MIME-Version: 1.0 Content-Type: multipart/related; boundary="----=_NextPart_01C95C03.CFC6CF60" This document is a Single File Web Page, also known as a Web Archive file. If you are seeing this message, your browser or editor doesn't support Web Archive files. Please download a browser that supports Web Archive, such as Microsoft Internet Explorer. ------=_NextPart_01C95C03.CFC6CF60 Content-Location: file:///C:/9D26D323/pokol36c.htm Content-Transfer-Encoding: quoted-printable Content-Type: text/html; charset="us-ascii"
Pokol Béla
Előadás a
jogellenességről és a jogi tárgyról mint a=
büntetőjogi
dogmatika
kategóriáiról=
Az előadás a Jogelméleti Szemle 2008/3. számában megjelent tanulmányon alapul: http://jesz.ajk.elte.hu/pokol= 35c.mht
Számomra mint jogelméleti kutatónak a büntetőjogelméleti kérdések közül a jogellenesség materiá= ;lis kiterjesztését és a jogi tárgy különböző terjedelmű megragadását vizsgálva az ide vonatkozó büntetőjogi elemez&eacut= e;sek abból a szempontból fontosak, hogy mi következik a különböző felfogásokból pl. a törvényhozó szerepét illetően, vagy a bíró törvényszöveghez kötöttségére, illetve ennek oldódására, továbbá a jogdogmatika &eacu= te;s a jogpolitika elválasztására, vagy éppen ö= sszefonására, ugyanígy a büntetőjog és az alkotmányos alapjogok viszonyára, pl. az alapjogok fényében a büntető törvényszövegek részleges félretolásának lehetőségére stb. Ez talán eltérő „rostát” jelent a büntetőjogi anyagok olvasása közben a tételesj= ogi oldalról közelítő hazai büntetőjogá= ;szokhoz képest, akik inkább a büntetőjog belső kérdései fényében dolgozták ezeket fel. Én úgy gondolom, hogy a közös viták mind a két elméleti közösséget gazdagíthatják, és ez egy idő után a két oldal izolált megközelítése szintetiz&= aacute;ltabb feldolgozásokra vezethet, majd a jogelmélet és a büntető jogtudomány határán kialakulhat egy rendszeresen űzött büntetőjogelméleti kutatási terület is stabil kutatói stábbal – úgy, ahogy pl. a németeknél létezik.
A következőkben néhány t&eacut= e;zisben szeretném összefoglalni mondanivalómat, melyeket részletesebben a Jogelméleti Szemle szeptemberi számában fejtettem ki.
1) Első tézisem, hogy az 1800-as években a
németeknél végbement eszmetörténeti
fejlődés folyamán leváltásra került a
büntetőjogi jogtalanság mint kiindulópont, és
helyette a jogállamiságnak jobban megfelelő tény&=
aacute;llásszerűség
vált kiindulóponttá.
