MIME-Version: 1.0 Content-Type: multipart/related; boundary="----=_NextPart_01C723C0.35E2AF90" This document is a Single File Web Page, also known as a Web Archive file. If you are seeing this message, your browser or editor doesn't support Web Archive files. Please download a browser that supports Web Archive, such as Microsoft Internet Explorer. ------=_NextPart_01C723C0.35E2AF90 Content-Location: file:///C:/E4E93678/pokol28.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii" Pokol Béla

        =                   =             &nb= sp;           

Pokol Béla

Ítélkező jogi fakultások.  Adal&eacut= e;kok a középkori jog szerkezetéhez

 =

 

 

 

 

 

 

Az 1800-as évek közepétől vizsgálva a modern európai é= ;s amerikai jogrendszereket, a jog értelmi rétegeinek hordoz&oac= ute;i  - a törvényszöveg felett rendelkező parlamenti pártpolitikusok és miniszt&= eacute;riumi törvényelőkészítési apparátusa= ik, a jogdogmatikai kategóriákat és fogalmakat gondoz&oacu= te; egyetemi jogászság, az eseti jogi döntésekbő= l kinövő, konkretizáló bírói jogot létrehozó bírói kar és az eseteket az ügyfelek szempontjai szerint formáló ügyvédek és ügyészek - elkülönülnek egymástól, és szakmai ethoszaik, de konkrét jogi előírások is igyekeznek sajátos funkcióikat tisztán tartani más feladatok torzításait&oacut= e;l. A jogász szerepek mai megoszlásának és a jog szerkezetének mai felépítésének mélyebb megértéséhez jutunk azonban, ha történetileg korábbi időpontokban is szem elé tudjuk kapni a jog akkori szerkezetét, az abban játszott jogászi szerepeket, és ezek maitól eltérő összekapcsolásait. A középkor és az ú= jkor első évszázadainak kontinentális európai j= ogrendszerei és az akkori jogászi szerepek eltérései a maitól jól megmutatják, hogy egyrészt a jog és a joggyakorlat funkcionális problémáit miként lehetett megoldani az akkori körülmények között, másrészt ezektől a megoldásokt&= oacute;l miként közeledtek az 1800-s évek végéig a = ma ismert jogszerkezeti felépítéshez.

 

Az ítélkez&= #337; jogi fakultások az 1200-as évek végi észak-olasz területek kezdetei után az 1400-as évek közepétől indulóan a németeknél alaku= ltak ki, és ez az egyetemi jogászprofesszori csoportokat helyezte a konkrét eseti bíráskodás középpontj= ába. De ugyanakkor ezek a professzori ítélkező testülete= k, a Spruchkollegium-ok egyben a mai ügyvédi tevékenysé= ;g tudományosabb vállfaját, a konzíliumadás= t is ellátták, és e tevékenységük nem eg= yszerűen „melléktevékenységet” jelentett a tan&iacu= te;tás és a jogirodalmi tevékenység mellett, mert az ebbő= ;l adódó munkateher és a befolyó honorárium= ok bőven – néha többszörösen – meghalad= ták az egyetemi oktatói munkát és finanszíroz&aacut= e;sát. A konzíliumadás a németeken túl, szélese= bb körben is, az olaszoknál, a&nb= sp; franciáknál, a spanyoloknál és a holland= oknál is központi szerepet játszott az egyetemi professzorok tev&eacu= te;kenységében, igaz itt rajtuk kívül hamar megjelentek a városi hivatal= nokok, a felsőbírák és az állami központi kancellária főtisztviselői konkurenciaként.  A németeknél az &iac= ute;télkezési fakultások és bennük az jogászprofesszorok h&aacu= te;ttérbeszorulását illetve szorítását az elitjogászok egy ré= ;szének egyetemekről áttelepedése az abszolutista hatalomhoz jut= ott német királyi és hercegi udvarokba indította el= az 1700-as évek elejétől, de ugyanígy a francia királyi udvar ordonance-ainak átfogóbb kódex-sz= abályozásai is csak a jogászdoktorok királyi udvarba áttelepü= lésével jöhettek létre. Tágabban is szemlélve, a konzíliumkérés a bíróságok részéről annak mértékében szorult vissza franciáknál, a spanyoloknál és a holland= területeken is az 1700-as évek elejéig, ahogy a római jogban &eacu= te;s ennek újkori usus modernus változatában képzett jogászdoktorok elfoglalták a felsőbírói po= sztokat. A jog belső differenciálódásának folyamatai és a mai szerepmegoszlások kialakulása így a legközvetlenebbül végigkövethetőek és meg= érthetők, ha az egyetemi jogászság középkori ít&eacu= te;lkezési és konzíliumadási tevékenységét v= esszük szemügyre.

 

A mai jogrendszerekben felbukkanó olyan kiegészítő tevékenységek a jogászi alapszerepek és tevékenységek mellett, mint az egyetemi jogászprofessz= orok eseti jogi szakvéleményadásai vagy és a jogirod= almi vélemények fő áramlatainak „uralkodó tanként” jogforrási szerepbe emelése egyes jogrendszerekben, például a legerősebben a németeknél  (lásd Drosdeck 1989, magyar nyelven Pokol 2001:216-217; Szabó 2001:154-156) vagy az amerikai joggyakorlatban oly elterjedt „amicus curiae”-levél, a középkori fejlemények utóhatásait jelentik, noha részben átalakult funkciókat ellátva.

 

A következőkben= az e problémakört tárgyaló jogtörténeti munkákat ebből a szempontból igyekszem kivonatolni, és egy rövid összképet adni a középkori és újkori egyetemi jogászság ítél= kezési és konzíliumadási tevékenységér&#= 337;l. Az utóbbiról magyar nyelven tudomásom  szerint egyetlen tanulmányt Szabó Béla készítette „Doktor alkotta jog” címmel (lásd Szabó 2001), de a professzori ítélkező munkáról nem találtam magy= ar anyagot. A konzíliumadás római jogi előzmé= nyeit Pólay Elemér 1988-as „A római jogászok go= ndolkodásmódja” c. könyvének egyes részletei mutatják be (kü= lönösen Pólay 1988:38-40; és 141-155). A középkor vonatkozásában nagyobb terjedelemben és részlet= esebben foglalkozott ezzel a kérdéskörrel a Helmut Coing á= ;ltal szerkesztett   „Han= dbuch der Quellen und Literatur der neuen europäischen Rechtsgeschichte̶= 1; c. többkötetes mű II/2. kötete, külön német, francia, spanyol és holland országtanulmányokkal, de&nbs= p; legfőbb segítséget itteni munkámhoz Ulrich Falk frissen megjelent nagymonográfiája adta (lásd Falk 2006).

 

E jogtörténet= i anyag rendszeresebb jogelméleti keretbe illesztése még egy következő feladatot jelent, és terveim szerint a jog egyes rétegeinek részletesebb jogtörténeti elemzé= ;se után néhány év múlva átfogó jogelméleti munkámat ezek alapján írom ú= jra át (a legutóbbi összefoglaláshoz lásd Pokol 2005).

    

 

 

1. = A konzíliumok gyakorlatá= nak kialakulása: disputatio, quaestio, konsilium

 

 

A középkori &= eacute;s újkori konzíliumadás a jogászdoktorok részéről  -= mely több helyen átfejlődött  a bíróságok kérésére ítéletkészítésre is -  alapvetően a római jog= ban bevett responsum-adásból vette a mintát, de  formáját tekintve a középkori jogi iskolák tanítási mód= szerét képező disputációkból alakult ki. Az Accur= sius utáni legisták a quaestio formáját a glossz&aac= ute;toktól vették át, és egész időszakukban szá= ;mtalan ilyet készítettek. Maguk a glosszátorok a quaestio-t a= tanításuk folyamatának részét képező disputatio-b&oa= cute;l alakították ki, és az első kommentátorok i= s e formában írták quaestióikat. Pl. Bartolus quaestiói pontosan megadják a disputáció idejét és helyét, melyből eredtek az egyes írások. Ezeket a disputációkat az egyetemi szabályzatok írták körül, és az ebből készült írásbeli anyagokat az egyetemi gyűjtemény számára lemásolni rendelt&eacut= e;k. Később a quaestio mint írásmű már önállósodott, és nem ténylegesen lefolyt d= isputációk nyomán írtak ilyeneket, de azért ezeket imitált= ák. A kommentátorirodalom quaestiói abból álltak, h= ogy néhány pontosan megfogalmazott jogi kérdést vázoltak fel, melyek eldöntéséhez érveket és ezekhez ellenérveket soroltak fel, és vizsgá= ltak meg egyesével. Így a séma a következő: az es= et rövid leírása (casus); a jogi kérdés (quae= stio szűkebb értelemben) érvek és ellenérvek, m= ajd a megoldás (solution, decisio).  

 

Első példa eh= hez Cinus  „Rector civitatis= ” c. quaestiója, melynek elején egy eset rövid leírása áll, majd három jogkérdés középpontba állítása következik, és ezeket egyesével  megvitatta. Az első jogi kérdést ismét három részre bontotta, és ezek mindegyikéhez érveket és ellenérveket vizsgált meg, az eldöntési lehetőségeket feltárandó. <= span style=3D'mso-spacerun:yes'> A következő példa Bartolus  „Lucanae civitatis” nevű quaestiója, melyet 1342-ben Pisa-ban vita= tott meg. Először az eset rövid leírása, melybő= ;l két, egymással összefüggő jogi kérd&eac= ute;st emelt ki, és ezután tíz érv és tíz ellenérv következik, Ezután egy hipotézisszer$= 9; tézis a  jogi ké= rdések megoldásához, melyet a lehetséges ellenérvek megvizsgálásával jár körbe, és ezután a feltételes döntésből végleges döntést formált.  „Ez a quaestio követi a disputáció folyamatát, ahol először a diákok vitatják meg a jogi kérdéseket és= az érveket, majd a tanár következik, aki tisztázza a= felmerült problémákat és a döntést meghozza” (= Horn 1973:334).   

 

A quaestio tárgyai= rendszerint teljes jogesetek voltak, és nem csak egy-egy absztrakt jogi ké= ;rdés, de néha a disputáció tárgya egy absztrakt jogk&= eacute;rdés megvitatására szűkült. Később a sok-sok quaestió készítése és megvitatása után egyes szerzők már csak az ezekből  felhalmozódott jogi k&eacut= e;rdéseket és ezek megoldásaihoz a bevezetett distinkciókat tárgyalták, és ezekben az eredeti quaestiók már csak mint egy nagyobb monografikus mű részei szerepe= ltek egy-egy átfogóbb terület jogi kérdéseinek = rendszeres tárgyalása kapcsán.&n= bsp; Pl. Petrus Bellapertica „Quaestiones auree” c. műve már csak a rövid distinkciók tömegét tartalm= azta. A quaestio írásmű alapját a középkori exegézis eljárásban a „quaero” igév= el jelzett művelet képzete, mely a felmerülő problémák rögzítését és intenzívebb tárgyalását célozták.=

 

A konzílium mint f= orma a quaestió fejlődése folyamán jött létre azáltal, hogy az addig tanításban használt és kialakult elemzési formát a gyakorlat vitás eseteire és ezek jogi megoldásaira kezdték alkalmazni. „Was in der questio methodisch eingeübt wird, wird im consilium = auf die Rechtspraxis angewendet. Das consilium ist das wissenschaftliche Gutach= ten eines Rechtslehrers über eine Rechtsfrage der Praxis” (Horn 1973:336). A kommentátorok idején ez már folyamatos fo= glalkozássá vált, és Baldus  -  Savigny közlése szerint -  egyész vagyont gy= 69;jtött ezzel a tevékenységével. Halála után később 2500 konzíliuma jelent meg nyomatott formá= ban. A konzíliumokat vagy a feleknek még az üzleti tevé= ;kenységük folyamán adtak, vagy a peres eljárásuk menetébe= n a  felek valamelyike, vagy a bíróság kérésére. Bár a fő szabály szerint az itáliai gyakorlatban ekkor a  bíróság k&eacu= te;rte a peres eljárásban a konzíliumot a felek javaslat&aacu= te;ra vagy e nélkül is.  Mint stabil intézmény az eljárásban előszö= r az 1200-as években jelent meg a konzíliumadás.  Több városi statútumban megjelent ebben az időszakban, de Durantis Speculum iudiciale c. kézikönyve is ezt bizonyítja.

