Pokol Béla

Az európai jogi gondolkodás újkori fordulata

A római jog az 1100-as évektől a hűbéri keretekre tudatosan átalakított formában való továbbélés és a görög-római szellemi alapokat részben átörökítő keresztény szellemiség révén két fontos jellemzővel rendelkezett az újkor kezdetéig. Egyrészt a jog és erkölcs antik világban létező összefonódása - melyben a görögök az erkölcs oldaláról, a rómaiak a formális keretek közt peresíthető jog oldaláról gondolták végig a magatartási szabályozást - megmaradt, és csak a szintén görög-római szellemi gyökerekre visszanyúló természetjog - földi jog kettősével igyekeztek befogni a méltányosság és a közösségi rend szükségleteinek eltérő követelményeit. Másrészt az újkorig jellemzője volt az Európa fejlettebb részein újjáéledt római jognak is, hogy alapvetően eseti jogi szemléletű volt, és a döntési szempontok sokaságát rendszerbefoglalás nélkül tartotta kézhez a bíráskodás számára. Az újkortól indulóan e két jellemző fokozatos átalakulásnak indult, és nagyjából az 1550-1750 közötti évek folyamán poláris ellentétévé alakult át. Ennek eredményeképpen az 1800-as évek elejétől az erkölcs és a jog elkülönítése, a jogdogmatikailag rendszerezett jog működése és a természetjog háttérbeszorulása figyelhető meg. E folyamatok teljes megértéséhez alaposan szemügyre az átalakulás előtti helyzetet, és azokat a körülményeket, melyek e folyamatok kibontakozásához vezettek.

1. Szellemi paradigmaváltás az 1500-as évektől

A késő-középkor évszázadaiban az európai szellemi élet kizárólagos keretét a keresztény egyház intézményei jelentették. Kolostorai, az egyházkerületekben kiépített dómiskolái és más püspöki iskolái illetve a kolostorokon belüli tanítás intézményei a teljes szellemi gondolkodást a Szentírás és a különböző egyházi szellemi termékek elsajátítása felé terelték (lásd ehhez Hattenhauer 2004:241-305, ill. Lange 1997: 24-43). Az ennek menetében később ezek mellé belépő római jogi szövegek, Jusztiniánusz császár kodifikációja és a római gondolkodást összegző Digesta gyűjteménye, majd az antik görög filozófia újra felfedezett művei a Szentírás és a zsinati döntések kötelező jellegének szellemében kerültek feldolgozásra. A szabadabb és kritikusabb szövegkezelés és a szövegek értelmével való esetenkénti explicit szembefordulás lehetősége csak a reneszánsz és a humanizmus kibontakozása menetében indult meg az 1300-as évektől, de a jogi gondolkodásban ez csak az 1500-as évekre jelent meg.

A kritikusabb szövegkezelés és a szöveg értelmének többféle logikai úton való feltárása Arisztotelész műveinek nyomán - eleinte arab fordításban és közvetítéssel - már az 1200-as évektől megindult, de ennek átfogóbb hatása csak az 1500-as évek elejétől kezdte feszíteni az egyházi tanítások szellemi keretei között élő európai szellemi életet. Ennek egyik első hatása volt az egyház szellemi épületének meghasadása, és a lutheri illetve a kálvini eszmék mentén a protestáns egyházak és szellemi holdudvaraik leszakadása az 1500-as évek első felében, ezután alig néhány évtized alatt az egész európai szellemi életben átfogó változás indult meg.

Az átalakulás legfontosabb vonását az igazság autoritatív szövegekhez kötött és végső soron egyes kötelező szöveghelyekkel való egyezéssel történő bizonyítása helyett az állítások igazságának absztrakt elvekre visszavezetése, és ebből ellentmondásmentes logikai következtetéssel (esetleg a következtetések sorozatával) való bizonyítása váltotta fel. Ez a változás már a teológián belül megindult a lutheránus majd a kálvini teológia rendszeres-absztrakt szintre emelésének törekvésével, de ennek teljes végig vitele a teológián túli filozófiai-logikai gondolkodásban bontakozott ki az 1500-as végétől. A fordulat alapvetően a francia szellemi életben indult meg ez időtől kezdve, és az itteni hatásokra a protestáns hollandoknál és a német hercegségekben ment végbe az ebbe való bekapcsolódás az 1700-as évek elejéig.

A kiindulópontot Luther reformációjának megindulása után Philip Melanchton topikai rendszergondolkodása jelentette az 1520-as években. Ő azt tanította, hogy Isten minden emberben a tudás bizonyos elemeit helyezte el, melyeket néhány toposz alkot (topoi, loci), és minden tudománynak, így a jogtudománynak is, olyan módszerrel kell rendelkeznie, amely feltárja és rendszerezi ezeket a toposzokat, mintegy alap-topikaként (praecipui loci). Ám vannak olyan toposzok, melyek minden tudományban közösek, ezek a közös toposzok: a genus, a species, az okok és a hatások, a hasonlóságok és az ellentétek. Ezek pedig nemcsak a filozófia és a nyelv vizsgálatára alkalmasak, ahogy a humanisták gondolták korábban, hanem a teológia és a jog tárgyainak tárgyaira is alkalmazhatók ezek. Vagyis, hogy milyen genus-hoz tartozik a vizsgált tárgy, vagyis minek a fajtája, majd másik oldalról, hogy az átfogóbban már elhelyezett tárgy milyen fajtákra bontható szét; majd azt megnézni, hogy milyen okok hozták létre, majd milyen hatások erednek belőle, illetve mi hasonló hozzá, illetve mi polárisan ellentétes a tárggyal. Így a tárgy vizsgálata spontán módon egy rendszerbe illeszti bármely vizsgált tárgyat, és lassanként összeérnek átfogó rendszerré. Ám ez nem egy deduktív rendszer – ahová a későbbi jogi rendszergondolkodás eljutott -, és nem egy általános-legátfogóbb szempontból deduktívan épül fel, és csak lefelé haladva az alfajok felé, hanem bárhonnan állva felfelé is bele kell helyezni a tárgyat, és lefelé is szétbontani alfajokra. Ez a topikai rendszerépítés a későbbi deduktív rendszerépítéssel szemben (Berman/Red 1994:11).

