Pokol Béla
A szellemítettség/rögzítettség kategóriapáros mint a társadalomelmélet
alapkategóriái*
A korábbi filozófiai gondolkodás, majd a különböző társadalmi képződmények társadalomtudományos megfigyelése kapcsán nyert ismeretek általánosítása egy sor rendező dichotómiát hozott létre, melyek a résztudások és a részletes ismeretek közös gondolati keretekbe illesztését teszik lehetővé, illetve a különböző területeken belül nyert ismereteket összehasonlíthatóvá teszik a közös fogalmi nyelv révén. Az objektív/szubjektív, kognitív/normatív, érzelmi/értelmi, materiális/formális, analitikus/szintetikus, kollektivista/individuális, partikuláris/univerzális, rendszeres/kazuisztikus stb. a legkülönbözőbb társadalmi jelenségek tudományos elméleteinek elemzésénél és értékelésüknél használható kategóriapárost jelentenek, és egész ismerettömegek fontos aspektusait teszik láthatóvá, melyek ezek nélkül észlelhetetlenek lennének. Talcott Parsons a Tönnies-i közösség/társadalom dichotómia felbontása kapcsán a mintaváltozók („pattern variables”) kategóriapárosaiban próbálta megtalálni a társadalmi állapotok leírásának átfogó aspektusait (lásd magyar nyelven Pokol 2004:40-48). Számomra egy sor társadalmi szféra történeti változásainak és ezek elméleteinek sok éves elemzése után a közmorál és a kritikai morál megkülönböztetése kapcsán merült fel a morálfilozófiák és mai morálelméletek osztályozásánál, hogy tágabban a társadalmi állapotok szellemítettségének vagy rögzítettségének feltevése az, ami alapvetően szembeállít egy sor jogelméletet, morálelméletet, politikaelméletet, szociológiaelméletet, és amire kevesebb rálátásom volt, de melyekre ez feltehetőleg szintén érvényes, a valláselméleteket, az oktatáselméleteket, gazdaságelméleteket.
E rövid írásban azt szeretném megvizsgálni, hogy a szellemítettség/rögzítettség kategóriapáros középpontba emelésével az eddig ismert kategóriapárosok által már jelzett aspektusok közül melyeket lehet ezekben összevonni, és ezzel új nézőponttal gazdagítani a társadalomelméleti elemzéseket, illetve ezen túl esetleg szem elé emelhet ez a páros új, eddig nem látott oldalakat is a társadalomelméletek (ezen belül: jogelméletek, politikaelméletek, morálelméletek stb. ) összehasonlító megismerésénél. A problémakört háromfelé bontva: a szellemítettség/rögzítettség kérdését meg kell először nézni a morálelméletek, a jogelméletek és a politikai elemzések terén (1); majd az ezekből kiemelhető általános aspektusokból összeállítjuk a kategóriapáros egyes tagjainak jellemzőit (2); végül a befejező részben azt kell megnézni, hogy az empirikus társadalomtudományi elemzésekből milyen kép nyerhető a mai valóságos társadalmi állapotokat illetően a szellemítettség/rögzítettség arányainak vonatkozásában, és így a két végpólushoz közeli, túlzó elméletekhez képest mely elméletek adják vissza leginkább a reális társadalmi állapotokat, illetve a rögzítettség oldódása és a szellemítettség növekedése felé milyen fokozatok képzelhetők el egyáltalán reálisan (3).
1. A szellemítettség és a rögzítettség elméleti megfogalmazásai
1.1. Erkölcs/morálelméletek
Hegel „odakinti”, közösségben már létező erkölcsével szemben Kant kategorikus imperatívusza mögött a rögzített-kinti erkölcs tagadása rejlik, és így etikája szerint mindenkor individuális szellemi döntésekkel kell tudatosan létrehozni a morális támpontot. (A kanti-vonal híve, Ernst Tugendhat a görög „ethosz” szó kettős értelmének ’hibájából’ eredezteti, hogy Hegel a közösségi erkölcsi normákat is beleértette a morálba, lásd Tugenhat1994:34-35.) Továbbviteleket illetően a XIX. században a fősodor morálelméletek terén a kanti formális etika dominált, mellyel szemben a kinti-rögzített erkölcs mint konvencionális „szokáserkölcs” leértékelésre került, és a kanti verzió mint az nagyobb egyéni felelősség és szabadság individuális etikája került prezentálásra szemben az ósdi tradíciók „tompa” szokáserkölcsével. A leértékelés ellenére Hegel kiindulópontja is jelentős követőkre talált, így ezek egyike Rudolf von Jhering volt, akinek erkölcselmélete már a teljes normavilágot analitikailag fel tudta bontani, és az illemet, az udvariasság normarendszerét (ez utóbbi a kötelező tisztelet normáit jelenti), illetve a jog és az erkölcs összefüggéseit társadalomtörténeti fejlődésben ábrázolta (Jhering 1898; részletes magyar nyelvű elemzéséhez Pokol 2010:40-50). Bár a jogászi berkekben és a keletkező szociológiaelméletre (Weber, Durkheim, Simmel) Jhering nagy hatással volt, de morálelméleti fejtegetései a filozófusokra kevésbé hatottak, így Scheler materiális etikája volt 1913-ból az első, amely a kanti formális etika uralma után az egyéni tudattól független erkölcsi értékek rendszerét a középpontba helyezte. Ezután Nicolai Hartmann 1925-es rendszeres etikája fogalmazta újra a „kinti”, rögzített erkölcs létét, melynek csak mindenkori egyének általi belsővé szocializációja hozza létre derivátumként az egyéni morált.