 

Woldemar Engelmann 1938-as „Wiedergeburt der europäischen Rechtskultur” c. könyve kimutatta, hogy elsősorban a Podesta-bírósági formával rendelkező városokban alkalmazták ezt, m= ivel az igy külföldről jött bírák nem ismerték  a helyi jogot= , de különösen, mert hivatali idejük lejárta után felelősek voltak<= span style=3D'mso-spacerun:yes'>  döntéseikért. (Lásd ehhez Szabó Béla leírását i= s, különösen Szabó 2001:122).  Nápolyi királys&aacu= te;gban ez csekélyebb szerepet kapott, mert Róma  egyházi bírság= ai elutasítóan áltak szemben a konzíliumkéréssel. De a ius commun állás= pontja szerint később az alakult ki, hogy nehéz és bonyo= lult  esetekben a bírós&aa= cute;gnak joga volt konzíliumot kérni, amlyet ugyan figyelembe kellett = vennie döntése kialakításában aztán, de ur= alkodó vélemény szerint ehhez nem volt kötve. „Ein eingeh= oltenes Gutachten mußte bei der Urteilsfindung berüchsichtigt werden, die Richter waren aber nicht daran gebunden”. (Horn id. mű,337.p.) Később a városi statútumok egyre inkább azt írták elő, hogy a bíró a felek kér&= eacute;sére köteles beszerezni a konzíliumot az adott ügyben, de  hivatalból kér&eacut= e;s csak kivételes legyen. Az 1300-as és 1400-as években néhány városi statútum azt írta elő, hogy a bíró köteles a konzílium alapján d&= ouml;nteni. Ezek a konzíliumok rendszerint egyedi jogtudósok jogi v&eacut= e;leményei voltak, de néha testületi jogvélemény is volt. A = konzílium tárgya legtöbbször egy egész jogeset volt - amihez elküldték az aktákat - de sokszor csak egy-egy jogi kérdés.

 

Jellemző, hogy a kez= deti időkben a konzíliumok témaiként legtöbbsz&ou= ml;r mai felfogás szerint közjogi jellegű kérdések szerepeltek. Pl. Cinus 20 konzíliumából 15 ilyen volt, és csak öt a mai értelemben vett magánjog ter&uum= l;letére eső. Pl. Baldus egy konzíliuma egy város hűbé= ;ri függésének kérdését vizsgálta egy vitában. A városok és más politikai test&uu= ml;letek és hatalmak közötti vita során sűrűn alkalmazták a kozíliumkérést.

 

A konzíliumok gyak= orlatának kialakulása összefüggött a bírói ítéletek indokolással ellátásának kérdésével, és ezt vizsgálta meg Mario Ascheri  az olasz döntv&e= acute;nygyűjtemények kapcsán. (A „Sentenza–dipositivo”, akkori latin jelzéssel „vota decisiva” vagyis az ítélet érdemi része és az indokolás, a „Sentenza –mozivazione” megjelenítése ezekben a gyűjteményekben.)  A egyházi Rota-bíróságok, a csúcson a Rota Romana-val kötelesek voltak már korán indokolással ellátni ítéletüket, míg a többi bíróságnál ez változó volt, &eacu= te;s csak 1774-től válik törvényileg kötelezőv= é ez az olasz részek bíróságaira általában. A döntésgyűjtemények ez&ea= cute;rt csak az ilyen bíróságok indokolásait közlik együtt az ítéleti rendelkező résszel. A Rota bíróságokon a bírák rendszerint elő= tte egyetemi professzorok voltak, és az indokolással ellát= ott saját döntéseik kiadása után ezek a mű= ;vek átfogóan befolyásoltak a joggyakorlatot. De pl. Torino világi bíróságánál is kötele= zővé tették már 1774 előtt az indokolással ellá= tott ítélethozatalt. A gyakorlat számára épp = az ítéleti indokolás volt a fontos, mivel ez adta meg a normatív alap körbeírását egy tényéllásra, és ezt nevezték „deci= sio”-nak. A Rota és a döntési stílusát átvevő más bíróságok dönt&eacu= te;seinek tipikus formája a következő volt: bevezetőben a tényállás rövid leírása, majd a vit= ás jogi kérdések az ügyben, ezután a pervesztes fél álláspontjának ismertetése, majd álláspontja elutasításának indokai a másik fél részéről, majd az elutasí= tás okai a bíróság részéről, vég= ül a bíróság által elfogadott normatív t&aa= cute;mpontok megadása.

 

Az olaszoknál elte= rjedtek voltak a bírósági konzíliumok is, amikor egy bíróság kért ilyet egy magasabb bíróságtól, mely az előtte futó ügyben akart megalapozottabb ítéletet hozni. Ritká= ;n kerültek nyomatatásba itt ilyen konzíliumok gyűjteményekbe. Voltak olyanok is, melyek egyszerűen csak aláírás= t kértek egy másik bíróság által már elkészített konzíliumhoz, hogy erősítse hi= telét, ahogy a privát professzorok korábbi olasz gyakorlatába= n is ez jelentős volt.  

 

A konzíliumok szer= epére és ezek gyűjteményeire az itáliai területeken Ascheri összegzése a következő: „Man kann sagen, daß die Literaturtyp des Konsiliums im 16. Jahrhudert beherrschend ist.  Deshalb kann man mit Rec= ht von einer Konsiliatorenzeit sprechen. In den darauffolgenden Jahrhunderten nahm= die Konsilienlitaratur weniger zu; ihr Ansehen ging aber im Vergleich zur Autorität der Rechtsprechung zurück. Im 18. Jahrhundert bekam die Rechtsprechung schließlich eine beherrschende Stellung, und die Konsi= liensammlungen wurden auch zahlenmmäßig seltener” (Ascheri 1976:1202.)  Az ezt követő időkb= en a konzíliumok hanyatlásának okai is jól kivehet&#= 337;k elemzéséből, és ennek lényege, hogy az 160= 0-as évekre a felsőbíróságok szerepe növek= edett az alsóbíróságok ítéleteinek fel&= uuml;lvizsgálatában, és itt egyetemi jogászprofesszorok voltak a közép= pontban, illetve a jogászok krémje lassan itt kezdett kialakulni, szem= ben az 1200-1400-as évekkel, amikor az egyetemek jelentették ezt = a helyet. Így a megnövekedett tekintélyű felsőbír= óságok ítéletei léptek a jogi vélemények tekint= élyhierarchiájának élére, és a másik oldalról pedig az egyszerű ügyvédi tevékenység allegatio-i (ke= resetleveleik tényleírásai és jogi fejtegetésük) = kezdték átvenni az egyetemi emberek konzíliumai szerepét, mely= eket kiadva néhány ügyvéd responsum-oknak is nevezte a= nagyobb tekintély kedvéért, de ezek már egyszerű ügyvédi munkát jelentettek, tisztán egy-egy fél  mellett elfogultan. Így ez a konzíliumok tekintélyét

végleg eltünt= ette.  Az alsó bírós= ágokon még egy ideig élt az 1700-as években is a konzí= liumokra támaszkodás, de a felsőbíróságokon = ez szinte teljesen megszűnt ekkora.

 

Az összkép tehát az olasz egyetemeken belüli ítélkezé= sre illetve a konzíliumadás gyakorlatára a következő: az 1200-as évek második felére a bírák ítéleteinek leadása az egyetemi pr= ofesszorok felé sűrűn alkalmazott volt, igaz nem a későbbi német megoldással, az egész egyetemi Spruchkollégium döntését, hanem csak egy-egy jog&= aacute;szprofesszort kértek erre fel, vagy a felek megegyezése szerint, vagy a bíró választása szerint. Később ez a szerep csökkent, és az 1400-as évektől csak az egye= temi professzorok konzíliumadásának fontossága maradt meg - ennek csúcsa még az 1500-as évek első fele = volt -, és innentől egyre inkább a jogtudósokkal felt&= ouml;ltött felsőbíróságok ítélkezési gy= akorlata lépett a középpontba az 1600-as években, noha cs&= ouml;kkenően azért még a konzíliumadások is megmaradtak, maj= d a 1700-a évekre ez már csak az alsóbírós&a= acute;gokon maradt meg. Ezzel szemben a németeknél az 1700-as évek közepéig a legteljesebb volt, mind az ítélkez!= 7; fakultások szerepe (ezután még bő száz évig  a német területek nagy= obb részén továbbra is, kivéve a poroszokat, ahol e= zt 1747-ben megtiltották), mind a egyetemi jogászprofesszorok konzíliumadási tevékenysége, és ennek eljárásjogi konzekvenciái is rögzítettek v= oltak.

 

A franciák fel&eac= ute; fordulva először a bírói döntési gyűjteményeket említve, itt ezekből az 1500-1800 közötti időkből 25 nyomtatott kötet létezik= , melyek gyűjtőit a szuverén bíróságok (elsősorban a „parlement”-ek) „arret” nevű döntései nyomán arretistáknak nevezik. A pá= ;rizsi Parlement arret-jeit 1302-ben adták ki, Toulouse-iét 1420-ban= , a Groneble-i parlement-ét 1453-ban, Bordeaux-iét 1462-ben, Dijo= n-iét 1476-ban, Rouen-iét 1499-ben, Rennes-ét 1553-ban, Metz-i&eacu= te;t 1633-ban, Besancon-iét 1676-ban és a Nancy városi&eacu= te;t 1775-ben (Walter 1976:1229-1234). Ezek az gyűjtemények egy-egy ilyen bíróság döntéseit tartalmaztá= k, és a szerzőjük vagy korábban ott volt bíró, vagy ügyvéd e bíróság mellett. Már itt jelezni kell, hogy a bírósági döntések indokainak nyilvánosságát egy sor rendelet tiltotta, így ezek sokszor nem az eredeti indokoláso= kat tartalmazták - ha egyáltalán -, hanem csak az összeállító utólag rekonstruálta ez= eket. A legtöbb gyűjtemény a párizsi parlamentről je= lent meg, melynek illetékességi területe  a francia királyság = egyharmadát átfogta, és mintegy tízmillió lakos felett állt. A francia bírói eljárás szab&aacut= e;lyozásában alapvető volt az 1667-es ordonance, az „Ordonance civile touchan= t la réformation de la justice”, amely az egész királ= yságban egységesítette, és újraszabályozta az el= járást. E szerint a felperes a bíróság tisztségvisel= 37;je (sergent vagy huissier) révén hivatatta ellenfelét egy meghatározott bírósági napra. Ez a megidé= ;zés a felperes írásbeli keresetével történt, m= ely röviden tartalmazta az igényét és az ezt alátámasztó indokokat. Ez az idézés azt&= aacute;n kötelezte az a alperest, hogy jelentkezzen a bírós&aacut= e;g kancelláriáján, és adja meg egy általa választott prokurátor (procureur) nevét. Ezután= az alperesnek meg kellett nevezni az igénnyel szembeni védekezése indokait, és csatolnia az ezeket alátámasztó iratokat, illetve e mellett még a felperesi keresettel szemben az összes lehetséges anyagi jogi és eljárási = ellenvetését meg kellett tennie. Erre a felperes még egyszer reagálhatott írásban, de ezután minden írásbeli ellenvetés és vita tiltott volt, noha a gyakorlatban ezt soks= zor nem tartották be.  Ebbe= n a folyamatban a bíró még nem vett részt, és csak e második írásbeli érintkezés lezárása után lehetett a bíró elé= vinni az ügyet, megadva az advokat-ok (avocat) nevét, aki képv= iseli az egyes feleket.  A bí= róság által kitűzött tárgyalásra mind az prokurátoroknak, mind az advokat-oknak meg kellett jelennie, é= ;s ha ezen az ülésen az ügyet tisztázni tudták,= a felek advokátjai megtartották perbeszédüket. Ha a bíróság az ügyet döntésre éret= tnek minősítette, akkor egy titkos tárgyalásra visszavonult, majd a tárgyalóteremben kihirdette az ítéletet.  &Aacu= te;m ha nem látta érettnek, akkor egy részíté= letet kellett hoznia, melyben esetleges az egyes felektől újabb irato= kat beterjesztését rendelhette el,  kiküldve az egyik bír&o= acute;t a bírói tanácsból, ennek megvizsgálására, aki erről egy jegyzőkönyvvel számolt be a bírói taná= ;csnak. A bizonyítás lehetett tanukkal, vagy az igényre vonatk= ozó iratokkal, de ha 100 livre értéket meghaladta pertárgy éréke, akkor a tanúbizonyítás kizá= ;rt volt, és csak iratokkal lehetett ezt bizonyítani, noha bizonyos kivételetek még ezen felül is lehetővé tették kivételesen a tanúbizonyítást.  (A franciáknál  középkorban és = az újkorban három szintű bíróság rends= zer volt: első fokot a prevot  (egyes területeken ezt chatelain-nek, vicomte-nak vagy viguir-n= ek - nevezték) jelentette, a második szint, melyhez ezek döntései ellen lehetett fordulni, a baillage-ok vagy a sénéchaussée-k bírósága volt, és ezek döntései ellen vagy egy királyi  parlementekhez vagy más szuverén bírósághoz vezetett az út.)