Melancton a topikáját közvetlenül a holland filozófustól és filológustól, Rudolf Agricola-tól vette át, de ennek gyökere Arisztotelész és Cicero volt. Csak az volt új benne, hogy bizonyos, emberrel együtt született alap-topikát feltételezett, mely az egyes tudományágak számára kiindulópontként szolgálnak nála. Ő még az alapvető topikát a Bibliából és a tízparancsolatból vezette le, a bűn és a kegyelem, a lopás és a házasságtörés tilalmát, a személy és tulajdon védelmét így tízparancsolatból. Követői már inkább a római jogi institúciókból és más római szövegekből igyekeztek az alapvető fogalmakat és jogelveket összegyűjteni. Így párokat képeztek, a szabály és a méltányosság, a tartalmi és az eljárási szabályozás, a tulajdon és a kötelem stb. A teljes jogot jogágakra igyekeztek elkülöníteni, és az egyes jogágakon belül egy hierarchiát felépíteni. Csak, ha a joganyag el van rendezve, lehet benne az igazságokhoz eljutni az elrendezést követő módszer révén, ahogy Melanchton is gondolta a teológiát illetően.

A franciáknál a reformáció másik ága a kálvinizmus jelentette a kiindulópontot, és itt a még erősen skolasztikus hatás alatt álló Petrus Ramus (Pierre Rameau) emelhető ki az 1560-as években, aki egy rendszeres kombinatorika a megszerkesztésével igyekezett a kötelező szöveghelyektől elszakadó absztrakt-logikai bizonyításon nyugvó igazság-keresési módszert kialakítani. A Szent-Bertalan éjszakai leszámolás áldozatául esett Ramus után évtizedek múlva végül René Descartes és Blaise Pascal „geometriai gondolkodásra” törekvő rendszeres írásai hajtották végre ezt a fordulatot a franciáknál, és mivel az egész kontinens vonatkozásában a francia szellem jelentette ekkor a központot - egy időre még az általános európai szellemi nyelv szerepét is átvéve a korábbi latin nyelvtől -, ennek hatására az egész európai kontinensen terjedni kezdett a deduktív-rendszergondolkodás eszméje. Az 1650-es évekre így ez a gondolkodási irány egyre inkább az átfogó szellemi élet középpontjába került, és ettől kezdve egy-egy állítás igazságát, és egy elemzést vagy egy értekezést nem kötelező szöveghelyekre visszavezetve kezdték megvitatni, hanem biztos alapokon álló absztrakt elvekre visszavezetéssel, és innen szillogisztikus logikai következtetésekkel kimutatni ellentmondás-mentességét, vagy ellentmondás esetén hamisságát. A igazság záloga így a kötelező szövegek helyett az értelem és az általa kezelt logikai ellentmondás-mentesség lett.

A másik nagy szellemi változást jelentette annak felfedezése, hogy az állításoknál vagy a normatív szabályok lefektetésénél lehetőleg el kell szakadni az esetek részletességétől, és absztraktabb síkon kell megfogalmazni olyan tételeket, melyek általánosan mindegyiket ki tudják fejezni. Ezeket az általános elveket és tételeket pedig egymással harmonizálni kell, és megállapítani közöttük a levezetési viszonyokat. Ezután a gondolkodásnak és a bizonyításnak nem kell mindig az ezernyi részletet bevonni a elemzésbe, csak a releváns néhány részletet, és utána rögtön az absztrakt tételek és elvek irányában lehet menni a bizonyításban és a cáfolásban. Ezzel a változással az antik görög-római gondolati kincs felhasználása, és ebből fakadó eseti gondolkodási mód alapvetően megváltozott. Nézzük meg ezt Descartes megfogalmazásában: „gyakran megesik, hogy ha az egyes dolgokat amelyek egy feladattal kapcsolatosak, külön-külön jelene áttekinteni, egy ember élete nem volna elégséges, akár azért, mert nagyon sokfélék, akár azért, mert ugyanazokat a dolgokat nagyon is gyakran meg kell ismételni. De ha valamennyit a legjobban elrendezzük, akkor többnyire bizonyos osztályokra vezethetők vissza, s elég lesz ezekből egyetlenegyet szemügyre venni, vagy egyesekből valamit kiemelni, vagy inkább tárgyalni némelyeket mint másokat, vagy legalábbis soha semmit hiábavalóan nem ismételni. Ez annyira hasznos, hogy gyakran a jó elrendezettség következtében sokféle munkát rövid idő alatt és csekély fáradsággal lehet elvégezni, holott első tekintetre roppant nagynak látszott” (Descartes1961:106). A részleteket absztrahálni, az absztraktumok között rendet alkotni, és a későbbiekben mindig betartani a gondolati lépéseket - ez a rendszergondolkodás alapvető magva, amely Descartes után a kontinentális európai gondolkodást megragadta.

Néhány évtizeddel ezek kifejtése után a német Wilhelm Leibniz e gondolatot már kifejezetten az eseti római jogi gondolkodás meghaladását célozva így fogalmazta meg: „De hogy ne gondolja uram, hogy a maximáknak egyedül csak a matematika tudományában vehetnénk jó hasznát, elég megnézni az igazságszolgáltatás gyakorlatát, ahol a maximáknak legalább akkora szerepük van. Ha szeretnénk az igazságszolgáltatást megkönnyíteni, mintegy átlátva annak hatalmas óceánját, akár a térképen, akkor ennek fő módja, hogy bizonyos egyedi döntéseket általánosabb elvekre vezetünk vissza. Így például a digeszták számos törvénye, eljárások és kivételek, in factum-na nevezett iratok vezethetők vissza arra a maximára, miszerint ne quis alterius damno fiat locupletior, azaz, senkinek nem lehet haszna más kárából” (Leibniz 2005:410).

Az 1600-as évek közepén Descartes nyomán ezt fogalmazta meg Blaise Pascal is, aki a szkepticista Montaigne érveléseinek hatására a kiinduló-átfogó fogalmak (idő, tér stb.) és az isteni igazságok definiálhatatlanságát és bizonyíthatatlanságát elfogadva egyrészt kizárta ezeket - mint hiába való erőfeszítéseket - a tudományos gondolkodásból, de másrészt Descartes hatására az ezen túli dolgok magyarázatára a geometriai gondolkodás módszerét igyekezett kidolgozni: ”Ennek az igazi módszernek (…) két összetevője van: az egyik az, hogy egyetlen kifejezést se használjunk, amelynek nem értelmét előzetesen nem fejtettük ki világosan, a másik pedig hogy egyetlen kijelentést se tegyünk, amelyet nem bizonyítottunk már ismert igazságok segítségével. Egyszóval: minden kifejezést definiálni és minden kijelentést bizonyítani kell” (Pascal 1999:40). Ebből a fejtegetésből a leellenőrzött gondolati premisszákon nyugvó, ellentmondásmentes gondolati építmények létrehozása következik, de az a későbbi eszmei fejlemény, hogy az ilyen építménynek az absztrakt kiindulópontok konkretizálásán keresztül létrehozott absztrakt-konkrét rendszer a letéteményese, Pascalnál még nem bukkan elő, és csak Leibniz lépett tovább ebbe az irányba.