Ha a büntetőjog-történetben visszamegyünk, akkor látható, hogy a tényállásszerűs&eac= ute;g Cristoph Carl Stübel és Anselm Feuerbach munkássá= ga révén az 1800-as évek elején a nullum crimen sine lege elv következményeinek v&eac= ute;giggondolása miatt lépett előtérbe. E pontosítás után a büntetni rendelt cselekmény nem úgy &aacut= e;ltalában ütközik a jogrendbe, jogtalanságot megvalósí= tva, hanem csak ha ez pontosan a tényállásszerűen definiált tiltott cselekményt valósít meg. Csak a tényállásszerűen megfogalmazott bűncselekményekből álló büntetőjog felel meg a nullum crimen sine lege elvnek, az analógia büntetőjogban való használatának szigor&uacu= te; tilalma mellett, és a feszes büntetőjogi dogmatika ezutáni kiépítése az 1800-as évek folyamán ebből nyerte az ösztönzést. Ol= yan szabad és laza szabályozás, mely pl. a magánjog= ban lehetséges - ahol a bíró tág mérlegelési keretek között mondhatja ki döntését -, a büntetőjogban a nullum crimen-elv miatt nem elfogadható. A tényállásszerűségnek ezt a jelentőségnövekedését aztán Ernst Bel= ing 1906-os „Die Lehre vom Verbrechen” c. könyvében dol= gozta ki rendszeresen, és tette a büntetőjogdogmatika középpontjába. Ha ezt a jogtörténeti változást a szem előtt tartjuk, akkor ezután már nincs értelme általában vett büntetőjogi jogtalanságot megvalósító cselekményről beszélni, hanem csak tényáll= ásszerű cselekményről. Ám egy sor büntetőjogi felelősséget kizáró ok - jogos védelem, végszükség, tévedés, beszámítási képességet kizár&oacu= te; okok stb. - törvényi elismerése miatt egy tényállásszerű cselekmény még nem szükségképpen von maga után elítélést és büntetést, és n= em jelent bűncselekményt. Ezért a szabatosan megfogalmazás és a rövid dogmatikai kifejezés k&o= uml;vetelménye értelmessé teszi, hogy tényállásszerűségen túl e szétágazó kizáró okokat átfog&oac= ute;bb kategóriába összefogva is jelezni tudjuk.
2) Következő
tézisem, hogy a törvényszöveggel és a
jogdogmatikával szembeforduló jogkoncepciók
terjedése hozta létre az 1880-as évektől a
materiális jogellenesség, majd a társadalmi
veszélyesség fogalmát, felhatalmazva a
bírákat a törvényhozóval és a
jogdogmatikussal való szembefordulásra.
Franz Lisztnél ind= ult meg az 1880-as évek végétől az a Stübel/Feuerbach vonallal szembefutó tendencia, hogy a nullum crimen-elv által megkívánt tényállásszerűséget csak mint alaki jogellenességet értékelje le, mely mel= lett az anyagi jogellenességet emelte igazán a középpontba. Noha ő azért még az előbbi= t is hangsúlyozta, és csak az ezt a gondolatot tovább-vívőknél vált a későbbiekben a törvény félretolhatóvá. Így 1927-ben a német legfelsőbb bírói fórum, a Reichsgerichthof m&aacu= te;r elismerte, hogy a jogtárgyak között mérlegelve túl lehet lépni a tényállásszerű pontossággal szabályozó törvénykönyv&= ouml;n. A tényállásszerűség pontosságával szabályozó büntetőjog követelményét mindenek felé emelő felvilágosodás bírói önkénytől irtózásával szemben az 1900-as évek kezdete a bírói jogot elismerő szabadjogi iskola térnyerését hozta magával. Ez pedig a bünt= etőjog területén, ha nem is vette vissza nyíltan a nullum crimen-elv fontosságát, ténylegesen a bír&aacut= e;k által felülírhatóvá tette.
