsületességébe vetett hit volt, e szolgálat mindig a személynek, nem pedig a ügynek tett szolgálat volt. Innen a szabály, melyet pedig Verbőczy is felemlít, hogy ha valamely perben alperestársak vannak, ezek mindegyike külön-külön eskütársakkal tartozik magát tisztázni, egyazon egyén több eskütársat esküjével nem segíthetvén, mit Verbőczy azzal indokol, hogy ennek ellenkezője könnyen azt eredményezhetné, hogy eskütársi szolgálatot bérért tegyenek”. 

 

322-323. o. Az leteendő eskü értékének bírói megállapítása: „A földre való esküvésnél a vitás földtér becsűje döntött az eskü értéke felett. Az évi jövedelem tízszeresét véve fel becsértékül, ahány márkát ez kitett, annyi eskütárssal, vagyis a becsértékben kellett a peres félnek a neki megítélt hitet letenni. Kártérítési perekben hasonlóképpen a kár erejéig esküdtek. Adósági ügyekben az adós elismerte adósság vitás összegét a felperesnek az általa követelt összeghez mért esküjével állapították meg. (…) Az inquisitio alá tartozó vétségi vagy hatalmaskodási perekben az esküt a vérdíj vagy homágiumhoz mérten állapították meg. Ilyen perekben tehát a teljes erejű eskü, akár mint főeskü, akár mint tisztító eskü letéve, nemesek között ötven márkát érő eskü volt, de ha annak, kinek fejére esküdtek, vérdíja az egyszerű nemesét meghaladta, az eskü nagyságát is ehhez szabták. Mindezekhez képest tehát a perekben a felperesi inquisitiók számához, a köztudomány eredményéhez vagy a felajánlott baj visszautasításához mérten megítélt fél, negyed, vagy nyolcad eskük, huszonöt, tizenkét vagy hat nemessel letett eskük voltak. (…) Jobbágynak tisztító esküje vérdíjához mérten negyven forint erejét meg nem haladhatta. Ezt harminckilenc jobbágytársával, kiknek mindegyike csak egy forint erejéig esküdhetett, tette le, mely eskü két felperesi inquisitióval szemben huszad, eggyel szemben pedig tizedmagával letett esküre szállott le”.  Később jelzi, hogy ezt csak a jobbágynak a nemessel szembeni perében volt szabály, mert egymás között a helyi szokásjog döntött erről. De később a jobbágy nemessel szembeni pere lehetőségének megszűntével ez elesett.

 

333. o. „Az eskü határidejének nem menthető mulasztása azonban az illető felet pervesztessé tette, mert ezt mintegy ügye igazságtalanságának beismerésül vették, vagy ha az eskü letevése alkalmas eskütársak hiányán múlt, ez jó hírnevének, mi az eskü egyik feltétele volt, hiányára vallott”.

 

 

 

 

 

Illés József (1910): Bevezetés a magyar jog történetébe. Rényi Károly Könyvkiadó-Válallata. Budapest.

 

 - Az előszóban írja, hogy eredetileg ez előadásszövegek voltak, kb. tíz év gyakorlata alapján, és ezt dogozta át, megtartva az előadás stílusát, alig idéz így irodalmat.

 -  Jelzi, hogy 1896 körül párizsi és berlini egyetemeken tett tanulmányútjai után gondolta át a jogtörténet tanításának jó módszerét, Berlinben „Gierke tanár úr” tanította, az ő szemináriumaira járt be, és azt figyelte meg.

- A 243 oldal terjedelmű szöveg után a könyvben még egy kb. 80 oldalnyi forrásszöveg van eredeti latin nyelven, pl. az Aranybulla  (négy oldalnyi szöveg mindössze.) Az első 20 oldal a jogtörténetről szóló meditáció, de ez se rossz, mert pl. arról szól, hogy miért jött előtérbe az 1800-as évek második felétől az alkotmánytörténet nálunk a szűkebb jogtörténet rovására -  az állandó alkotmányos harcok miatt - és így a jogtörténet háttérbe szorulása a kutatásban is az alkotmánytörténet javára.  Ezután elméletileg a szokás és a törvény viszonyáról és arányairól ír a jogfejlődésben, majd a tényleges fejlődésben nézi ezt át (ez kb. 35 oldalnyi anyag), ezután a kiváltságok fontos szerepéről a középkorban, majd a statútumok jogáról, a bírói gyakorlatról a 70. oldalig. Ezután kb. 20 oldal a jog megismerési forrásairól, és a kodifikációs törekvésekről a Hármaskönyv előtt, Mátyás és II. Ulászló nagyobb dekrétumai ill. a szokásjogi gyűjtemény (jura regni scripta) és a törvénygyűjtemény (collectio decretorum) összeállítására a törekvések. A 87. odaltól a 128. oldalig (40 oldal) Werbőczi életéről, tanulmányairól: a királyi udvarban a levéltárőri beosztásáról (1583), majd a királyi törvényszéken jegyzőségéről, majd ítélőmesteri, majd személynöki, végül 10 hónapig nádori funkciója, majd száműzetése Mohács előtti hónapokban, majd Szapolyai János királlyá koronázása után főkancellár, majd a törökkel összefogva Ferdinándék ellen védi Buda várát, míg megjön a felmentő török sereg, ám az egyben el is foglalja azt. Ekkor kinevezi a szultán a magyar lakosság főbírájává 1540-ben, de 1541-ben a budai basával egy konfliktusa után az megmérgezteti. Ezután a Hármaskönyvről 128-182 oldal között - vagyis 100 oldal Werbőczyről és művéről összesen, és ez majd fele a könyvnek -, ezután a sikertelen maradt Quadripartitum sorsáról, majd a 193-214 oldal között a Corpus Juris Hungarici ( a collectio decretum) létrejöttének története.

 

-  12. o. A BGB első tervezete nagyobb hűséggel vette át a római jogot, mint a végül törvénnyé vált második tervezete, és a támadás az első tervezet ellen főként abban állt, hogy a német jogi hagyományokat túlzottan háttérbe tolta a római jogi szabályok kedvéért, és ezt a kritikát a germanisták közül Gierke írta le a legékesebben.

- 14. o. A szűkebb jogtörténet tulajdonképpen magánjogtörténet - írja. Ezen belül pedig: „a monogám család és a szabad egyéni tulajdon a magánjog összes intézményének főalapjai, ezek meghatározzák a magánjog összes intézményét (16.).

- A törvényhozás eleinte mindenhol közjogi jellegű, és a magánjogi intézmények mindenhol inkább szokásjogi úton fejlődnek, igaz a közjogba vonja a perjogot és a büntetőjogot is. (22.) „Werbőczy koráig alig találunk néhány  magánjogi szabályt s utána is kivételesen fordul elő egy-egy magánjogi tétel felállítása” (22.). Ezt a feladatot a szokás végzi el. A jogforrást a „jog kútfőinek” is nevezi néha!

- Bíborban született Konstantin bizánci császár, a magyarok honfoglaláskori krónikásainak egyike írta: „Konstantin is megemlékezik a gülászról és a karkászról (gyuláról és horkáról), arról a két fejedelemről, a kik bírói tisztet viselnek. A krónikák (ez alatt a korabeli görög-bizánci krónikásokat érti) egyenesen kiemelik a Torda nemzetségből való Kádárt, azt a kapitányt, aki bíráskodik az egész sereg felett, intézi a perlekedők ügyeit, bünteti a gonosztevőket, tolvajokat és rablókat. Anonymusnál is megtaláljuk az országos bírákat (rectores regni), a kiknek a szokásos jog szerint kell elintézni a viszálykodók pereit és versengéseit (…) de ha a bíró túlságos büntetést szab, a község, a gyűlés a bíró ítéletét megsemmisítheti, s őt mint helytelenül eljáró bírót leteheti” (29.)

-  Az árpádkori királyok alatti törvényekről írja: „E korban még csak a törvény ősi csírájával találkozunk, a mely legtöbbször úgy jelenik meg, mint a szokás által már régen megszabott parancs, a melyet a törvény alakjában időről-időre kifejezésre juttatnak. S törvény ilyenkor nem teremtő erejű, csak azt fejezi ki világosan és nyíltan amit mint hallgatag megállapodást már követettt a nép” (30.) Példa erre: „Az 1298:LXVIII. t.-cz. szól a törvényes visszaváltási jogról, a mely szerint a régi birtokos illetőleg rokonai az egyszer már eladott ingatlant, ha képesek lesznek reá, ismét visszaválthatják. A törvényhozás ezt a jogtételt következőleg mondja ki: ’juxta Regni consvetudinem, ab antiquo conservatam, redimere possit’. A törvény szerint a törvényes visszavásárlási joggal élni lehet, mert az szokásjog” (33.) A szokásjogot Werbőczy előtt nemcsak fontosabbnak tartották a törvénynél, de annál erősebb jogcímnek  is. (34.) 

-A Hármaskönyv a szokás törvényrontó erejéről és annak határairól: „Ha a törvény megelőzi a szokást, akkor, ha a későbbi szokás általános, a törvényt általában és egészen megdönti Ha a szokás helyi, akkor csak azon a helyen dönti meg a törvényt. Ha pedig a szokás előzi meg az ellenkező törvényt, akkor a későbbi törvény veszi el az erejét a szokásnak (…); a korábbi törvényt a későbbi szokás, és a korábbi szokást a későbbi törvény dönti meg, a későbbi szokásnál azonban ismét különöbztetni kell, mert csak az általános szokásnak van teljes törvényt megszüntető ereje, a helyi szokás csak az illető helyre nézve és nem általában mindenütt veszi el a törvény erejét” (35-36.). Jelzi Werbőczy, hogy e tétellel szemben a kánonjogban az a szabály, hogy a pápa későbbi törvénye sem dönti meg a helyi szokást, csak ha ezt kifejezetten kimondja. Oka, hogy a pápa nem ismerhet minden  helyi szokást, így nem is törölheti el.

 - A törvények hatályáról a Hármaskönyv 9.§-a szól: A király halálával az általa alkotott törvény nem tud fennmaradni, mert erejét az ő hatalmából meríti, és csak akkor marad fenn, ha a szokás azt fenntartja (37.) (Vagyis míg a  korábbi szokás köti az új királyt, addig a korábbi törvény nem, sőt az nem köti később alattvalókat sem a király halálával, hacsak nem vált időközben szokássá annak szabálya!!!) Persze jelzi Illés, hogy Werbőczynek a  szokás és törvény közötti viszonyra vonatkozó tételeiről százados vita folyt már, hogy ezek mennyiben feleltek meg az akkori tényleges felfogásnak, vagy inkább ezek a tételek csak a római jogi tételek puszta átvételét jelentették - amit máskülönben csak a prológusban levő általános tételek vonatkozásban vetnek fel, mert máskülönben a Hármaskönyv nem római jogi szabályokat tartalmaz, hanem az ősi magyar szokásokat, ezen nincs vita.