A németeknél az 1600-as évek második felétől erre a gondolati szálra csatlakozott Erhard Weigel, és alapvetően rajta keresztül, tanítványaiként a jogász és történész Samuel Pufendorf, illetve az átfogóbb filozófiai gondolkodás szintjén Wilhelm Leibniz.

Az előbbivel párhuzamosan zajló másik változást, amely az 1600-as évek elejétől több lépésben a modern tudományok kialakulásához vezetett, Galilei kezdte el azzal, hogy a fizikai-mechanikai világban az összefüggések korábbi, emberi kapcsolatokból vett analógiákkal (pl. szimpátia-antipátia) magyarázat helyett az okozati törvényszerűséggel való magyarázatot felvetette. Ezt a gondolatot vitte tovább - már a Descartes által kidolgozott absztrakt-rendszeres gondolkodás fényében - az angol Thomas Hobbes az 1600-as évek első felében, és a társadalmi közösségek működésében rejlő törvényszerűségek feltárására is kiterjesztette Galilei módszerét. Az 1600-a évek második felének angol és skót társadalomfilozófiai és ugyanígy a kezdődő német morálfilozófiai gondolkodás is ezt vitte tovább. (E változásokhoz lásd Karácsony 2007:181-183).

Ennek egyik fejleménye volt a valóság működése és ebben az Isten általi meghatározás új alapokra helyezése Leibniz által az 1700-as évek elejétől. Amennyiben ugyanis a világ megalkotása után is az isteni gondviselés folyamatosan beavatkozik a világ eseményeibe, az absztrakt természeti és társadalmi törvényszerűségek és az ezeket magyarázó elméletek mindig csak bizonytalan talajon állhatnak. Leibniz ennek eltüntetésére vette igénybe Hugo Grotius-nak az 1600-as évek elején a természetjog vonatkozásában kifejtett elképzelését, és ezt általános érvénnyel a világ egészének működésére kiterjesztette. Grotius az Isten tökéletességének eszméjét szem előtt tartva állította, hogy ha a Teremtő a világot és abban az embert értelemmel alkotta meg, és az emberbe a közösségi hajlamot (appetitus socialitas) ülteteve szükségszerűen közösségben élésre teremtette, akkor csak a tökéletlen alkotást feltételezve gondolhatjuk, hogy a megalkotás után is folyamatosan bele kell szólnia és irányítania a világ eseményeit a Teremtőnek. Az értelemmel megáldott embernek a tökéletes és a logika szabályainak megfelelő világot szem előtt tartva csak fel kell tárni azokat szükségszerűségeket, melyek az ember közösségi létének harmonikusságát biztosítják, és ezzel feltárta a természettel együtt adott jogot, az ezáltal tartalmazott magatartási szabályokat: „Ami eddig elmondtunk, az helytálló volna akkor is, ha feltennők - márpedig ezt a legnagyobb bűn elkövetése nélkül még feltételezni sem lehet -, hogy Isten nem létezik, vagy nem törődik az emberek dolgaival. Értelmünk és a töretlen hagyomány ennek a feltételezésnek éppen az ellenkezőjét oltotta belénk. (…) Ebben pedig már a jognak egy más forrása jelentkezik ama természetes forrás mellett; ez a forrás Isten szabad akarata, amelynek saját értelmünk megdönthetetlen parancsolata szerint alá kell rendelnünk magunkat. De magát a fentebb említett természetjogot is, éspedig a társadalmi vonatkozású és a tágabb értelemben vett természetjogot egyaránt, habár az ember belső lényegéből folyik, mégis méltán Istennek lehet tulajdonítani, mert maga akarta, hogy ilyen legyen a mi lényegünk” (Grotius: 1999:12).

Leibniz ezt kitágítva a egész világ működésére, jutott el a deizmusnak nevezett Isten-felfogásához, a teremtés után a világ lefolyásából kívül maradó Isten elképzeléséhez. (Vele vitatkozva az angol Samuel Clarke meg is fogalmazta vitájuk kapcsán, hogy ez tulajdonképpen az Isten tagadásának csak egy kifinomultabb formája, lásd Clarke/Leibiz: 2005: 51.). Mindenesetre a német protestáns hercegségekben, és különösen az ez idő tájt királysággá váló Poroszországban az 1700-as évek folyamán ez a leibnizi világmagyarázat és az értelemmel-tudománnyal feltárható világ elképzelése döntően hozzájárult a tudományok ugrásszerű fejődéséhez.

2. Az újkori természetjog elágazásai

A középkori keresztény tanításban a természetjog gondolata elválaszthatatlanul összefonódott a tanítás többi részével, és az isteni gondviselés megnyilatkozásait értelmező teológusok egyik területét jelentette. Az 1600-as évek elejétől Grotius említett újítása mellett Thomas Hobbes természeti állapot- és ebből társadalmi szerződéssel kilépő emberi közösség gondolata vált az újkori természetjogi gondolkodás kiindulópontjává. (Az újkori természetjogászok generációi közötti főbb eltérésekhez lásd Thieme 1953; Wieacker 1967:249-348, magyar nyelven átfogóan legutóbb Frivaldszky 2001:204-234).). Mint ismeretes, Hobbes az emberi táradalom keletkezését egy eredeti ősállapot feltételezésével magyarázta, ahol az eredendően önző és céljaikért küzdő emberek egymás farkasaiként viselkedtek egymással szemben, és az ebből következő kölcsönös megsemmisítés gondolatának belátása ösztönözte őket egy társadalmi szerződés megkötésére. Ebben minden hatalmat egy uralkodó személyre bíztak, aki a közösségi életet szem előtt tartva maga alkotja meg azóta a jogot, megfékezve ezzel az egyes emberek önzését. Hobbes szerződéselméletében nincs helye az észből levezethető természetjognak, csak az abszolút uralkodó állami joga tartalmazhat szabályokat.