 

Az ítéletek= indokolásának alapvető hiánya a francia bíróságokn&aacut= e;l egészen a francia forradalom idejéig jellemező volt. Még magát az ítéletet is csak külön k= érelemre kapta meg a peres fél prokurátora, ez volt a „Qualité”, mely a peres felek nevét, rendi állását, az eljárás lefolyás&aacu= te;nak összefoglalását, a keresetben érvényes&iac= ute;tett igények jelzését, a legfontosabb tényeket &eacu= te;s a bíróság következtetéseit tartalmazta. Ez= t a bírósági írnok, a greffier állíto= tta össze, és ezen az leírás alá a tárg= yalóteremben kihirdetett ítéletet másolta, ellátva ezt a bíróság pecsétjével.   (A németeknél az ítélet rendelkező részét Urteilstenor-nak = nevezik a franciák ezt dispositive-nak). Indokolást azonban soha nem tartalmazott az ítélet. Ezt csak akkor kellett indokolnia utólag a bíróságnak, ha kivételesen a parlamenttől vagy más felsőbíróságt&o= acute;l a Conseil du Roi-hoz, a királyi tanácshoz fordultak ez ellen. Ekkor a királyi tanács követelhette a bíró= ságtól a megtámadott ítélet indokosának elkészítését, és átküldését számára. Azonban ennek k= észítésekor nagy gondot fordítottak arra, hogy a felek és ügyfelek nehogy megísmerjék ezt. Az indokolások készítése korábban még szokásban = volt a párizsi parlamentnél, de az 1300-s években ez fokozatosan eltűnt, és az 1336-os „Style de la chambre des enquetés” szabályozás már az indokol&aacu= te;sok tilalmát rögzítette, majd innen az egész Franciaországban elterjedt.  Sok-sok megismételt tiltás után az 1535-ös ordonance 36. szakasza megtiltotta a bíróságok elnökeinek, a bíráknak és a bírós&a= acute;gok mellett tevékenynkedő advokat-oknak, hogy a bíróság indokait egy-egy döntésér&#= 337;l a felek vagy prokurátoaik tudomására hozzák, és az ez ellen vétőt első esetben pénz- és testifenyítéssel fenyegette, majd másodszori alkalommal a hivatala elvesztésével.  Ebből aztán adód= ott, hogy a bírósági döntésgyűjtemények = egészen a francia forradalomig semmilyen hivatalos és autentikus indokol&aac= ute;sokat nem tartalmaztak. A rendek folyamatosan tiltakoztak ez ellen, és pl.= az 1560-as általános rendi gyűlésen a nemesi rend Or= léans-ban követelte egy indokolást megteremtő szabályoz&aacut= e;s kiadását

 

A szigorú tilt&aac= ute;s ellenére gyakorlatban az arretisták egyre inkább azért találtak utat az indokok feltárásá= hoz az 1500-as évek második felétől. Így Job Bouvot  vagy Joseph Bonnet maj= d az 1600-as évek végén Jean de Catellan az indokolá= sokat és a tényállásokat is alaposan ismertetni tudta már.  A legtöbb il= yen gyűjteményt azoknak az advokat-oknak gyűjteményeib&= #337;l adták ki, akik egy-egy parlament mellett voltak, de egyharmadukat it= teni bírák gyűjteményeiből, vagy a „gens du roi”, vagyis a Generaladvokat-ok és Generalaprokuratorok gyűjteményeiből. Az esetek leírását az ügyvédek úgy tudták elvégezni, hogy az egy= -egy parlament mellé rendelt advokat-ok az ülésteremben ü= ;lhettek azokon az üléseken, ahol perbeszédeket előadt&aacut= e;k, és a fiatalabb segitőik rendszeresen lejegyzetelték az e= ljárás menetét és a felmerült tényeket, kérd&eacu= te;seket. Így ez a szokás egész perfolyamatokat és a felmerült jogi kérdéseiket jegyzetekben megtartotta az ügyvédeknél, akik ezzel a későbbi perekben már kész anyagokhoz jutottak. Vagyis a  feljegyzések eredetileg nem publikálásra, hanem saját későbbi felhaszn= álásra készültek.  Sok es= etben csak a gyűjtő halála után az örökös&= ouml;k részéről jutott nyilvánosságra az ilyen gyűjtés. (Lásd ehhez Dawson 1968-as The Oracles of Law c. könyvének középkori német joggal foglalkozó részét is, Dawson 1968:195-210).  Végül is a történelemből nem maradt fenn egyetlen példa sem, h= ogy megbüntették volna a gyűjtemények nyilvánosságra hozóit, vagy a gyűjtőket, ped= ig a nyomtatás előtt a király megbízottjai minden könyvet átvizsgáltak és engedélyeztek.

 

A francia bírósági döntési gyűjteményektől az itteni konzíliumgyűjtem&eac= ute;nyekhez fordulva jelezni kell, hogy a franciáknál a többi európai országgal szemben csak kevés ilyen gyűjte= mény került nyomtatásba. Ennek megértéséhez segít, ha látjuk, hogy itt a korai római jogi é= s kánonjogi szerep után a helyi szokásjogi gyűjtemények rends= zeres létrehozása következett - 1453-ban VII. Károly er= re külön rendeletet is kiadott - és ezek fogalmi rendszerez&e= acute;sébe az 1500-as évek vége felé olyan nagy nevek szál= ltak be, mint Boerius, vagy Chassaneus és Dumoulin, de ezután ezt = nem folytatták. Ugyanakkor az 1500-as évek utolsó harmadában egyben a római jog második felvirágz= ása indult be a humanistákkal, mindenekelőtt Cujas tevékenys= égével.  Ám ez a tudományos fellendülés a gyakorlatra nem volt nagy hatással. Az egy= etemeken egészen 1679-ig csak római jogot és kánonjogot = oktattak, és csak ettől kezdve vették fel a tantervbe a hazai jog = oktatását is. Ez az egyetemi professzorok sok-sok évtizeden keresztüli ki= kapcsolását hozta létre a jogi életben, és ez a magyarázata= a viszonylag kevés konzílium készítés&eacu= te;nek.  A legtöbbet eleve nem is egye= temi professzorok készítettek itt, hanem advokat-ok vagy bírók, a fakultás-konzílium pedig teljesen hiányzott. Egy-két fennmaradt ilyen konzíliumot a német bíróságok kértek, esetleg aktafelküldési eljárásban francia egyetemektő= ;l, de ez is nagyon ritka volt.  N= éhány híresebb jogász konzíliumai azért nyomtatásba kerültek: Nicolaus Boerius Consillia c. műve 1554-ből, Chassaneus-é 1581-ből, Francois Hotmann Consilia= c. műve 1578-ból. Az 1600-as és 1700-as években összesen 15 ilyen gyűjtemény született, vagyis mennyi= ségileg alacsony szinten, de még ekkor is volt azért ilyen. Ezek szer= epe itt az is volt, hogy a bírói ítéletek hiányzó indokolásait ezek pótolni tudták= .

 

A különböz= ő spanyol királyságokban eltérő volt a bíróság ítéletindokolási köt= elezettsége az középkorban és az újkorban, Kasztíliában a bíráknak nem kellett megindokoln= i az ítéleteiket, és ezt III. Károly még egy = rendeletben 1778-ban meg is erősítette,&nb= sp; ezzel szemben Aragóniában 1547-től már ren= deletileg is kötelezve voltak erre, és a felek kérésé= ;re át kellett adni (Scholz 1976:1271-1318). Itt azt vélték ettől, hogy így a felek további perlekedése csökkenni fog, mert a perlekedés kilátástalans&aa= cute;gát az indokok ismerete megmutatja. Ezzel szemben III. Károly a kasztíliaiaknál a tanácsadóira hallgatva &eacut= e;pp azt hozta fel a megtiltásra, hogy az indokok nyilvánoss&aacut= e;ga a perek számának növekedéséhez és p= erek fellebbezéseihez vezet majd. Katalóniában 1510-től indokolási kötelezettség volt, ám az 1700-as évektől itt is a kasztiliai példára, a tiltásra tértek át, az ő okaikat elfogadva.  Ebből az eltérésből ered, hogy a bírói döntésgyűjtemények azokon a helyeken voltak jelentősek, ahol az indokolási kötelezettség &eacut= e;s ezek nyilvánossága létezett, vagyis aragóniai és a katalán részeken.

 

A konzíliumgyűjtemények sorsa a spanyoloknál: 1500 és 1650 között 15 ilyen gyűjtemény jött lére, azután már nem, noha még kiadtak néhányat a régiek közül.   A konzíliumok tekint&= eacute;lyének csökkenése itt is az, ami mindenhol felmerült ellenük, hogy a pénzért adott jogi tanács pártossá válik, és ezt nem semleges jogi véleménynek tekinteni. Ahogy az olaszoknál is a felső bíróságok tanult bírákkal feltöltése után csökkent a konzíliumok kérése, és csak az alsó bíróságokon maradt fenn, úgy itt a spanyoloknál is ez volt a helyzet. Az alsó bíróságok nem képzett bírái kértek ilyet, és sokszor az ítélet is csak a kért szakvélemény érveit sorolta fel – írta megvetően ezekről a katalán bíró= sági szenátor, Lluis de Peguera 1603-ban Practica c. művében. Vagyis a peres felek által kért konzíliuok mellett itt= is voltak bíróságok által rendeltek, pl. Juan Guti= erez többször kiadott Consilia c. műve 1587-től kezdve j&oac= ute;részt ilyen bírósági szakvéleményeket tartalma= zott.

    

 A hollandoknál a  konzíliumgyűjtemé= ;nyek csak az 1500-s évek második felétől kezdtek nyomt= atásban megjelenni, az első Everardus-é 1554-ből, majd a má= sodik Leoninus gyűjteménye 1582-ben. Összesen 35 ilyen gyűj= temény jelent meg a hollandoknál - beleértve a mai belga rész= eket is - és ezek kb. száz kiadást értek meg ös= szesen. A csúcsa ennek az 1600-as években volt, de még az 1700= -as években is egy sor ilyen gyűjtemény jelent meg.  Jellemző adat, hogy a bírósági döntésgyűjtemények ki= nyomtatása pedig éppen az 1700-as években érte el a csúcso= t, ami azt is jelenti, hogy a súlypont a kezdeti jogtudósi v&eac= ute;leményekről mindinkább átcsúszott a tanult jogászokkal feltöltött bíróságokra egy idő után.     Fakultások által készített konzíliumok nyomtatásban csak kis számmal jöttek létre&nb= sp; hollandoknál, de Groningen vagy Leuven fakultásai adta= k ki ilyeneket. Az 1400-as években a fakultáskonzíliumokat a holland bíróságok sokszor még felhasználták ítéletkészíté= ;sre is, de ez nem vált itt bevetté, ahogy később a németeknél (Wagner 1976:1399-1430).  