- A Hármaskönyv utáni jogfejlődés a törvény és a szokás viszonyát illetően: Kitonich János „Directio Methodica” c. műve (1619) fontos, mert ezt felvették a Corpus Juris Hungarici toldalékai közé, és a perjogra lesz hatása. Kitonich már kritizálja  Hármaskönyv túl erős szokásjogi felfogását  törvénnyel szemben, de Illés szerint ez már csak az azóta eltelt idő hatása, mely alatt a törvény szerepe megnőtt. (42.) Ezután újabb száz év telik el, és Szegedi János első kommentárja a Hármaskönyvhöz „Tyrocinium” (Eső kezdet) címen (1736), melyben  Hármaskönyvnek ad igazat e vitában. Végül az 1700-as évek közepére már a helyi szokás törvénydöntő ereje megszűnik, és csak az országos szokás ilyen ereje marad elismert a gyakorlatban (46.). Végül - Geörch Illés álláspontja - az 1790:XII törvénycikkel megszüntetettnek látja az országos szokás törvényrontó erejét is. Ezt vitatja és félreértésnek tartja Illés József,  mivel ez csak a rendeletekkel szabályozás tiltja meg a törvények helyett, és nem a szokást.

-  A kiváltságról hasonló fontossággal ír, mint előtte Hajnik, és írja, hogy sokáig a törvényeket is kiváltság formában adták ki a  királyok Európában sok helyen  (59.) „A kiváltság a középkori felfogás világában a jognak látható, tapintható forrása. A pecsétel ellátott pergamenre írt jog, amelyet egyes vagy testület megszerzett, úgy tűnik fel a régi társadalomban, mint a jog legbiztosabb forrása” (59.) „Minden okmányt, amely jogot állapított meg, vagy biztosított kiváltságlevélnek neveztek (pl. az ítéletet, a szerződést stb.) „ (60.). Kiváltság nem állhatott szemben általános törvénnyel, ha a törvényt korábban hozták, de korábbi kiváltságot csak akkor törölt el későbbi törvény, ha ezt kifejezetten tette. (61.)

-  A statutum (vagy helyhatóság jog) a kiváltság egy fajtáján alapul, így mint a kiváltság egy alfaja szerepelt. Tehát korábbi  törvénnyel nem állhatott szemben. Így a Hármaskönyv szól a horvátok, a szlavonok és az erdélyiek jus staatuendi-jéről illetve a megyei helyhatósági jogról e tárgyban.

-  Az országos jog eltérése a magyaroknál, illetve a német, francia és olasz területeken annak következtében, hogy nálunk nem alakult ki a hűbéri szervezet és ennek nyomán a jogi szétszakadozottság: „A német, franczia, olasz területen az egy és ugyanazon osztályhoz tartozóknak sincs országos, közös joguk, mert ha ugyanazon társadalmi körhöz valók is, az ország területén különböző helyen lakók más-más jog szerint élnek. Míg külföldön az apró kis források egész hálózata vonja be a társadalom életét, addig  magyar föld egész területét egy-egy hatalmas folyam öntözi; ha nem is jut  mindenkinek ugyanabból a vízből, de az egy folyamhoz tartozók az egész országban részesülnek ugyanabból a folyamnak a vizéből (…) Magyarországon az országos jog parancsol, a particuláris jogok ez alá vannak rendelve, nyugaton megfordítva a particuláris jog a kötelező s az országos valóban csak kisegítő” (68-69.)

- Miért nem volt nálunk eleinte hűbériség, és később is csak csonkán? Ok: földrajzi helyzetünk miatt, mivel szemben a germánok hegyekkel egymástól elvágott területeivel, náluk egységes alföldön telepedtek le a magyarok. E mellett a törzsi szervezet hagyománya is okozta a hűbériség elmaradását, és így a szétszakadozottsággal szemben a korábban megtörtént az egységes országos vezetés és jog kialakulása. (71.). Így nálunk a partikuláris jog csak vagy egy szakmára vagy egy külön befogadott nemzetre jött létre, de nem pusztán területre.

- 79.o.  Kodifikációs törekvések a  Hármaskönyv előtt: (Albert király, Mátyás és II. Ulászló). Az első e téren Albert király 1439. évi első törvényczikke aki a szokások összegyűjtését és reformált egységüket írja elő. Ezután Mátyás 1486. törvénye, az un. Decretum majus (nagyobb dekretum) a hazai jog kodifikációjának első kísérlete. „A törvény bevezetésében világosan kifejezi a czélját is: a rendetlenség (inordinationes), az ártalmas visszaélések (perditas abusiones) megszüntetése és állandó szabályok, decretumok alkotása (statuta et decreta … stabilia condere).” (80.). E dekretum tartalma főként perjogi és közjogi, és alig lehet találni magánjogi jellegű szabályt benne, igaz ekkor  e korban általánosan is a perjogot helyezték eleve előtérbe egy kérdés szabályozáskor, és csak annak alárendelten érintették ritkán a tartalmi szabályt. „Eltörli a sokféle mentességet, a melyek egyeseket sőt családokat is kivontak a rendes bíróságok hatásköre alól, úgy hogy majdnem lehetetlenné tették azok működését” (81.) Ezzel együtt korlátozta a perorvoslatok perelhúzó lehetőségét, eltörölte a bajvívást a rendes peres eljárásból, és ennél modernebb bizonyítási eszközöket írt elő. Aztán Mátyás halála utén1492-ben megszüntetve az egész dekrétumot helyette újat alkotnak, visszaállítva a korábbi állapotokat (81.) Ez II. Ulászló „nagyobb dekretuma”. Végül az 1498. évi törvény VI. cikke írja elő újra, hogy össze kell gyűjteni az ország szokásait, és renderezve összeírni egységes alakban. „A törvényszerkesztés akkori technikája szerint a rendelkezés indoklását előrebocsátva, adja elő a törvény, hogy az országos ítélőmesterek az ítéletek meghozatalánál mindig a a szokásjogra hivatkoznak, s ezért szükséges azokat összeírni. Az összeírásnál irányadó, hogy csak az ésszerű és törvényes jogtételet kell kiválogatni. A törvényes kifejezést itt, mint a szöveg mutatja, az „abusus”-nak ellentéteként használják, mint a a”rationabilis” az „irrationabilis”-sel áll szemben” (83.) Tehát a nem visszaélés-szerű szokásokat kell összeírni, ez a válogatás és az egységes anyag összellításának  szempontja. „A király és a bírák vannak hivatva felülbírálni a munkálatot, amelynek elkészítésével Ádám ítélőmestert bízták meg (…) . Még egy másik összeíróról is tesz említést a törvény: ezt teljesen a király választására hagyták, és ennek díjazásáról ő hivatott gondoskodni. Úgy látszik, hogy Ádám mester az országgyűlés embere volt, és ezért volt szükség egy másik összeíróra is, aki a király választottja. Az ismeretlen második összeíróban többen Werbőczyt sejtik, aki ebben az időben mint a királyi törvényszék jegyzője kiváló jogi tudásával és irodalmi ismereteivel kitűnhetett” (83.).  E mellett az 1504. évi törvény XXXI. cikke azt írja elő, hogy az ő összes törvényeit egy törvénybe foglalják össze egységes rendben, vagyis ez a későbbi collectio decretum, mely végül a Corpus Juris Hungarici-ben magánmunkaként készült el, majd vált hivatalosan elismertté egy idő után.

 -  Werbőczy életrajza: Fraknói Vilmos 1899-es könyve róla, és ebből veszi főként adatait. Werbőczy köznemesi nemzetsége elterjedt volt az egész országban és a bereg megyei Kerepecz nevű falutól a Kerepecz nevet viselte. A Kerepeczi család a közéletben nem szerepelt, csak Werbőczy nagyatyja, Kerepeczi Barla indul meg a kiemelkedés útján. Ő Zsigmond király udvarában a királyi főasztalnok helyettese lett, és testvére, Kerepeczi János a családban az első, aki jogászi pályán működött.  Ők ketten megveszik az Ugacsa megyei Werbőczyektől Werbőcz községet, és minden hozzátartozóval együtt itt telepednek le, felvéve a kor szokásai szint aWerbőczy nevet.  Itt szolgabíró is lett a nagyatya, két fia van -  János és Osvát  -  és az előbbi jogász lett, és  János hasonnevű nagybátyját követve Budára megy, és ott lesz ügyvéd a királyi törvényszék mellett, míg Werbőczy Osvát otthon marad gazdálkodni, és Deák Apollóniát elvéve, ebből a házasságból született Werbőczy István kb. 1458 körül, épp Mátyás uralkodásának kezdetén. Kiképzését Werbőczy  -  mivel doktori címet nem viselt, ezt csak azok kaphatták, akik a külföldi egyetemeken végeztek, és  a hazai főiskolák látogatói ezt nem használhatták - nagy valószínűséggel a pozsonyi főiskolát látogatta, amelyet Mátyás király Vitéz Jánossal együtt alapított. Három nyelvet beszélt folyékonyan, a görögöt, a latint és a németet. 1483-ban mint levéltárőr működött a királyi kancellárián, és ő iktatott be minden királyi oklevelet a királyi könyvekbe, illetve ő őrizte ezeket a régikkel együtt. Ez lehetőséget adott neki a teljes jogtörténeti anyagba való belemélyedésre.  1498-ban már a királyi törvényszék jegyzője, és ezt hosszabb ideig viselte, de már 1502-ben ítélőmester lesz itt, és 1510-től egyben Szapolyai erdélyi vad protonótáriusa is.  1516-ban személynök lett, és így az ország nagybírói közé emelkedett. A személynöki állás a király személyes bíráskodásának helyettesítéséből fejlődött ki, Werbőczy előtt ezt a posztot mindig egyházi ember töltötte be, ő a első világi személynök.  (Úgy tűnik, hogy már az 1486 évi Decretum majus elkészítésében közreműködött; 1500-ból származik egy felirat, melyben a köznemesség kéri a királyt, hogy a meghozott törvényeket hajtsák végre, és ez Werbőczy keze munkája.) Az 1523 hozott országgyűlésen a reformáció ellen foglaltak állást, és ebben is benne van Werbőczy, aki a reformációt a külföldi németek térnyerésének látja, és a hazai katolicizmus védelemével a  nemzeti királyságot védi. Támogatója és barátja kezdettől Szobi Mihálynak, aki a köznemesség vezéralakja, akinek ő egyben jogi tanácsadója is és harcostárs az országgyűléseken. A két párt harca, az udvari párt - a főnemeseké - és a köznemesség támogatta Szapolyai párt az országgyűléseken állandóan összecsapnak, és ebben jó szónokként Werbőczy sokszor döntő szerephez jut Szapolyai párt vezérei mellett.  Íg választják meg 1525-ben a köznemesek az országgyűlésen nádornak, de az intrika után kiállnak mögüle, és Werbőczynek menekülnie kell Szobi Mihállyal együtt 10 hónap múlva. Így a bekövetkező Mohács alatt ő száműzetésben egy birtokán húzódik meg. Miután a törökkel kiegyezett Szapolyai mint János király trónra lép, Werbőczy lesz a főkancellár, majd a Ferdinánd elleni sereggel harcolva Budát védi, majd a felmentő török sereg benn marad a budai várba és elfoglalja azt. Bár lassanként közvetítő szerepbe jut Werbőczy Ferdinánd és János király között, de végül a török megszállás után a török helytartó mellett már több mint 80 évesen a magyar lakosság főbírája lesz, és alig néhány hónap után összevész a budai basával aki megmérgezteti. Semmi kép nem maradt utána, nem tudjuk elképzelni, hogy  milyen volt, fiú-ágon hamar kihalt, és leányágon egy ideig még lehet követni, majd az is eltűnik. Mindesetre a Hármaskönyv, amit maga vitt 1517-ben Bécsbe, hogy kinyomattassa és szétküldje a  vármegyékre, -  úgy köttetve, hogy a királyi jóváhagyó írás megelőzze, és a szöveg után lezárva, jelezve, hogy az idő forgataga miatt sajnos már nem lett meg a végső pecsét -,   az 1500-as évek második felétől megtartja nevét (114-138).