Ezt a kiindulópontot vette alapul 1660-ban Samuel Pufendorf, amikor visszanyúlt Grotius értelemmel belátható és ebből levezethető természetjog gondolatához, és egy részletes természetjogi kódexet állított össze. (Kettejük viszonyára lásd: Wolf 1927: 12-67). Pufendorf - átvéve Grotius „appetitus socialitas” (az emberek társas ösztöne) gondolatát -, lehetetlennek minősítette Hobbes „ember embernek farkasa” természeti állapotát, és e helyett a közösségi életet az emberbe beleoltott teremtésből indult ki . Ezután Grotius alapeszméjét - az isten tökéletességét feltételezve, az értelemmel teremtett ember közösségi szabályainak ésszel való feltárhatóságát - alapul véve részletesen végigment a közösségi élet jogi szabályozásának területein. Ez az ésszel belátható természetjogi szabályozás ténylegesen az újkor e szakaszára már széleskörűen alkalmazott római jogból származott, de Pufendorf-nál már a Descartes és más francia gondolkodók által már végrehajtott geometriai gondolkodás fordulata látható, és ennek megfelelően az esetjogi szemléletű római jogi szabályokból és érvekből egy absztrakt rendszerezést igyekezett létrehozni a tulajdon, a szerződés, a kötelezettségek, a bűncselekményi tényállások absztrakt szerkezetét, a bűnösség fokozatainak kimerítő osztályozását stb., és ezeket egy átfogó rendszerré összefogni. A rendszeres jog gondolata - az átfogó-rendszeres tudományos gondolkodás karteziánus követelményének megfelelően – Pufendorf írásaival jelent meg nagy hatással a jogi gondolkodásban. Előtte ugyan a francia kálvinista Hugo Donnelus (Hugues Doneau) az 1570-es évektől, közvetlenül a kálvinista teológusok rendszerezései által ösztönözve - még az átfogó tudományos változást megelőzően - igyekezett létrehozni a középkori római jog anyagából egy átfogó rendszert, de mivel az átfogó szellemi síkon még szembenálló erők uralkodtak, csak kevés hatást tett ez a kísérlte. Csak évszázadok múltán, az 1800-as évek elején méltatta ezt Friedrich Carl von Savigny jogtudományi történeti kutatásai közben.

Nézzük meg Pufendorf rendszerezésre törekvésének néhány eredményét. A magánjog absztrakt fogalmi rendszere terén ezek a következők:

a) A dolog személyhez tartozása - meghatározatlan és abszolút értelemben véve - tekinthető affirmatívan vagy negatívan. Az affirmatív értelemben ez lehet tulajdon és közös tulajdon, negatív értelemben pedig a dolog azt jelenti hogy senkié. Most, ha a dolgokat meghatározott állapotukban nézzük, akkor az vagy az enyém, vagy a másé, ha anyagi dimenzióban nézzük akkor azok testetlen vagy testi dolgok. A tulajdont általában három alfajtára osztjuk, melyeket a birtok módjainak is nevezhetünk: eminens vagy felső tulajdon, közvetlen tulajdon, és végül használati célú tulajdon. Az első vagy az állami tulajdont jelenti, vagy legalábbis annak fejének tulajdonát, és közösség minden polgárának tulajdona ebben az értelemben hozzá tartozik (eminens vagy főtulajdon). A rendes tulajdon a második, és ez a magán emberek tulajdonlását jelenti, mikor ők teljes képességgel rendelkeznek a dolgok felett, kivéve, amennyiben a főtulajdon korlátozhatja őket. Ha azonban a használat joga egy másik személynél van, az a direkt tulajdonlás (vagy birtoklás). Végül a használati jog azt jelenti, hogy csak a használat van nálunk, de a közvetlen tulajdon másnál van (Pufendorf 1931:21-23).

- A testetlen dolgok felosztása:

- minőségiek - címek

- morális (jogi) hatalmak

- jogok, adottságok

- mennyiségiek: értékek - személyi értékek

- dologi értékek

- cselekvési értékek

b) Az autoritás az az aktív morális hatalom, mely által néhány személy legitim módon és morális (jogi) hatással képes cselekvést kifejteni. (Megjegyzés: Pufendorf – a jog és a morál elválasztását fel sem téve - a morális szót itt a mai „jogi” jelző értelmében használja.) Az autoritás lehet teljes vagy nem teljes, illetve személyhez kötött vagy átruházható. Az autoritás egy másik felosztása: személyek feletti autoritás vagy dolgok feletti autoritás, illetve az ember saját autoritása vagy másé. Ez - akár a szociológus Parsons későbbi táblázatai - kb. így illeszthető táblázatba:

Saját másé

Személyek feletti: szabadság szuverenitás

Dolgok feletti: tulajdon pl. haszonélvezet, birtokszolgalmak

c) A kötelmek absztrakt rendszeréről: „A kötelezettség egy operatív morális (jogi) minőség, mely által valaki kötve van valamit tenni, engedni vagy elviselni”(Pufendorf 1931.99)

Kötelezettségek felosztása: - keletkezésűk szerint - velünk születtettek

- mellékesek

- tárgyuk szerint - egyenlőtlenséget eredményező

- egyenlőséget nem érintőek

- kihatásuk szerint - teljesek (bíróság előtt érvényesíthetők)

- nem teljesek (nem érvényesíthetők)

- időtartamuk szerint - tartósak

- ideiglenesek

A későbbi büntetőjogi dogmatika két fejezete, a bűnösség fokozatainak kérdése és a bűnelkövető részvételi kör osztályozása a következőképpen jelenik meg az Pufendorf rendszerezésében. A bűnösség fokozatainak osztályozására felrajzol egy ábrát, amelyen eltérő körök metszik egymást, és ez mint a cselekvés komponenseinek ábrája, ezen belül a szándék fokozatai 12 fokozatban és módosulásban ábrázolva ezen: „1) A bűn gondolatának tudathoz engedése; 2) A bűn elkövetésének egyszerű megerősítése, mint hasznos és kellemes; 3) A latolgatás a következő fokozat, hogy tegye vagy ne tegye; 4) Hajlandóság a bűnre a külső erőszakból eredve; 5) Hajlandóság a bűn elkövetésére valami elvesztésétől való félelem miatt; 6) Hajlandóság a bűn elkövetésére mások elcsábítása révén, és a belegondolás hiánya miatt; 7) Hajlandóság erre néhány nyilvánvaló haszon miatt; 8) Részleges hajlandóság, könnyen váltakozva a hajlandóságban, a fegyelem hiánya miatt; 9) Részleges hajlandóság összekötve az érzelem befolyásával; 10) Teljes szándék a bűn elkövetésére, de ez könnyen eltéríthető; 11) Teljes szándék erre, és már nem eltéríthető; 12) Teljes és határozott szándék, amely az abszolút biztos pontot is eléri” (id.mű 187.p.). Vagyis a későbbi, 19. századi bűnösségi fokozatokhoz (gondatlanság és szándékosság, illetve ezek alacsonyabb és magasabb fokai) képest ez nem homogén, egy sor mozzanat benne van, és ezzel együtt értékeli a szándék irányultságát Pufendorf, így ebből adódik a sok fokozat száma.