 

 

 

2. = A konzíliumadás é= s az ítélkező fakultások paradicsoma:  a német egyetemi jogászság

 

 

Ulrich Falk 2000-ben habilitációs disszertációt írt e témáról „Die Gutachtenpraxis des Usus Modernus p= andectarum” cimmel, és ebből nőtt ki 2006-ban megjelent nagy monográfiája (Falk 2006). A következőkben elsősorban ez alapján kerül bemutatásra a né= met gyakorlat, bevonva ellenőrzésképpen Steffen Kischkel 200= 3-as kismonográfiáját, mely ezt csak Rostock egyeteme szemp= ontjából vizsgálja meg, illetve Wieacker magánjogtörténet&= eacute;t, melyben ez a vonal érintőlegesen szerepel (Wieacker 1967). Ezen túl említeni kell John P. Dawson 1968-as nagy munkáj&a= acute;t, amely a német ítélkezési fakultások hatását az egész későbbi német jog eltudományosodása szempontjából tárgyalja (lásd Dawson 1968; feldolgozását magyar nyelven Pokol 1991:131-134).   

 

Falk alapvetően az 1= 500-1800 közötti konzíliumadási és az egyetemek felé irányuló Aktenversendung keretében v&eacut= e;gzett praxist elemzi, az erre vonatkozó szakirodalmon túl azzal a technikával, hogy néhány konzíliumadásban és egyetemi bíráskodásban résztvevő= professzor által kiadott gyűjteményt elemez, és ebből e= mel ki néhány jellemző jogesetet, majd ez alapján ítéli meg a jog akkori szerkezetében a konzíliu= madási és aktafelküldési eljárás szerepét, funkcióit. Christoph Richter az egyik ilyen, aki 1602-1673 között élt, és a Jénában volt profess= zor illetve az ottani Schöffenstuhl tagja, ennek keretén belül folyamatosan konzíliumok és ítéletek szerkesztésében vett részt. Ez a Schöffenstuhl tulajdonképpen a Jéna egyetemének a Spruchkolleguium-a volt, de Richter egyben Beisitzer (assesor)  is volt Jéna  Hofgericht-jénél. Gyűjteménye címe „Decisionens Juris Variae” volt, és 1668-ban jelent meg, részben német rés= zben latin nyelven, ami ebben az időben a jogban használt nyelvre a németeknél általában is jellemző volt.

 

A konzíliumad&aacu= te;s és az egyetemi ítélkezés összefüggéséről írja Falk: „Az ak= kori szakvéleményadás funkcionális mechanizmusai elválaszthatatlanul össze voltak kötve egy intézménnyel, mely a Régi Birodalomban központi szerepet játszott, az aktafelküldési eljárással (transmissio actorum)” (Falk 2006:5). Lipcsében ez az intézmény már az 1400-as évek közepén kimutatható, a Wittenbergi Egyetemen= a kollektív szakvéleményadás kezdetei 1500 körül kezdődtek, míg az ítéletek kidolg= ozása itt az aktafelküldés során 1530-tól.  De a peres felek által kért szakvélemény is kimutatható a Wittenbergi = Egyetemen az 1500-s évek első évtizedétől. Jénában 1558-ban alapították az egyetemet, és a konziliumadási praxis itt is rögtön megkezdődött.  ̶= 2;A bíróságok átküldték az úgynevezett „Collegiis practicis und relatoriis”-nak az összes és lepecsételt&n= bsp; bírósági aktákat egy kísér= őlevéllel együtt, amelyben egy döntést kértek az akták alapján” (uo.).  Néha a kérés csak a döntési formula megadására vonatkozott, de nem ritkán az ítéleti indokolással, az un. Zweifels- und Entscheidungsgründen”, latinul „rationes dubitandi et decidendi” elkészítésével együtt. A = visszaküldés után a bíróság az ítéleti javasla= tot – „der eingeholte Rath der Rechtsgelehrten” az akkori for= mula szerint -  saját nevében, mint ítéletet kihirdette.  A teljes neve ennek az eljárásnak az akkor használt latin alapján „transmissio Actorum ad Collegium Iureconsultorum pro concipiendis sententia” volt, és ennek normatív alapja a köz&ou= ml;s német jogban szokásjogilag alakult ki, a területi tö= ;rvényhozások által legtöbbször csak hallgatólagosan elismerve, de néha konkrét szabályozást is adtak ki erre az e= ljárásra. Birodalmi szinten pedig fontos volt ebből a szempontból az 1532= -ben megjelent büntetőjogi Carolina szabályozása, amely kétség esetén a bírák számá= ;ra az ügy aktáinak egy közeleső egyetemre felküldését írta elő tanácskér= és céljából. De ezután is kifejezett megerős&= iacute;tést például a szász választófejedelem egy 1572-ben konstitúciójában kapott ez az eljárás, miután a korábbi gyakorlatot több bíróság elhagyta, és az ítélkez&#= 337; fakultás kollégiumainak ítéleti formuláj= át nem mindig hirdették ki ítéletként, ezér= t a választófejedelem elrendelte: „”Derhalben ordnen und constituiren wir, daß solcher Gebrauch nochmals beständig und die also publicierte Urtheil kräftig seyn, auch in rem iudicatum gehen sollte” (idézi = Falk 2006:6).  Vitás volt az eltérő német területek között, hogy a bíró köteles-e kihirdetni a megkapott ítél= eti formulát, vagy azt elvetve egy másik egyetemhez fordulhat-e ezután, más ítéleti formuláért. A többség a megismételt eljárást lehetségesnek tartotta, és néha gyakorolta is.

 

A bírós&aac= ute;gok kérésére adott konzíliumok és az í= ;téletek indokolási kötelessége vitatott volt, és a régi német bíróságok egészen az 1700-as elejéig az ítéleti indokolás megadásától fel voltak mentve. Ugyanígy a Spruchfakultás részére sem állt fenn ált= alános indokolási kötelesség az aktafelküldési eljárás keretében az ítéleti formul&aacu= te;n túl, de ha bíróság adott esetben erre ké= rte őket, akkor kötelesek voltak erre is, noha ez hosszabb időt = vett igénybe, és megdrágította az eljár&aacut= e;st.  Ezzel szemben a magánf&eacu= te;l részére adott konzíliumokban az indokokat rendszerint = meg kellett adni, már Carpzow is ezt írta az 1600-a évek g= yakorlata alapján. Ez a helyzet tisztán látszik Christian Thomas= ius (1655-1728) döntési gyűjteményében, aki miut= án a bíróság egymás után két Spruchkollegium-tól is kért ugyanarról az ügyr= 37;l ítéletet és ő mindkettőt közli, csak a<= span style=3D'mso-spacerun:yes'>  lipcsei Spruchkollegium ítéleti formulája van indokolással ellát= va, és a hallei nem, jelezve, hogy Halle felé elküldött levélben nem kért indokolást a felkérő levél: „Weil keine Rationes decidendi gefordert wurden, haben = wir auch keine gegeben” (idézi Falk 2006:10). Ez a gyakorlat már az 1500-es évek közepétől kimutathat&oac= ute; néhány Spruchkollegium esetében, pl. Marburg jogi faku= ltásának szabályzata írja 1570-ből: „rationibus seu motivis” csak a megbízó kifejezett kérésére készítendő, és azt archiválni kell a fakultáson belül, és ugyanezt az 1633-as egyetemi szabályzatukban is megismétlik. Ám ab= ban is egyetértés volt, hogy a bíróság utólagos kérésére is el kell készí= ;teni az indokolást az olyan ügyben, ahol eredetileg indokolás= nélkül kértek ítéletet, és küldtek át a b&= iacute;róságnak. Erre különösen akkor került sor, ha a vesztes peres fél egy jogorvoslatot nyújtott be, és a bír&oac= ute;ság most már fokozott érdekkel bírt az ítéle= ti indokolás iránt. Ez már az 1600 évek elej&eacut= e;n a communis opinio doctorum része volt, mint Dominicus Arumaeus (1579= -1637) egy 1612-es tanulmányában írta. (Ő 1605-től = volt Jénában professzor és az itteni Schöffenstuhl tag= ja.)  Pl. egy ilyen esetben 1659-ben Hal= le Spruchfakultása azt válaszolta Naumburg bírós&a= acute;gának, hogy két feltétel esetén elkészítik az utólagos indokolást korábbi ítéleti form= ulájukhoz: Először is az összes aktát kérik még eg= yszer, másodszor, egy további honoráriumot fizessenek m&eacut= e;g. De a pótlólagos honorárium vitatott volt 1654-től= - mint Brunemann írta erről - mert egy, Regensburgban tartott birodalmi gyűlésen hozott 1654-es birodalmi határozat óta az összes Spruchkollegium arra volt kötelezve, hogy az ítéleti indokolást legalább röviden írják mindig le. Így ha egy pervesztes fél az ítéletet később megtámadja, az indokolásokat ingyenesen kötetesek voltak átadni a bírságnak az ítélkező fakultás tagj= ai. Az utólagos döntési gyűjtemények publikációi mindenestre azt mutatják, hogy az 1600-as évektől az ítélkező fakultások az ítéleteiket rendszerint megindokolták, még ha néhányan csak röviden tette ezt. Ez azonban a kor bírói gyakorlata miatt volt, ahol rendszerint erre nem fektet= tek hangsúlyt.    

 

A konzíliumgyűjteményekbe sokszor felvettek a publikáló szerzők sajátjukon kívül másoktól származókat is, azok engedélye nélkül, a peres felek nevének publikálásával együtt, és a kifogás= ok ellen védekezve írta Christopher Richter gyűjtemé= nye elején, hogy a rómaiaknál pontifexek monopóliumát megtörendő Gnaeus Flavius is nyilvánosságra hozta a kereseti formákat, nagy jótéteményt gyakorolva ezzel:  „Zuglecih beschwor er den legendären Gnaeus Flavius der das Monopol der römischen ponificies brach, indem er die sakralen Klageformeln dem Volk bekannt machte”. (= Falk 2006:15.).

 

Az 1600-as évek közepén keletkező gyűjteményeken, melyekben az egyes döntések valóban csak az oda vonatkozó ítélet vagy konzílium szövegét tartalmazt&= aacute;k, túlmutat Richter technikája, aki bár szintén eg= y-egy döntésnek nevezi, és egy konkrét eset köré szervezi a bemutatást, de ennek kapcsán az a= dott normatív támpontra vonatkozó korábbi konz&iacut= e;liumok és ítéletek sokaságát mutatja be. &Iacut= e;gy inkább mai értelemben joggyakorlatot bemutató tanulmánynak tekinthető munkája nagy része. Erre = egy példa gyűjteményéből: egy nő kártérítési keresetét írja le korábbi szexuális partnerével szemben, akitől gye= reke lett, és ennek kapcsán Richter a jénai Schöffenst= uhl gyakorlatából húsz korábbi döntést = (aktafelküldési eljárás nyomán keletkezett ítéletet, ill= etve konzíliumot) elemez, és mutatja be röviden ezek szövegét is.  Az e= gyes felmerülő kérdések egyikét jelenti az ügyben a gyerek eltartási költéségéne= k az apával szembeni érvényesítése, melyre ki= lenc korábbi ítélet és három konzílium vonatkozik; a férfival  és az asszonnyal szembeni büntetésre  - a házasságon kívüli nemi kapcsolat miatt  - az „egyszerű erkö= lcstelenség” nevű bűncselekmény merült fel, és erre  nyolc ítélet és három konzílium kerül bemutatásra itt; a házasságtörésre tizenkét íté= let, és még ezen túl a teljes kép kedvé&eacut= e;rt érintette Richter e döntés bemutatása kapcs&aacut= e;n a vérfertőzés, az nemi erőszak, a (mai szóva= l) pedofília, a prostituáltakkal való nemi viszony k&eacu= te;rdését egy-egy ezekre vonatkozó döntés rövidített szövegével.