Érdemes kité= ;rni arra, hogy a büntetőjogban ez a fejlemény Rudolf von Jheri= ng jogfelfogására megy vissza, és az itteni Jhering-továbbvitel alapvetően eltér a magánjogban némileg később induló érdekkutató jogtudomány Jhering-továbbvitelétől. Az, hogy a bűncselekmény nemcsak az ezt körbeíró jogszabály szempontjából értékelhető= ;, hanem a minden szabály mögött meghúzód&oacut= e; és azt szülő érdekek oldaláról is, azt Jhering a „Der Zweck im Recht” c. nagy monográfiájában fejtette ezt ki általános jogfelfogásként. Ez a gondolat átfogó jogelméleti szinten aztán 1912-től indulóan Phili= pp Heck révén kapott nagy befolyást, kialakítva az érdekkutató jogi iskolát („Interessenjurisprudenz”), amely különösen a magánjogban és a kereskedelmi jogban vált uralkod&oacu= te; irányzattá az 1900-as évek első felében. Ám ez - szemben a szabadjogi iskola törvényszövegtől elszakadásával é= ;s a szöveggel való bírói szembefordulás propagálásával - állandóan hangsúlyozta a törvényhűséget. Ugyanis az érdekkutatók a szabály mögötti érdeke= t mint érdekkonfliktust fogták fel, és felfogásuk szerint a törvényhozó az adott szabállyal mindig az érdekkonfliktusban dönt az egyik irányba. Ehhez az érdekdöntéshez aztán a bíró kö= tve van, amikor elé terjesztenek egy konkrét jogi vitát. Vagyis nem a szabály és a valamiképpen tőle független érdek kettőséből indultak ki Heckék az érdekkutató iskola kialakításánál. A büntetőjogban azonban = ebbe az irányba mentek el, még Philipp Heck 1912- fellépése előtt. A büntetőjogban a szabá= ;ly és a mögöttes érdek elszakításá= ;val a szabályt leértékelték a bíró számára puszta „alaki szabályozáské= ;nt”, és a fontosabb támpontot számára az a szabály mögötti érdekben adták meg, anyagi jogellenességként megfogalmazva ezt, míg a néhány évvel később induló Interessenjurisprudenz felfogásában a szabály maga az érdekkonfliktus absztrakt szintű eldöntése, mely érdekdöntéshez a bíró aztán kö= tve van a későbbiekben.
A hazai jogtudomán= yba Finkey Ferenc hozta be ezt az eszmét, és különböz!= 7; áttételeken ez fennmaradt az állampárti időkben is mindvégig. Én úgy gondolom, hogy később, az állampárti időkben a diktatórikus központi államakarattal szemben a jogászság egyik szellemi fogódzóját is jelenthette, ha a központilag diktált törvényi szöveghez képest utólag a materiális jogellenesség, vagy más megfogalmazásban a társadalomra veszélyesség kategóriája révén bírói és jogtudósi felülbírálásra nyílt lehetőség. Egy többpártrendszerű pluralista demokráciáb= an azonban, ahol egy-egy ciklus után az állampolgárok milliói leválthatják a kormányt, és a törvényhozás fő szabály szerint jogtud&oacut= e;si közösség bevonása mellett történik, eze= k az okok nem állnak fenn. Számomra tehát a demokrác= ia és kiszámítható jog és jogbiztonsá= ;g központi értékei miatt a felvilágosodás valamikori követelményei éppúgy állnak, mi= nt akkor, így a formális jogellenesség mellett egy parttalanná tevő materiális jogellenesség bevezetése problémákat jelent.
3) További té=
zisem,
hogy a jogi tárgy kitágítása, és ezen
keresztül a büntetőjog alkotmányjogi
ellenőrzés alá helyezése elvéti a jogi
tárgy szerepét, mert ez ellenőrizhetetlen politikai
érték-szembenállásokat tol be a büntet!=
7;jog
területére. A jogi tárgy kategóriája csak =
a dogmatikai
rendszerezés taxonómiai, osztályozási
tevékenységét tudja ellátni, mint a
szétágazó különös részi
tényállások százainak
egységesítő regisztere.=
Erre a kitágításra három vezető német szerzőt veszek szemügyre röviden, Claus Roxint, Winfried Has= semert és Bernd Schünnemant.