A bűnelkövetői kör kiterjedését így vázolja: „Nem csak az a cselekedet írható az ember számlájára, mely közvetlenül tőle származik, hanem az olyanok is, melyeket más követ el, de mi is egyetértünk (..). Így számunkra kell betudni azt a cselekedetet is, melynek megtételét mi parancsoltunk meg, vagy amihez mi adtunk tanácsot, vagy amelyhez mi biztosítjuk a konszenzust, vagy mi adjuk a menekülés helyét a bűncselekmény után, vagy ezen kívül is tudatosan segítünk ennél, vagy egy olyan előnyt adunk, mely nélkül a másik nem tudná elkövetni azt, vagy csak nem akadályozzuk meg ebben, pedig meg tudnánk tenni, vagy a mi példánk ösztönözte a másikat az elkövetésre, melyet e nélkül nem tett volna meg” (id. mű 217.p.). Vagyis az embernek azt is terhére kell róni, amit más instrumentalitása által tesz meg.

Pufendorf 1660-os latin nyelvű művének - egybeesve már az uralomra jutó szellemi áramlatokkal - nagy hatása lett. Az angol John Locke néhány évvel utána 1665-ben írt természetjogi tanulmányaiban már Pufendorf természetjogi elképzeléseit vette alapul, és Hobbes-szal szemben az abszolút uralkodót ás ennek kizárólagos állami jogát eredményező társadalmi szerződés gondolatát Pufendorf és Grotius vonalán módosítva építette fel saját elméletét. Nála a társadalmi szerződéssel egyesült emberi közösség csak megbízást adott az uralkodónak a közösségi élet irányítására, de az észből folyó természetjogi szabályok megsértése esetén ellenállási jog illeti meg a társadalmi szerződésben egyesült embereket az uralkodóval és zsarnoki jogával szemben. Az 1600-as évek második felének angol közállapotai, a király kivégzése, majd a parlament és a Stuart-házi királyok közötti folyamatos küzdelem jelentik Locke elemzéseinek hátterét - egy időre még emigrációra is kényszerült 1683-tól Hollandiába - míg Pufendorf természetjogában az uralkodóval szembeni ellenállási jog határozott elutasításra került. Az ilyen uralkodó majd az isteni végső ítélőszék előtt felel, ha az észből levonható természetjog ellen hoz törvényeket, de a közösségi béke védelme ilyen esetekben sem engedi meg a felkelést az alattvalóknak.

Ez a vonás tette aztán széleskörűen elterjedtté és támogathatóvá tette a protestáns német hercegségi államokban az 1700-as években Pufendorf elméletét, de még mielőtt áttérnénk továbbvitelére, érdemes megemlíteni a vele közös tanárnál nevelkedett, és csak egy bő évtizeddel fiatalabb Leibniz megjegyzésére, aki Pufendorf jogi nézeteit alapvetően közös tanáruknak, Weigel-nek tulajdonítja: „A néhai matematikus Erhardt Weigel úr a türingiai Jénából leleményes módon talát ki olyan ábrákat, amelyeken erkölcsi témájú problémák jelennek meg. Amikor tanítványa a néhai Samuel de Pufendorf úr kiadta az Egyetemes jogtudomány elemei c. művét, amely nagyban megfelelt Weigel úr gondolatainak, a jénai kiadásban csatolták e matematikus Morális gömb című munkáját”(Leibniz 2005:568-569).

Pufendorf elmélete két irányú továbbvitelben is befolyásolta a későbbi jogi gondolkodást és a jog fejlődését. Közvetlenül hozzá csatlakozva, és a művét még vele megvitatva Christian Thomasius vitte tovább természetjogi rendszerét, 1684-ben egy könyvben összefoglalva azt. Ezután Thomasius - szellemi munkásságán túl - a német felvilágosodás gyakorlati célkiűzéseinek megvalósításáért is sokat tett, és pl. a kínzás bűnperekben alkalmazásával szembeni érveléshez, vagy a boszorkányság mint külön bűncselekmény eltörléséért nagy hatású írásokat jelentetett meg. Mindezek széles ismertséget és támogatást szereztek számára, így szellemi hatása ezzel felerősítve terjedt a német egyetemeken (lásd gyakorlati jogpolitikai tevékenységnek méltatásához: Bloch 1953). Szellemi fejlődésének későbbi fázisában az 1700-as évek elejétől azonban egyre inkább arra a belátásra jutott, hogy a méltányosság és a közösségiség egy sor elvét és szabályát a jogtól elkülönítve a erkölcsbe utalja, és a természetjog és állami jog kettőse helyére az erkölcs és a jog kettősét tegye. Ezzel a tettével azonban a jog pátoszát, örök értékekkel összefonódottságát visszametszette, és a természetjogra hivatkozás gyújtó hatását elvette. Wiaecker megfogalmazásában: „Denn Thomasius reduziert, insofern Pufendorfs Kampf gegen die Ortodoxie fortsetztend, die Kirche auf eine innerliche Geistkirche, das ius divinum folgerecht auf das individuelle, persönliche Gewissen. Der gleiche altlutheranisch-pietistische Pessimismus gegenüber dem Gesinnungswert der sozialen Konvention führt ihn auch zu einer radikalen Trennung zwischen Recht und Sittlichkeit. Damit wurde, wie spät oft regügt, die Ethik als nur innerlich verpflichtend, auf die Kräfte des Gemüts und der Innerlichkeit eingeschränkt und dem Durchstoß des Vernunftrechts auf eine verblindliche Sozialethik der Boden entzogen” (Wieacker 1967:316.) Ezzel, bár axiomatikus fogalmi rendszerre törekvésével folytatta az észjogi irányzatot, de tulajdonképpen zsákutcába juttatta azt, annak etikai alapjának felszedésével.

Vele szemben Grotius és Pufendorf természetjogának angol továbbvitele John Locke által nem bolygatta meg a jog és erkölcs egybefogásának mindig is fennálló eszméjét, és természetjogba befogva - és az állami jogot illetve a jogszolgáltatást ellenőrizve - az erkölcsi értékek továbbra is egy morális pátoszt adtak a jogi érvelést felhasználó politikai törekvések és küzdelmek számára.