 

A foglalkoztatottabb ítélkező fakultások munkaterhére jó= adatot ad egy 1800-as évek közepéről származó= ; információ, melyben Jéna egyetemétől származó ítéleteket és konzíliumokat annak alapításától (1558) az addig eltelt kb. 300 évben összesen 400 ezerre teszik, vagyis ez évente t&oum= l;bb mint ezer ilyen döntést jelent, vagyis naponta majd négy döntést. (És mindezt az ebben résztvevő professzorok tanítási kötelezettsége mellett̷= 0;.) Az egyes évekre is példák: „Például 1675-ban  Jéna egyetemén csak magánjogi ügyekben 709 döntés született, de ez nem jelentette a csúcstartó évet. Gerhard Lingelbach 1744 és 1750 között éves átlagban 852 ilyen ügy megszámolásáig juto= tt. A következő években egy fokozatos csökkenés tapasztalható, 1790-ben 565, 1795-ben 524, 1801-ben 519 ilyen ü= gy eldöntése. És ezekhez jönnek még a büntető ügyek” (id. mű 21.p.).  De egy-egy ügyben a jogerő= ;s döntésig sokszor több aktafelküldési eljárásra és részítélet meghozatalára is sor került. „Sok bíróság átengedte a Spruchkollégiumoknak nemcsak a végső ítélet meghozatalát, hanem= az eljárásban felmerült részítéletetek meghozatalát is. Így került például egy ügyben, melyben a fiatal Christian

Thomasius mint véd= ő lépett fel a lipcsei Schöffenstuhl öt döntésére aktafelküldési eljárá= ;s keretében” (Falk 2006:22). Persze ez Lipcsében abb&oacu= te;l is eredt, hogy itt a bírósági törvény kötelezően előírta az eljárás sor&aacut= e;n felmerülő részítéletek kérését az itteni Schöffenstuhl-tól.     De hogy kisebb ügyforgalom mel= lett is folyt ez a tevékenység néhány egyetemn&eacut= e;l, azt mutatja Steffen Kischkel munkája, aki Rostock egyetemének ítélkező fakultás szerepét vizsgálva szerényebb számokat ad meg, és itt az 1600-as é= vek első felében éves átlagban csak 230-240 ítélet és a Spruchkollégium által adott = konzíliumot mutattak ki az egyetemi évkönyvek (Kischkelt 2003: 108-109). 

 

Az egyes bír&oacut= e;ságok választhattak a jogi fakultások között az aktafelküldésnél, de rendszerint stabil kapcsolatok jöttek létre egy-egy bíróság és az általa preferált egyetem között ebben a dimenzióban. „Így például Göttingen egyeteme az 1700-as években gyakran hónapról-hónapra 10-30 ügy aktáit kapta meg ugyanattól a bíróságtól” (Falk 200= 6:23.) A váltást, a kapcsolat megszakadását rendszerint csak speciális ok hozta létre, például gyakran előforduló késlekedés az adott egyetem túlterheltsége miatt, vagy gyakori olyan döntés, amely nagy mértékben szemben állt a bíróság által várt ítélettől, vagy a túl magas díj követelése. Például Erlangen egyeteme az 1700-as évek közepén elvesztett egy addig jól fizető bíróságot az átlagtól mesze magasabb honorárium követelése miatt. Néha fenyegeté= ;ssel is igyekeztek a bíróságok rövid határid= 37; alatt ítéleti formulát kikényszeríteni az egyetemektől, pl. Cleve bírósága azt írta,= hogy ha hat-nyolc héten belül nem kapja meg az ítélete= t, akkor a jövőben nem küld aktákat az adott egyetemre. 

 

A németeknél római jog recepciója előtt intézményesített laikus Schöffenstuhl-ok á= talakulását is jelezni kell a recepció után felfutó ítélkezési és kollektív konzíliumadási tevékenységet folytató egyetemi fakultások megértéséhez.  A korábbi, a jogban puszt&a= acute;n csak tájékozott laikusokból álló Schöffenstuhl-ok túlélési stratégiá= ja az 1600-s évektől, amikor a római jog teljes recepciója már megtörtént a németekn&eacut= e;l, abban állt, hogy néhány tanult jogászdoktort ve= ttek fel a laikusok mellé, másik megoldás volt, amikor felső utasításra az egész testület tags&aacu= te;gát kicserélték egyetemi professzorokra. Pl. Jénába= n a korábbi Schöffenstuhl lett az egyetem 1558-as alapít&aac= ute;sa után ennek Spruchkollégiuma, és ettől kezdve ide = csak az egyetem professzorai kerülhettek.&= nbsp; Hogy miért tartották meg ezt a nevet aztán mind= végig, csak találgatni lehet, talán az alapításn&aacut= e;l még a régi név vonzóbb lehetett a régi megrendelők előtt, így nem keresztelték át Sprucchkollégiumnak (Falk 2006:27). Annyi eltérése azo= nban volt ennek a Spruchkollégiumnak a bevett többitől, hogy mi= vel Jéna egyeteme négy kis hercegségnek a bír&oacut= e;ságait szolgálta ki mint Spruchfakultät, a négy herceg ké= ;pviselője egyetértésben nevezte ki az egyes tagjait a professzorok k&ou= ml;zül. Ez aztán lassú önállósulásáh= oz vezetett, külön kiszolgáló személyzettel és könyvtárral, az egyetemtől elkülön&uum= l;lve, és elnöke sem a mindenkori jogi kari dékán volt, = ahogy az bevett volt, hanem egy önálló „ordinarius primus” állt az élén, általában a senioritás elve alapján, az egyes tagok közül. De h= asonló volt az eset Ingolstadt Schöffenstuhl-jánál is.

 

Az egyes professzorok t&o= uml;bbszörös bírósági és más funkciói nagyon jellemzőek voltak,  Richt= er például professzor volt és egyben a jénai Schöffenstuhl elnöke, egyben a jénai Hofgericht tagja,  hercegi tanácsos és még betöltötte egy ideig egyszerre ezekkel a palotagr&oacu= te;fi hivatalt is. Az 1600-as évek egyik leghíresebb német jogásza, Benedict Carpzow, aki miután mindkét (római és kánon) jogból doktorált, egy életen át a lipcsei Schöffenstuhl tagja lett, ezentúl  lipcsei Appellationsgericht bírája, legfelsőbb szász bíróság tagja, és még az Oberkonsistorium tagja is Lipcsében. E mellett egy ideig még hercegi tanácsos is volt, de erről később lemondott, hogy ítélkezési és szakirodalmi tevékenys&eac= ute;gnek szentelhesse magát.  

 

A középkorban és az újkorban is a legjobban fizető jogászi ügynek az öröklési ügyek számított= ak, és néhány egyetem igyekezett erre szakosodni, ilyen &u= uml;gyeket befogadni konzíliumadásra. Pl. az e téren legsikeresebb jénai Schöffenstuhl magánjogi ügyeinek legnagyobb részét ezek tették ki, pl. 1675-ben a 352 ilyen ügyből 310 volt öröklési jogvita, 1700-ban 709-ből 636, és 1725-ben 625-ből 544. De a nagy konkurencia miatt az ilyen ügyek iránt a többi fakultás esetében a peres felek általi konzíliumkér&eacu= te;s aránya örökségi ügyekben legfeljebb egyharmadra futott ki a magánjogi ügyek között. 

 

A jó pénzek= et hozó konzíliumgyűjtemények ellen szólalt f= el nagyon korán Andreas Alciat (1492-1550), mivel ezeket a megbízók érdekei által torzított jogi érvelésnek tekintette, és jogtudomány szá= ;mára ezeket alkalmatlannak tartotta. Maga is sok konzíliumot készített, és ő nem is adta ki ezeket nyomtat&aac= ute;sban, igaz aztán örököse, unokaöccse (egyben  tanszéki utódja) a későbbi kardinális Franciscus Alciat csak kiadott egy válogatást ezekből. Vele szemben Tiberius Decian igyekez= ett megvédeni a konziliumadást egy vitairatban és ennek tisztességét állította, pl. azt írva, ho= gy csak akkor lehet elvállalni egy ügyet konzíliumra, ha a megbízó igazságáról előre meggyőződik a jogtudós, és ezután már= igenis arra kell törekednie a konzíliumban, hogy a megbíz&oacut= e; jogos igényét kimutassa a legjobb érvekkel.  Ez az érv aztán állandóan felmerült a későbbiekben a megbízó érdekei iránt elfogult konzílium= ok védelmében, csak az maradt ki, hogy Decian ehhez előzetes megbizonyosodást írt elő a megbízó igényének jogosságáról, és csak ez esetben írta elfogadhatónak a konzílium kész&ia= cute;tését.

 

 

 

3. = A konzíliumadás mint az egyetemi jogászság  egzisztenciális háttere

 

 

A konzíliumad&aacu= te;s utáni honorárium tehermentesítette az államot a nagyobb bérek fizetésétől a professzorok részére, és ezek különösen ínséges időkben, amikor az állami pénztár nem működött a háborúskodások és viszályok miatt, ebből biztos pénzhez juthattak. De ugyanígy a bírák sem kapták meg a pénzüket sokszor, és ezek jogászdoktorai a konzíliumokból tudtak megélni. Szemben az olasz állapotokkal, ahol a fix bír= ói fizetés már a középkor végétől bevetté vált, németeknél ez sokáig még hiányzott. Pl. Weimar hercegségében kiadták utasításba a bíróságoknak 1696-ban, hogy segítendő a jénai Schöffenstuhl-t, i= de kell küldeni az aktákat ítéletkérés= ére, és mást nem lehet előnyben részesíteni ennél. De Erlangen egyetemének professzorai is folyamatosan p= etíciókban kérték a hercegség fejét, hogy a hazai bí= ;róságok aktafelküldését feléjük tegye kötelezővé, amit az meg is tett.

 

A professzori Spruchkoll&= eacute;giumok ítélethozatali tevékenységük mellett konzíliumokat is adtak bíróságok és magánfelek kérésére mind magánjogi, mind büntető ügyekben, de ezen túl még egyes tagjai külön is vállaltak mind bíróságok felől, mind magánfelek részéről érkez= ett kérésekre konzíliumadásokat. Ebből ad&oacu= te;dott a probléma, hogy elvállalhatja az ítélet készítését az adott Spruchkollégium, ha = a testület maga vagy egyik tagja már adott ez ügyben konzíliumot.  Ez vitatott volt, noha sokan l&aac= ute;tták ennek hátrányait, az elfogultság létrejött= ét, de az ebben résztvevő egyes professzorok sok érvet hoztak ennek „előnyei” kimutatására is.

 

A honoráriumok nagyságáról kiindulásként annyit, hogy e= gy jól foglalkoztatott ítélkező fakultás tagja professzori fizetésének három-négyszeresé= ;t tudta ezzel megkeresni. Miközben az 1600-s évek vég&eacu= te;n Wittenbergben egy ordinarius éves fizetése 150 birodalmi aran= ytallér volt, csak konzíliumadásból mint a Spruchfakultá= ;s tagja még 200 tallért kereshetett, de az 1700-as évek = elejétől ez felment 500 tallérra, miközben a professzori fizetés változatlan maradt. A kutatások szerint ez idő tá= jt egy-egy aktafelküldés után az ítélet&eacut= e;rt átlagban kb. négy aranytallért kapott a Spruchkollégium, de bonyolultabb ügyekben ez többszörösére is felment. A Spruchkolllégium konzíliumáért Rostock egyetemén az 1500-as évek végén két tallért kértek, az 1600-as években három tallér volt az ár, de ha = ez bonyolultabb ügyet jelentett, akkor ez is emelkedett. (Pl. 1700 körül egy igen bonyolult ügyben ez elérte a 100 tallért.)  Így 1560-ban 138 konzíliumért öszesen 560 aranytallért kapott a wittenbergi Spruchkollégium.  A lipcsei Schöffenstuhl akkor= is megemelte az árat, ha több jogi kérdésre is válaszol= ni kellett a konzíliumban, míg az alapösszeg itt is kett= 37; és négy tallér között volt. A fenti számok azonban csak az átlagos vagy ez alatti ítélkező fakultások pénzeit jelentették, és hogy lássuk az összeg nagys&aacut= e;gát, amit egy kiemelkedő egyetemen egy-egy jól foglalkoztatott profe= sszor kapott e tevékenységéért, álljon itt a lipcsei Schöffenstuhl hét tagjának 1699 évi honoráriuma, mely tiszta jövedelmenként 1,700 tall&eacut= e;rt jelentett egy-egy tag számára, míg a lipcsei korm&aacu= te;nyzó polgármester ez évben 1,240 tallért keresett.