- 129. oldalon írja, hogy Werbőczy mint országos ítélőmester a megbízást II. Ulászlótól 1504 előtt kaphatta, noha a megbízásból a dátum nem tűnik ki. A megbízás szerint az elkészült munkát a többi ítélőmester, valamint az királyi törvényszék ülnökei elé kell terjesztenie vizsgált alá. A munka 1514-re készült el, és az 1514-es országgyűlés elé került be -  és nem a többi ítélőmester és ülnökök  vizsgálata elé -, ez kiküldött egy bizottságot, hogy megállapítsa, hogy a tényleges szokások szerint készült-e az el, igaz ebben Werbőczy barátai voltak, pl. Szobi Mihály és a több köznemesi pártbeli vezető.  Ekkor két helyen változtatott még Werbőczy az anyagon, és az egyikben, a II. rész 25. címben a  2. §-ban a jobbágyság szabad költözködési jogát elvette a változtatással.  Ez a köznemesség vágya volt, mert a nagybirtokosok a jobbágyaikat a jobb feltételekkel elcsábították, és a puszta fölből nem tudtak megélni a köznemesek. II Ulászló megerősítő levéllel látta el, de a szentesítés azonban elmaradt. Ténylegesen az történt, hogy a királyt időközben az ellenpárt tagjai rávették a határozottabb szembenállásra, és nem véletlenül maradt ez el, ahogy Werbőczy szépítve írja könyve előszavában.

 -   A Hármaskönyv kiadásai: 1517-ben még maga Werbőczy adja ki, ezután a második1545-ben és harmadik 1561-ben jelent meg Bécsben. Ezután az első hazai latin nyelvű kiadás 1572-ben Korozsvárott, Heltai Gáspárnál, de előtte 1565-ben magyar nyelvű kiadása is megjelent, amit Weres Balázs kivonatosan adott ki magyarra fordítva, ez az első, ahol magyar jogi szavakkal találkozhatunk, és ezután Heltai Gáspár 1571-ben teljes magyar fordításban kiadta, és csak a következő évben latinul is. De 1574-ben horvát nyelven is megjelenik, és német nyelven 1599-ben. Végül 1628-ban a Magyar Törvénytárhoz, a Corpus Juris Hungarici-hez csatolják, melyben az első helyre kerül, vele kezdődik ezután. Az erdélyországi gyűjteménybe 1698-ba kerül be. A mű tartama magánjog és vele összefüggő perjogi kérdések, és büntetőjog csak annyiban van benne, amennyiben az a magánjogi kérdésekkel összefügg. A közjognak pedig csak a fontosabb alaptanai.

- Werbőczy csak átfogóbb címekre osztotta fel az anyagát, és Szegedi János bontotta fel belülről §-okra 1717-ben, amikor az első kommentárját megírta ehhez.  A római jog hatása rajta, és ennek kapcsán egy vita, hogy Werbőczy tulajdonképpen nem is ismerte eredetiben a Jusztiniánusz Institutióit vagy a Digestákat, hanem egy Bécsújhelyen az 1400-as évek elején  keletkezett summát ismert csak. Erről Tomaschek osztrák tudós írt egy tanulmányt 1883-ban, és ez valószínű (volt két példány is ebből Pozsonyban a főiskolán) de ez semmit nem vont le a Hármaskönyvből, mert annak csak a prológusábaan a három könyv előtt vannak római jogi tételek, mintegy a jog egészéről, és maga a könyv nem a római jogon épül fel – mondja Illés.

 -  Fontos kifejtés a Hármaskönyvben a Szent korona tan, amely a hatalmat a koronának adja, és a király és a rendnek együtt-döntése adja a lényeget. E mellett másik fontos tétele, hogy egységes nemesi rend van, nincs külön főnemesi jogállás, és az egységes nemesi adómentesség lényeges még. Megismétli az Aranybullából az ellenállási jogot is. A Hármskönyv igazi jelentősége, hogy bár rögtön ezután végbement az ország háromfelé szakadása, ám így a korábbi szokásjog rendszere megmaradt, és mindhárom részben hatott, és ez a szétszakítás ellenére egységes országot adott és őrzött meg a jog révén.

-  A Quadripartitum létrejötte: az 1548-as XXI törvénycikkel indul meg a Hármaskönyv átdolgozása, amit már 1525-ben a Werbőczy rövid nádorsága alatt tervbe vett a hatvani országgyűlés, de aztán elejtettek. Ekkor azonban Gregoriánczy zágrábi püspök elnöklete alatt egy bizottság jött létre, benne Bodenárius Márton híres  bécsi jogtanárral, és feladata volt, hogy mondjanak véleményt a Hármaskönyvről, ami egyre jobban használatba került már ekkora a vármegyei bíróságokon.  A bizottság elismerő véleménnyel fogalmazott meg a Hármaskönyvről, a szokásokat megfelelően válogatta össze Werbőczy, ám az isteni jog és a természeti méltányosságnak nem mindenben megfelelően, ezért e szerint kívánták módosítani.  Ekkor volt nagy divatja az európai egyetemeken a „naturalis aequitas” elveinek, de ez lényegében a római jogi elveket jelentette bújtatva - mondja Illés.  Végül e szerint átdolgozták a Hármaskönyvet, és 1553-ra elkészültek ezzel. A rendszerén annyit változtattak, hogy az I. rész anyagát kettébontották két könyvbe, és így lett Négyeskönyv.  „ A Négyeskönyv anyaga tehát így oszlik fel: I. részében van a közjogi anyag, a királynak, a nemességnek jogai, (személyi jog); II. részben az országos nemesi magánjog többi részével, a III. rész a peres eljárás, végül a IV.  a particuláris jogokkal, Horvátország, Erdély jogával, a megyék és városok statuáris jogával, valamint a jobbágyi joggal foglalkozik” (189.) Az 1553.  évi  országgyűlés bírálat alá kívánja bocsátani, minden vármegyéből egy-egy megválasztott nemessel és az ország ítélőmestereivel, illetve az egyes városok és káptalanok öt legkiválóbb küldötteiből álló bizottságot összeállítva. De a bécsi udvar változtatásokat követel ez idő alatt a szűkebb bizottságtól, akik ezt nem vállalják, így az egész a süllyesztőbe került, és nem is került az országgyűlési bizottság elé. Még az 1563-as országgyűlés sürgeti a Négyeskönyvről a döntést egy törvénycikkben, és még egy-egyszer felmerült a következő évtizedekben, de az 1600-as években már teljesen eltűnik, és az 1700-as évek végére már senki nem s tud róla. Ekkor találják meg, és publikálják, de soha nem tett így hatást.

 -  A kodifikáció másik iránya, a „collectio decretorum”: Ilosvay István egri prépost 1544-ben készített egy törvénygyűjteményt, majd ezt is alapul véve 1581-ben először Sámboky János, latinosan Sambucus tette közé függeléként, miután Bonfini munkáját a magyar történelemről Frankfurtban kiadta.   Ezután Mosóczi Zakariás és Telegdy Miklós püspökök készítették el az Ilosvay-féle anyag alapján 1584-ben az első önálló kiadást, bár ők még nem nevezték ez Corpus Juris Hungarici-nek. Majd 1628-ban már felvették ebbe a Hármaskönyvet is, az elejére téve  a gyűjteménnyek.  Csak Szentiványi Márton 1696-os kiadása használja először a Corpus Juris elnevezést, és ez úgy válik hivatalossá, hogy Mária Terézia 1743-ban a Jézus-társaságnak adta a Corpus Juris Hungarici kizárólagos kiadási jogát. Így a magánúton elkészült gyűjtemény a hivatalos rangot is megkapta. Szegedi János  már ilyen hivatalos kiadást adott ki 1751-ben, amikor cikkekre és ezen belül §-ra osztja a Hármskönyv címeit. A törvények nyelve egészen az 1832-36-os országgyűlésig latin volt, ekkor a négy év alatt átmenetileg latin és magyar két egymás melletti hasábon, majd az 1840-től már kizárólag magyar nyelven születnek a törvényeink. 

- Az erdélyi törvénykönyvek (201.o.). Míg a magyar törvényhozás megakadt, és nem fogadta el hivatalosan a Hármaskönyvet, ill. a collectio decretorum is csak magánúton tudott létrejönni, addig Erdélyben mindez végbement. Az „Approbáták” (Approbatae constitutiones) a törvénygyűjtemény, amely az 1540 és 1653 között, II. Rákóczi György uralkodásának végéig  keletkezett törvényeket foglalja össze, és nem egyszerűen gyűjteményként, hanem bizonyos rendszerben történő összedolgozás formájában. Szinte már kodifikáció ez a gyűjtemény: „Az Approbáták nem törvénytár, ha egész tartalma a már meghozott törvényekből áll is; inkább kezdetlegesebb törvénykönyv, amelynél a joganyag rendszere még csak külsődleges (mechanikus), nem az egész anyagot szerves egészbe foglaló” (202.).  Ennek folytatása a Compiláták („Compilatae constitutiones”), amely ugyanilyen módszerrel az 1654-69 közötti, I. Apafi Milály alatt keletkezett törvényeket foglalta össze. „Mindkét törvénykönyv nyelve latinos kifejezésekkel tarkított magyar” (202.) (!!!).A Hármaskönyv pedig úgy emelkedett hivatalos rangra Erdélyben, hogy Lipót 1691-es hitellevelének 3. pontja megerősítette mint törvénykönyvet Erdély vonatkozásban.  Így Erdélynek már 1848 előtt kodifikált joga volt.

 -  Az 1700-as évek magyar kodifikációs törekvései: 1715. évi országgyűlés XXIV. törvénycikke bizottságot küldött ki „a törvények és az igazságszolgáltatás megjavítására”, és ezt a bizottságot Commissio systematica-nak nevezték el, és ezt már Szegedi János úgy értelmezte néhány évtized után, hogy egy rendszeres kodifikáció elkészítése lebegett a megbízók  szeme előtt.  A munka alapja a természeti méltányosság elvei szerinti átdolgozás volt a szólamok szintjén - tehát mint korábban a Négyeskönyv készítésénél is -  de ez inkább csak takaró volt, mert Szegedi szerint a fő szempont a gyakorlati jogi életben felmerült dilemmák megválaszolása volt.  Vagyis mégsem elvont temészetjogiaskodás volt ez. „A bizottság Pozsonyban tartotta üléseit 1716-ban, és a következő években (1717, 1721, 1722). Munkálkodásuk alapjául a Hármaskönyv szolgált” (204.) A bizottság az 1722/23. évi országgyűlésen be is mutatta eredményeit. Noha a munka nem volt rendszeres, de az országgyűlés több részletét felvette a törvénycikkei közé az 1723. és 1729. évi országgyűlésen és ezek így törvényerőre emelkedtek. De a többi glossza is utat talált a bírói gyakorlatba, amennyiben azok nem ellenkeztek az írott jog tételeivel. A bizottságban a legkiválóbb jogtudósok voltak, így a glosszák nagy tekintélynek örvendtek. Segített ezen később az is, hogy Szegedi János a Tyronicium c. könyvében -  amely igen elterjedt lett -  mindenhol kitért a glosszák vonatkozó megállapításaira, és bedolgozta azt a Hármaskönyv kommentálása közben.  E Hármaskönyv átdolgozási törekvések után aztán II József a legerőteljesebben szembekerült vele, és azt mondta, hogy reformjainak ez a legfőbb akadálya. Ennek nyomán az 1790-91-es országgyűlés több bizottságot küldött ki az igazságszolgáltatási reform vizsgálatra egyik volt a közjogi-politikai bizottság, melynek feladata az országgyűlés, a királyi helytartótanács, a vármegyék és a városok jogállásának vizsgálata volt. Egy másik volt az igazságügyi bizottság, amely az igazságszolgáltatás problémáit vizsgálta. Végül így jött létre  „Projectum legum civilis”, amely nem más mint egyes magánjogi törvények tervezete. Az igazságszolgáltatási bizottság ezen kívül elkészítette még a bírói szervezet és a peres eljárás reformjának törvényjavaslatait. De igazi törvénykönyvet csak a büntetőjog és a váltó-kereskedelmi jog területén dolgoztak ki. Ám ezeket a tervezeteket az országgyűlés nem tárgyalta, és a gyakorlat sem hasznosította. Noha az 1827. évi országgyűlés ismét kiküldött egy bizottságot, hogy az 1790-es bizottságok munkálatait megvizsgálja, megfelelnek-e a feladatnak. A bizottság elkészült a feladattal, véleményezte a tervezeteket, de végül ez a munka sem került a megvitatás elé.