a) Roxinnál a jogi tárgy kategóriája ehhez úgy csatlakozik, hogy a jogalkotó csak jogi tárgy védelmére alkothat bűncselekményi tényállást, és ennek hiányában nem fenyegethet egy cselekvést büntetéssel. A megoldás szerinte abban állhat, ha= a jogi tárgyakat mint az alkotmány elveinek korlátrendszerét fogjuk fel a büntetőjog alkot&oacu= te;i előtt. Ezzel Roxin meg is emeli a jogi tárgy kategóriájának jelentőségét, mert a jogi tárgyak így nem egyszerűen az egyes jogtudós= ok szellemi alkotásaként jelennének meg, hanem mint az alkotmányból folyó kötelességek a büntetőjog alkotója felé. A gond az Roxin materiális bűncselekmény-fogalomra törekvés&= eacute;vel, hogy a jogtudomány (jelesül: a büntető jogtudomány) területébe kívánja bevonni ez= t az alapvetően kriminálpolitikai területet, és tudományos választ kíván adni arra, ami csak eldönthetetlen ideológiai értékválasztás lehet. Ezeket a tudományo= san eldönthetetlen értékválasztásokat ugyan az alkotmánybíróságok intézményesítésével egy sor orszá= gban a részben napi politika felett álló fórum révén államilag eldönthetővé tették, de ezek érvelései egy-egy ilyen döntésnél továbbra sem tekinthetők tudom&aac= ute;nyos érveléseknek, amit az mutat a legjobban, hogy új alkotmánybírói stábok kinevezésév= el alaposan eltérő érvelések fognak születni mi= ndig a későbbiekben - hol ennek, hol annak a politikai táborn= ak kedvezve. Összegezve tehát, a materiális bűncselekménytan a jogpolitikai értékválas= ztásokat igyekszik „eltudományosítani”, és ezzel eltorzítja e tézisek jellegét, hisz így a materiális bűncselekménytan mindenkori megfogalmazójától függ, hogy melyik társadalmi-politikai csoport preferenciái által szelektált büntetőpolitikai vezérlő elveket fo= gja ebbe belevenni, és melyeket mint „megcáfoltakat” kihagyni. Ezen nem vál= toztat az sem, ha az alkotmány absztrakt elveiből igyekszik levezetni ilyen büntetőpolitikai vezérlő elveket - ahogy Roxin teszi -, hisz itt ugyanúgy szembenálló értékvilágok általi interpretációk lehetségesek. Így a különbség csak annyi les= z, hogy a szembenálló jogpolitikusok (illetve a politikai táborok baráti jogászprofesszor segítői) jogforrási szintet váltanak, és most már nem a törvényhozás konkrétabb szabályozási szintjén vitatják meg a de lege ferenda alternatívákat, hanem az alkotmánybírói döntések számára kidolgozott alternatívák szintjén. A jogi tárgyat tehát elszakítva a materiális bűncselekménytan igényeitől, le kell szűkíteni az egyszerű metodikai szerepre, a bűncselekményi tényállások sokaságában szükséges rendteremtés puszta taxonómiai segítőjének szerepére.
Ebben a szerepben azonban= fontos funkciója van a jogi tárgynak, mint a Roxin-tanítvány, Knut Amelung kiemelte. Amelung nagyré= szt szakított mestere materiális bűncselekmény-fogalo= mra törekvésével, mely az értékvilágra alapozással a törvényhozónak direktívákat kívánt valamiképpen adni. E= zt a szakítást azzal a világos indokkal támasztja alá, hogy a pluralista társadalomban az érték-együttesek pluralitása létezik, és az eltérő társadalmi rétegek és csoportok eltérő értékpreferenciákkal rendelkeznek. Csak a sokmilliós állampolgári töme= gek parlamenti választása és egy törvényhozási többség létrehozá= ;sa egy-egy ciklusra tud ebben ideiglenes nyugvó állapotokat létrehozni. Az érték-együttesek közötti választás és ez alapján direktívák adása a törvényhozó felé így nem a társadalomtudósok és a büntetőjogászok feladata, hisz ők csak a saját társadalmi csoportjaik értékhangsúlyait tudják kötelezőv&eac= ute; tenni.