Fontos jelezni, hogy már a társadalomtörténeti változásokat középpontba emelő Jhering foglalkozott az európai társadalomfejlődés kapcsán azzal, hogy a valamikori szakrálisan is rögzített normák és ismeretek oldódni kezdenek az egyéni reflexiók számára, és egy részük egyéni döntésre bízva először elveszti szakrálisan kötelező jellegét, majd még a puszta közösségi módon kötelező erkölcsi norma jelleg is eltűnik a normák egy része mögül, és az egyéni döntésre bízzák a magatartás alakítását. Ő már kiemeli azt is, hogy így a valamikori egész életet szakrálisan kötelező normavilágból a görög majd a római fejlődésben történik meg a szakrális normák visszahúzódása és az élet egy részének puszta közösségi erkölcs általi rendezése, illetve későbbi fejlődésben még az is, hogy generációk alatt a körülmények változásaival az erkölcsi normák egy része is mindenkor kezd megváltozni az új körülményeknek megfelelő reakciókkal telítődve és a régi erkölcsi normákat kiejtve. A erkölcsi világ teljes rögzítettségből szellemítettség felé lépésének jelzése mellett azonban Jhering középponti tétele, hogy a lassú változásra átépülő erkölcs új anyagai csak akkor válnak teljesen hatékonnyá a közösségek sok milliós tömegű egyéneinek viselkedésében, ha az új helyességi normáknak megfelelő egyéni magatartások már az erkölcsi érzék szintjére ülepednek le az egyéni tudatokban (Jhering 1898:233-264). Vagyis a közösségi erkölcs szellemítettség felé eltolódása ellenére is az egyéni magatartásokban az ösztönszerűhöz közeli erkölcsi érzék is alapvető, így az erkölcs össztársadalmi szintű szellemítettségének egy foka mellett az egyéni szinten erősebb rögzítettség marad meg, és az erkölcs/morál anyaga a magatartásokban csak lassabban változtatható. Jelzi Jhering a jog változásra átépülésében - ahogy az 1800-as évek közepére a korábbi szokásjogi jogképződés helyett a tudatos törvényhozás általi jog kezdett terjedni -, hogy csak a jogérzékbe leülepedve lesz teljesen hatékony az új joganyag is. Vagyis nem elég a változtatható-szellemített jog új anyagainak mindenkori egyéni megismerése a jogtudat szintjén, hanem ennek még mélyebbre kell leülepedni a teljes hatékonysághoz: a jogérzék szintjére (Jhering 1893:330-345).
Félévszázaddal később Nicolai Hartmann az 1925-ös etikájában ehhez hasonlóan a közösségi szinten változásra átépülő erkölcsnek az egyéni tudatokban rögzítettebb erkölcsi érzékkel együtt működését emeli ki, mely csak lassú erkölcsi normaanyag változásokat tesz lehetővé (lásd Etikája negyedik kiadását: Hartmann 1962:58-61).. Ezt a tételét a szellemi szektorok egészére kiterjesztve mondja az 1932-es művében, hogy minden szellemi szférában a növekvő szellemítettség és reflexióval működés ellenére az egyéni tudatokba átkerülve csak erkölcsi érzékként, jogérzékként, szépérzékként stb. leülepedve válnak az új szellemített anyagok teljesen hatékonnyá az egyéni megélésekben és cselekvésekben (lásd ennek második kiadását Hartmann 1962b:311-320).
A rögzítettség pólusa után az erkölcs teljes szellemítettségének kanti vonalára áttérve a mai képviselők szintjén erre Jürgen Habermas diskurzusetikája emelhető ki. Az 1980-as években a morálelméletének kialakítása idején Habermas még abból indult ki, hogy az európai és a tágabb nyugati társadalmi fejlődés mai fokán létezik ugyan a közösségi erkölcsi szabályok rendszere, de mellette van egy emeltebb univerzális elvi morál is, amely jobban az egyéni reflexiókra és döntésekre utalva működteti a morált, és a cél az, hogy ez utóbbi formálja át mindig az alacsonyabb szintű, nem reflexív közösségi morálokat. Ez az alacsonyabb rendű közösségi morál csak a puszta „ténylegesség” és a morális érvényességet igazán az univerzális elvi támpontokat nyújtó morál adhat: „Az erkölcsi érvelés résztvevőinek szemszögéből az életvilág, amelytől a vita közben távolságot tart, a közerkölcsiség szférájának mutatkozik, ahol összefonódnak egymással az erkölcsi, a kognitív és az expresszív eredetű kulturális evidenciák. A életvilágban a kötelességek olyannyira behálózzák a konkrét életvezetési szokásokat, hogy magától-értetődőségüket a háttérbizonyosságból meríthetik. Az igazságosság kérdése itt csak a jó életre vonatkozó, már mindig is megválaszolt kérdések látóhatárán belül merülnek fel (…) a normák áthagyományozott egésze csak elvek alapján igazolható, illetve a csak tényszerűen érvényes dolgok halmazára esik szét. Megszűnik az érvényesség és a társadalmi érvénybenlevőség életvilágbeli összeolvadása” (Habermas 2001:167). Ez a kép aztán Habermas végső morálelméleti tablójában 1992-ben úgy változott meg, hogy végleg elveti a közösségi morál létét, mint ami a modernség feltételei között már meghaladott, és a mindenkor intellektuális vitákkal szituatívan létrehozott diskurzusmorált tekinti a mai kor egyetlen moráljának (Habermas 1992:146).
A szakrális rögzítettséghez képest ez a legtisztábban a másik véglet, a morál teljes szellemítettségének elmélete, mely Kantnál még csak a kategorikus imperatívusz formális parancsában állt, de itt Habermasánál már konkretizált formában, a civil szervezetek mindenkori szituatív morális normateremtéséhez kötve mint diskurzusmorál áll előttünk. De nem csak a közösségi morál került teljes elvetésre Habermasnál (és így marad a morálfilozófusok által létrehozott kritikai univerzális morál implicite), hanem a morális értékek és erények sokaságát - és az ezek közötti előnybe részesítéseket, háttérbetolásokat - elvetve leszűkítette a kritikai morált is az igazságosságra. Hozzátéve, hogy Habermas szerint a morálisan helyes (=igazságos) elv mindenkori kitárgyalása után ez tényleges magatartási szabályként már nem morális normaként tud hatni, hanem csak jogi normává téve a kitárgyalás eredményeit (i.m. 148.p.). Vagyis az igazságosság-morál itt már csak kulturális tudás és a magatartási szabályok szintjén a morál már ténylegesen csak jogként tud működni. Összegezve tehát ezt a teljesen szellemített morálfelfogást: elvetésre kerülnek itt a különböző társadalmak közösségi moráljai, majd a kritikai morál szintjén is elvetésre kerülnek az igazságosságon kívüli morális értékek, és végül ez az egész leszűkített morál is csak joggá válva működik a magatartások szintjén. Kritikailag már itt felvethető, hogy akkor miért nevezhető ez még morálelméletnek?!