 

 

 

 

Bónis György (1972):  Középkori jogunk elemei.  Római jog, kánonjog, szokásjog.

      Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest.

 

Bár a könyv formailag 350 oldal, de a tényleges szöveg a 282. oldalig tart - ezután lábjegyzet és többnyelvű összefoglalás -  de ez a 280 oldal is alig 200 oldal, ha leszámítjuk az egyes tanulmányok utáni hosszú, irodalom felsoroló jegyzetrészt, és ez a 200 oldal is kis alakú oldalakat jelent vagyis a rendes nagy alakú könyvek szintéjén ez nem több 150 oldalnál, vagyis egy kis kötet anyaga ez. Tulajdonképpen négy tanulmány összefűzése: a római és a kánonjog irodalma hazánkban, (kb. 30 oldal), a római és a kánonjog hatása a magyar jogra (58 oldal), a hazai szokásjog feljegyzései (80 oldal) és a hazai jog romanizálása: Werbőczy és Pápóczi útja. Jellemző Bónisnak a római jog melletti elfogult kiállására, hogy egy nemrég talált formuláskönyv után - amely a római jogot a bevettnél jobban használta, és amelynek szerzőségét csak ő találgatva mondja hogy az talán Pápóczi pozsonyi kanonok lehet - a  címben mint egy külön utat állítja fel a hazai jogfejődésben Pápóczi „irányát”. Vagyis nyilvánvalóan értékválasztása miatt eltorzítja a címben ennek jelentőségét. (Ez 40 oldalas anyag). Átolvasva az egészet azt lehet mondani, hogy bár nem lehet hasonlítani Hajnik rendszeres-magyarázó nagy könyvéhez – igaz ez csak tanulmánygyűjtemény -  és csak beveti fogalmakat, mint a „bírósági nyolcad”, „beiktatás”, „ellentmondás” stb. de ezt ismertnek veszi, és nem magyarázza meg. Tehát aki nem olvasta Hajnikot, az nem is értheti ezt meg. Nagyon elrontottnak tartja Werbőczy magyar szokásjogot összegző művét, és ezzel a római jog recepciójának megakadályozását, bár Dell’Adami támadását Werbőczy ellen az 1870-es évekből a nacionalizmus elleni túlzott indulattól vezéreltnek mondja ő is.

 

13-14. o. Kezdetben a papi funkciót ellátók voltak István és az első királyaink alatt a jogászok és a politikusok is, de a XIV. században a klerikusok mellett megjelentek a csak gyakorlatban iskolázott emberek, a literátusok, és ezek ellepték a kancelláriát illetve a kúria padjait, és a klérus tagjainak csak a királyi írásszerv vezetését hagyták meg. „A XIV-XV. században a jogtudó világi értelmiség megszilárdította pozícióját, állandósította hivatalát,  s végső soron kezébe ragadta a királyi központi bíráskodás vezetését is, Az egyháziak viszont, akik közül a „doktorok” javarészt kikerültek, mindvégig a politika (államkormányzat) és a diplomácia mezején tevékenykedtek. A jogtudó értelmiség tehát egy előkelő, klerikális színezetű, s egy alacsonyabb rangú, zömében köznemesi jellegű rétegre vált szét, mint Európa más országaiban is: „doktorokra” és „praktikusokra”, egyetemet végzettekre és kézműves-módon kiképzettekre”.

 

16.o. Korábban volt, aki már István király törvénykönyvének prológusban is római jogi behatást látott, de Bónis jelzi, hogy ez a Lex Baiuwariorum prológusából kölcsönzött lehetett, és nem közvetlen római jogi forrás hatottt rá.

 

18-19. o. „A klasszikus műveltségű Alberik már erőteljesebben és hívebben alkalmazza a római jogi szókincset Kálmán törvényének bevezetésében, többek között a senatus consultus kifejezést a középkori magyar királyi tanács döntésére. A törvényhozás aktusát decrevimus vagy censemus vezeti be itt, s a kor zsinatai is a decretum est igealakkal fejezik ki a szabályalkotásukat”. De jelzi, hogy a római szavak átvétele után sokszor egészen mást értettek alatta”. (…) „A római-kánonjogi nyelv behatóbb ismeretét csak a XII. században meginduló külföldi egyetemjárásnak köszönhetjük. Így Anonymus 1200 táján törvényhozó gyűléssel fejezi be a honfoglalás leírását, s a jusztiniánuszi embola szót egy magyar seregre alkalmazza. Eddigi ismereteink szerint a történetíró a párizsi egyetem hallgatója volt”.

 

20. o. A római jog lassú beszivárgásával szemben egészen más volt a kánonjog szerepe, mivel ezt már István királytól behozták, és az egyházi jogászok működtek közre a korai törvények és a zsinati határozatok megfogalmazásánál is. Vagyis a kánonjog bőségesen és intézményesítve kezdett bejönni már a kezdet éveitől hazánkba, és a kánonjog érvényét nálunk  magyar klérus már egy emberöltővel Gratiánus összefoglalása előtt kijelentették, és a királyok akceptálták ezt. Kálmán alatt hozott esztergomi zsinat írja „Ez az forrás az első, amely a kánonjogi irodalom elterjedéséről konkréten is említést tesz; a 66. cikkében  kimondja, hogy minden esperesnek legyen meg a breviarium canonum”. 

 

23. o. Ezután átveszi hogy milyen római jogi könyvek, summák voltak találhatók az egyes püspöki könyvtárakban. „Ha arra gondolunk, hogy éppen a XIII. század utolsó harmadában került a királyi és királynéi kancellária vezetése a tanult jogászok kezébe, nem fogunk csodálkozni a renunciatio-záradékok és a római jogi fordulatok megjelenésén az okleveles gyakorlatban”. (…)  „A XIV század első felében némileg csökkenő külföldi egyetemjárás ellenére is kerültek jogi könyvek hazánkba”.

 

26. o. „A felsorolt műveket szorgalmasan olvasták és gyakran ki is kölcsönözték. A nagyszebeni prépostnak 1360-1370 közötti könyvjegyzéke tanúsítja, hogy a környékbeli plébánosok és más klerikusok Gratianust , a dekretálisokat, a Liber Sextus-t és a Summa Raimundi-t vették kölcsön. Az alsópapságnak az elsőfokú egyházi bíráskodásba volt szüksége a kánonjogi művekre”.

 

27. o. „A jogi könyvek másolást is előmozdította az esztergomi Collegium Christi alapítása 1399-ben. (…) Néhány évre rá ugyanebben a műhelyben készült a prágai Ordo iudiciarius-nak az egyik (göttingai) példánya. Másolója Pöstyéni Tamás a kollégium első növendékének mondja magát. Minthogy 1399-ben Prágában lett a kánonjog borostyánkoszorúsa, 1402-ben ugyanott a tudományok doktora, a kéziratot nyilván tanuló évei alatt írta le”.

 

30. o. A hazai Ars Notaria c. kézirat keletkezése: „Az első jelentős formuláskönyv a XIV. század derekáról való Ars Notaria, amelyet a szakirodalom  - a magunk tanulmánya is -  Uzsai János nevéhez kapcsol. (…) Kovachich Márton György első és mindmáig egyetlen kiadása (1799) az egyébként csonka kézirat szerkezetét nem ismert fel, rendjét még jobban összezavarta, s az eredeti mű négy részének szétválasztása csak néhány éve történt meg. (…) A ránk maradt szöveg utalásai szerint az első rész a királyi kúria okleveleit és a válaszul érkezett jelentéseket, a második  - három fejezetben - a szentszék, a megyei és a városok formuláit, a harmadik a hiteleshelyi okleveleket tartalmazza”. A mű 1346-1350 között keletkezett. „Az Ars Notaria a retorika és s jog tankönyve, s ebben a nemben első a magyar földön” 

 

31. o. Uzsai János Zala megyéből származott, és a nagy javadalomhalmozó, Guillaume de la Jugeé bíboros káplánja is volt, aki kinevezte magyar és lengyel prokurátorává is, de a nagy harácsoló ellen 1345-ben kirobbant elégedetlenség miatt Uzsai is visszavonult egri olvasókanonoknak, és utána írta meg e művét, majd ezután meghalt 1351-ben.

 

34. o. Az 1400-as évek végére a felsőosztályban szélesedett az írás-olvasás tudása, és a könyvnyomtatás a korábban nagyon drága könyveket is olcsóbbá tette. „Budán 1484- és 1526 között 13 könyvárus működött”. Ám a klasszikus antik szövegek mellett – a humanizmus irányának megfelelően - a jogi szövegek iránt csökkent az érdeklődés.

 

 

61. Eddig az első tanulmány a római és kánonjogi  irodalom, és e második már a római és kánonjog hatását nézi át a magyar jogra.  Példákat mond, hogy a kánonjogon keresztül jelent meg az 1200-as években már néhány római jogi jogelv, de ez nem közvetlen római jogi eredetű volt.

 

67.o. „Közismert tény, hogy a közhatalom fogalmát és velejáróit ebben az időben fedezték fel újra a legisták és kánonisták. A „régi jó jog” felfogásával szemben a törvényhozó hatalom elméletét és a jogforrások modern rendszerét – mint Krause úttörő kutatása tisztázta - a jogászok munkája segített diadalra”. (Ide szóló a lábjegyzetben van: Krause: Kaiserrecht und Rezeption. 1952-es cikke ez, illetve hogy ebben a témában alapvető: Sten Gagnér: Studien zur Ideengeschichte der Gesetzgebung. 1960.)  A legisták nálunk is az mindenható uralkodó hatalmát hangoztatták, de ez szemben állt az ebben a időben a rendi alkotmány felé mutató tényleges tendenciákkal, és ezt az ellentétet csak a Hármaskönyv egyenlítette ki a szentkorona tanában. (Vagyis a király rendekkel való hatalommegosztását a szentkoronában.)

