Pokol Béla

Morálelméleti tézisek: összefoglalás

 

 

 

 

 

Az elmúlt két évben kutatásaim középpontjában a morál és az erkölcs kérdései, illetve ezeknek a joggal való összefüggései álltak. Több évvel ezelőtt egy tanulmányomban Luhmann alapján már megkíséreltem egy morálelméleti vázlatot készíteni, de ezt - a luhmanni elmélet premisszáinak szűkössége miatt is - nem találtam megfelelőnek (lásd Pokol 2005). Hartnak és kritikusainak hazai követőivel való elméleti „viaskodásom” közben azonban a közmorál és a kritikai morál különbségének a középpontba emelésével olyan szemszöghöz jutottam, mellyel már fel tudtam nyitni elemzésre a morál alapvető kérdéseit. Ezért elsősorban Győrfi Tamásnak és részben Bódig Mátyásnak tartozom köszönettel, igaz, hogy elméleti ellenlábasaimként, de a velük való vita inspiráló ereje, és az ehhez irodalomgyűjtés nélkül nem tudtam volna elindulni. Ez a kiindulópont kapott termékeny kiegészítést Jhering elméletének ezt követő elemzése kapcsán, aki jogelmélet mellett egy részletes morál- és erkölcselméletet is létrehozott. A két impulzus összekapcsolásával már nyitva állt előttem az út, és a Hegel közerkölcsére alapozó Nicolai Hartmann Etikájának és a szellemi világ felépülését elemző műveivel kiegészítésével már megfelelő alapot kaptam a kanti morálelméleti vonal mai továbbvivőinek, elsősorban Jürgen Habermas és John Rawls elméletének kritikájához. A Jogelméleti Szemle legutóbbi négy számában ezek a tanulmányaim részletesen kifejtették morálelméleti elemzéseimet, a kanti morálelméleti utódok kritikáját, és most az ezekben kifejtettek rövid összefoglalását kívánom adni. Mivel a részletes tanulmányaimban a morálelméleti művekből átvett gondolatokat folyamatosan jeleztem az idézetekben és hivatkozásokban, itt már eltekintek ennek megismétlésétől, és csak az irodalomban jelzem a tanulmány végén a felhasznált legfontosabb műveket.

 

 

1) A morális döntés/megítélés jellemzői

 

-         Definíció: a morál az egyes ember magatartása felé a legszélesebb társadalmi közössége által vallott és elvárt helyességi mércéket jelenti.

-         Számtalan magatartási normát követünk, melyek konkrét részleteit udvariassági és illembeli szempontok is formálták, de ezek mellett a közösségünk egyéni viselkedésektől általánosan elvárt helyességi mércéi (a becsületesség, a segítőkészség stb.) is rajta hagyták lenyomatukat. A morál így nyomokban minden közösségi normában és normakövetésben benne van egy bizonyos fokig, de a mai nyugati társadalmakban ezek mellett a szűkebben vett morális döntésnek, illetve mások morális megítélésének azt tekintik, amikor olyan döntési helyzet merül fel, melyben a mindennapjainkban rutinszerűen bevett és döntően énközpontú szempontokat félre kell tolni, és az emberre, illetve szűkebb környezetére esetleg komoly hátrányokat, anyagi veszteségeket, nagyobb kényelmetlenségeket is magával hozó döntést kell meghozni, ám e nehézségek vállalását a széles közösségben, a társadalomban elterjedt normák, és értékek nyomatékosan ajánlják, és ezek teljesítése esetén a szélesebb közösségi környezet pozitívan visszaigazolja ezt, nem teljesítés esetén pedig megvetéssel kezeli az így döntő embert. Mivel a társadalomba beleszülető ember a közössége ilyen jellegű normáit és értékeit is szocializálja, és a konkrét magatartási normái mellett ezek az absztraktabb normatív támpontok is belső magatartásirányítójává válnak, a jól szocializált embert a lelkiismerete is hajtja az említett morális döntési szituációba kerülve, hogy felfüggessze énközpontú viselkedését, és a széles társadalom által elvárt értékek és normák szerinti döntést hozza meg. Ilyen értelemben a morális döntés és döntési helyzet kivételes helyzet, a mindennapok fölé emelkedés helyzete.

-         A morális döntés/megítélés másik jellemzője, hogy szemben a sok-sok magatartási normakövetés rutinjellegével és pusztán külsődlegesen e szerinti viselkedéssel (illetve megítélésnél ezek semleges konstatálásával) itt az érzület szerepe válik középpontivá. A morális értékek-normák szerinti döntést vállaló egyén személyiségének egésze megmozdul bizonyos fokig - ami a fentiek szerint érthető is, hisz ennek következményei miatt addigi életvitele, esetleg karrierje, szűkebb környezete helyzetének romlását tudatosan mérlegelve kellett döntenie - másik oldalról, ha ettől épp ezért visszaretten, akkor az erről tudomást szerző széles közösség megvető megítélése nem mint egyik puszta szerepének rosszaságát (rossz orvos, ügyvéd, színész stb.) jelenti, hanem egész személyiségének silányságát minősíti, vagy ha ellenkező irányban éppen hogy a morális értékek és normák szerint döntött, és komoly hátrányt kellett ezért elviselnie, akkor mint morális hőst és példaképet emelik ki.

