Pokol Béla

Akadémia: nem megszüntetni -  megváltoztatni!

 

 

 

 

A Jesz korábbi számában megjelent cikkemre, melyet vitaindítónak szántam az Akadémia és a felsőoktatás átalakítására, két vitacikk érkezett, Polónyi Istvántól és Schwendtner Tibortól. Az Akadémiát illetően a két vitacikk polárisan szembenálló oldalról vitatja az erre vonatkozó átalakítási javaslataimat. Polónyi a Magyar Tudományos Akadémia intézményét, mint a tudománytól idegen monopóliumot elveti, és megszüntetését tartja az előremutató megoldásnak, szemben az én megtartó, de ezt radikálisan új alapra helyező álláspontommal, Schwendtner ezzel szemben lényegében a mai alakban történő megtartás mellett hoz fel érveket, és téves kiindulópontnak nevezi a javaslataim mögötti tudományfelfogást, mely szerinte a 19. századi magányos tudós képét tartja szem előtt. Már itt hadd jelezzem, hogy a tudományt és az Akadémiát illetően nem találtam meggyőzőnek a felhozott érveiket, de Polónyi István felsőoktatásra vonatkozó érvei az egyetemi szint alatti főiskolai szintet illetően ésszerűnek tűnnek ahhoz, hogy eltekintsek ennek a szigorú tudományhoz és annak minősítési-értékelési rendszeréhez kötésétől. Ennyiben korrigálom az erre vonatkozó korábbi cikkemben kifejtett álláspontomat.

 

 

1) Polónyi István -  megszüntetni

 

Vitacikkében Polónyi István a hazai felsőoktatás és a tudományos élet minőségibb szintre emelését célozva kritikusabb mint az én vitaindító cikkem volt, mert minden sorával az MTA megszüntetését sürgeti, miközben én csak ennek alapvető reformját tartom szükségesnek. Legtisztábban erre egy idézet tőle: „A hazai tudománypolitika súlyos hibája, hogy az Akadémiával olyan monopólium továbbélését tűri, amely egyes intézményeivel akadályozza a verseny kibontakozását” (Polónyi 2011:6). Ezt az értékelést annyiban osztom, hogy ha valóban csak az Akadémia mai oligarchikus formája lenne lehetséges, akkor tényleg jobb lenne, ha nem is létezne. Ám én felvázoltam egy olyan mélyreható átalakítási utat, mely az egyes tudományágak tudósközösségének egészéhez kötné az Akadémia tagjai és az akadémiai doktorok pozícióinak elnyerését, illetve rájuk alapozva egy minőségibb Akadémia kialakítását igyekeztem felmutatni. Ha az idézettség és a meghivatkozás egy magasabb szintjéhez kötnénk az Akadémia felépüléséhez a tagsági alapot, akkor ez a tudományirányító szervezet nem egymást hoci-nesze alapon választó akadémikusokból állna -  amit Polónyi joggal kritizál -, hanem az évek alatt a tudósközösségekben spontán módon kialakuló tudományos értékelések díjazottaiból, vagyis a sokszor idézett és meghivatkozott tudósokból. Ezzel a megoldással döntően csak a tényleges tudományos teljesítményt felmutatók tudnának előrehaladni a tudományos karrierben, és akadémiai doktorok, majd akadémikusok csak a tudósközösség egésze által magasra értékeltek lehetnének. És e tudósközösség a tágabb nemzetközi szintű tudósközösséget jelentené, mert az idézettség egy részének külföldről kellene származnia. Ily módon az Akadémia és a tágabb tudományos értékelési mechanizmusaink a tudományos kiválóságra épülnének, míg ma - legalábbis a számomra átlátható társadalomtudományi ágakban - bőven vannak olyan akadémikusok és akadémiai doktorok, akik egy idézettségre alapuló értékelési rendszerben nemhogy professzorok nem lehetnének, de egyetemi docensek sem.

        Nem állítom, hogy az MTA nélkül nem lehetne minőségi szintű tudományirányítást megteremteni - pl. egy tudományügyi minisztériummal -, de ha már létezik, és ezt minőségi alapra lehetne építeni, akkor ennek az önkormányzati testületnek az előnyeit nem kellene veszni hagyni. Az Akadémia még a mai torz, oligarchikus formájában is a tudományos szféra intézményi önállóságát jelenti, és ezzel csak az a baj, hogy a tudományigazgatás bürokratái és a tudományszervezők fokról-fokra az uralmuk alá vetették, és saját oligarchikus érdekeik szerint működtetik azt. Ha azonban az akadémiai oligarchiával együtt magát az MTA-t is széttörnék, akkor a mindenképpen szükséges országos tudományszervezés csak a politika logikája alá illesztett többségi kormány minisztériumaként éledhetne újjá. Ez pedig kétséget kizáróan a rövid távú alkalmazott kutatások és a műszaki fejlesztések preferálása felé vinné el a természet- és műszaki tudományokat, a társadalomtudományi ágakon belül pedig az átpolitizáltságot a végleteikig fokozná.