1.2. A jogelméletek szintjén a szellemítettség/rögzítettség felvetése
A jogelméletek szintjén a rögzítettség pólusát a történeti jogi iskola és Savigny 1800-as évek elején kifejtett népszellem jogfelfogásával kell kezdeni. Bár előtte az inkább a politikai konzervativizmus előfutárának tekintett Joseph-Marie de Maistre jogfelfogása említhető 1796-ból a rögzítettség pólusának végső határaként, aki a minden reflexió nélküli vallási-szakrális jogot tekintette csak lehetséges jognak: „Egyes protestáns országokban (…) oly népi mulatságokkal találkozhat, amelynek nincs már nyilvánvaló okuk, s amelyek már teljesen elfeledett katolikus szokásokból nyerik eredetüket (…) vallási eszmékhez kötődnek, és ez elegendő ahhoz, hogy fennmaradjanak. Három évszázad sem irthatta ki őket az emlékezetből. Önök pedig, a földnek urai! (…) Próbálják csak meg rávenni népet arra, hogy az év valamely napjára kijelölt helyen TÁNCOS MULATASÁGOT rendezzen. Nem sokat kérek önöktől, de ki merem jelenteni, hogy kudarccal fenyegeti önöket az, ami a legjelentéktelenebb misszionáriusnak sikerülne, s még halála után kétezer évvel is engedelmeskednek neki. (Maistre 2000:266) A jog és az alkotmány megvitatott döntésekkel létrehozásának elvetéséhez pedig a következő idézet: „Hogyan képzelheti tehát, hogy hatalmában áll egy alkotmány megalkotása? Talán a tapasztalatból veszi? (…) Sosem születhet alkotmány tudatos megfontolás révén, a népek jogait sosem foglalták írásba, de annyi legalábbis bizonyos, hogy az írott alkotmányozó cikkelyek, avagy az alaptörvények csak korábbi jogokat nyilvánítottak ki, amelyekről nem mondhatunk mást, mint hogy léteznek, mert léteznek. (…) Az emberi befolyás nem terjedhet túl azon létező jogok kifejtésén, amelyeket félreismertek, vagy kétségbe vontak. Ha egyes esztelen emberek áthágják e határt merész reformjaikkal, a nemzet azt is elveszíti, ami addig részéül jutott, s mégsem éri el, amit kíván. Ebből következik, hogy csak igen ritkán szabad újítani, s mindig mértékkel és igen óvatosan” (im. 270-271.p.) Végül tézisszerűen: „A maga nemében nem kevésbé biztos igazság, mint a matematika állításai, hogy egyetlen nagy intézmény sem tervezés eredménye, s hogy az emberi művek annál törékenyebbek, minél többen vesznek részt létrehozásukban, s minél többet használják a priori tudomány és az okoskodás masinériáját” (276.p.). A jogelméleten belül azonban Maistre-nek ez a teljes rögzítettséget feltevő nézete nem kapott támogatást, és itt Savigny részben már szellemítettebb-oldódott jogfelfogása dominált. A rögzítettség azt jelenti Savigny jogkoncepciójában, hogy a jogot a népszellem („Volksgeist”) hordozza, és annak lassú fűnövésszerű ritmusában lehetséges csak szellemítettség, reflexió és jogváltoztatás, ami csak a generációk közötti lassú változást jelentheti, de nem a tudatos jogalkotással történő jogváltoztatást (lásd ehhez a magyar nyelven legrészletesebb Savigny-elemzést: Peschka 1980:26-68).. Ez lényegében megfelelt a szokásjogi jogképződés sok száz éves gyakorlatának, ám annyiban szellemített Savigny és a történeti jogi soka jogkoncepciója, hogy a népszellemben csak az alapvető jogintézményeket látta létrejönni, de ezek jogtudósok általi részletszabályokra bontását és rendszerező jogdogmatikai kategóriákkal feljavítását szükségesnek ismerte el. Ez a jogfelfogás a francia felvilágosodás minden tradíciót elvető szellemével és az ebből kinövő napóleoni kódexekkel szemben fogalmazódott meg, melyek a jog rögzítettségével való teljes szakítást jelentettek, és szellemi döntéssel, reflexióval való szabad jogteremtést mondtak ki.
Savigny és a történeti jogi iskola dominánssá vált jogfelfogása - az ezt támogató társadalmi-hatalmi viszonyok háttere előtt - több évtizedre fel tudta tartóztatni a tudatos jogalkotásra átépült jog létrejöttét az osztrákon kívüli német területeken, de az 1800-as évek végére ez realitássá vált, és az egész Európában felgyorsult a tudatos jogalkotás általi jogváltoztatás gyakorlata. Másrészt a jog értelmi rendszerezését illetően is magas szintű jogdogmatikai rendszerek jöttek létre erre az időre az európai kontinensen (az angol jogba ez elmaradt), és a puszta jogi szabály szintű jogrögzítés helyett a jogdogmatikai rendszerek képében is megalkották az egyes jogágak (magánjog, büntetőjog, eljárásjogok) absztraktabb szellemített anyagát. A rögzítettség pólusától így a jog alaposan a szellemítettség felé tolódott el. Ám ez a fejlemény a jog átfogó szintjén nem tudott átmenni az egyéni jogkövetés szintjére, ahol a jog rögzítettebb maradt, és az államapparátus által gyorsan létrehozott majd megváltoztatott jogszabályok mintegy elszálltak a sokmillió állampolgár mindennapi cselekedetei felett. Ez a feszültség – szellemített, döntéssel gyorsan változtatható jog az állami apparátus szintjén, míg rögzítettebb jogkövetés az sokmillió egyén cselekvéseinek és megéléseinek szintjén - hozta létre az 1900-as évek elejére a jog rögzítettségre súlyt helyező jogszociológiai gondolkodást főként Eugen Ehrlich jogfelfogásában, míg vele szemben a szabad jogváltoztatás és a rögzítettség feloldódása a törvénypozitivizmusban kapott képviseletet, pl. Hans Kelsen tiszta jogtanában (lásd magyar nyelven Ehrlich 1977:64-80; Kelsen 1988).
Amerikában Graham Sumner az 1900-as évek elején empirikus kutatással az egyszerű körülmények között élő közösségek (pl. eszkimók) népszokásainak feltárásával és elemzésével az ösztönélet rögzítettségéből az alig némi reflexióval létrejövő normákat mutatta be, melyek mindig csak tompa szokássá válással tudnak hatni, és így csak egy lassú normaváltoztatási mechanizmust engednek meg (Sumner 1978:139).
Arnold Gehlen – Scheler és Hartmann nyomán - 1940-ben átfogó szinten foglalkozott a társadalmi állapotok és ezen belül normavilág rögzítettségének és szellemítettségének kérdéseivel, és a komplex társadalmak gyorsan változó körülményei között ő a hangsúlyt az egyéni döntési kapacitás ettől elmaradására helyezte, és a társadalmi intézmények, normarendszerek ebből kifolyóan fontos tehermentesítési funkciójára az egyéni döntések segítésére (Gehlen 1976:85-100, ill. 392.405 p.).