 

        

2) A morális irányítás funkciója

 

Az egyes ember csak közösségben tud élni, és így saját élete fenntartása mellett mindig úgy kell cselekedeteit formálnia, hogy közössége is fennmaradjon. Saját létfenntartását szolgáló céljainak megvalósítása mellett/közben a közössége fennmaradását szolgáló funkciókhoz is hozzá kell járulnia cselekedeteivel, és egy közösség moráljának normái és értékei a közösség fennmaradását és mindenkori reprodukciójának funkcióit viszik át szublimált formákban az egyes egyénei cselekedeteiben. Például az ellenség támadása a közösség megsemmisülését hozhatja magával, és az ilyen feltételek között élő társadalmak közösségei középponti morális értékként nevelik be az ifjak generációinak tudatába a hazaszeretetet (városállamának, nemzetségének stb. szeretetét), és hogy legnagyobb büszkeség a hazáért meghalni, illetve a legnagyobb szégyen megfutamodni az ellenség elől. A bátorság, a becsületesség, az őszinteség, az önfeláldozás, a nagyvonalúság, a hűség, a megbízhatóság stb. mind az egyén közösségeihez illeszkedését és azok harmonikus életét és megújulását szolgálják, és míg az egyén saját életét énközpontú, egoista döntési és cselekvési szempontjaival is fenn tudja tartani, addig a saját életéhez nélkülözhetetlen közössége életét csak úgy, ha egoista döntési szempontjait állandóan a morál értékeivel és normatív támpontjaival fonja át, és ezeket is érvényesíti cselekvéseiben. A morális irányítás révén a közösségek milliónyi tagja az egyéni létfenntartás mellett a közösségüket is állandóan reprodukálják, még ha ez sokszor nem is így jelenik meg közvetlenül a tudatukban, hanem csak az, hogy az embernek mindig becsületesnek, önfeláldozónak, őszintének stb. kell lenni. Vagyis míg az egyes ember szubjektíven csak a számára fontos (belénevelt) erényeket, morális értékeket követi, addig ezek révén objektíven közössége fennmaradása valósul meg.

 

 

3) A morális mércék

 

A morál helyességi mércéi az egyszerűbb körülmények között élő kezdeti emberi közösségekben az egyes szituációkra szabott szokásnormák ezreiben rejlenek összefonódva ezek tapasztalatot és célszerűséget a normákban átörökítő szempontjaival, továbbá a közösségek hierarchiájából az emberek érintkezésére kiható alá-fölérendeltségi szempontokkal. Ahogy Jhering írja, ekkor még a ma különálló illem, udvariasság és a jog együtt jelentett a morállal egy egységes normarendszert. Az európai társadalomfejlődésben a görög városállamok idejére az időszámításunk előtti évszázadokra alakultak ki a számtalan normából absztrahálódó morális/erkölcsi erényekben a becsületesség, az őszinteség, az igazságosság, bátorság, az önuralom stb. általános mércéi, és ezeket a felnövekvő fiatal generációk a szituációkra szabott magatartási szabályok mellett a homéroszi elbeszéléseken, drámákon és költeményeken keresztül mint a helyes élet és cselekvés általános követelményeit belsővé tették és teszik. Ezzel egy tudatosabb gondolkodást igénylő és a mindennapi rutinokban élő szokásnormák felett egy absztraktabb normatív irányítás is létrejött a társadalom egyes emberei számára. Ez az absztraktabb cselekvési elvek, cselekvési értékek és erények területe, és az egyes ember a napi rutinjait irányító magatartási szabályok mellett időnként közvetlenül ezekre tekintettel is alakítja cselekedeteit. Ám látni kell, hogy az absztraktabb morális elvek, értékek és erények a konkrét szituációkban legtöbbször keresztezik egymást, és csak részleges háttérbeszorításokkal és előnyben részesítésekkel kompromisszumosan lehet ezeket érvényesíteni. A szélesebb közösségekben a szituációkra konkrétabban szabott magatartási normákban pedig ezek a morális-értékkompromisszumok is benne rejlenek. Nem lehet tehát a társadalmakban elterjedt konkrét normákat és az absztrakt morális elveket úgy szembeállítani, mintha az előbbiek teljesen morálnélküliek lennének, és a morál nevében az elvek általi felülbírásukat lehetne követelni. Ez persze nem zárja ki, hogy egy-egy kivételes szituációban egy-egy ember olyan sajátos életkörülményekkel rendelkezhet, amikor kompromisszum nélkül egyetlen morális elvet minden szempont felé helyezhet, és e szerint cselekszik. Például a második világháborúban a saját család nélküli katolikus lelkész fogságra vetve odaállt fogva tartói elé egy többgyerekes társát mentve, és kérte, hogy őt végezzék ki helyette. Azóta e cselekedete miatt szentté avatása megkezdődött, és mint morális hős sok-sok ember számára példázza az önfeláldozás csúcsát jelentő cselekvés mibenlétét, de a mindennapi élet milliárdnyi szituációjában a sok-sok millió ember számára napi normaként ez morális kötelezettségként nem, csak példaként állítható. Ám hogy nyomokban hassa át a napi rutinok normáiban is az ember cselekedeteit az önfeláldozás egy foka a többi morális érték egy-egy foka mellett, az megkövetelhető, és a széles társadalom bevett szokásnormái ezt így kompromisszumosan tartalmazzák is.            