 

77.o. „A szicíliai jogalkotás hagyományainak folytatói, az Anjou-királyok már határozott különbséget tesznek az általános szabály és a konkrét edictum között. Zsigmond király alatt pedig a szokásjog tudatos megváltoztatása és az új szabályok kihirdetése elismert joga és kötelessége a királynak. A szövegek legista megfogalmazását különöses jól mutatja a placetum regium néven ismert 1404-es jogszabály, mely  -  a régi jó jog elméletével éles ellentétben -  kifejezetettten visszavonásig akart hatályban maradni.  Áthágóját pedig felségsértés szankciójával fenyegeti meg. Ezt a kezdeményezést méltóképpen folytatja Mátyás király”. Mátyás kancelláriájában megnőtt a legisták és a római jogi végzettek szerepe. Átáyás az 1486 évi Decretum  Maiisu-át a nagyobb decretum-át azzal is segíteni akart, hogy könyvnyomtatás útján is kiadatta, 1488-ban és 1490-ben Lipcsében jelent ez meg, de már halála után négy év múlva újat adtak ki helyette.


108-109. o. „Sajátos módon a római jog befolyásának apálya a szicíliai tradíciókon nevekedett Anjou-ház uralmával esik egybe. Bár I Károly és I. Lajos elméletben és gyakorlatban hasznát vették a plenitudo potestatis római tanításának, a szokásjog alapját nem ingatták meg. Az egyházi bíráskodás körébe eső területeket ezentúl is megtermékenyítette a kommentárok tanítása, bárcsak közvetve (gondoljunk a nők jogaira, a végrendelkezésre stb.) de a hazai szabályok tömege érintetlen maradt, sőt láthatólag ebben az időben szilárdult tartós jogrendszerré”. ((Erre Hajnik magyarázata az, hogy a Capeting-ek oldalágával, a normann gyökerű Anjou-házzal a a normann-angol bírói parancs akciós rendszere alakult ki ekkor, vagyis az absztrahálódó jogot a római jog irányába éppúgy megakasztották az Anjou-k, mint az angoloknál történt ez ebben az időben. A bírói szokásjog rendszere inkább eleve ebbe az irányba nyitott, így a normann jogi hatás ebbe az irányba könnyű utat talált. Ezért állt le a római jog recepciója, még az akkori halvány szinthez képest is. Ehhez képest Bónis magyarázata: )) „Ennek a sajátos jelenségnek a magyarországi jogtudó értelmiség kialakulása és megerősödése az oka. Az 1320-as évek óta a királyi bíráskodás irányítása és a kancellária mindennapos rutinmunkája is a gyakorlaton nevelkedett jogismerők, a protonotariusok és notariusok kezébe került; a legisták és a kánonisták diplomáciai és kormányzati feladatait nem érintve, a klerikusok mellé most Európa-szerte odaállt a jogász, a jogszolgáltatás és igazgatás szakszerű intézője. A joggal gyakorlatilag foglalkozó emberek azonban - mint osztályuk érdekeinek hű kifejezői - a saját jogrendszer kidolgozására fordították  erejűket, s a konkurens egyházi bíráskodással szemben folytonos harcot vívtak. Az időnkénti visszaesés ellenére ez küzdelem az erős központi hatalomra törekvő uralkodók: az Anjouk, Zsigmond és Mátyás támogatásával sikernek bizonyultak. Így a római jog befolyásának a XV. század második felében ideérkező hulláma már a hazai jog szilárd védőfalába ütközött; ebbe a falba az ókori Róma néhány köve is beépült”.   

 

143. o. A hazai szokásjog feljegyzései. Lényegében a Hármaskönyv előtti feljegyzéseket, a különböző formulás-könyveket nézi meg, és ezzel kissé azt akarja mondani hogy Werbőczy csak ezek alapján tudta elvégezni az összeállítását. Az Ars Notaria mellett a Magyi-formulás emeli ki különösen.

 

153. o. Magyi János szabolcs-megyei nemesi családból származott – ez a  család többször adott alnádort és alországbírót - és egri tanulmányai után Rangoni Gábor bíboros szolgálatában költözött Óbudára, itt rövid kancelláriai gyakorlatot szerez, majd a budai káptalan nótáriusa lesz, és ezután pápai közjegyzői kinevezést is kap. Majd dolgozik megyei és szentszéki bíróságokon is, majd városi jog alapján eljáró bíróságoknál. Vagyis abban sajátos, hogy ide-oda dobálta a sors, és sokféle gyakorlatot szerzett. Ezért a különböző helyeken  végzett feladataihoz a formulákat lemásolta, hogy később  újra az ilyen feladatokat  is könnyen el tudja végezni. Az így létrejött formuláskönyv azután másolás útján kancelláriákon, hiteles helyeken jár, majd más bíróságon dolgozók is lemásolják. Ezzel egy integrátor szerepet játszik akaratlanul a későbbiekben Magyi és formuláskönyve 1476 körül keletkezett.

 

237. A jelzett negyedik tanulmány:  Pápóczi Imre pozsonyi kanonok a teljes neve Werbőczy „alternatívájának”. Annyit még a tanulmány témáiról, hogy az osztrák Tomaschek 1883-as cikkével, melyben Werbőczy-t a Summa legum-ból dolgozással gyanúsítja meg, sokat foglalkozik, és jelzi, hogy ez eredetileg nem is osztrák munka volt, hanem vagy egy korábbi nápolyi munka, vagy egy lengyel munka. Bónis láthatólag nem is olvasta Illés József anyagát, hogy Werbőczy a pozsonyi akadémián ismerkedett volna meg ezzel a művel. Bizonyos egyezést jelez Bónis is, de ő más summákból való dolgozást is kimutat, és az Institutiókból is. Ám fő állítása, hogy a Hármaskönyv prológusa, ami ezt az átvételt mutatja, nem is Werbőczy munkája lehetett, hanem egy papi személlyé. Vagyis ő a teljes szerzőséget ebben tagadja, és másnak adja. Így Werbőczy római jogi tudása még hátrább szorul nála, mert ő már a Summa legum olvasását sem feltételezi róla.

 

 

 

Bónis György/Degré Alajos/Varga Endre (1961): A magyar bírósági szervezet és perjog története. Levéltárak Országos Központja. Levéltári Szakmai Továbbképzés -  Felsőfok. Budapest. 1961. 201 p.

(A belső borítón: Az 1526 előtti részt Bónis György, az 1526-1861 közötti részt Varga Endre, és az 1861 utáni részt Degré Alajos írta. A Bónis része 5-44 oldalak között rövid, de a második (Varga) rész 45-151 oldalak közötti része hosszú, jelzik is, hogy ez rész túlmegy a szakmai tanfolyam tananyagán, és mint az erre a korszakra vonatkozó jogtörténeti kéziköny szolgál. A harmadik rész szintén rövid, 151-198 oldalak között.)

 

Bónis rész: alapvetően a három Hajnik munka alapján írta meg ezt, az irodalom tanúsága szerint.

 - A nádor funkciót a frank birodalomból vettük át, mint a legtöbb európai állam (comes palatinus), de a magyar nevét -  „nádor”  - a szlávok alakították ki az „udvar feletti ispán” „na dvore zupan” - „nadorispan”. (6.)

 - A királyi vármegyék eredetileg a nemzetségfők várainak és területük kétharmad részének királyi kisajátítása, megszállása útján keletkeztek. A megyés ispán a korai törvényeink tanúsága  szerint bírói hatóságot gyakorolt a vármegye vitézi rétege (várjobbágyok) és a vár ellátására rendelt félszabad és szolganép (a várszolgák) felett. (6-7.o.).

- A közbűncselekmények nem taroztak az úriszék hatáskörébe, de ha pallosjogot kapott a földesúr, akkor ez azt jelentette, hogy ezek nagy része is ide mehetett, pl. rablás stb., ami halálos ítélettel járhatott.

 -  A megyéspüspök szentszékén őt már a XIV századtól helynöke, a vikárius képviselte.

 

A Varga Endre-rész (1526-1869). (Megjegyzés: az 1961-es elvárásoknak megfelelően a „kizsákmányoló”, „népnyúzó” jelzőket és megállapításokat sokkal buzgóbban használja, mint azt Bónisnál lehetett látni, aki szinte egyáltalán nem.)

„A nemzeti királyok udvarában létrejött bíró fórumok közül ugyanis a királyi személyes jelenlét bírósága, illetőleg a vele azonosult királyi tábla s a nádornak a királyi udvarba bevonódott, a curiális jogszolgáltatáshoz kapcsolódó bíráskodása túlélte a Moháccsal lezárult korszakot. Majd e két fórum -  a királyi személynök (personalis) vezetése alatt álló királyi tábla s a curiálssé vált nádori ítélőszék  - szorosabb szervezeti egységbe vonódott össze” Lényeg: megfordult a hierarchia, és míg korábban  a nádor általi ítélőszék volt alsóbbrendű és a királyi tábla a magasabb, most -  miután a Habsburg király állandóan külföldön volt,  „a távollevő királyt helyettesítő nádor, illetőleg a királyi helytartó (vagy helyettük az országbíró) által  vezetett s a XVII. század vége óta hétszemélyes tábla nevet viselő bíróság emelkedett  az első helyre”. Vagyis maga a régen a királyi kúria név alatt összefonódott két bíróság közül a királyi tábla volt a felső, most a hétszemélyes tábla lett az, és a királyi tábla az alsóbb, amihez bizonyos ügyekben a hétszemélyes táblához lehetett fellebbezni.

- A protonótáriusok vándorbíráskodásának kialakulása: már az 1400-as évek végén a nagybírák ítélőmesterei kijártak egyes ügyeket eldönteni, de ez különösen  Habsburgok alatt vált általánossá olyan ügyekben, amely több megye területét érintette -  és ez illetékességi viták miatt lebénította az eljárást -, így a megyei bíróságok nem tudtak eljárni, ám a felsőbíróságok az állandó országos problémák miatt sokszor nem ültek össze. Így e helyett a négy ítélőmester vándorbíráskodása lett a helyettesük. Ám ez költséges volt a feleknek, korrupt is volt sokszor, így III. Károly 1723-os a nagy reformja eltörölte ezt a rendszert. Az addig oktávákban működő, tehát nem állandó bíróságokat ettől kezdve állandóan működővé alakította át ez a reform, a protonótáriusok több megyét átfogó vándorbíráskodása helyére pedig a kerületi táblákat hozták létre a megyei bíróságok felett.

-  II. József az 1785-ös Novus Ordo Judiciarium rendeletével akarta teljesen átszabni a magyar bírói rendszert, de vissza kellet vonnia.  Ám ennek néhány rendelkezése mégis átment, pl. a jobbágy büntető ügyeiben is, ha három évnél nagyobb szabadságvesztét szabtak ki fellebbezni lehetett ezután büntető ügyekben is. Az úriszéket pedig az 1848-as áprilisi törvények szüntették meg. 

-  „A városi jogszolgáltatás legfontosabb szerve továbbra is a  tanács (senatus), mely bírói hatalmát külön judiciális üléseken, mint törvényszék gyakorolja. Sőt a nagyobb városokban az ítélkezést már csak a tanácsnokok egy része (meghatározott számú, mindig ugyanazon személy) végzi, itt tehát a városi bíróság (törvényszék) el is különül a tanácstól”. (68. o. ) Vagyis a városi bíráskodás éppúgy csak részben különült el kezdetben a városi tanácstól, mint a Lordok Háza ezt még  ma is mutatja, vagyis ez nem kivételes volt a jogtörténetben, hanem a főút, csak az angolok ragaszkodása a fennállókhoz máig megtartotta ezt az eredetet!)