Niklas Luhmann az 1960-as évektől az átfogó társadalomelméletében és részletes társadalmi alrendszereket elemző munkáiban általános tételként a modern társadalmak változásra átépülésének tézisét fogalmazta meg, mely a kezdeti rögzítettség után minden társadalmi alrendszert a tudatos változtatásokra és szellemi reflexióra építi át, és ezt a társadalmi állapotok pozitiválódásának nevezte. Jelezte ugyan ennek nehézségét, de inkább csak a komplexitás magas foka miatti stabilizálást tartja problémásnak és mindig összeomlás-veszélyesnek ezeket az állapotokat, de a szellemített (pozitiválódott) állapotok mindenkori vissza-rögzítettségének kérdését Luhmann nem észlelte (lásd a pozitiválódásra magyar nyelven Luhmann 1980:85-102).
1.3. A politikaelméletek szintjén: a konzervativizmus/liberalizmus
A politikaelméletek szintjén a szellemítettség és a rögzítettség duáljának kérdését a liberalizmus versus konzervativizmus fogalomkörével és ezek belső jellemzőinek kidolgozásával fogalmazták meg. A kezdetet ebben a francia felvilágosodás teljes tradíciótagadása jelentette, amely minden rögzítettség helyére az egyéni döntéssel létrejövő intézményeket tette, így a szellemítettség és a reflexió végpólusa felé csúszott el a fennálló feudális állapotok teljes rögzítettségével szemben harcolva. A liberalizmus szélsőségesebb verziói ezt az álláspontot azóta is mindig újraélesztve képviselik a mai politikaelméleti gondolkodásban, de ezzel szemben az elméleti válasz, a rögzítettség igénylése már a francia forradalom alatt elkezdődött, először az angol Edmund Burke megfogalmazásában, majd néhány év múlva végletesebben - minden reflexiót és változtatatási lehetőséget tagadva - a már említett de Maistre képviseletében, és vele párhuzamosan de Bonald, majd a német területeken e gondolatokat németre fordítva Friedrich von Gentz és Adam Müller, melyek nyomán fogalmazta aztán meg Savigny a jogra szűkítve az előbb ismertetett népszellemben rögzített jog tézisét.
Carl Schmitt mérsékelt konzervativizmusa és közvetítő álláspontja jelezhető még itt, mivel ő az 1900-as évek elején a liberálisok dominálása mellett kialakított jogot, államot és politikát saját korában elemezve ugyan a rögzítettebb társadalmi állapotok felé igyekezett utat találni, így konzervatív alapállást foglalt el, de felismerte, hogy ezt már csak az aktívan döntő államon keresztül lehet megvalósítani, így a decizionizmusa a forradalmi konzervativizmusnak nevezhető, mely a fennálló, liberálisok által már szellemített és reflexív társadalmi állapotokkal szemben a rögzítettebb állapotokat kívánja visszahozni. A teljes rögzítettséget követelők elvetésére utaló, mérsékelt konzervativizmusára egy idézet: ”A szélsőséges tradicionalizmus végül valóban irracionálisan elutasított minden tudatos intellektuális döntést…” (Schmitt 1992:28). Bonaldot elemezve pedig vele egyetértően írja: „A hagyomány útján nyerhető el egyedül tartalom (…) mivel az egyén értelme gyenge és nyomorult ahhoz, hogy önmaga felismerje az igazat” (uo.).
2. A szellemítettség és a rögzítettség kategóriák belső aspektusai
Ha a különböző elméletekben megfogalmazott szellemítettség és rögzítettség főbb aspektusait rendszerezni akarjuk, akkor a következő vázlat adható.
I. Szellemítettség:
1) csak formális eljárások rögzítettsége a materiális tartalmak létrehozására, és a létrehozott
materiális tartalmak is csak szellemített alakban léteznek;
2) változtathatóság,
3) szubjektív-tudati jelleg;
4) értelmi jelleg;
5) analitikus-felbontott jelleg a fogalmak szintjén;
6) kognitív jelleg a rögzítettségben, az egyéni tudat egyszerű ismeretként és nem kötelező
normaként (kötelező hitként vagy kötelező magatartási normaként) viszonyulhat ehhez;
7) a társadalmi állapotok illékony rögzítettsége a racionális értelem eszközeiben (írás,
absztrakt fogalmak és deduktív logikai lépésrendek),
8) rendszeres jelleg a társadalmi állapotok felépítésében;
9) az állapotok stabilitását a központ intézmények tudatos átlátása biztosítja, illetve az egyéni
tudatok szintjén is a tudatos követés;
10) folyamatos diskurzusok, majd döntések minden társadalmi intézmény és eljárás
vonatkozásában,
11) univerzális szintű képződmények, (vagyis nem reálisan létező közösségekben, népekben
élőek)
12) individualitás minden képződmény vonatkozásában,
II. Rögzítettség:
1) materiális tartalmak rögzítettek, formális eljárások hiánya;
2) állandóság,
3) objektív, az egyéni tudattól leszakadt jelleg,
4) érzelmi átszínezettség a társadalmi állapot (norma, ismeret) egyéni tudatba szocializációja
után;
5) szintetikus-diffúz jelleg a fogalmak szintjén
6) normatív jelleg a rögzítettségben, az egyéni tudat nem egyszerű ismeretként, hanem
kötelező normaként (kötelező hitként vagy kötelező magatartási normaként) viszonyulhat
ehhez;
7) a társadalmi állapotok rögzítettsége a kollektív tudat hiteiben, normáiban, rítusaiban,
szimbólumaiban, mely a mindenkori új generációk tagjainak tudatába a gyerekkori
szocializációval kerül, és egy életen át változatlanul hatnak;
8) kazuisztikus jelleg a társadalmi állapotok kollektív tudatban rögzítettségében;
9) a társadalmi állapotok tartósságát a tompa követettségük biztosítja;
10) bármilyen fennállónak a vitatása vagy akár racionális megismerésére törekvése már
szentségtelennek minősül, illetve a végső szakrális alap (isten) nevének kiejtése is már
bűnnek számít;
11) partikuláris képződmények a jellemzők;
12) a kollektivitás uralma, az egyén ebbe beolvadása a jellemző.