 

 

 

4) A morál hordozói

 

 

Az ember közösségek sokaságában él, kis családi közösségbe születik és első éveiben itt kapja szocializációját, majd iskolai közösségei életében már a szélesebb városának és nemzetének közösen osztott normáit is elsajátítja. Megtanulja a személyes családi érintkezés mellett a személytelenebb érintkezési formákat is, és ezek folyamán elsajátítja az egyes szerepekre - az apára, az anyára, a gyerekekre, a testvérekre, a barátokra stb. – illő viselkedési szabályokat. A morál normáinak, értékeinek és erényeinek hordozói így az embert körülvevő különböző szélességű közösségek, de az egyes civilizációk - keresztény, iszlám, hindu stb. – és egyes történelmi korszakokban e közösségek szerepe a morál meghatározásában eltérő. Például az iszlám civilizációban az egyes nemzetek, nemzetségek szerepe az iszlám vallás és ennek belső irányzatai (szunnita, síita, vahabita stb.) által kiemelt közös morális értékhangsúlyokhoz képest kisebb a jelentőségű, vagyis az iszlám egészének közösségéhez képest a nemzeti közösségek kevésbé megatározók e téren. Ezzel szemben az európai társadalomfejlődésben az utóbbi két évszázadban, az 1800-as évek elejétől a nemzeti társadalmak jelentik a fő keretet, és az átfogó keresztény közösség általi morális értékek és normatív támpontok több teret hagynak az egyes nemzetek közösségeinek a morális értékrangsorok meghatározásában. Korábban sok száz éven keresztül az egységes keresztény szellem és lati nyelvű kultúrája jobban egybefonta Európa társadalmait, és a reformáció utáni években jó ideig inkább az osztotta meg e társadalmakat, hogy katolikusnak maradtak-e meg, vagy a reformáció melyik ágát választották. Az egységes keresztény szellemiség persze mindegyikben érvényült, de a morális értékrangsorokban, az egyes ember közösséghez illeszkedésének mikéntjében és egy sor normatív támpontban eltérések jöttek létre a kereszténység egyes ágai között. Ez a fejlődés az 1500-as évek végétől az 1800-as évekig azt hozta létre, hogy az ekkor felerősödő nemzeti társadalomszerveződés és nemzeti identitás szekularizált formában a kereszténység adott felekezetének morális hangsúlyait is belefonta a nemzeti karakterjegyekbe és ennek eszmekincsébe, és más nemzettel szembeni különállását ezzel is hangsúlyozta. Például a katolikus francia nemzet és a nagy többségében a reformáció különböző ágaira alapozódó német államokból formálódó egységes német nemzet mély szembenállása az 1800-as évek végére ezt példázza, de a katolikus bajoroknak és osztrákoknak a német nemzet többi részével való feszültségei  is mutatják ezt.

 

További sajátosság az európai társadalmakban, hogy az erősebben nemzeti közösségekre szétoszlott társadalmakban két folyamat is megváltoztatta a korábbi állapotokhoz képest a helyzetet. Egyrészt egyre felerősödően az individualizáció folyamatai az egyes egyént jobban kiemelték a közösségi ellenőrzések alól, és csak absztraktabb támpontokon keresztül igazodik ezekhez. A másik változást a szekularizáció többirányú folyamatai hozták létre, az oktatás és a kultúra többi területének közvetlen egyházi szervezésének megszüntetése és ezek világi alapon történő működtetése révén, illetve a társadalom nagyobb részében az egyes egyének identitásában a vallási identitás gyengülését, vagy teljes megszűnését, és e helyett más identitások létrejöttével kell kiemelni. Persze ez utóbbi ellenére is a keresztény szellemiség morális értékei és értékrangsorai sokszor öntudatlanul ott lapulnak a magát leginkább ateistának való európai emberben is, amikor átfogó kulturális normákhoz, eszményekhez igazodik.

 

Egy további változást jelent a morált hordozó közösségek vonatkozásában az utóbbi évtizedekben felerősödött globális gazdasági, uralmi és kulturális szerveződés egyes nemzeti társadalmakat egyre mélyebben meghatározó ereje. Ennek révén a kialakult morális értékeknek, ezek rangsorainak, illetve mindezek nemzeti társadalmak szerinti eltérő hangsúlyainak a globális központból való átformálására törekszenek, és magát a nemzeti identitásokat is több-kevesebb nyíltsággal felőrölni igyekeznek.              

 

 

5) A morál pozitiválódása (tudatos alakíthatósága)

 

A morált/erkölcsöt jelentő általános helyességi ítéletek az egyes emberek cselekvéseinek irányítására a közösségi élet sok-sok generációja alatt rögzítődnek, és az európai társadalmak történetét szem előtt tartva azt lehet mondani, hogy ezek változása csak a széles közösség életfeltételeinek átalakulásával lassú ütemben, a generációk egymás utáni rendjének folyamán történt meg az elmúlt évszázadokban. Ez a változási mód az összes szellemi szektorra jellemző volt az újkor előrehaladásáig, ám ekkortól a fokozatosan differenciálódó tudomány, a jog, a művészeti ágak, majd a sajtó és a tömegmédiumok kiépülése olyan tudatos döntési mechanizmusokat hozott létre, melyeken keresztül az egyes szellemi szektorok anyagába tervszerű változtatásokat lehetett és lehet bevinni. Például a modern államgépezetek kialakulása lehetővé tette az 1800-as évek elejétől egyre szélesebben a korábbi szokásjogi rögzítettségben levő jog - mely csak a fűnövésszerű lassúsággal, generációk változásaival volt kis részletekben megváltoztatható - gyors átalakítását. Ugyanígy megfigyelhető a modern művészeti ágakban is, hogy a kialakult tömeges szépérzék formálható a tudatos esztétikák, irodalmi és más művészeti kritikák egyszerűsített leírásainak folyamatos publicisztikai és oktatásbeli terjesztéssel a művelődési szint emelkedésének egy foka után.  Túlságosan gyors persze egyik szellemi szférában sem lehet ez a változtatás, és az ezekben szerzett tanulság a tömegesen bevett jogérzékről és szépérzékről, illetve az ezek alapján történő cselekvések és megítélések működéséről azt mutatta az elemzésekben, hogy ha létrejönnek ezekben a szektorokban a tudatos reflexió intézményei (a tudatos jogalkotási gépezetek, vagy a művészeti folyóiratok, esztétikai és irodalomkritikai zsűrizések stb.)  és az ezek alapján működő írott jogi normák és művészeti tevékenységek, illetve termékeik rendszere, akkor ezek tömeges követését, illetve elfogadását is külön mechanizmusokkal és intézményekkel kell biztosítani, mert máskülönben mint papírjog, vagy mint művészi eredetieskedés minden követés és realizálódás, illetve  hatás nélkül maradnak. Nézzük meg, hogyan áll ez a helyzet a közmorál/közerkölcs területén.