       Fogjuk vissza tehát jogos indulatainkat, és ne a széttörésre, hanem a reformokra szűkítsük terveinket.  Mindamellett Polónyi István az általam javasolt akadémiai reform helyett jobban tapad a fennálló rendszer alapvető elvéhez, amikor az Akadémia megszüntetése után megtartaná a tudományszervezők által kezelt bizottsági tudós- és tudományos teljesítmény minősítések mechanizmusait: „…jelentős és fenntartott tudományos teljesítmény azt jelenti, hogy az illető szűkebb tudományterületének elismert képviselői által rendszeresen végzett tudományos értékelésen az illető munkásságát így értékelték. Az ilyen értékelés megszervezését az illetőt foglalkoztató egyetemre, illetve az egyetemek által létrehozott bizottságokra bíznám” (Polónyi 2011:6). Ez a rendszer ma is létezik az egyetemeken és az Akadémián belül, és ezt jelenti az oligarchia kialakulásának és a tudományos minősítés torzulásának az elsődleges okát. Ez a bizottsági értékelés ugyanis nagy „kulimunkát’” jelent, aprólékos statisztikai és intézményi ellenőrzéseket, és az igazi tudós hamar kikopik ezekből - vagy csak formálisan marad itt, és az aprólékos tudományszervezők használják fel a nevét -, míg a tényleges tudományos munkát és annak izgalmát amúgy sem ismerő bürokrata-kutatók (egyetemi oktatók) örömmel végzik el ezt a nekik való munkát. Ennek révén egy idő után a tudomány ellenőreinek bizottságai az anti-tudósokból, de máskülönben jó tudományszervezőkből állnak össze. És a rendszert ellenőrző pozícióik révén ők lesznek az akadémiai doktorok, az akadémikusok, az intézetigazgatók, rektorok, dékánok stb. Polónyi tehát csak látszatváltoztatásokat hozna létre az Akadémia megszüntetésével, mert mindennek a rákfenéjét, a külön bizottságok általi tudományértékelési rendszert fenntartaná. E helyett hadd emeljem ki ismét a tudós közösség egészének spontán módon, évek alatt kialakuló értékelését, amit az egyes tudósok idézetségi és hivatkozási mutatói jelenítenek meg.

      Úgy tűnik számomra Polónyi vitacikkéből, hogy neki tulajdonképpen az Akadémiával van baja, és csak ott látja az oligarchikus tendenciákat, de az egyetemek vonatkozásában barátibb a beállítottsága. Tulajdonképpen az Akadémiának és intézményeinek, illetve az értékelési mechanizmusainak felszámolása után ezeket a feladatokat ő az egyetemi minősítő bizottságokra tolná át. Az én nézőpontomból az akadémiai oligarchiáról az egyetemi oligarchiára. Térjünk át tehát az egyetemi szférára, tágabban az felsőoktatásra.

     Polónyi minden Akadémiával szembeni egyetembarátsága ellenére igazán a két szféra, az tudomány és az oktatás különválasztását tartja kívánatosnak, noha ez csak részben bukkan fel tisztán a cikkében: „Egyre inkább azt lehet látni a fejlett országok felsőoktatásában, hogy az oktatás és a kutatás humán erőforrásit tekintve szétválik: a kutatásban eredményes alkalmazottak pályáznak, kutatási fejlesztési megbízásokat vállalnak (és kutatási bevételeket hoznak) a kutatásban kevésbé eredményes, de oktatásban tehetséges alkalmazottak oktatnak (és tandíjbevételeket hoznak)” (Polónyi 2011:3). Modelljében tehát az egyetemi-felsőoktatási szféra belső szétválása tudományra és oktatásra jelentené a jövőt, így nála az Akadémia versus felsőoktatás dichotómia a felsőoktatáson belül reprodukálódna. Ehhez képest én mindkét szféra logikáját a tudományos értékelésre építve reformálnám meg, és a külön megtartott Akadémia mellett az egyetemi-felsőoktatási szektor is a tudományos teljesítményre alapoznám azzal, hogy az egyetemi tanári kinevezéseket és a tanszékvezetői, dékáni, illetve rektori poszthoz a magas idézetségi mutatóhoz kötött akadémiai doktori címhez írnám elő. Nem vitatom, hogy a pedagógiai erények és képességek több-kevesebb fokban eltérnek a tudósi képességektől, de ha a tudósi teljesítményektől nagyobb mértékben eltekintenénk az egyetemi tanári kinevezéseknél - és csak a pedagógiai-iskolamesteri teljesítményt vennénk itt alapul - akkor az egyetemek tudományhoz kötésének egészét áldoznánk fel. És ezzel a tudomány visszacsatolását az oktatás legfelső szintjének tananyagaiban csak közvetetten engednénk megvalósulni. Így pedig a egész nyugati társadalmi működés utóbbi évszázadokban létrejött innovációs alapját korhasztanánk el.