 

Épp ezért e= gy-egy pozíció ezekben a testületekben nagyon keresett volt, és sokszor ingyen dolgoztak azok az egyetemi oktatók, aki be = akartak ide kerülni és vártak az üresedésre. Á= ;m a benn levők pedig még a nagy munkateher mellett is vonakodtak a bővítéstől sokszor, mert ezzel több felé= ; kellett osztani a honoráriumokat. Így Wittenberg egyetemének S= pruchkolléguma hét tagból állt és négy póttagból, mely utóbbiak semmilyen honoráriumra= nem számíthattak, csak arra, hogy bekerülésük után busásan megtérül munkájuk. Ezek a sze= gényes egyetemi fizetésüket addig mint ügyvédek egészítették ki. És ez a karrier jellemző = volt az jogi kari oktatóknál: ügyvédi munka, majd a pe= res felek által kért konzíliumadásba beszáll= ás, majd végül a Spruchkollégium tagjaként ítélethozatalba bekapocsolódással a csúc= sra értek. A nagy konkurencia az egyetemi oktatók közöt= t arra vezetett több helyen, hogy az átfogó egyetemi oktatógárdán belül egy szűkebb kör alak= ult ki a „dékánképes” professzorokra szűkülve, akik az egyetemi Spruchkollégium tevékeny= séget teljesen maguk között tartották, és a többieket csak az oktatásba engedték beszállni.    

 

Persze a kisebb ügyfogalommal rendelkező és nem annyira „kapós” egyetemi Spruchkollégiumoknak kisebb pénzekkel kellett megelégedni, mint Kischkel már idézett munkája mutatja Rostock esetében, ahol az 1600= -as évek első felében átlagban csak évi 900 aranytallér jött össze a teljes kollégium számára mintegy 230 ügy eldöntéséb= 37;l, és az összeg elosztásának arányszám= ai miatt ez a legkisebb részt kapó professzor számára al= ig 120 aranytallért jelentett, míg a dékán oroszlánrésze ebből 250 tallér volt (Kischkel 2003:160). Igaz az átlag százötven talléros évi professzori fizetés mellett ez is döntő fontosságú volt.

 

Tanulságosak a fiz= etés módja körüli kérdések. A magánfélnek a konzíliumkérés eseté= ;n előre kellett a honoráriumot mellékelni a kér&eac= ute;shez, mert addig nem is foglalkoztak vele. A bíróságok &iacu= te;téletkérése esetén az akta elküldése után elkezdték ug= yan az ítélet készítését, de addig nem küldték vissza a kész ítéletet, amíg nem kapták meg a honoráriumot. Pl. az 1700-as években = egy bíróság méltatlankodva jelezte, hogy már= 30 hónapja elküldték az aktákat, és nincs ítélet, mire a válasz az volt, hogy már régen kész vannak, de mivel nem kapták meg a honoráriumot, addig visszatartják az ítéletet.<= span style=3D'mso-spacerun:yes'>  „Hitelre visszaküldésre” az egyetem részéről ne számítson a bíróság…  Külön harc volt a bíróságok és a Spuchkollégiumok között, hogy az aktákat is visszaküldjék ne cs= ak az ítéletet, mivel azt is csak plusz pénzért tették. Ezért a tapasztaltabb bíróságok inkább már az akta elküldésekor jelezték, = hogy az ítélettel együtt kérik vissza az aktákat is, és ezért ennek fedezésére majd kül&oum= l;n összeget küld az egyetemnek.

 

A Spruchkollégiumon belüli pénzelosztás megoldásai és viszályai sajátos szempontból világítják meg a középkori és az újkori egyetemek belső életét.   A legtöbb helyen az „Urtheilsgeld” és a testületi konzíliumok utáni honorárium a közös kasszába kerül= t, és egy előre megállapított arány szerint került szétosztásra az ítélkező koll&= eacute;gium tagjai között. Ebben a testület vezetőjének R= 11; vagyis a jogi kar mindenkori dékánjának – m&eacu= te;g egy további emeltebb összeg is jutott a testület munk&aacu= te;jának koordinálásáért és felügyelet&eacut= e;ért. De volt olyan ítélkező fakultás, ahol a dönt= ést előkészítő testületi tag kapta meg a pé= nzt teljesen, és ezzel a teljesítményre késztetést kívánták megvalós&iacu= te;tani. Ez volt a  helyzet  a licspei Schöffenstuhl-n&aac= ute;l vagy a marburgi Spruchkollégiumnál: „Wer den Spruch verfaßt, bekommt auch das Spruchgeld”. Ám ebből ped= ig az a konfliktus jött létre, hogy a testület vezetőjének döntése az ügyek elosztásáról a tagok között vált központi jelentőségűvé, és ebből sokszor viszályok keletkeztek. Például a Marburgb&oacu= te;l maradt fenn a híradás, hogy az itteni dékánok sokszor a legtöbb ügyet maguknak igyekeztek fenntartani, hogy a t= eljes pénzt megkapják, még ha a munka elviselhetetlenül= fel is torlódott náluk, és ez lelassította az ítélkezést.  Másrészt ez a felosztás ahhoz vezetett, hogy a könnyű ügyeket maguknak tartották fenn a dékánok, míg a sok munkával járó és hosszadalmas előkészítést igénylő ügyeket elhárították maguktól. Ez ellen a testütet tagok többször a hercegség vezetőjéhez fordultak petícióval: „daß vom decano und dirigente die leichteste Sachen behalten, de schwehrsten und weitläufigsten aber andern zugestellet, und gleichwohl= die Sporteln zu gleichen Theilen vertheilet würden” (idézi Fa= lk 2006:53). Ilyen viszályok miatt háborodott fel aztán  a szász választ&oacu= te;fejedelem annyira 1574-ben, hogy feloszlatta Lipcse városának Schöffenstuhl-ját, és az új testület tagjain= ak kinevezését magának tartotta fenn az új szabályzatban, úgy alakítva ebben  a honoráriumok eloszt&aacut= e;si szabályait, hogy a kicsinyes civakodások az elosztásnál ne zavarják az ítélkez&eacut= e;si munkát.

 

A konkurencia a megbízásokért eleinte a különböző Schöffenstuhl-ok, majd a egyetemek létrejöttével ez= ek ítélkező kollégiumai között folyt, és már az 1300-as évek végén megjelent az egyes Schöffenstuhl-ok törekvése külön szerz!= 7;dések kötésére az egyes városokkal azok bír&oacu= te;ságai ítélet- és konzílium kérésé= ;nek kizárólagossá tételére feléjü= ;k, és ezzel stabil „üzletmenet” biztosítására.  Így Breslau Schöffenstu= hl-ja 1302-ben Liegnitz városával, majd 1374-ben Namslau-val, 1362-= ben Strelitz-cel, 1372-ben Olmütz-cel kötött szerződé= ;st, hogy az ítéletkérést és konzílium= ok kérését kizárólag hozzájuk küldjék. A később megjelenő ítélkező fakultások  között ez a konkurencia még élesebben megjelent. Ilyen fakultások voltak a k&o= uml;zépkorban és az újkorban a német területeken Altdorf, Basel, Breslau, Duisburg, Erfurt, Erlangen, Frankfurt/Oder, Freiburg im Breisgau, Halle, Heidelberg, Gießen, Göttingen, Helmstedt, Ingolstadt, Jen= a, Kiel, Köln, Leipzig, Mainz, Magdeburg, Marburg, Rinteln, Rostock, Stra= ßburg, Tübingen, Wittenberg, és Würzburg városában. Ahol megmaradtak a régi Schöffenstuhl-ok, és a ró= mai jog teljes recepciójának megfelelően modernizálni tudták őket a jogászprofesszorok bevételév= el, egy-egy városban az egyetemi Spruchkollégium és ezek között is nagy küzdelem folyt a megbízások megszerzéséért. Például ez oda vezetett Lipcsében, ahol mindkettő működött, és éles konkurenciában álltak, hogy csak a szász választófejedelem tudott rendet teremteni közöttük.  

 

A túlzott pá= ;rtosság problémája a konzíliumadásnál a megbízók jóindulatának kereséséért, illetve ezzel összefüggé= sben az így lefektetett normatív támpontjaik torzít&= aacute;sai, amikor ilyen ügyekben aztán később íté= ;letkészítésben vettek részt, állandóan felmerült. Pl. Hannover H= ofgericht-je 1790-ben kihirdette, hogy a jövőben nem küld ít&eacut= e;letkérést Rostock egyetemi Spruchkkollégiumához, mert az a jog minden szilárd elvét félredobja ítéletké= szítésénél. Ilyen döntések aztán az adott egyetem ítél= kezési és konzíliumadási hírnevét alaposan tönkretették, és megindult az ilyenfajta üzletmenetük radikális csökkenése. De ebbe az irányba hatott az is, ha egy ítélkező testül= et vagy egy-egy tagja a magán konzíliumadásban túl= ságosan magas honoráriumhoz ragaszkodott, és ezzel elriasztottá= ;k a szokásos ügyfeleket. Ulrich Falk általános megállapítása a testületi és az egyes jogászprofesszorok konzíliumadásáról, ho= gy ez a fő szabály szerint pártos volt a megbíz&oacu= te; érdekében, és csak a kivétel volt, ha ettől egy-egy testület vagy professzor rendszeresen eltekintett, és tényleg a jog elveit és normáit szilárdan alkalmazta.  

 

Ez további gondot jelentett, hogy a konzíliumkérésnél a megbízók szelektív tényállásk&oum= l;zlése volt a jellemző ügyükben, ám ezt a konzíliumadási gyakorlat nem vizsgálta, és mint= igazságot vette alapul a szakvélemény megadásánál.= A peres felek ügyvédei által adott narrációk t&uac= ute;lzott torzításának csak az szabott határt, hogy ha későbbi bírsági vizsgálatnál a valóságos tények nagyon eltértek a narrá= cióban előadottaktól, akkor az arra szabott szakvélemény értéktelenné és kidobott pénzzé v= álhatott. A konzíliumadási gyakorlat ezért óvatossá= ;gból mindig hozzáfűzte záradékképpen, hogy a sz= akvéleményt a megbízó által előadott tényáll&aa= cute;s alapján adták meg. A felek (illetve ügyvédeik) középkori narrációit Marcus Fabius Quintilinus an= tik orátor-kézikönyvének maximája határ= ozta meg, aki azt írta az orátor feladataként, hogy „némely dolgot hozzá lehet tenni, némely dolgot megváltoztatva előadni, némelyeket pedig elhallgatni, de elhallgatni csak azt szabad , ami nagyon szükséges, és a= mi egyben lehetségesnek is tűnik”.  A felek szépítő tényállásaira panaszkodott Helmstedt egyeteme is, amik= or Braunschwieg-Lüneburg hercegség hercegének megbízásából egy vizsgálóbizotts&= aacute;g vizsgálta meg ítélkezési és konzí= liumadási gyakorlatát, és nagy ellentmondásokat talált, m= ivel ugyanazon esetekben eltérő jogvéleményeket, illet= ve ítéleteteket adtak többször is, és ez megismétlődött egy 1680-as hercegi vizsgálób= izottság kritikájában is. Sőt itt az is sokszor előfordult, = hogy ugyanabban az ügyben a fakultás és egyes tagjai a szembenálló felektől is elfogadtak megbízá= st szakvélemény adására, és mindkét megbízó fél számára kedvező szakv&e= acute;leményt adtak, melyek kizárták egymást. A védekez&eacut= e;s itt az volt, hogy sokszor a felek álnévvel adták be a véleménykérésüket, és így nem tudták a Spruchkollégium tagjai, hogy ugyanannak az ügyn= ek a szembenálló feleiről van szó. Természetese= n ez csak arra volt megfelelő védekezés, hogy miért fogadtak el szembeálló felektől megbízást,= de arra nem, hogy miért készítettek egymásnak ellentmondó jogvéleményt, pártosan elfogulva a mindenkori megbízó fél érdekei felé.