 

Bizonyos fokig az erkölcsi szektorban is megfigyelhetők azok az 1800-a évek második felétől felgyorsulóan létrejövő intézmények és mechanizmusok, melyek az emberek erkölcsi ítéletének átformálását célozzák meg, és amelyek révén az erkölcsi normák/elvek/értékek éppúgy pozitiválódnak - azaz döntéstől válnak függővé - mint a szokásjogból írott joggá átfejlődésben történt, vagy a művészeti szférában a tömeges szépérzék felett a szépítéletek esztétikákkal és művészeti kritikákkal ellátása kapcsán láttuk. Míg azonban ott egy önálló professzionális alrendszer bomlott ki ezek gondozására - pl. a jogrendszer és a jogászság képében - addig az erkölcs terén ez nem tudott végbemenni, hanem egy sor szellemi szféra mellékesen, a fő tevékenysége ellátása közben látja ezt el. 

 

1) A vallási szféra, mely kereszténységben hagyományosan az üdvözülés központi aspektusának tartotta az érzület milyenségét, a lélekápolás feladatát kiemelkedőnek tekintette, és folyamatosan végezte. Csak a modern időkre tekintettel e szféránál az európai társadalmakban az istentiszteletek erkölcsi nevelését, illetve a katolikus egyházban ezen túl még a gyónási tevékenység közbeni erkölcsi nevelést kell említeni. A templomba járás csökkenésével és a szekularizációval azonban ma már ez mint össztársadalmi erkölcsi nevelés nem jön szóba, miközben persze a kereszténységnek a lelkiségre és tudati érzületre figyelő sok évszázados tevékenységének gyümölcsei mélyen beívódtak már az európai népeknél és az itteniek kirajzásából létrejött más népeknél az ateistává lett társadalmi részbe is, és a valamikori keresztény erkölcsi mércék és értékek ott vannak implicite ezek tudatában is.

 

2) A művészetek közül a regények, novellák, színdarabok tömeges erkölcsi nevelő és átnevelő hatása az írástudás általánossá válásával különösen az 1800-as évek végétől bomlott ki, és ezt a kommunikációs médiumok skálájának bővülése a mozi mellett a rádiózás majd a televíziózás megjelenésével az 1950-es évektől a folyamatos erkölcsi értékgondozás és formálás centrumába tette. A nagy filmsorozatok és szappanoperák sokmilliós nézettsége - heti esetleg többszöri adásokkal - az e filmekbe betáplált erkölcsi dilemmák meghatározott irányú feloldásának sugallásával és sulykolásával bizonyos fokig át tudja építeni a milliók erkölcsi érzékét és erkölcsi normáit/elveit/értékeit. (És ez a fiatalabb és még formálhatóbb erkölcsi érzékkel rendelkező rétegekben fokozottabban lehetséges!) Ez az erkölcsi befolyásolási hatalom a tömegmédia kezében a sokmilliós tömegek felett azonban a tapasztalatok szerint sokszor egyáltalán nem az erkölcsnemesítés, a harmonikus együttlét fontosságának hangsúlyozása és az ilyen magatartási normák sulykolása felé hat - noha akadnak ilyen filmek és műsorok is az egyes csatornáktól függően -, hanem a profitmotívum miatti nagy nézettségre törekvés és konkurencia legyűrése érdekében az alpári ösztönök felkeltése és a műsorok ezekre alapozása sokszor erkölcsrombolást hoz létre. Vagyis miközben a tömegmédia kiépülése szinte a jogot meghaladóan pozitiválni tudta az erkölcsi normavilág tömeges szintjén az átformálási lehetőségeket, addig ez a potenciál a profitmotívumra törekvés révén nemhogy az erkölcsépítésre és az erre alapozott erkölcs-formálásra kapna lehetőséget, hanem jórészt inkább az erkölcsrombolás felé kap kihasználást. A profitmotívum mellett persze itt egy mélyebb összefüggés is van, mely az előbbiekben már szóba került,  és ezt úgy lehet röviden megfogalmazni, hogy az utóbbi évtizedekben a nyugati világban a globalizáció folyamatai az egyes nemzeti társadalmak fölé egy egységesülő termelési és uralmi rendet kezdtek kiépíteni, és ennek révén egy folyamatos küzdelem alakult ki a helyi, nemzeti társadalomszervezést védő erők és a globális uralmi rend erői között. A létező közerkölcsök pedig értelemszerűen a nemzeti társadalmak hagyományos normái, elvei és értékhangsúlyai szerint formálódtak, így a globális uralmi rend erőinek nemzeti társadalomszervezés visszaszorítására tett erőfeszítései ezek felmorzsolását is célozzák. A globális médiahatalmak kezében levő helyi, főként kereskedelmi médiák erkölcsromboló tevékenységének elemzésénél ettől a összefüggéstől nem szabad megfeledkezni.

 

3) A tömegmédia azonban a direktebb erkölcs-formálása mellett a híranyagok és a világ eseményeinek kézhez tartásával is meghatározza az erkölcsi ítéleteket. Igaz, az előbbihez képest ennek már szorosabb korlátai vannak, mert a tömeges események hosszabb távon közvetlen érzékeléssel is eljutnak a sokmillió ember tudatába, és ekkor  a valósággal szembenálló sugalmazásával nemhogy manipulálni tudná a média az esemény tömegtudatba kerülését, hanem inkább visszacsapó hatásként az emberek mint hazugságot vetik el a média teljes hírbemutatását. E korlát ellenére azért a média e téren is nagy szabadságot élvez sokszor, és befolyásolni tudja a tömeges erkölcsi értékeléseket.