      Válaszként Polónyi Istvánnak csak azt tudom ismét kiemelni, hogy a felsőoktatás egyetemi szintjét mindenképpen meg kellene tartani tudományegyetemként, ahogy az 1800-as évek elején kialakult, ám a második szintet, a főiskolai szektort valóban el lehetne erősebben választani a tudománytól. Ennyiben korrigálom vitaindító cikkem megoldását, amit a csatolt felsőoktatási törvénymódosítási javaslatban tettem. Így a felsőoktatás két, lényegileg eltérő szektorra bomlana, a tudományt magába foglaló egyetemi szférára, és az alapvetően bevett ismereteket iskolamesterek által oktatott főiskolai szektorra. Ez az éles kettéosztás pedig lehetővé tenné, hogy a tömegoktatást csak az egyes szakmák főiskolai szintű szektorában bontakoztassuk ki, és az egyetemi oktatásba csak egy vékony elithallgatóság kerüljön be.

       Lezárásként még érinteni szeretném Polónyi írásának az egyetemi szerveződés modelljeire adott tipológiáját, melyben az egyetemek tudományos értékelés általi szerveződése úgy jelenik meg, mintha ez csak a 19. században létezett volna, és ennek 20. századi állami hierarchia alá illesztése után mára a piaci logika kezdené ezt átvenni. Ehhez képest én Talcott Parsons tipológiáját a realitáshoz közelibbnek látom, és talán ez a metaelméleti alapban való eltérés jelenik meg az egyetemekre és a tudományra vonatkozó eltérő felfogásunkban is. Parsons négy lehetséges szerveződést különböztet meg az egyetemi‑tudományos szféra szerveződésében: a hierarchia szerinti szerveződést, ahol a rektor, a dékán, a tanszékvezető "főnöke" az egyetemi oktatónak, ugyanígy ő pedig a diákok fölött áll. Másik szerveződési elv a piac szerinti kapcsolatok rendszere, amelyben a diák úgy tekint az oktatóra, mint eladóra, aki az ő pénzéért (tandíjáért) ismeretek egy meghatározott összegét adja át. A harmadik lehetséges szerveződés, amikor az egyetem mint demokratikus egyesület működik, a diákság, az oktatói kar különböző rétegeinek választott képviselői egyenlő szavazati joggal döntenek az egyetemi ügyekben, mélyen beleszólva a tantárgyak tematikai rendjébe, professzori kinevezésekbe etc. És végül a negyedik szerveződési elv: az "institutionalized individualism" (az intézményesített individualizmus), amikor az egyes egyetemi oktatók autonómok az egyetemi vezetéssel és a diáksággal szemben előadásaik, tudományos kutatásaik súlypontjá­nak szemszögéből, azonban az adott tudományág tudományos közösségének értékelési mechanizmusai egy absztraktabb szintű kontrollt biztosítanak fölöttük. A diákság és az egyetemi vezetés ebben az utolsó megoldásban nem közvetlenül ítéli meg (pozitívan vagy negatívan) az egyetemi professzort ‑ hiszen erre objektíve úgysem képes ‑, hanem az országos tudományos közösségek értékelésén keresztül. Parsons ezt a negyedik szerveződési elvet tekinti az amerikai egyetem sajátjának, jelezve, hogy sokszor tendenciák találhatók a diákság részéről az "eladó‑vevő" pozíciójának elfoglalására az oktatóval szemben, illetve Nyugat‑Európában az egyetem átpolitizálódásával eltolódott a súly a demokratikus egyesület jellemzői felé  (Parsons‑Platt, 1973:250‑255).