A megválaszolandó kérdés most az, hogy miként lehetne rendszerezéssel ezekből az oldalakból összeállítani a szellemítettség/rögzítettség kategóriapárost, és az eddig bevett duálok közül melyiket lehet beolvasztani ebbe, illetve esetleg milyen új szembenállások bukkannak fel e kategóriapáros révén? Ismételjük meg a bevezetőben jelzett, eddig bevett duálkategóriákat a társadalmi állapotok jellemzésére: 1) objektív/szubjektív, 2) kognitív/normatív, 3) érzelmi/értelmi, 4) materiális/formális, 5) analitikus/szintetikus, 6) kollektivista/individuális, 7) partikuláris/univerzális, 8) rendszeres/kazuisztikus.
Úgy tűnik, hogy ezek mindegyike beilleszthető volt az új összetettebb kategóriapárosba, sőt rajtuk kívül további négy szembenállás is megfogalmazhatóvá vált. Az egyik az állandóság versus változtathatóság; a második az kollektív tudatban rögzítettség versus illékony, szellemi eszközökben (irás) rögzítettség; a harmadik az állapotok stabilitásának tudatos átlátás versus tompa követettségük általi biztosítása; és végül a negyedik a folyamatos diskurzus az állapotok alakítása felett versus a fennálló állapotok vitatásának sőt extrém esetben megnevezésének tilalma. Így a javasolt szellemítettség/rögzítettség kategóriapáros a különböző társadalomtudományi ágakban létrehozott megközelítésekre alkalmas szintézist látszik nyújtani, és eddig duális kategóriába még nem illesztett oldalakat is befoghatóvá tesz.
3. A társadalmi állapotok szellemítettsége versus rögzítettsége az empirikus társadalomtudományos elemzések alapján
A szellemítettség/rögzítettség páros előbb felsorolt jellemzői ideáltipikus tisztaságban mutatták a nekik megfelelő társadalmi állapotokat, és a most megvizsgálandó kérdés az, hogy a reális társadalmak milyen fokú szellemítettséget képesek elviselni, illetve tűzhető ki reális célként ennek elérése, vagy ezzel szemben milyen mértékben vannak minden oldódás és szellemítettség irányába fejlődés ellenére a rögzítettség egy fokához kötve?
3.1.A társadalmi állapotok pozitiválódása (tudatos alakíthatósága)
A jog esetében a modern államgépezetek kialakulása lehetővé tette az 1800-as évek elejétől egyre szélesebben a korábbi szokásjogi rögzítettségben levő jog - mely csak a fűnövésszerű lassúsággal, generációk változásaival volt kis részletekben megváltoztatható - gyors átalakítását. Ám a század végére már észlelni kezdték, hogy a gyorsan változtatható jog egyszerűen elszáll az emberek feje felett, és még azt sem kezdtek követni, amit már hatályon kívül akarnak helyezni, és így illúzióvá válik az egész új jogi gépezet. Eugen Ehrlich 1913-as jogszociológiája ezt észlelte, és a puszta „papírjog” és az „élő jog” különbségének a középpontba emelésével tudatosította az rejlő problémát, majd nyomában lassanként a változtatás korlátai is bekerült az állami törvényhozók tudatába.
Ma már általánosan bevett tételnek számit, hogy csak kis mértékben lehet tehát változtatni a jogot egy-egy alkalommal, és ez is csak akkor megy át a tömeges jogkövetésbe, ha a tömegkommunikációs utakon sok-sok sulykolás után lassan elterjed az új jogszabályok elemi ismerete. A jogérzék szintjére leülepedés azonban - vagyis az egyének szintjén még erősebb rögzítettség megkövetelése - ahogy Jhering majd Hartmann feltette - nem vált elfogadottá. És talán ez azzal lett kiváltva, hogy a lassúbb jogváltoztatás és az egyéni jogismeret változásának mindenkori ehhez bevárása mellett a másik út a változtatható jog tömeges követésének biztosításához, hogy a bírói eljárásokban professzionális jogászi segítséget (ügyvédkényszert) írnak már elő a bonyolultabb esetekre, és kötelezővé tesszük az állampolgárok számára ennek igénybe vételét. Ha pedig nem bírói úton akarnak elérni tömeges jogkövetést, de mindenképpen fontos, hogy az állampolgárok az előírásoknak megfelelően cselekedjenek, akkor hatósági engedélyhez kötik a cselekvés elkezdését is, és a hatóság embere ellenőrzi esetenként a feltételek meglétét, és csak azután kezdődhet el a cselekvés. Sőt, még egy későbbi időpontban is leellenőrizhetik, hogy úgy folyt-e le a cselekvés, ahogy a jogszabály előírta (lásd a házépítésnél az építési engedély és a használatbavételi engedély kiadását). Ez utóbbi azonban nagyon elmerevíti a mindennapi életet, és túl sokszor nem élhet vele az állam. Mindezek tehát korlátokat szabnak a jog szellemítettségének, döntéstől függővé válásának, és a túlságosan gyakori jogváltoztatásnak. Vagyis a szellemítettség és a rögzítettség egy fokának megszüntethetetlen együttélése a vizsgálódásunk eredménye ezen a területen.
A modern művészeti ágakban is látható, hogy az esztétikákkal és művészeti professzionalisták kritikáival és intézményeivel ellátott művészeti tevékenységeknél és termékeiknél is hasonló jelenségek vannak, mint a pozitiválódott jogban, és az ottani papírjognak maradás megfelelője itt a tömeges művészi visszhangtalanság. Itt is látható az előbbi kettősség. A kialakult tömeges szépérzék ugyanis részben formálható a tudatos esztétikák, irodalmi és más művészeti kritikák egyszerűsített leírásainak folyamatos publicisztikai és oktatásbeli terjesztéssel a művelődési szint emelkedésének egy foka után. Szűk körű esztéta és irodalmi kritikai stábok, intézményes zsűrizések jönnek létre, melyeknek megfelelhet a művész - ugyanazokon az esztétikai és művészetelméleti és -alkotási leírásokon szocializálódva és a művészeti tevékenységét ezekre alapozva begyakorolva -, de a tömeges szépérzéktől való eltérés miatt szélesebb körökben visszhangtalan marad. Csak a művészetfogyasztó tömegek belső differenciálódása és a műveltebb körökből elitkörök kiemelkedése „vájt fülű” illetve ezeket körbevevő sznobok csoportjaival teszi lehetővé, hogy némi visszhangjuk legyen a tömegesen bevett szépérzéktől eltérően alkotó professzionális művészeknek, és az eltérő szépérzék szerinti standardjaik egy része évtizedek lassú ritmusában átalakítsa a milliós tömegek szintjén levő szépérzéket.