 

4) Végül ki kell térni az erkölcsi normák/elvek/értékek pozitíválódásának elemzésénél az utóbbi évtizedekben óriási mértékben felerősödő emberi jogi doktrínára és ennek intézményrendszerére, mely az erkölcsi szférát a joggal összefonva mindkét szférát átformálja. Az emberi jogok feltételezése mint a természet által az emberbe ültetett örökjogok feltételezése  -  a korábbi, isteni természetjogban való hit  helyett - az 1600-as évek végétől kezdve formálta a fennálló feudális állapotokkal szembeni politikai és eszmei küzdelmeket Európában, majd az ezekkel összekötött követelések részleges (legalább formális) megvalósulása a polgári átalakulás nyomán, illetve a történelemszemlélet tudományos alapokra helyeződésével ez az 1800-as évek elejétől mint naivitás elvetésre került. A szűk szellemi körökre (főként a katolikus teológusokra) visszaszorult természetjogban való hit aztán az 1940-es évek közepétől a második világháború lezárását követő események kapcsán kapott ismét erőre - kevésbé a tényleges morál- és jogfilozófiában, mint inkább az ideológiai-szellemi szférában. Ugyanis az ekkor dominánssá vált amerikai katonai és politikai vezetés a legyőzöttek vezérkaraival leszámolás során az ehhez hiányzó nemzetközi jogi anyag pótlására a természetjogi eszmét reaktiválta: bár a legyőzöttek államainak helyi joga lehetővé tette a számon kért cselekményeket, de ezeket mint a természetjoggal szembenállókat meg kellett volna tagadniuk az alárendelteknek, mert ezek ezen az alapon semmisnek minősültek. Ez a háború utáni légkör a reaktivált természetjognak óriási terjesztést biztosított, és az ideológiai ösztökélés e felé a jog- és morálfilozófiában is egy időre bizonyos teret nyert, ám ez hamar lehanyatlott, és a nürnbergi perek után ezek sulykolása elült. Csak az 1970-es években nyertek ezek az eszmék ismét teret, ahogy az amerikai vezetés a szovjet blokkal szembeni felmorzsolás taktikáját az emberi jogok ottani megsértéseinek nyilvánosság előtti folyamatos hangoztatására kezdte alapozni (lásd a Carter-doktrínát és a helsinki egyezményt). A szovjet blokkon belüli szellemi ellenállás így ettől kezdve az emberi jogokért való politikai és szellemi harc formáját öltötte, és ez ismét pátosszal töltötte el a természetjognak ezt a verzióját a nyilvánosság előtt. Később ugyanezt a szellemi taktikát folytatta aztán az amerikaiak által dominált nyugati világ az 1990-es évek elejétől, amikor a szétesett szovjet blokktól függetlenné vált közép- és kelet-európai államokat integrálni kezdte, és az itteni helyi törvényhozások feletti ellenőrzést az emberi jogok központi kezelésére alapozta. Európában a strassbourgi emberjogi bíróság nemzeti törvényhozások feletti ellenőrzése, valamint a helyi alkotmánybíróságok különböző fokban emberi jogi doktrínákhoz kötése központi szerepet biztosítottak az amerikai intézmények és szerzők által dominált emberjogi eszmekincsnek. A média nagy részének ehhez kötődése ezekben az országokban pedig a mindennapok vitáiba és döntéseibe is leviszi az emberjogi ideológia érveléseit és szempontjait. Ez pedig egy kibogozhatatlan egységben tartva a morális elveket és a jogi normákat a jogi vitákat is állandóan morális érvekkel keveri, és ezzel látszólag a morális aspektus növekedése jön létre napjainkra. Persze ezt látszólagosnak kell nevezni, mert ténylegesen a nagy erőkkel terjesztett morálfilozófiai alapművek és különösen ezek média általi konkretizálásai a legközvetlenebbül összefonódnak a globális nyugati világban domináns társadalmi csoport politikai érdekeivel és céljaival, és az egyes nemzetállamok törvényhozása feletti emberjogi kontroll csak a morális takarót biztosítja a globális rendhez. (A kritika ellenére hozzá kell tenni, hogy bizonyos ellentétek oldásában pozitívan is hatnak az emberi jogok már ma is, és kiszabadítva a globális uralmi rend szolgálata alól lehetne találni bennük a jövőben is potenciált a harmonikus társadalmi állapotok biztosítására, noha természetjogi származtatásuk tudományosan ma már nem állítható).

 

Összességében tehát az látható, hogy egyrészt a tömegmédiumok mindennapokat átható ereje révén az egyes emberek erkölcsi normáinak, elveinek pozitíválódását - tudatos társadalmi döntéstől függővé válását és ezzel folyamatos átformálási lehetőségét – létre tudták hozni, másrészt az emberjogi doktrína központivá válása a jog működése felett egy összefont morális/jogi érvelési rendszerbe fogta össze a nyugati civilizációs kör társadalmainak jogszolgáltatásait. Azonban mindkét rész alapvetően elszakad a helyi nemzeti társadalmak belső csoportjaitól, illetve az ezek által vallott erkölcsi-morális elvi hangsúlyoktól, és az erkölcsi-morális pozitíválódásnak ez a kettős rendszere egyrészt a globális média főként Amerikában székelő erőinek központi erkölcs-termelését viszi le a helyi népekhez, másrészt az emberjogi ideológia szintén amerikai termelő központjai formálják felülről a helyi jogrendszerek morális érvekbe öltöztetett tevékenységét. Ez a kettős globális erkölcsformálás tagadhatatlanul hat, és pozitíválta bizonyos fokig a helyi népek erkölcsét, de ez a tudatos erkölcsformálás sokszor mint puszta propaganda lepleződik le, illetve a helyi népek elitjeinek jó része mint az amerikai szellemi gyarmatosítást kezeli és harcol ellene.