     Az általam javasolt megoldás végső alapja tehát a parsonsi „institutionalized individualism" (az intézményesített individualizmus), és a tudósközösség egészének kontrollját és értékelését fejezi ki álláspontom szerint az egész egyetemi és tudományos rendszer idézetségi mutatókra építése. (Ugyanezt Niklas Luhmann a tudomány önkormányzásának nevezi, lásd Luhmann 1970:232-252; saját korábbi elemzésemet a tudomány és az egyetemi szféra szerveződéséről lásd Pokol 1987a, 1987b, 1988).

 

 

 

 

2) Schwendtner Tibor -  nem  változtatni

 

Schwendtner Tibor a tudomány szerveződése és a tudományos teljesítmények értékelési mechanizmusára vonatkozó elemzésemmel és változtatási javaslataimmal száll vitába. Úgy látom, hogy egyrészt tényleg alapvető különbség van álláspontjaink között, de másrészt néhány ponton félreérti, vagy legalábbis tévesen interpretálja elemzésemet. A félreértést már vitacikkének címe tartalmazza, amely álláspontom kritikáját a tudományos minősítés és a tudományos közösség együttnézésének elhanyagolásával indokolja. Nos, állláspontom lényegét jelenti, hogy a mai néhány kiszemelt tagból álló minősítő bizottság (plusz opponens) helyett az egész tudományos közösség hosszabb időn át tartó értékeléséhez köti a tudomámyos minősítést. A többszáz és ezer idézettség a tudóstársaktól adja az általam javasolt tudományos értékelési mechnizmus alapját. Hogy lehet ezt úgy interpretálni, hogy ez „eltekint“ a tudományos közösségtől?! Vitapartnerem úgy adja elő álláspontomat, hogy e szerint „a tudós magányos bozótharcos, aki a tévedések, hamis előfeltételelezések indáit széttépve az igazságot napvilágra hozza, s azt az emberiség boldogulásának átadja“ (Schwendtner 2011: 2). Dehát száz és ezer idézettséget kérek a tudóközösség tagjaitól egy tudós állításainak értékeléséhez!  Nézzünk egy hosszabb idézetet vitatott írásomból erre: „ A feszes tudományos értékelés hazájában, az Egyesült Államokban a „publish or perish” (publikálj vagy kárhozz el!) maximája csak a kiindulópont volt valaha a tudományos teljesítményre ösztökélésre és a teljesítmények számszerűsített mérésére. Ahogy a fejlett gazdaság sem tudna létezni a pénz értékmérő funkciója nélkül, úgy a tudomány sem az itteni tevékenységre szabott értékmérő nélkül. De ez a maxima már átfejlődött egy még pontosabb mérőeszköz felé, mert a publikálás gyakorisága csak azt jelenti, hogy az egyes tudós nem „lustálkodhat”, írnia kell, ám azt, hogy milyen értékeset ír, az csak azon látható, hogy a tudós kollégák hányszor hivatkozzák meg a publikált dolgozatot. A tudós élet maximája tehát már rég úgy szól, hogy „Publish cited papers, or perish!’ (idézett tanulmányokat publikálj, vagy kárhozz el!). A tudós hosszú évek alatt kifejtett tudományos tevékenységének objektív mutatója tehát kevésbé a publikációs listájának hossza, hanem az erre kapott független idézettek, hivatkozások száma. A tudós közösségek ezzel állítják objektív alapra értékítéletüket, és a „tudós pénze”, teljesítményéért kapott ellenértéke az idézettsége” (Pokol 2011:4 -  kiemelés most tőlem PB).

       A félreértés mellett azonban tényleg vannak közöttünk alapvetően szembenálló kiindulópontok a tudományfelfogást illetően. Én a tudományszervezést csak nyomokban tartom tudóstevékenységnek, noha jelzem, hogy ez elengedhetetlen a tudomány működéséhez éppúgy, mint elengedhetetlen ez a művészeti szférában és minden más szférában is a modern világban. Ám a nagy tudóst, művészt, sportolót stb. nem szabad összekeverni az egyetemi szervezőkkel, a művészeti kiállítások és könyvkiadók szervezőivel és vezetőivel, ugyanígy a sportklubok vezetőivel sem az élsportolót. De a tudományos tevékenységet csak nyomokban felmutató egyetemi pedagógusokat, oktatókat és tevékenységüket sem lehet összekeverni a tudóséval, noha a következő tudósgeneráció egyetemi oktatásában ezek is nélkülözhetetlenek. Ezzel szemben Schwendtner a tudóst, a szervezőt és az egyetemi pedagógust egy osztatlan csoportnak mutatja be, akik közül megengedhetetlen a tudós és tevékenységének kiemelése és privilegizálása a tudományos értékelési mechanizmusokban: „Mindenekelőtt kétségbe szeretném vonni azt az éles szembeállítást, melyet Pokol alkalmazott a felfedező tudósok és a tudományos eredményeket közvetítő tudósok, illetve a tudományszervezők között. Pokol úgy ábrázolja ezt a viszonyt, mintha a tudományos érték és eredményesség szinte kizárólag a felfedező tudóst illetné meg, s a hagyomány átadása, illetve a tudományos munka megszervezése szerinte gyakorlatilag nem tekinthető tudományos tevékenységnek” (Schwendtner 20011:3).