 

Bónis György (1971): A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1971. 449.p.

 

Bónis ezt a könyvét ajánlotta Hajnik Imre emlékének. A könyv lényegében  - főként az 1300-as évek elejétől 1526-ig -   egy-kétszáz kancelláriai és kúrai jogász életútjával foglalkozik az oklevelek rekonstrukciója alapján, melyeket ezek kiállítottak – vagy az ő előlépésük alkalmával róluk a király kiállíttatott, méltatva eddigi életútjukat -, és ebből az karrierjükre következtet Bónis. A könyv végén van is egy külön összeállítás, amely a nádorok, alnádorok,  országbírók, alországbírók, kancellárok, személynökök, protonótáriusok neveit tartalmazza egy-egy korszakban, és a pozíciók közötti előlépéseket az egyes betöltőknél jól lehet követni. Ebből a köznemesi, a bárói, a klerikusi ezen belül a főpapi dominanciákat igyekszik feltárni az egyes intézményekben az idők változásaiban. Pl. egy tézise, hogy igen korán a kúria a köznemesi származású világi literátusok kezébe került, míg a kancellárián a klerikusok, jórészt külföldön egyetemet végzett jogászok domináltak, és míg a kúriaiak a mindennapos bíráskodásban domináltak, addig a klerikus doktorok az államélet és a diplomácia területen mozogtak. Vagyis egy klerikus doktori elit (és felsőbb származásúak is ezek egyben) velük szemben pedig egy köznemesi praktikus jogászi végzettségű réteg.

 

Még bevezető megjegyzésként annyit, hogy úgy tűnik, hogy míg a jogtörténészek között valóban Bónis volt az egyetlen az 1960-as években, aki komoly munkát tett le, addig a tágabb történettudományon belül - vagyis nem jogtörténeti tanszékeken, hanem levéltárban vagy általános történettudományi tanszéken - volt néhány kitűnő történész, aki a koraközépkori magyar állam-és jogtörténettel foglalkozott. (Európai jogtörténeti összehasonlítással azonban - úgy tűnik -, hogy csak Bónis foglalkozott). A legtöbbet Mályusz Elemérre támaszkodik Bónis, aki az 1300-1400-as évekkel foglalkozott (és 1920-70-as évek között alkotott, 1989-ben halt meg)  más információk szerint Mályusz mint katolikus sokszor a református Szekfű ellentételezése volt a posztok betöltésénél a két világháború között; a szovjet fordulat után 1948-tól levéltárba „száműzték”, ám itt kihasználva az időt a Zsigmond-kori teljes központi államszervezeti oklevélanyagot feldolgozhatta. Mályusz Eleméren kívül Gerics Józef munkáit és Kubinyi Andrásét használja sokat Bónis. (Kubinyi egy kitűnő tanulmányt is írt a Werbőczyről 2001-ben megjelent, Hamza által szerkesztett kötetben!). 

 

12.o. „A jogászok testületi szervezete, hivatási morálja és képzettsége megvolt a francia és az angol ügyvédeknél, de hiányzott a mi középkori prókátorainknál, még azoknál is, akik gyakrabban, már-már hivatásszerűen foglalkoztak perbeli képviselettel”.

 

13. o. „A kancellária vezető személyzete már a késő Árpád-kor óta javarészt előkelő vagy idegen származású emberekből áll, akik jogi tudásukat nemegyszer külföldi egyetemen szerzik meg, tehát kánonjogi -  ritkán római jogi -  tudományos fokozattal rendelkeztek,, érdemeikért egyházi javadalmat kapnak, tehát a pályájuk a klérus keretében folyik le. A kúria személyzete közép vagy kisnemesekből rekrutálódik, akik közé néha sikerül polgárfiúnk is bejutnia. A nótáriusi feladatok ellátáshoz megkívánt deákműveltségen túl nem mennek, külföldi egyetemre általában nem járnak, kánoni vagy római jogi doktorátusuk nincsen, hanem a gyakorlatban tanulják meg a hazai szokásjogot. (…) A kancellária vezető embereiből kerülnek ki a király bizalmas tanácsadói, politikai támaszai, külföldi követei, aki ennél fogva a jogfejlesztésben csak a törvényhozás ritka de jelentős alkalmai idején vesznek részt. A kúria emberei bírósági segédszemélyek, akik napról-napra tanúi vagy munkásai a szokásjog alakításának; legkiválóbbjai - az ítélőmesterek – abúzus útján bírói hatósághoz is jutnak; a törvények végrehajtói nem alkotói”. Kivételek persze vannak, mondja Bónis, aki országbírói posztra vagy még feljebb is emelkednek nótáriusi posztból, mint Ugali Pál, Werbőczy, Szepesi Jakab, Túróczy Miklós.

 

16. o.-tól: 1387-ig (Zsigmondig) terjedő szakasz.

 - A másolók maguk voltak az írástudók, és téves az a képzet, hogy a magasabb rangú fogalmazók irányították volna a másolókat Pl. még egy főpap is másolt egy fontos munkát, írja később. Aki írástudó volt ezen idő elején, még klerikus volt maga is.

 

18.o. Ezen idő elején még a királyi udvar írásbeliségének középpontja a királyi kápolna volt, és a káplánok intézték azt. Csak később szakadt ki ebből a kancellária, nálunk III Béla idején az 1100-as évek végére.

 

19.o. Eleinte a néhány száz magyar klerikus az 1100-as illetve az 1200-s években a párizsi egyetemre járt, innen a magiszter (mester) címük, mert az itáliai városokban az egyetemeken doktorátust szereztek volna, és a doktori cím ekkor még nem volt, az oklevelek tanúsága szerint. (Hajnal szerint ekkor kb. 10-20 magyar diák mindig volt a Szajna-parti  városban az egyetemen) És itthon a káptalani iskolákat is a párizsi képzés nyomán – egyszerűsítve - szervezték meg. Ez a képzés termelte ki a klerikus réteget, amiből később a jogászréteg kiszakadt.

 

21. o. „Véleményünk szerint a jogtudó értelmiség különválásának biztos jele, hogy a kezdetben legvonzóbb francia (párizsi) tanulmányokat felváltja - vagy inkább melléjük sorakozik - az itáliai egyetemek látogatása. Míg a XI-XII. században a „jogászi” szerepet artes-képzettségű klerikusok töltik be, a XIII század derekától kezdve a bolognai vagy padovai doktor viszi a pálmát”. A tatárjárás utáni újjászervezéstől fordul meg az irány, és mennek itáliai egyetemekre.

 

26. A káptalani iskolák hazai felfutása: „Nem maradt hatástalan a III. lateráni zsinat rendelkezése, mely szerint minden káptalan köteles volt egy javadalmat biztosítani egy mesternek, ennek viszont ingyen kellett oktatnia (1179-ben). Még többet jelentett a IV. lateráni zsinat szabálya, mely a püspöki székhelyet egy grammatikai jártasságú, az érsekit pedig teológus magister alkalmazására kötelezte. A káptalani iskolák közül különösen a veszprémi vált a hazai „jogtanítás” központjává. Amikor Csák nembeli Péter nádor 1276-ban Veszprémet bosszúból kifosztotta, a templomot és iskolát felgyújtotta, 15 római és kánonjogi könyv pusztult el”.

 

31. Az Anjou-kor változásairól: „Az 1320-as évekre ismét egyesített Magyarországot az új uralkodóház jobban, szilárdabban szervezte meg, mint a Árpádok. Hogy ebbe a szervezésbe bizonyos mértékig érvényesült a II. Frigyes hagyományait őrző nápolyi királyság intézményeinek emléke is (már csak a Drugethek személyén keresztül is) azt más helyütt próbáltuk bemutatni, de a régebbi irodalom kissé naiv analógia-keresését nem helyeseljük”. ((Vagyis pl. az erőteljesebb normann-behatást ettől kezdve, és ezért a római jogi recepció leállását eleve fel sem veti Bónis, és ez az indoka ennek…?! És akkor Hajnik túlozta el ezt, bár itt nem rá, hanem Miskolczy István egy 1932-e cikkére céloz)).  Nagy Lajos a pécsi egyetem alapítását 1367-ben -  a prágai után nem sokkal -  a képzett jogászok és általában az írásbeli tudás iránti szükséglet miatt is tette meg. Pl. látta a pápákkal szembeni küzdelmében és a nápolyi trónért való harcában, hogy ebben milyen fontosak a kánonjogi érvek mesteri alkalmazásai. Úgy tűnik, hogy 1400 körül már nem működött az egyetem, Lajos halála utáni anarchiában elpusztult ez is.

 

Ezután lényegében vagy kétszáz jogászi pályát elemez, és ennek kapcsán utal mindig az államszervezet (kancellária, a kiskancellária, a kúriai bíróság belső osztódása stb.) alakulására.

 

 

 

Werbőczy István (1990): Tripartitum. A Dicsőséges Magyar Királyság Szokásjogának

Hármaskönyve. Latin-magyar nyelvű kiadás. TÉKA Könyvkiadó. Budapest 1990.

 

Bónis bevezetője áll a könyv elején, és eredetileg német nyelven készült a kiadó jelzése szerint, és azt tették ide. Ez nem a Középkori joguk elemei c. könyvének Werbőczy tanulmánya. Itt mintha nem lenne annyira elítélő vele szemben, de tényszerűen is mást ír, pl. itt azt írja, hogy Werbőczy 1492-ben  Krakkóban - az ottani egyetemi bejegyzés szerint - egy félévet járt oda egyetemre, de mivel a királyi kúriában ekkor már  jegyzőként dolgozott, így ez csak félévig tartott, és utána írja, hogy „Oly elegánsan alkalmazott latin, görög és német tudását állítólag egy hazai dómiskolában szerezte. (Miközben az 1972-es tanulmányában azt írta, hogy egyáltalán nem tanult sehol…) Bónis -  miután jelzi, hogy nagyon elmaradtunk időben a Repgow, Bracton, de még a csehek jogkönyvétől is - azt írja, hogy „az erősen központosított bíráskodású Magyarországon kialakított és kifejlesztett jogszokások a gyakorlatban a tanult jogtudósok révén kellően ismertek váltak, úgyhogy az ország évszázadokra nélkülözhetett volna egy jogkönyvet”. Ám a Zsigmond óta felerősödött törvényhozás, és az egymás utáni uralkodók ellentmondó törvényei és a részbeni korábbi törvény-megszüntetések egy káoszt kezdtek létrehozni. Ezért kezdték sürgetni az 1490-es évek vége felé, hogy egy egységes jogkönyvet adjanak ki. Először Liszkai Ádám protonótáriust és ülnöktársait bízták meg ezzel 1498-ban és 1500-ban, majd miután nem lett semmi a munkából, Werbőczyt kérték fel. Még az is írja, hogy bár Werbőczy két helyen is bíráskodott -  az ura (mert a kor szokásai szerint Werbőczy csak mint ennek familiárisa láthatta el ítélőmesteri tisztét)  Szentgyörgyi Péter országbíró, akinek az udvarban ítélőmestere volt, egyben erdélyi vajda is volt, és itt is ítélőmesteri szerepet vállalt mellette -, de e munka közepette is elvégezte 1514-re a Hármaskönyv összeállítását. (Miután érezte a mágnások ellenállását a művével szemben, feladta mindkét bírói posztját, és csak Ulászló halála után 1516-ban, a tízesztendős Lajos király koronázása utáni zűrzavarban ment vissza és ekkor személynök lett.) Ekkor egy ideig még az ő köznemesi pártja dominált az országgyűlésben és 1516-ig haladt előre a királyi jóváhagyás, de akkor leállt, és ő nem akarta tovább erőltetni a jóváhagyást, magánúton kinyomatta és szétküldte 1517-ben. 