 

 

6) A morál szocializációja

 

Az amerikai Lawrence Kohlberg erkölcs-morálszociológiai felmérései alapján - ezt némileg kritikailag módosítva - az egyes ember morális tudatosságának fejlődése a következőképpen összegezhető. Az erkölcsi ítélőképesség fejlődése függ az intellektuális fejlődés színvonalától, és ettől függ az erkölcsi ítélet érettsége is. Az erkölcsi fejlődés világosan elkülönülő szakaszokból áll, kezdetben az erkölcsi megítélés fejlődése a gyermeknél a büntetés elkerülésére irányuló igyekezettől és a külső tekintélyektől függ, de autonómmá válásával később ez megváltozik, és e fejlődés mindenkinél ugyanazokon a szakaszokon megy végbe, még ha nem is mindenki jut el a legfelső szakaszokig. Lawrence gy hatszakaszos sémát dolgozott ki, az első és a második szakasz prekonvencionális szint, itt csupán a külső tekintély és a cselekvést közvetlenül fizikailag befolyásoló tényezők - büntetés, jutalom - a fontosak. A konvencionális szint a következő (ez a 3. és 4. szakasz), ahol a közvetlen következményektől való függés csökken, és a család, illetve más fontos csoportok elvárásait mint kötelességeket követnek. Itt a „jó fiú”, a „kedves lány”, a „jó feleség” mintájából származó normákat mint kötelességet követnek már, függetlenül a közvetlen büntetéstől vagy jutalomtól, és ebben a szakaszban a mások véleményére való figyelés a központi fontosságú. Végül ő feltételezte, hogy van egy harmadik, a posztkonvencionális szint, melyet az 5. és a 6. szakaszra bontott. Az 5. szakasz a társadalmi szerződések, a hasznosság és a személyiségi jogok erkölcsi ítélkezésben való érvényesítésének szakasza, ahol az emberek tudatában vannak az értékek és álláspontok viszonylagosságának, és megpróbálják kritikusan szemlélni a készen kapott normákat, és az egyének jogaiból kiindulva kritizálják ezeket, ha kell.  Végül a 6. szakasz az elvi alapokon nyugvó „egyetemes princípiumok alapján való erkölcsi ítélkezés” szakasza. Ezt ugyan nem találta meg Kohlberg az empirikus felmérésében, csak feltette, hogy ez következik, mint legfelső szakasz, ezért kritikusai mint a liberális ideológiájából származó nézetet bírálták. Lawrence elméletét olyan módosítással lehet elfogadni, hogy a 6. szakaszt elvetjük, és az ötödiknél megállva is jelezni kell, hogy a teljes közerkölcs anyagának is csak kisebb részét képes az egyes ember kritikai felülbírálással alkalmazni a konkrét életbeli szituációk ezreiben a mindennapokban. Ám ezekkel a parciális reflexiók és felülbírálások egyes részei mindenkor tömeges követésre találnak, és ennek eredményeképpen lassú ritmusban fejlődik-változik a közerkölcs anyaga.

 

Kohlberg felméréseiből mindenesetre nyilvánvaló, hogy ténylegesen is létezik a mai társadalmakban a konvencionális erkölcs, és az emberek nagyobb tömegei számára ezek fontosak a magatartási minták formálásában. Az emberek túlnyomó többsége a szerint orientálódik a fiatalkori érése után, hogy az egyes betöltött szerepeire milyen erények szabják meg a konkrét viselkedési szabályaik részleteit, hogy a fiú, vagy a lány, vagy az apa, az vagy anya stb. szerepben hogyan kell a visszatérő szituációkban viselkedni közvetlen szerettei között, vagy ezen túl a városi személytelen érintkezésben milyen követelmények vannak, mi az, ami megbotránkoztató, mit az, ami helyeselhető más emberekkel való  viselkedésünket illetően. Ezeket a kötelező normákat sokban bírálhatja is az egyes ember, és kis eltéréseket enged is szűkebb közösségünk, vagy a városi érintkezésben személytelen közösségeink, de egy határon túl már abnormálisnak és megbotránkoztatónak tarják az eltérést, és az emberek túlnyomó többsége ezt a felháborodást, helytelenítést észlelve lemond a közerkölcs sértését jelentő túlzott normaeltéréstől.   

 

 

 

7) A morál kritikai reflexiója

 