       Ténylegesen azonban Schwendtner többet is mond ezzel az elemzésével velem szemben, mert a fennálló állapotokkal összhangban nemcsak összefogja a tényleges tudósokat a tudományszervezőkkel, de hallgatásával elfogadja azokat a hazai tudományos életben fennálló állapotokat, hogy míg az igazi tudósok több száz és ezer idézettséggel nem lesznek akadémikusok (sőt akadémiai doktorok sem!), addig alig 40-50 idézettel akadémiai doktorok is lehetnek tudományszervezésben és könyvszerkesztésekben élen járók, illetve száz alatti idézettel tucatjával küzdenek akadémiai tagságért, és e fölött alig valamivel lesznek akadémikus az ilyenek. Schwendtnert azonban rövidlátónak kell ítélni a fennálló akadémiai oligarchiát alátámasztó elemzésénél, mert ha hosszabb időtávra szétnéz a filozófiában, vagy bármely más tudományágban, akkor látni fogja, hogy az Akadémiát és az egyetemeket uraló tudományszervezői oligarchia tagjai csak életükben tudják magasba emelni egymást, és ha eltelik néhány év, már életük alkonyán semmivé válik korábbi főtudósi nimbuszuk, haláluk után pedig nyomtalanul tűnnek el a tudománytörténet memóriájából.

    Csak óvatosan kérdezném vitapartneremet, hogy ő vagy a többi mai kollégája hány olyan korábbi filozófussal foglalkozik írásaiban, akiknek művei csak néhány tucat idézetet értek el, miközben életükben esetleg nagyhatalmú egyetemi és akadémiai vezetők voltak, és máskülönben csodás szervezőkészséggel rendelkeztek?! Ezt azért is fontos tisztán látni a tudományos elemzőnek, mert itt épp önmagunkról van szó, és ezek a nézeteink saját tudományos életvitelünk szervezését is megadják. Aki egy negyed évszázad alatt csak 40-50 idézetet szerzett a máskülönben szorgalmas tanulmány- és könyvírása eredményeként, és ezzel elégedett, az nemcsak a tudomány valóságban működő, hosszabb távú objektív értékelési mechanizmusait ismeri félre, de saját tudományos tevékenységének problémáit is. Ennek felismerése pedig előfeltétel a tudós életének további évtizedeire a gyökeres változtatáshoz.     

 

 

 

 

Irodalom

 

 

Luhmann, Niklas (1970): Selbststeuerung der Wissenschaft, in: Ders., Soziologi­sche

     Aufklärung: Aufsätze zur Theorie sozialer Systeme, Band 1., Opladen.  S. 232-252.

Parsons Talcott (1973): The American University. Harvard Univ. Press.

Pokol Béla (1987a): Javaslat az egyetemi oktatás egy tartalmi reformjára, Magyar Tudomány

      1987/10.

Pokol Béla (1987b): A tudomány értékelési mechanizmusai, Világosság  1988/7.

Pokol Béla (1988)Az egyetemi-tudományos szféra. Okt. Kut. Intézet, Budapest (Kutatások a

      Felsőoktatás Körében II.)  1988. 121.p.

Pokol Béla (2011)Akadémia és felsőoktatás - de lege ferenda. Jogelméleti Szemle 2011/1. sz.

Polónyi István (2011): A tudomány és a felsőoktatás egy minőségibb rendszeréről. Joglméleti

   Szemle 2011. évi 1. szám

Schwendtner Tibor (2011): Tudományos minősítés, tudományos közösség. Megjegyzések Pokol

    Béla „Akadémia és felsőoktatás -  de lege fernde“ c. írásához. Jogelméleti Szemle 2011 1. sz.