E két szellemi szektorban a tanulság tehát a meglévő szellemi anyagok és tömegek érzékébe beivódott „jogos” és „szép” változtathatóságát illetően, hogy csak részleges és lassú tempóban végrehajtott változtatások tudnak átmenni, és még ez a lassú változtatási tempó is csak külön mechanizmusok és intézmények létrehozásával vált itt lehetővé. Nézzük meg, hogyan áll ez a helyzet a közmorál/közerkölcs területén.
A morált/erkölcsöt jelentő általános helyességi ítéletek és ebből normák az egyes emberek cselekvéseinek irányítására a közösségi élet sok-sok generációja alatt rögzítődnek, és az európai társadalmak történetét szem előtt tartva azt lehet mondani, hogy ezek változása a széles közösség életfeltételeinek átalakulásával csak lassú ütemben, a generációk egymás utáni rendjének folyamán történt meg az elmúlt évszázadokban. Ez a változási mód az összes szellemi szektorra jellemző volt az újkor előrehaladásáig, ám ekkortól - és az 1800-as évek folyamán felgyorsulóan - a fokozatosan differenciálódó tudomány, a jog, a művészeti ágak, majd a sajtó és a tömegmédiumok kiépülése olyan tudatos döntési mechanizmusokat hozott létre, melyeken keresztül az egyes szellemi szektorok anyagába tervszerű változtatásokat lehetett és lehet bevinni. Nézzük meg, hogyan áll ez a helyzet a közmorál/közerkölcs területén.
Bizonyos fokig az erkölcsi szektorban is megfigyelhetők azok az 1800-a évek második felétől felgyorsulóan létrejövő intézmények és mechanizmusok, melyek az emberek erkölcsi ítéletének átformálását célozzák meg, és amelyek révén az erkölcsi normák/elvek/értékek éppúgy pozitiválódnak - azaz döntéstől válnak függővé - mint a szokásjogból írott joggá átfejlődésben történt, vagy a művészeti szférában a tömeges szépérzék felett a szépítéletek esztétikákkal és művészeti kritikákkal ellátása kapcsán láttuk. Míg azonban ott egy önálló professzionális alrendszer bomlott ki ezek gondozására - pl. a jogrendszer és a jogászság képében - addig az erkölcs terén ez nem tudott végbemenni, hanem egy sor szellemi szféra mellékesen, a fő tevékenysége ellátása közben látja ezt el.
I. A vallási szféra említhető erre, mely kereszténységben hagyományosan az üdvözülés központi aspektusának tartotta az érzület milyenségét, a lélekápolás feladatát kiemelkedőnek tekintette, és folyamatosan végezte. Csak a modern időkre tekintettel e szféránál az európai társadalmakban az istentiszteletek erkölcsi nevelését, illetve a katolikus egyházban ezen túl még a gyónási tevékenység közbeni erkölcsi nevelést kell említeni. A templomba járás csökkenésével és a szekularizációval azonban ma már ez mint össztársadalmi erkölcsi nevelés nem jön szóba, miközben persze a kereszténységnek a lelkiségre és tudati érzületre figyelő sok évszázados tevékenységének gyümölcsei mélyen beívódtak már az európai népeknél és az itteniek kirajzásából létrejött más népeknél az ateistává lett társadalmi részbe is, és a valamikori keresztény erkölcsi mércék és értékek ott vannak implicite ezek tudatában is.
II. A művészetek közül a regények, novellák, színdarabok tömeges erkölcsi nevelő és átnevelő hatása az írástudás általánossá válásával különösen az 1800-as évek végétől bomlott ki, és ezt a kommunikációs médiumok skálájának bővülése a mozi mellett a rádiózás majd a televíziózás megjelenésével az 1950-es évektől a folyamatos erkölcsi értékgondozás és formálás centrumába tette. A nagy filmsorozatok és szappanoperák sokmilliós nézettsége - heti esetleg többszöri adásokkal - az e filmekbe betáplált erkölcsi dilemmák meghatározott irányú feloldásának sugallásával és sulykolásával bizonyos fokig át tudja építeni a milliók erkölcsi érzékét és erkölcsi normáit/elveit/értékeit. (És ez a fiatalabb, még formálhatóbb erkölcsi érzékkel rendelkező rétegekben fokozottabban lehetséges!)
III. A tömegmédia azonban a direktebb erkölcs-formálása mellett a híranyagok és a világ eseményeinek kézhez tartásával is meghatározza az erkölcsi ítéleteket. Igaz, az előbbihez képest ennek már szorosabb korlátai vannak, mert a tömeges események hosszabb távon közvetlen érzékeléssel is eljutnak a sokmillió ember tudatába, és ekkor a valósággal szembenálló sugalmazásával a média nemhogy manipulálni tudná az esemény tömegtudatba kerülését, hanem inkább visszacsapó hatásként az emberek mint hazugságot vetik el a média teljes hírbemutatását. E korlát ellenére azért a média e téren is nagy szabadságot élvez sokszor, és befolyásolni tudja a tömeges erkölcsi értékeléseket.