- Az első könyv 134 cikkelye a személyi jogot és a nemesi vagyonjogot illetve nemesi házassági vagyonjogot tárgyalja, a második rész 86 cikkelye a jogforrásoknak és az eljárásjognak a része, és a harmadik, legrövidebb rész 36 cikkelye a külön-jogokat, a városi és falusi lakosság jogait tárgyalja. Bónis a Werbőczy által használt forrásokat érintve - utalva a saját, 1972-es tanulmányára - írja: „Legutóbb e kérdésnek a későn megjelent formulagyűjteményeknek és a szokásjog meglehetősen primitív traktátumai és feljegyzései miatt jártam utána. Arra az eredményre jutottam, hogy Werbőczy a gyakorlati jogászok kezében levő, a szokásjogi gyűjteményeket továbbadó szabályokat bár ismerte, de ezek tartalmát finomította és tökéletesítette” (XII. o.). Még az írja előtte, hogy a szigorú rendszer azért is hiányzik a könyvből, mert maga Werbőczy írja egyik helyen, hogy néha soron kívül „lép elő” majd, ahogyan a bíróságoknál tárgyalt esetek lényege megköveteli, és így van az hogy „ e mű az ország zászlósurait az özvegyi joggal összekapcsolva tárgyalja, vagy az élet és vagyonvesztéssel büntetendő cselekedeteket (nota infidelitas) a földadományozás szabályai keretében”. Werbőczy elméleti tudásának leértékelése Bónisnál: „Kettős munkamódszer is felismerhető a mű e szakaszában (prológusában) és a főrészében. Amikor a szerző a hazai szokásjogot összefoglalta, abban biztonsággal el tudott igazodni, és a korábbi feljegyzéseket saját belátása szerint alakította. Amint azonban a jogelméleti részeket dolgozta fel, a módszertől eltért, és a glosszátorok óta a római és egyházi jogban bevált mozaiktechnikát követte. Még inkább azokat az „olvasópróbákat” használta fel, amelyet a teológiában és az egyházjogban járatos munkatársai (köztük talán Cammers János is) bocsátottak rendelkezésére” (XII.). De ez teljesen csak Bónis találgatása, semmilyen jelzést nem ad, hogy a sillabuszokból dolgozásra lenne információja. Összevetve ugyanis  a Hármaskönyvet az előtte 300 évvel készült Szásztükörrel azt lehet mondani, valószínű, hogy Bónis leértékeli Werbőczy elméleti képességeit, mert -  épp a Bónis által elemzett - Magyi-féle formuláskönyv (vagy az Uzsaié) egyszerű esethez-tapadtsága  mutatja a szegényes elő-anyagokat, és inkább az a meghökkentő, hogy Werbőczy szinte a semmiből ilyen elméleti rendszerezéssel tudta a szokásjogi-esetjogi anyagot összefoglalni. Nos, ha ezt meg tudta tenni, akkor a szellemi képességei a római jogi összefoglalókban talált fogalmakkal és összefüggésekkel is – legalább is e kor szintjének bizonytalanságaival együtt - meg tudtak birkózni, munkatársi sillabuszok nélkül. Bár elméleti bizonytalanságok tényleg vannak a bevezető egye részein, pl. a természetjog több, egymással szembenálló alapozásánál, vagy a szokás és a törvény elhatárolásánál.    

 

- A fordítást eredetileg Csiky Kálmán végezte, és az 1894-es fordításában adták most ki.

 

- A Hármaskönyv eddigi kiadásainak felsorolása tanulságos, mert a magyar-latin fordítás ill. a német fordítás megjelenési éve is benne van: Első kivonatos magyar fordítása 1565-ben, Weres Balázstól, 1571-ben az előző fordítás javított, de továbbra is kivonatos kiadása,  1574-ban egy horvát nyelvű kiadás, amely az 1565-ös magyarról lett ide átfordítva (!), 1599-ben az első német nyelvű fordítás, 1611-ben az latin-magyar kétnyelvű fordítás, az eddigi legteljesebb és legpontosabb kiadás, amely ezután többször megjelent, majd 1698-an ennek egy, a magyarra fordításon javított változata (Miszfalusi Kis Miklós által); 1734-ben Szegedi János latin nyelven adta ki, de először egy magyarázattal ellátva, és mint a nagyszombati egyetem első jogtörténésze ő tanította is, és később ezt tankönyvvé is formálta, 1779-ben egy magyarnyelvű zsebkönyvalakban kiadott kiadás, amit kiadtak 1806-ban is, 1844-ben az Akadémia gondozásában új fordítás magyarra, aminél lektorként Vörösmarty Mihály is részt vett)  (jelzi többször „hogy Werbőczy arcképével”, így csak volt neki ismert arcképe, és Illés tévedett volna?)

 

A Mű:

 

Bevezetés (16-59 o. 16 címben),

(A jogeméletileg fontos szövegrészeket emelem csak ki!)

 

II. Czím.  (összesen 9 bekezdés, mindegyik külön §-sal jelölve)

1.§ (részlet belőle) „Mert minden jog törvényekből és szokásokból, azaz írott és nem írott jogból áll”.

3.§ „A jog kétféle, melyek közül egyik a köz-, másik pedig a magánjog. A közjog kiváltképpen a főhatalmat, az ország kormányzatát és nyilvános érdeket tartja szem előtt, s a vallási ügyekre, az egyházi és világi hatóságokra vonatkozik. Minélfogva, aki a papokat és vallásos dolgokat, avagy a világi hatóságokat, azaz a nép kormányzóit megsérti: mindenkitől közbűntett vádjával támadható meg. Magánjog pedig az a külön jog, amely az egyes emberek érdekeit szabályozza, s ez ismét háromféle, úgymint: természeti jog, nemzetközi jog és polgári jog.

4.§ „Természeti jog: az összes nemezetek közös joga, mivelhogy az mindenütt a természet ösztönzése következtében, nem pedig valamely törvény megállapításából létezik: vagyis mire a természet minden állatot megtanított és megtanít. Ez tehát nem egyedül az emberi nemnek, hanem a összes állatnak is tulajdona” És ezután felsorolva a természetjogot az ösztöni késztetésekkel azonosított tartalma mellett írja: „Ebből ered a férfinek és a nőnek összeköttetése (…) mindenkinek egyenlő szabadsága és egyenlő szerzési képessége. (…) Továbbá a letéteményezett dolgoknak vagy a kölcsönvett pénznek a visszaadása.””

6.§ Itt kétfelé bontja a természetjogot, és az előbbi csak mint annak egyik fele jelenik meg:

„A természeti jogot tehát két szempontból lehet felfogni. Először, amennyiben az embert úgy tekintjük, mint eszes természettel bíró lényt, amely tulajdonságánál fogva részes az isteniekben. A természeti jog emberre való ilyen vonatkozásában, isteni jognak mondatik. Másképpen pedig a természeti jog az ember érzéki természetének szempontjából nézendő, mely minőségében, úgymint érzése, mozgása, indulatai tekintetében, hasonló a többi állathoz. És a jog az emberre ilynemű vonatkozásában mondatik természeti jognak”. (Vagyis a tágabb értelemben kétféle természetjog egyik fele az isteni jog, míg másik fele - az ösztönök által létrehozott - a szűkebben vett természetjog.)

7.§ Itt és a következő §.-ban a természetjog mellett a nemzetek jogára tér rá, és itt az egyik fele szintén egy (az előbbiektől eltérő alappal bíró!) természetjogias: „A nemzetek eredeti joga az, amellyel, minden nemzet eleitől fogva élt, melyet a természetes ész rendel, a nemzetek kifejezett megállapítása nélkül (…) Természeti ugyanis azért, mert a természetes ész által hozatott be; nemzeteké pedig, amennyiben azzal kezdetektől éltek a nemezetek, minden különösebb megállapodás nélkül”.

8.§ „A nemzetek származékos joga az a jog, mely  nemzetek által nem a természetes ész, hanem a közjó okából és az általános hasznosság tekintetéből állapíttatott meg. És ez gyakran különbözik a természeti jogtól.” Ez utolsó mondat itt pusztán konstatáló, és semmi utalás eseteleges érvénytelenségre ez okból, de a VI. cím 7.§-ában ezt is kimondja: „Ezért az isteni törvénnyel ellenkező törvény sem a nép helyeslése, sem a hosszan tartó szokás által nem válik érvényessé”. Illetve még egy pontosítás később erre, melyben bizonyos esetekben mégis lehet isteni joggal szemben egy földi „rendelvény”: IX. cím 2.§. „De némely különleges esetekben, helyes okból, érvényesülhet a rendelvény az isteni vagy természeti jog ellenében, például hogy a rablót vagy éjjeli tolvajt szabad legyen megölni”.

 

IV. Czím

1.§ A jogtudományról (eredetiben: juris prudentia, és most tekintsünk el attól, hogy ezt 1500-ban meglévő értelme szerint fordíthatjuk-e az 1600-as évektől kialakult tudomány fogalom szerint ma jogtudománynak…) „Jogtudomány alatt pedig a isteni és emberi dolgok ismeretét, a jogosnak és jogtalannak tudását, hogy tudniillik  tenni kell azt, ami jogok, és kerülni kell a jogtalanságot.

2.§ „Mivel azonban nem elegendő tudni, hogy mi a jogos vagy mi a jogtalan, hanem szükséges az egymással szemben álló, vagy tényleges viszonyok ismerete is; ehhez képest a fölmerülő ügyek más meg más természete szerint különbözőleg kell a jogszabályokat is megállapítani”. (Először is ebből Werbőczy „ténylegességet” középpontba emelő felfogása bukkan elő, de másrészt az is hogy a jogos/jogtalan alatt átfogó elveket, normákat ért, és a tényleges különbözőségek miatt ezeket konkretizálva és eltéréseket végiggondoló jogszabályokkal látja szabályozhatónak.)

 

A VI. cím 12.§-ából Werbőczy „szövegpozitivizmusa” bukkan fel, tiltva a szabad törvénymagyarázatot és a törvény bírálatát, igaz, hogy itt a saját maga által készített törvény kapcsán rögzíti ezt:

12.§ „Ha mégis volna a törvényben valami kétes és homályos, azt illeti a magyarázat joga, aki szerezte. Nehogy tehát valaki ellen a törvény szavaiból tőrt készítessék; nem magánérdekből hanem a polgárok közhasznára kell annak alkotva lenni.

13.§ Mindezeket pedig azért kell szem előtt tartanunk, mert, ha a törvények megalkottattak, nem lesz azután szabad róluk ítéletet mondani, hanem szerintök kell ítéletet hozni”.

 

X. cím. A szokás és a törvény viszonyáról

„Mire nézve tudni való, hogy a szokás a gyakorlat által megállapított jog, mely törvényül szolgál, midőn nincs törvény. Nem tesz pedig különbséget, hogy a szokásjog írásba van-e foglalva, vagy csak a közfelfogásban nyilvánul, mivelhogy a törvény is a közfelfogás folyománya. (…) Szokásnak pedig azért mondatik, mivel a szokásos cselekményekben, és emberek gyakorlatának, mivel általános gyakorlatban nyilvánul meg”. 