A Platón és Arisztotelész által adott kezdetek után az 1800-as évek elejétől induló morálfilozófiai kiindulópontok, melyek korunk morálfelfogásait meghatározzák, alapvetően Kantra és Hegelre alapozódnak, akik polárisan szembenálló morálfilozófiát hagytak az utókorra. Hegel a közerkölcsben, az egyes népekben történetileg elterjedt helyességi mércék összességében találta meg a morális irányítást, amit az egyes ember fiatalkori szocializációjában elsajátít, és a nevelés hatására szoktatással magáévá tesz. Kant ezzel szemben - eltekintve az egyes népek közösségében évszázadok alatt kialakult és elterjedt helyességi mércéktől a közmorál/közerkölcs alakjában - egyetlen formális erkölcsi keret-parancsban, a kategorikus imperatívuszban fogalmazta meg a morált, mely úgy szól, hogy az egyes ember akkor jár el morálisan, ha cselekedetét abból szempontból vizsgálja meg és alakítja, hogy az minden ember számára a hasonló szituációkban törvényként is megfogalmazható legyen.  Ezzel Kant implicite eltekintett az egyes embereken kívül létező közösségi erkölcsi mércékről  - és ezzel ezek semmiségét mondta ki hallgatólagosan -, másrészt a morált mint világmorált fogalmazta meg, minden ember számára, népektől és életkörülményeik eltérésétől függetlenül ugyanazt az absztrakt racionalitást feltételezve morális alapnak.  A két morálfilozófiai kiindulópont közül a szellemi szektorokat uraló városi polgárság múlttal és hagyományokkal szakításának harcai közepette a kanti verzió vált dominánssá az elmúlt két évszázadban, noha a hegeli közösségi közmorál-felfogás is talált híveket és nagy továbbviteleket, pl. a leghatásosabban Nicolai Hartmann etikájában az 1930-as években. A közmorált tagadó, illetve ezt mint konvencionális „szokáserkölcsöt” nyelvpolitikai fogással is leértékelő Kant utáni morálelméletek dominanciája spontán módon magával hozta a morálelméleti reflexiók középpontba kerülését, és ezeknek „a” morálként felfogását. Csak kivételesen merül fel és igazolják expliciten e pozíció hívei, hogy itt az elterjedt közmorál helyett a „kritikai morált” hozták be a morálként, és ezek egyszerűsített elterjesztéseit a szellemi körökben aztán mint „a” morált fogják fel. A szélesebb milliós közösségekben ennek ellenére tovább léteznek a közmorál helyességi mércéi - sokszor nem is a morál és az erkölcs, hanem tisztesség, az illem stb. megjelölések mellett. Ennek hatása aztán az, hogy a szűk szellemi közösségekben a politikai világnézetüknek megfelelő morálfilozófusok által alkotott morálelméleti tablókat tekintik morálnak, és a nép egészében elterjedt közerkölcsöt, mint a morálellenest, pl. mint a rasszista, kirekesztő morálfelfogást utasítanak el.  Ez azonban csak a közmorál elvetése miatt lehetséges, a népben élő közmorál kizárja, hogy egy nép amorális legyen. Csak a morál kritikai morállal azonosítása vezethet erre az eredményre.

 

 

8) A morál igazságosságra szűkítése

 

A közmorál kritikai morállal felcserélése a morálfilozófusok kezébe adja a morál meghatározását, és ha a modern korok tömeges szellemi életét meghatározó tömegmédiumok, könyvkiadás és a kultúrpolitika a közmorállal szembenálló egyes kritikai morálok terjesztését támogatják, akkor a támogatott moráltablók szélesebben is formálhatják a morális érveléseket és állásfoglalásokat. Az elmúlt évtizedekben, különösen az 1970-es évektől azt lehet látni, hogy eleinte az Egyesült Államokban, majd befolyásos a nyugat-európai szellemi körökben olyan morálelméletek kezdtek terjedni, melyek csak a morál alacsonyabb fokán mint szokáserkölcsöt ismerték el a több morális érték és erény kompromisszumát megtestesítő közmorált, és egy magasabb szintű morálként az igazságosság körül szerveződő univerzális morált konstruálták meg. Így mint a morális fejlődős csúcsa - mely eleinte csak a szellemi elitnél létezik, de később a teljes társadalmat meg tudja majd határozni – az igazságosságra szűkített morál lett ebben a felfogásban. Ennek első megfogalmazója John Rawls, aki az igazságosságot állította morálelmélete középpontjába, noha ő azért még tartózkodott a többi morális érték explicit leértékelésétől. De nyomában Jürgen Habermas végső morálelméleti tablójában  már kifejezetten elveti az igazságosságon túli morális értékek kompromisszumait tartalmazó közmorált, és állítása szerint a modern korban az emberiség már túlnő ezen a morális fejlődési fokon.

 

Az igazságosság pedig az egyenlőségen alapul, ám az antik etika egyenlőség-tézisének „egyenlőt az egyenlőnek és a különbözőt a különbözés mértéke szerint”-tartalmát úgy módosították, hogy a különbözőség észlelését megtiltották, és mint morálellenest vetették el. Elmélettechnikailag ehhez a felvilágosodásban kialakult „törvény előtti egyenlőség” követelményének olyan kiterjesztését végezték el, amely után nemcsak az állami hatóságok kötelesek eltekinteni az egyes kollektívákhoz tartozó egyének kollektív megítélésétől - és a kollektíva rossz vagy jó tulajdonságait és tetteit eleve feltétezni az egyes egyénről - hanem minden magánember számára a magánéletében levő érintkezésekben is a kollektív megítélés tilalmát rögzítették. Az individuálisan egyenlő bánásmód követelménye mint a diszkrimináció tilalma megköveteli minden magánembertől az igazságosságra leszűkített és ezt az egyenlő bánásmóddal azonosított morálelméletben, hogy ha ugyanahhoz a kollektívához tartozók a sokszoros tapasztalat szerint akár a legsúlyosabb bűncselekményeket is követik el, a morálisan gondolkodó és cselekvő nem tehet elővigyázatossági intézkedéseket és tilthatja ki pl.  boltjából vagy más hozzátartozó élettérből e kollektíva tagjait, mert az rasszizmus a morál durva megsértése lenne. Ez a morálelmélet az amerikaiak által vezetett nyugati világban befolyásos szellemi és politikai körök révén az elmúlt években jogi rögzítést is talált, és diszkriminációellenes törvényekben ma már nemcsak a rawlsi morálfilozófia híveinek moráljaként, hanem jogi parancsként is létezik.  Ám az ily módon védekezésükben leblokkolt társadalmi tömegek sokszor polgárháborús állapotokba kerülnek, mert amit józan eszük parancsol, és izolálódnának a bűnözők kollektíváitól, illetve gyerekeiket izolálnák az ilyen kollektívák behatásaitól, azok milliós bírságokkal nézhetnek szemben. Az egyenlő bánásmódra leszűkített morál és a jog így - állami erőszak-apparátusokkal a hátuk mögött - kisebbségi ’jogvédők’ kezébe kerül, és a társadalom illetve a közmorál védtelenné válik