Ám, ha politikai k= ritikai funkciót nem s tud ellátni a büntetőjogi jogi tárgy-elmélet egy demokráciában, a rendszerez&e= acute;s mellett ehhez kötődve még egy további funkció= ;ját is ki lehet emelni. Azt kell látni, hogy a valóság fiz= ikai és biológiai szférájára ráépülő emberi közösségek é= rtelmi termékeket (normákat, szavakat, fogalmakat, hiteket, értékeket) létrehozva ezekből szilárd értelmi összefüggéseket építenek fel. Minél fejlettebb szintre jut egy társadalom, annál vastagabb értelmi összefüggéstömeg, ért= elmi mechanizmusok tömege élteti a társadalmat. E mechanizmus= ok szem elé tartása és észlelése csak szell= emi reflexió alapján lehetséges, míg az egyszer$= 9;bb társadalmak szintjén a közösség sértése mindig fiziakailag észlelehető sértésekben is lecsapódik Életet, vagyontárgyat, a másik testi szabadságát s&eacu= te;rtik ezek. Nos, a jogi tárgyakban gondolkodás kényszer&iacu= te;ti a büntetőjogászt arra, hogy miközben büntetni ak= ar egy-egy cselekményt, előtte hozza tudatos értelmi reflex= ióval a szem elé, hogy mit is akar itt megvédeni. Vagyis magasabb értelmi fejlettségi fokon az egyre értelmibb tá= rsadalmi mechanizmusok reflektált szem el tartása is külön f= uckcióvá válik a büntetőjogi életben. (Zárójel= ben megjegyezve úgy gondolom, hogy ez a gondolatmenet adhat magyarázatot az egyre inkább terjedő absztrakt veszélyeztető bűncselekményekre is, de ennek megtárgyalására külön konferencia kellene.) =
b) Hassemer a jogi t&aacu= te;rgy kettős természetét rögzíti, egyrészt jogdogmatikai másrészt jogpolitikai (kriminálpolitikai) szerepéről ír, az elsőt rendszerimmanens, a m&aacut= e;sodikat rendszerkritikai funkciónak nevezve. Majd ezután jelzi hogy számára jogi tárgy kategóriánál a második, a kriminálpolitikai szerep a fontos. A világos kettéválasztás és saját elemzései= nek a kriminálpolitika területére tartozóként minősítése mindenképpen üdvözlendő, mert az egyik legnagyobb zavart az jelenti a jogi tárgy elemzé= ;sei kapcsán mind a németeknél - és a néhány m= agyar anyagot olvasva talán az itthoniaknál is -, hogy a két értelmet érintve problémamentesnek vélik, hogy mindkettővel büntetődogmatikát művelnek. Pedig Hassemer jelzése helyesen emeli ki, hogy csak a jogi tárgy ka= tegóriának a különös részi büntetőtényállások rendszerező-osztályozó aspektusa jogdogmatikai, é= s a törvényhozó számára a különb&oum= l;ző értékválasztásokból adódó kritikai elemzések arról, hogy mit lehet, vagy éppen m= it kell büntetőtényállássá formál= nia, az a politikai táborok jogpolitikai harcainak területét jelenti. Noha e jelleg álcázása és semleges-megdönthetetlen jogdogmatikai érvelésnek feltüntetni a siker egyik eszköze lehet a jogpolitikai harcok mezején, de ez nem csaphatja be a semleges jogtudományi elemz= őt.