1.§ Az előbbi bevezető után Werbőczy itt korrigálja a szokást és ez csak „az annak egyforma cselekményei által megállapított jog, aki törvény megalkotására nyilvános hatalommal bír”. E szűkítés után pedig a szokást és a törvényt ugyanannak mondja: „Azért a jog neve alatt a szokás is értetik; és ha a fejedelem meghagyja, hogy a törvények szerint kell bíráskodni, akkor a bíró a helyi szokás és a jogszabályok alapján hozhat ítéletet”.

 

XII. cím  a szokás és a  törvény egymást lerontó viszonyáról

2.§ „Két szabályt állítok tehát fel. Először, midőn a szokás régibb és utána következik az ellenkező általános törvény: ez megsemmisíti a megelőző szokást. Második szabály: midőn a törvény régibb, és azután keletkezik a törvénnyel ellentétes szokás, ez utóbbi lerontja a megelőző törvényt. (…) De ha egy helynek különleges szokásáról van szó, csakis azon a helyen rontja le a törvényt”.

 

XV. cím arról, hogy a bírónak lelkiismerete vagy az elé tárt bizonyítékok és a jogszabály szerint kell-e döntenie? „Feleljük, hogy úgy kell ítélni a bírónak, mint közhatalommal felruházott tisztviselőnek; azért a bíráskodásban nem azt az értesülést kell követnie, amelyet  mint magán személy szerzett, hanem ami neki mint nyilvános tisztviselőnek jut tudomására”. Ezt még tovább boncolgatja, de végső ítélete, hogy a bíró saját meggyőződése ellenére is kénytelen a perben felhozott bizonyítékok hatására másként dönteni, mert esetleg amit ő tud magánszemélyként az nincs a perben bizonyítékkal alátámasztva, és akkor „hozzon ítéletet a pörben előadottak és a bizonyítékok alapján”. (Ez megerősíti Werbőczy-nek a joghoz és formális bizonyításhoz kötött bíró-képét, amely más vonatkozásban az előbb a szabad jogmagyarázat illetve a meghozott törvények bírálatának tilalmában fejeződött ki.)

 

XVI. cím utolsó, 5.§-a arról, hogy a  törvényszolgák és végrehajtók nyilvánvalóan igazságtalan ítéletet kötelesek-e végrehajtani, vagyis az a kérdés merül itt fel, amit az utóbbi évszázadban inkább az igazságtalan törvény és a bíró ehhez kötöttsége viszonylatában vetnek fel a természetjogászok. Itt Werbőczy Szent Tamás írását idézi fel, é s ezt konkretizálja, úgy ahogy lényegében később a Radbruch-formula a nürnbergi per elítéléseit alátámasztotta: „Tehát Szent Tamás szerint nem tartoznak engedelmeskedni a végrehajtók, ha a bíró ítélete tűrhetetlen tévedést és igazságtalanságot tartalmaz; mert különben menthetők volnának a hóhérok is, kik a vértanúkat megölték Ha azonban az ítélet nem tartalmaz nyilvánvaló igazságtalanságot, akkor a végrehajtók, tisztüket teljesítve, nem vétkeznek, mivel a felsőbbség ítéletét nem áll jogukban vita tárgyává tenni”.

 

A három könyv általános jellemzése, és gondolatok a Hármaskönyv kapcsán:

 

 -  Tulajdonképpen átfogó fogalmak rendszerére épülnek itt a szabályok, legalábbis amit még a későbbi észjogi rendszerezésekkel absztrahált jogdogmatikai fogalmi rend előtt ennek lehet nevezni. De e mellett még az egyes használt fő fogalmak állandó definiálása a szabályozás részletezése előtt is a precíz kódex képét idézi fel. Az Szásztükör életközeli, de így pontatlan mércéivel és szabályaival szembe itt a rendszeres körbejárás és végiggondolás illetve a szabályozással érintett, lehető összes felmerülő eset logikailag zárt, előzetes végig gondolása Werbőczy törekvése. Így ha nem is nyugszik a római jogi szabályok megoldásain, de annak logikai rendszerező és ezért az életbeli esetek felett bizonyos analitikai szétbontottsága és e szerinti szabályozása itt is megvalósul, még ha igaz is több esetben a Bónis által felvetett hibás „együttnézés” egy–egy szabályozási tárgynál. .  

 - A Szásztükörrel összevetve a Hármaskönyv sokkal racionálisabb és analitikaibb jellegét, és az a tény, hogy Magyarországon e mű előtt még senki nem foglalta össze, senki nem rendszerezte logikailag még egy-egy területnek az anyagát sem, nemhogy a teljes országos jogot, ennek ellenére itt egy tucat alapkategória és disztinkció körül felépíthető a Hármaskönyv döntő része, érdekes következtetéseket enged meg. Félrevisz, ha csak a római jog recepciójának szűk felfogásából figyeljük meg az adott kor és ország jogának szellemi szintjét. A két jogkönyv között eltelt háromszáz év a felső rétegek tagjainak udvari és közéleti ügyintézéseiben, gondolkodástechnikájában jelentett általános fejlődést, a trivium tárgyainak bevetté válásával, és a logika, a grammatika mindennapi használata melletti társasági és közéleti érintkezésében és a problémák szellemi feldolgozásában. E szellemi szintfejlődés és a jogi és peres ügyekkel való ilyen (triviumon edzett) foglalkozás sok-sok generáción keresztül a felső rétegekben - amikor a nemesség minden tagjának kötelessége volt a megyei bírósági üléseken való részétel, bírság terhe mellett! és így egy általános „per-szocializáción” ment keresztül az egész nemesi osztály -  az egyes esetekben felmerült nagyobb jogi dilemmákra az általános logikai képességgel meg lehetett találni a főbb disztinkciókat és így fogalmi osztályokra bontást még a hazai szokások rendszerbe illesztésével is, a már ezen évszázadokkal korábban átesett római jogi szabályok mellőzése esetén is. A Szásztükörhöz képest ez a fejlődés látható a Hármaskönyvön, kiegészítve persze néhány helyen kifejezett római jogi disztinkció bevételével, ami a Szásztükörnél fel sem merült. E fejtegetésből levonható a következtetés, hogy a jog absztrakt rendszerszerű logikája egyrészt csak az általános logikai szabályok érvényesítése a jogi esetek szellemi feldolgozásában, és már ez biztosítani tudja a jog rendszerszerű összefüggését bizonyos fokig. Kérdés azonban, hogy mennyiben szükséges az általános kifejezéseken és általános logikai szabályokon túlmenni, és ettől eltérő speciális joglogikai következtetési sémákat létrehozni, speciális jogi szétbontásokat tenni, és ezek között olyan összefüggéseket megalkotni, melyek már nem érthetők meg a logikusan gondolkodni képes, de nem jogász képzettségűek által? Pl. a magánjog és a büntetőjog utóbbi évszázadokban végbement teljes szétválasztása, és a szétválasztott területeken belül bonyolult disztinkciók és összefüggésrendszerek felépítése ilyen tett volt, és ez nem vitásan sokat tett a büntetőjog belső logikai átláthatóságának megteremtéséért -  vagyis a rendszerszerűség magasabb fokát hozta nem vitásan létre. (De pl. ezzel szemben most láthatjuk, hogy - az USA-ból kiindulóan - az áldozatorintentált büntetőjogi dogmatika, vagy a vádalkuk szélesedő szabályai félig szinte a kártérítési jog felé fordítják vissza  büntetőjog egyes részeit, míg másik oldalról a büntető kártérítések (punitive damages) - egyenlőre szintén még csak Amerikában – a magánjogi vitákban hoznak létre egy magánjogi-büntetőjogot. És ha Amerika szellemi és jogeszmei expanziója az elmúlt évekhez hasonlóan fog folytatódni Európa felé, akkor az életközeli (és más szférák logikájához közeli) jogi szabályozások alaposan eltolódhatnak a XIX századi fogalmi disztinkciók elkülönült jogági világától. Az előbbieket kiegészíti még az összes jogág „alkotmányosodása” és a belső jogági dogmatikák alapjogi tesztekre és mércére építésének tendenciája -  ezt Amerikán túl a németeknél és különösen nálunk lehet látni az elmúlt évtizedben -,  és ez éppúgy elmehet egy, a jogrendszer egészében ható egységes alapjogi dogmatikai rendszer felbukkanása felé, mint egy morálfilozófiai-politikai szempontok szerint működő jogszolgáltatás kialakulása felé, ez utóbbi esetben mindenkor a domináns média és az általa alkalmazott morálfilozófus/alapjogász-„szakértőkön” keresztül adott impulzusok szerinti morálértelmezés által meghatározott jogszolgáltatás felé.  

-  Összegezve tehát a Hármaskönyv megítélését: egy általános logikai fejlettségű szinten van egy komoly logikai-fogalmi rendszere, és az ellene különösen az 1700-as évek végétől megerősödő támadásokat inkább az az általa alátámasztott társadalmi hatalmi-megoszlás válthatta ki, amely jobbágyság jogfosztásával, a köznemesség felemelésével a főrendek jogai mellé, és a földtulajdoni rend kötöttségéből eredtek, és szemben álltak a szabad kereskedelemmel illetve forgalommal - és ezzel a polgárosodás akadályát jelentették később. Ezektől eltekintve, csak 1500-ból származó, semlegesen jogi műként szemlélve, tiszteletet érdemlőnek mondható.

 

 

((A Hármaskönyv prológusához összehasonlításra Jusztinianus Institutióinak bevezetőjéből:

 Justinianus (1997): Institutiók négy könyvben. (Ford.  Ifj. Mészöly Gedeon). Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Első könyv

I.                    Az igazságról és a jogról. „A jogtudomány az isteni és az emberi dolgok ismerete, tudománya annak, hogy mi a jogos , mi a jogtalan. (…) A jog fő parancsai ezek: élj tisztességgel, ne bánts mást, add meg kinek-kinek a magáét. Ennek a tudománynak két része van, a köz- és a magánjog. Közjog az, amely a római állam ügyeire vonatkozik, magánjog, mely az egyes javát célozza. Itt a magánjogról lesz szó, mely három részből áll: össze van téve ugyanis a ius naturale, a ius gentium és a ius civile parancsaiból.

II.                 Természeti jog az, amelyre a természet tanított meg minden élőlényt. Mert ez a jog földet és a tengert benépesítik. Ettől veszi eredetét a férfiúnak és a nőnek kapcsolata, melyet mi házasságnak nevezünk, ettől a gyerekek világra hozása és felnevelése, mert látjuk, hogy más élőlények is ismeretében vannak ennek a jognak. ((Werbőczy-nél ez tágul ki…))  A ius gentium pedig az egész emberi nemre nézve közös. Mert a szokás hatalma és az emberi szükségletek nyomása alatt valamennyi nép bizonyos szabályokat állapított meg magénak (…)  ((Ezután az írott jog részeinek felsorolása teljesen Gaius-tól, ezután a szokás)):”Íratlanul jön létre az a jog, amelyet a szokás erősített meg. Mert az állandó szokás, melyet az azt követők közmegegyezése jóváhagy, törvénnyel egyenlő”.