A Thomasius általi erkölcs-jog elkülönítést - és ezzel a természetjog eszméjének „kasztrálását” – a z 1730-as évek elejétől Christian Wolff vette vissza, és visszanyúlva Pufendorf eredeti természetjogi elméletéhez és azt kiteljesítve, az 1700-as évek végén illetve az 1800-as évek elején létrejövő német és osztrák kodifikációk számára elérhetővé tette azt. Pufendorf elmélete ugyanis még minden rendszerbefoglalása ellenére is túlságosan absztrakt maradt egy reális életet szabályozni kívánó jogi kódex számára, és Wolff részletekbe menően konkretizálva ezt - és átfogó rendszerfogalmait is átvizsgálva – szinte kész receptet adott az állami kodifikátorok számára. Nézzük meg ezt ismét Wieacker megfogalmazásában: „Seine Naturrechtstheorie nimmt unter Pufendorfs Einfluß Thomasius’ Trennung zwischen individuleller Gewissenpfllicht und rechtlicher Zwangspflicht wieder zurück. Für Wolff ist das Naturrecht wieder „Pflichtlehre von den guten und schlechten Handlungen”; die Natrurrechtssätze Aussagen über Menschen- und Bürgerpflichten (…) Seine eigenes Bemühen gilt aber der Konkretisierung der natürlchichen Sozialethik und dem ihm vorgegebenen geschichtlichen und politischen Raum der aufgeklärten Monarchie, in der Fürst und Untertan im gegenseitigen Pflichtverband „zur Beförderung des gemeinsamen Nutzens und der Glückseligkeit der Untertanen” stehen” (Wieacker 1967:318-319). Wolff egy hézagmentes axiomatikus rendszerben ábrázolta a legkisebb részletes észjogi szabályt is, logikailag levezetve és a legabsztraktabb rendszerelemekre visszavezetve. Igazán Wolff ezzel vitte be a rendszerszerű döntés módszerét az egyes bírói döntési munkájába, és a kódex alkotásába is: „…seit Wolffs Lehrbuch das Programm einer logischen Ableitung juristischer Entscheidungen aus Obersätzen und allgemeinen Begriffen mit einem zuvor festgestellten Stellenwert im System nicht mehr aus der fachlichen Rechtswissenschaft verschwunden. War das methodische Werkzeug der älteren Gemeinrechtswissenschaft der analytischen Schluß aus einem Einzeltext von autoritativer Geltung, so wurde nun zum letzten wissenschaftlichen Entscheidungsgrund der synthetische, d.h. der systemgerecht auf die letzten Obersätze zurückführbare Rechtsbegriff”. (id. mű 320.p.) Így ő a későbbi Begriffsjurisprudenz igazi atyja – mondja Wieacker.

Wolff szellemi tevékenységnek első évtizedeit a matematika és a logika tanáraként töltötte Lipcse majd Halle egyetemén, és fiatal tudósként Leibniz figyelmét felkeltve az ő és hívei segítségével széleskörű elismertséget szerzett a különböző felvilágosult abszolutista uralkodói udvarokban és szellemi holdudvaraikban (Schmitt 1998:1508-27). A polihisztor hajlamú Wolff az absztrakt-rendszerező gondolkodást a teológia és egy a filozófia egy sor területén is átfogó művekben gyümölcsöztette, és így jutott el - már mint széles körben elismert matematikus, teológus és filozófus - a jog területére az 1720-as évek végére. Halle egyetemén professzortársa, Thomasius épp akkor halt meg 1728-ban, amikor Wolff a morál kérdésein át a természetjog rendszeres elemzéséhez érkezett, és ezután életének további évtizedeiben vaskos kötetekben ezt bontotta ki. A Pufendorf által már megindított rendszerezés a többi szellemi szektorban megedződött Wolff munkája révén a legapróbb részletekig jutott el, és a természetjog ész által feltárt követelményeként - a római jog eszmekincs alapján - a család belső kapcsolataira, a kereskedelemre, a forgalomra, az állami életre és a társadalmi élet minden területére összefüggő szabályozást dolgozott ki. A különféle német államokban és az osztrák fennhatóság alatt álló területeken meginduló kodifikációs törekvések aztán alapvetően Wolff rendszerezett természetjogi műveire alapozva haladtak előre, és a porosz Landrecht 1794-ben, majd az osztrák polgári törvénykönyv 1811-ben nagy mértékben az általa rendszerezett jogi fogalmakon és szabályokon nyugodva jött létre.

A visszacsapás azonban nem maradt el. A spekulatív és örök emberi szabályokat szem előtt tartó újkori észjog egyre inkább tarthatatlanná vált a különböző emberi közösségeket és történelmi változásokat mélyebben megismerő szellemi fejlődés nyomán. Már Montesquieu 1747-es törvények szellemét elemző nagy munkája is alapvetően cáfolatot jelentett ebben, de a történetiség szélesebb terjedése a egyetemi diszciplínák sorában, benne a jog elméleti műveiben vitatottá tette már 1790-es évektől néhány német egyetemen a természetjog felfogását. Különösen göttingeni egyetem légkörében alakult ki az örök és általános természetjog eszméjével szemben a történeti különbségek szerint szerveződő népek és ezek eltérő jogainak gondolata, és ebből a szellemi környezetből emelkedett ki Gustav Hugo az 1790-es évektől műveivel. Hugo egyrészt a természetjoggal összekapcsolódó jogfilozófia önállósítását igyekezett véghezvinni, másrészt az örök és mindenhol egyforma természetjog spekulatív jellegének kimutatásával a történeti jogi iskola megalakítójává vált. Az ő szellemi irányvonalán haladva aztán Savigny az 1800-as évek első évtizedeiben uralomra juttatta a természetjogot detronizáló történeti jogi iskolát.

Egy másik hatást jelentett még a 1790-es években, hogy Kant nagy hatással visszaemelte a jog és erkölcs elkülönítését, amit Thomasius kísérlete után Wolff eltüntetett a jogfilozófiai gondolkodásból, és a kontinentális jogi gondolkodásban ettől kezdve hosszú időre uralkodóvá vált ez az elkülönítés. Ezzel szemben azt angol és az ezt továbbvivő amerikai jogi gondolkodásban a természetjogi eszmék hatása és ezzel alátámasztva az erkölcsi-jogi együttélés erősebben megmaradt az 1800-as évek folyamán is, és különösen az 1900-as évek közepétől fellángoló aktivista alkotmánybíráskodás a törvényhozás primátusának visszaszorítása mellett ismét reaktiválta az „emberi jogokra” alapozott jogszolgáltatás eszméjét. Az amerikai gazdasági-katonai-politikai-szellemi hegemónia és expanzió nyomán ugyanis az 1970-as évektől ismét terjedni látszik az 1700-as évek valamikori emberi jogi gondolata. Ennek azonban már semmi köze nincs a társadalomtudományok és a pszichológia mai emberképéhez, és inkább csak közvetlen ideológiai-hatalmi alátámasztásnak és tömeges terjesztésnek köszönheti széleskörű hatását. E feszültség azonban mutatja is bizonytalan jövőjét, és hatalmi változások esetén kiszámíthatatlan sorsát.