 

 

 

 

4. = A konzíliumok gyakorlatá= nak funkciói

 

 

Falk a következő funkciókat összegzi a német gyakorlat elemzése kapcsán.

-&nb= sp;        Inform&aacu= te;ciós funkció, mely egyrészt a kor bíráinak &eacu= te;s ügyvédeinek szaktudási hiányosságaib&oacut= e;l adódott, másrészt az egymásra halmozódó jogi rétegekből keletkező bonyolult jogi helyzetekből az egyes kérdések jogi normáina= k megadásánál.

-&nb= sp;        Eljá= rási költséget érintő funkció, mely azt jelen= tette, hogy ha egy perbe induló fél a per megkezdése elő= tt egy számára kedvező döntést valószínűsítő szakvéleménnyel = rendelkezett, akkor pervesztesége esetén sem kellett megfizetni az ellenf&e= acute;l költségeit, és ez sokszor megközelítette vagy meghaladta a perrel megnyerhető értéket is, vagyis az ok= os ügyvédek tanácsára a peres felek beszereztek egy ilyet, mielőtt belevágtak a perbe. (Példa erre egy 1716-= os ítélet a tübingeni Hofgericht-nél, melyben egy asszony az apával szemben érvényesítette h&aacu= te;zasságon kívül született gyermeke miatti kártér&iacut= e;tési igényét, és megnyert ezt a pert, melyben 30 guldent ítéltek meg neki a szüzessége elvesztés&ea= cute;rt, 10 guldent a gyerekágyi költségekre, és 12 gulden éves gyerektartási hozzájárulást a gyerm= ek 12 éves koráig, összesen 184 guldent. A felperes perköltsége e perben 118 guldent tett ki.)

-&nb= sp;        Az eljárás közbeni megegyezésnél a pozíciót javító funkció, mivel ha a peres fél egy számára kedvező szakvéleményt szerzett, akkor egyrészt a másik fél még pernyertesség esetén sem remélhe= tte drága költségeinek megtérítés&eacut= e;t, és ez a megegyezés felé szorította, másrészt ez a fél elszántságát demonstrálta a per folytatására, elbátortalanító hatást téve és a megegyezés felé ösztönözve a másik fele= t.

-&nb= sp;        Eljá= rást gyorsító funkció, mivel a Spruchfakultás ügyet referáló professzorának így nem kell= ett időt szentelnie a vonatkozó jogi irodalom átnézésére, hanem készen kapta kikeresve= a vonatkozó jogi támpontokat, illetve a pro és kontra érveket.

-&nb= sp;        Autorit&aac= ute;si funkció, mivel a nagynevű professzor vagy külön&o= uml;sen egy egész Spruchlollégium véleménye szakv&eacut= e;leményként nagy hatást tett a jogban csak technikai szinten járatos als&= oacute; szintű bírákra. Ebből adódott persze, hogy igazán nagy ügyekben a nagy egyetemek  sokaságának szakv&ea= cute;leményét felhalmozva küldték be a bíróságoknak, például Hessen őrgrófja a Katzenellenberger grófság megszerzéséért vívott jogi küzdelmében 11 német és külföldi egyete= m és 16 híres jogászprofesszor egyéni szakvélem&eacu= te;nyét szerezte be igénye alátámasztására.  Ennek másik verziója= volt, hogy az alapul fekvő szakvéleményt apprrobáci&oac= ute;s (megerősítő) aláírásokkal látt= ák el, hogy tekintélye felülbírálhatatlan legyen. Ez pedig a megerősítő professzoroknak semmi munkájába nem került, ám így is kaphattak honoráriumot, ezért ez nagy pénzkereseti lehetőség volt. Egész hálózatok alakultak = ki a híres professzorok között, akik approbációs aláírásokat adtak minden vizsgálat nélkül egymásnak viszonosságból.  Jól mutatja az autorit&aacu= te;s funkciót a humanista jogtudományban máskülön= ben legendának számító Ulrich Zasius példája, aki nemcsak Freiburg egyetemének professzora volt, hanem városi szindikus is, és a város peres ügyeiben állandóan szakvéleményeket szerze= tt be híres kollégáitól, miközben nyilvánvaló volt, hogy az ő szakértelme ezek megválaszolására legalább annyira kiterjedt vol= t, mint a szakvéleményt adóké.

-&nb= sp;        Mintaad&oac= ute; funkció, melynek lényege, hogy a szakvéleményben felsorakoztatott érvek és ellenérvek egyszerűen kézhez álltak a bírs= ágnak a gyors ítélet elkészítéshez. Az ezt beszerző fél és ügyvédje így számíthatott azzal, hogy az állandóan nagy munkateher alatt álló ítélkező fakultások referensei nagy valószínűséggel egyszerűen lemásolják majd az érveket, amelyeket = az aktákban fekvő szakvéleményekben találnak,  hisz e nélkül maguknak kellene a szakirodalomban utána né= ;zni a normatív támpontoknak és a felmerülő jogi dilemmák megoldási érveinek. A kedvező szakv&eacu= te;leményt beszerző fél számára így az ebben felsorak= oztatott érvek egyben a számára kedvező ítél= et alapjait is tartalmazták sok esetben.

-&nb= sp;        Kontrollfun= kció, melynek lényege abban állt, hogy mivel a fő szabá= ly szerint - noha ez ténylegesen nem lett volna megengedhető az eg= yetemek szabályzata szerint - a Spruchkollégium ítélet&= eacute;t a referens egyedül alakította ki, és nem volt korreferens állítva, aki ellenőrizni tudta volna a referens esetlege= s egyoldalúságát, így egy óvatos ügyvéd egy utólagos szakvélemény megrendelésével és benyújtásával, amely elemezte a két fél tényállás előadásait és jogi igényeit együtt az eljárási bizonyít&aacut= e;si eredményekkel, mintegy pótolta a korreferens munkáját, és ráadásul maga felé t= udta hangolni a döntési tervezetet. Az egész kollégium= a referens előterjesztésén túl már csak ezt tudta elolvasni a nagy munkateher miatt, és ezzel egy ellenté= tes ítéleti mintát is a kezébe kaphatott.

-&nb= sp;        Véle= ménymegismerési és bíróságkizárási funkció= t is ellátott az előzetes szakvéleménykérés sok esetben. Ugyanis noha a bíróságoknak az ítélkező fakultás kiválasztásában rendszerint szabad keze volt, a  szembenáll&oac= ute; felek minden indokolás nélkül három-három = fakultást kizárhattak ebből egyszerű nyilatkozattal. Ez a lehetőség adta meg a jó anyagi háttérrel rendelkező feleknek, hogy előzetes szakvéményk&eacu= te;réssel kipuhatolják az egyes fakultások álláspontj&aac= ute;t ügyükhöz, és ha egyszer ennek keretében m&aacu= te;r pozítív álláspontot foglaltak el, akkor ezt kénytelenek voltak akkor is képviselni, amikor felkérték őket ítélethozatalra a bí= róság részéről, ha pedig kivételképpen mé= gsem a megbízó fél jogi pernyertességét valószínűsítették a megadott szakvé= leményben, akkor minden indokolás nélkül ki lehetett záratni= őket az ítélethozatalból. Mivel a legtöbb bír&o= acute;ságnak meg volt a stabil ítélkező fakultás partnere, mely ismert volt, a félnek csak fel kellett ezt kérni szakvé= ;leményre, és ezután biztosabb helyzetben várhatta az ítéletet, ha ehhez küldték ki az aktákat. = Igaz hogy több egyetemi szabályzat tiltotta a Spruchkollégiumoknak, hogy elvállaljanak olyan ügyet ítélethozatalra, amit előzetesen szakvéleményeztek, de ez ellen a felek álnevet használtak  - kedvelt v= olt a bevett görög és római nevek használata a szakvéleménykéréseknél e miatt! – így ez nem akadályozta meg az egyetemet, hogy elfogadja az aktákat, még ha a benne levő tényáll&aacut= e;s ismerős is volt, hisz nem sokkal előtte szakvéleményezték.    

 

Néhány részlet ezekhez a funkciókhoz:

 

A konzíliumad&aacu= te;ssal a jogi információ nyújtása azért is nélkülözhetetlen volt, mert a sok rétegben egymásra torlódott jog, a bírói gyakorlatok és a jogtudósi véleményekben, kommentárok tömegében rejlő normatív támpontok egy labir= intust jelentettek a jogkeresők számára.  Ezt írja Guy Coquille, lati= nosan Conchyleus (1523-1603) egy akkori kommentárjában is. De azért sokszor a jogtudós támogató vélem&= eacute;nyek beszerzésével saját ügyük jobb színben feltüntetetését is célozták. A megfelel= 37; információ is tényleg fontos volt, mert ha rossz keres= et formulát választott peres fél, még akkor is elutasították keresetét, ha más akció v&= aacute;lasztásával anyagi jogilag jogos is volt az igénye.

 

Az eljárási költséget érintő funkcióhoz: egy 1703-as írás „Zustand des Justitien-Wesen” címmel írja, hogy egy ügyben, melybe a perérték 10 birod= almi tallért tett ki, a perköltség végén ezer tallérra rúgott, és a perérték sokszoros= át kitevő perköltség az eljárások végén bevett dolognak számítottak, úgy h= ogy sok perlő fél ebbe ment tönkre. Így a felperes a végén esetleg akkor is elvesztette vagyona egy rész&ea= cute;t, ha megnyerte a pert, ám a másik fél által besze= rzett konzíliumok, az ő pernyertességét valószínűsítve, mentesítették a ves= ztes felet a pernyertes költségeinek megfizetése alól.=

 

A megegyezésre ösztönző funkcióhoz: a ius commun idején a németeknél a fellebbezések, felülvizsgálat= ok, semmiségi kérelmek stb. sokasága létezett, és ezzel a végtelenségig el lehetett húzni a végső döntés megszületését. Ebbe= n a transmissio actorum kérése a lehetséges sok-sok elj&aa= cute;rási kérdésben szükséges részítél= etnél is sok időnyerést jelentett a pernyújtásban érdekelt számára. És mivel a bíró= ságok állandóan túl voltak terhelve, örömmel kapta= k a felek ügyvédeinek ez irányú javaslatán, il= yen úton elodázni a nagy munkát igénylő végső = ítélet elkészítését.&= nbsp; Mindezek az okos felet még jogos igénye ellenér= e is arra vitték, hogy inkább egyezzen ki az ellenfelével.<= /p>

 

 

5. = A konzíliumadási tev&eac= ute;kenység kortárs kritikái

 

 

Az egyik az angol jog&aac= ute;sz Arthur Duck, eredetileg 1668-ban latin nyelven megjelent művében, később 1689-ben franciául „”De l’usage= et de l”autorité du droit civil” cím alatt, felveti,= hogy állandóan ellentmondásos jogvélemények találhatók ugyanarra a helyzetre egyazon szerzőkné= ;l, pl. jó példát adnak erre Baldus de Ubaldis konzíliumai. (Duck könyvének német fordításában az 1500-1600-as évek Spruchkollégiumainak elemzéséhez az adatok a 70-75. ol= dalakon).  Így ezek ért&ea= cute;ke a jogtudomány számára csekély, helyettük a= monográfiákat kell előnyben részesíteni a jog megértés&e= acute;he. Guy Coquille egy listát is felállított, hogy a korábbi nagy nevet kivívott jogászok közül ki azok, akik a megbízóik érdekei miatt konzíliumaikban ellentmondásos jogvéleményeket hagytak ránk, és ezzel szemben azok, akik tisztességes= en kitartottak a jog normái mellett még konzíliumad&aacut= e;saikban is. „Bizalmat érdemel többek között Wilhelm Dur= antis, Bartolus de Saxoferrato és Paus de Castro, ezzel szemben óvat= ossággal kell kezelni nem utolsó sorban Baldus de Ubaldis, Alexander Tartagnu= s, és Jason de Mayno konzíliumait.  Ez utóbbiak sokszor saj&aac= ute;t korábbi meggyőződésük ellen is érveltek, és ezzel ellentmondásba keveredtek saját, más ügy kapcsán felállított jogi vélemé= nyükkel” (Falk 2006:243.)