Nos, Hassemer nem teszi e= zt, és nyílt sisakkal lép elénk jogi tárgy elemzéseivel mint kriminálpolitikus. A jogi tárgy természetét az alkotmányos alapjogok analógiájára fogja fel, mely éppúgy korlátozza az államot egy cselekvés büntetőj= ogi szankcionálás alá vonásában, mint az alapjogok is, így a jogi tárgy egy negatív irányú, a büntetőállamot korlátoz&oac= ute; funkciót tölt be. Ezt úgy támasztja alá, h= ogy kiemeli a német alaptörvény 2. cikkelyében rögzített, „a személyiség mindenoldal&uacut= e; kifejlesztéséhez való jogot”, és ezt - meghatározott periódusok alkotmánybírói többsége által kifejtett tézisekre támaszk= odva – mint általános cselekvési szabadságjogo= t az egész jogrendszer középpontjába állítja. Ebből fakadóan Hassemer a teljes büntetőjogot az alkotmányos alapjogi instrumentárium alapján igyekszik felépíteni, és amennyiben levezethető az alapjogokból egy elismerhető jogi tá= rgy, akkor azon belül is az alapjogi korlátozás ottani tesztj= ét, az arányosság követelményét tartja a büntetőjogi szabályozás elé. A klasszikus liberális jogi tárgy felfogásba és büntetőjogi koncepcióba ugyan csak az „Übermaß”, a túlzott büntetőjogi szabályozás kritikája fér bele, de jelzi Hassem= er, hogy újabban az alsó küszöb megkövetelé= se, vagyis egy cselekvés büntetőjogi szabályozás alá vonásának követelése is felmerült= a német alkotmánybíróság döntéseiben, így az alkotmányjogiasított j= ogi tárgy kategória a korlát szerep mellett mint bűncselekménnyé formálási követelmény is funkcionálhat. Hassemer maga kritikusan áll ezzel szemben, és az általa felhozott példa mutatja is ennek okát. A német alkotmánybíróság ugyanis az egyik periódusában, amikor nem liberális irányú többség dominált benne, az abortusz szigorú tilalmazása felé ment, el, és e mellett még követelményként is előírta a törvényhozó felé, hogy a meg nem született élet védeme érdekében pönalizálja az abortuszt. Jelzi ezután még Hassemer, hogy az alkotmánybírói stáb belső viszonyainak eltolódás a politikai értékvilágok között később aztán azt eredményezte, h= ogy a Szövetségi Alkotmánybíróság a vonatkozó új határozatában a pönalizálást most már éppen hogy eltörölni követelte, és e helyett az abortusz előtti tanácsadáson megjelené= sre kötelezés törvénybe foglalására utasította a törvényhozót.
Ezek a bonyodalmak j&oacu= te;l mutatják a büntetődogmatika alkotmányos alapjogokhoz kötésének hátulütőit, és az ebből fakadó kriminálpolitikai követelmények szükségszerű változásait. Ugyanis amikor egy kereszténydemokrata és katolikus értékekhez ragaszkodó alkotmánybírói többség e= gy szabadelvűbb és liberálisabb többség fel&eac= ute; tolódik el - akár egy bíró cseréje után -, akkor az egész addigi alkotmányjogiasít= ott büntetőjogi szabályozás változás alá kerül, és amit eddig alkotmányos követelményként írtak elő az mostantól kedve alkotmányellenessé&nbs= p; válik, majd egy újabb alkotmánybír&oacut= e;i többség létrejötte után ismét kezdődik minden elölről. Ismét leszögezhetjü= ;k tehát: a formális bűncselekmény-fogalom és büntetőjog fölé egy „materiális” büntetőjog megkonstruálására törekvés a jogdogmatika szintjén reménytelen vállalkozás, mert ami politikai értékválasztás függvénye azt nem le= het logikai természetű semleges döntéssé tenni. =
c) Jól mutatj&aacu= te;k ezt Bernd Schünemann jogi tárgyra vonatkozó elemzései= is, aki az alkotmányjogi elvekhez kapcsolt jogi tárgy kategóriájának bevetésével néhány, eddig szentnek tekintett büntetőjogi alapelv félretolását is lehetőnek látja. Íg= y - szemben a jogi tárgy Amelungnál látott törvényszöveghez hű maradó jogalkalmazói értelmezésbe bevonásával - a büntetőtörvénykönyv szövegétől elszakadó, szabad bírói jogértelmezés eszközeként fogalmazza meg ennek szerepét. Vagyis az alkotmányjogi alapjogok absztrakt jogelvi szintű támpont= jai Schünemann-nál már nemcsak az alkotmánybír= ósági