IV. Végül ki kell térni az erkölcsi normák/elvek/értékek pozitíválódásának elemzésénél az utóbbi évtizedekben óriási mértékben felerősödő emberi jogi doktrínára és ennek intézményrendszerére, mely az erkölcsi szférát a joggal összefonva mindkét szférát átformálja. Az emberi jogok feltételezése mint a természet által az emberbe ültetett örökjogok feltételezése - a korábbi, isteni természetjogban való hit helyett - az 1600-as évek végétől kezdve formálta a fennálló feudális állapotokkal szembeni politikai és eszmei küzdelmeket Európában, majd az ezekkel összekötött követelések részleges (legalább formális) megvalósulása a polgári átalakulás nyomán, illetve a történelemszemlélet tudományos alapokra helyeződésével ez az 1800-as évek elejétől mint naivitás elvetésre került. A szűk szellemi körökre (főként a katolikus morálfilozófusokra és teológusokra) visszaszorult természetjogban való hit aztán az 1940-es évek közepétől a második világháború lezárását követő események kapcsán kapott ismét erőre - kevésbé a tényleges morál- és jogfilozófiában, mint inkább az ideológiai-szellemi szférában. Ugyanis az ekkor dominánssá vált amerikai katonai és politikai vezetés a legyőzöttek vezérkaraival leszámolás során az ehhez hiányzó nemzetközi jogi anyag pótlására a természetjogi eszmét reaktiválta: bár a legyőzöttek államainak helyi joga lehetővé tette a számon kért cselekményeket, de ezeket mint a természetjoggal szembenállókat meg kellett volna tagadniuk az alárendelteknek, mert ezek ezen az alapon semmisnek minősültek. Ez a háború utáni légkör a reaktivált természetjognak óriási terjesztést biztosított, és az ideológiai ösztökélés e felé a jog- és morálfilozófiában is egy időre bizonyos teret nyert, ám ez hamar lehanyatlott, és a nürnbergi perek után ezek sulykolása elült. Csak az 1970-es években nyertek ezek az eszmék ismét teret, ahogy az amerikai vezetés a szovjet blokkal szembeni felmorzsolás taktikáját az emberi jogok ottani megsértéseinek nyilvánosság előtti folyamatos hangoztatására kezdte alapozni (lásd a Carter-doktrínát és a Helsinki Egyezményt). A szovjet blokkon belüli szellemi ellenállás így ettől kezdve az emberi jogokért való politikai és szellemi harc formáját öltötte, és ez ismét pátosszal töltötte el a természetjognak ezt a verzióját a szellemi körök nyilvánossága előtt. Később ugyanezt a szellemi taktikát folytatta aztán az amerikaiak által dominált nyugati világ az 1990-es évek elejétől, amikor a szétesett szovjet blokktól függetlenné vált közép- és kelet-európai államokat integrálni kezdte, és az itteni helyi törvényhozások feletti ellenőrzést az emberi jogok központi kezelésére alapozta. Európában a strassbourgi emberjogi bíróság nemzeti törvényhozások feletti ellenőrzése, valamint a helyi alkotmánybíróságok különböző fokban emberi jogi doktrínákhoz kötése központi szerepet biztosítottak az amerikai intézmények és szerzők által dominált emberjogi eszmekincsnek. A média nagy részének ehhez kötődése ezekben az országokban pedig a mindennapok vitáiba és döntéseibe is leviszi az emberjogi ideológia érveléseit és szempontjait. Ez pedig egy kibogozhatatlan egységben tartva a morális elveket és a jogi normákat a jogi vitákat is állandóan morális érvekkel keveri, és ezzel látszólag a morális aspektus növekedése jön létre napjainkra. Persze ezt látszólagosnak kell nevezni, mert ténylegesen a nagy erőkkel terjesztett morálfilozófiai alapművek és különösen ezek média általi konkretizálásai a legközvetlenebbül összefonódnak a globális nyugati világban domináns társadalmi csoport politikai érdekeivel és céljaival, és az egyes nemzetállamok törvényhozása feletti emberjogi kontroll csak a morális takarót biztosítja a globális rendhez. (A kritika ellenére hozzá kell tenni, hogy bizonyos ellentétek oldásában pozitívan is hatnak az emberi jogok már ma is, és kiszabadítva a globális uralmi rend szolgálata alól lehetne találni bennük a jövőben is potenciált a harmonikus társadalmi állapotok biztosítására, noha természetjogi származtatásuk tudományosan ma már nem állítható).
Összességében tehát az látható, hogy egyrészt a tömegmédiumok mindennapokat átható ereje révén az egyes emberek erkölcsi normáinak, elveinek pozitíválódását - tudatos társadalmi döntéstől függővé válását és ezzel folyamatos átformálási lehetőségét – létre tudták hozni, másrészt az emberjogi doktrína központivá válása a jog működése felett egy összefont morális/jogi érvelési rendszerbe fogta össze a nyugati civilizációs kör társadalmainak jogszolgáltatásait. Azonban mindkét rész alapvetően elszakad a helyi nemzeti társadalmak belső csoportjaitól, illetve az ezek által vallott erkölcsi-morális elvi hangsúlyoktól, és az erkölcsi-morális pozitíválódásnak ez a kettős rendszere egyrészt a globális média főként Amerikában székelő erőinek központi erkölcs-termelését viszi le a helyi népekhez, másrészt az emberjogi ideológia szintén amerikai termelő központjai formálják felülről a helyi jogrendszerek morális érvekbe öltöztetett tevékenységét. Ez a kettős globális erkölcsformálás tagadhatatlanul hat, és pozitíválta bizonyos fokig a helyi népek erkölcsét, de ez a tudatos erkölcsformálás sokszor mint puszta propaganda lepleződik le, illetve a helyi népek elitjeinek jó része mint az amerikai szellemi gyarmatosítást kezeli és harcol ellene.
3.2.A morál szocializációja
A morál szellemítettségének és változtathatósága, illetve ezzel szemben rögzített állapotban maradása az egyéni tudat szintjén is elemzés tárgya volt már, így most érdemes ennek eredményeit megmutatni. Az amerikai Lawrence Kohlberg erkölcs-morálszociológiai felmérései alapján - ezt némileg kritikailag módosítva - az egyes ember morális tudatosságának fejlődése a következőképpen összegezhető (lásd ehhez magyar nyelven részletesen Várniné Szilágyi Ibolya 1994. különböző oldalú kritikájához Lind 1983; Lind/Wakenhut 1983). Az erkölcsi ítélőképesség fejlődése függ az intellektuális fejlődés színvonalától, és ettől függ az erkölcsi ítélet érettsége is. Az erkölcsi fejlődés világosan elkülönülő szakaszokból áll, kezdetben az erkölcsi megítélés fejlődése a gyermeknél a büntetés elkerülésére irányuló igyekezettől és a külső tekintélyektől függ, de autonómmá válásával később ez megváltozik, és e fejlődés mindenkinél ugyanazokon a szakaszokon megy végbe, még ha nem is mindenki jut el a legfelső szakaszokig. Lawrence gy hatszakaszos sémát dolgozott ki, az első és a második szakasz prekonvencionális szint, itt csupán a külső tekintély és a cselekvést közvetlenül fizikailag befolyásoló tényezők - büntetés, jutalom - a fontosak. A konvencionális szint a következő (ez a 3. és 4. szakasz), ahol a közvetlen következményektől való függés csökken, és a család, illetve más fontos csoportok elvárásait mint kötelességeket követnek. Itt a „jó fiú”, a „kedves lány”, a „jó feleség” mintájából származó normákat mint kötelességet követnek már, függetlenül a közvetlen büntetéstől vagy jutalomtól, és ebben a szakaszban a mások véleményére való figyelés a központi fontosságú. Végül ő feltételezte, hogy van egy harmadik, a posztkonvencionális szint, melyet az 5. és a 6. szakaszra bontott. Az 5. szakasz a társadalmi szerződések, a hasznosság és a személyiségi jogok erkölcsi ítélkezésben való érvényesítésének szakasza, ahol az emberek tudatában vannak az értékek és álláspontok viszonylagosságának, és megpróbálják kritikusan szemlélni a készen kapott normákat, és az egyének jogaiból kiindulva kritizálják ezeket, ha kell. Végül a 6. szakasz az elvi alapokon nyugvó „egyetemes princípiumok alapján való erkölcsi ítélkezés” szakasza. Ezt ugyan nem találta meg Kohlberg az empirikus felmérésében, csak feltette, hogy ez következik, mint legfelső szakasz, ezért kritikusai mint a liberális ideológiájából származó nézetet bírálták. Lawrence elméletét olyan módosítással lehet elfogadni, hogy a 6. szakaszt elvetjük, és az ötödiknél megállva is jelezni kell, hogy a teljes közerkölcs anyagának is csak kisebb részét képes az egyes ember kritikai felülbírálással alkalmazni a konkrét életbeli szituációk ezreiben a mindennapokban. Ám ezekkel a parciális reflexiók és felülbírálások egyes részei mindenkor tömeges követésre találnak, és ennek eredményeképpen lassú ritmusban fejlődik-változik a közerkölcs anyaga.