A természetjogtól a jogfilozófiáig és a jog értelmi rendszeréhez

A történeti ismeretek szélesebb elterjedésével és a rendszeresebb történettudományi vizsgálódások megindulásával az 1700-as évek második felétől tudományosan kétségessé vált a mindenhol egyforma és örök természetjog feltételezése, de a konkrét politikai ideológiává válás folyamatában a francia forradalom előkészületeinek éveiben amúgy is a gondolati túlzások sokasága rakódott rá. A természetjogtól a jogfilozófián át Gustav Hugo kezdte el az 1780-as évektől azt a vonalat, amelyből az 1800-es évek második felére kialakult a jog új értelmi rendszere, a jogfogalmi dogmatika. Milyen gondolati elemek jelentek meg Hugo elméletében, melyek ebbe az irányba ösztönözték? Hugo - Montesquieu nagy munkájának történeti személete által inspirálva - először szakított az ő korában még uralkodó beállítódással, amely a római jogot minden történeti tudatosság nélkül összevegyítette az azon túli német joggal és mindezt a gyakorlati jogi problémák fényében tárgyalta, és az összevegyítés ellen a jogtörténet illetve az érvényes jog elvi szintű kettébontását igyekezett megfogalmazni. Ez utóbbit - az egy államban érvényes jog - megragadását persze még mindig nem sikerült végigvinni, és a tárgyi jogba még egyaránt bevette a „jogi igazságokat” (Rechtswahrheiten) - az utóbb elterjedt kifejezéssel: jogi normákat - másrészt a jogtani eszméket is. (Vagyis az ennek elkülönítése után bevetté vált „de lege lata” lés a „de lege ferenda” disztinkciója még nem tisztázódott Hugo írásaiban). Elmélete létrehozása menetében - kb. 1785-1820 között - a természetjog „mindenhol örökjoga” ellen harcolva és az egyes országokban létrejövő érvényes jog feltételeit kutatva a „pozitív jog jogfilozófiája” keretében elkülönít egy szűkebb értelemben vett „filozófiai jogfilozófia” részt, egy „dogmatikai jogfilozófia” részt, és mindkettőt jogtörténetileg tárgyalva - és nem pusztán deduktív definíciókkal, a természetjog módján elemezve - látja megfelelőnek.

Carl Friedrich von Savigny az 1802-től induló tudományos munkáiban alapvetően a Hugo által már elindított úton haladt tovább, és az ő általa több irányban elkezdett elfordulást a hagyományos természetjogi és jogfilozófiai szemlélettől a jog és a jogtudomány önállóként való megragadása felé bizonyos pontokra leszűkítette, és ezeket elmélyítette. (Méghozzá ezt olyan sikerrel, hogy miközben Hugo-t ebben a korban a legnagyobbnak látták - és Savigny is így értékelte őt mesterének mindvégig -, addig a század végére az ő markánsabban megfogalmazott nézetei hatására Hugo-ra szinte a teljes elfeledettség várt.) Korrekciói menetében jött létre az egyes országok népének szelleméhez kötött történeti jogi szemlélete, illetve tárgyunkat illetően különösen fontos a jog rendszerszerűségének központba emelése és ezzel a jogdogmatika fontosságának felismerése. Míg Hugo-nál a jogtörténet csak a példatár szerepét játszotta, amely az egyes jogi megoldások megvalósításának eltérő hatásait példázta eltérő történelmi feltételek között, addig Savigny-nál a jogtörténet - mint az egész történet is - a hosszú távú tendenciák területe, mint fejlődéstörténet kerül megfogalmazásra (Brockmöller 1997:132).

Egy következő eltérést Hugo-tól a jog rendszerszerűsége jelenti. Hugo a rendszerszerűségre csak a jog tudományában - a pozitív jog filozófiájában és ezek belső részeiben - törekedett, de magát a jogot otthagyta a kézművesség módjára űzött gyakorlati juriszprudenciára, ahogy az évszázadokig jellemző volt a római jog praktikus célok által vezérelt művelésében. Ennyiben Hugo-nak a természetjoggal szakítása egyben a jog belső értelmi rendszeréről való lemondást is magában foglalta. Savigny ezzel szemben magában a jogban is a rendszerszerűség feltárására, illetve a jogtudomány útján ennek ebben való megteremtését tartotta a főfeladatnak. A jogdogmatika, a jog ellentmondásmentes fogalmainak és kategóriáinak fejlesztőjeként így vált középponti jelentőségűvé Savigny számára, és egyrészt a jogdogmatikára épített ellentmondásmentes jog eszméjét, másrészt a jogdogmatika e feladatai körül szerveződő jogtudomány összekapcsolását valósította meg fokozatosan életművében.

Georg Friedrich Puchta az 1820-as években elkezdett jogtudományi tevékenységében jogfelfogását illetően Savigny nyomdokain haladt azzal az eltéréssel, hogy a jogot nem vezette vissza már kizárólag a népszellemre, és a jogteremtésben e mellett az állami törvényhozás szerepét is elismerte, illetve a népszellem-jog tudományos feldolgozása mellett a jogtudós-jognak is nagyobb önállóságot ismert el a jog teremtésében. Így a népszellem-jog (szokásjog), jogtudós-jog, és törvényhozási jog hármassága felé tolódik el nála Savigny szigorú népszellem-jog központúsága. Tulajdonképpen Puchtával helyreállt a Wolff által száz évvel korábban megindított törekvés a jog belső fogalmi rendszerének létrehozására, amit Hugo a természetjog elutasításával együtt elvetett, és Savigny is csak részben korrigálta ezt. A jog belső rendszerére törekvéssel aztán Puchtánál felerősödött ismét a német „népszellem” (szokásjog és jogi intézmények) helyett a római jog anyagára támaszkodás – és a fogalmi jogdogmatika ebből az anyagból létrehozása -, ami aztán 1840-től a történeti jogi iskola germanistáinak szembefordulását eredményezte a romanista vonallal.