 

Josephus Ludovicus, Ferra= ra szenátora és itteni jogász írta 1586-ban megjel= ent egyik kommentárjában, hogy félrevezető az a nézet, amely egy jogi álláspont érték&ea= cute;t az amellett konzíliumokban kiálló jogászdoktorok számával méri. Ezek a pénzszerzésre törekedve a megbízóik érdekei szerint nyilvánítanak véleményt. A belga Nicolaus Bets 1611-ben általános kritikát fejtett ki az öröklési jogról írt átfogó kom= mentárjában, hogy a jól megfizetett jogászdoktorok megbízóik= érdekében számtalan felosztás és kivételt iktattak be működésük során, hogy a megbízóik ügyét pernyertességre vigyék, ám íg= y a haszontalan felosztások és disztinkciók sokasága jött létre e jogterületen. Vagyis a korábbitó= ;l eltérő jogi álláspontjaikat úgy igyekezt&e= acute;k leplezni, hogy apró disztinkciótevésekkel más ügyként próbálják feltüntetni éppen védett megbízójuk ügyét, mint korábban tették hasonló esetben egy más érdekű megbízó érdekében.

 

Annak kapcsán, hog= y a humanista jogászok megvetették ugyan a konzíliumok  tudományos ért&eacut= e;két, de maguk  a legcsalafint&aacut= e;bb módon igyekezetek ebből vagyont gyűjteni, példa Alciatus meggazdagodása konzíliumadásaiból. Ern= st von Moeller 1907-ben róla írt monográfiájában említi: „Az a történet maradt fenn róla, ho= gy csak a Digesták egyetlen helyének felhasználás&aacut= e;val, mely az öröklési ügyekre vonatkozott,  olyan sok szakvélemé= nyt készített, hogy  ezekkel több mint tizenötezer dukátot keresett&n= bsp; De ugyanígy korábban Baldus is sokezer dukátot keresett egy-egy Digesta-hely felhasználásával, ráadásul ő Peruggia kereskedőházainak jogi képviselőjeként is nagy pénzeket keresett. (Idézi Falk id. mű). Norbert Horn egy 1968-as tanulmányban  ír= ja Baldusról, hogy a méltányosság bevetését mesterien tudta a megbízója pernyerte= ssége érdekében felhasználni, és ez által&aacu= te;ban is jellemezte a humanistákat később, mivel rugalmasabb jogfelfogásukkal - ma „magasabb reflexivitásnak” mondanánk -  a jogi v&e= acute;lemények ügyes hajlékonyságát tudták elérni.= Ha Baldus egy római jogi szöveghelyet nem tudott a képviselt ügy érdekében felhasználni, rögtön a morális érvekhez és a méltányossá= ghoz folyamodott. De Ulrich Falk méltányosabb, és  csak részben fogadja el Bald= us gyakorlati jogászi módszerében a morális elvek és  méltányosság pártos felhasznál&aa= cute;sát: „War die Rechtsethik, der die Argumentation des Baldus verpflichtet w= ar, die eines professionellen Parteivertreters? Diente die  eloquente Berufung auf die aequitas= der argumentativen Absicherung einer  -  um die Worte Engelma= nns aufzugreifen -  „parteii= schen Beistandshandlung”? Diese Frage wird nicht mit einem schlichten „Ja” oder „Nein” zu beantworten sein…” = (Falk 2006:255).

 

A kanonista Wilhelm Duran= tis (1237-1296) itáliai jogász, akinek Speculum iudiciale c. eljárásjogi kézikönyve az egész középkorban a nagy hatást tett, írt a jogtud&oacu= te;si konzíliumokról és az ítélethozatal rájuk való átruházásáról. = Az ő idejében már általános szokás vol= t az itáliai városokban, hogy a jogtudósoktól szakvéleményt (sapientes, consiliari, iurisconsulti) kértek, akik ezzel a bírák helyére lépte= k, és ők készítették el az ítél= etet is. Durantis helytelenítette ezt: ”Dies Übertragung der r= ichterlichen Urteilskomptetenz sei jedoch abzulehnen, weil sie viele grobe Unregelmäßigkeiten nach sich ziehe. Besser sei es, wenn das Geri= cht selbst die Wahrheit erforsche und eigenverantwortlich entscheide” (Fa= lk 2006:260). A felek maguk választhatták ki az ügyükb= en döntő jogtudóst, de ha nem tudtak megegyezni, akkor a bíró döntött  ennek személyéről, és küldte el a fel= eket ehhez. Vagyis itt az olaszoknál a későbbi német a= ktafelküldési eljáráshoz képest közvetlenebb kapcsolat volt a f= elek és az ügyüket eldöntő jogtudós között, illetve itt nem egyetemi testület, hanem egyetlen jogtudós vette át az ítélethozatalt.  Engelmann 1938-as „Wiedergeb= urt der europäischen Rechtskultur” c. könyvében í= rta, hogy a felek szóban és írásban is elő tudt= ák adni a jogtudós számára ügyüket.  Mindesetre az olasz jogtudósokról sok elfogultság és az ít&e= acute;letek áruba bocsátása maradt fenn, igaz később úgy értelmezték a kanonisták ilyen jellegű kritikáit az ítéletek leadásával szemben= a jogtudósok felé, hogy ezzel csak az egyházi bíráságok döntési kompetenciáj&aacu= te;t védték a jogtudósokkal szemben, és  így volt, aki ezért e= zt a kritikát károsnak tartotta.

 

Johannes de Deo 1246-os Cavillationes c. írása az itáliai városok b&iac= ute;rósági gyakorlatához volt kézikönyv - ma ügyvédi finomságoknak, trükköknek neveznénk - és ebb= en írja, hogy a bírák ekkor minden ügyben beszereztek egy jogtudósi konzíliumot. „Ha Te egy ilyen jogtud&oacu= te;shoz mész, óvakodj, mert sok hamisságot szoktak ezek elkövetni. Noha az a feladatuk, hogy egy jogi szakvélemé= nyt adjanak, ők sokszor igazságtalan és értelmetlen szakvéleményt adnak. Megbízásuk ellenére sokszor egy igazságtalan konzíliumot adnak el Neked (id&eacut= e;zi Falk 264.).   Szintén az itáliai gy= akorlathoz álljon itt 1644-ből egy kritika Giambattista de Lucca-tó= l, aki a római kúria nagy ismerője volt ügyvédként, majd pappá felszentelése után egészen a kardinális méltósá= gig feljutott, és aki a konzíliumoktól még a római kori responsum nevet is elvitatja: „Ein Responsum, das in rechter Absicht verfaßt werde, trage in einer juristischen Kontrverse= zur Erhellung der Wahrheit bei. Konsilien dienten eher dazu, mit Täuschung= en, Scheinargumenten und trügerisch zusammengeschneiderten Schlußfol= gerungen diese Wahrheit zu verhüllen. Sie seien mit Geld käuflich oder w&u= uml;rden aus anderen opportunistischen Motiven verfaßt” (Falk 2006:265).=  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Irodalom

 

 

Ascheri, Mario (1976): Rechtsprechungs- und Konsiliensammlungen. Italien. In: Coing, H.

      (Hg.): Handbuch der Quellen und Lit= eratur der neuen europäischen Rechtsgeschichte.

      Zweiter Band: Neuere Zeit (1500-180= 0). S. 1114-1221.  C. H. Beck’s= che

      Verlagsbuchhandlung. München

= Dawson, John P. (1968): The Oracles of the Law. Ann Arbor: The Univ. of  Michigan Law

=      School

Dorsdeck, Thomas (1989): Die herrschende Meinung -  Autorität als Rechtsquelle. F= unktionen einer

      juristischen Argumentationsfigur. Duncker und Humblot. Berlin.

Duck, Arthur (1993): Über Gebrauch und Geltung des ius civile der Römer. Wallstein Verlag.

      Götti= ngen.

Falk, Ulrich (2006): Cons= ilia. Studien zur Praxis der Rechtsgutachten in der frühen Neuzeit.

    Vittorio Klostermann. Frankfurt am = Main, 478.p.

Horn, Norbert (1973): Die legistische Literatur der Kommentatoren und der Ausbreitung des

     gelehrten Rechts In: Coing, H. (Hg.= ): Handbuch der Quellen und Literatur der neuen

     europäischen Rechtsgeschichte.= Erster Band: Mittelalter (1100-1500). S. 261-365.=   C. H.

     Beck’sche Verlagsbuchhandlung. München

Kischkel,. Steffen (2003)= : Die Spruchtätigkeit der Juristishcen Fakultät Rostock in den Jahren

     1628 bis1657. Sh= aker Verlag. Aachen.

Pokol Béla (1991):= A jog szerkezete. Gondolat Kiadó. Felsőoktatási Koordinációs Iroda.

      Budapest.<= /p>

Pokol Béla (2004): Jogelmélet. Társadalomtudományi trilógia II. Századvég Kiadó. Budapest.

Pólay Elemé= r (1988) A római jogászok gondolkodásmódja.  Kazuisztika és absztrakci&o= acute;.

      Tankönyvkiadó. Budapest.

Scholz, Johannes-Michael = (1976): Rechtsprechungs- und Konsiliensammlungen. Spanien. In:

     Coing, H. (Hg.): Handbuch der Quell= en und Literatur der neuen europäischen

     Rechtsgeschichte. Zweiter Band: Neu= ere Zeit (1500-1800). S. 1271-1318.  C. H.

     Beck’sche Verlagsbuchhandlung. München

Szabó Béla = (2001): Doktor alkotta jog: Communis opinio doctorum. In Szabó Miklós (szerk.):  Ius Humanum. Ember alkotta jog. Műhelytanulmányok. Bíbor Kiadó. Misk= olc. 111-156.p.

Wagner, Udo (1976): Rechtsprechungs- und Konsiliensammlungen. Niederlande. In: Coing,

      H. (Hg.): Handbuch der Quellen und Literatur der neuen europäischen Rechtsgeschichte.

      Zweiter Band: Neuere Zeit (1500-180= 0). S. 1399-1430.  C. H. Beck’s= che

      Verlagsbuchhandlung. München

Walter, Gerhard (1976): Rechtsprechungs- und Konsiliensammlungen. Frankreich. In: Coing,

     H. (Hg.): Handbuch der Quellen und Literatur der neuen europäischen Rechtsgeschichte.

     Zweiter Band: Neuere Zeit (1500-180= 0). S. 1223-1270.  C. H. Beck’s= che

     Verlagsbuchhandlung. München

= Wiacker, Franz (1967): Privatrechtsgeschichte der Neuzeit. 2.neuarbei­tete Aufla= ge.

=       Götti= ngen: Vandenhoeck & Ruprecht.

 

 

------=_NextPart_01C723C0.35E2AF90 Content-Location: file:///C:/E4E93678/pokol28_files/header.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii"





PAGE=  

 

PAGE=   20

 

------=_NextPart_01C723C0.35E2AF90 Content-Location: file:///C:/E4E93678/pokol28_files/filelist.xml Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/xml; charset="utf-8" ------=_NextPart_01C723C0.35E2AF90--