döntésekhez kötötten, azok függvényében jönnek be a büntetőjogba, ha= nem ezt félretolva már b&= aacute;rmely büntetőbíró által közvetlenül is használhatóan - a törvény szövegé= vel szemben is („gegenüber dem bloßen Wortlaut des Gesetzes”!). Hadd jelezzem, hogy ez máskülönben szem= ben áll a német alkotmánybíráskodási gyakorlatban megfogalmazott alkotmánykonform jogértelmez&eacu= te;s korlátaival is, mert a szerint bár a törvényeket = az alkotmány előírásai fényében kell értelmezni, de arra nem lehet felhasználni az alkotmán= yt, hogy a törvény szó szerinti értelmével szembefusson az értelmezés.) Ha nem lehet bízni az alkotmánybírákban, akkor a büntetőbíró maga veszi kézbe a dolgokat a törvényhozó és a törvényszöveg fölött álló „alkotmányos” jogi tárgyak alapján - vonhatjuk le Schünemann tézisét, és eddig azért Hassemer nem ment el.= p>
4) A következő
tézisem mindezek után, hogy a jogdogmatikát és a
jogpolitikát tisztán el kell határolni ahhoz, hogy ne
lehessen a politikai értékelések
különbségeit bevinni a jogdogmatikába és mint
jogdogmatikai szükségszerűséget állít=
ani
a büntető-jogtudomány képviselői és a
demokratikus törvényhozás elé állít=
ani.
A tiszta elhatárolás alapja pedig csak az lehet, hogy am&iacu=
te;g
pusztán logikai összefüggések merülnek fel egy=
-egy
kategóriában az a jogdogmatika területe, ám amint
értékválasztások lépnek be, és ez
alapján lehet dönteni, az már a jogpolitika
területére tartozik.
Az átfogóbb jogelméleti szinten megjelenő problémát úgy fogalmazhatunk meg, mint a jogtudományi szellemi termékek jogpolitikai alternatívákká válásának területét, melyekből a társadalom különböző politikai táborai az értékeik és ideológiai világnézetükhöz közelálló jogászprofesszorok segítségével kiválasztják a programjaik és mögöttes társadalmi csoportjaik által preferált büntetőszabályozási alternatívákat és ezek vezérlő elveit. Pl. a kisebbségi csoporto= k szavazataira kiemelten építő liberálisok feltehetően azok= at a vezérlő elveket fogják támogatni, melyek - hogy Roxin fenti példájánál maradjunk - a homoszexuális jellegű erőszakos nemi bűncselekményeket éppol= yan tényálláselemekkel írák le, és büntetési tételekkel sújtsák, mint a különneműeket illetőket – fellépve aztán azokkal a hatályos büntetőjogi normákk= al szemben, melyek eltérő mércéket használnak= e téren -, míg ezzel szemben a hagyományos családoknak és a heteroszexuális nemi kapcsolatoknak nagyobb súlyt adó kereszténydemokrata pártok e dilemmában feltehetően a homoszexuális jellegűek tényálláselemeit és büntetési tételeit szélesebben és súlyosabban büntető megoldások felé hajlanak majd, és az= okat a vezérlő elveket támogatják, melyek egy ilyen büntetőjogot tesznek lehetővé. Vagyis az eltérő politikai táborok különböző világképei és preferált társadalomépítési vízióik r&eacut= e;vén egy sor büntetőjogi elv és büntetőjogi tényállás de lege ferenda javaslatai között szelekció megy végbe folyamatosan e táborok jogpolitik= usai és baráti jogászprofesszorai tevékenységében, és a választások= on törvényhozási többséghez és kormányra jutva valamelyik tábor büntetőpolitik&aac= ute;vá transzformált elképzeléseiből büntetőjo= gi rendelkezések, új büntető tényállások jönnek létre. Nincs tehá= ;t egy „tudományos” büntetőpolitika, vagy az, hog= y az egyik tudományosabb lenne, mint a másik, hanem csak különböző, politika felé transzformált tudományos elképzelések, melyek a rivalizál&oac= ute; világnézetek és társadalomépítési tervek által meghatározottak. Mint Wolfgang Naucke írta már h&uacut= e;sz évvel ezelőtt: „Sokan a politika eltudományosítását követelik, és az= t, hogy a politika vegye át a ’jó’, tudományos büntetőjogi modelleket a jogtudománytól. Ez azonban csak egy hiábavaló játék, mert egy absztrakt-utópikus állami politikát képzelnek e= l, amely a pártpolitikák fölött állva tudományos lehet”.