Savigny és követői révén a rendszeres jog és a jogértelmi jogfogalmi rendszere a kontinentális európai országok mindegyikében terjedni kezdett az 1800-as évek második felétől, de ugyanígy az Egyesült Államok felé is megindult egy átalakított verzió megjelenése a jog értelmi rendszerré alakítására. Az ebbe az irányba elindulás már a skót Dugald Stewart morálfilozófiai műveinek hatására elkezdődött itt, aki Descartes és Leibniz geometriai módszerének alapján hozta létre írásait, és ezek elterjedtek az amerikai elméleti jogi gondolkodásnál is az 1800-as évek elejétől. De később az angol John Austin hatása is ebbe az irányba ösztönözte az kialakuló amerikai jogi gondolkodást, mivel Austin az 1820-as években maga is a német történeti jogi iskolát a helyszínen tanulmányozva építette ki jogelméletét. Különösen Hugh Swinton Legaré, az amerikaiak kiemelkedő római jogásza tett sokat a rendszeres jog gondolatának Amerikába átviteléért. Mint joghallgató Edinburgh-ban a már idős Dugald Stewart előadásait hallgatta 1818-ban, és később személyes kapcsolatban is állt Savigny-vel (Hoeflich 1986: 112). Rajta kívül Daniel Hayes indult még el ebbe az irányba 1840-es évektől.

Átütően azonban Christopher Colombus Langdell vitte véghez a „geometriai gondolkodás” jogba való amerikai bevitelét az 1870-es évektől, segítve a tudomány egységének és ebben a geometriai módszerrel egyesített össz-tudomány mozgalmától is, melynek egyik fontos képviselője a Harvard akkori elnöke Eliot volt. Ez megadta Langdell-nek a lehetőséget a Harvardon az első amerikai jogi kar (law school) létrehozására, de e gyakorlati tevékenység

mellett legalább ilyen fontos volt, hogy a domináns jogfelfogássá tudta tenni évtizedekre a rendszeres jog és a fogalmi „doktrínák” eszméjét Amerikában. (Itt a jogdogmatika kifejezés helyett inkább a „jogi doktrínák” kifejezést használták jó ideig, és csak újabban kezd terjedni német átvételből a „legal dogmatics” kifejezés). Langdell azonban Savigny-tól eltérő alapra helyezte az absztrakt jogdogmatika létrehozását, és míg az utóbbinál a deklaráltan a népszellemből és szokásjogi intézményekből kivonással, „desztillálással” kell létrehozni a rendszeres-absztrakt jogi fogalmakat, addig Langdell a bírósági eseti döntésekre, pontosabban a jogi dilemmákat jobban a középpontba helyező felsőbírósági eseti döntésekre helyezte a súlyt. A jogi rendszerre törekvés eltérő alapja tehát a természetjogászoknál, Savigny-nál és Langdell-nál: „Leibniz, Wolff, Thibault, and the Pandectists looked to natural law and natural law in its best mundane manifestation, Roman law, for these principles. Savigny looked to the history and society of each nation, as did Legaré. Langdell looked to caes.” (Heoeflich 1986:121).

A fogalmi jogdogmatika méltósága és megbecsültsége változó képet mutatott az elmúlt évtizedekben, de a gyakorlati jog a kontinentális Európában, és kisebb mértékben az Egyesült Államokban és a többi amerikai országban is, alapvetően csak ezen keresztül tud kiszámíthatóan működni.

Irodalom

Berman, Harold J/Charles J. Reid Jr. (1994): Roman Law in Europe and the Jus Commune:

A Historical Overview with Emphasis on the New Legal Science of the Sixteenth Century.

In: Syracuse Journal of International Law and Communication. Vol. 20. No. 1. 1994

Brockmöller, Annette (1997): Die Entstehung der Rechtstheorie im 19. Jahrhundert in

Deutschland. Nomos Verlagsgesellschaft. Baden-Baden.

Bloch, Ernst (1953): Christian Thomasius. Ein deutscher Gelehrter ohne Misere. Aufbau

Verlag. Berlin.

Clarke, Samuel (2005): A Leibniz-Clarke levelezés. L’Harmattan Kiadó – Szegedi

Tudományegyetem Filozófiai Tanszék. Budapest 2005.

Descartes, René (1961): Szabályok az értelem vezetésére. In: uő: Válogatott filozófiai művek.

(Ford. Szemere Samu). Akadémiai Kiadó. Budapest.

Frivaldszky János (2001): Természetjog. Eszmetörténet. Szent István Társulat, az Apostoli

Szentszék Könyvkiadója. Budapest. 2001.

Grotius, Hugo (1999): A háború és a béke jogáról. Pallas Stúdió-Attraktor Kft. Budapest.

Hattenhauer, Hans (2004): Europäische Rechtsgeschichte. C. F. Müller Verlag, Heidelberg. 4.

durchgesehene und erweiterte Auflage.

Hoeflich, M.-H. (1986): Law and Geometry: Legal Science from Leibniz to Langdell.

American Journal of Legal History. Vol. XXX. 95-121.p.

Karácsony András (2007): Filozófia - társadalomelmélet. Rejtjel Kiadó. Budapest.

Lange, Hermann (1997): Römisches Recht im Mittelalter. Band I. Die Glossatoren.

C. H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung. München.

Leibniz, Gottfied-Wilhelm (2005): Újabb értekezés az emberi értelemről. L’Harmattan.

Budapest.

Pascal, Blaise (1999): Írások a szerelem szenvedélyéről, a geometriai gondolkodásról és a

kegyelemről. Osiris. Budapest

Pufendorf, Samuel (1931): The Elements of Universal Jurisprudenz. (Elementorum

Jurisprudentiae Universalis Libri Duo (1672), ford. William Abbott Oldfather.)

Schmitt, Christoph (1998): Christian Wolff. In: Biographisch-Bibliographisches

Kirchenlexikon. Band XIII. 1509-1527.p. Verlag Traugott Bautz.

Thieme, Hans (1954): Das Naturrecht und die europäische Privatrechtsgeschichte. Verlag von

Helbing und Lichtenhahn. Basel.

Wieacker, Franz (1967): Privatrechtsgeschichte der Neuzeit unter besonderer

Berücksichtigung der deutschen Entwicklung. Vandenheck & Ruprecht. 2., neuarb. Aufl.

Göttingen.

Wolf, Eric (1927): Grotius, Pufendorf, Thomasius. Drei Kapitel zur Gestaltgeschichte der

Rechtswissenschaft. J. C. B. Mohr und Siebeck Verlag. Tübingen.