 

           

 

 

 

Irodalom

 

 

 

Bódig/Győrfi/Szabó (szerk.) (2004): A Hart utáni jogelmélet alapproblémái. Bíbor

     Kiadó. Miskolc

Bourdieu, Pierre (1979): La Distinction. Critique sociale du jugement. Les éditon de Minuit. Paris.

Habermas, Jürgen (1992): Faktizität und Geltung. Beiträge zur Diskurstheorie des Rechts und des

     demokratischen Rechtsstaats. Suhrkamp. Frankfurt am Main.

Habermas, Jürgen (2001): A kommunikatív etika. Új Mandátum Kiadó. Budapest.

Hartmann, Nicolai (1962): Ethik. (4. unveränderte Auflage.) Walter de Gruyter Verlag.    

    Berlin.

Hartmann, Nicolai (1962): Das Problem des geistigen Seins. Untersuchungen zur

      Grundlegung der Geschichtsphilosophie und der Geisteswissenschaften.  Walter de Gruyter

      Verlag, Berlin.

Hartmann, Nicolai (1962): Ethik. Walter de Gruyter Verlag, Berlin.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1971): A jogfilozófia alapvonalai vagy a természetjog és az

      államtudomány vázlata. (Ford. Szemere Samu). Akadémia Kiadó. Budapest.

Heller Ágnes (1994): Általános etika. (Ford. Berényi Gábor). Cserépfalvi Kiadó. Budapest.

Höffe, Otfried (1992): Lexikon der Ethik. (Vierte, neubearbeitete Auflage).Verlag C. H. Beck.

      München. 

Horkay Hörcher Ferenc (szerk.) (2002): Közösségelvű politikai filozófiák. Századvég Kiadó.

     Budapest.

Horváth Barna (1926: Az erkölcsi norma természete. A Budavári Tudományos Társaság

     kiadványa. Budapest.

Jellinek, Georg (1967): Die sozialethische Bedeutung von Recht, Unrecht und Strafe. Georg Olms

      Verlagsbuchhandlung. Hildesheim.

Jhering, Rudolph (1898): Der Zweck im Recht. Zweiter Band. Druck und Verlag von

     Breitkopf und Härtel. Leipzig. (Dritte durchgesehene Auflage).

Kant, Immanuel (1991): Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. A gyakorlati ész kritikája. Az

      erkölcsök metafizikája. Gondolat. Budapest.

Lind, Georg (1983): Entwicklung des moralischen Urteilens -  Leistungen und Problemen der

      Theorien von Piaget und Kohlberg. In: Lind/Hartmann/Wakenhut (hg.): Moralisches Urteilen

      und soziale Umwelt. Threoretische, methodologische Untersuchungen, Beltz Verlag Weinheim

      und Basel. 25-40.p.

Lind, G./R. Wakenhut (1983): Tests zur Erfassung der moralischen Urteilskompetenz. In:

      Lind/Hartmann/Wakenhut (hg.): Moralisches Urteilen und soziale Umwelt. Threoretische,

       methodologische Untersuchungen, Beltz Verlag Weinheim und Basel. 59-80.p.

Luhmann, Niklas (1989): Ethik als Reflexionstheorie der Moral. In: uő: Gesellschaftsstruktur und

        Semantik. Band 3. S. 358-447. Suhrkamp. Frankfurt am Main.

Luhmann, Niklas (1990): Paradigm lost: Über die ethische Reflexion der Moral. Suhrkamp.

        Frankfurt am Main.

Macintyre, Alasdair (1999): Az erény nyomában. Erkölcselméleti tanulmány. Osiris. Budapest.

Nyíri Tamás (2003): Alapvető etika. Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója.

       Budapest.

Pokol Béla (2005): A morál és az erkölcs szerepe a modern társadalomban. Jogelméleti Szemle

           2005/3.

Pokol Béla (2008): Hart és vitapartnerei a jogról, az erkölcsről és az autoritásról. Jogelméleti

    Szemle 2008/1.

Rohls, Jan (1991): Geschichte der Ethik. J. C. B. Mohr (Paul Siebeck) Verlag. Tübingen.

Schulz, Fritz (1961): Geschichte des römischen Rechtswissenschaft. Hermann Böhlaus

     Nachfolger. Weimar.

Spranger, Eduard (1936): Közerkölcs és személyes erkölcsiség. (Előadás a budapesti Kir. M.

      Pázmány Péter Tudományegyetem aulájában 1936. március 9-én). Királyi Magyar Egyetemi

       Nyomda. Budapest. 

Sumner, William Graham (1978): Népszokások. Szokások, erkölcsök, viselkedésmódok

     szociológiai jelentősége. Gondolat. Budapest.

Tugendhat, Ernst (1994): Vorlesungen zur Ehtik. 2. Aufl. Suhrkamp. Frankfurt am Main.

Váriné Szilágyi Ibolya (1994): Amit Lawrence Kohlbergről tudni érdemes: Kohlberg

       hozzájárulása az erkölcs pszichológiájához. In: uő (szerk.): Az erkölcs a néző és a cselekvő

       szemszögéből.  Scientia Humana Budapest, 1994:11-41. p.