5) Végül
utolsó tézisemben a
bűncselekménnyé-formálás elvi alapjaihoz
utalni szeretnék az angol-német Andrew von Hirsch Cambridge-i
professzor elemzésére, aki a német jogi tárgy
kategóriát ennek
angol megfelelőjével, a harm principle”-lel
hasonlította össze, és jelezte, hogy Joel Feinberg ameri=
kai
morálfilozófus e mellé behozta az „offence
principle”-t is mint a bűncselekménnyé
nyilvánítás további legitimáló
alapját.
A „harm principle= 8221; erdetileg a liberális politikai értékvilágból kitekintve alkotó John Stu= art Mill tézise volt, mely az állam büntetőjogi fellépésének határait a másoknak okozott károkhoz kötötte. Ezzel egy sor vallási előírást és érzelmet sértő cse= lekmény kiesett a pönalizálás lehetőségéb!= 7;l, mert ezek mint puszta eszmei sérelmek nem okoztak károkat. A liberális politikai pártok aztán kormányra kerülve később felhasználták e tézist= a korabeli büntetőjog tényállásainak alapos megrostálásra, de az idők folyamán nyilvánvalóvá vált ennek szűkössége, és tágabb elvek mentén a pönalizálás határainak megfogalmazása. Az 1980-as években az amerikai Joel Feinberg e törekvések összefoglalására bővítette ki a „harm principle-t” mint a büntetőjog legitim határá= nak alapját az „offence principle”-vel, mely a másoknak károkozás mellett a mások érzelmeinek, személyi integritásának a sérelmét fogla= lja magában. Pl. nyilvános szexuális cselekmények szankcionálásának büntetőjogi alapját= ez adhatja meg, és a német fordításban ez a „Belästigungsprinzip”-et jelenti, magyarosan talán érzelmi felháborításnak fordíthatjuk ezt= . Feinberg e területen zsinórmérceszerű követelményeket fektetett le, mint pl. a védett érzés széles elterjedtségét, intenzivit&= aacute;sának magas fokát. Erre talán példának lehet hozni a vérfertőzéssel szembeni társadalmi érzelme= ket, és amelyeknek ilyen jellegét nagyon is megtapasztalhatt&aacut= e;k egyes büntetőjogászok, amikor Svájcban az 1980-as években egy ilyen jogászokból álló szakértőbizottság - jog tárgy hiányának okán - javaslatot tett a vértfertőzés pönalizálásának leszűkítésére az egyenesági leszármazók viszonyában, és társadalmi felháborodás gyorsan levetette ezt a nyilvános megvitatás elől. Noha Hirsch kritizálja Feinberget, hogy az offence princpile túlsá= gosan szubjektív jellegű, és nehéz ez alapján a legitim pönalizálás határait meghúzni, de más német szerzők kiemelik, hogy ezzel a németek = jogi tárgy elméletének túlságosan szűk határait (mely nagyjából a harm principle-pel egyez= 37; módon húzza meg a legitim pönalizálás határait) tágítani lehet, és az absztraktabb érzéseket és értékeket sértő cselekményeket is be lehet ide vonni, ahogy a tényleges német büntetőjogi tényállások teszik = is. Persze ez csak általános kriminálpolitikai háttér lehet, mert ténylegesen amúgy is mindenk= or a parlamenti erőviszonyok szerint domináló politikai táborok döntik el a pönalizálás határ= ait.
PAGE=
|
PAGE=
7 |