Kohlberg felméréseiből mindenesetre nyilvánvaló, hogy ténylegesen is létezik a mai társadalmakban a konvencionális erkölcs, és az emberek nagyobb tömegei számára ezek fontosak a magatartási minták formálásában. Az emberek túlnyomó többsége a szerint orientálódik a fiatalkori érése után, hogy az egyes betöltött szerepeire milyen erények szabják meg a konkrét viselkedési szabályaik részleteit, hogy a fiú, vagy a lány, vagy az apa, az vagy anya stb. szerepben hogyan kell a visszatérő szituációkban viselkedni közvetlen szerettei között, vagy ezen túl a városi személytelen érintkezésben milyen követelmények vannak, mi az, ami megbotránkoztató, mit az, ami helyeselhető más emberekkel való viselkedésünket illetően. Ezeket a kötelező normákat sokban bírálhatja is az egyes ember, és kis eltéréseket enged is szűkebb közösségünk, vagy a városi érintkezésben személytelen közösségeink, de egy határon túl már abnormálisnak és megbotránkoztatónak tarják az eltérést, és az emberek túlnyomó többsége ezt a felháborodást, helytelenítést észlelve lemond a közerkölcs sértését jelentő túlzott normaeltéréstől.
*A szellemítettség/rögzítettség mint kategóriapáros a morálelméleti vizsgálódásaim megírása után, mint a közmorál és kritikai morál szembeállításának szélesebb megragadása általános társadalomelméleti rendezőelvként Karácsony Andrással való beszélgetésünkben merült fel, akinek itt szeretnék köszönetet mondani elmeélesítő diszkussziónkhoz.
Irodalom
De Maistre, Joseph-Marie (2000): Gondolatok Franciaországról, In: Kontler L. (szerk.):
Konzervativizmus 1593-1872. Osiris. Budapest. 251-306.p.
Ehrlich, Eugen (1977): A jogszociológia megalapozása. In: Varga-Sajó (szerk.): Modern polgári
jogelméletek. Az MTA Állam- és Jogtudományi Intézet Kiadványa. Budapest 64-80. p.
Habermas, Jürgen (1992): Faktizität und Geltung. Beiträge zur Diskurstheorie des Rechts und des
demokratischen Rechtsstaats. Suhrkamp. Frankfurt am Main.
Habermas, Jürgen (2001): A kommunikatív etika. Új Mandátum Kiadó. Budapest.
Hartmann, Nicolai (1962): Ethik. (4. unveränderte Auflage.) Walter de Gruyter Verlag.
Berlin.
Hartmann, Nicolai (1962b): Das Problem des geistigen Seins. Untersuchungen zur
Grundlegung der Geschichtsphilosophie und der Geisteswissenschaften. Walter de Gruyter
Verlag, Berlin.
Jhering, Rudolph (1893): Der Zweck im Recht. Erster Band. Druck und Verlag von Breitkopf
und Härtel. Leipzig. (Dritte durchgesehene Auflage).
Jhering, Rudolph (1898): Der Zweck im Recht. Zweiter Band. Druck und Verlag von
Breitkopf und Härtel. Leipzig. (Dritte durchgesehene Auflage).
Kelsen, Hans (1988): Tiszta jogtan (Ford. Bibó István). Az ELTE Bibó István Szakkollégium
Kiadványa. Budapest.
Lind, Georg (1983): Entwicklung des moralischen Urteilens - Leistungen und Problemen der
Theorien von Piaget und Kohlberg. In: Lind/Hartmann/Wakenhut (hg.): Moralisches Urteilen
und soziale Umwelt. Threoretische, methodologische Untersuchungen, Beltz Verlag Weinheim
und Basel. 25-40.p.
Lind, G./R. Wakenhut (1983): Tests zur Erfassung der moralischen Urteilskompetenz. In:
Lind/Hartmann/Wakenhut (hg.): Moralisches Urteilen und soziale Umwelt. Threoretische,
methodologische Untersuchungen, Beltz Verlag Weinheim und Basel. 59-80.p.
Luhmann, Niklas (1980): A jog pozitivitása mint a modern társadalom előfeltétele. In: Sajó A.
(szerk.): Jog és szociológia. Közgazd. és Jogi Könyvkiadó. Budapest.
Peschka Vilmos (1980): Savigny és Thibault vitája In: uő: Jog és jogfilozófia. Közgazdasági
és Jogi Könyvkiadó. Budapest 26-68.
Pokol Béla (2004): Szociológiaelmélet. Társadalomtudományi trilógia I. Századvég Kiadó.
Budapest.
Pokol Béla (2010): Morálelméleti vizsgálódások. A közmorál elméleti eltüntetésének kritikája.
Kairosz. 160.p.
Schmitt, Carl (1992): Politikai teológia. (Ford. Paczolay Péter). ELTE ÁJK. TEMPUS
Kiadvány. Budapest.
Sumner, William Graham (1978): Népszokások. Szokások, erkölcsök, viselkedésmódok
szociológiai jelentősége. Gondolat. Budapest.
Tugendhat, Ernst (1994): Vorlesungen zur Ehtik. 2. Aufl. Suhrkamp. Frankfurt am Main.
Váriné Szilágyi Ibolya (1994): Amit Lawrence Kohlbergről tudni érdemes: Kohlberg
hozzájárulása az erkölcs pszichológiájához. In: uő (szerk.): Az erkölcs a néző és a cselekvő
szemszögéből. Scientia Humana Budapest, 1994:11-41. p.